Soós Károly
mENEKÜLTEK, ÁTALAKULÓ EURÓPA ÉS KULTÚRA

 

Keresztény Európa? Keresztény Magyarország?

Gyakran elhangzó mondat Kelet-Közép-Európában, elsősorban a Kárpát-medencében, hogy a menekültek nagy létszáma következtében vége a keresztény Európának, vége a keresztény Magyarországnak. Mit értünk valójában ezen? A keresztény Európa a Római Birodalom bukása és a népvándorlást követő új társadalmi szintézis során alakult ki. Európa akkor nem csak névleg, de döntőtöbbségében valóban keresztény volt. Akkor is, ha ez számos esetben felveti a kérdést, hogy elsősorban cselekedeteiben valóban Jézus Krisztus tanítása szerint járt-e el. Ezt annyiban mondhatjuk, hogy a társadalom életét többségében a krisztusi tanítás megvalósítására való törekvés jellemezte. Azonban a hatalom emberei ekkor is sok esetben nem nagyon törekedtek ennek az eszménynek a megvalósítására, sokkal inkább hatalmi érdekeiket tartották szem előtt. A 11-13. századi lovagkor eszményei sokban a keresztény elveket követték, miközben más vonatkozásokban eltértek attól. Ez az állapot jellemezte többé-kevésbé a középkort és minden nyitottságával együtt a reneszánszt, sőt a felvilágosodást követően is többségében meghatározó maradt Európa népei körében a krisztusi gondolat keresése. A szellemi viták időről időre megújították a kereszténységet, világos célt állítottak az európai társadalmak elé, mind vallási-kulturális, mind ideológiai szempontból hordozták azt a szellemiséget, amely a nemzetek önazonosságát adja, fenntartja. A nemzetek többsége keresztény volt a kifejezés általános értelmében. Ha mélyebben vizsgálódunk, természetesen felfedezzük a hiányosságokat, az emberi bűn jelenlétét, a krisztusi tanítástól való eltéréseket is. A kereszténység háttérbe szorulása a nemzetek, közösségek, személyek életében a racionalizmus, majd a marxizmus és a modernizmus megjelenésével indult meg és a kulturális forradalom folyamataként a posztmodernen keresztül a szekularizmusba torkollott. Bár a szekularizmus folyamata jóval korábban kezdődött, 1945 után egész Európa e szellemi folyamatok hatása alá került. Gyorsan szekularizálódott, különösen is az 1970-es évektől. Így mára a szó eredeti értelmében nem létezik keresztény Európa. Nem véletlen, hogy ma sokkal inkább keresztény gyökerű Európáról szokás beszélni, amelyben jelen van a kereszténység mint vallás, gondolkodás és világnézet, közéleti-politikai ideológia (kereszténydemokrácia, keresztényszociális gondolat), de úgy is, mint kultúra és eszmeiség, azonban más kultúrákkal együtt. Hiszen a második világháború óta Európában - különösen is nyugati felén - folyamatos bevándorlás van. Európában jellentős muszlim, buddhista, hindu, taoista és más kultúrával, hittel, vallással rendelkező közösségek élnek. Eddig nagyjából kb. 2 százalék, de jellemző ez kisebb mértékben Kelet-Közép-Európára és Kelet-Európára is. A varsói szerződés országaiban abban az időszakban számos más kultúrából érkező diák tanult, akik közül nem mindegyik tért vissza szülőföldjére, hanem letelepedett és sok esetben családot alapított ott, ahol felsőfokú tanulmányait folytatta. De különösen is igaz ez a volt Szovjetunióra, és igaz a mai Oroszországra is, ahol - elsősorban - Moszkvában jelentős muszlim és más kultúrájú közösség él. A 9 milliós Moszkvában kétmillióra tehető a muszlim közösség létszáma. Számos mecsetet látunk a városban. Mindez jelzi, hogy homogén keresztény Európáról beszélni nem lehet.

A kifejezés használatával további problémák is adódnak. Akik gyakran a keresztény Európát emlegetnek, azoknak sok esetben a világnézete, a meggyőzödése és viselkedési stílusa jelzi, hogy igazából személyes életvitelükben nincs szó keresztény gondolkodásról, életvitelről, hanem inkább egy polgári vagy polgári látszatú, de már szekularizált gondolkodást, életvitelt találunk náluk, amely eltávolodott a kereszténységtől. Vannak ugyan keresztény elemei is, valamit hordoz a keresztény kultúrából, de nem az! Ez különböző mértékben jellemző az EU 28 tagállamára és Kelet-Európára is! Fontos ebben tisztán látnunk és önvizsgálatot tartanunk, ha a keresztény Európára hivatkozunk, hiszen a ma Európájának egyik nagy problémája szellemi értelemben éppen az, hogy kereszténységről beszél valódi kereszténység nélkül! Sok esetben éppen a szekularizmusukhoz ragaszkodók teszik ezt, ezzel egyfelől nehéz helyzetbe hozva a valóban keresztényeket, hiszen azokat a többség valamiféle „csodabogaraknak" gondolja, korszerűtlen elvetendőt lát bennük, másfelől a tömegekben hamis képzetet keltenek a kereszténységről és értékeiről. Gondoljunk csak bele: Európa országainak többségében a második világháború óta olyan polgári törvények születtek, amelyek számos ponton nem egyeztethetőek össze a keresztény tanítással, egyes esetekben csak nagyon komoly kompromisszumok árán. Jelen van az emberi önzés sokféle módon. Ez nem a keresztény életvitelről tanúskodik. Jelentős a nem hívők, az agnosztikusok, a libertariánusok száma is. Sok esetben szinte még az is kérdőjeles, hogy marad-e valami a keresztény kultúrából. A vallás kiszorult az élet számos meghatározó területéről. Bizonyos értelemben perifériára került és számos európai szemében az Atlanti-óceántól az Uralig inkább csak a múlt kedves emléke. Ugyanakkor az is tény, hogy Európában számos élettel teli keresztény közösség él, amelyek tanúságtétele mégis jelzi a keresztény gyökereket, a keresztény élet vitalitását és örömét, a keresztény kultúrát, sok esetben az élő hitet, az életet szolgáló magatartást, cselekvést. E kettő feszültsége jellemzi a ma Európáját, és jellemzi a kontinens országait is különböző mértékben. Ebben az Európában élnek más kultúrák közösségei, olykor jelentősebb létszámban is. A muszlimok, buddhisták, hinduisták stb., akik sok esetben jogosan bírálják vagy utasítják el hitük és világnézetük, vallásuk alapján azt a szekuláris gondolkodást, annak megnyilvánulásait, amelyeket Európában tapasztalnak. Ehhez nem feltétlenül kívánnak integrálódni, mert nem találják vonzónak, életet szolgálónak. Ezért keresztény Európáról beszélni aligha lehet. Beszélhetünk keresztény gyökerű Európáról, ahol sajátos nagy szellemi folyamatok mennek végbe, ahol számos törvényben, struktúrában és intézményekben fedezhető fel a kereszténység. Közben ez az Európa elöregedőben van, demográfiai mutatói rosz-szak, kivétel Franciaország és Svédország, az egész kontinens fogy és elöregedőben van. Ez már a közeli jövőben nagyon jelentős társadalmi-gazdasági-kulturális-szociális problémákat fog felvetni. Nyilván azok, akik keresztény Európát vizionálnak és politikai beszédeikben annak védelméről szólnak, valójában a megelőző kétszáz esztendő során, de különösen is a II. világháborút követően kialakult polgári, jóléti világot féltik az új kihívásoktól, amelyekre sok tekintetben felkészületlenek vagyunk. Európa egyik legnagyobb problémája éppen az, hogy az elmúlt 500 esztendő során a kontinens gazdag lett, és hetven esztendeje különösen is a gazdag világ, a gazdag Nyugat része, amely képhez a kereszténység képe is társult. A más kultúrák, vallások követői a szegény világhoz tartoznak többségükben, s ez a meglévő ellentmondás jelentős feszültséget okoz az emberiség, a kontinensek népei között! Nem véletlen, hogy Samuel P. Huntington, a politikatudomány harvardi professzora a civilizációk és kultúrák jövőbeni harcáról és összecsapásairól írt már 1992-ben. Ez a korszak következhet most. Az sem véletlen, hogy a pápák 1891, a Rerum novarum (Új idők) körlevél óta sürgetik folyamatosan a javak igazságos megosztását, felhívják a figyelmet az ember méltóságára, az igazságosságra, a közjóra és más olyan keresztény gondolatokra, amelyek alapja a szentírásban található meg, a krisztusi kinyilatkoztatás része. Ha a „keresztény Magyarország" kifejezést halljuk, Szent István király életműve juthat eszünkbe a lovagkor közepéről, egy akkor frissen megtért keresztény ország képe van előttünk. Könnyen elhitetjük magunkkal, sok szép, valóban keresztény életet igenlő kezdeményezést látva, hogy létezik ez a „keresztény Magyarország". Azonban mélyebb vizsgálat során szembesülnünk kell a tényekkel, hogy részben a negyven esztendős marxista ateizálás diktatúrája miatt, de a liberatariánus eszme terjedése, a szekularizáció következményeként ma nem létezik a „keresztény Magyarország". Ha azt tapasztaljuk, hogy a vallásukat gyakorló magyarok száma folyamatosan csökken a Kárpát-medencében, ha az életvitelt, gondolkodást vesszük szemügyre, a családok sok esetben válságos állapotát, és sok más emberi megnyilvánulást, akkor aligha beszélhetünk keresztény Magyarországról. Beszélhetünk keresztény kultúrával többé-kevésbé rendelkező, gyengén polgárosodott, erősen individuális és szekularizált, olykor különböző frusztrációk jeleit is mutató Magyarországról vagy magyar közösségekről a Kárpát-medencében.

Ezzel a talán meglepő és szomorú ténnyel azért érdemes szembenéznünk, mert az önvizsgálat - nevezetesen miért is van ez így - segíthet éppen a keresztény gyökerekhez visszatalálni, amelyre nagy szükség volna! De azért is fontos szembenézni a tényekkel, hogy ne alakíthasson ki sem önmagunkban, sem másokban hamis nemzeti vagy személyes önképet. Nagy az értelmiség, a politikusok, a média szakembereinek felelőssége, hogy milyen jelzőket, kifejezéseket használnak, milyen társadalomképet mutatnak. A hamis képek ugyanis akadályozzák a világunkban való valóságos eligazodást és a válaszok megtalálását. Erre pedig nagy szüksége van a Kárpát-medencében élő magyarságnak ahhoz, hogy a keresztény gyökereit megtalálva egy megújuló keresztény kultúrát alakíthasson ki, a mostani és majdani krízisekre helyes választ találjon, megújuló keresztény életet éljen. Hiszen Európában a menekültválság kapcsán egy új szintézis fog kialakulni, amely elől egyetlen európai nemzet sem zárkózhat el. Azonban nem mindegy, hogy ez az új szintézis jobbára nélkülünk, keresztények nélkül születik majd meg, vagy a mi organikus és intenzív közreműködésünk által.

Az Európai Unió

Az Európai Unió közösségi gondolata legalább két évszázaddal korábbi. Szorosabb értelemben az Európai Unió gondolatát Robert Schuman francia kereszténydemokrata, Alcide de Gasperri olasz kereszténydemokrata, Konrad Adeanuer német kereszténydemokrata, Jean Montan francia politikus vetette fel a II. világháborút követően. A kivitelezéshez az azt megálmodó Robert Schuman látott hozzá (akinek boldoggá avatása folyamatban van), hogy a keresztény hit tanításából levezethető társadalomszervezési elvek (a személy szabadsága és méltósága, a kisegítés/szubszidiaritás és szolidaritás, a közjó elvei) által épüljön fel az egységes Európa. Egy olyan Európa, amely a békét szolgálja és a nemzetek fejlődését, integrációját a keresztény evangélium szerint. Az eszmei háttér mellett az egységes Európa létrehozását sürgette a világban kialakuló nagy gazdasági egységek és a verseny is, hiszen Európa népei csak így, együtt lehetnek képesek a versenyre Ázsiával és más földrészekkel. A kialakult Európai Unió alapvonásaiban, struktúrájában, intézményeiben hordozza ma is ezeket az elveket, akkor is, ha ez sok esetben nehezen észrevehető. S miközben Európa 70 éve teljesíti az egyik alapvető célját, a békét mint az egyik legnagyobb emberi értéket, amely önmagán is túlmutat, nem vette észre, hogy máshol született eszmék megfertőzték és olyan társadalmi folyamatokat eredményeztek, amelyek sok esetben eltávolodtak az alapítók eszmeiségétől, cselekvéseitől. A valódi megújulás késik vagy megkésett, miközben súlyos és olykor nem várt krízisek teszik próbára. (A közelmúltban a nemzetközi pénzügyi és gazdasági válság, a görög válság, Ukrajna és a keleti bővítés problematikája stb.)

Éppen a menekültkrízis mutatott rá több problémára, olyanokra is, amelyekre a tagállamok számos vezetője vagy a brüsszeli központ sem gondolt, így arra, hogy az Európai Unió egyik legfontosabb alapelve a szolidaritás (amely keresztény elv), nem vagy gyengén működik a tagállamok között, s főleg nem működik krízisek idején, amikor pedig a leginkább szükséges volna! S ha nem működik a tagországok vezetői között - akiknek éppen a jó példát kellene sugározniuk -, hogyan működjön a társadalmakban? A következő probléma, hogy az elmúlt évtizedben - éppen a szellemi erő meggyengülése, az ideológiák elgyengülése következtében - számos populista európai politikus (politikai oldaltól függetlenül), aki túlhangsúlyozza a nemzeti szuverenitást, nemzetieskedik hazafiság helyett - lelassult az európai integráció, a krízis rámutat szükségességére, túl kell lépnie a nemzeti szuverenitás 19. századi értelmezésén, azt korszerűen kell értelmezni, hiszen jól látható, hogy a tagállamok külön-külön nem képesek megbirkózni a migrációs válsággal sem. Korszerű módon kell értelmezni a nemzet fogalmát, amely eddig is az egyes korokban mást és mást jelentett, és különböző módon értelmezték. Szükséges erősíteni az európai nemzetekben az európai identitást is, így egyensúlyt teremtve a nemzeti és európaiság között. Az a jelenség is szembetűnő, hogy Brüsszelre mutogatnak a tagállamok, amikor egy súlyos feladattal nem képesek a szabályok szerint önmagukban megbirkózni vagy súlyos mulasztásaik vannak. Egy további probléma, hogy a 28 tagállam kormányai nem készültek fel a menekültkrízisre, bár biztosan voltak róla információik, legalábbis szakszolgálataik által. A tagállamok nem figyelmeztették a brüsszeli központot időben, vagy egyáltalán, a várható krízisre elmaradt a felkészülés, nem jelentek ott meg előremutató javaslatokkal, nem az összefogást, a szolidaritást erősítették. Egyéni akciók születtek, hirtelen elképzelések, amelyek a krízis tüneteire figyeltek csak az egyes tagállamokban. Elmaradt a tagállamok társadalmainak felkészítése, különösen is a keleti tagállamokban, ahol ezt újdonságként élik meg. De elmaradt a krízis mélyebb és összetett okainak feltárása, elemzése is a nyilvánosság számára. Felszínre került az a probléma is, hogy a keleti tagállamok társadalmai még mindig kevéssé értik az Európai Unió szükségességét, a szorosabb integráció elkerülhetetlen fontosságát, a nemzeti és európai érdek közötti azonosság, egyensúly megtalálását. Mennyire is rendelkeznek európaisággal is nemzeti identitásuk mellett, vagy hogyan értik az EU kétségtelenül bonyolult működését. Társadalmaik, gazdaságaik fejlődése mennyire elmaradott vagy korszerűsödő Európa másik feléhez képest. Újabb problémaként jelentkezett az Európai Unió lassú működése is. Aki ismeri az Európai Unió történetét, az pontosan tudhatja, hogy ez a válságok, krízisek története is, amelyből mindig megerősödve került ki eddig. Most is a partikuláris szemlélet mellett erősíteni kell az európai nemzetek összetartozását, azaz „több Európát", mert a krízis bebizonyította, hogy a tagállamok külön-külön gyengék, de az elmélyített szolidaritással, a mostaninál gyorsabb és mélyebb integrációval Európa képes lehet a humánum, a keresztény eszmeiség szempontjai alapján értelmesen kezelni ezt a krízist. A tagállamok csak együtt lehetnek erősebbek, eredményesebbek. A krízis rámutat, hogy már ma is egy sokkal egységesebb közös Európára volna szükségünk, a kelet-európai országokkal is kibővülő Európára. Olyan történelmi időszakban élünk, amely alapvetően a párbeszédre, az együttműködésre épül. A világ nagy átrendeződési folyamatban van, az egypólusú nagyhatalmi világ megszűnőben, a többpólusú nagyhatalmi világ van kialakulóban. Új geostratégiai és geopolitikai megfontolások vannak születőben. Hatalmi szövetségek rendeződnek át, újak alakulnak. A gazdaságban is átrendeződés figyelhető meg, a globális gazdaság átalakulóban egy, a globális gazdaságot elhagyó új rend felé. A kultúrák is átalakulóban vannak. Mindez ütközésekkel, krízisekkel jár együtt. Ebben a helyzetben Európa nemzetei és államai az eddigieknél is jelentősebben szorulnak egymás támogatására, segítésére. Külön-külön gyengék, együtt azonban erősek lehetnek. Ez új, valódi értékszemléleten alapuló gondolkodást, integráló képességet, megújulásra való hajlandóságot, szellemi-lelki megújulást feltételez. De feltételezi a politikai ideológiák megújulását, a populista, nacionalista bezárkózások megszűnését. A krízis és az általa jelentkezett kihívás súlyos felelőséggel terheli az értelmiséget, a szakértőket, a sajtó és média munkatársait is, de a politikusokat és az egyháziakat is. Hogyan értelmezik és mit mondanak annak érdekében, hogy a megújulás krisztusi ereje növekedjék?

Minden látszattal szemben felcsillannak a krízis megoldásának a jelei is. Ez azonban nem jelenti azt, hogy egyből megszűnik. Tisztában kell lennünk azzal, hogy a következő esztendőkben folytatódni fog a menekültek érkezése egész Európába, annak függvényében, hogy milyen mértékben szűnnek meg a kibocsátás okai. A világ egyik leggazdagabb, legstabilabb, legbékésebb földrészén élünk, amely ugyanakkor fogy, sok esetben életellenes, szellemi indentitásválsággal küszködik. Ez természetes módon vonzza a menekülteket, a bevándorlókat.

Nemzeti kisebbségek

A Közel-Kelet válsága, az európai menekültkrízis, a világhatalmi átrendeződés, az átalakuló geopolitikai tér új helyzetet teremt az európai őshonos nemzetiségek, kisebbségek számára. Nagy kihívás előtt állnak. Különösen igaz ez Kelet-KözépEurópa és Kelet-Európa kisebbségei esetében. Ráadásul a nemzetiségek, kisebbségek is - főleg Kelet-Közép-Európában -rossz demográfiai mutatókkal rendelkeznek, létszámuk fogy, társadalmuk elöregedőben. Az Európába érkező nagyszámú menekült és a kontinens nemzeteinek csökkenő demográfiája átrendezi a jövőben az európai országok demográfiai térképét is, akár tetszik, akár nem. Ez a folyamat a többségi nemzeteket még óvatosabbá teheti az országukban élő őshonos nemzeti kisebbségek önrendelkezésének vonatkozásában. Lassulhat az a folyamat, amelynek során Kelet-Közép-Európa nemzetei elérhetik azt az önrendelkezést, amely az 1989-1990-es rendszerváltoztatások során lehetőségként számukra megnyílt. Ugyanakkor kívánatos volna, hogy a többségi nemzetek felismerjék, az őshonos kisebbségek országukban számukra szövetségesek a jelentős létszámú menekültként érkezettek organikus integrációjában, beillesztésében az ország társadalmába. Ez szükségképpen fontos folyamat lesz. Az őshonos kisebbségek a társadalmi béke és a stabilitás fontos tényezői, hiszen többség és kisebbség kultúrája hasonló, ismerik egymást, így a bizalom új foka jöhetne létre köztük. Ezért a kisebbségeknek is újra kell gondolniuk a megváltozott helyzetben önmaguk helyzetét, szerepét a többségi országban. Ezért még erősebb párbeszédre kell törekedniük. De jelentősen figyelniük kell saját demográfiájukra, hogy az pozitív tartalmú legyen és arra, hogy lehetőség szerint körükből az elvándorlás csökkenjen, megszűnjön. Az eddiginél nagyobb szükség nemzeti identitásuk, kultúrájuk, vallási identitásuk megőrzése. Ehhez értelmes programokra, a népművelés és társadalomszervezés eszközeinek hatékonyabb használatára van szükség, ahogy ezt Márton Áron az 1930-as évek kezdetén az Erdélyi Iskola című folyóiratban kifejtette. Azok a gondolatok nem veszítettek aktualitásukból nyolcvan esztendő távlatában sem. Az őshonos kisebbségeknek egyben fel kell készülniük az elért önrendelkezés hatékony működtetésére is. Ebben az esetben a menekültkrízis az őshonos nemzeti kisebbségek számára remélhető pozitív eredményeket hozhat, ahogy a többségi társadalom számára is. A multikulturális helyzet, amelyen a kultúrák sokszínű együttélését értjük, nem akadályként és stabilitást rontó tényezőként jelenik meg, hanem lehetőséget teremt a különböző kisebbségi és többségi társadalom számára az együttélésre. Azt színesíti, pozitív mintaként szolgálhat a menekültként érkezettek társadalmi beilleszkedéséhez is. Mindez nagy kihívás, de egyben lehetőség is a ma még létező problémák megoldására.

Románia és Erdély jó és pozitív példa lehetne, hiszen évszázados tapasztalat áll rendelkezésre a multikulturális élet helyes használatára. A multikulturalizmus ebben az esetben pozitív módon nyilvánulhat meg. Azonban a multikulturalizmus azon formája, amelyben szélsőséges, parttalan módon értelmezik a toleranciát, a kultúra öncélúvá vált, ebben a formájában nem szolgálja a társadalom életét. A helyesen értelmezett multikulturalizmus és multikulturális együttélés a stabilitást erősítő tényező. Tisztában kell lenni, hogy ez az út hosszadalmas, sok következetesség, egymásra figyelés szükséges a bizalom elmélyüléséhez. Ezért megújuló gondolkodás szükséges többség és kisebbség számára egyaránt. Mindez sürgető, hiszen a menekültként érkezők integrációját azonnal meg kell kezdeni az egész európai kontinensen. Ne gondoljuk, hogy Kelet-Közép-Európában nem lesznek a jövőben jelentős számban menekültek, muszlim hívők, bevándorlók, menedéket kérők. A jelentős számú menekült integrációja csak akkor lehet eredményes, ha európai méretben, megfelelő tervezéssel történik, úgy, hogy figyelembe veszi a tagországok sajátosságait, társadalmaik különbözőségeit is. Ha az integráció csak néhány országra terjedne ki, az nemcsak súlyosan sértené a szolidaritás elvét, de jelentősen nehezítené is ezt a folyamatot. Azonban a menekültek társadalmi integrációjához nagyon szükséges, hogy Európa, az Európai Unió tagállamai rendelkezzenek saját integrációs elképzeléssel, tervvel, ahogy az is szükséges, hogy a nemzeti kisebbségek is rendelkezzenek saját integrációs elképzeléssel a menekültek vonatkozásában, hiszen a menekültek megjelenhetnek az általuk lakott területen is, és nekik is együtt kell élni velük. A közös gondolkodást, az elmélyülő bizalmat, a közös cselekvést nem lehet Európában sem a tagállamok között, sem pedig többség és kisebbség viszonyában megspórolni ennek az óriási problémának a helyes megoldásában.

Vannak, akik a menekültkrízis kapcsán Nostradamus jövendöléseire hivatkoznak, mások különböző összeesküvés-elméletekről beszélnek, megint mások különböző titkos társaságok és háttérszevezetek tudatos munkáját említik. Mindezek tartalmaznak igazságmozzanatokat, de nem az igazságot. Nem is lényegesek, a keresztényeknek Istenre figyelve kell a menekültkrízisre személyes és közösségi választ adniuk.

Biztonság

A biztonság az ember egyik legalapvetőbb törekvése. Minden ember élete minden részletében és szakaszában a biztonságra törekszik. De igaz ez a társadalomra, a nemzet, nemzetek életére is. A hatalmi vetélkedés egyik - gyakran ki nem mondott - oka is ez. Az Istenre figyelés hiánya miatt a bizalom újra és újra megrendül a népek vezetői között. Olykor a kísértés sok formája is a bizalom megrendüléséhez vezet, amely azután hatalmi vetélkedéshez vezet egészséges verseny helyett. A változó geostratégiai tér szükségképpen okoz instabilitást és így bizonytalanságot ezekben az esztendőkben és a jövőben is. Ahogy a természetben is az egyensúlyra való törekvést tárják fel a természettudományok, a jelenség megfigyelhető a gazdaság, a társadalom életében is. De megfigyelhető az ember életében is, hiszen az ember fizikai, biológiai, lelki egyensúlyra törekszik, amely által eléri a biztonságot. Ennek valódi forrása, teremtője az Isten! A lelkiegyensúly szükséges az egészséghez, az értelmes és értékes emberi kapcsolatokhoz is. Ezek esetében is megtapasztaljuk a biztonságot. De ugyanígy - normális esetben - egyensúlyra, stabilitásra törekvés tapasztalható a közéletben, politikában is. Ezért a biztonság a politikában nagyon fontos szempont minden esetben. A biztonság érdekében 25 esztendővel a politikai-gazdasági rendszerváltoztatások után - amelyek stabilitást, egyensúlyt és biztonságot teremtettek szűkebb és tágabb térségünk számára - ma egy bizonytalanságokkal terhelt időszak kezdetén vagyunk. Ennek egyik megnyilvánulása a menekültkrízis, de ilyen volt a pénzügyi-gazdasági válság, az eurózóna, a görög pénzügyi válság is, a kelet-ukrajnai orosz beavatkozás, az évekkel korábbi arab tavasz nyomán kialakult helyzet is. Itt kopogtat az ajtónkon a klímaváltozás, annak természeti, társadalmi, migrációs következményei. Ezért nagyon fontos, hogy az egyensúlyra, stabilitásra és biztonságra törekvés a következőkben lehetőleg békés úton, a párbeszéd eszközével történjen. Ez elősegítheti a Közel-Kelet helyzetének rendezését, amely bonyolult és hosszabb folyamat eredménye lesz, és a várva várt béke kialakulását is. Elősegítheti a szíriai rendezést, ennek nyomán a mai menekültválság megoldódását is. Ehhez azonban kevés a politikusok vélelmezett jó szándéka, a hatalmi törekvések, Európának szembe kell néznie szekularizmusával. Ferenc pápa Európát egyik beszédében egy hadikórház állapotához hasonlította lelki-szellemi értelemben. Különösen fontosak azok a reformok, amelyeket elindított vagy elindítani szándékozik! A béketörekvésekhez és a menekültkrízis megoldásához szükséges a keresztényeknek, a keresztény közösségeknek is hozzájárulniuk imádsággal, szellemi-lelki megújulással, értelmes gondolatokkal, az igazság bátor képviseletével, az erőszak és háború elutasításával. A jövőben személyes és közösségi életünkben, nemzeteink körében a béke hangos követeivé kell válnunk Európa biztonsága érdekében. Olyan megújult, friss és dinamikus kereszténységre van szükség, amely a menekültek, bevándorlók számára is vonzó, karakteres és hitelesen közvetíti Isten szeretetét. Célokat jelöl meg az ember, a kisebb és nagyobb közösségek, a nemzetek, a bevándorlók számára.

Súlyos helyzetben vagyunk, amelyre a választ csak Istenre figyelve, imádkozva és ismereteket megszervezve találhatjuk meg. Mit vár tőlem, tőlünk Isten ebben a helyzetben? Önvizsgálatot kell keresztény közösségeinkben tartani, feltenni a kérdést: hogyan viszonyulunk a gazdagsághoz, a szegénységhez, a nyomorban lévő emberekhez, hogyan viszonyulunk a háborúk elől menekülőkhöz? Mit gondolunk azokról, akik a jobb, minőségibb élet reményében jönnek Európába a szegény világból? Félek-e, félünk-e az eseményeket látva? Képesek vagyunk a lelki-szellemi evangéliumi megújulásra? Mi az, amiről képes vagyok lemondani saját jólétemből, hogy a menekültek helyzete megoldódhasson? Képes vagyok-e saját gazdagságom megosztására a menedéket kérőkkel, a bevándorlókkal? Felismerem-e, hogy ők is Isten képmásai, testvéreim? Felkészültem-e a sajátomtól eltérő kultúra elfogadására? Az azzal való párbeszédre? Mit teszek az élet szolgálatában? Igyekszem-e megismerni a menekültek kultúráját, az iszlám kultúrát, a muszlimok hitét, vallását? Egészen biztosan együtt fogunk élni Európában. Ezekre az ismeretekre a jövőben biztosan szükség lesz azok számára, akik őszinte és valódi megoldást szeretnének, akik Istenre figyelve keresik a válaszokat!

Fontos, hogy legyenek, akik felismerik, Isten mit üzen ezzel a problémával személyesen és közösségi, nemzeti, európai távlatban. A politikai rögtönzések helyett, az öncélú politikai megoldások helyett a menekültkérdés megoldásához átgondolt tervre van szükség. Átfogó cselekvésre. Megtérő emberekre, közösségekre, nemzetekre, és sok imádságra.

Források

René Lejeune: Politika és életszentség. Új Ember Kiadó, Budapest 2006.

Samuel Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend. Európa Könyvkiadó, Budapest 2014.