Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

a VALLÁSI KÉPZÉS SOHA NEM REKEDHET MEG A PUSZTA RACIONALITÁS SZINTJÉN
Beszélgetés Sipos Edit pécsi katekétával

Sipos Edit a Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskolán katekétikai és szakmódszertani tárgyakat tanít, közben a főiskola abaligeti gyakorló általános iskolájában hittanárkodik. Egyházának igen elhivatott szolgálója, fáradhatatlanul dolgozik azért, hogy jó lelki és gyakorlati munícióval felszerelt apostolokat neveljen. Az alábbi beszélgetésben munkájának lelki, szellemi és gyakorlati dimenzióiról kérdeztük őt.

Ozsváth Judit: Milyen utak vezettek hivatásod megtalálásához?

Sipos Edit: Nem emlékszem kiemelkedő pillanatra, amikor eldőlt, hogy én hittanár leszek. Szakpárt kerestem a történelem mellé a felvételi tájékoztatóban. Akkor már évek óta jártam egy plébániai csoportba, amit Binszik József plébános úr vezetett, akkor még káplánként. Sok időt töltöttünk a templom közelében. Nagyon jó emlékeim vannak erről az időszakról: reggeli misék, közösségi esték, beszélgetések, karácsonyi előadások, táborok, lelkinapok, utazások. Ma is a barátaimnak nevezem azokat, akikkel akkor egy közösségbe jártam, pedig hosszú évek óta alig találkozunk egymással. Sok minden az életem részévé vált ezekben az években. Leginkább az egyházhoz tartozás, és hogy van Jézus Krisztus és az életem nem független tőle.

Az egyház különleges világ. A legjobb és legmegnyugtatóbb, hogy a Szentlélek vezeti. Ez nagyon fontos, főleg a hétköznapokban, mert egy egyházi munkahelyet is épp annyira be tud tölteni a hétköznapi gondok és feladatok sora, mint bármelyik másikat. El lehet veszni az egymás utáni feladatokban.

O. J.: Egyházi intézményben tanítasz katekézishez kapcsolódó gyakorlati tárgyakat. Főiskolátok jó otthona mindannak, amivel foglalkozol. Mutasd be, kérlek, munkahelyi környezetedet és abban a saját tevékenységeidet!

S. E.: A Pécsi Püspöki Hittudományi Főiskola idén 25 éves. Ünnepelünk. Azt gondolom, hogy különleges intézményünk van. A főiskolán néhány éve nem folyik papnevelés, a hallgatóink mind világi krisztushívők. Katekéták, hittanárok lesznek a tanulmányaik elvégzése után.

A tanári kar az elmúlt években nagy változáson ment keresztül. Azok a professzorok, akik a kezdetektől tanítottak, szép sorjában nyugdíjba vonultak és helyükre újak kerültek. Az újak között sokan itt végeztek és visszatértek tanítani. Ezt nagyon értékesnek és fontosnak tartom. Minden kollégámnak több egyházi szolgálata is van. A paptanárok a saját plébániájukon, a világiak a saját közösségeikben egyéb egyházi munkákba is bekapcsolódnak. Ezt nagyon jónak tartom magunkban, megjelenik az a „világi" profil, amit a vatikáni zsinat hangsúlyozott, hogy a világi hívő legyen az, aki kapcsolatot teremt a világ és az egyház között.

A saját területem, a pedagógia nagyon jó példa erre. Hosszú időn keresztül nem tanítottak pedagógiai tárgyakat a teológiai képzésekben, főleg a papnevelésből hiányzott, sőt van, ahol ma is hiányzik. Nálunk a pedagógiát mindig is világi tanár tanította, most az egyetemmel együttműködésben folynak a neveléstudományi kurzusok.

O. J.: Oktatói munkád során milyen elveket követsz?

S. E.: Amikor találkozom egy gyerekcsoporttal, nincsenek velük szemben „hittanos" elvárásaim: már tudniuk kellene az imákat, ismerniük kellene ezeket és ezeket a bibliai történeteket, a szentmisén is tudniuk kellene legalább viselkedni. Lehet, de én még nem tettem értük semmit. Ki tudja, mit tett értük az, aki korábban tanította őket, honnan indultak, milyen közegben, családban élnek. Ha nem tudják, hát nem tudják, akkor kezdjük onnan, amit tudnak. Őszintébb és nyugodtabb mindenki számára így kezdeni a közös munkát. Gyerekkoromban nem jártam hittanra, soha nem kötött meg egy „szabály", hogy milyennek kellene lennie egy hittanórának. Az sokkal inkább, hogy értelmes órákat tartsak. Sok rossz órát tartottam már életemben, és olyankor nem azt szégyelltem, hogy egy-egy módszert rosszul alkalmaztam, hanem hogy elpocsékoltam egy órát a gyerekek életéből.

A másik elvem, hogy aki tanít, annak tanulnia kell. Aki tanít, megtapasztalja, hogy van, ami könnyedén megy a tanításban, és van, amit meg kell dolgoznia a gyerekek érdekében. A legegyszerűbb példa erre az írás. Egy tanító a képzés ideje alatt újra megtanul gyöngybetűkkel írni. Ez van, akinek könnyen megy, és van, akinek nehezebben, de elképzelhetetlen, hogy egy tanító macskakaparással írjon a táblára. Vannak kollégák és hallgatók is, akik csak azokkal a módszerekkel akarnak dolgozni, amelyeket szinte spontán módon tudnak alkalmazni, a többire meg rásütnek valami bélyeget. Van, amikor az ember nem közvetlenül a gyerekekért tanul, hanem a saját tantárgya tudományterületén műveli magát. A hittanár felnőtt ember, a szaktudományos műveltsége nem lehet a hittankönyvek szintjén. A teológiai irodalom olvasása nélkül nagyon könnyen közhelyessé válnak a hittanórák is. És még egy: hálát szoktam adni az előrevivő gondolatért, és ha egy tanítványom többet ért meg, mint amit én megtanítottam neki.

O. J.: Miben látod másnak - ha másnak látod - a ma tanított diákságot, mint az évekkel korábbit?

S. E.: A hallgatók sokfélék, mi is azok voltunk, persze sokszor azt hisszük, hogy a mai fiatalokkal nehezebb, mint a korábbiakkal. A legnagyobb különbségnek azt érzem, ahogy az elkötelezettségről, az egyházról és az egyházi munkáról gondolkodnak. Vannak, akik számára nagyon nehezen érthető meg, hogy hazudnak, ha csak tanítanak a hitről, de nem élik. Tizennyolc-húsz évesen ez nem is látszik olyan nagy kérdésnek, mert lehet rá jó „fedősztorit" találni, de ahogy telik az élet, fájhat.

Az elmúlt évek törvényi változásai miatt most szinte munkaerőhiány van. Aki nálunk végez és tanítani szeretne, nagy valószínűséggel fog munkát kapni. Nem lesz kényelmes állása, mert ma egy hittanár sokat dolgozik, egyszerre több iskolában tanít, tanórán kívüli programokat szervez, sok nehézséggel küzd meg. De ezt sokszor el is mondjuk nekik a képzés alatt. Hála Istennek nem hiszik el, ezért nem szaladnak el.

O. J.: Abban a szerencsés helyzetben vagy, hogy mindazt, amit a főiskolai hallgatóknak tanítasz, igazi „terepen", a gyerekek között is ki tudod próbálni. Így látod a legjobban, ebből az irányból milyen kihívásokkal kell szembenéznie a mai katekétának. Beszélj ezekről!

S. E.: Tíz évvel ezelőtt anyagi okok miatt sok iskolát zártak be Magyarországon. Az akkori finanszírozási feltételek mellett egy bezárás előtt álló iskola számára lehetőséget jelenthetett az egyházi fenntartásba való átvétel. Erre akkor még nagyon kevés példa volt, hiszen addigra a '90-es évek elején visszakapott egyházi iskolák már rendezték soraikat és szépen működtek. Átvenni egy iskolát nagyon nehéz és összetett feladat. A jogi kérdéseken túl ott állnak a személyes történetek, az iskolához tartozók személyes hitvallásai, elképzelései, múltja és jövőképe. Abaliget egy baranyai kisfalu, húsz kilométerre Pécstől. Itt van a főiskola gyakorlóiskolája. Elég szokatlan. Tíz év alatt sok minden változott, de van, ami nem. Az abaligeti iskola befogadó és elfogadó. Ez megjelenik a pedagógiai programjában és a mindennapokban, a kollégáim munkájában. Missziós iskola.

Sok család nem azért küldi ebbe az iskolába a gyermeket, mert egyházi iskola vagyunk, hanem mert kis létszámú osztályokban tanulhat, megkapja a szükséges fejlesztést és így fejlődhet. A hallgatók eleinte idegenkedtek attól, hogy Abaligetre járjanak. Nehéz terepnek érezték. Mielőtt ellátogatnak az iskolába, sokat mesélek nekik arról, hogy mivel fognak találkozni, és az óralátogatások után is beszélgetünk. Szerintem fontos, hogy a valósággal találkozzanak a képzés során és jó gyakorlatokkal. A tanításban sok kihívás van, de azt gondolom, hogy sokaknak nem ez nehezíti meg az életét.

A katekéták szenvednek az érdektelenségtől, a konfúz vallásosságtól, a viselkedészavaros gyerekektől, a széttöredezett napjaiktól, attól, hogy nem érzik a munkájuk valódi értékét, saját elhanyagolt lelki életüktől. Ezekkel az első pillanatban találkozni fognak a pályakezdő kollégáink is. Azt szeretnénk, ha nem hagynák el a pályájukat, a hivatásukat, hanem megküzdenének a kihívásaikkal.

O. J.: Főiskolai munkád során számos eszközzel dolgozol, más jellegűekkel, mint a többi kollégáid. Milyen keretből szerzed be ezeket és hol, hogyan tárolod őket?

S. E.: A tanszékünk és a mellette lévő első ránézésre egy raktárhoz hasonlít vagy szelídebb megfogalmazásban egy szertárra. Képsorozatok, gyerekek alkotásai, a gyakorló iskolában készült eszközök, hallgatók munkái, mindenféle barkácsoláshoz szükséges alapanyag helyet kapott nálunk. Ez talán furcsa, de én ezt csak abból gondolom, hogy a főiskola vendégei elcsodálkoznak rajta. A főiskolán belül ezt már megszokták, és ennek költségei is mindig belefértek a költségvetésbe. Amikor elkezdem tanítani, nagyon örültem, hogy olyan termem lett, ahová nem jutottak új bútorok. Átrendeztem, mindig tologattam a padokat, labirintust ragasztottunk a padlóra, csináltam egy faliújságot, mintha egy általános iskolában lennénk. Csak azért, hogy lehessen róla beszélni. Az elkészült eszközöket nem zártam be, hogy bárki megnézhesse őket. Vannak olyan programok, amiket úgy szervezünk meg, mintha plébániai alkalmak lennének, mert így a részt vevő hallgatók kapnak egy sablont, ötleteket, amiket a saját praxisukba beépíthetnek.

A könyvtárunkba sok módszertani kiadványt szereztünk be, nem is kérdés, hogy szükség van rájuk. A katekézis gyakorlati kérdéseivel nem csak én foglalkozom a főiskolán. A Pécsi Egyháztörténeti Intézet, mely a főiskola kereteiben működik, már összeállított egy kiadványt, ami az egyháztörténet tanításához kapcsolódik. A tanulmányaik nem csak a hittantanítással foglalkoznak, hanem az egyháztörténeti kérdések megjelenésével a történelemtanításban.

O. J.: Hallgatóid és katekéta kollégáid részére többféle műhelyt, tanfolyamot szervezel főiskolátokon. Beszélj kicsit ezekről!

S. E.: A legkedvesebb tanfolyamom a bibliai figurakészítés. Gellei Anna vezeti, a Szent Jeromos Bibliatársulat munkatársa. Én első látásra beleszerettem a drótvázas, ólomlábú, gyapjúhajú figurákba. Tudtam, hogy készen nem lehet megvásárolni őket, csak elkészíteni. Gondoltam, másokat is érdekel, ezért rávettem Annát, hogy tartson nálunk egy alkotó hétvégét. Aztán még egyet és még egyet. A kollégák között elterjedt a híre, és sokan szeretnének maguknak bibliai figurákat, pedig sok munka van velük. Két nap szabás, varrás, ragasztás. Lépésről lépésre, pontosan kell haladni. Valójában nagyon különleges, mert tíz-tizenkét ember ül egy nagy asztal körül, és hosszú órákon át elmélyülten dolgozik, mígnem egy cipősdoboznyi alapanyagból két nap után „életre kel" sok kis alak. Az elmúlt évben elkezdtünk módszertani délutánokat szervezni. A Kett-módszerrel dolgozunk három órát, közben teázunk, kávézunk, beszélgetünk. A témát az egyházi évhez, tanévhez igazítom, hogy „azonnal" használható ismereteket tudjunk adni. Megtisztelő, milyen sokan eljönnek ezekre a délutánokra.

O. J.: Kutatási területed a vallásos gyermekirodalomhoz, a gyermekbibliák világához vitt közelebb.

S. E.: A gyermekbibliák világa külön világ. Amikor először olvastam arról, hogy gyermekbiblia-kutatás, alig hittem el, hogy van ilyen. Olyan kevés rálátásom volt erre a témára, hogy el sem tudtam képzelni, miről is szólhat. Aztán azt nem tudtam elképzelni, hogy Magyarországon mit lehet kezdeni ezzel a témával. Ezen ma is gondolkodom, mert most már látom, hogy a gyermekbibliák kutatása és a minőségi gyermekbibliák jelenléte a könyvesboltokban elég szorosan összetartozik. Kicsit olyan ez, mint a tankönyvírás. Kell hozzá a tudományos frissesség, szakszerűség és minőségi tudás, és kell hozzá a gyermekek ismerete is. Ideális esetben olyan írja a tankönyvet, aki mindkét oldallal jóban van. Jó gyermekbibliához jó biblikusnak és jó mesélőnek kell lenni. A főiskola könyvtárába szinte minden gyermekbibliát összegyűjtöttünk, ami az elmúlt 20 évben megjelent Magyarországon, sőt jó néhány idegen nyelvűt is beszereztünk. Olyan kiadványokat rendelünk külföldről, amelyek sajátos műfajt képviselnek a gyermekbibliák között és magyar nyelven nincs hasonló. A témakör szakirodalmát is elérhetővé tettük. A nyáron kiadtunk egy gyermekbibliát, Michel Landgraf német szerző Alkotó gyermekbibliáját és a hozzá kapcsolódó módszertani füzetet. Reméljük, elnyeri az olvasók tetszését.

O. J.: Az utóbbi időben különösen a németországi Franz Kett által kidolgozott és népszerűsített egységes értelemorientált valláspedagógiára irányult a figyelmed. Miért éppen arra?

S. E.: Nekem az a dolgom, hogy minél több módszert megismerjek, és azt a hallgatók, hittanárok elé vigyem.

Ők meg választanak, alkalmaznak, döntenek arról, hogy mit és hogyan építenek a munkájukba. Amikor tanítok, szeretem kipróbálni azt, amivel a főiskolásokkal dolgozunk. Aztán elmesélem nekik, hogy a gyerekek között mit tapasztaltam. Szerintem ez így érdekes, ráveszem őket, hogy próbáljanak egy-egy módszerrel dolgozni a gyakorló tanításon, ott van egy mentor, figyel és segít, ha kell. Ezt a hosszú bevezetőt azért mondom, mert törekszem arra, hogy mindenkinek tudjak olyan módszert mutatni, amit szívesen és jól tud a saját gyakorlatába építeni. Igyekszem elfogulatlan lenni, de Franz Kett módszere nagyon megragadott. Vártam nagyon, hogy valamiben ilyen jól érezzem magam és meg tudjam szerettetni másokkal is. 2013-ban, amikor az első képzésen részt vettem Grazban, azt gondoltam, végre meg tudom fogalmazni, hogy mi hiányzik a munkámból. Láttam, hogy annyira más szemlélet sugárzik át egy-egy foglalkozáson, amit csak sejtek, de nagyon törékeny sejtelem, könnyen szem elől téveszthetem, ha nagyon ráfókuszálok a foglalkozások technikai megvalósítására. Tét nélkül ültem végig több képzést, nem akartam azonnal kipróbálni, csak minél inkább a mélyére látni.

O. J.: Franz Kett két ízben is tartott továbbképzőt főiskolátokon a közelmúltban. Milyen tapasztalatokat szereztél ezeken az alkalmakon?

S. E.: Franz Kett karizmatikus ember, akinek nagyszerű munkatársai vannak. Furcsa ez első mondatnak erre a kérdésre, de az egyik tapasztalatom, hogy sokan, akik megismerték és megértették azt, amit Kett közvetít, keresik a közös munka lehetőségét. Egy másik tapasztalatom, hogy a résztvevők szeretnek „fürdőzni" a képzés hangulatában. Ezt a képzés jellege meg is engedi, sőt a saját élmény elengedhetetlen is. Van, aki azt mondja, egy Kett-képzés olyan, mint egy lelkigyakorlat. Lehet. De az is lehet, hogy egyszerűen szükségünk van arra, amiben Kett nagyon jó: csodálkozni az egyszerű dolgok különlegességén. Szükségünk van az áhítatos figyelemre. Nem lehet mindenben azt keresni, hogy mi haszna van számomra.

O. J.: Magad is használod és tanítod a Kett-módszert. Milyen tapasztalataid vannak vele kapcsolatosan?

S. E.: A hallgatók közül sokan megszerették, eljönnek olyan képzésre is, amire nem kapnak kreditet. Volt, aki szerette volna kipróbálni gyerekek között, és párban tartottunk órát. A gyerekek várják és örülnek, ha látják, amint előkészülünk a foglalkozáshoz. Az elsősök szinte jobban szeretnek a párnákon üldögélni, mint a padban, alkotni is szeretnek. Sok gyerekem megszelídül, ha Kett-foglalkozást tartunk.

O. J.: Franz Kett valláspedagógiájának mély pszichológiai-teológiai háttere van, a „módszer" elsajátítása valójában ennek megértésével kezdődik. Ezt a tanulási folyamatot is segíti az a kapcsolatrendszer, amelyik a Franz Kett-féle intézmények és főiskolátok között van kiépülőben.

S. E.: Franz Kett már elmúlt nyolcvan éves. A munkatársait és tanítványait egy intézet fogja össze, amely Németországban működik, de Csehországban, Olaszországban, Ausztriában, Svájcban és Dél-Koreában is vannak munkacsoportok. Kett úr kérése az volt, hogy ha

Magyarországon szeretnénk a módszerét népszerűsíteni, akkor fűzzük szorosabbra a kapcsolatot az intézettel, a munkatársaival. Az együttműködésünk egyik célja, hogy minél előbb legyen néhány szakember Magyarországon, akik rendelkeznek a megfelelő minősítéssel, ami feljogosítja őket a képzések megtartására. Továbbá engedélyt kaptunk szakmai anyagok fordítására és kiadására.

O. J.: Talán Magyarország viszonylatában egyedülállónak mondható az a munka, amit főiskolai katekétikai műhelyetek kifejt, és amit a Magyar Tudományos Akadémia nagy összeggel támogat. Kérlek, beszélj erről a nagy ívű projektről!

S. E.: Ezt a támogatást elnyerni megtiszteltetés és hatalmas lehetőség a számunkra. Nagyon örülünk neki! Miről is szól? 2016 tavaszán az MTA ismét kiírta a szakmódszertani műhelyek támogatására vonatkozó pályázatát, amit a főiskola elkészített. Nem minden előzmény nélkül, hiszen egy évvel korábban elnyertük az MTA Pécsi Akadémiai Bizottságának anyagi támogatását az előfeltételek megteremtésére. Jelen pályázat lehetővé teszi, hogy négy éven át dolgozzunk, működtessünk egy szakmai közösséget. Tanagyagok fejlesztésére, képzések és továbbképzések szervezésére, eszközök és szakirodalom beszerzésére van lehetőségünk.

A pályázat alapkoncepciója az, hogy a hitoktatást és a feladatait beillesztettük a „világba", abból indultunk ki, hogy a vallásoktatás nem lehet egy „zárvány" az ember életében. Hozzá kell járulni az egyént körülvevő közösségek, valamint a társadalom egészének értelemteremtő feladatának ellátásához.

A vallási képzés abban nyújt segítséget, hogy az egyén képes legyen olyan módon reflektálni önmagára és kérdéssé tenni önmagát, hogy közben éppen ezáltal akadályozza meg az önfeladás és az állandósult elbizonytalanodás fenyegetését. Továbbá kifejleszti azt a képességet, amellyel az egyén még a világnézetileg kiélezetten plurális társadalom keretei között is fenntarthatja az értelemkeresés iránti igényét és fejlesztheti az értelemteremtés képességét is. Az értelemkeresés igénye nem szűkíthető le a gondolkodás területére, hanem sokkal átfogóbb. Az értelmi területen túl az érzéki és érzelmi területekre is kiterjed, ezért a vallási képzés soha nem rekedhet meg a puszta racionalitás szintjén, hanem átfogó módon kell felkészítenie az egyént az értelemkeresés kihívásaira, valamint ugyanilyen átfogó módon kell segítenie a társadalmat az értelemteremtés feladatában. Az érzelmi kompetencia fejlesztése ugyanolyan jelentőséget kell hogy kapjon a képzés során, mint a cselekvési, a kognitív, a kommunikatív vagy az erkölcsi kompetenciák fejlesztése.

Ezt a koncepciót fogjuk lefordítani tananyagok, módszertani anyagok, képzések kidolgozására és megvalósítására. Kiválasztottunk három területet: a gyermekirodalmat, a bioetikát és az egyháztörténetet, hogy ezeken keresztül bemutathassuk, miként képzeljük el elveink megjelenését a vallásos nevelésben, a hittantanításban. A korábbiakban beszéltem a Kett-módszerről, amellyel nagyon sokat fogunk dolgozni az elkövetkező években. Szoros kapcsolatot látunk a szemléletünkben.

O. J.: Milyen gondolatokkal, tervekkel kezded az új egyetemi évet?

S. E.: Nagy terveim és nagy várakozásaim vannak az elnyert pályázatunk kapcsán. Kíváncsi vagyok az új kapcsolatainkra, a munkánk fogadtatására, számítok nehézségekre, de bizakodó vagyok. Gyerekkorom óta nehezen kezdem a tanéveket... meg kell tanulnom a saját órarendemet. meg kell szoknom a gyerekeket. De szeretek körbenézni az első órákon a teremben, memorizálom az arcokat, gyűjtöm a gyerekek és a hallgatók mondatait, amik segíthetnek abban, hogy beleszőjek a tananyagba olyasmit, ami személyesen nekik szól. Jó, hogy minden tanév a Szentlélek hívásával kezdődik.