Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Nemes István
kETT-PEDAGÓGIA:
BEVEZETÉS AZ ÖRÖK JELENLÉTBE

„Nevelni csak az tud, aki az örök jelenlétben áll. Annyiban nevel, amennyiben ebbe bevezet." (Martin Buber) - Így kezdi Franz Kett az általa alapított pedagógia fenomenológiai leírását. Ennek alapján mutatjuk be az egységes értelemorientált pedagógia spirituális és filozófiai alapjait, rámutatva a Kett-pedagógia emberképének és az erre ráépített didaktikai eljárások összefüggéseire. Természetesen e szűk keretben nincs lehetőség arra, hogy ezt az összetett, ám alaptörekvésében mégis végtelenül egyszerű utat „végigjárjuk" az olvasóval. Nem is tekintjük ezt feladatunknak, amennyiben a forrásként használt anyagot már fordítják Magyarországon. Írói szándékunk az, hogy felvillantsuk az egységes értelemorientált valláspedagógia gondolati és spirituális súlypontjait. Mindezt azzal a mögöttes szándékkal tesszük, hogy megértessük az érdeklődővel: nem beszélhetünk puszta módszerről, didaktikai technikáról, amikor Franz Kett neve szóba kerül. Sokkal inkább olyan átfogó pedagógiai kísérlet előtt állunk, amelyben a pedagógusi attitűdöt, a nevelés súlypontjait és az alkalmazott eljárásokat egyetlen motiváció vezeti: megnyitni a gyermek személyiségének egészét az isteni jelenlét megsejtése számára. A Kett-pedagógia lényegében útjelző, útmutató, bevezető jellegű izagogika az örök isteni jelenlét tudatállapotához és az ebből fakadó életmódhoz.

 

Mi a Kett-pedagógia?

Elsősorban nem egy módszer, hanem összefüggő pedagógiai eszmerendszer, teljes pedagógia, amelyet az 1970-es évek bajor katolikus óvodáiban induktív, tapasztalati módszerrel kísérletezett és dolgozott ki Franz Kett és Esther Kaufmann nővér a bajor Caritas-szövetség felkérésére. A megbízás a vallásoktatás megújítására szólt a szövetség gondozásában álló katolikus óvodákban. Nem az egyetlen ilyen kísérlet volt Németországban, azonban talán a leginkább mélyreható.

A szerző katekéta, történelemtanár. A BBTE Római Katolikus Teológia Karán diplomázott 2001-ben. Mesteri tanulmányait ugyanazon a karon 2002-ben fejezte be patrisztikus teológiából. 2016-ban megszerezte a teológia doktora címet a reformkor erdélyi valláspolitikai vitáiról írt dolgozatával. Hittant tanított Kolozsváron és a Hargita megyei Tusnádon. Jelenleg a nagyváradi Posticum Keresztény Kulturális Központ munkatársa.

Ám itt rögtön meg kell jegyeznünk, hogy induktív jellege ellenére sajátos teológiai, spirituális és filozófiai előfeltételekkel dolgozik, amelyeknek ismerete feltétlenül szükséges a gyakorlathoz. Az alapállás a teljes körű, egységes nevelés. A Kett-pedagógia önmagát „ganzheitliche sinnorientierte Padagogik"-nak nevezi, azaz egységes értelemorientált pedagógiának, amely azzal az igénnyel lép fel, hogy az embert teljes egészében, egységesen, testi-lelki-szellemi mivoltában és teremtésbe való beágyazottságának tudatosításával együtt nevelje. Az embert úgy fogja fel, mint a természethez, embertársaihoz és Istenhez fűződő összetett kapcsolatrendszer autonóm csomópontját, olyan teremtett lényként, aki végső valóságában Istenre, embertársára és a természetre vezethető vissza. Ilyen lényként, aki ezen kapcsolatok ajándéka és ajándékozója, az embert eleve meghatározó (és az ember által mindig újrafogalmazott) viszonyrendszer keresztény értékrenden alapuló szemléletére és gyakorlatára neveli. Mindez úgy történik, hogy az oktatási folyamat során a didaktikai-pedagógiai technikák igénybevételével a nevelő erőfeszítése arra összpontosul, hogy egyszerre próbálja elmozdítani az ember minden képességét a léte három vonatkozási pontja felé: Isten felé, embertársai felé, a természet felé. „Es gibt mir" -„nekem adatik", illetve: „Ő ad nekem" - ez az a kijelentés, amiből Franz Kett kiindul. Az „es", ő - az adományozó, az embertárs, a teremtés és az abban jelen levő és működő Isten, aki folyamatosan ajándékozza nekem önmagamat, embertársaimat, a világot a napfénnyel, az idővel, a természet szépségével, tápláló és kibontakoztató energiáival. Én pedig eleve a befogadója, elfogadója vagyok ennek a szerető adományozásnak, ami egyben életemet, annak kibontakozási folyamatait értelmessé teszi.

Annak érdekében, hogy a nevelt ezt a gondolatilag nehezen átfogható, ám evidens kapcsolatrendszert tudatosítsa, és ebből az értelmes élet örömét megtapasztalva hálával tudjon a valóságban mindenütt jelen levő Istenhez fordulni, a Kett-pedagógia különös hangsúlyt fektet néhány szemléletbeli alapelvre, valamint az ezekre épített különleges pedagógiai gyakorlatra.

Az egyik ilyen igen fontos szemléletbeli elem a világ szeretetteljes, becsülő szemlélésére való oktatás, amely nemcsak statikusan, hanem folyamatszerűségében is felhívja a figyelmet a teremtés csodájára. Franz Kett egyik törekvése, hogy egyensúlyt teremtsen a világ objektiváló, tudományos-technikai, a használatra és felhasználásra alapuló szemlélete és a „poétikus szemlélet" között. Az utóbbi, a szeretetteljes szemlélődés kultúránkban háttérbe szorult, az előbbi túlsúlyba került, és ez felborította az ember belső egyensúlyát. Pedig mindkettőre szükség van: az egyik képesít a túlélésre, a másik tesz emberré. A szeretetteljes szemlélés nem egyoldalú, hanem kommunikatív esemény közöttem és az észlelt, szemlélt teremtmény között, amely mind rám, mind a tárgyra jelentésmódosító hatást gyakorol. Ha úgy szemléljük a természet létezőit, hogy hagyjuk azokat hatni ránk, arculatuk, jelentésviláguk átalakul, beszélővé válnak, elmondanak valamit önmagunkról, a világról, Istenről, miközben mindvégig belőlük indulunk ki, és miközben magunk, tudatállapotunk, életünk értelmezése folyamatosan változik.

A szemlélésben egész személyiségünkkel részt veszünk, testünk és megismerésünk minden régiójával (érzékelés, megfigyelés, értelem, szív). Ezáltal az érzékszervi észlelés fejlesztésén kívül az összeszedettség, koncentráció, figyelmesség, gondolkodás, az esztétikai érzék, beleérzés, együttérzés, másikká válás és szimbólumalkotás képessége (szív) egyszerre, egyetlen folyamat keretében bontakozik ki, válik tevékennyé. A tárgyak, teremtmények szemlélése, a velük való életszerű találkozás gyakorlatok gazdag eszköztára révén valósul meg: szemlélés, tapintás, megfigyelés, testünkkel való játék, a tárgyak nevében való beszéd, a tárgyak minden érzékkel való megtapasztalása, megfigyelése, megélése.

A Kett-pedagógia két szemlélési módot különböztet meg: a horizontálisat, amely a tárgyat, pl. egy almát önmagában, a benne működő megdöbbentő erők szempontjából szemléli (pl. magban rejlő teremtő energia, amely faként bontakozik ki). Második körben a horizontális szemlélet a szemlélt tárgyat abban a természeti-emberi összefüggésrendszerben figyelteti meg, amely lehetővé teszi a létét és kibontakozását (eső, napfény, nedvesség, tápanyag stb.). Mindkét megfigyelési mód integrálja az objektiváló és a poétikus szemléletet. A kis almamagban rejlő erő megdöbbentő. Az alma kibontakozása voltaképpen nem csak a benne rejlő energiának köszönhető, hanem az egész természet együtt működik, hat, ajándékozza éltető erejét azért, hogy az alma kibontakozhassék. Itt tehát kezdetben az objektiváló, megfigyelő képességek kerülnek előtérbe, amelyek alapvető természetismereti kompetenciákat is fejlesztenek, azonban mindig egységben a szív, az egész emberi személyiség központja beleérző, rácsodálkozó, lényeglátó, intuitív képességével. A rácsodálkozás megteremtése is a cél. Csodálkozás nélkül nincs elmélkedés. Ettől válik ez a szemléletmód egész értékűvé, egész személyiséget megmozgatóvá.

A vertikális szemlélet erre építve viszi tovább a pedagógiai folyamatot a szemlélési gyakorlat során. A teremtmény itt a nevelt személy belső világával, illetve Istenhez való viszonyával kerül kapcsolatba. Az alma magjától a fáig és a termésig tartó folyamat belső szemlélése az én kezdetem, a teremtő erő, az életem és személyiségem kibontakozásának képeivé válnak számunkra. Az ősz, a beérés, a levelek lehullása a mulandóságot sugallja. A világ metaforikus jelentésértékkel bír, amelyet csak az alapoktól kezdődő szemlélés gyakorlataival érhetünk tetten, felfedezéséhez először alapos tapasztalati aktivizálás kell. Ezért mondjuk, hogy a teremtésnek és folyamatainak szimbolikus jelentését értékesíti a Kett-pedagógia. A pedagógiai cselekvés középpontjának és konkrét céljának, a padlóképnek a funkciója az, hogy a természetből vagy emberi világból vett tárgyakkal összefüggésben megpróbál rávezetni arra, hogy a külvilág képei és történései sokszor a bensőnkben rejtező adottságok, magatartások, jellembeli tulajdonságok, sőt, folyamatok szimbólumai is lehetnek. Ezáltal megpróbál megtanítani a belső valóság szimbolikus kifejezésére, azaz a bennünk történő dolgok tudatosítására és megfogalmazására is, mégpedig a képek életszerű, bensőséges nyelvén. Nyilvánvaló, hogy az érzelmi intelligencia fejlesztése is elsőrendű oktatási célként szerepel ebben a folyamatban. A padlókép tulajdonképpen egy erre irányuló közös szimbólumalkotó tevékenység végeredménye. Lényege az, hogy a külvilág képeiből kibontsuk önmagunk, saját egyetemes, mindenkiben végbemenő életfolyamataink képét, amelyek felfedik teremtményiségünket, illetve megváltottságunkat.

Ez utóbbi olyan értelemhordozó történetek (bibliai történetek, mesék) képi megfogalmazásában jut kifejezésre, amelyek a bennem zajló történéseknek, folyamatoknak, életszakaszoknak és egzisztenciális fordulópontoknak adnak hangot és értelmet. Ilyen értelemben a Bibliát a Kett-pedagógia értelemhordozó történetek tárának fogja fel, amelyekben az ember embertársaihoz, Istenhez, önmagához való kapcsolatának térképe tárul fel a részletek teljes gazdagságában. Az értelemhordozó történetek értelmet adnak az emberi létnek azáltal, hogy megtanítanak Isten felszabadító, jóságos jelenlétére életünkben, mégpedig úgy, hogy az interakció és a képalkotás, a használt értékes anyagok és a szó - érzés - intuíció képi megelevenedése révén megteremtik azt a finom atmoszférát is, amelyben ez a jelenlét érzékelhetővé válik. Ilyen értelemben a Kett-pedagógia a meditációba, meditatív magatartásba való bevezetés is egyben. A szemlélés módjának elsajátítására az egységes, értelemorientált pedagógia külön módszertant dolgozott ki, amelyet Anschauungnak nevez és négy lépésből áll.

 

A Kett-pedagógia kapcsolatpedagógia

Az isteni adományozóból kiindulva, aki nekem önmagamat, embertársamat és a világot is adja, hangsúlyozza, hogy az emberi egzisztencia gyakorlatilag kapcsolatban való lét, amely egyenlő a folyamatos elfogadással és adással. Az ember önmagát is egy adományozótól fogadja el (Istentől), másokat is ugyanattól az adományozótól kapja és fogadja el ajándékként. Ha ezt kellően tudatosítjuk, rávezet arra, hogy a másikra mint Istentől küldöttre, Te-ként tudjunk tekinteni. Az emberi kapcsolatok területén a Kett-pedagógia a buberi Én-Te, Én-Az viszonyszókkal kifejezett magatartásokra épít. Az Én-Te kapcsolat keretében a másik embert személyként érzékelem, és ez emberré tesz. Az Én-Az viszonyszavak Buber filozófiájában a személyközötti, de személyességtől megfosztott kapcsolati mintákat képviselik. Az ilyen viszonynak gazdasági, érdekekhez kötődő, tárgyi, hedonisztikus, pragmatikus stb. vonatkozásai vannak elsősorban. Franz Kett itt Bartimeus történetét hozza fel példának, szembeállítva Jézus és a tömeg magatartását a koldussal. Az isteni adományozótól elsősorban önmagáért, de értem és hozzám érkező másik ilyenként való tudatosítása az emberben felébreszti a testvériség és a felelősség érzetét, amelyek az emberi erkölcsiség alapkompetenciái. Az ilyen szemmel való ránézés, rápillantás értékelést, elismerést és megbecsülést vált ki, ami bensőséges emberi kapcsolatot teremthet, amelyben minden igazán és személyesen emberinek elfogadottsága és tere van. Az egységes értelemorientált pedagógia mint valláspedagógiai praxis kapcsolatpedagógiának tekinti önmagát. Fő nevelési feladatának tartja, hogy a foglalkozásokon a pedagógus különböző pedagógiai eljárások használatával megteremtsen egy értékeléstől és nagyrabecsüléstől telített különleges atmoszférát, és a foglalkozások maguk a témacentrikus interakció jelmondatával történjenek. Ez az atmoszféra tovább mélyíti azt a különleges légkört, amelyet a Kett-foglalkozások meditatív jellege teremt meg, közös meditációkká teszi azokat. A pedagógusok különböző kapcsolatteremtő gyakorlatokkal érik el ezt: a reggeli köszöntés személyességével, a néven nevezéssel, a körbe állással, üléssel, a kör közepének közös kijelölésével, amely egyben saját belső középpontom és a mi közös középpontunk megjelenítésévé is válik, tánccal, amely a kapcsolatteremtés és kapcsolattartás egyik kulturális formája, születésnapi ünneplésekkel, kötéllel végzett, egymást összekapcsoló gyakorlatokkal, az ajándékozás és elfogadás ritualizálásával, egymásnak szóló énekléssel stb. A foglalkozás maga a témacentrikus interakció központi fogalma köré épül. A padlókép kirakása közös munka, értelme megjelenítése közös meditáció. Ahogyan a szemlélődő látásmódjának elsajátítására, úgy a kapcsolatok kiépéítésére, képességek fejlesztésére is külön pedagógiai módszertant és protokollt dolgozott ki a Kett-pedagógia, amelynek kulcsszavai a gyülekezés-megérkezés gyakorlatai, a köralkotás és a témacentrikus interakció.

 

A végső lét- és értelemalappal való találkozás

„A világgal való találkozás alapjává válhat annak, hogy megsejtsem egy magasabb és mélyebb valóság jelenlétét, megérintsem köntöse szegélyét" - mondja Franz Kett. A Kett-pedagógia különös hangsúlyt fektet a szív érzékenységének nevelésére. A csillagos ég, fenséges hegyek, naplemente szeretetteljes szemlélése. mindezek egy-egy hirtelen felvillanó felismerés, intuíció révén a szívben mint a személyiség középpontjában megnyithatják annak a tapasztalatát, hogy minket egy abszolút, feltétel nélküli szeretet fog körül és hordoz létünkben. A szívet - és itt Franz Kett Szent Ágostonra épít - nem az értelem hajtja, hanem az igazságot kereső alapvető egzisztenciális nyugtalanság. A szív nyugtalan, és nyugvásra jutásra való törekvése az, ami a személyiség középpontjaként az emberi lényt keresésre készteti. Az értelmi megismerés csak ennek egy összetevője. Az emberi lény a végső értelemre mint élete értelmességét és békéjét megalapozó valóság jelenlétére szomjazik. Ezt nevezi

Franz Kett az emberi lét vallásos dimenziójának. Épp ezért a Kett-pedagógia müsztagógikus beállítottságú pedagógia: megtanít úgy szemlélni és szimbolikus interpretáció és alkotás útján úgy újraértelmezni a világot, hogy ezáltal a Szent jelenléte „testközelbe" kerüljön, bevezet annak tapasztalatába, megteremti az atmoszférát, hermeneutikai hátteret, belső horizontot a lélekben, amelynek alapján a teremtésben és saját egzisztenciánk történéseiben és folyamataiban felismerhetjük azok végső feltételének és értelmének, a lét teljességének jelenlétét, akit mi Istennek nevezünk. A szív számára ez a jelenlét a Szenttől való megérintettségként jelenik meg, akit érezni lehet. Ilyen értelemben ismét egy egész embert nevelő pedagógiaként nyer alakot a Kett-pedagógia, hisz itt az értelem- és értelemkeresés a beleérzés, az intuíció egyetlen aktus vagy folyamat egységében jelenik meg. Ám a pedagógia feladata csak a képesség, a nyitottság megteremtése lehet a nevelt lelkében. Az Istenre való rátalálás már nem pedagógiai feladat, a rávezetés az igényre és a megnyitás a találkozás előtt viszont igen. A rátalálás, a megsejtés váltja ki a vallásos magatartást, a lélek istenire való közvetlen rezonálását, amely minden valláspedagógia legmagasabb célja: a dicséret, hála, bűnbánat, megrendülés, bocsánatkérés vallásos alapmagatartásainak megalapozása. Saját bevallása szerint az igazi vallásos nevelés ezt az Isten jelenléte utáni keresést kell hogy támogassa. A valláspedagógia verifikációs elve a vallásos magatartás és az erkölcsiség. Amennyiben nem történik meg egy ilyen fordulat, a nevelés nem nevezhető vallásosnak. A világ tehát ilyen értelemben a „Kimondhatatlan jelentéshordozója", ahogyan az alapító mondja. A világra ez a pedagógia Krisztus szemével tekint, aki a mezők liliomait szemlélve ujjongásban tör ki. Az ember saját belső szimbolikus kép- és metaforavilágának kibomlásával egyszerre talál rá legjobb önmagára és Istenre. „Nem az énben, hanem az én egy nagyobbra való vonatkoztatottságának elfogadásában találja meg az egyén saját élete értelmét" - mondja Franz Kett. A természet, az emberi művek (ház, kapu, kút, korsó stb.), az élettudást tartalmazó történetek elvezetnek önmagunkhoz, az egészhez, ami által vagyunk, és az egész ajándékozójának és fenntartójának megsejtéséhez, vagy legalábbis megteremtik ennek belső, pszichológiai feltételeit.

 

A szemlélés és szimbólumalkotás

A Kett-pedagógia legismertebb alapeljárása mindazonáltal a szimbólumalkotás. Ez a belső és a külső képek egymásra találásából indul ki. A belső képek egy külső képben, egy padlóképben nyernek kinyilatkoztatást. A megalkotott külső kép nem fotografikus valóság, hanem a sajátosat, a lényegeset fejezi ki. Maga az alkotás is megismerési folyamat: a gyerek eszköztára a kép kirakása során folyamatosan bővül vagy szűkül annak megfelelően, hogy mit talál megfelelőnek és mit nem saját belső világa meg-testesítésére. Mindez mind a két képalkotási módban megvalósul: a foglalkozások kezdetén alkalmazott közös, témacentrikus interakcióval kialakított képekre is, és a másodszorra egyéni hozzájárulásként kirakott képekre is, ami a megérintettségnek ad hangot, annak, hogy egyénileg ki hogyan élte meg, ismerte meg a témát és benne hogyan ismerte fel önmagát.

Mindezen pedagógiai alapelvek és hozzárendelt gyakorlatok egy komplex kompetenciarendszer alapzatán jelennek meg, amelyeket megtalálunk Franz Kett leírásában, de e helyen nem részletezhetünk, ám alapvetően a kapcsolati képességre, az élet-, létörömre és a valóság és élet értékelésére, a szemlélés és szemlélődés magatartásának kialakítására és begyakorlására irányulnak.

Rövid ismertetőnk vége felé járva elmondhatjuk, hogy a Kett-valláspedagógia különleges helyet foglal el a katekézisben használható pedagógiák sorában. A hitre nevelés jegyében fogant, egy olyan időszakban, amikor az egyház a II. vatikáni zsinat utáni idők első lendületében a világgal folytatott párbeszéd új módozatait kereste, és ennek jegyében jelentős meglátásokat vett át teológiájába és spiritualitásába a modern kultúra legjobb alkotásaiból. Újrafogalmazta a keresztény emberképet, és ennek egy új, modern ember életérzésének megfelelő spiritualitás kibontakozása is az eredménye volt. A Kett-pedagógia e korszak szellemiségének egyik legjobb szintézise, amely a lényegre tör: bevezetni az embert Isten titokzatos jelenlétének megtapasztalásába. Talán jó is, ha itt kimondjuk, egyre gyorsabban szekularizálódó környezetünkben aligha tudunk eredményesen hitre nevelni, ha nem érjük el hitoktatásunkkal az ember középpontját, a szívet, és azt, ami örök benne. Ez az egyetlen lehetőség a kulturális értékek mai eróziója közepette. Az ember ma is keresi azt a nyugvópontot, ahol igazságkeresése kijut a végtelenbe. A Kett-pedagógia erre nyújt jó lehetőséget, ezért érdemes gondolkodni benne, amikor a katekézis megújításáról beszélünk.