Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Könyv
eRŐDI-HARRACH BÉLA MUNKÁSSÁGA

 

A Pedagógiai Könyvtár és Múzeum az elmúlt tizenöt esztendőben hatvan kötetben publikálta a magyarországi neveléstörténet kimagasló tudományos munkát végző tanárainak pályaképét. Az Erődi-Harrach Béla munkásságát bemutató, 160 oldalas utolsó kötet a Tudós tanárok - tanár tudósok kiadványsorozat méltó lezárását jelenti: a Simon P. Piroska tanulmányában felvázolt életpálya ugyanis nemcsak egyetlen szaktudományában elmélyült, hanem egy rendkívül szerteágazó érdeklődéssel bíró tudós tanár alakját rajzolja meg az olvasó előtt.

E sokoldalúságot híven érzékelteti a kísérő tanulmány, mely a bevezető életrajzi vázlat után külön fejezetekben tér ki a pedagógus, az oktatásszervező, a török kultúra követeként érdemeket szerzett és a geográfus Erődi tevékenységének bemutatására, s az utolsó, Minden más fejezetcím alá sorolt alcímek (a tudományos ismeretterjesztő, a színházi ember stb.) csak tovább bővítik e kört.

Erődi számos területre kiterjedő tudásvágyának nyomába eredve a szerző ugyancsak gazdag forrásanyagot dolgozott fel: horvátországi és romániai levéltárak iratanyagaiból, gimnáziumi értesítőkből, kortárs méltatásokból, visszaemlékezésekből, napilapokból és egyéb szaktudományos munkákból merítve gondosan állította össze kötetét. A könyv végén válogatást találunk Erődi írásaiból, a szöveget kiegészítő képanyagban levelezéséből és megjelent útirajzainak részleteiből is kapunk ízelítőt.

S hogy milyen portré rajzolódik ki e jellemzésből? Egy állhatatos munkabírással, példaadó hivatástudattal rendelkező, világlátott tudós alakja, akinek minden cselekedetét a közjó érdekében tett szolgálat irányította.

A szászrégeni születésű Erődi-Harrach Béla (1846-1936) szegény sorsú családból indult, majd a marosvásárhelyi, kolozsvári, gyulafehérvári középiskolás évek után Pesten szerezte meg tanári képesítését. Tanári és oktatásszervező tevékenységének főbb állomásait Pest, Fiume, Kolozsvár városa jelentette: pedagógusi munkájának bázisát főként a magyar nyelv és irodalom tanítása adta, miközben tankönyveket, oktatási segédkönyveket és nyelvkönyveket is írt. Később pesti tankerületi főigazgatói státuszában az oktatás ellenőrzéséhez, a fővárosi iskolák számának gyarapításához, modernizálásához járult hozzá tevékenyen.

Simon P. Piroska kötetében jelentős hangsúlyt helyezett Erődi határokon átívelő, nemzetközi munkásságának összefoglalására. Erődi ugyanis fontos közvetítő szerepet vállalt magára a magyar kultúra népszerűsítésében: előbb a párizsi világkiállítás szervezési munkálataiban vett részt, majd 1908-ban a londoni magyar kulturális kiállítás ügyvezetőjeként a hazai tanügyi rendszer megismertetésén fáradozott. Ahogy fiumei évei során az olasz-magyar kapcsolatok erősítésén dolgozott, úgy „iskolaépítő" és tanügyi feladatainak lelkiismeretes ellátásához, az oktatás megreformálásához külföldi tanulmányutakon szerzett inspirációkat.

Erődi azonban nem csak e megbízatások miatt utazott sokat: a vágy, hogy más kultúrákat megismerjen, egész életét végigkísérte, ahogy annak igénye is, hogy a tapasztaltakat úti beszámolók, ismeretterjesztő előadások vagy épp vetítések formájában tárja nagyobb közönség elé. Széles látókörűsége, tudása, valamint az utazások alatt szerzett tapasztalatok és kapcsolatok csaknem predesztinálták arra, hogy a magyar földrajz tudományának fejlesztésében vállaljon szerepet, s 1893-tól a Magyar Földrajzi Társaság vezetőjeként találkozzunk a nevével. E lényegében kultúr- és tudománydiplomáciai küldetéséhez nagyban hozzájárult páratlan idegennyelv-ismerete, ami megérdemli, hogy a szerzőtől szó szerint citáljuk felsorolását: „[...] tökéletes magyar, német, francia, angol, spanyol, török, perzsa, újgörög, román, horvát, bolgár, latin, ógörög, arab nyelvtudás, némi jártasság az orosz, örmény, albán, cigány, holland és cseh nyelvekben" (97-98.).

A kultúrák közti önként vállalt közvetítő szerepét fémjelzi egész életpályáját végigkísérő fordítói tevékenysége: a Kelet iránti vonzalmának köszönhetően vált a török, a perzsa, a bolgár költészet tolmácsolójává, de a huszonévesen még színészi pályával kacérkodó Erődi drámafordításai révén a magyar színházi kultúrát is gazdagította.

Török nyelvtudását egyetemi évei alatt a jeles orientalista, Vámbéry Ármin vezetésével gyarapította, s a Törökországban eltöltött két esztendőben a helyi kultúra mélyreható megismerésének szentelte idejét. Így lett a barátai által később „efen-dim"-ként szólított Erődi a „mi törökünk" - a török-magyar kapcsolatok ápolásában, kultúrdiplomáciai megbízatásokban közvetítő, tolmács, azaz „fáradhatatlan, figyelmes és nélkülözhetetlen kapocs" (93. oldal). S hogy még mi? Simon P. Piroska feldolgozását követve sokáig sorolhatnánk.

A tanulmány fontos érdeme, hogy szerzője ezt a már-már megdöbbentően gazdag életutat és az ezzel együtt járó bőséges tényanyagot a kor történelmi és művelődéstörténeti kontextusába ágyazva, egy jól követhető, strukturált rendszerbe fogta össze. A kötet ily módon olvasmányos és tartalmas élményt kínál olvasójának, s méltó tisztelgés az idén kétszeresen is jubiláló, 170 éve született és 80 esztendeje örök nyugalomra tért tudós pedagógus, Erődi-Harrach Béla pályája előtt.

(Erődi-Harrach Béla. A kísérő tanulmányt írta, a szövegeket válogatta és a bibliográfiát összeállította: Simon P. Piroska. Tudós tanárok - tanár tudósok sorozat. Budapest, Oktatáskutató és Fejlesztő Intézet - Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 2015.)

 

Szabó Zsófia