Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

a SZERETŐ ISTENT MEGMUTATNI
Beszélgetés Benedek Ramóna nagyváradi hittanárral

 

Benedek Ramóna a nagyváradi egyházmegyében a hitoktatás módszertani kérdéseiért felelő hittanár. Rendkívül tevékeny ember, lendülettel dolgozik munkahelyén, a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban és azon kívül is. Minden megmozdulását a jó Isten és az egyház iránti szeretet fűti, ez messzire sugárzik róla.

Odaadó munkáját Böcskei László nagyváradi megyéspüspök egyházmegyei érdeméremmel jutalmazta. Alábbi beszélgetésünk a jól megérdemelt kitüntetés apropóján készült.

Ozsváth Judit: Hová nyúlnak vissza hittanári hivatásod gyökerei?

Benedek Ramóna: Hivatásom gyökerei az elsőáldozásomra való felkészülésig nyúlnak vissza, amelyben meghatározó szerepe volt Stoff M. Zita mallersdorfi ferences nővérnek. Zita nővér 1981-ben még civilben, de igazi szerzetesi lelkülettel ültette el szívünkben az Isten iránti szeretetet. Az ő kedves mosolya, derűje, elfogadó szeretete Isten végtelen jóságát tükrözte számomra, ami döntő volt az istenkapcsolatom további fejlődésében és hittanári hivatásom megtalálásában.

O. J.: Te is azok közül való vagy, aki nem részesülhetett iskolai hitoktatásban, de ennek ellenére elsők között jelentkezett teológiai tanulmányok folytatására. Milyen módon élte meg hitét családod a kommunizmus idején?

B. R.: Az iskolai hitoktatást megelőzi a családban szerzett istenélmény. A gyermek első hitoktatói a szülei, nagyszülei, akiknek a szeretete által tapasztalja meg először Isten végtelen szeretetét. Igaz az, hogy egy gyermek vallásos életének alakulásában a családtagok magatartása, hiteles életpéldája, Isten- és felebaráti kapcsolata fontos szerepet játszik, észrevétlenül ívódik a személyiségébe és válik sajátjává az az életforma, amiben nevelkedik. Ez az én életemben is így volt. A családom számára a kommunizmus idején is fontos volt a krisztusi értékrend szerinti élet, az egyházhoz való hűség, még akkor is, amikor sokszor ezt nem szavakkal, hanem tettekkel lehetett inkább érzékeltetni. Az egyházi év nagy ünnepeit, a szentségek felvételét valódi ünnepként éltük meg a családban is.

O. J.: Milyen gondolatokkal kezdted el teológiai tanulmányaidat?

B. R.: 1991 őszén nagy lelkesedéssel kezdtem el teológiai és szociális munka-tanulmányaimat, abban reménykedve, hogy a példaképem, Zita nővér nyomdokain indulhatok én is, hogy a szerető Istent megmutassam a rám bízottaknak és hogy őt szolgáljam bennük.

O. J.: Tanári munkád összefonódott a nagyváradi Szent László Római Katolikus Teológiai Líceummal, a kezdeti időktől a tantestület tagja vagy. Milyen kihívások voltak és vannak az iskola életében?

B. R.: Nagy megtiszteltetés volt számomra, amikor - 1998-ban - Fodor József vikárius úr felkért, hogy vállaljam el a Szent László Római Katolikus Teológiai Líceumban a hitoktatást. Előtte már két évig főállású hitoktatóként működtem öt iskolában. Számomra mindig kihívás volt és marad, hogy az egyházi iskolában maradéktalanul képviseljem azt a szellemiséget, amit az egykori egyházi iskolák képviseltek. Egyben örök kérdés is marad számomra, hogy mennyire sikerül ezt megvalósítani. Állandó feladatot is jelent, hogy ennek megvalósításáért imádkozzam, munkálkodjam, és közben erőmhöz mérten minőségi munkát végezzek. Mindvégig annak is tudatában vagyok, hogy ezt nem én teszem, hanem Isten teszi általam. Az igazi növekedést ő adja. Nagy példaképem, Isten szolgája Márton Áron püspök szavaival tudom igazán kifejezni, hogy a kihívások közepette is „Nekünk szerepünk van ebben a világban. Nem is szerepünk, hanem hivatásunk. Viharnak kitett aprócska lángok vagyunk, hitünkkel mégis a szeretet melegét őrizzük. Halvány hóvirágok vagyunk, de a téli faggyal küzdve mégis a tavaszt jelezzük. Arra vagyunk hívatva, hogy hitünkkel visszahozzuk Istent a hitetlen világba."

O. J.: Tanári munkádnak minden bizonnyal sok olyan pillanata van, amelyekre szívesen emlékszel vissza. Felsorolnál néhányat?...

B. R.: A tanári munka során a legszebb pillanatok azok, amikor a diákok lelkében kibontakozik mindaz, ami a belső szépségüket, énjük legjavát mutatja, de elég egy pozitív visszajelzés, mosoly, ami felcsillan arcukon, hogy érezzük, nem hiábavaló a munkánk. Az utolsó osztályfőnöki órákra, a ballagásokra emlékszem vissza a legszívesebben, mert a diákok akkor tudják igazán megfogalmazni, hogy mi az, amit a jó Istentől kaptak általunk. Ilyenkor tudatosul bennük, hogy lezárul a gyermekkor, megszűnik a gondtalan élet. Egy kézfogás, a hála, a búcsú szavai, a könnyek, amelyek megcsillannak a szemekben, a ki nem mondott szavak, amelyek csak a lélek mélyén csendülnek fel.A hálaadó szentmisék, ahol újból és újból rádöbbenek, hogy ajándékba kaptam őket négy évig a jó Istentől. Évek múlva, amikor újból betérnek az iskolába és örömmel számolnak be a hivatásuk gyakorlásáról, aminek megtalálásában eszközként jelen lehettem. Ilyenkor hálás vagyok a jó Istennek, hogy bennük is megvalósulhatott az álma.

O. J.: Az iskolai és iskolán kívüli programok szervezésében a kezdeti időktől kezdve oroszlánrészt vállalsz. Ebből a sorból kiemelkedik a Hivatások nyomában című vetélkedő, amelynek ötletgazdája és immár tíz éve főszervezője vagy.

B. R.: 2006 őszén arra gondoltunk Vakon Zsolt atyával, a Barátok temploma akkori káplánjával, hogy egy olyan vetélkedőt kellene szervezni, amely az egyházi iskolák közösségeit szólítja meg, más legyen, mint egy egyszerű tantárgyverseny, a tematikát az egyháztörténelem kiemelkedő egyéniségei képezzék, akiknek az életpéldája példaértékű a fiatalok számára és segíti őket hivatásuk megtalálásában, miközben felcsillantja a papi vagy a szerzetesi hivatás magasztos példáját, szépségeit, kihívásait, nehézségeit.

Az első vetélkedő a Boldog jelöltek nevet viselte, mert szent életű példaképeink, Isten szolgája Márton Áron gyulafehérvári, Boldog Bogdánffy Szilárd nagyváradi és Boldog Scheffler János szatmári püspökök boldoggá avatása előtt álltunk. Ezzel a versennyel is közelebb szerettük volna hozni a diákokhoz a három püspök életpéldáját. A következő évtől a Papi hivatások és a Hivatások nyomában elnevezés váltotta egymást, annak függvényében, hogy a tematikában a szent életű királyaink vagy szerzeteseink szerepeltek.

Az első vetélkedő után éreztük, hogy ezt folytatni kell, mert ez több, mint verseny. Lehetőség hitünk és egyházi iskoláink küldetésének megvallásához, erőforrás, találkozás, közös ünnep, ahol hálát adunk szent életű példaképeinkért és azokért a kegyelmekért, amit ez idő alatt kaptunk. Csodálatos annak megtapasztalása is, hogy az igazi szervező a jó Isten, s a nagy szentjeink végig segítenek, kieszközlik számunkra mindazt, amire szükségünk van. Néhány év után azt hittük, hogy a vetélkedőre nem lesz igény, de ezt megcáfolta a diákok lelkes készülődése, és a búcsúzáskor feltett kérdésük: „Jövőre mi lesz a tematika és mikor lesz a vetélkedő?" A kollégák kitartó munkája, a hosszú út vállalása (mert a résztvevők nagy része több száz kilométert utazik), a meghívókra adott válaszaik is azt tükrözik, hogy az Isten szándéka nyilvánul meg ebben is. A Hivatások nyomában vetélkedő így válik minden évben közös ünneppé.

O. J.: Milyen „eredményét" látod ennek a vetélkedőnek a gyermekek személyes életében?

B. R.: A vetélkedő kiemelkedő része az, amikor a diákok dramatizálva mutatják be a tematikában megjelölt személyiségek életének egy-egy mozzanatát. Ilyen módon azonosulnak velük és az általuk képviselt krisztusi értékrenddel. Ezáltal élményszerűvé válik mindaz, amit tanultak. Az elméleti rész lehet, hogy elhalványul idővel, de azt nem fogják elfelejteni, hogy kit személyesítettek meg a szerepben. Ezek lehetnek olyan meghatározó élmények a diákok életében, amelyek erőforrásul szolgálhatnak személyes hivatásuk megtalálásában, megélésében. Rácsodálkoznak arra, hogy a legnehezebb élethelyzetekben, az üldözések közepette is lehet Krisztus nyomán járni, mert nincsenek egyedül, van, aki megerősíti őket.

O. J.: Tanári munkád mellett az egyházmegye hittanárainak módszertani felelőse is vagy. Ilyen minőségedben is fáradhatatlanul munkálkodsz. Az ide kapcsolódó tevékenységeket milyen elvek mentén szervezed?

B. R.: Fontosnak tartom az olyan tevékenységeket, találkozókat, ahol a hitoktatók megerősödhetnek hivatásukban, megpihenhetnek, feltöltődhetnek. Havonta találkozunk az egyházmegyei katekétikai központban, ahol Böcskei László püspök úr is megtisztel bennünket jelenlétével, figyelemmel követi a hitoktatás ügyét, és különös hangsúlyt fektet a hitoktatók képzésére. A hittanórák élményszerűvé tételéhez elengedhetetlenek a szakmai továbbképzők, amelyek a legújabb módszerek megismerését, elsajátítását teszik lehetővé. A püspök úr erkölcsi és anyagi támogatásának köszönhetően sikerült több olyan továbbképzőt szervezni, ahol nemcsak az értelemhez, hanem a lélekhez is szóltak az előadók: 2015 januárjában a Jézus Szíve Nővérek az 5 pont szemléltető módszert ismertették, 2015 decemberében Franz Kett Némtországból és Pater Havel Cyrill Csehországból az értelemorientált, egységes pedagógia módszereit mutatták be, 2016 január végén Pécsi Rita neveléskutató A nevelés az Élet szolgálata címmel tartott előadás-sorozatot az érzelmi intelligencia neveléséről és Don Bosco bizalompedagógiájáról. Ezekre a szakmai továbbképzőkre meghívjuk a szomszédos egyházmegyék hitoktatóit és egyházmegyénk katolikus pedagógusait is.

Az adventi és a nagyböjti időben lelkinapokat szervezünk a hitoktatók számára, a nyári vakációban többnapos lelkigyakorlatot, amit papok és szerzetesek tartanak, mert szükségünk van az elcsen-desedésre, az Istennel való személyes kapcsolatunk megerősítésére.

A diákok számára évente megszervezzük a megyei hittanolimpiát, melynek során alkalmuk nyílik a tudásukat gyarapítani és a kreatív feladatokban bemutatni a hitük megélésének lehetőségeit. Az egyházmegyei pályázatokban - amelyeket a hittanosok számára szoktunk meghirdetni - a korcsoportoknak megfelelő, kreatív feladatokat próbálunk megfogalmazni, ezek segítik a diákokat a szerető Isten melletti tudatos elköteleződésben.

O. J.: Hogyan látod a mai gyerekek, fiatalok hitoktatáshoz való hozzáállását?

B. R.: A gyerekek nyitottak a hitoktatásra, lelkesek, de köztük is van néhány, aki elzárkózik, mert negatív istenképpel rendelkezik vagy az élettől elszenvedett fájdalmai miatt lázad (sokszor ez számukra sem nyilvánvaló) az igazi szeretet, jóság ellen. A kamaszoknál néha úgy tűnhet, hogy elzárkóznak a hitoktatás elől, mert még önmagukra, saját útjukra sem találtak rá, keresik az igazi szabadságot és mindent elutasítanak, ami kötöttséget jelenthet számukra. Pedig a lelkük mélyén ők még jobban szomjazzák az igazságot, mint mások. A felelősségünk még nagyobb az ő esetükben. Elfogadjuk-e őket olyanoknak, amilyenek? A lázadásaik ellenére is az irgalmas, a szerető Istent mutatjuk-e meg nekik, aki türelemmel vár rájuk, szabadon hagyja őket? Ha mellettük maradunk ilyenkor is és imáinkban hordozzuk őket, akkor a legtöbbet tudjuk értük tenni. Milyen tükröt tartunk a diákjaink elé? Olyat, amiben Isten csodálatos teremtményeinek látják magukat? Ha igen, akkor a hitoktatáshoz és a hitoktatás legfőbb forrásához, Istenhez is pozitívan fognak hozzáállni. Lehet, hogy nem rögtön, de később lesz, amihez visszatérjenek.

O. J.: Önzetlen munkálkodásodat főpásztorod egyházmegyei kitüntetéssel jutalmazta. Mit jelent számodra ez az elismerés?

B. R.: Nagyon nagy megtiszteltetés számomra ez a kitüntetés, és arra ösztönöz, hogy munkámat még jobban végezzem. Legfőképpen a jó Istennek tartozom köszönettel és azoknak, akik az évek során támogattak és segítettek hivatásom gyakorlásában.