Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Bodó Márta
tÖREDÉKES GONDOLATOK A REMÉNYRŐL

 

A szerző a kolozsvári BBTE magyar-angol szakán tanári diplomát, a budapesti Pázmány Péter Hittudományi Akadémián teológiai abszolutóriumot szerzett. A BBTE RK Teológia Karán pasztorálpszichológiai magiszterit végzett 2009-ben, doktori dolgozatát 2007-ben védte meg. 2003-tól a Vasárnap és Keresztény Szó szerkesztője.

A teológia nem elvont, elméleti tudomány, hanem Istenről való beszéd. Az élő ember beszéde az élő, cselekvő Istenről. Narratíva, személyes és közösségi, Istenről, Isten felé, az Istennel megtett útról.

Az irodalom is narratíva, amely egyfajta lelkiállapotot, közérzetet, gondolkodásmódot fejez ki: az egyénét, egy közösségét, a társadalomét, egy kultúrkörét. Egyfajta társadalomszemléletet, filozófiát és teológiát is tartalmaz a jó minőségű irodalom, még az olyan írás is, ami nem akar sem teologizálni, sem filozofálni, nem kíván elvont dolgokat megfogalmazni.

irodalmi megfogalmazások a reményről

A remény közösségi vonatkozásban - anélkül, hogy néplel-ket emlegetnénk, ami igencsak misztikus fogalom - a közösségi közérzet tükre. Esetünkben a magyar szellemi állapotról, közérzetről is szól. Mindezeknek az illusztrálására néhány magyar irodalmi versidézetet gyűjtöttem. A téma kapcsán elsőként Csokonai ötlött az eszembe, az, hogy csalfának, vaknak nevezi a reményt (szerelmi) csalódása okán A reményhez intézett versében:

Földiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.

Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.
(... )

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt er
őm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem f
őldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mez
ő kisűlt,
A zeng
ő liget kietlen,
A nap éjre d
űlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

Csokonai mellé egy kortárs erdélyi költőt, a mai magyar irodalom egyik legjobbját, Kovács András Ferencet állítom, aki nagyon sokféle bőrbe szeret bújni, „régies bőrökbe", egy cso-konaias megfogalmazása a Postaréti epiczédium című versben így szól:

Elmúltak Bem s Petőfi napjai: elmúltál tőlünk szent
Világszabadság! Még a magyar szabadságra se tellett.
Harczok hevében fölbukott az is: megugrott t
őlünk, mint Kossuth
Lova... Majd külhonokból ezt meg azt üzentek: izengetének,
Mint Mózessel Isten, s mi vissza, mint süket lelkész az Úrnak.

Megéltek jól, eltengődtek belőlünk, akár emigráns
Lelkiösmeretbül... (Hol így, hol úgy, hisz úgyse drága vérünk.)

Mert vakmerőket álmodók valánk, s maradtunk: büszke sírók, rossz
Reménykedők, jajj, sírig rászedett, szép, sírontúli magyarság!

A magyarokról azt állítja, hogy „vakmerőket álmodók valánk, s maradtunk büszke sírók, rossz reménykedők". Ez a mondat Adyval cseng össze, aki 1899. november 1-jei keltezéssel írta a Halottak napján című versében:

Halottja van mindannyiunknak,
Hisz percr
ől-percre temetünk,
Vesztett remény mindenik percünk
És gyászmenet az életünk.

Sírhantolunk, gyászolunk mindig,
Temetkez
ő szolgák vagyunk!
- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma gyásznap van, ma sírhatunk!

Annyi nyomor, annyi szenny, vétek
Undorít meg e sárgolyón.
Hulló levélt hányszor feledtet
A megváltó, a gyilkos ón!.

Óh, hányszor kell a sírra néznünk,
Hogy vigasztaljuk önmagunk -

- Dobjuk el a tettető álcát:
Ma ünnep van, ma sírhatunk!

És az Álmodom... kezdetű versében:

Álmodom néha
Szilaj,merész, fájó,
De mégis édes álmokat.
Vihar tör rám

Rémes, talán a mindenséget
Fenyeget
ő vad erővel
S én e viharral

Egyedül, mint egy megkövült szobor,
Szembeállok!...

Álmodom néha,
Hogy minden teremtett
Éltemre tör, haragos átkot
Ordít reám
S én mosolyogva,
Kimondhatatlan büszkeséggel
Várom a harcot,
(...)
Omlik a porba hazug bálványok
Százezere
S avult, buta korlátok,
Melyek elzárták a világot
Egy világtól,
Recsegve dőlnek össze.
S én, míg a pusztulás közt
Jós szemekkel látom,
Mint áll elő egy jobb,
Tisztább világnak
Zöld hajtása a romok közül,
Szivem megnyíl
S fenséges érzés hatja át dalom,
Melynek refrénje
Messze, messze száll
S mint a megváltásnak
Új evangéliuma
Áthatja a világot
E szózat:
Diadal! Diadal!...


...S álmaimból
Otromba zaj riaszt fel.
Köröttem régi minden s undorít.
A megváltásról, a diadalról
Lázas álomban álmodtam csupán...
Szivem teli ugyan,
De mi belőle felsír, felszakad,
Nem egy világot
Újjáteremtő diadal-ének,
Hanem a lebilincselt erő
Tehetetlen, bús zokogása...

Ismerős, mondhatjuk, mint ahogy József Attila gondolata is a Reménytelenül című vers első részéből, amelynek „nótajelzése”:

Lassan, tünődve.
Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.


Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.

A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.

„Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve, és okos fejével biccent, nem remél". Ez pontosan a címbeli remény és gondolatmenetünk ellentéte! Ugyanez a hangulat ismét Kovács András Ferenctől, ezúttal József Attilára való utalással:

Bírálóimhoz. Születésnapomra. Plágium!
Harmincnégy éves lettem én:
nem bódít versen vett remény,
se bű,
se báj.
(...)
Magamnak túl nehéz terű
vagyok – nem vált meg vers, se bű,
se báj.
Sebaj.

„...nem bódít versen vett remény" - ez a sor lehetne a szintén kortárs, József Attila-i sorsú Borbély Szilárdé is. A kiváló író, költő nagyon emberi, nagyon érthető okokból kifogyott a reményből. Egy 2011-es interjúban azt mondta: „nincs semmiféle megnyugvás, vigasz, békéltető illúzió, nincs semmi remény". Korábban ugyan így is fogalmazott: „az ember élete ugyanis fohász, amely Isten fülét keresi". Úgy tűnik, Borbély Szilárd csapódik a reménytelenség partjáról a reménység sziklájára és vissza - ez pedig mai közérzetünk nagyon jellemző kifejezője. Minden beszélő a szubjektív és megélt tapasztalatából tud a leginkább szólni - úgy vélem, úgy érzem, ez az állandó hánykolódás jelenünkre általánosan jellemző. Márton Áron 1938-as megfogalmazása máig, illetve a mára is érvényes látlelet - ő a biztatást is hozzá tudja tenni: „Hányan járják közülünk máma is ezt az utat. Hányan hurcolják életük keresztjét vérző szívvel, elkeseredett lélekkel és halálosan elfáradva. Mert gondok gyötrik, aggodalmak kínozzák és az élettől minden nap kapnak egy-egy kegyetlen ütést. (...) ...a feltámadás törvénye azt mondja, hogy nincs okunk kétségbeesni, a reményt a legkilátástalanabb helyzetben sem szabad feladni, mert minden szenvedésnek van értelme és van vége."1

A remény mint erény

Ha a reményt teológiailag értelmezni akarjuk, Aquinói Szent Tamás kiváló elméleti rendszerezésében találjuk meg a helyét. A Summa Teologiae (ST) fogalmainkat rendbe foglalja, köztük a hit, remény és szeretet isteni erényeit: „kialakulása szerint a remény megelőzi a szeretetet, de követi a hitet. A vágyó képesség, az akarat mozdulása feltételezi annak előzetes ismeretét, amire irányul" - ezzel indokolja -, ugyanakkor azt is jelzi, hogy a tökéletesség rendje szerint viszont a szeretet megelőz mindent, megelőzi a reményt és a hitet is, egyben tökéletesíti, áthatja és beteljesíti őket. Minden erénynek a tökéletes cselekvést kell biztosítania. A hit, a remény és a szeretet isteni avagy teológiai erény, mert közvetlenül Istentől származik és Istenre irányul. A remény által az ember helyes módon - nem kishitűen, nem is elbizakodottan - halad Isten felé. Az igazi remény magára Istenre, az ő jóságára támaszkodik. Az Istenbe vetett remény egyben azt is jelzi, hogy az ember nem érkezett még meg. Ebben az értelemben a remény egyfajta beteljesületlenséget, tökéletlenséget fejez ki, de ez olyan tökéletlenség, ami mégis a földi életben a legtökéletesebb, erényes magatartás.

A remény vágy és bizalom. A bizalom a remény formális alkotóeleme, a bizalom által remél az ember. Bizalma az ígéretét betartó Istenben van, mert beszéde igaz, mert ő mindenható és hűséges. A remélt dolgok biztosítéka a hit, ez a Biblia „meghatározása". Ha szentírási alapokat keresünk ugyanis, a reményre vonatkozó idézetek több lapot töltenek be. A reményről szóló kinyilatkoztatás Ábrahámmal kezdődik, ő volt az, aki mindennek ellenére hitt Isten ígéretében. Ábrahám hite egybeolvadt reményével. Az ószövetségi remény az ember gyermeki ráhagyatkozását írja le. A zsidókhoz írt levélben (11,1) található a remény klasszikus megfogalmazása, amely különféle fordításokban így olvasható: „A hit a remélt dolgok biztosítéka, a nem látható dolgok bizonyítéka" (Szent István Bibliatársulat); „A hit pedig a reménylett dolgoknak a valósága, és a nem látott dolgokról való meggyőződés" (Károli); „A hit reményeink szilárd alapja és a nem látott dolgok igazolása" (Békés-Dalos); „A hit pedig alapja annak, amit remélünk, bizonyítéka annak, amit nem látunk" (Káldi Neovulgáta). Mindenik magyar fordítás gyönyörű kifejezésekkel érzékelteti a hit, a remény, a meggyőződés összefüggéseit.

Aquinói Szent Tamás rendszerében a kialakulás szempontjából a hit megelőzi mind a reményt, mind a szeretetet: a vágyóképesség, az akarat megmozdulása ugyanis mindig feltételezi annak „előzetes" ismeretét, amire irányul (csak azt tudjuk remélni és szeretni, amit ismerünk, amiről tudjuk, hogy létezik). A remény megelőzi a szeretetet: a vágyott, remélt boldogság vezet el annak szeretetére, és az Istennel való barátság teszi lehetővé ezt a boldogságot. A tökéletesség rendje szerint a szeretet megelőz mindent: mind a reményt, mind a hitet, tökéletesíti és beteljesíti őket. A szeretet áthatja a reményt és a hitet. (ST, IIa-IIae.q.17.a.6).

A szeretet révén az ember Istenhez Isten miatt ragaszkodik, a hit által Istenhez mint az igaz ismeretének elvéhez kötődik, s végül a remény által az ember Istenhez mint a jóság tökéletes elvéhez ragaszkodik. A remény által az ember Isten segítségére támaszkodva éri el a beteljesülést, az örök boldogságot. Ugyanakkor a remény isteni erénye által vágyik az ember a boldogságra, az örök életre, Istenre mint a végső jóra (ST, II-II.q.16.a.6.ad3).

Aquinói Szent Tamás azt is megfogalmazza: kétféle remény van. Az egyik egyfajta egyszerű, emberi reménykedés, amilyen a gyereknek van, aki bizalommal reméli szép jövőjét és meg van győződve arról, hogy nem érheti baj: akit szeret, viszont fog szeretni, akihez férjhez megy, akit feleségül vesz, kitart mellette, a gyerekei szépek, jók lesznek, jól megy soruk - ezek a természetes emberi remények.

A remény - és az egész keresztény élet - igazi próbatétele akkor következik, amikor egy törés, egy esés nyomán a nagyon természetes, egyszerű, egyértelmű jövőbe vetett hitet valami kettévágni látszik: meghal egy nagyon közeli, fontos személy, olyan betegség sújt, aminek következtében lehetetlenné válik minden eltervezett, a korábbi életmód folytatása stb. Ebben a helyzetben nagyon kevesek reménye nem inog meg. Az ember ilyenkor elkezd azon gondolkodni, miért pont engem ér ez, hiszen nem követtem el bűnt, megtartottam a parancsokat stb. Tulajdonképpen itt kezdődik a remény mint isteni erény, ami a Róm 4,18-ban Ábrahámra visszautalva így fogalmazódik meg: „A remény ellenére is reménykedve hitte, hogy sok nép atyja lesz".

A remény ellenére reménykedés a szívemhez nagyon közel álló gondolat. Amikor minden egész eltörött, amikor az ember szubjektíve azt érzi, hogy sosem fogja elérni azt a bizonyos célt, amit biztosnak vélt, amikor a másik ember kioltja a reményt benne, akkor a teljes sötétség és kétségbeesés után következik ez: a minden józan lehetőségnek ellentmondó remény. Nem a vak bizakodás, hanem az Istenben mégis lehetséges reménykedés.

Reményből élünk: Boros László teológiai esszéje2

A reményről való gondolkodás során egyik nagy olvasmányélményem, felfedezésem volt Boros László teológiai esszéje. Boros német nyelvterületen a 20. század végének egyik legolvasottabb teológusa. Budapesten született 1927-ben és meghalt 1981. december 8-án Zürichben. A kalocsai jezsuita gimnáziumban érettségizett 1947-ben, belépett a jezsuita rendbe, annak szegedi hittudományi főiskoláján, majd az innsbrucki, a louvaini és a müncheni egyetemen tanult 1949–1954 között. Münchenben bölcsészdoktori oklevelet szerzett, 1957- ben Enghienben pappá szentelték. Életét Magyarországon kívül töltötte, főleg német nyelvterületen, ezért is alkotott németül. Zürichben élt (1959–1974), az innsbrucki egyetemen tanított (1964–1981). A zürichi jezsuita Orientierung című folyóirat szerkesztője (1959–1974), majd főszerkesztője (1962–1965) volt. 1973-ban egyházi és rendi jóváhagyással kilépett a jezsuita rendből. Írásaiban a filozófia, teológia, természettudományok valamiféle egységére törekedett, művei nagyon népszerűek lettek, sok nyelvre fordították. Magyarra is lefordított könyvei: A köztünk élő Isten. Az egzisztenciális találkozás útjai (fordította Engelmann Gabriella, Eisenstadt 1970), Megváltott lét (szerkesztette Lukács László, fordította Ambrus Gizella, Budapest 1993), Az emberben felénk hajló Isten (fordította Sánta Máté, Eisenstadt 1973), A halál misztériuma. Az ember a végső döntés helyzetében (szerkesztette Lukács László, fordította Gáspár Csaba László, az előszót Fila Béla írta, Budapest 1998).

A reményről szóló műve is németül íródott: Aus der Hoffnung leben. Zukunftserwartung in christlichen Dasein (első megjelenés: Olten–Freiburg im Breisgau 1968), magyar címe: A reményből élünk. A keresztény ember jövője (Eisenstadt 1969; Würzburg 1971).3 Előszavában Boros így magyarázza műve születését: „Ez a könyv kísérlet arra, hogy az emberi egzisztenciát reményként határozza meg, Istennel kapcsolatos kérdésünket pedig az emberi jövővárás szempontjából tegye fel. Szükség van arra, hogy a keresztény embert érdekelje mindaz, ami nincs lezárva, ami nyitott, ami még elintézetlen és ami még hátra van. A remény nem egyszerűen »valami« a keresztény életében, hanem az, ami önmegvalósulását lehetővé teszi. »A reménység Istene« – ez keresztény mivoltunk megértésének lelke. A keresztény igehirdetés is, maga az egyház, sőt a keresztény lét s ezzel együtt e titokkal kapcsolatos mindennemű megfontolás is a jövőbe és a reményre irányul. A remény tehát egész keresztény életünknek, gondolkodásunknak és imádságunknak célja és iránya. A kereszténység lényegét talán így lehetne tömören megfogalmazni: a kereszténység az a vallás, amelyben Isten az emberi reményt nemcsak maradéktalanul jóváhagyja, hanem annyira túlszárnyalja, hogy az emberi szív legmerészebb vágyai és legféktelenebb álmai is csak kishitűségnek tűnnek mellette. Az itt következő elmélkedések ebben a keresztény reménységgel telt szellemben szeretnék életünknek örömteli és jövőt ígérő jelenségeit megfontolás tárgyává tenni.”4

A Reményben élünk című kötet fejezetei: Jövőbenézés (Az élet eredete és célja, Van-e lelkünk?, A halál mint végső állásfoglalás, Mikor van a feltámadás?); A keresztények reménysége (Reményben való gondolkodás, A remény próbaköve, Reménységben szenvedni, A remény jövője); A jövő ígéretének jelei; Teremtés és fejlődés; Természettudomány – Vallás; Fejlődés; Technika. A keresztények reménysége című rész – ami itt témánk szempontjából foglalkoztat - alcímeiből kiolvasható, hogy Boros László egyrészt a reményt magát az emberi élet perspektívájaként látja, hiszen a jövő, a fejlődés kontextusával kapcsolja össze. Másrészt a teológiai iskolázottság jól körvonalazódik, Aquinói korábban idézett erényteológiája, illetve az ember kétféle reménykedésének megkülönböztetése. Boros is a reményben való gondolkodás után a remény próbakövéről beszél, majd a szenvedéshez reménnyel való hozzáállásról mint ami nemcsak a reménynek, a hitnek, de lényegében az egész emberi életnek a próbaköve is.

Boros László a keresztény létállapotot, létmódot reményben való gondolkodásként határozza meg. Szerinte a „keresztény élet a remény gyümölcse. Lényegében nem más, mint a jövőbe tekintés, a jövőre irányulás (...) Az élet még nincs »itt«, csak reményként közeledik felénk." Ezért is véli úgy, hogy meg kell fogalmazni „a remény teológiáját", ami lényegében annak a dinamikának a felvázolása, amely az egész keresztény mivoltot eltölti.

Ehhez néhány alapvető tulajdonságot jelöl meg, amelyek szükségesek az ezen a dinamikán belül való éléshez: a kérdezni-tudás, az elnémulni-tudás, a másik szolgálata. Boros szerint az emberi lét fontos tapasztalása „az a belátás is, hogy a lényeget, a lényegileg megválaszolhatót illetően nincs véglegesség, vagyis a kétség is hozzátartozik az ilyen egzisztencia lényegéhez. A keresztény gondolkodónak minden válaszra a lelkét kell rátennie. És még akkor sem tudja, igaz-e felelete. Néma imája mindig ez marad: »Uram, hiszek, segíts hitet-lenségemen!«" Ugyanakkor e folytonos kétség közepette is a „keresztények azok az emberek, akik - Szent Pál fogalmazását használva - »a feltámadás dinamikáját« hordozzák magukban, akik „Krisztus szenvedésének közösségébe" léptek és életükben megvalósítják »Krisztus halálának képmását«; röviden: azok, akik remélnek. (...) Hogyan, milyen mérce alapján ítélheti meg egy-egy keresztény a maga »megértett reménységé«-nek őszinteségét? (...) Csak az, amiért meg tudok halni, csakis ez alkotja meggyőződésem magvát, csak ennek van örök értéke életemben, imádságomban és gondolkodásomban."

Szenvedés, együtt szenvedés és remény

„Reményében - vagyis egzisztenciájának lényeges vágyakozásában - már megérkezett »odaátra«. Gondolkodását tehát semmi sem rendítheti meg" - mondja Boros, és hozzáteszi: „Ha és amennyiben keresztények vagyunk, minden okunk megvan arra, hogy ujjongjunk itt a földön. Érezzük ugyan, hogy mennyire kemény és könyörtelen néha az élet; milyen ritkán koronázza siker törekvésünket. Gondok gyötörnek bennünket. Sikertelenség és baj mindennapi sorsunkhoz tartozik. Isten tud szenvedésünkről, és tudja azt is, hogy az emberi szenvedés semmiféle emberi csalafintasággal ki nem küszöbölhető, csupán - reménységgel. A remény nem emel ki bennünket korunk bajaiból, legfeljebb lehetővé teszi, hogy magunkra vegyük a jelen szenvedését, hogy hordozzuk a jelen keresztjét."

A jelen keresztjéhez a saját szenvedés mellett a másik teológiája tartozik hozzá. A másik mint teológiai gondolat egzisztenciálisan és húsba vágóan alakítja a (személyes) reményt, az Istenhez fűző viszonyt. Nem mellőzhető e kérdéskörből a Johann Baptist Metz képviselte ún. politikai teológia sem. Nem politizáló teológiáról, hanem a köz életében részt vevő, jelen levő teológiáról van szó. Mire kell hát gondolni? A passióra és a kompasszióra, azaz a szenvedésre, együtt-szenvedésre, együttérzésre, valamint a kompasszió teológiájára.

Boros László két fontos dolgot állít: hogy a szenvedés misztériuma alapvető kihívást jelent nemcsak a keresztény ember, de a keresztény gondolkodás, a keresztény kérdésfeltevés és elnémulni-tudás ellen is; ugyanakkor pedig „Krisztus kegyelme nem könnyíti meg életünket. Nem is azért lettünk keresztények, hogy a világban »egyszerűbb legyen a dolgunk«. A keresztény ugyanabban a világban él, mint a többi ember; ő is benne gyökerezik a világban, őt is kötik törvényei, ő is függ a világban fellelhető feltételektől. Éppúgy szenved, éppúgy küzd és ugyanúgy hal meg, mint a többi ember. A szenvedés, a küzdelem és a halál azonban más, új értelmet nyer számára: reményteljes ígéretté lesz. A hit nem az élet cirkuszi bódéja, amelyben - mint valami varázsütésre - minden könnyebb lesz." Az alapvető kérdés tehát az: „hogyan is tudja a keresztény ember a szenvedést reménységgé változtatni?" Erre Boros szerint a kereszténységnek három, különféle mélységű felelete van: az együtt-szenvedés, az önátadás és az elveszettség érzésének felvállalása. Metz a „memoria passionis"-ról, a passióra való emlékezésről beszél, a passió mindenkinek az életében jelenvaló, nem kiküszöbölhető, nem megszüntethető és nem is felejthető. Nem kérheti senki kívülálló a szenvedőtől, hogy felejtse el szenvedését. Ahogy Boros László fogalmaz: „A szenvedés kemény valóságát nem szabad egyszerűen kidisputálnunk a világból. Magát a feleletet is meg kell szenvedni."5 Amikor a szenvedéssel találkozunk, az igazi szenvedéssel, azt nem lehet híg vigasszal elintézni sem magunkban, sem más számára. Nem lehet „olcsó kereszténységgel" megoldani, mintegy leönteni a helyzetet, ott és akkor nem lehet dumává silányítani a kereszténységet. A szenvedés, a passió kinövi a szavakat. Ott megválik, valódi, hiteles-e a kereszténység. És lehetőség, hogy azzá váljon. A kompasszió és a memoria passionis az út, amin együtt szenvedve és ébren tartva a másik passiójának emlékét, nem bagatellizáljuk el a szenvedést. Ez adhat okot a szenvedőnek, akire ráborul a pokol, és egyedül marad a lelkében égő kínnal, egyedül ez adhat okot a reményre. Az, hogy én, mi, a keresztények, ott vagyunk, amikor ő a gödörben van - mi ugyan csak a gödör széléről tudunk lenézni rá, de legalább ott vagyunk és lenézünk a mélybe, a szenvedés poklába, rá, aki ott lebeg ég és föld között mindössze egy szálon -, és a pillantásunkkal tartjuk, még akkor is, ha esetleg ehhez a pillantáshoz nem tud kapcsolódni, még nem tudja megragadni azt a szálat, mi mégis ott vagyunk neki mint az egyetlen remény. Még akkor is ott vagyunk, akkor is remény ez, ha ő nem tud úgy dönteni, hogy megfogja a szálat, és elszakítja magát az élettől. Megítélni, helyette dönteni nincs jogunk. A kompasszió a mi feladatunk, ez az egyetlen remény. „Az a kereszténység, amely a szegények, az elhagyatottak és a reménységüket vesztettek iránti feladatok alól kihúzza magát, elveszítette lényegét. Kereszténynek lenni egyenlő az embertestvéreink szenvedése által megragadtatni Istentől" - jelenti ki Boros László. És valóban: eddig tart az emberi remény, a játszadozás a gyermeki reménnyel, a biztos jövővel, a megingathatatlan tudásommal, hogy nem eshet bántódásom, eddig tart a játszadozás is a kereszténységgel. Innen kezdve „holtsúlyos" a dolog, „holtsúlyossá" válik az a bizonyos isteni remény. Hogy igazán élni tudjunk, mondja Boros, szükséges, hogy egyszer valóban kétségbeessünk az életünkkel kapcsolatosan. Akkor hiteles a reményem és a reményről való beszédem, narratívám, tanúságtételem, ha legalább egyszer ott voltam a pokol fenekén. Mindaddig pusztán szép beszéd, okos, teológiai, racionális, emberi, de csak üres, hiteltelen beszéd.

Ez az állapot az, amikor túlságosan megsebzettek vagyunk ahhoz, hogy tovább is élni tudjunk, túl nyugtalanok ahhoz, hogy meg tudjunk halni. A legszörnyűbb ekkor, hogy azt hisszük, már nem tudjuk se szeretni, se hinni, se remélni, és legfőképpen elérni Istent. Sütő András Csillag a máglyán című drámájának végén a főhős így fogalmaz: üres a föld és üres a menny. Boros László Paschasius Radbertust (785-865) idézve fogalmazza meg: „A remény hegycsúcsait szent félelmek őrzik", majd ehhez a 9. századi mondathoz hozzáfűzi: „az ember reménye félelembe torkollik. A félelem és bizonytalanság arra figyelmeztetik, hogy az emberi egzisztencia, bár az elgondolható legnagyobbra, sőt, a minden gondolatot meghaladóra irányul, és őrá van beállítva, mégis állandó veszélyben van". Itt teológia és irodalom újra összekapcsolódik: a nemrég Prima Primissima-díjat is nyert Kányádi Sándor saját feljegyzése szerint Hargitafürdőn írta 1994. október 30-31-én a Valaki jár a fák hegyén című verset, amely mintha pontosan az előbbi gondolatot összegezné, és töprengéseink végszavát adja:

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott


én félek még reménykedem
ez a szorongó oltalom
a gondviselő félelem
kísért eddig utamon


valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot


vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon


valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem.

 

Jegyzetek

Húsvét három vigasztalása, Kvár 1938. április 17. A Márton Áron Múzeumban található kéziratból: 65. dos., 2. sz., 1-12. lap. Forrás: Márton Áron: Húsvét [Márton Áron hagyatéka 6], összeállította és jegyzetekkel ellátta dr. Marton József. Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2009, 28.

2 http://www.szepi.hu/irodalom/vallas/boros/remeny/index.html (letöltés: 2017. december 5.)

3 Ritter Márton Egy magyar lelkiíró sikerei külföldön címen írt Boros Lászlóról a Szolgálat 1969. húsvéti számában (75-83). Erre utalva írja a kötet magyar fordítója előszavában: „A Szolgálat első számában közölt cikkünkben már említettük, hogy Boros László egyike a ma legtöbbet olvasott németnyelvű lelki íróknak. Ez az örvendetes tény késztette a Szerkesztőséget arra, hogy a Szolgálatnak ezt a számát teljes egészében neki szentelje. Szeretné általa azokat is megismertetni Boros László gondolataival, akik valamilyen oknál fogva nem olvashatják műveit eredetiben. Fordításunk számára legújabb könyvét választottuk. Ez a könyv nemcsak azért látszott alkalmasnak a lefordításra, mert kisebb terjedelme miatt pontosan beleillett a folyóirat adott kereteibe, hanem azért is, mert mintegy összefoglalója a szerző minden fon-tosabb gondolatának. Ez a könyv ugyanis nem más, mint Boros László rádióelőadásainak gyűjteményes kiadása." Ezek közül az első sorozatot (Jövőbenézés) Boros a Südwestfunk hallgatóinak mondta el 1965 novemberében; a Keresztények reménysége címűt ugyancsak a Südwestfunkban 1967 decemberében; A jövő ígéretének jeleit a Saarländischer Rundfunk 1966 januárjában; a teremtés és fejlődés című előadást pedig a Westdeutscher Rundfunk 1965 júniusában sugározta.

4 Forrás: Szolgálat, 1969. (Ld. még: https://www.szepi.hu/irodalom/vallas/boros/remeny, letöltés: 2017. december5.)

5 Boros László: Reményből élünk. A keresztények reménysége (4. fejezet). Forrás: Szolgálat, 1969. http://agost.no-ip.org/irodalom/boros/remeny/index.html (letöltés: 2015. szeptember 21.)

 

 

Keresés a Katholikos oldalain