Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Film
éLETREVALÓK (INTOUCHABLES)

 

Fotó: Stefan Nimmesgern

Ha a mellékelt képre ránézünk, az első dolog, ami megragadja a figyelmünket, az nagy valószínűséggel a kerekes szék. A második pedig talán az életöröm, ami a két emberből sugárzik. Miért fontos ez a kép? Azért, mert a két szereplő, Philippe Pozzo di Borgo és Abdel Sellou igaz barátsága ihlette az Életrevalók című francia filmet, amely a 2011-es év sikerprodukciójának tekinthető.

Az egyik főszereplő, Philippe (akit Francois Cluzet alakít), klasszikus zene-és operakedvelő, modern festészetben jártas mágnás, aki nyaktól lefele teljesen lebénult egy ejtőernyős baleset következtében. Bár vagyona lehetőséget ad arra, hogy a legjobb ellátást kapja, mégsincsenek igazi kapcsolatai: a személyzet csak kötelességet teljesít, és ő jónéhány éve özvegy.

A másik főszereplő, Abdel, azaz itt Driss (Omar Sy alakításában) a börtönből épp kiszabadult szenegáli bevándorló, akinek családi háttere is zűrös, és aki csak azért megy el a Philippe titkárnője által szervezett betegápolói interjúra, hogy megkapja a „nem-volt-alkalmasa-feladatkörre" igazolást a munkanélküli segélyhez. Ez az első találkozás határozza meg a barátságukat és magát a filmet is: Driss olyan fesztelenül, mi több, időnként pimasz módon viselkedik a morgós Philippel, ahogyan másoknak nem sikerül. Nincs benne megalázkodás a munkaadóval szemben, sem sajnálat a tolószékes emberrel szemben. Philippe-nek ez imponál, úgy dönt,hogy esélyt ad neki, habár Drissnek semmiféle előzetes képzettsége nincs betegápolásból.

Mindketten peremre szorultak: Philippe kirekesztetté vált, mióta tolószékbe került, különösen a kapcsolataiban, Driss pedig egy olyan társadalmi réteget képvisel, ahonnan kevés remény van a szabadulásra. Érdekes a két pólus filmes ábrázolása is: Philippe statikus világa, a rideg pompa (egyes szobákban a bútorok le vannak takarva), elegánsan öltözködő, de egymással távolságtartóan viselkedő emberek, a középpontban Philippel, aki csupán arcával képes bárminemű jelzésre (ő a passzív „király"). Ezzel szemben Driss világa dinamikus, benne családi viták, időnként harcias fellépés, haveri ölelések, nevetéstől hangos kitörés az operazene és a modern festészet ellen, ruganyos tánclépések egy végigszenvedett komolyzenei koncert után (ő a szerethető „udvari bolond" típusa).

Ki kit „vált" meg a peremvidéki életéből? - Ez a film fő mozgatórugója végig: ahogyan egymás szükségletére tudnak válaszolni, és barátságuk egyre inkább elmélyül. Habár egyes szakmai kritikusok bírálják a filmet, hogy elcsépelt és idealizált a különbözőségek ellenére egymásra találó emberek barátsága, mégis elismerik, hogy humora és a színészi játék értékes elemei a filmnek. Sőt, a filmet jelölték a 2013-as Golden Globe és BAFTA-díjra, a legjobb idegen nyelvű film kategóriában.

A kritikák helyett talán nézzük azonban azt meg, mi volt a szándéka a rendezőknek. Olivier Nakache és Eric Toledano egy interjúban azt nyilatkozták, hogy olyan filmet szerettek volna készíteni, ami más perspektívát ad. Ami azt mondja a nézőknek: Válts szemszöget!, ahogy Driss az embert látja először Philippeben, s csak azután a tolószékest. Bár féltek attól, hogy a film (nem mindig korrekt) humora sértő lesz a mozgássérült közönség számára, a legtöbb köszönő, elismerő levelet tőle kapták, mondván, hogy nagyon jó volt együtt nevetni a többi emberrel.

Hasonlóan nyilatkozott a film bemutatója után az igazi Philippe Pozzo is: „A tolószékes élet is lehet vidám és szomorú is. Azt hiszem, sok ember rémisztőnek gondolja a tolószékes életet, de mi szeretnénk, ha az emberek a környezetünkben képesek lennének feloldódni, élvezni az életet a mi társaságunkban is. Nincs szükségünk sajnálatra, de még csak részvétre sem. A részvét eredeti latin szava a compassion, ami azt jelenti, együtt szenved, és erre nincs semmi szükség, ne szenvedjen velem senki. Amire vágynánk, az a vigasz, a consolatio, ami azt jelenti: a teljes embert mutatja. Erre viszont nagy szükségünk van, hogy teljes emberként nézzenek ránk."

Érdemes így is nézni ezt a filmet, és nagyokat nevetni rajta, hiszen ahogy Philippe Pozzo mondja: „Amíg van energiánk, az életünk maga a szépség, és sajnálatos volna nem kihasználni ezt."

Hadnagy Margit