Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Ferenczi Júlia
iSKOLÁN KÍVÜLI, HITRE NEVELÉSSEL KAPCSOLATOS TEVÉKENYSÉGEK A GYERGYÓSZENTMIKLÓSI
SZENT ISTVÁN PLÉBÁNIÁN

 

A szerző Gyergyószentmiklóson él, Gyergyócsomafalván hitoktató.

A gyergyószentmiklósi fiatal Szent István plébánián nagy hangsúlyt fektettek és fektetnek a felnövekvő generáció hitre nevelésére, vallva és megélve a szentírási idézetet: ti a világ világossága kell legyetek és a föld sója. „Tegyetek tanítványommá minden népet!" (Mt 28,19) - mondta Jézus missziós parancsában, s ez ma is érvényes és a plébánia közössége ezt komolyan is veszi. A II. vatikáni zsinat Gravissimum educationis momentum című, a keresztény nevelésről szóló nyilatkozatban hangsúlyozza, hogy az ifjúság nevelése az egyház sürgető feladata (3.). Ezt a feladatot elhivatottsággal próbálják érvényesíteni a plébános mellett tevékenykedő önkéntesek, akik igyekeznek úgy végezni a munkájukat, hogy a felnövekvő generáció fogékony legyen a kor kihívásaira, meg tudja mutatni Isten és a felebarát iránti szeretetét a hétköznapok emberének, és igazi elkötelezett egyéniséggé váljék.

Az egyházközség első plébánosa, Bartos Károly indította el a fiatalokkal való foglalkozást a kötelező hittanóra mellett, ezt viszi tovább és bővíti ki különböző programokkal Keresztes Zoltán plébános és Sajgó Balázs lelkész, akiknek szintén szívügyük a fiatalokkal való foglalkozás. Munkatársakat keresve igyekeznek minden korosztályt megszólítani, bevonni a plébánia életébe, ezáltal közelebb vinni a gyermekeket, ifjakat Istenhez, segítve őket a hit mélyebb megélésében. Azzal a céllal és reménnyel folynak ezek a tevékenységek, hogy a gyermekek ne csak elméleti tudást szerezzenek, hanem a tanultakat próbálják beépíteni a mindennapi életükbe. Van már pozitív hozadéka a programoknak, például a valamikori kisdiákok ma már ifjúkként önkénteskednek az evangelizációs hét megszervezésében, és azok a gyerekek, akik a prédikáció előtti dramatizálásban vesznek részt, elhívják a barátaikat is a vasárnapi szentmisére, ugyanakkor rendszeresen ministrálnak.

Az utóbbi években minden nyáron, a KOEN Alapítvány által kidolgozott Evangelizációs bibliahét anyagát felhasználva, a plébánia táborhetet szervez a munkatársakkal és az önkénteskedő pedagógusokkal. A program egy időben három csoportot céloz meg párhuzamos foglalkozásokkal: az óvodásokat, az elemista, valamint az általános iskolás gyerekeket.

A vasárnap reggeli szentmiséken a kisiskolások bevonásával a dramatizált evangélium nem a bibliai történet megjelenítésére törekszik, hanem az üzenet kidomborítására gyermekközeli fiktív vagy valós történet feldolgozásával, így a gyerekek (de akár a felnőttek is) élményszerűen kapcsolódhatnak be a prédikációba.

Heti rendszerességgel ifjúsági foglalkozás van. A találkozások által megérintett fiatalokból kerülnek ki azok, akik különböző karitatív munkákat végeznek, besegítenek a táborszervezésbe, részt vesznek a Csíksomlyói Ifjúsági Találkozókon, sőt ünnepek alkalmával zenélnek, énekelnek. A bérmálkozásra felkészítők komolyan folynak, kiscsoportos foglalkozásokkal, amelyek gyakorlati élettapasztalatokhoz segítik a résztvevőket.

Minden foglalkozásnak van egy felelőse, aki önkéntesen szervezi az adott programot.

A vasárnapi dramatizálásokat én vállaltam, segítek a tábor szervezésében is. Vallás- és földrajzszakos tanárnő vagyok, igyekszem minél több iskolán kívüli tevékenységet szervezni a gyermekeknek Csomafalván és Gyergyószentmiklóson. Nagy öröm számomra, hogy bekapcsolódhatom a plébánia életébe és a gyerekeket is bevonhatom. Nagy kihívás volt az első dramatizálás szövegének a megírása, órákat ültem, olvastam az adott vasárnap evangéliumát, imádkoztam, s kérdeztem, vajon mit kell kiemelnem, mi az, amire a hangsúlyt kell fektetnem? Aztán az iskolai vallásórákra gondoltam: mi az, amit ott elmondanék? Így alakult ki a tanítónénis sorozat. Azt tapasztaltam, hogy amíg készülök, gazdagodom, jobban megértem az isteni üzenetet. Aztán amíg tanuljuk és próbáljuk a szerepeket, a gyerekek szeme csillog, reflektálnak az üzenetre. Olyan is volt, hogy kipróbálták a szerepben való jócselekedetet az iskolában.

Mit jelent számomra a program? Feltölt, örömet ad, jóleső fáradtságot érzek, lemondtam a szabadidőmről a csillogó szemű gyerekekért. Ezekben a tevékenységekben, a jelmezek, a háttér elkészítésében a családom is aktívan részt vesz. A 19 éves Tamás fiam gyönyörű rajzaival segít, kreatív ötleteivel, Kata lányom rendszerint a mesemondó szerepet vállalja, Attila, a férjem, aki irodalmár és tanár, véleményezi a megírt jeleneteket, hogy érthető-e, átjön-e az üzenet. Így elégedett vagyok, mert velük együtt tudok tenni, a család egésze tud tenni valamit Isten országáért.

Megérint a gyermekek hűsége, ahogy rohannak az edzésről, a magánóráról, ahogy szombat reggel felkelnek és jönnek a próbára. Látom, hogy szívesen és szeretettel kapcsolódnak be, hozzájuk is eljut az üzenet, próbálják beépíteni az életükbe, kevesebbet csúfolkodnak, egy idő után nem szólnak egymásra csúnyán, s ha valamelyik elakad vagy téved, elfogadóbbak és szeretettel viselkednek egymás iránt.

 

Két dramatizált bibliai jelenet

A talentumokról szóló példabeszéd

Mesélő: A hittantanárnő a talentumokról beszél a gyerekeknek. Próbálja körülírni, hogy régen pénznem volt a talentum, ma képességet, adottságot értünk rajta.

Tanító néni: Kedves gyerekek, nézzük meg, mit jelent számotokra a képesség.

Anna: Én úgy gondolom, hogy az én képességem az, hogy könnyen tanulok.

Pisti: Én jól focizok, és ha sokat edzek, akkor sikeres focista leszek.

Laci: Én szépen szavalok, szépen olvasok, és ha fejlesztem ezt a képességemet, akkor magyartanár lehetek.

Kati: Én szépen festek, rajzolok, és ha sokat gyakorolok, sikeres festő lehetek.

Mesélő: A gyerekek egymás után sorolták, hogy ki miben tehetséges. Már azt is tudják, hogy ha fejlesztik a képességeiket, adottságaikat, akkor ez azt jelenti, hogy kamatoztatják. A tanító néni mégis elégedetlennek tűnt a válaszaikkal.

Tanító Néni: Ügyesek vagytok, gyerekek, minden olyan talentumot felsoroltatok, ami osztályozással mérhető, de én úgy gondolom, hogy ezeknél sokkal több képességet, adottságot kaptunk a mi Mennyei Atyánktól, amelyeket szintén kamatoztatni kell, vagyis a jóra kell használni.

Marika: Én nem tudom, milyen rendkívüli adottságot kaptam, én nem vagyok semmiben sem jó.

Tanító Néni: Gyerekek, mindenki kapott adottságokat, de nem egyformán: van, aki többet, van, aki kevesebbet. Ne becsüld le magad, Marika! Gyerekek, mondjátok meg, miben is jó Marika.

Laci: Marika, te nagyon jószívű vagy, figyelmes, segítőkész, mindig kedves vagy, mindenkit felvidítasz.

Tanító Néni: Látod, Marika, mi mindenben vagy jó?! Laci a belső adottságaidat sorolta fel, amelyek éppoly fontosak, mint a természetes képességek; és ezeket is gyarapítani kell.

Mesélő: A tanító néni megkérte a gyerekeket, gondolkozzanak el olyan adottságokon, amelyek jeggyel nem osztályozhatók és mégis nagyon fontosak.

Anna: Én tudom, tanító néni, kérem: látunk, hallunk, járunk, tudunk beszélni, egyszóval egészségesek vagyunk, és ezekkel a fizikai képességekkel tudunk másnak segíteni. Örömet szerezni.

Pisti: Ha szeretet van bennünk, akkor sok embert meg tudunk ajándékozni a mosolyunkkal. Aki szeret, az mindent megtehet. Semmi sem nehéz annak, aki szeret, de minden nehéz annak, aki nem szeret, szokta mondani a pap bácsi hittanórán.

Kati: Én már értem, hogy mindaz, amit kaptunk, ajándék. Tehát ne legyünk lusták, fejlesszük a szellemi, lelki, fizikai képességünket, használjuk a jóra és mások javára.

Laci: És ezek a képességek olyan eszközök, amelyeket nem csak a magunk javára kaptunk, hanem arra, hogy Istent és az embertársainkat szolgáljuk velük.

Tanító Néni: Igen, gyerekek, most már értitek. A talentum ajándék, képesség, adottság, de egyben lehetőség is. Krisztus, amikor talentumot bíz rád, bizalmával ajándékoz meg, és elvárja, hogy azt helyesen használd fel. Ha valamilyen tehetséget adott neked, akkor nem közömbös számára, hogy mit teszel azzal.

A vakon született meggyógyítása

Mesélő: A gyerekeket a tanító néni kirándulni viszi, a kiránduláson találkoznak egy vak emberrel, és segítenek neki átkelni az úton.

Laci: Milyen jó, hogy látunk, s nem vagyunk vakok.

Anna: Igen, nagyon hálásak kell legyünk a Mennyei Atyának azért, hogy láthatunk mindent, ami körülvesz minket.

Mesélő: Visszatérve az iskolába, a tanító néni a látás témáról beszélget a gyerekekkel. Feladatot ad, hogy figyeljenek, gondolkodjanak a látás fontosságáról, olvassanak ebben a témában, és majd mindenki számoljon be élményéről, tapasztalatáról. Eltelt egy hét.

Tanító néni: Kedves gyerekek, kérlek, osszátok meg, mit tapasztaltatok, milyen élményetek van a látással kapcsolatban.

Laci: Én tudományos filmet néztem a szemről, megértettem biológiai fontosságát.

Anna: Én minden nap figyeltem, néztem a körülöttem élő embereket, társaimat, és rájöttem, hogy fizikailag, külsőleg látom őket, de hogy mi van a lelkükben, azt nem láthatom.

Misi: Én A kis hercegből olvastam el a róka és a kis herceg párbeszédét, ami nagyon érdekes volt. Anna és én megértettük, hogy jól csak a szívével lát az ember; ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.

Tanító néni: Érdekes, amit mondasz: ezt egy kicsit bővebben kifejtenéd?

Misi: Igen, megpróbálom. Mindenekelőtt szeretettel és nyitott szívvel kell élni, mert csak így tudjuk észrevenni, ha valaki szomorú, segítségre szorul, ha bátorítani kell. Így nemcsak a külsejét láthatjuk meg, hanem azt is, hogy mi van a lelkében.

Tanító néni: Nagyon ügyes vagy, Misi! De gyerekek, szerintetek mikor tudunk tiszta, nyitott szívvel figyelni?

Katika: A tiszta látáshoz tiszta lélekre van szükség! Akkor tudunk igazán látni a szívünkkel, ha rendszeresen megvizsgáljuk a lelkiismeretünket és elvégezzük a szentgyónásunkat!

Tanító néni: Ügyesen feleltél, Katika! Gyerekek, úgy látom, nagyon hasznos volt ez a feladat, sok mindent megértettetek a látással kapcsolatosan. Arra kérlek, próbáljuk meg összefoglalni az elhangzottakat.

Terka: Fontos szervünk a szemünk, de előfordul, hogy csak nézünk, és nem látunk igazán; olykor nem látjuk meg, ha valaki barátságra, szeretetre, segítségre szorul.

Misi: Igazából a szívünkkel látjuk meg, hogy ki szeret és ki az igazi barát. Főleg a cselekedetek alapján értjük és ismerjük meg a társainkat.

Anna: Ugyanakkor az értelmünkkel látjuk be, hogy mi igaz és mi nem.

Laci: Most már értem, hogy három fontos dolog van a látással kapcsolatban: a szem, az ész és a szív. Igyekszem tisztán látni! Most, a nagyböjti időben elvégzem a szentgyóná-somat, hogy tiszta szívvel találkozhassam húsvétkor a feltámadt Jézussal.

 

Kiértékelés, visszajelzések

A résztvevőket, szervezőket három kérdés nyomán kértem a program kiértékelésére: Számodra mit jelentett a program? Mi az, ami a legjobban megérintett a program során? Milyen módon építed be az életedbe a tapasztaltakat?

Mezei Emőke (XI. osztályos, Salamon Ernő Gimnázium): Érdekes, mert a legelső felkészítő alkalmával a csoportvezetőnk, Balázs pap bácsi megkérdezte, mit várunk ettől a programtól. Akkor azt mondtam, hogy közelebb szeretnék kerülni Istenhez. Úgy érzem, hogy a felkészítők során nemcsak hogy közelebb kerültem hozzá, hanem kezdtem megérteni, mi a célja velem. Egy-egy bemutató, beszélgetés olyan hatással volt rám, hogy a nehéz akadályokat sokkal könnyebben legyőztem. Rengeteg szeretetet, odafigyelést kaptunk a csoportvezetőnktől, és mindig bátran elmondhattuk a véleményünket. A felkészítők mindig vidáman, jó hangulatban teltek el. Nagyon nehéz kiemelni egy dolgot, mert mindegyik felkészítőnek, lelkinapnak, beszélgetésnek megvolt a maga fontossága és varázsa. Amit mégis ki tudnék emelni, az a bérmálás pillanata volt, amikor nyitott szívvel álltam az oltárnál és kész voltam egyesülni a Szentlélekkel. Akkor azt éreztem, minden fáradozást megért, hogy végre itt lehetek. Bevallom, a bérmálkozás után egy kicsit csalódott voltam, hogy vége van a felkészítőknek. Nem olyan rég jöttem rá, hogy igazából nem ért véget, hanem ott kezdődött el minden. Isten színe előtt letett fogadalmainkat törekednem kell betartani, hiszen megígértem neki és törekszem arra, hogy még jobb ember legyek, odafigyeljek jobban másokra, adjak anélkül, hogy bármit várnék cserébe, és szeressek mindenkit, de a legjobban Istent. Csak ki kell nyitni a szívünket Isten felé, és akkor megtörténik a csoda. Ez a csoda megszületett az én szívemben, és ezért nagyon hálás vagyok azoknak, akik ebben segítettek nekem.

Csíki Mária-Bernadett (XI. C osztály, Salamon Ernő Gimnázium): Ha azt mondom, hogy a felkészítő valójában egyfajta ráhangolódás a Szentlélekkel való találkozásra, részben igazat mondok. Viszont ez ennél jóval több. A bérmálkozási felkészítőkön nekünk, leendő bérmálkozóknak a legnagyobb meglepetésére a pap bácsik és a felkészítő tanárok elég gyakran hangoztatták, hogy a bérmálkozás nem kötelező, és ha van esetleg valaki, aki kényszerből van jelen, még meggondolhatja magát. Így utólag a „felkészítő" szó más értelmet nyert számomra. A felkészítők valójában időt adtak a gondolkodásra. A felkészítő papok és tanárok segítségével magabiztosabbá váltam, egyre erősebb lett bennem a tudat, hogy tényleg meg akarok bérmálkozni, és nem a megfelelési kényszer hajtott, hogy a családomnak eleget tegyek jó katolikus lány módjára. Nem. A felkészítő időszak végére alaposan átgondoltam a dolgokat, és úgy érzem, hogy jó döntést hoztam. Elsősorban én nagyon örültem annak, hogy a felkészítő időszak elején nem úgy kezdték a papok és a tanárok az egészet, hogy „A bérmálkozás ebből és ebből áll, ezt és ezt kell csinálni stb.", hanem törekedtek arra, hogy megerősítsük a hitünket. Másodsorban nagyon örültem annak, hogy hívtak különböző embereket, akik a saját szemszögükből mesélték el a vallással és a hitükkel kapcsolatos tapasztalataikat, s ezáltal tanulhattunk a történeteikből. Viszont a felkészítők során nagy szerepük volt a kiscsoportoknak, amikor csoportokra osztottak minket, mindenki kapott egy vezetőt és megbeszéltük az aznapi témát. Nem először tapasztalom, hogy kevesebb ember jelenlétében jobban meg tudok nyílni. Nem volt ez másképp a kiscsoportok ideje alatt sem, és talán ez az, ami a legjobban megfogott a felkészítőkben is. Szeretem meghallgatni mások véleményét az adott témáról, és számomra fontos, hogy a társaságban, ami engem körülvesz, jó legyen a hangulat. Ezt a csoportban mind megkaptam. Szerintem bátran köszönetet mondhatok, a csoporttársaim nevében is, Sajgó Balázs pap bácsinak, hiszen nélküle nem lett volna ennyire összetartó és jó csoportunk. Külön köszönet, hogy mindig gondoskodott a jókedvünkről. A bérmálkozás segített megerősödni mind szellemi, mind lelki szempontból. A mondás szerint: „Az ember élete végéig tanul". Egy év alatt megtanultam tanulni a hibákból, érettebben gondolkodni, másképp imádkozni, és látom, az egyház szemében már felnőttnek számítok. Ez utóbbihoz egy, a bérmálkozási felkészítő keretén belül szervezett lelkinap segített hozzá. Azóta egyre több embernek ajánlom a dicsőítéseket és a lelkinapokat. Szóval rengeteget tanultam, és úgy érzem, ennek életem végéig hasznát fogom venni.

Sajgó Balázs (a Szent István plébánia lelkésze): Időnként betekintek az ifjúság életébe, ami konkrétan azt jelenti, hogy nem tudok rendszeresen találkozni velük. Az ifjúsági csoport egy számban nem nagy, de mégis magszerepet tölt be a Szent István plébánia életében. Lelkesedésük által - amit ifjúsági szentmisék alkalmával is megtapasztalok! - jobban sikerül elmélyülnöm a szentmisék végzésében, de a rendszeres keddi találkozásaik azt sugallják számomra, hogy van igény és érdeklődés a lelkiek iránt. Szerintem másoknál is van, akik éppen nincsenek annyira jelen egyházközségünk életében, s ezt inkább a bérmálkozási felkészítők során tapasztaltam meg, csak éppen családjaik részéről nem kapnak elég biztatást az ifjúsági programokon való részvételre. Persze a bérmálkozók között is vannak sokan, akik az elmúlt tanév folyamán hozzáállásukkal, magatartásukkal arról tettek tanúbizonyságot, hogy a velük való foglalkozás sosem hiábavaló. Ami legjobban megérint, az kapcsolódik az eddig elmondottakhoz, de különösen a tiszta őszinteség ragad meg, és az, hogy még itt - egyházi területen is - keresnek. Amíg van keresés, addig van egy jó értelemben vett pozitív türelmetlenség, amit ha mi, lelkipásztorok jól kezelünk, akkor Isten felé jobban haladnak a számukra felkínált programok és lehetőségek által. Az őszinteséget különösen a számukra felajánlott lelki beszélgetések által tapasztalom meg, s a magukról tett vallomások lelkük mélyéről a gyónás szentségének értelmére világítanak rá.

Keresztes Zoltán (a Szent István plébánia plébánosa): A gyermekek bibliadramatizálása kapcsán elmondhatom, a Bibliával találkozni vágyó ember napjainkban sajnos csak az olvasó vagy a hallgató egyoldalú pozíciójából közeledik az Élet Igéje felé, szerencsésebb esetben egy bibliakör aktív tagjaként cserél eszmét társaival az olvasottakról, gazdag emberi képességeiből ilyenkor is csak intellektusát mozgósítva. A bibliodráma ezzel szemben - s ez a viszonylag új és korszerű benne az ember egész kreativitására, testi-lelki-szellemi képességeire (gesztus, mimika, hang, mozgás, képzelőerő, játékosság, érzelem-értelem...) épít, ezeket egyre jobban kibontakoztatva közelít a Biblia teljes emberi valónkat megszólító képeihez, szimbólumaihoz, jeleneteihez, eseményeihez. A bibliodráma középkori hagyományokban gyökerező (iskoladráma, passiójáték, betlehemezés, reformációkori dialógus prédikációk stb.), a 20. században megújuló műfaj, a Bibliával való egzisztenciális foglalkozás lehetősége. A bibliodráma Eisenbarth Kriszta találó kifejezésével élve az ember kreativitására, testi-lelki-szellemi képességeire épít. A csoport tagja, ebben az esetben a gyerekek, részesei lesznek a Biblia eseményeinek, személyesen élhetik át az Istennel való találkozás élményeit, az ő üzenetét, ami átformálhatja, átalakíthatja az életüket. A gyerekek nagyon megérezték az ízét, hiszem, hogy javukra válik, segít az istenkép formálásában, valamint az egyházhoz tartozásukat erősíti.

Az ifjúsággal való munka az jövőépítés. Tudjuk, hogy a fiatalok számára fontos a kortárs csoport véleménye. Éppen ebből kiindulva nem mindegy, hogy milyen közeget hozunk létre számukra, úgymond milyen lehetőségeket teremtünk számukra. Hiszen lehetnek ezek a csoportok építőek és rombolóak. Úgy gondolom és tapasztalom, hogy a plébániai ificsoport olyan közeget biztosít a fiataloknak, ahol elfogadva érzik magukat, önmaguk lehetnek, úgy érzik, hogy tartoznak valahová, fontosak egy közösségnek. Lehetőségük van kibontakozni, itt véleményt formálhat, kifejezheti az igényeit. Azért szükségesek az ilyen csoportok, mert az iskolai környezet nem minden esetben enged ekkora szabadságot. Az ilyen csoportok segítik a fiatalokat a keresztény értékrend kialakításában, a hitük megerősítésében. A fiatalok ide önszántukból jönnek. Tetszik nekik, hogy új barátokat szerezhetnek, szeretnek zenélni, ez összeköti őket, fontosak nekik a játékok, az önismeret, együtt járás az istenkeresés útján. Mivel identitáskeresésben vannak, rengeteg kérdést tesznek fel, mind az életről, mind Istenről, s lehetőség van ezekről beszélni. A jövőt tekintve hiszem, hogy a csoportban hallottakat és megtapasztalt dolgokat sikerül beépíteniük életükbe. Hiszem, hogy pozitívan hat az életükre és személyiségfejlődésükre, az összegyűjtött tapasztalatokat sikeresen fel tudják használni az életben.

A bérmálás szentségének felvétele a keresztény nagykorúságot jelenti az egyházban: „a bérmálás szentségével még tökéletesebben kötődnek az Egyházhoz, a Szentlélek különleges ereje tölti el őket, ezért szigorúbb a kötelezettségük, hogy Krisztus igazi tanúiként szavukkal és életmódjukkal terjesszék és védelmezzék a hitet" - mondja a KEK (1285). A fiataloknak a felkészítők elején elmondjuk, hogy a mi plébániánkon nem kötelező a bérmálás csak azért, hogy egy szokásnak, netán szülők kívánságának tegyünk eleget. Azt szeretnénk, hogy megszülessen a személyes elköteleződés, a lelki növekedés a Szentlélek kegyelme által, ami egyfajta kötelezettséget és nyitottságot ad, hogy megtanuljanak közreműködni a kapott isteni kegyelemmel, és öntudatos keresztényként tevékenykedjenek az élet minden területén.

Az évek tapasztalata azt mutatja, hogy egyre többen vannak olyan megbérmáltak, akik a felkészítők során nyitottan közeledtek a keresztény értékek megismeréséhez, beépítették életükbe és elkötelezett kereszténnyé váltak. Persze a valósághoz tartozik az is, hogy nem egy fiatal „kibérmálkozott" az egyházból, és a következő találkozási pontja az egyházzal az esküvője.

A nyár, a vakáció a játék, a kikapcsolódás, a játszva tanulás ideje. Ezt a vakációs hangulatot igyekszünk kihasználni már harmadik éve, amikor evangelizációs bibliahetet szervez a gyergyószentmiklósi Szent István plébánia közössége a gyerekek számára. Sok gyerek szeretne eljutni különböző táborokba, de nincs rá lehetősége. Mindezt szem előtt tartva az idén is több mint 120 gyerekkel együtt igyekeztünk felfedezni Isten szeretetét különféle formában. Rejtett célunk, hogy a gyerekek által a szülőket is közelebb, netán visszacsatoljuk az egyház közösségébe. Hasznos pasztorációs lehetőségnek élem meg ezen alkalmakat, aminek a visszajelzések alapján van jövője.

Baricz Tamás (19 éves): Számomra az ifi, az ifis programok és alkalmak azt jelentik, hogy tartozom valahova, tartozom egy közösséghez, ahol hétről hétre lehetőségem van találkozni Istennel és olyan barátokkal, akik szeretettel fordulnak felém. Sokféle program volt az ifiken belül, csupán egyet nem tudnék kiemelni. Leginkább talán a lelki programok voltak jók, egy dicsőítés vagy egy mélyebb beszélgetés, de nyilván tetszett a szánkózós, lazulós program is. Talán a legnehezebb az, hogy az ember beépítse az életébe mindazt, amit tanult vagy tapasztalt. Mert könnyű jónak lenni és hívőnek egy vallásos programon vagy ifin, de kérdés, hogy mennyire maradunk meg ezeken kívül. Én próbálom észben tartani, amiket megtanulok vagy tapasztalok és gyakorolni azokat, és olyan emberekkel körülvenni magam, akik hasonlóan keresik Istent és megvan úgymond a közös hang.

Ferenczi Attila (hitoktató): A csoportvezetés mindig is kihívás, főleg ha olyan csoportról van szó, ahol különböző vallásos családi mintákat hozva érkeznek a fiatalok. Egy bérmálkozói csapatban általában egymás mellé kerülnek a vallásos tapasztalattal rendelkezők és a karácsonyi misére járók. Egyik jön a felkészítőre, a másikat küldik a szülők a jó szokásnak megfelelően. A kiscsoportok kialakításánál alapvető szempontnak tartom, hogy barátok, osztálytársak lehetőleg ne kerüljenek össze a klikkesedést megelőzendő, ugyanakkor a cél az, hogy egészséges csoportdinamikában folyjanak a foglalkozások, sőt a tagok teljes bizalommal legyenek egymás iránt. Talán - gondoltam -nem a leadandó tananyag, hanem a foglalkoztatás milyenségén dől el annak a középútnak a megtalálása, amely a különböző minták szerint szocializálódott fiatalokat többnyire egységesen indítja el egymás és Isten felé. Így kezdtem hozzá ezelőtt két évvel annak a bérmálkozói tananyagnak az összeállításához, amely az átadandó bibliai és hitismereteket paramétereiben megtartja, de a kiscsoportos foglalkozások alkalmával, a nagy csoportban már felvezetett téma tükrében, a fiatal önmagát és társait jobban megismeri. Ezért egyszerű személyiségtesztek közös kiértékelésével vagy akár különböző hétköznapi szituációk véleményezésével/megvitatásával, dramatizálással és a szerep motiválta gondolatok, érzések megosztásával nagy lehetőséget adunk a fiataloknak a megnyílásra. A felkészítő anyagát egyik találkozótól a másikig írtam meg, amit frissen ki is lehetett próbálni és a többi csoportvezetővel tudtuk korrigálni ott, ahol nem volt működőképes. Azóta is alakul, fejlődik. Amikor látom, hogy a fiatalok elkezdenek magukról beszélni, érzem, hogy befogadták egymást. Én is egy vagyok közülük, aki mesél magáról és vezeti őket. A találkozó végén pedig, ha ragyog a szemük, tudom, mindnyájunkat megérintett Isten.