Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

sOKAKAT ÉN TANÍTOTTAM ÍRNI ÉS OLVASNI MAGYARUL…
In memoriam Vass Ince

 

2016 novemberében érkezett a szomorú hír: meghalt az oroszhegyi születésű, nyugalmazott székelyszentkirályi plébános, aki 1983 és 1994 között Gyimesbükkön szolgált, a már közel négy évtizede moldvai megyéhez, Bákóhoz csatolt, de többségében magyar csángók lakta nagyközségben. Ott kerestem fel, röviddel a fordulat után, 1991-ben a népművelést, az anyanyelv megőrzését is szívén viselő egyházközségi elöljárót. A vele folytatott beszélgetés a Budapesten megjelenő katolikus hetilap, az Új Ember, még abban az évben közölte. Egykori írásaim között búvárkodva a minap találtam rá az akkor készített interjúra. Az iránta érzett mély tisztelet és nagyrabecsülés késztetett arra, hogy felajánljam írásomat a Keresztény Szó mai olvasóinak.

Vass Ince: Gyimesbükkre 1983-ban kerültem plébánosnak, nagy elődöm, Dani Gergely templomépítő esperes halála után pár héttel. Csak hírből ismertem addig Gyimesbükköt, talán csak kétszer-háromszor ha átszaladtam a községen. Kinevezésemet megelőzően Jakab Antal püspök több kollégámnak is felajánlotta a községet, de nem fogadták el. Hároméves karácsonyfalvi papságom után kaptam meg Bükkre a kinevezésem, és nyomban eljöttem „háztűznézőbe" a plébániára.

Mirk László: Milyen volt az első találkozása e csángó nagyközséggel?

V. I.: Mélységesen elszomorított az a megdöbbentő hír, hogy ebben az egyházközségben nincs magyar nyelvű oktatás, a hatalom már hosszú évek óta nem engedélyezi, sőt tiltja a rendelkezésre álló legkülönbözőbb módszerekkel és eszközökkel, ezért aztán egyedül csak a templom, a hittanórák ápolják édes anyanyelvünket, a magyar nyelvet, hisz a hívek, a gyermekek csakis itt részesülnek magyar nyelvű oktatásban.

M. L.: Ez hogyan pótolhatta az iskolából, közhivatalokból száműzött anyanyelv gyakorlását, egyáltalán annak megőrzését a lakosság körében?

V. I.: Liturgiánknak a nép nyelvén történő végzése kiváló lehetőséget teremtett ahhoz, hogy a világi híveket is bevonjuk a szentírási fejezetek felolvasásába. Elsősorban azt szorgalmaztam, hogy a gyerekek, a fiatalok minél gyakrabban bekapcsolódjanak a szentmisébe, az Ige liturgiájába, vagyis hogy ők olvassák fel. Rendszerint a hittanórákon osztottam ki a szövegrészeket, amit jól be kellett gyakorolniuk, hogy a felolvasás kifejező, árnyalt és jól érthető legyen.

M. L.: Vajon nem túl nehéz feladat elé állította azokat a csángó-magyar gyerekeket?

V. I.: Akiket a szülők, de főleg a nagymama vagy a nagytata tanította a magyar ábécére, aztán könyvet adott a kezükbe és biztatta az olvasásra, ugye ezt akarta mondani. Ebben tökéletesen igaza van. Eleinte valóban meg-megbicsaklott az igyekezetem, mert nem egy gyermek állt elő azzal, hogy „plébános úr, nem tudok jól olvasni magyarul, tehát nem vállalhatom a felolvasást". Ilyenkor mit tehettem? Pótoltam azt, amit a gyermek elfelejtett vagy kellőképpen be nem gyakorolt, mert nem jutott el hozzá, a családhoz magyar könyv, újság, betűismerete megkopott, és ezért joggal tartott attól, hogy úgymond a szereplése nem lesz dicséretes, felsül a hívek előtt, és ez bizony szégyen lett volna. Hogy ezt elkerüljük, sokakat én tanítottam meg írni és olvasni, és minden alkalmat kihasználtunk, hogy nyelvi ismereteiket bővítsem, hogy tisztán, folyékonyan megtanuljanak anyanyelvükön olvasni.

M. L.: Mennyire volt eredményes az esperes úr nyelvművelő munkája?

V. I.: Istennek hála sikerült célt érnem. Noha jelentéktelen hibák még egyik-másik gyereknél, ifjúnál előfordulnak, de a többség ma már kimondottan szépen olvas magyarul. Közreműködésükkel a misék közelebb kerültek az ifjúsághoz, úgyszintén a község csángóságához.

M. L.: Tőlük hallottam, hogy az esperes úr más alkalommal is sokat tett és tesz az anyanyelv megőrzéséért, annak rendszeres gyakorlásáért.

V. I.: Többek között azzal, hogy például az elsőáldozást az egyházközség felemelő ünnepévé tettük, mindenekelőtt azzal, hogy a gyerekek vallásos témájú verseket adnak elő, szebbnél szebb énekeket énekelnek a kántor vezetésével. Úgyszintén rendszeressé tettük az anyák napjának megünneplését - minden év május első vasárnapján, amikor huszonöt-harminc csángó gyerek ünnepi külsőségek között verssel köszönti az édesanyákat, dalcsokorral dicsőítve az édesanyák eszményképét, a boldogságos Szűz Máriát. Bizony az is előfordult, és nem is egyszer-kétszer, hogy ilyenkor nemcsak a szülők, a hívek sokasága, de még jómagam is elérzékenyültem, mégpedig akkor, amikor a gyereksereg körbefogta templomunkban az édesanyák padsorát, átnyújtanak mindenkinek egy-egy szál virágot, és közben énekeikkel betöltik az Isten házát. Az utóbbi években pedig az ezüst- és aranylakodalmukat ünneplő házastársaknak szervezünk illő megemlékezést a templomban, ahová az egész nagy rokonság - az itthon élők és a más vidékre, más országba szakadt családtagok - mind összegyűlnek a nagy- és dédszü-lők méltó megünneplésére. Ilyenkor sem csupán virágkosárral, hanem ekkor is versekkel, alkalomhoz illő rövidebb-hosszabb énekekkel köszöntik fel az élet göröngyös útját többnyire már megjárt idős szülőt, a közeli rokont. Jólesik, amikor látom, hogy a hívek szeretik ezeket az ünnepléseket, valósággal igénylik, hiszen mindannyian tudatában vannak annak, hogy minden egyes alkalom, ünneppé varázsolt vallási vagy családi esemény felemelő, nemes célt szolgál: a mélyen vallásos érzés meggyökereztetésén túl tudatosítja az emberekben a magyarsághoz való tartozásukat, ápolja a hagyományokat, erősíti ragaszkodásukat az anyanyelvhez, és ez nem is kevés.

 

 

Keresés a Katholikos oldalain