Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

a HITOKTATÓ
A PÜSPÖK KÖZVETLEN MUNKATÁRSA

Beszélgetés a hitoktatás időszerű kérdéseiről Böcskei László váradi megyéspüspökkel

 

Hagyomány lett, hogy minden évben egy lapszámot a nevelés, oktatás kérdéseinek szentelünk. A tanév kezdete utánra időzítjük ezt, hogy a nyári vakáció után ezzel segítsük a munkát, új ötleteket adjunk, megmutassuk a katolikus oktatás helyzetét, tükröt tartsunk, a kiemelkedő munkát ismertessük. A kérdéskör szerteágazó, sok oldalról meg lehet közelíteni, sokféle tevékenység tartozik, tartozhat ide. Nem csak iskolai tevékenységek, nem csak a vallás oktatása, a hitre nevelés, hanem általánosságban az emberség, s az, hogy miként lehet erre irányítani, hogyan lehet példával, gyakorlással a sokszor objektív mércével nem mérhető karitatív hozzáállást kialakítani. Egyáltalán: mikor és hol kell oktatni, mit és hogyan, ki nevel, mire? Most ismét a hitoktatás kérdéseire szeretnénk fókuszálni, ezért a hitoktatás mai lehetőségeire akartunk rámutatni, akár vitát is kezdeményezni erről. Az utóbbi években Nagyváradon sokat próbálkoztak - többek között - a hitoktatás kérdéseinek összehangolásával, a gyerekek, fiatalok, nevelők ösztönzésével. Ezért döntöttünk úgy a szerkesztőségi megbeszélésen, hogy a váradi püspököt is megkérdezzük, hogyan látja a kérdést saját egyházmegyéje - és tágabban, a többi egyházmegye - vonatkozásában, hiszen ő kezdeményezte azt a nemrég Nagyváradon lezajlott közös megbeszélést is, amely a hittantanítás összehangolását célozza. Megkeresésünkre a püspök először azt válaszolta, úgy gondolja, a hitoktatás területén sok komoly tapasztalattal rendelkező szakember van, őket kell megszólaltatni. Végül készségesen vállalta az interjút. Olyannyira fontosnak tartotta a neki elküldött kérdéscsomagot, hogy felajánlotta: mivel éppen dolga van Kolozsváron, személyesen keresi fel a szerkesztőséget, hogy az interjút élőben tudjuk elkészíteni, hiszen a személyes kommunikáció minden esetben a jobb megértést szolgálja. Szerkesztőségünk minden munkatársával megismerkedett, és megköszönte nekik a kitartó munkát. Az elektronikus postán hozzá eljutott kérdéseket átgondolta, kis írásos vázlattal érkezett a beszélgetésre. Amikor a már papírra vetett szöveget (aminek a felvételről való lejegyzésében kolléganőm, Molnár-Gál Katalin segített) elküldtem neki, postafordultával válaszolt, apró kiegészítéseket tett: így állt az össze az itt következő interjú.

Bodó Márta: A váradi püspökség honlapján olvastam: „Benedek Ramóna tanárnő különleges díjban részesült: a főpásztor az egyházmegyei érdeméremmel járó ezüst keresztet adta át neki, kitartó munkájának elismerése jeléül". A hír, a díjazás ténye felkeltette az érdeklődésemet. Jelentős elismerése ez egy hitoktató tevékenységének, nem sok hasonló példát tudok. A gyulafehérvári főegyházmegyében a millennium évében kitüntetettek közt hitoktató is volt, az azóta folytatás nélküli eseménykor többeket kitüntettek, de nem kapott olyan nagy hangsúlyt a hitoktatók személye. Önt mi indította erre, személyes gondolata volt, netán van egy grémium, amelyik tanácsot ad, és ők sugallták? Mi a háttere a kitüntetésnek?

Böcskei László püspök: Első ránézésre meglepett a kérdés. Hogyan születik meg egy ilyen lépés - erre nem is gondoltam. Magától jött. Az elismerés publikus átadása egy évforduló alkalmával történt. A nagyváradi egyházmegyében tizedik alkalommal szerveztük meg a Hivatások nyomában elnevezésű hittanversenyt a négy egyházmegyének, a váradi egyházmegye mellett a gyulafehérvári főegyházmegye, a szatmári, illetve a temesvári egyházmegyéknek a diákjai vettek/vesznek részt. Ennek kapcsán, a díjkiosztó alkalmával, az évforduló jegyében döntöttem úgy, hogy legyen egy ilyen momentum is. Majdnem nyolc éve követem ezt a versenyt, és az első pillanattól kezdve - az idén is - azt tapasztaltam, hogy lelkiismeretes és odaadó munka, fáradozás, mondhatjuk úgy, hogy szent ügybuzgalom látható - mert a hitre való nevelés végső soron különleges feladat egy szent ügy szolgálatában. Ennek felvállalását és lelkiismeretes gyakorlását néha honorálni is kell, ez legtöbbször egy értékelő szó, egy gesztus, a köszönet kifejezése. Az ilyen sokat jelent és előre tudja vinni azokat, akik felé irányul, nemcsak azt, akinek az elismerés szólt, hanem azokat is, akiket ő képvisel, akik ugyanazt a feladatot, szolgálatot vállalják és gyakorolják. Tehát nem volt ez egy nagyon kigondolt és nagyon átbeszélt gesztus, inkább egy spontán döntésnek mondhatom. Ettől függetlenül fontosnak találom, hogy ne felejtsük el az emberi megnyilvánulást, az emberi oldalt ezekben a viszonyokban, amelyek közöttünk, püspökök, papok, plébános és a hitoktatók között, az egyházi és a világi munkatársak között létezik. Legyen meg ez az emberi viszonyulás! Néha jó kimondani: értékes a szolgálatod, köszönjük, az egyháznak szüksége van rád, mert tulajdonképpen az egyház szolgálatáról van szó.

B. M.: Azt is hallottam, hogy Váradon a hitoktatóknak rendszeres szakmai találkozói vannak, s hogy ezeken Ön is részt vesz. Információim szerint volt eset, hogy a hitoktatói továbbképzőre utazáshoz Ön anyagi támogatást nyújtott. Bár úgy tudom, a Püspökkari Konferencián belül nem Ön felel a hitoktatással kapcsolatos kérdésekért, mégis láthatóan, érzékelhetően aktív ilyen vonalon, jelzi érdeklődését, a más egyházmegyékből a Váradon rendezett hittanversenyekre érkező tanárok is érzékelik ezt. Mindenkire és mindenre van ideje, figyelme, vagy csak kiemelt témákra? Mi az, amire Ön kiemelten odafigyel? Személyes tapasztalatom, hogy a sajtóra mennyi figyelmet fordít, milyen kedves fogadtatásban van részünk Váradon, s mindig van idő személyesen is elbeszélgetni...

B. L.: Váradon a hitoktatóknak havi szakmai találkozóik vannak, ezeken személyesen is igyekszem részt venni, a továbbképzőkre pedig támogatást nyújtunk az egyházmegye részéről. A hitoktatók a püspök munkatársai, nem csupán egy szakmai képzés folytán jutnak a gyerekek közé, hogy valamit átadjanak, hanem küldetésük van. A püspök közeli munkatársainak nevezzük őket, mert részt vállalnak az evangelizáció feladatából, a püspöktől kapják a megbízást. Minden évben, amikor kiadjuk a missziós papírt, azt egy külön momentumként éljük meg. Az első katekétikai megbeszélésünkön személyesen adom át a megbízólevelet nekik, ezzel jelezve, hogy ők megbízást kapnak az egyházban. Ebből a megbízásból kifolyólag különleges kapcsolat is születik a püspök és a hitoktató között. Ha pedig létrejön egy ilyen kapcsolat, kell legyen kapcsolattartás is, amit úgy szeretnék, hogy építő legyen. Ez motivál, és ez alapozza meg azt, hogy havonta megtartjuk a találkozókat, ragaszkodunk ahhoz, hogy legyen egy alkalom, amikor találkoznak a hitoktatók, lehetőleg mindenki. Vannak, akik elég nagy távolságot tesznek meg azért, hogy eljöhessenek. Nem várom el azt, hogy saját költségükön jöjjenek el, hanem támogatjuk az utazást. Fontosnak és szükségesnek tartom, hogy havonta találkozzunk. Ezek a találkozások legtöbbször egy buzdítással kezdődnek, ezt én tartom, illetve az iskolai tanfelügyelő plébános, Kiss Albert, aki mindig ott van és lelkiismeretesen gondoskodik a hitoktatókról. Buzdítás után következnek a gyakorlati kérdések, azoknak a megtárgyalása: óraelosztás, anyagokkal kapcsolatos dolgok, egyeztetések, tapasztalatok kicserélése. A tervezés is együtt történik, innen tudjuk lemérni, hogy mire van igény és mit tudunk hosszú távon kigondolni, megszervezni a hitoktatók számára. Nem egy nagy közösségről beszélünk itt, mert kicsi az egyházmegye, 22-23 laikus hitoktató van, hozzájuk számítva azokat a lelkipásztorokat is, akik iskolákban is hitoktatnak. A találkozó áldással fejeződik be, így megvan a spirituális keret, lehetőség, hogy valamit felajánljunk, illetve valamit kapjunk. Természetesen mindig akad valami, amit még megoszthatunk egymással: nemcsak örömök és gondok, de akad egy kis meglepetés is, egy kis csoki, egy finom tea, kávé, ami új energiával tölt fel mindenkit. Egy őszinte és kellemes emberi kapcsolat megalapozására törekszünk a találkozók alkalmával is, mert ezáltal lehet helyes irányt találni a feladathoz, illetve egészen felszabadultan lehet beszélni azokról a konkrétumokról is, amelyek sokszor mindig új provokáció elé helyezik a hitoktatókat, és itt gondolok arra, ami mindig visszatér: a módszerekre. Hogyan lehet elevenebbé, megközelíthetőbbé tenni főleg az iskolai órát? Ugyanakkor ez a közvetlen hangulat megalapozza azt a bizalmi légkört is, ami nagyon fontos ahhoz, hogy hitoktatóink kitartsanak ezen az úton. Azért hangsúlyozom a bizalmi légkört, mert nem minden hitoktatónak könnyű a helyzete. Sokan közülük 3-4-5 iskolából gyűjtik össze az óráikat, a katedrát. De nem is a katedráról van szó, én még nem találkoztam olyannal, aki azt mondja, hogy két-három-négy ember miatt nem foglalkozik egy csoporttal. Látom az elköteleződést bennük, hogy nem csak a katedráról van szó, hanem arról, hogy ott vagyunk az iskolákban, megkeressük a mieinket. Ezért sokszor fel kell vállalni a több iskolát, azt a terhet, hogy nem mindig annyira előzékenyek a többiek irántunk, akár első, akár utolsó órában kapunk helyet, amikor nehéz a gyerekeket motiválni. Annyi más ilyen és hasonló helyzet van, amit a hitoktatók küldetésük tudatában vállalnak! Ezért kell a bizalmi háttér, ami azt jelenti, nekik tudniuk kell, hogy valaki mögöttük áll. Ezért próbálom havonta legalább egyszer közvetíteni azt, amit egyébként is hangsúlyozok: nagyon fontos a hitoktatóinkkal való kapcsolat. A püspöknek és a plébánosnak kapcsolatban kell lennie a hitoktatóval! Sok helyen ez jól működik, igaz, nem minden esetben, de ezen lehet javítani. A plébánosnak joga és kötelessége is törődni a hitoktatás ügyével az ő területén. Ez azt is feltételezi, hogy ne (csak) ellenőrizze a hitoktatóját, hanem álljon mellette, támogassa, és ha szükséges, akkor jelenjen meg akár az iskolában is, törvényes keretek között jelezze, hogy a hitoktató nem saját küldetésének a gyakorlója, hanem valakit képvisel. Találkozóink egyik fő célja tehát a bátorítás és az irányítás, mert az iskolai hitoktatás végcélja is a hatékony evangelizálás, az új utak keresése, valamint az is, hogy a hitoktatók tevékenysége által úgy neveljük a fiatalokat, hogy az egyházak élő tagjai legyenek. Egyre inkább tudatosítanunk kell, hogy az egyházat nemcsak szemlélni kell, hanem hordozni. Valahogy a mai idők megnyilvánulásai, történései is arra mutatnak, hogy erre lesz nagy szükség, és nem a távoli jövőben, hanem már ma.

A katekétikai központunkban történő eseményeken kívül szorgalmazom azt is, hogy hitoktatóink vegyenek részt más rendezvényeken, találkozzanak olyan emberekkel, akiknek ugyanolyan tapasztalataik vannak. Ezért nyitottak voltunk és nyitottak maradunk arra, hogy akár szakmai képzéseken, akár lelki képzéseken részt vegyenek. Gondolok itt a magyarországi rendezvényekre is, mindig vannak, akik ez egri lelkipásztori napokon részt vesznek, vagy a Magyarországon szervezett katekétikai bizottság által szervezett éves találkozókon. Az ilyesmi segít abban, hogy a világképet helyesen tudjuk kialakítani, tudjuk helyesen felmérni a mi helyzetünket, s ha nyitottak vagyunk, akkor azt is megláthatjuk, hogy mi az, amit nem jól teszünk - ráébredünk arra, hogy változtatni kell.

B. M.: A hitoktató/katekéta személye, hivatástudata, identitása komoly dolog: egyrészt azért, mert az a fiatal, aki úgy dönt, hogy teológiát tanul, nincs könnyű helyzetben az elhelyezkedés, a javadalmazás terén, társai véleménye sem föltétlenül kedvező. Másrészt a katekéta egy vallásos, egyházi szempontot képvisel egy sokszor keményen világi(as), olykor akár ellenséges terepen. ugyanakkor az egyházban való helye, helyzete sem olyan egyértelmű, mint egy papé. Ebben az eleve válsággal fenyegető, kényes egyensúlyozásban adódnak helyzetek, amikor a plébános és a hitoktató együttműködése sem zavartalan. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt még volt pap, aki megkérdőjelezte a világi hitoktató létét, szükségességét, úgy vélekedett, „nem szabad az egyháznak kiengednie a kezéből ezt a fontos területet". Mit gondol minderről?

B. L.: A kérdésről eszembe jutott, hogy sokszor megütközünk azon, amit a nyugat-európai egyházmegyékről hallunk, hogy ott mi hogyan működik. A laikusok sokszor már olyan feladatokat is átvesznek, amiről azt mondjuk, kizárólagosan a papra tartozik. Valahogy óvakodunk attól, nehogy túlzásokba essünk. Látjuk, tudjuk, hogy a laikusok milyen nagy szerepet kapnak az egyházban. Más oldalról szembesülünk azokkal az átalakulásokal, amelyek minket is érintenek. Nemcsak nagyban, hanem egészen kicsiben is látjuk, mennyire változnak egyrészt a viszonyok, másrészt pedig az igények és az elvárások. Ha fogyunk, ez nem azt jelenti, hogy nincsenek meg az elvárások és az igények az itt maradottak részéről, sőt, azok éppen hogy fokozódnak. Azt hiszem - és itt gondolok a bánáti tapasztalataimra is -, hogy az idő (nem hosszú időről beszélek) ráébreszt bennünket arra, nagyon fontos, hogy megtaláljuk és kineveljük azokat a világi híveket, akik bizonyos feladatköröket fel tudnak vállalni az egyházban. Ez egy általános dolog, nem csak a hitoktatásra vonatkozik, gondolhatunk az egyháztanácsra vagy adminisztratív tevékenységekre az egyházközség életében. Az alakulás rákényszerít bennünket majd arra, hogy magunk mellé fogadjunk és megszólítsunk olyan laikusokat, világi híveket, akik aktívan, felelősségteljesen vállalnak feladatot az egyház, illetve a közösség szolgálatában. Nem mindegy, hogy kivel dolgozunk, ezért fontos előkészíteni a híveket és rávezetni arra, hogy egy szolgálatot hogyan kell az egyházban felvállalni, illetve teljesíteni. A hitoktatók esetében ez mintha még többet jelentene, itt is beszélünk a világiak bekapcsolásáról az egyházi tevékenységbe, azonban mivel itt oktatásról és nevelésről van szó, hitre való nevelésről és a közösségbe való vezetésről, ez nem csak egy feladat, amit többé-kevésbé lelkiismeretesen el lehet látni, hanem egy küldetés, egy misszió.

Ez csak akkor lehet hatékony, ha valaki megfelelően megalapozva tudja végezni. Ezért fontos az emberekre való odafigyelés, a hitoktatókra különösképpen, mert nagyon sok függ attól, milyen alapon áll. Például csak oktatni akar vagy nevelni is? Csak azért teszi, hogy nagyon jó diákjai legyenek, vagy azért, hogy jó keresztények is legyenek - vannak ilyen megkülönböztető szempontok!? Ugyanakkor fontos, hogy ne féljünk ezektől a kihívásoktól, s vállaljuk fel azt, hogy ha szükséges, akkor az egyháziaknak, a papoknak is kell egy kicsit alakulniuk, hozzáilleszkedniük mindehhez. Azt a szűk kört, amihez hozzászoktunk, amit próbálunk megvédeni, kicsit tágítanunk kell, engedni, hogy bizonyos terheket átvállaljanak a hívek. Természetesen összhangban és egységben kell ez történjen. Mivel egy plébánián a plébános a kezdeményező, ezért nagy feladat hárul a plébánosra, lelkipásztorra, sokszor a kiegyensúlyozó feladat, hogy ilyen téren is bölcsen tudjon dönteni és irányítani. Még annyit tennék hozzá, nem kell megijedni attól, ha ez nem működik mindenhol, mert ez is egy alkalmazkodási időt feltételez, csak nem szabad elnapolni a kérdést, illetve efelé kell tartani, hogy később ne maradjunk le, s ne szalasszuk el a lehetőségeket.

B. M.: Hogyan látja, mennyire látja át a helyzetet a tanterv és tankönyvek vonatkozásában? Ön szerint mit kell az iskolában tanítani, hogy lehet a hitet iskolai keretek közt szolgálni, elmélyíteni, s kell-e plébániai hittan is? Ez utóbbi milyen célt szolgál, milyen viszonyban áll az iskolai hittanórával?

B. L.: Szerintem mind az iskolai, mind a plébániai hitoktatás egyformán fontos a mi számunkra. A vallástanár nem a legmegfelelőbb kifejezés, nem szeretem ezt sűrűn használni. Az lenne az elvárás, hogy ne csupán tantárgyat tanítsunk, oktassunk az iskolában, hanem nagyon fontos a tapasztalás, a példa és a diákok, valamint a többi tanár felé hozott tanúságtétel, ami kisugárzik. Ennek súlyát nem tudjuk lemérni úgy, ahogy ezt más tárgyak, tevékenységek esetében szokták az iskolai rendszerben. Az iskolai hitoktatásban nagyon fontosak a módszerek, a módszerek mesterei kellene legyenek a hitoktatók. Ezzel tudják/tudnák vonzóvá, élővé és elevenné tenni az iskolai hitoktatást is. A plébániai hittanóra szerintem nagyon fontos a szentségekre való felkészítés szempontjából. Az a véleményem, hogy az elsőáldozási, bér-málási felkészítés a plébánián történjen, a plébános irányításával. De nem elég csak erre a két alkalomra felkészíteni a gyerekeket, fiatalokat, hanem a közösségbe kell beiktatni, belenevelni őket - ez a plébánián történhet meg igazából a plébános, a lelkipásztor közvetlen irányításával, bekapcsolva a hitoktatókat is. Így kontinuitás van, és a két oktatásinevelési tevékenységet, két formát nem elkülönítve látjuk, hanem észrevesszük, hogy egyik a másikra épül. A plébániai hitoktatásból fontosnak tartom, hogy a hívek se maradjanak ki, lehetőséget kell biztosítani arra, hogy ők is részesüljenek egy-egy rendezvénynek az élményében, ami egyébként a fiatalokra vagy a gyerekekre vonatkozik. Fontos, hogy az egész közösség megtapasztalja, ezek a mi csemetéink, így nevelődnek, így iktatódnak be a mi közösségünkbe. Egyháziaknak, hitoktatóknak, szülőknek közösen kellene fáradozniuk azon, hogy a gyermekeknek és fiataloknak megteremtsék azt a keretet, amelyen keresztül ők kifejezhetik magukat az egyházi közösségben is. Ha így próbáljuk a felnőtteket is irányítani, vezetni, akkor már ők is hitoktatók, és hozzájárulnak ahhoz, hogy az a fiú vagy az a lány, aki kamaszkorú, ne restellje kifejezni, ne szégyellje megvallani hitét, elmondani azt, hogy a jó Isten segítségét erre vagy arra kéri. Tehát mindkettő nagyon fontos - az iskolai és a plébániai hitoktatás! Ezt összhangba kell hozni, és akkor sok szép eredményt születik. Sokszor tapasztaljuk a plébániákon is, hogy egyik-másik közösség mennyire büszke, amikor az ifjúsági csoportot, hittancsoportot magáénak mondhatja. Nem kell azt várni, hogy az csak a hitoktató vagy a plébános feladata legyen, ez csak közösen áll össze igazán.

B. M.: Ma nem kötelező az iskolai hittan: ilyen körülmények közt még nehezebb komolyan oktatni, de nevelni is, hiszen a hitoktató állása függ attól, alakul-e csoportja, s akkor inkább odaédesgetni próbálja a diákokat, de ha a tanár túlzottan függ a diákok, szülők kedvétől, lehet-e komoly munkát végezni? Mi az áthidaló megoldás?

B. L.: Nem kötelező, és ez már azt is jelenti, hogy még jobban megnehezítették a hitoktatók helyzetét. Ha próbálunk előretekinteni, nem hiszem, hogy köny-nyebb helyzetekre számíthatunk. Amikor a legújabb intézkedés megszületett az iskolai hitoktatással kapcsolatosan - hogy lehet vagy nem lehet, illetve be kell jelenteni vagy nem kell bejelenteni -, akkor felszólaltunk mi, püspökök, én is levelet küldtem. Nem késett a reakció, figyelmeztettek magasabb fórumokról (a minisztériumból), rám szóltak, hogy nem kell annyira nyíltan és világosan szólni, mert ezzel befolyásolom a szülők szabad döntését. A jövőre nézve számítanunk kell arra, hogy ezek az erők, akik félre akarják tenni az iskolai hitoktatást, illetve annak státusát szeretnék leszorítani, nem fognak megnyugodni. Tovább fognak próbálkozni! Mégis, mindennek ellenére azt mondom, minden lehetőséget ki kell használnunk az evangélium terjesztésére, nem szabad lemondani a lehetőségekről, mert még mindig vannak lehetőségeink, ott lehetünk az iskolában. Ha most nézem ezt a tevékenységet, ahogy az sokszor szórványvidéken szerveződik, missziós munkához hasonlíthatom azt, amit az iskolai hitoktatás terén végzünk, illetve végeznek a hitoktatók. Ezt minden oldalról támogatni kell, mert ha feladjuk a lehetőséget, nem biztos, hogy könnyen visszaszerezhetjük! Gondoljunk csak vissza, 25-30 évvel ezelőtt megvolt a szűk plébániai hitoktatás, s mennyire vágyódtunk arra, hogy még szabadabban, még nyíltabban tudjuk végezni! Nem mondom, hogy most könnyebb a helyzet, de egy lehetőség adva van, és ezért ki kell használni azt. Okosan kell eljárnunk, megszólítva a szülőket, próbálni őket is meggyőzni arról, hogy ez nem egy felesleges dolog. Nemcsak a diákról van itt szó, hanem a szülőket is motiválni kell. Pluszfeladat hárul a hitoktatóra, hogy a szülőkkel is kapcsolatban legyen - ez egy más típusú evangelizáció, szépen ágazik ez tovább. Ezért nagyon fontos egyrészt az érintettek felkészülése, de legalább ennyire fontos a hitoktatók felkarolása és támogatása is. Sokszor nem is tudjuk felmérni, milyen komplex feladatokat látnak el a hitoktatók! Az elmúlt években volt egy papi ülésünk, amelynek épp a hitoktatás volt a tematikája. A nem titkolt célunk az volt, hogy azokkal a lelkipásztorokkal is, akik éppen nem hitoktatnak az iskolában, megismertessük ezt a területet: hogy milyen különbség van a két hitoktatástípus között. Ennek a katekétikai napnak a második része volt, hogy a papokat csoportokra osztva egy-egy iskolai hittanórára kísértük el, és így élőben láthatták, hogyan történik egy osztályteremben a hitoktatás. Nem rossz tapasztalat, segít abban, hogy másképp értékeljünk. Ezzel többször szembesíteni kellene a papjainkat, mert motiváló lehet a pap számára is, másrészt egészen másképp alakul a viszony, amikor látja, hogy a hitoktató, akinek családja van, sok más feladata, mégis komolyan, megalapozottan, szépen, az előírásoknak megfelelően végzi a hitoktatást.

B. M.: Régi kérdés az országos vallásolimpiáké, versenyeké. Van ökumenikus vallásolimpia, van katolikus, országosnak számító tantárgyverseny, vannak alternatív, de szintén országos vagy regionális jellegű vetélkedők. Van magyar és román nyelvű verseny... Szinte már a bőség zavara fenyeget, minden szervező a maga „lovát" dicséri. Hogyan lehet ebben a helyzetben eligazodni? Ön mit tart fontosnak, melyik típusú versenyt? Hová tartja fontosnak, hogy az egyházmegye diákjai elmenjenek? Egyáltalán látja-e értelmét a sok versengésnek?

B. L.: A versenyek jók és hasznosak a megmérettetés végett, de azért is, mert ösztönöznek a további munkára. Ha sokan nem is szeretik ezeket, ez mégis így van, így volt a régi időkben is, készültünk a versenyre, mert kihívást jelentett, ahhoz igazítva tudtuk alakítani a továbbiakat. Az oktatási rendszerben jó, hogy vannak ilyen versenyek, mert ezzel is jelzik, hogy a hitoktatás nem másod- vagy harmadrendű dolog. Ahogy van matematika vagy anyanyelv, fizika vagy történelem olimpia, úgy van hittan olimpia is, erre biztosítva van a lehetőség és a keret, én ezt csak értékelni tudom. Másrészt vannak a helyi vagy regionális kezdeményezésű versenyek, amelyek szintén értékelendők, mert segítenek abban, hogy a sajátunkat még jobban belevigyük, kifejezzük. Itt szó lehet egy egyházmegyének a sajátosságairól, akár az ökumenizmus ápolásáról - ezek mind eszközök lehetnek, ahol kiegészíthetjük azt, ami talán nem kerül előtérbe egy országos verseny alkalmával. Nagyváradon a Hivatások nyomában már tíz éve zajlik, ez is egy elismert verseny, bár nem finanszírozott, és nem is országos szintű, de egy olyan verseny, ami mégis szerepel a tanügyminisztérium listáján. Az ilyen versenyek közösségépítő szerepet is teljesítenek, hiszen a találkozások mindig valami pozitívat jelentenek. Úgy gondolom, nemcsak a diák életében fontosak, hanem a nevelők, oktatók, s végső soron az egyházmegye életében is - mindez pozitívum. El kell mondani azt is, hogy vita tárgya, melyik az igazi és melyik a legfontosabb verseny. Amikor elővesszük a versenyek listáját, sok szempont szerint lehet ezt megítélni, de azt is mondhatjuk, hogy mindegyik fontos a maga nemében, formájában. Azért fontos mind, mert szó van itt a hitletétemény továbbadásáról, identitásmegerősítésről, -megőrzésről, s arról is szó van, hogy a mai helyzetben mi, római katolikusok - Erdélyben, Váradon, Szatmáron vagy Temesváron, ahol többségben vagy szórványban élünk -hogyan lépünk a világ elé. Egyáltalán akarunk-e kiállni a világ elé és elmondani, hogy mi itt vagyunk, gyökereink vannak és élő hitünk, vagy csak saját magunk előtt tesszük ezt. Véleményem szerint a tanügy által biztosított kereteket is fel kell vállalni, mert a romániai katolikusság nem csak román katolikus hívekből áll, és ezt nekünk érzékeltetni kell ilyen formában is. Ez nem azt jelenti, hogy másokat nem tisztelünk, nem fogadunk el, hanem mi kell megmutassuk azt, hogy itt vagyunk. Egy hasonlat jutott eszembe: van színpad, vannak fények, hangosítás, van közönség, és fel lehet lépni, hogy megmutasd a közönségnek, amit közvetíteni akarsz. Néha az a benyomásom, hogy külön színpadot állítunk, ahol a közösség is, a szereplők is csak mi vagyunk. Merésznek tűnő gondolat lehet, de ne felejtsük el, egyeseknek nem érdeke, hogy mi ott legyünk, ezért nem erőltetik. Nekünk azonban erőltetni kell azt is, hogy ott legyünk az egészben, és a nem román anyanyelvű hittanosaink is élhessenek ugyanazokkal a lehetőségekkel, amelyek állampolgárként kijárnak nekik és másoknak biztosítva vannak. Kétségen kívül ez pluszmunkát jelent, hogy két vonalon is haladjunk, de a saját kezdeményezés és a mi rendezvényeink mellett - továbbra is azt tartom - fontos, hogy érvényesítsük a mi jogainkat, megjelenjünk, a mi szerepünket vállaljuk az egészben.

B. M.: A katekéták jó és korszerű felkészültsége a már említett problémák miatt is fontos. A naprakész szakmai információk cseréjének, módszertani kérdések megbeszélésének fórumai a tanárok továbbképzői. Erre is több lehetőség van, egyik a Bolyai Nyári Akadémia, de olvastam beszámolókat Váradon tartott hitoktatói továbbképzőről, a Kett-módszerről, pécsi főiskolai tanár által tartott alkalmakról. Hogy látja ezeket a továbbképzőket, elégedett-e a lehetőségekkel, hogyan kellene ezeket szervezni Ön szerint? Mi a véleménye, a váradi katekéták elégedettek a lehetőségekkel, szívesen vesznek részt ezeken, hasznosak számukra, vagy esetleg mást, másként szeretnének?

B. L.: A felkészülés és állandó képzés nem csak a papokra vonatkozik. Ha a lelkipásztorra érvényes az állandó képzés szükségessége, akkor az ő munkatársának is ugyanez a feladata. Nem kis feladatról van szó - ez vonatkozik a felelősökre (püspök, plébános), de a hitoktatókra is, hogy ezt felvállalják. Ha úgy nézzük, lehet kicsit puhábban is venni a dolgokat, sokszor van ilyen kísértés, de ha komolyan vesszük, nem könnyű feladat mindig ott lenni, követni és látni és tudni, mi az, ami éppen fontos, érdekes, ami hatékony és előre tudja vinni az ügyet. Ugyanis lépést kell tartani az igényekkel, a lehetőségekkel. Lehetőségek megtalálásában nem szenvedünk hiányt, csak el kell indulni, megkeresni és megragadni ezeket. A technika meg a kapcsolatok világában nem olyan nehéz megtalálni egy-egy jó szakembert, jó anyagot, jó időpontot ahhoz, hogy egy képzési lehetőség összeálljon. Inkább azt szeretném kihangsúlyozni - a váradi tapasztalatról beszélek, de nem csak, hisz volt kapcsolatom más egyházmegyék hitoktatóival is -, hogy hitoktatóink igénylik a képzést. Nem kell azt gondolni, hogy amikor előállunk valamivel, agyonterhelésnek veszik. Néha megkísért ez a gondolat, de a képzések iránt mindig nyitottak a hitoktatóink! Úgy gondolom, hogy ami a képzéseket illeti, a gyakorlati, módszertani képzés az, ami leginkább foglalkoztatja őket. Próbálunk az elmélet mellett különféle lehetőségeket találni és biztosítani szakemberek megszólításával, új módszerek kipróbálásával, mint például a Kett-módszer - kezd alakulni, és úgy néz ki, konkretizálódik egy rendszeresebb program formájában jövő évtől kezdve. Ez az egyik, ami érdekli őket. Ami engem megelégedéssel tölt el, az a másik terület, ahol nagyon igényesek: a lelki képzés. Nagyon sokat lehet ettől kapni. Mindenki motiválódik, ha megvan a lelki megalapozottság, és ez nagyon megnyugtató. Váradon éppen hétvégi lelkigyakorlatra készülünk az iskolai évkezdés előtt. Nem minden hitoktató vesz részt - nem kell csak a szépeket mondani -, de az is igaz, nem ez az egyedüli alkalom. Nem is az a cél, hogy mindenkit ugyanazon időben, állandóan ott lássunk, hanem hogy a felajánlott alkalmakkal élni tudjanak. A szervezés, a kezdeményezés náluk van, nálam a támogatás. De könnyű támogatni, ha van mit, van miért és van kinek. Még annyit tennék hozzá, hogy amikor erről a feladatról van szó - a képzés, a hitoktatók motiválása és támogatása -, nagyon jó lenne és törekszünk is erre, hogy a négy egyházmegye jobban össze tudja hangolni munkáját ezen a téren. Nem látom akadályát annak, hogy a négy egyházmegye akár közösen is tudjon rendezvényeket létrehozni, hogy egyik egyházmegye a másik egyházmegyének a programjait meghirdesse, látogassa, hogy tudjunk részt venni, bekapcsolódni egymás rendezvényeibe, programjaiba. Azt hiszem, ez mindenkit csak erősít és az egyetlen cél és ügy szolgálatában áll. Befejezésül csak azt kívánhatom, hogy a Szentlélek megvilágosító kegyelme vezessen bennünket együtt ezen az úton!