Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

mAROSFŐI ÉS FELCSÍKI LELKI PROGRAMOK A RÉSZTVEVŐK, SZERVEZŐK SZEMÉVEL

Vormair Emese segítőnővér: Értékmentés? Lélekápolás? Krisztus szolgálata? Hitmélyítő? - Ilyen fogalmakhoz lehetne kötni azt a kezdetet, amely elindította a marosfői hittantáborokat. De ennél talán sokkal inkább motivált bennünket a kezdeményezésre akkori diákjaink csillogó tekintete, játékra és istenkapcsolatának elmélyítésére való vágya. Virgonc gyerkőcökkel vettük birtokba a néhai Ébner atya házát, a környéket, a templomot, olykor el egészen a Maros igazi forrásáig a sűrű rengetegben. Hittük, hogy Ébner atya „jelenléte" a táborainkban áldás, segítség, bátorítás. Ehhez tettük hozzá a segítőnővérek lelkületét és a szentignáci lelkiséget, valamint a józan, odaadó emberszeretetet, a közös munka örömét és a kockázat csínját. Egész embert formáló, testet-lelket építő, játékba és munkába csomagolt imák, a gyermekek saját életéből fakadó keresztutak, a szentgyónás szentségét emberközelbe hozó tapasztalatok Fejér Mátyás atyával, hosszú tábortűz körüli játékok és beszélgetések, a spagettiszósz készítésének titkai, önismereti foglalkozások ösvényei - talán mindezek is apró részletei annak, amiből a későbbiek során hivatások, családra, munkára, szerzetességre szóló elköteleződések születtek.

Miért is tettük? Akkor, 2001-ben, még viszonylag fiatal tanárként a csíkdánfalvi Petőfi Sándor Iskolaközpontban értékesen, értelmesen akartuk tölteni a vakációt, adni akartunk valamit abból, amit mi magunk is kaptunk: Isten végtelen szeretetéből és irgalmából, valamint abból az ajándékból, hogy lehet és érdemes az Úr Jézus barátságában élni. És ehhez nem is kell olyan nagyon sok: egy egyszerű hely, ahol lakhattunk, a közös főzések, a csillagos ég alatti esti visszatekintő hálaimák, a hegyoldal, ahol saját kézzel ácsolt keresztet vittünk, sok természeti elem, amelyek a kreatív foglalkozásokat gazdagították, de mindenek előtt az egymásra való odafigyelés, a bizalom, ami szövetséget kötött Istennel és egymással.

Szőcs Judit dánfalvi hitoktató: 2002-ben Emese nővért a szerzetesrendje Ausztriába küldte dolgozni, de a táborok annyira fontosak voltak számára, hogy még két alkalommal visszajött és tapasztalataival segítette a munkánkat. A későbbi táborok szervezését is „támogatta" ötletekkel, és ami még fontosabb: imával. Aztán lelkes pedagóguskollégák is csatlakoztak, akik fontosnak tartották ilyen helyzetekben is együtt lenni gyerekekkel. Az első táboros-generációt újabbak követték, a régiek közül többen visszajártak és visszajárnak segíteni. Munkatársként együtt lenni velük nagyon szép tapasztalat, jó látni, ahogyan próbálják ők is továbbadni élményeiket. És közben én is sokat tanulhatok tőlük...

2011-ben az elsőáldozásra készülőkkel indítottunk egy újabb táborozást, ugyancsak Marosfőn, a plébánia épületében. Ezt a karcfalvi-dánfalvi gyerekeknek szervezzük, azóta minden évben, Kelemen Erzsébet kolléganővel együtt, és még sok-sok lelkes „háttérmunkással".

Szabó Katalin (magyartanár): Magyar szakos tanárként évek óta veszek részt iskolán kívüli, hitre neveléssel kapcsolatos tevékenységeken. Tapasztalatom szerint a gyerekek sokkal nyíltabbak, közvetlenebbek ezeken a foglalkozásokon. Gondolatébresztő kérdéseket tesznek fel, aktívan bekapcsolódnak a tevékenységekbe, megosztják a kételyeiket és jól érzik magukat - ahogyan én is. Mindig feltöltődöm ezeken a programokon, legyen az vakációzáró nap, adventi lelkinap vagy hittantábor. Szívmelengető érzés megtapasztalni a gyerekek igyekezetét, hogy kapcsolatot teremtsenek a jó Istennel és a társaikkal. Úgy érzem, hogy ezek az alkalmak segítenek közelebb kerülni a gyermekekhez, jobban megismerni a gondjaikat, problémáikat, gondolkodásmódjukat.

De miről is szól a vakációzáró nap? Felcsík négy települése, Csíkkarcfalva, Jenőfalva, Csíkdánfalva és Csíkmadaras I-XII. osztályos diákjai jönnek, sőt óvodások is, és lelkes csoportvezetők: pedagógusok, egyetemisták vagy középiskolások, más önkéntesek. Minden évben egy alaptémára épülnek ezek a napok, ezen belül a csoportos beszélgetések, a játékos feladatok és a késő délutáni szentmise prédikációja is. Sok-sok játék, hangos nevetés, illetve a kis batyuk tartalmából főzött finom ebéd is része a napnak.

A gyermekek csillogó szeme, felsza-badultsága mindig magáért beszél, és a résztvevők száma is, viszont nagyszerű dolog megtapasztalni a csoportvezetők részéről is a lelkesedést, a tenni akarást.

Nagy eredmény, hogy a nagyobb diákok közül is sokan, akik régebb egyszerű résztvevők voltak, ma már a kisebb korosztályok csoportjait vezetik.

Ambrus Irma (tanítónő): A hitre nevelést nagyon fontosnak tartom mind pedagógusként, mind szülőként, éppen ezért szívesen veszek részt olyan iskolán kívüli tevékenységekben, melyeknek célja a hitre való nevelés, a hitben való elmélyülés. 2010 óta többször is alkalmam volt bekapcsolódni ilyen jellegű programokba: négy évben részt vettem Marosfőn a nyári vakációban szervezett hittantáborban, hat alkalommal voltam jelen a csíkdánfalvi vakációbúcsúztató lelki napon, egyszer adventi lelkinapon voltam Csíkkarcfalván, és szintén egy esetben elsőáldozásra készülőknek szervezett hittantábor résztvevője lehettem. Számomra minden egyes alkalom lelki feltöltődést jelentett, ugyanakkor azt tapasztaltam, hogy a gyerekek is szívesen vesznek részt ezeken a programokon, számukra is fontosak ezek a tevékenységek. Lehet, hogy sokukban meg sem fogalmazódik, miért, csak egyszerűen jól érzik magukat. Szülőként úgy gondolom, hogy azért, mert sok esetben választ kaphatnak a bennük felmerülő kérdésekre is, útmutatást, segítséget a különféle helyzetek megoldásához, saját félelmeik, kételyeik leküzdéséhez. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy nagyszerűen tudják gyakorolni az egymáshoz való alkalmazkodást, egymás elfogadását, türelmes meghallgatását, az egymásra való odafigyelést, egymás megértését, és ez egész személyiségük fejlődésére hatással van.

Ambrus Ágota (egyetemista): Kiskorom óta rendszeresen részt veszek különböző lelki programokon és táborokban. Közülük a marosfői hittantábort emelném ki, mivel ezen több alkalommal is jelen voltam. Először tizenkét évesen, azóta minden évben, két kihagyással. Most tizenkilenc éves vagyok. Az évek során folyamatosan változott számomra ennek a programnak a jelentése. Először egyszerű kikapcsolódást jelentett, ahová az összes barátom járt, szóval mentem én is, azt azonban már tizenkét évesen is éreztem, hogy több, mint sima szórakozás. Azt hiszem, hogy az együttlétből származó öröm miatt, amiatt, hogy együtt ettünk, mosogattunk, együtt éltünk a többiekkel. Az idő múlásával a tábor kezdett többet jelenteni. Éreztem, hogy jobb, több lehetek. Ma már úgy érzem, abban segít, hogy rátaláljak önmagamra.

Szabó Ildikó-Boróka (27 éves gyógypedagógus): Úgy érzem, hogy ezek a táborok az Isten iránti nyitottságomat őrizték és fokozták. A táborok hatására a közösségben eltöltött idő segített, hogy szívesen és nyitott szívvel vegyek részt más lelkigyakorlatokon, kurzusokon, táborokon. Úgy gondolom, hogy a hittantábor számomra egy kapu volt. A legtöbbet talán azokból az imákból tanultam, amelyeket saját szavainkkal kellett megfogalmazzunk. Nehéz volt az akkor, de ez maradt meg. Segített abban, hogy most szabadon beszéljek Istenhez, Istennel.

Portik Lukács Zita (27 éves pedagógus): Meggyőződéssel vallom, hogy szüleim szigorú nevelése mellett a hittantáborok voltak a legerősebb befolyással személyiségem fejlődésére. Hetedik osztályos koromtól vettem ezeken részt, az első években mint táborozó, később mint segítő. Az ott tanultak segítettek pályaválasztásomban, hivatásom megtalálásában: óvó-tanítóképző főiskolát végeztem, majd a Szent Ferenc Alapítvány tusnádfürdői és gyergyószárhegyi központjában dolgoztam. Jelenleg a családomban mint feleség és édesanya igyekszem kamatoztatni Istentől kapott talentumaimat.

Hunor testvér (minorita szerzetes): Immár több mint 15 éve annak, hogy először voltam ebben a marosfői „kalandtáborban". Gyermekkorom, kamaszkorom legszebb és legféltettebb kincsei, emlékei közé tartoznak ezek a kiváltságos tábornapok és az itt tapasztaltak. Ezek ugyanis nem csak amolyan „imádkozós" táborok voltak (a tábort nem ismerők legtöbbször csak így emlegették), hanem testvéri, amolyan szeretettábor is. Életstílust lehetett és lehet itt tanulni, az Istennel és a mellettünk levő emberekkel való szeretet kapcsolatát. A legfőbb jellemzői közé a csend, a békesség, a gondviselés, a vidámság, a mosoly, a ragyogó arcok, a kíváncsiság tartozik.

A tábor a szent egyszerűsége és a szerénysége ellenére mérhetetlenül gazdag, kincsekkel teli, ragyogó fény és szeretet forrása volt mindig számomra, ami nemcsak elkísért, hanem lelki táplálékul is szolgált ebben a nyüzsgő, zajos világban. A hivatásom keresésében, megtalálásában és elfogadásában is igen nagy segítséget nyújtott, és a tábori emlékek fellapozása a mai napig mosollyal, békességgel, szeretettel tölt el, és mindig sikerül meglepnie az újdonságokkal, hisz ott velünk, kezünket fogva, vezetve, minket szeretve és szeretetre tanítva a mi Urunk, Jézus Krisztus volt. Ugyanis ott „a szívünk csendben az Úrra figyelt, ki segít"...

Hálásan köszönöm a jóságos, emberszerető Istennek a rengeteg kegyelmet, melyet eme csodálatos tábor által adott nekünk, és kérem, hogy továbbra is kísérje áldásával, kegyelmével, szeretetével, hogy még sok-sok fiatalnak lehessen biztos pont az életében.

Ambrus Annamária (X. osztályos tanuló): Már kisebb korom óta részese vagyok különböző vallásos jellegű tevékenységeknek: vakációzáró napoknak, adventi lelkinapoknak, hittantáboroknak. Ezekben a programokban mindig csoporttagként vettem részt, egészen mostanáig, ugyanis idén először, egy elsőáldozásra készülő gyerekek számára szervezett hittantáborban kipróbálhattam, hogy milyen csoportvezetőnek lenni. Pozitívan érintett, hogy a gyerekek milyen komolysággal és odafigyeléssel vettek részt a csoportbeszélgetéseken, és hogy mennyire együtt tudtak működni, amikor különböző feladatok megoldására került sor. Tetszett, hogy én is vezethettem egy csoportot, mert közben én is rengeteget tanulhattam a kisebbektől, nem csak ők tőlem. Mindig szívesen járok ilyen foglalkozásokra, úgy is, hogy nekem is van csoportvezetőm.

Kajtár Henrietta (IX. osztályos tanuló): A nyári vakáció végén megrendezett vakációzáró lelkinappal kapcsolatosan osztom meg gondolataimat. Számomra ez a program már egyfajta hagyomány-nyá vált, mivel már nyolc éve minden évben megszervezik. A lelkinap számomra leginkább kikapcsolódást jelent, ismerkedést más emberekkel, gyerekekkel, miközben jó hangulatban, egymás társaságában tanulunk, anélkül, hogy mi azt észrevennénk.

Ami a legjobban megérintett, az az, hogy a példabeszédek elhangzásakor, elemzésekor sokszor magamra ismertem. Az idén például az irgalmas szamaritánus történetét elemezve rájöttem, hogy bizonyos helyzetekben vagyok levita, elesett ember, elég gyakran rabló és ritkán az irgalmas szamaritánus. Úgy gondoljuk, hogy azok a példabeszédek, amelyeket Jézus mondott, a mai világban már értelmüket veszítik. Ha az ember kicsit jobban magába néz, rájön, hogy ez nem így van. Sokféleképpen lehet hasznosítani a mindennapi életünkben a tanultakat, tapasztalatokat. Annyit kell tennünk, hogy odafigyelünk magunkra és másokra. Megpróbálunk nem leviták vagy rablók lenni, hanem inkább az irgalom gyakorlásával, az irgalmas szamaritánus példáját követve cselekedni a mindennapokban, anélkül, hogy ezért fizetséget várnánk el.