Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Lieb József
a PAP ÉS A BETEGEK

 

A szerző nyugalmazott katolikus pap, a szatmári papi otthonban lakik. Jelen írása részlet készülő, önéletrajzi jellegű kötetéből.

Szent Jakab apostol azt írja: „Beteg valaki közületek? Hivassa az egyház papjait, imádkozzanak fölötte és kenjék meg olajjal az Úr nevében." A mi egyházunk minden korban nagyon komolyan látogatta, vigasztalta, erősítette a betegeket. Egyházunk egyik legszentebb feladata a betegekkel való törődés. Úgy végzi, mintha magának Krisztusnak szolgálna (vö. ApCsel 10,38), az ő kérésének engedelmeskedik (vö. Mk 16,18).

Ma - különösen városon - ha beteg valaki, orvoshoz folyamodnak. Kevesen gondolnak arra, hogy a papot is hívni kellene. Nem is olyan rég, ha valaki rosszul lett hirtelen, a paphoz és az orvoshoz egyszerre rohantak. Gyakran megtörtént fiatal pap koromban, ahogy a szentségekkel elláttam a beteget, megjelent az orvos is, aki mindig nagyon kedves volt. Idekívánkozik egy nagyon kedves, megtörtént eset. Szokondon egyik este siettem egy házhoz, a beteghez. Két nagy disznót vágtak, és amikor már majdnem minden elkészült, az idős bácsi rosszul lett. Ágyba fektették, és ahogy odaérkeztem, megkönnyebbült. Elvégezte a szentgyónást, felvette a betegek szentségét és megáldozott.

Egyébként az idős beteg vallásos ember volt. Havonta gyónt és áldozott. Időközben megérkezett az orvos is. A beteg annyira jól lett, hogy már volt kedve tréfálni is. Megszólal az ágyból: a doktor urat már csak azért hivattam, hogy legyen kedves megmondani nekem, azt a sok kolbászt és sonkát én fogom elfogyasztani vagy másra marad?

A mi hazánk a mennyben van. Mindannyian úton vagyunk egy szebb és örök haza felé. A betegség, a szenvedés csak átmeneti állapot. Nem könnyű, de az apostol szavai szerint a jelen élet szenvedése semmi az eljövendő dicsőséghez képest.

Az útra készülni kell. Különösen akkor, ha az az út ismeretlen és megismételhetetlen. Ez az út a mulandó életből az örökkévalóságba vezet, a földi életből és szenvedésből a mennyei dicsőségbe. A látható világból egy láthatatlan, természetfeletti valóságba.

A halál mint tény változatlan. Változott a halál előtti élet. Manapság az embereknek több mint fele kórházban vagy otthonban hal meg. A kórházi ágyon a haldoklót nem a család veszi körül, hanem csövek, vezetékek, palackok, állványok, monitorok és idegen ápolók. Nagyszüleink idejében ez nem így volt. A kórházban a meghalás személyes jellege elhalványul. Lényegbe vágó változások vannak. Ma a haldoklás folyamata tovább tart a gyógyszerek segítségével. Egyes szervek halottak lehetnek, és az ember még él. Ez fordítva is lehetséges. Az ember bizonyos szervei tovább élnek egy másik emberben, és az előbbi tulajdonos már halott.

Szent XXIII. János pápa jól felkészült a halálra. A szentségek megerősítették a lelkét. A környezetének az arcán ott volt a megilletődés. Megszólal a haldokló pápa: „Az én bőröndöm be van csomagolva, az utazásra készen vagyok". A szeretet pápája ily egyszerűen és őszintén fejezte ki, hogy ő készült a halálra, és számára az Úrral való találkozás nagyon örvendetes esemény. Ma az európai keresztény emberek többsége nem így készül a halálra, és a szentségek nyújtotta kegyelmeket is sokan elhanyagolják. Sokak számára a halál tabu, arról nem kell, nem szabad beszélni. Egyes kultúremberek a rokon beteget kórházba vagy intézménybe viszik. Igen kínos számukra végigszemlélni a hosszas haldoklás folyamatát. Ők így érvelnek: kíméljük a gyermekeket, ezért visszük el a nagyszülőket intézetbe meghalni. A valóságban ők maguk is kínosnak, embert kínzónak tartják a haldoklás folyamatát, viszolyognak tőle. A haldoklókkal való foglalkozást tanulni kell az orvosnak, a pszichológusnak és a lelkésznek is. A haldoklásnál testi, lelki, szociális és vallásos szempontok szövődnek össze. Nem könnyű feladat előtt áll az orvos, az ápoló, a pszichológus és a lelkész. Mindegyiknek kell legyen pszichológiai érzéke.

Az orvostudomány természettudományi síkon mozog. A testi baj kezelése lépett előtérbe, miközben maga a beteg kissé háttérbe szorult. A testi bajok nagy hatást gyakorolnak az ember érzelmi és szellemi életére. Ennek a fordítottja is igaz. A stressz, az érzelmi és lelki feszültségek gyakran testi panaszokban nyilvánulnak meg. Sohasem csak „egy emberrel" van dolgunk, hanem egy meghatározott személlyel, akinek teljesen egyedi szociális helyzete van. A család mint elsődleges szociális környezet nagyon fontos szerepet játszik. Bizonyos betegséget súlyosbíthat, de gyógyítón is hathat. A segítségnyújtásnál ezeket is figyelembe kell venni. Az ember alakulóban van, úton van „valahová", ami azt jelenti, hogy azzal van elfoglalva, amit ő életcélnak tekint. Feladatunk áttekinteni az egész ember testi, lelki, érzelmi és szociális szempontjait, vagyis az orvosnak, a gondviselőknek és a lelkésznek együtt kell működniük. A haldoklóknak nyújtott segítség nem más, mint hogy testvérünket elkísérjük a halálba vezető úton testvéri szeretettel, az irgalmas szamaritánus példája szerint.

Az élet Isten ajándéka, minden egyes ember legdrágább kincse. Az élethez mindenkinek joga van. Az emberi életet tisztelni kell. Óvjuk a légszennyezéstől, a drogtól... és minden káros dologtól. A kínai mondás szerint: „Ha szeretni akarsz valakit, akkor kezdjed neki megbocsátani azt, hogy ő egy másik ember". Gyakran fennáll az a veszély, ha segítünk, hogy a saját felfogásunk a norma. Feladatunk az volna, hogy segítsük a másik embert, hogy önmaga legyen, önmagává váljék.

Minden plébánosnak két kiemelkedően fontos teendője van: a hitoktatás és a viátikum, a betegek felkészítése a nagy útra, a szentségekkel való megerősítése.

1. A hitoktatás a hittanórákon történik. A fiatalok itt ismerik és szeretik meg Jézus tanítását. Erdély nagy főpapja, Márton Áron mondta nekünk: Fiaim, a hittanórák pontos megtartása olyan nagyon lényeges, hogy azért még a börtönt is kell vállalnotok. Ha más könnyelműségért bezárnak, az fájhat, de ha a hitoktatásért veszik el szabadságotokat, az dicsőség. A hitet tovább kell adnunk a jövő nemzedékének. Jaj nekem, ha ezt félelemből vagy kényelemből nem teszem meg.

2. A betegek szentsége. Nagykárolyi elődöm, dr. Gyulai László piarista plébános még betegen is igen szerette és látogatta a betegeket. 1983. december 8-án pihent meg az ő jóságos atyai szíve. Ezt írta: „Miért is fáradoztam én olyan sokat 40 éven át? Minden jó, ha a vége jó! Utódomnak végrendeletként meghagyom: ha a betegek házi gyóntatását elhanyagolod, éjjel tizenkét órakor felkelek sírom mélyéből és rád zörgetem az ablakot." Íme a lelkek megmentéséért való áldozatos szeretet. Ott van ez a papok szívében. Kapdebó Lajos kanonok, volt kálmándi plébános, ha elhagyta a falut, azt mindig előtte való vasárnap kihirdette. Például imígyen: „Kedves hívek! Kedden Szatmáron papi gyűlés lesz. Reggel szentmise után indulok és délután öt órakor leszek itthon. Ha valaki rosszul lenne, ez idő alatt Nagykárolyban egy piarista atya mindig otthon van, szívesen ellátja a kálmándi betegeket is. Hozzá kell folyamodni." Ennyire lelkén viselte a rábízottak iránti súlyos felelősséget.

A haldokló ágya mellett ott kell legyen a lelkipásztor a szentségi Jézussal. Vallásos falvakban nem is igen volt olyan ember, aki szentségek nélkül távozott a földi életből. A lelkipásztor a haldoklóhoz mindig rohan, de nem siet haza, nem hagyja ott gyorsan a haldoklót. Kiérződik mozdulataiból, viselkedéséből, hogy neki ennél fontosabb teendője nincs.

A pap mindig Jézus szeretetével áll a haldokló ágya mellett. Mozdulata, szava azt sugallja, hogy Jézus szereti a beteget. Érte halt meg. Üdvözíteni akar minden embert, a jelen levő beteg testvért is. Ha a betegség nem olyan súlyos és a beteggel el lehet beszélgetni, akkor előbb visszatekintve a múltra a pozitív dolgokat kell kiemelni a beteg életéből. Például hogy milyen sokat fáradt a családjáért. Aztán rámutatni arra, ha tartozása, mulasztása van Istennel szemben, ő végtelenül irgalmas, könyörületes. Itt az alkalom - megbánni, meggyónni, jóvátenni.

A lelkipásztor minden egyes alkalommal segíteni akar. Nemcsak lelkiekben, hanem mindenben, ha szükséges, anyagiakban is. Segít ápolót keresni. A magára maradt betegnek átmenetileg ebédet küld. Biztos, hogy hívei közül rövidesen talál segítőkész embert. A pap a beteg irgalmas szamaritánusa akar lenni, ha annak nincsen senki jótevője. Jézus példázatában az ószövetségi pap és szolgája elment a haldokló, kifosztott ember mellett, és tették magukat, hogy nem vették azt észre. Lesújtó történet, ami nem ismétlődhet meg Jézus követőinél. Jézus papja nem nyugszik meg, amíg nem intézkedik a magára maradt haldokló esetében. A gondoskodó szeretet nem engedi, hogy az elhagyatott, magára maradt szegény ember embertelen körülmények között haljon meg. Szent Péterrel minden lelkipásztor elmondja: Aranyam, ezüstöm nincs, de amim van, azt adom. Amit tehetek, azt meg is teszem.

Ma is beleborzongok, amikor eszembe jut, amit egy jómódú ember mondott el. Új, fényes autójával száguldott az országúton. Azt látta, hogy előtte, távolabb súlyos autóbaleset történt. Ezt látva letért, és kerülő úton tért vissza az országútra. Először is félt attól is, hogy törvényszéki tárgyalásra kell mennie, tanúskodnia kell. Másodszor, új autóját is féltette: a balesetnél vérző ember van, azt neki kell kórházba szállítania, és a drága autó finom huzatját összevérezi. Számára ez igen nagy kár volna. Istenem! Hol a testvéri szeretet, a bajban való segítségnyújtás? Emberi vér folyik. A vér az életet jelenti. Mi az értékesebb? Az emberi élet vagy az autó?

A beteg nemcsak testi, hanem lelki segítségre is szorul. Mindig erősítenünk kell őt a halál utáni élet hitében. Segítsük, hogy önmagát valósítsa meg, megtalálja igazi önmagát és Istenbe vetett hitét. Simone de Beauvoir A szelíd halál című könyvében emlékezik vissza saját édesanyja halálára. A nővérével mindig erősítették a halálos beteg édesanyjukban a gyógyulás reményét. Nagyon vigyáztak minden szavukra, tettükre, mozdulatukra az édesanya előtt. Visszatekintve ezt írja: „Ha az igazságot szelíden felfedjük, akkor megnyílt volna az édesanyai szív, és nekünk sok mindent elmondott volna. Ezáltal ő meg is könnyebbült volna. Mi arra kényszerítettük, hogy ő a félelmét elhallgassa, kételyeit visszaszorítsa. Jobb lett volna, ha a haldokló az ő belső problémáját feltárta volna. Ezeket előadja nekünk. Azokat mi türelemmel és gyermeki érdeklődéssel meghallgattuk volna, és megérezte volna azt, hogy mi szeretettel mellette vagyunk." Nincs magára hagyva súlyos problémáiban. A család, a gondozók, a lelkipásztor Krisztus szeretetével áll a haldokló mellé. A beteg meg is érzi azt, hogy őt komolyan vesszük. Érte, ami emberi erőnkből telik, azt meg is tesszük.

Hartmut Nikelski, egy római katolikus lelkipásztor egyik esetét így írja le: „Egy este sürgősen kórházba hívtak a súlyos betegek osztályára. A beteg súlyos égési sebeket szenvedett, megmentésére már nem sok remény volt, orvosi vélemény szerint már csak egy-két napja maradt. Azért hívtak, mert a beteg katolikus volt. Odaléptem hozzá és felajánlottam, hogy meggyóntatom és kiszolgálom a betegek szentségét. Erre ő nem mutatott készséget. Ajánlatomat még egyszer megismételtem, igyekeztem lelkére beszélni, s emlékeztettem arra, lehetséges, hogy egy-két napon belül Isten ítélőszéke előtt fog állni. Ennek ellenére most is visszautasított, nagyon barátságtalanul. Ez harmadik alkalommal is megismétlődött, így hát eltávoztam." Ezek után azt is mondhatjuk: a betegnek nem volt készsége. Itt a lelkipásztor mindent megtett. Mindez igaz. Azonban azt is megkérdezhetjük: mindent jól tett-e? Igen könnyű a lelkipásztor feladata, ha a beteg is kéri a szentségeket. Akarja, elfogadja. Nagyon nehéz eset, amikor csak a rokonok kérik ezt. A beteg akarata nélkül rá akarják erőszakolni, kényszeríteni. Arra gondolnak, hogy ezzel a legjobbat teszik a betegnek. Ennek nem ez a módja. E nehéz esetben a lelkipásztor első feladata, hogy a beteget készségessé tegye a beszélgetéshez. Ha a rokonok hívő emberek, kérni kell őket, hogy legyenek a beteg segítségére imával, böjttel, önmegtagadások felajánlásával. Ha a hozzátartozók sem gyakorolják a vallásukat, a plébánia buzgóbb híveitől kell kérni ezt a lelki segítséget, a kegyelem kiesdeklését. Előre gyártott recept nincs arra, hogy a lelkipásztor hogyan cselekedjen nehéz helyzetekben. Egy biztos: a szeretetet nemigen utasítják vissza az emberek. De azt is tapintattal kell tálalni.

Szekularizált világunkban megtörtént egy-két furcsa eset. A lelkipásztornál halottat jelentenek. Az adatokat rögzíti az anyakönyvben, következik a kérdés: a beteg el volt-e látva?

A hozzátartozók erre azt mondják: a kórházban, ha lehetett, ott volt mellette mindig valaki a családból. Gondosan megfizettük az orvost és az ápolókat is. Egy hete kiadták a kórházból, és mi mint a szemünk fényére vigyáztunk rá éjjel-nappal. Még az utolsó nap is hárman alaposan megfürösztöttük. Ami tőlünk telt, megtettük. A pap helyesbítve kérdi: én azért kérdeztem, el volt-e látva, mert arra értettem, volt-e nála pap, hogy meggyónjon és a betegek szentségét feladja? A lesújtó felelet: mi erre nem is gondoltunk a nagy fájdalom, a sok gond és igyekezet között. A pap szívébe nyilallt a lelki fájdalom. Istenem, ez a mai kereszténység! A testi egészségért, ápolásért milyen nagy áldozatra készek, a lélek felkészítése meg se fordul a fejükben.

Egy kirívóbb eset. A lelkes lelkiatya egy buzgó falusi egyházközségből városra kerül. Egymást követik a temetések. Már a harmadik eset, amikor a beteg nem volt ellátva szentségekkel. A plébános fájó szívvel, óvatosan elmondja a hozzátartozóknak, akik, mintha vonathoz igyekeznének, sietnek. (A mai ember vonása ez. Ha lelkiekről van szó, akkor nem érünk rá, sok a teendőnk. Rohanó világban élünk.) „Olyan nagy örömmel elmentem volna a beteghez, hogy felkészítsem őt a nagy útra, hogy ráhangoljam Isten végtelen irgalmára és szeretetére. Így most felkészületlenül kell megálljon az Isten ítélőszéke előtt." A siető rokonok közbeszólnak: „Plébános úr - az elszámolás az ő dolga. A mi dolgunk az, hogy eltemessük a halottat. Sietünk, mert sok még a teendőnk." A pap lelkében ott vannak a szentírási szavak: mit adhat az ember cserébe lelkéért? Mit használ, ha az egész világot megnyeri az ember. Ne a láthatóra, hanem a láthatatlanra irányuljon figyelmetek.

Az emberek a betegek szentségétől néha tudatlanság miatt is félnek. A múlt század derekán a lelkipásztor fel akarja adni a szent kenet szentségét (akkor utolsó kenetnek is mondták) a koros, gyengélkedő betegnek. A beteg félve kérdi meg: - Plébános úr, mi lesz, ha én felgyógyulok? - Öröm lesz, és ha majd újra beteg lesz, ismét megkapja e szentséget. - De hát ez utolsó kenet - mondja a beteg. - A szentelt olajjal megkeni a talpam, és én azt jól tudom, hogy ezután már nem állhatok talpra, nehogy eltapodjam a szentelt olajat. - A plébános elmondja, hogy a talpat már régóta nem kenik meg szentelt olajjal, hanem csak a homlokot és a két tenyeret.

Még egy hajmeresztő eset. A plébános mondja az ismerős hívének: - Hallom, az édesanyja már igen gyenge. Holnap arra járok és feladom neki a szent kenet szentségét. Felelet: - Annyira még nincs az én édesanyám. Ő ért és hall is mindent. Majd mi jövünk és kocsival elvisszük, vissza is hozzuk a plébános urat, amikor már úgy áll az eset. - A plébános mondja, hogy az a jó, ha ért és hall is a beteg, lehet vele kommunikálni. - Igen, de a szomszéd néninél hangosan tetszett imádkozni a haldoklónál, és az még megértette, amikor azt tetszett imádkozni: „Költözzél el, keresztény lélek". Anyuka ha ezt meghallja és megérti, azt gondolja, mi súgtuk ezt a papnak. Már többször is mondta nekünk, ő azt jól tudja, a szobájára nekünk nagy szükségünk van. De azt ki kell várni nagy türelemmel. Tetszik tudni, lelkiatya, az idősek olyan könnyen félreértik az embert. Túl érzékenyek.

Néhány példa arra, amikor a tapintatosság és a gyöngéd szeretet megérinti a lelket. Éjfél után a kórház sürgősségi osztályára viszi a szentségi Jézust a pap egy hirtelen rosszul lett beteghez. Miután a hosszú, nagy teremben ellátta a beteget, odamegy egy ordítozó másik beteghez. Az kinyitja a szemét és kiabálva mondja: - Kösd ki a kezem és a lábam! A pap azt válaszolja: - Olyat tetszik kérni tőlem, amire nekem nincs hatalmam. Én is kérek valamit, folytatja a pap. - Mi az, kérdi a beteg? - Legyen csendben, csak suttogva beszéljünk, mert a betegek aludni szeretnének. - Miért akar talpra állni? - Szeretnék a mosdóba kimenni, ön is jöhet velem - mondja suttogva a beteg. A kávézó ápolók nehezen akarják a beteg kérését teljesíteni. Ajánlják, jönnek ők az ágytállal. Az egyik ápoló megismeri a lelkipásztort, ezért megkapja az engedélyt, hogy amíg itt van a beteg mellett, az időre feloldható a kötelék. A beteg valóban suttogva beszél, csendben jár. Majd a lelkipásztor megkérdezi a betegtől, holnap mit szeretne enni a megengedett ételek közül, mert azt meg is kapja, mivel ilyen szépen viselkedett. A pap felismerte az idős beteget igen nagyméretű orra miatt. Ezelőtt jó negyven évvel többször is látta a futballpályán egy falusi csapatban kitűnően játszani. A pap másnap a kedvenc ételt vitte a betegnek, és egy újságot is, amelyben a sporthíreknél arról tudósítottak, hogy a beteg szülőfalujának a csapata győzött a megyei bajnokságban. Ez a beteget nagy örömre hangolta. Ez számára fontosabb volt, mint a lelki üdve e pillanatban. Az öröm fényében bemutatkozik a lelkipásztor és elmondja, hogy ő katolikus pap. Én is katolikus vagyok, mondja a beteg örömmel. Most már megértettem, hogy miért hozott nekem, az ismeretlennek ilyen finom ételt. Hogy volnék én ismeretlen? Hányszor csodáltam meg a futballpályán végzett labdaművészetét annak idején. Irigyeltem technikai tudását, cselező készségét, gyorsaságát. Míg a pap e dicsérő szavakat mondta, a beteg arcán könnyek csordogáltak. Csodálatos szép idők voltak azok, suttogja a beteg. Most azonban szeretnék leszámolni a rosszal. Önt a jó Isten küldte. Nagyon rég nem gyóntam. Nem is gondoltam én ilyesmire. Most azonban szeretnék bocsánatot kérni a jó Istentől, mivel neki ilyen jó szolgája van. A pap elmondja Jézus szavait bátorításul: - Nem az egészségeseknek, hanem a betegeknek kell az orvos. A mennyben nagyobb öröm van egy megtérő bűnösön, mint 99 igaz miatt. A beteg a szentségekhez járult, örömkönnyek tündököltek az arcán. Most már nem kiabált, csak suttogva beszélt, illedelmesen, hogy a beteg társait ne zavarja. Ez a kiváló labdarúgó most már az égiek csapatát erősíti, hiszem, hogy csendben, a fű alatti leheletfinom csellel betriblizte magát a mennyországba. Ez a Szentlélek műve és a szentek közbenjárásának eredménye. Ők látszólag lehetetlen ügyekben is segítségünkre vannak.

Több mint egy évtizede kórházba hívtak egy nagyon súlyos, ismeretlen beteghez. Igen lehangoló volt, amit a betegről mondtak. Valamikor nagyon vallásos volt, de most mindenkiből kiábrándult. Beszélni sem akart. A beteg nem tud arról, hogy a lelkiatya meglátogatja őt. Elindultam. Útközben érte könyörögtem. Jézus, add, hogy téged elfogadjon. Megérkeztem. A beteg arca vászonfehér volt. Arcán, nyakán a bőr milliónyi ránca. Csuklói ízületi betegségtől göbösek. Ujjai eltorzultak. A bemutatkozás után szeretettel köszöntöttem, és elmondtam a nehéz esetek alkalmával szokásos mondókát: - Itt jártam és hallottam, hogy van itt egy katolikus beteg. - Átadtam a részére készített kis ajándékot, és odafigyeléssel vártam a reakciót. Ő is bemutatkozott, és nemcsak hogy megszólalt, hanem feltárta lelkét is, elmondta életét. Húsz éve özvegy. Kínkeservesen nevelte fel egyetlen leányát, aki férjét követve a városba költözött, ő meg egyedül maradt a faluban. Veje és leánya rávette, hogy adja el a házát és költözzék hozzájuk, ahol gondtalanul töltheti idős napjait. - Így kerültem én városra, idegenbe, gyökértelenül. Kezdetben minden szép és jó volt. Most már szívtelenül éreztetik velem nap mint nap, hogy fölösleges és teher vagyok. Mint elmaradt falusi én csak szégyent hozok az ő családjukra. Könnyes szemmel panaszolta sorsát. Amikor kipanaszolta lelki érzéseit, felsóhajtva mondta: - A lelkiatyának hogy volt ideje és türelme ezt mind végighallgatni? Tudom, hogy nagyon sok teendője van.

Ez a Jézus az utolsó vacsorán megmosta tanítványai lábát, azzal a kéréssel, hogy mi ezt folytassuk. Aki első akar lenni, az legyen a többi szolgája. Ez a Jézus hív bennünket: jöjjetek hozzám, kik terhelve vagytok, és felüdítlek titeket. Ezt nekünk mondja Jézus. A beteg érezte is ezt, mert miután meggyónt és megáldozott, az örömkönnyei csordogáltak. Arca visszatükrözte a lelkének békéjét és nyugalmát. Biztattam, hogy holnap szintén kell jönnöm a kórházba és Jézust újra elhoznám részére. Nagyon örvendett a lehetőségnek. Másnap a szentségek kiszolgálása után azt mondtam: - Mivel most már ismerjük egymást, mondjunk el egy tized rózsafüzért ketten hálából azért, hogy Jézussal a barátság felújult, és kérjük tőle, hogy segítsen abban, hogy a családjában legyen egyetértés.

A beteg valamit mondani akart, de én így szóltam: - Jézus kérése az, hogy ellenségeinkért is kell imádkoznunk. - Búcsúzáskor elmondtam, hogy néhány nap múlva újra jelentkezni fogok. Ő még hozzátette, Jézus hátha csodát tesz és kibékül a lányával. Éreztem, hogy Jézus tenni is fog valamit. Ahogy kiléptem a kórházból, megköszöntem az égieknek az eddigi eredményt, és további segítséget kértem. A tiszta levegőből nagyot szippantottam és örömmel lépkedtem. A gravitáció törvénye mintha rám nem hatott volna, olyan könnyedén szedtem a lábamat. Milyen jó, hogy üdvösség köszöntött egy lélekre! Négy nap múlva a beteg leánya feketébe öltözködve jelentkezett a plébánián. Újságolta, hogy anyuka egészen megváltozott. Nem panaszkodott, hanem örömmel csókolták meg egymást. A régi béke visszaállt. Csoda történt. Nyugodt és békés volt a halála. Most a család szeretettel gondol a jóságos édesanyára.

A plébánián egy idős hölgy sírhelyet vásárolt a súlyos beteg férje részére. Az irodába betoppan a plébános és ajánlja, hogy a beteghez elvinné a betegek szentségét. A hölgy könnyezve mondja: - Én már többször említettem a férjemnek, de keményen visszautasított. A plébános nem tudott nyugodni. A sírhely nyugtájáról látta a lakcímet, és egy délután arra sétálva bekopogott. A férfi ágyban feküdt. Fizikailag legyengült, de szellemileg otthon volt. A plébános félve bemutatkozott, elmondta, hogy erre járt, hallotta, hogy itt lakik egy beteg, aki sofőr volt, áldott jó ember, akit mindenki dicsér, hisz sok utast szállított az autóbuszon majdnem negyven éven át. Ő maga javította, ha kellett a buszt, de ez az igazi gépkocsivezetőnek született ember soha nem hagyta az úton az utasokat. A betegnek e dicsérő szavak után eleredt a nyelve. Elmondta életét. A plébános nagy figyelemmel meghallgatta. Egy-egy szót bedobott - Ki a kezelőorvosa? Milyen gyógyszert használ? Tud-e aludni, enni. A beteg csak regélt, mondta, mondta, ami a szívén volt. Róla, az ő sorsáról volt szó. És most ezt valaki hallgatja, valakit érdekel. Majd csak úgy megjegyzi a lelkész: - Nem is volt olyan könnyű abban a nehéz időben három gyermeket felnevelni. -Most már mint kenyérkereső édesapa beszél az ő áldozatos életéről.. Igen eltelt az idő. A plébános, mint aki jól végezte dolgát, illedelmesen elköszön. A beteg újra megszólal: - Olyan jól elbeszélgettünk, ha van ideje, erre jár, örömmel venném a látogatást. - Ez a legnagyobb öröm a lelkész részére. Jött is hamar az újabb alkalom. Most már közös ismerősök is akadtak bőven. A múlt és az események megszépültek. Mintha mindez a tegnap történt volna. A megkönnyebbült lélek most már igazán le akarja rakni a terhét, és úgy fog kezet a pappal, hogy ezt rebegi: - Plébános úr, maga egy áldott ember. Engem az élet megviselt. Most szeretnék kibékülni az Istennel.

A pap csak eszköz, Isten végtelen és csodálatos irgalma felragyog. A sebzett lélek mintha Adyval sírna fel: „Háborúból jövök, mindennek vége. Uram, békíts ki magaddal."

 

Keresés a Katholikos oldalain