Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Fodor Rita
gYÁSZFELDOLGOZÁS A HALÁLTÓL ELIDEGENEDETT KORBAN

 

The Process of Mourning in a World that Alienates Death

The topic of this article was chosen because of personal experiences. The questions about mourning were elaborated together with another set of questions which were important for the author for her personal development and in dealing with her own mourning. This article is about the mourning and the mourning process Beside the cultural aspects of the mourning process (the context is the Transylvanian culture), the article outlines the levels of this process. Alaine Polcz built a whole life work up to discuss the forms of the mourning. Through her works we could get known with mourning and its possible processes: after a shocked reaction the mourner starts to get recollected and turns into craving, then into regression. As a last step it occurs the accounting process, which is followed by the adaptation at the end.

Key words: mourning process, cultural context, stages and levels of the mourning process

 

A szerző a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának hallgatója, pasztorális tanácsadás, szociális munka és mentálhigiéné szakon. Írása a XVIII. reál- és humántudományi Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencián (ETDK) ez év májusában bemutatott dolgozatának szerkesztett változata.

„A mai ember oly mértékben elidegenedett a haláltól, hogy képtelen bármit is kezdeni vele."1 Ám minden ember életében elérkezik az a pillanat, amikor szembesül a halállal. Elérkezik az az életszakasz, amikor a halál nem távoli, megfoghatatlan valóság, hanem egész közeli történés lesz. Jelen lesz, szinte megfoghatóvá válik. Egy ilyen életesemény mély nyomot hagy mindenkiben, történjen az élete bármely szakaszában. A veszteséget mindenki másként éli meg, más és más kérdések fogalmazódnak meg.

Gyász, gyászfeldolgozás

A gyászról nehéz egységes képet alkotni, mert egyszerre jelentheti a veszteséget, a mély megrendülést, illetve a veszteség feldolgozásának folyamatát. „A gyász a tárgyvesztés következtében kialakuló reakció."2 Erről a reakcióról elsők között Freudnál olvashatunk a Gyász és melankólia című írásában (1917). Ő különítette el egymástól a normál és a patológiás, szövődményes gyászt. Normál gyásznak nevezzük azt, ahogyan a minket ért veszteségekre reagálunk, kisebb veszteség esetén a reakciót nem követi nagy érzelmi fluxus. Egy szeretett személy halála azonban visszafordíthatatlan esemény, amely a „legintenzívebb érzéseket kiváltó veszteség"3 lehet. A normál gyász a leggyakrabban szomorúságot, a környezet iránti érdeklődés elvesztését, tehetetlenségérzést, gátoltságot válthat ki.4 A kiváltott reakciót nagymértékben befolyásolja, hogy az illető milyen kapcsolatot ápolt az elvesztett személlyel, milyen körülmények között hunyt el a szeretett személy. Befolyásolja még a gyászoló életkora, korábbi tapasztalatai, életesemények, hitbeli meggyőződése, illetve aktuális pszichés állapota. A normál gyászreakciók is minden embernél különbözőek lehetnek. Erich Lindemann Az akut gyász tünettana és kezelése című munkájában mutatja be a normál gyászra jellemző fiziológiai tüneteket. A gyászoló légzése sóhajtozóvá válik, gyakran jelentkezik erőtlenség, kimerültség, emésztési panaszok. Módosulhat az érzékelés is, a valóság torzulttá válik, a megszokott emberek érzelmileg távoliaknak tűnhetnek. „Szintén erősen foglalkoztatja a gyászolót a bűnösség érzése.

A gyászoló kutat a halál előtti idő emlékei között, felidézi az elveszített személlyel kapcsolatos hibáit, amelyekről úgy érzi, hogy jóvá kellett volna őket tennie."5 A gyászolók számára nehézséget jelenthet az addig jól működő kapcsolatok fenntartása, hajlamosak az ingerültségre és a dühös magatartásra. Jelentősen megváltozik a megszokott napi programjuk, nem csökken a tevékenységek száma, inkább az jellemzőbb, hogy megnő, leginkább verbális szinten. A patológiás vagy szövődményes gyászreakciót nem könnyű pontosan körülírni, mert minden embernél mást jelenthet. Ha mégis meg kellene határoznunk, azt mondhatnánk, hogy azt a reakciót nevezzük szövődményes gyászreakciónak, amely eltér a normális gyászreakcióktól, és amiket a megszokottól eltérő pszichés és szomatikus tünetek kísérnek. Nevezhetjük a normál gyász torzulásának is. Ilyenkor a gyászolónak gyakran van szüksége külső segítségre. E gyászfajta kialakulását a következő hajlamosító tényezők befolyásolják: váratlan veszteség, dependencia a halott személy és a gyászoló között, ambivalens érzések az elhunyttal kapcsolatosan, fiatal vagy gyermek halála, feldolgozatlan korábbi veszteségek, krízisek, a halál erőszakos úton való bekövetkezése (öngyilkosság, gyilkosság), rossz testi-lelki egészség, a túlélő olyan baleset következtében veszít el valakit, amelynek ő maga volt az okozója, a gyászoló anamnézisében depresszió szerepel.6 A patológiás gyászreakció gyakran ölthet formát depresz-szióban. Jellemezheti a túlzott bűntudat feszültségének érzése. Ezek a jellemzők, bár a normál gyásznál is jelen vannak, akkor válnak patológiássá, amikor mélyen és tartósan rögzülnek. Első jelei a szövődményes gyászreakciónak a túlzott felszabadultság érzése közvetlenül a haláleset után, a lakás teljes átrendezése, a megszokottól eltérő, túlzott aktivitás, nagyon váratlan igény új kapcsolatok kialakítására.7 A szövődményes gyász négy típusát különböztethetjük meg.

Első a krónikus gyász, amelyre jellemző, hogy a gyász ideje kitolódik a normál gyászhoz viszonyítva. A gyászoló túlzottan ápolja az elhunyt emlékét, még mindig vele él, terít neki, beszél hozzá. A krónikus gyászt a dependens kapcsolatok okozhatják, jellemezheti az éveken át tartó szorongás, rossz hangulat. Súlyos formája lehet a mumifikáció, ami azt jelenti, hogy a hozzátartozó teljesen épségben hagyja az elhunyt szobáját, minden használati tárgyát érintetlenül megőrzi. Megnő a veszélye a morbiditásnak, a mortalitásnak, illetve a szuiciditásnak.

Második típus a bagatellizáció, ami ambivalens kapcsolatok következményeként alakul ki. A gyászolóra jellemző, hogy a szeretett személy elvesztését követően megkönnyebbülést érez. A mindennapi teendőkben aktívabbá válik, azt érzi, hogy az elhunyt feladatait neki kell ellátnia. Nem szívesen beszél a halottról, ám ha igen, akkor is leginkább azt hangsúlyozza, milyen jól feldolgozta már a veszteséget, mennyire erős. Ezeknek a tüneteknek a hátterében legtöbbször harag és bűntudat áll. Ha a helyzet több ideig fennáll, megjelenhetnek pszichoszomatikus betegségek, az alkoholizmus kialakulása sem kizárható.

Harmadik típus a hipertrófikus gyász. Hirtelen bekövetkezett halálesetek következtében jelenhet meg, leginkább gyermekhalálra adott reakcióként. Nagyon intenzív érzelmi állapot követi, lefolyása hosszas lehet, mert a gyászolóra jellemző, hogy elnyomja érzéseit.

Negyedik típus az ún. torzult gyász. Jellemzője, hogy a haláleset után a gyászolón pszichiátriai tünetek jelentkeznek. Jellemzőek a szomatikus tünetek, nagyon gyakran előfordulhatnak kardiovaszkuláris megbetegedések. Megjelenhetnek különböző addiktív magatartásformák, gyakori lehet a drogokkal, alkohollal, cigarettával való visszaélés. Nem ritka a depresz-szió, a hipochondria, fóbia, illetve más kényszerbetegségek előfordulása.8

Különböző életkorú és nemű emberek különféleképpen élik meg a gyászt, ezért minden életszakaszban más nevezhető normál gyászreakciónak. Hangsúlyos különbség van nők és férfiak gyászfeldolgozása között. A nők nyitottabbak az élet normatív változásainak elfogadására, így a halálra is. Érzelemkifejezésük szélesebb körű, mint a férfiaké, több örömet, dühöt, haragot, elkeseredettséget fejeznek ki. A férfiak zárkó-zottabbak, érzelmeiket nehezebben fejezik ki. „A mély gyászt néha még önmaguk előtt is titkolni igyekeznek, ezért számukra nehezebb és talán hosszabb ideig tart a gyászmunka is."9 Ezt számukra nehezíti a társadalmi nyomás, ami nem teszi lehetővé a hosszabb ideig tartó intenzív érzelem, indulat kifejezését. Nemcsak a férfi és női gyászreakciók közti különbség szembetűnő, hanem a gyermekek, fiatalok, felnőttek és idősek közöttiek is. Míg egy idős hölgy ragaszkodik a gyászruhához, egy fiatal kevésbé szívesen hordja. Egy fiatal férfi kevesebb alkalommal látogat temetőt, mint egy idősebb. Ezek a különbségek talán még jobban megnehezíthetik egy gyászoló család életét, mert bár együtt élnek, mégis különböző ritmusban gyászolnak.10

A gyász kulturális vonatkozásai

Ma annyira elidegenedtünk a haláltól, amelyet, bár mindennapjaink része, mégsem érezzük közelinek. A halálhoz, gyászhoz köthető rituálék teljesen kiüresedtek, ezt urbanizációs jelenségnek is tekinthetjük. A gyász minden kultúrában másként jelenik meg, ami meghatározza a gyász normál vagy patológiás voltát is. Közös vonás, hogy mindenütt megkövetel egy bizonyos viselkedésmódot a gyászolótól. Több helyen megkülönböztetik a gyászolót öltözködés szempontjából. Régi hagyományokban, melyeket egyes falvak ma is őriznek, fellelhetőek olyan szokások, amik másutt mára kivesztek. Ezek a szokások, mint például a halottsiratás, a gyászolót voltak hivatottak segíteni. A gyászév kifejezés is jelzi, hogy a gyász egy évet, akár éveket is eltarthat.

Az egyik leghíresebb magyar tanatológus, Polcz Alaine nagyon fontosnak tartotta a gyásszal kapcsolatos részben már kihalt szokásokat. Írásaiban olvashatjuk, hogy a természethez közel álló emberek régebb hagyományaikban, szokásaikban hordozták mindazokat az erőket, amelyek segítették őket a halál elfogadásában. Nemcsak a másik ember halálát tudatosították, hanem saját halálukat is. A különböző hangos halottsiratási rítusok teljesen kihaltak, ma már senki nem hímez magának halotti lepedőt, senki nem faragja ki saját koporsóját. Ezek a szokások ma már morbidnak, helyenként teljesen elvetendőek tűnhetnek. Polcz Alaine azonban hangsúlyozza fontosságukat: „a rítus kollektív viselkedési program az életút fordulópontjaira",11 így a halálra is. A gyászrítusok könnyíteni kívánták a gyászolók továbblépését.

A halál mindig elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan, de a halálhoz való viszony nem egységes. A halál felfogása és a hozzá való viszonyulás megváltoztathatja az élethez való hozzáállást. Régebb a gyászolókat a rítusok megtartásával segítette a család, a vallás és a közösség, amelynek tagjai voltak. Polcz Alaine írja: „volt gyászlobogó, gyászmise, gyászzene, mélygyász, félgyász". Mindenki, aki megjelent a temetési szertartáson, magán viselte a gyász valamely jelét, akár hozzátartozó volt, akár szomszéd, akár nagyon távoli ismerős. Voltak temetéseken használatos ruhadarabok, kiegészítők, például a gyászkendő, néhány helyen gyászfátyol. Mindennek megvolt a maga íratlan szabálya és ideje, az étkezésnek, a lakás átrendezésének a rítusa. Ezek megszabták a gyászoló minden teendőjét, ezzel könnyítve a gyászfeldolgozást. Az elvárások egy bizonyos időre meghatározták a gyászoló magatartását. Nem illett mosolyogni, vicceket mesélni, zenét hallgatni, kerülni kellett a szórakoztató eseményeket, rendezvényeket. Halk és csendes viselkedés volt elvárt egy teljes évig. Ismert volt az egyéves és a félgyász. Félgyász leteltével szabad volt társaságba menni, ebédeken megjelenni. Ezeket a szokásokat szinte teljesen felváltották a globális jegyeket tartalmazó gyászszertartások, gyásszal kapcsolatos magatartásminták. Háttérbe szorult a halálkultúra és a gyász megélésének rituális előírása. Több helyen, leginkább nagyvárosokban, a gyász teljes elutasítása jelenik meg, a gyászt legtöbb helyen hősiesen kell viselni. Nem illik összeroskadni, legtöbb ember igyekszik úgy viselkedni, mintha mi sem történt volna, néhány nap elteltével visszatér a megszokott munkájához, és úgy végzi tovább, ahogyan korábban. A társadalom, a közösség odafordulása csekélynek mondható. Az emberek többsége fél szóba állni a gyászolóval, fél megszólítani őt. A legtöbb ember nem ismeri a részvétnyilvánítás módját, jelentőségét, „így legegyszerűbb bagatellizálni a problémát, eltávolodni a gyásztól".12

A gyászolók morbiditása, illetve mortalitása nagyot emelkedett az elmúlt évtizedekben. Ez részben annak az eredménye, hogy a gyászt elfojtják, egyre több fel nem dolgozott gyász, veszteség van jelen az emberek életében. Minden elfojtott probléma, veszteség hatással van az egész életre, életvezetésre. A sok át nem élt, fel nem dolgozott veszteség végül kezelhetetlen lesz.

A halálhoz, gyászhoz kapcsolódó rítusok kihalásának okát Polcz Alaine a technika felgyorsulásában látja. A halál és a hozzá kapcsolódó teendők teljesen intézményesültek. A család szerepét a haldokló mellett, illetve a gyász első szakaszában átvették a kórházak és a temetkezési vállalatok. Az emberek félnek a haláltól, ritka, hogy valaki otthonában, családja körében haljon meg. Meghalni ma már nem az adott település szokásaihoz híven „illik", hanem az adott kórház szabályzatának megfelelően. Az emberek nagy többsége magányosan hal meg, ez egyrészt felmenti a családot a halálhoz való kíséréstől, de meg is nehezíti a veszteség feldolgozásának folyamatát. Régebb a gyermekek gyászra való szocializálása hamar elkezdődött, így a halál és a gyász, a többi szokáshoz hasonlóan, az élet része lett. Ma ez kiszorult, a gyermekeket védik a halál témától, nem beszélnek velük, előttük róla, így teljesen tabuvá lesz. Később, felnőtté válva, a rítusoktól eltávolodva nem tudnak mit kezdeni a gyásszal, egy szeretett személy elvesztésével.13

A gyászfeldolgozás szakaszai

A gyászfeldolgozás, ahogy Lindemann nevezi, a „gyászmunka" egy hosszú folyamat, amelynek meghatározott szakaszai vannak. Bár a szakaszok jól elkülöníthetők egymástól, a szakirodalom mégis eltérő módon nevez meg bizonyos szakaszokat. A következőkben a gyászfeldolgozás szakaszait vizsgáljuk meg Verena Kast, Pilling János és Polcz Alaine leírásában.

Verena Kast négy szakaszt különböztet meg egymástól. Az első szakasz az elutasítás stádiuma, mely a halálhírt követő rövid időszak. Sokan nem hiszik a halálhír valóságosságát. Ez a stádium akkor húzódik ki, amikor a szeretett személy elvesztése váratlanul történik, például baleset vagy hirtelen jött betegség következtében. Fontos ilyenkor a gyászolóval érzékeltetni, hogy nincs egyedül, illetve ajánlatos a mindennapi terheket egy kis időre levenni a válláról. Ezt a szakaszt követi a felszakadó érzelmek stádiuma. Erre a szakaszra a legjellemzőbb az érzelmek hullámzása, gyakran váltakozva jelenik meg az önvád, harag, düh és kilátástalanság érzése. Ebben a szakaszban legtöbben felelőst keresnek a történtek miatt, hibáztatják az orvost, az ápolókat vagy saját magukat. Ilyenkor mindig felmerül a kérdés, hogy a mások iránt érzett harag, illetve düh valódinak mondható-e, vagy csak kivetített érzelem, amit a halott személy iránt éreznek. Az sem kizárható, hogy az életkörülmények megváltozása váltja ki ezt a reakciót. A hirtelen megjelenő haragot és dühöt legtöbbször szorongás, szomorúság és a tehetetlenség érzése kíséri. A halállal szembesülve a tehetetlenség érzése oly erős lehet, hogy az illető csak úgy tudja enyhíteni a fájdalmát, ha felelőst keres. Így feloldódik a halál kegyetlensége, mert van egy vagy több személy, aki a gyászoló szemében oka a veszteségnek. A gyászoló nem mindig külső személyek között keresi azt, akit okolhat a történtekért. A gyász e szakaszában jelenik meg az önvád és a bűntudat. A bűntudat abban az esetben lehet a legerősebb, amikor a gyászoló és az elhunyt között nem volt békés kapcsolat, voltak meg nem oldott konfliktusaik, amiket nem sikerült megbeszélni. A bűntudat kisebb mértékű vagy talán teljesen elmarad azokban az esetekben, ahol a gyászoló és az elhunyt tisztázták problémáikat és sikerült elbúcsúzniuk egymástól. Verena Kast írja, hogy „elődeink talán jobban értettek a meghaláshoz".14 Több régi történetet ismerünk a nagyszülőről, aki halála óráját érezvén odahívta magához a családot és elbúcsúzott mindenkitől, elmondta, amit még hátra akart hagyni, és tisztázta az esetleges konfliktusokat. Ez segített a hozzátartozók későbbi gyászmunkája során. A legsúlyosabb bűntudat legtöbbször azok halála kapcsán merül fel, akik hirtelen és fiatalon távoztak. Ekkor már nem lehet megoldani a fennálló problémákat. Ebben az esetben a gyászolónak nem a hallgatás, az egyedüllét tesz a legjobbat, sokkal inkább beszélgetésre van szüksége. Fontos, hogy mással, hozzá közel álló személyekkel megbeszélje az elhunyttal kapcsolatos érzéseit, esetleges problémáit. Ahhoz, hogy a gyászmunka sikeres legyen, szükséges a fent említett érzelmek hullámzása. Ebben a zűrzavaros hullámzásban jelennek meg az új viselkedésformák, alakulnak új kapcsolatok. Ezt az érzelmekkel telített szakaszt követi a keresés és az elválás stádiuma. Az ebben a szakaszban megjelenő düh és bűntudat a keresést szolgálja. A gyászoló újra megtalálja az elhunytat, de már nem úgy, mint akitől örökre és véglegesen el kell válnia, hanem mint aki az élete részeként mindig övé marad. „A gyászoló mindazt, amit az elhunyt az ő számára jelentett, beleágyazza az újonnan kialakuló életstruktúrájába."15 A gyászoló az elhunytat keresi minden új kapcsolatában, fellelni véli másokban azokat a tulajdonságokat, amiket a szeretett személy birtokolt. Verena Kast beszámol olyan özvegyekről, akik társukat keresték vásárlás alatt, vagy akik egy kis zajból azt feltételezték, hogy hazajött és nekifogott vacsorát készíteni. Ez a fajta keresés leginkább idős özvegyekre jellemző. Az, hogy a gyászoló felfedez másokban elhunyt szerettére jellemző tulajdonságokat, segíti őt a veszteség elfogadásában, ugyanakkor rávilágít arra, hogy az elhunyttal való kapcsolata egyetlen és örök, amit senki nem vehet el tőle. A keresés másik gyakori formája a belső párbeszéd. Legtöbb gyászoló azt éli meg, hogy senkije nem marad, akivel beszélhetne, s ezért az elhunyt szeretett személlyel való belső kommunikáció segíthet. A belső párbeszéd egyrészt helyettesíti a partnert, másrészt lehetőséget ad arra, hogy a gyászoló tisztázhassa az esetleg felmerülő problémákat. E párbeszédek alatt legtöbbször az figyelhető meg, hogy a belső beszélgetőtársnak idővel teljesen más tulajdonságai lesznek, mint az elvesztett személynek. A belső keresés arra utal, hogy a gyászoló és az elvesztett személy között mély, harmonikus kapcsolat volt. A keresés folyamata akkor zárul sikerrel, ha a keresést megtalálás, azt pedig elválás követi. A keresés és elválás időszaka néhány héttől pár évig is eltarthat. Amikor a keresés és elszakadás már abba a fázisba érkezett, ahol nem foglalkoztatja minden pillanatban a gyászolót, akkor következik a negyedik szakasz, az önmagunkhoz és a világhoz való új viszony kialakításának stádiuma. Ebben a stádiumban az elhunyt egy belső személlyé válik, a gyászoló belső kísérőként tekint rá. „Minél inkább megtalálja a gyászoló önmagát az élet megkövetelte új szerepekben, s minél világosabban látja ezekkel az új szerepekkel összefüggésben, milyen emberi tulajdonságok kifejlesztésére képes, annál inkább visszanyeri önbizalmát és önbecsülését."16 A gyászoló ebben a stádiumban már nélkülözni tudja azokat a segítő személyeket, akik addig segítségére voltak, sok esetben ezek a személyek már gátló tényezőként jelennek meg. Ez a gyászolót segítő személyek számára is problémás lehet, vannak esetek, ahol a közeli hozzátartozók nehezen tudják elfogadni, hogy már nincs akkora szükség a segítségükre. Az elhunyt belső kísérőként való megjelenése sokszor patológiás formát is ölthet. Ez akkor történik, ha a gyászoló megpróbál annyira azonosulni az elhunyt személlyel, hogy az második személyiségként jelenik meg. A gyászoló azt gondolja, amit az elhunyt gondolt, azt próbálja tenni, amit ő tett, és bizonyos társaságban próbál úgy beszélni, ahogy ő. Az önmagunkhoz és a világhoz fűződő új viszony akkor alakul ki megfelelően, ha megtörtént a veszteség elfogadása. A megszokott közös életminták helyébe más szokások lépnek, ami nem jelenti azt, hogy a gyászoló elfelejtené azokat, ám új, saját életminta kialakítása szükséges ahhoz, hogy a gyászmunka sikeres legyen. Minden stádiumban felmerülhet a visszaesés lehetősége. A visszaesés a gyászoló önbizalmával, önmagában való kételyeivel lehet összefüggésben. Amikor visszaesésről beszélünk, nem a szó szoros értelmében vett visszaesést kell értenünk, sokkal inkább a veszteségélmény újrafeldolgozása jelenik meg. Bármely szakaszban történő kisebb veszteség előidézheti, hogy a gyászoló újraélje a már átvészelt szakaszokat. Az újraélés során a gyászoló az összes szakaszt végigjárhatja, s ekkor a jelentkező érzelmek intenzitása kisebb, mint a tényleges veszteséget követő szakaszokban. Azok a személyek, akik közeli hozzátartozót veszítettek el, később sokkal nehezebben élik meg a kisebb veszteségeket, például szakításokat. Az újabb veszteségekkel nehezebben néz szembe az a személy, aki elfojtotta a gyászmunkát. A gyászmunka a közvetlen hozzátartozóktól és az őket támogató személyektől egyaránt megköveteli a halál és a gyász elfogadását. Szükséges mindig tudatosítani, hogy a megjelenő kétségbeesés, a hullámzó érzelmekkel telített gondolatsorok a gyászmunka folyamatában normálisnak mondhatóak, nem véglegesek, de szükségesek az adott életszakaszban.17 Pilling János a gyászfeldolgozás hat szakaszát különbözteti meg. Első az anticipációs gyász, ekkor a hozzátartozók halálveszély (például háborúk, súlyos betegségek) esetén elképzelik, hogy szerettük életét veszti, és azt is, hogyan reagálnak majd rá, mit fog az belőlük kiváltani. Ez a szakasz sok esetben megkönnyíti a halálhír elfogadását, vannak esetek, ahol a haldokló és a hozzátartozó között elmélyül a kapcsolat, átbeszélik problémáikat. Második szakasz a sokk, ez a halál hírére adott első reakció. Sokan tagadják a hallottakat, érzelmileg bénulttá válnak, vagy kiüresedettnek érzik magukat. A sokk időszaka néhány perctől több napig is eltarthat, hosszúsága függ a halál bekövetkeztének váratlanságától. A hozzátartozók ilyenkor azt érezhetik, hogy nem tudnak gondolkodni, helytállni, válaszolni a feltett kérdésekre. Ez az állapot a kívülállókban a közömbösség érzését keltheti. Ezt követi a harmadik, a kontrollált szakasz, mely a temetéssel kapcsolatos ügyintézést foglalja magába és aktív tevékenységet kér a gyászolóktól. A gyászoló legtöbbször tehetetlenséget él meg, szembesül azzal, amitől talán mindig is tartott, hogy egyedül kell szembenéznie feladataival. A temetés megszervezése lehet a legelső feladat, amit teljesen az elhunyt nélkül kell lebonyolítani. Ebben a szakaszban vannak, akik passzívnak, mások túlzottan aktívnak mutatkoznak. A gyászoló úgy élheti meg, hogy az események nem vele történnek, mintha kívülállóként szemlélné a történteket, álomszerűnek élheti meg a történteket. Érzelmi szinten jelentkezhet düh, vádaskodás, bizalmatlanság, ingerlékenység. A kontrollált szakasz jellemzően a temetésig tart. Abban az esetben, ahol a temetés időpontja kitolódik, a szakasz a temetés előtt lezárulhat, és a gyászoló magatartásában fellelhetőek lesznek a negyedik szakaszra vonatkozó jellemzők. A negyedik szakasz a regresszió, amely a temetés után jelentkezik. Jellemző az érzelmek erős hullámzása, a gyászoló rövid időn belül váltakozva érezhet haragot, dühöt, tehetetlenséget, szomorúságot, magányt. Legtöbb gyászoló bűntudatot érez, vagy vádolja magát, az elhunyt orvosát vagy más személyt. A gyászoló szociálisan visz-szahúzódó lesz, nem mindig képes döntéshozatalra, vagy esetenként elhamarkodott döntéseket hozhat. Erre a szakaszra jellemző még az ambivalencia érzése, egyidejűleg jelentkezhet a kereső és az elkerülő magatartás. A kereső magatartás lehet a belső párbeszéd, az elhunyt tulajdonságainak másban való felismerése, illetve azok átvétele. Elkerülő magatartás az, amikor a gyászoló fél az elhunyttól, nem szívesen vagy egyáltalán nem jár a temetőbe, vagy kerüli azokat a helyeket, eseményeket, ahol közösen is megfordultak. „Mindehhez testi tünetek is társulhatnak: étvágytalanság, álmatlanság, mellkasi szorítás, szájszárazság, gyengeség, energiátlanság, szédülés, a libidó csökkenése, teltségérzet, hasmenés vagy székrekedés, pseudoparkinsonos tünetek."18 Gyakran jelentkeznek olyan tünetek, amelyek az elhunyt halálát okozták. Pillingnél az ötödik az átdolgozás szakasza. Ebben a szakaszban a gyászoló gondolatai még mindig az elhunyt körül forognak, de a fájdalmas emlékek helyét lassan kezdik átvenni a szép emlékek. A kényszerszerűen feltűnő gondolatok helyét átveszi a tudatos emlékezés. A regresszió és az átdolgozás szakasza egymásba folynak, nem különíthetőek el egymástól, hónapokig elhúzódhatnak, intenzitásuk évfordulók esetén (például az elhunyt születésnapján, névnapján) felerősödik. Hatodik szakasz az adaptáció szakasza, ekkor a gyászoló új egyensúlyi állapotot alakít ki magának, fokozottan kezd kifele fordulni, gondolatait egyre inkább a jövőre irányítja, új kapcsolatokat keres, sokszor átértelmezi, újraértékeli már meglévő kapcsolatait. A gyászmunka végén a gyászoló pszichésen gyengébbnek érezheti magát, de sokszor megerősödik, és új coping19 mechanizmusokat épít ki magában.20

Polcz Alaine a gyászfeldolgozás szakaszait a népi rítusok fényében határozta meg, hat szakaszt különítve el egymástól, amelyből az első a halállal és a veszteséggel való szembesülés. Ezt az állapotot gyakran kíséri pánik, kiabálás, sírás, sokkos állapot. Régebben a sokkos állapot ritkán fordult elő, leginkább baleset vagy hirtelen halál esetén. A halált felkészülés előzte meg, a beteg otthon halt meg, és ez segítette a családtagokat felkészülni a szembesülésre. Ebben az időszakban a rítusok, hagyományok segítették a gyászolót az elfogadásban és az elengedésben. Ilyen volt a tükrök letakarása, az óra megállítása, és az, hogy a halottat a temetésig otthon tartották. A halál intézményesülésével a rítusok sok helyen kihaltak. Polcz Alaine ezzel magyarázza, hogy a gyászfeldolgozás első szakaszában megnövekedett a sokkos reakciók száma. Második az összeszedettség szakasza, ez a Pilling János által is említett kontrollált szakasznak felel meg. Régebb ehhez a szakaszhoz tartozott a ház kitakarítása, előkészítése a temetésre, a halott felravatalozása a házban, a rokonok, vendégek fogadása, a tor előkészítése. „Mint erről szó volt, működött a kollektív viselkedési minta: mindenkinek megvolt a maga teendője, tudta, mi a feladata, mit kell tennie a virrasztás ideje alatt, a temetésre való készülődés során, a temetésen."21 Napjainkban ezek a teendők teljesen bürokratikusan jelennek meg. A temetkezési vállalatok átvállalták azt, ami régebb a család és a távolabbi rokonok feladata volt. Előkészítik a halottat, a koporsót, vannak éttermek, amelyek a tort átvállalják a családtól. Polcz Alaine szerint minden szakaszban felismerhető a rítusok hiánya. Harmadik szakasz a sóvárgás, keresés, ami megegyezik a Verena Kast írásaiban megjelenő harmadik szakasszal. Negyedik szakasz a talajvesztettség, amire a szétesés, regresszió és a teljes káosz állapota jellemző. Ötödik a számadás, ami alatt a gyászoló átdolgozza az elhunyttal való kapcsolatát. Leginkább az foglalkoztatja, mit jelentett az életében az elhunyt személy, mi az, amit a kapcsolatból kapott, és mi az, amit abban adni tudott. Hatodik szakasz, ami minden felosztás utolsó szakaszával megegyezik, az útkeresés, adaptáció. A hozzátartozó alkalmazkodik az új életformához, új szokásokat, kapcsolatokat alakít ki, amikben jól érzi magát.

 

Jegyzetek

1 Szabóné Kármán Judit: Családgondozás - krízisprevenció. Medicina Könyvkiadó Rt., Budapest 2004, 257.

2 Szabóné Kármán: Családgondozás - krízisprevenció, 262.

3 Pilling János: A gyász lélektana és a gyászolók segítése. In: Pilling János (szerk.): A halál, a haldoklás és a gyász kultúrantropológiája és pszichológiája. Semmelweis Kiadó, Budapest 2010, 177-187, l77.

4 Freud, Sigmund: Mourning and Melancholia. http://www.english.upenn.edu/~cavitch/pdf-library/Freud_MourningAndMelancholia.pdf, letöltés ideje: 2015. 02. 28. Lásd még: Pilling: A gyász lélektana és a gyászolók segítése, 177-178; Szabóné Kármán: Családgondozás -krízisprevenció, 262.

5 Lindemann, Erich: Az akut gyász tünettana és kezelése, https://epa.oszk.hu/02000/02002/00005/pdf/1998-99-tel_erich-akut.pdf, letöltés: 2015. 02. 10; Vizinger Erzsébet: Gyász és autogén tréning, 2-3. http:// epa.oszk.hu/02000/02002/00035/pdf/2010-1_vizinger-gyasz.pdf, letöltés: 2015. 02. 02.

6 Vö. Pilling: A gyász lélektana és a gyászolók segítése, Ld. még: 181-182; Szabóné Kármán: Családgondozás - krízisprevenció, 264; Hajduska: Krízislélektan, 170.

7 Vö. Pilling: A gyász lélektana és a gyászolók segítése, 177-183. Ld. még: Szabóné Kármán: Családgondozás - krízisprevenció, 162-164; Hajduska: Krízislélektan, 166-170; Horti Mária- Ábrahám Ildikó; Gyász és krízis, in: Csürke József-Vörös Viktor-Ozsváth Péter-Árkovits Amaryl (szerk.): Mindennapi kríziseink. Oriold és Társai Kiadó, Budapest 2009, 239-245; Comer, Ronald J.: A lélek betegségei. Osiris Kiadó, Budapest 2005, 236-237; Lindemann: Az akut gyász tünettana és kezelése; Pilling János: A gyász lélektana, in: Kopp Mária-Berghammer Rita (szerk.): Orvosi pszichológia tankönyv. Medicina Könyvkiadó Zrt., 2009, 591-593; Kárpáty Ágnes: A gyász szociológiája. MTA Politikai Tudományok Intézete Etnoregionális Kutatóközpont, Budapest 2002, 20-23, https://mek.oszk.hu/02000/02010/02010.pdf, letöltés: 2014.12.10.

8 Vö. Pilling: A gyász lélektana és a gyászolók segítése, 181-183. Lásd még: Szabóné Kármán: Családgondozás - krízisprevenció, 264.

9 Feuer Mária: Gyász a családban, 607-611, 607, In: Feuer Mária (szerk.): A családsegítés elmélete és gyakorlata. Akadémiai kiadó, Budapest 2008.

10 Vö. Feuer Mária: Gyász a családban, 607-611.

11 Polcz Alaine: Együtt az eltávozottal. Jelenkor Kiadó, Pécs 2005, 9.

12 Polcz: Együtt az eltávozottal, 12.

13 Vö. Polcz: Együtt az eltávozottal, 9-17. Lásd még: Horti: Gyász és krízis, 240; Polcz Alaine: Ideje a meghalásnak. Pont Kiadó, Budapest, 1998, 61-63; Hajduska: Krízishelyzetben, 42-45, Kiss Kitty: Depresz-szió és gyász-reakció. Semmelweis Egyetem Doktori Iskola, 2003, elérhető az alábbi linken: http://phd.semmelweis.hu/mwp/phd_live/vedes/export/kisskitty.pdf, hozzáférés ideje: 2015.02.10, Kárpáty Ágnes: A gyász szociológiája, 20-23.

14 Kast Verena: A gyász, egy lelki folyamat stádiumai és esélyei. T-Twins Kiadó, Stuttgart 1982, 69.

15 Kast: A gyász, egy lelki folyamat stádiumai és esélyei, 72.

16 Kast: A gyász, egy lelki folyamat stádiumai és esélyei, 78.

17 Vö. Kast: A gyász, egy lelki folyamat stádiumai és esélyei, 65-85. Lásd még: Horti: Gyász és krízis, 241.

18 Pilling: A gyász lélektana és a gyászolók segítése, 180.

19 Coping = megküzdési képesség (http://idegen-szavak.hu/coping, hozzáférés ideje: 2015.03.01.)

20 Vö. Pilling: A gyász lélektana és a gyászolók segítése, 178-181. Lásd még: Szabóné Kármán: Családgondozás - krízisprevenció, 263.

21 Polcz: Együtt az eltávozottal, 25.