Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

úGY ÉRZEM, A TAIZÉI KÖZÖSSÉG A CSALÁDOM
Beszélgetés dr. Solt Pállal

 


Dr. Solt Pált tájainkon is jogászként, illetve bíróként, a Magyar Alkotmánybíróság alapító tagjaként, a Magyar Legfelsőbb Bíróság korábbi elnökeként, a Magyar Bíróképző Akadémia vezetőjeként, valamint az ENSZ Emberi Jogi Bizottságának korábbi elnökeként ismerik. Azt is tudni róla, hogy magas állami kitüntetései vannak és a Francia Becsületrend lovagi fokozatát is megkapta. Az viszont talán már kevésbé közismert, hogy hívő ember, s hogy személyes jó barátság fűzte/fűzi a taizéi Roger testvérhez, illetve a taizéi közösség tagjaihoz. Utóbbiak apropóján hívtuk az ökumenikus szerzetesközösség alapítója születésének 100. évfordulója alkalmából május 30-án Nagyváradon szervezett megemlékezésre. A meghívásnak készségesen tett eleget, és a nap folyamán több alkalommal is közvetlen hangon osztotta meg az egykori priorral, illetve a taizéi közösséggel kapcsolatos szép élményeit. A program lejártával külön interjúra hívtuk őt.

Ozsváth Judit: Ön negyven évvel ezelőtt látogatott el először Taizébe, s aztán sokszor visszatért oda. Kérem, meséljen az első látogatásról! Milyen meggondolásból kereste fel a taizéi közösséget, és milyen benyomások érték ott?

Solt Pál: Pünkösd vasárnapján volt negyven éve, hogy először érkeztem Taizébe. Azokban az években Magyarországról háromévente egyszer lehetett Nyugatra utazni, harminc napra. Az 1975-ös évben éppen utazhattam, négyhetes franciaországi utat terveztem, amelynek végén meglátogattam párizsi rokonaimat. Semmit sem tudtam a taizéi közösségről, indulás előtt egy barátom mondta, hogy hallott valamit róla, tervezzem úgy az utat, hogy oda is ellátogassak. Persze ő is csak annyit tudott, hogy van egy kis falu Burgundiában, és ott sok fiatal jön össze, érdemes lenne megnézni. Vonattal utaztam, de Taizét már nem érintette vasútvonal, oda busszal érkeztem. A busz abban az időben csak a dombon fekvő falu aljáig járt, onnan gyalog kellett felmenni. Hűvös délelőtt volt, egyedül én szálltam le a buszról, elindultam felfelé, s hamar arra a meggyőződésre jutottam, hogy eltévesztettem a címet, mert senkivel nem találkoztam, nem is láttam senkit. Erre visszafordultam, és más utat kerestem. Eléggé nehezen kapaszkodtam fel, s a domb tetején láttam meg, hogy bizony itt elég sokan vannak (de nem a mai mértékkel mérve). Senki nem kérdezte, ki vagyok, hívő vagyok-e, milyen vallású, csak annyit, hogy melyik országból jöttem. Egy kis szobában kaptam szállást (sátram nem volt), a felnőtteknek szánt házat - amelyik átépítve ma is ott van, és negyven év után most újra egy hetet töltöttem benne - El Abiodhnak hívják, egy algériai nyomorúságos negyedről véve a nevét. Természetesen senkit nem ismertem. Amikor beléptem a templomba, a Laudate omnes gentes kezdetű, mai napig énekelt ének volt az első, amit hallottam. Mint oly sok embert, engem is azonnal megragadott a taizéi énekek egyszerűsége, szépsége és imádságos természete, s az imaórák komolysága. Soha nem találkoztam korábban hasonlóval. Egyébként az első testvér, akivel megismerkedtem, a mai perjel, Alois volt, ő hosszabb Taizében töltött idő után, 1974 végén lépett be a közösségbe. Egy hetet töltöttem ott, és nyomban elhatároztam, hogy visszamegyek majd, amikor lehetséges. Roger testvérrel ekkor csak egy általa adott áldás erejéig találkoztam. Sok évvel később elmeséltem neki az első érkezésemet, ebből ő egy kis legendát kerekített, s a közös ebédek során a közösségben sokszor elmesélte vagy elmeséltette velem, hogyan „érkezett Pál a bozóton át Taizébe". Ezen sokat derültünk.

O. J.: Miért döntött a visszatérés mellett?

S. P.: Az imák mellett nagy hatással volt rám a Taizében megtapasztalt sokszínűség, a kiengesztelődés igénye, egymás előzetes feltételeket nem támasztó elfogadása, a hitelesség. Egyre több testvért megismerve rájöttem: ők saját életükben igazán megvalósítják azt, amit Roger testvér elképzelt: a közösség példázatát.

O. J.: Roger testvérhez személyes barátság is fűzte. Hogyan alakult ez ki, és miként folytatódott az évek során? Melyek a legmeghatározóbb történései ennek a három évtizedes szeretetkapcsolatnak?

S. P.: Életem egyik meghatározó része a nálam huszonkét évvel idősebb Roger testvérhez fűzött barátság. Többszöri taizéi tartózkodásom során megismertük egymást, a barátság elmélyülése az ő 1983-ban tett magyarországi utazásával vette kezdetét. Akkor már több éve tervezte, hogy meglátogat minket, a meghívást a pannonhalmi bencés főapáttól kapta, akit azonban a tervezett látogatás előtti hetekben az Állami Egyházügyi Hivatal súlyosan, a gimnázium bezárásáig terjedően megfenyegetett, ha fogadja Roger testvért. Erről tudomást szerezve, Roger testvér azonnal úgy döntött, hogy lemond az utazásról. Végül 1983-ban jött létre a „néma látogatás". Beutazására ugyanis a hatóságok azzal a feltétellel adtak engedélyt, hogy sehol sem szólhat nyilvánosan. A péntek estétől hétfő reggelig tartó utazás során Budapesten két katolikus és egy református templomba látogatott, ahol a „spontán" összejött fiatalok, megtöltve a templomokat, taizéi énekeket énekeltek az ő jelenlétében. Nagy meglepetésemre már az érkezés előtt megüzente, azt szeretné, hogy a látogatás során én, „a fiatal magyar jogász" legyek a tolmácsa. Hétfő kora reggel a Kozma Imre atya által vezetett gépkocsival Lékai László bíboroshoz mentünk, részt vettünk az ő magánmiséjén, majd egy reggelin. Az egyébként nem könnyen meginduló bíborosra olyan nagy hatást tett Roger testvér személye, hogy azt sem tudta, mit tegyen, s a búcsúzáskor gyűrűjét neki akarta ajándékozni. Persze Roger testvér ezt nem fogadta el. Még egy epizód erről a látogatásról. Köztudott volt (és tőlünk Roger testvér is tudta), hogy a bíboros irodaigazgatója beszervezett besúgó volt. Ő kísért fel bennünket a lépcsőn. Az első fordulónál a korábban a portásfülkében fehér ruhába öltözött Roger testvér letérdelt a pap elé, és kérte, áldja meg őt. Ilyen kérést talán még soha nem kapott. Zavarba jött, de az őszinte meghatottság érződött rajta. Azután éveken át, amikor találkoztunk, nagyon szívélyes volt hozzám. Egyedül Isten a tudója, megváltozott-e belsejében.

1992-ben hónapokig Genfben dolgoztam, ami kétórányi autóútra van Taizétől. A hétvégeket ott töltöttem. Roger testvérre jellemző volt a mindenkire kiterjedő figyelem, gondoskodás. Úgy találta, hogy az egész heti munka után túl fárasztó nekem az autóvezetés, ezért sokszor egy fiatal testvért küldött értem, aki elhozott Taizébe és (inkább egy másik testvér) visszavitt Genfbe. Ezek az utak nagyon alkalmasak voltak a testvérek megismerésére. Bár feltétlenül meg kell említenem, hogy a testvérek általában nagyon diszkrétek, semmit vagy alig mesélnek magukról, a közösség belső ügyeiről. Úgy van ez, mint a világi életben, az ember a családi problémákat nem hozza nyilvánosságra.

S hadd ejtsek még egy szót a figyelmességről. Emlékszem, milyen sokszor mondta Roger testvér, hogy ha fáradt vagyok, ne jöjjek a reggeli imára. Persze mentem. Egyszer, nyilván a sok üléstől, fájt a hátam, erre azonnal adott valami tablettát, hogy az segíteni fog. Valójában nyugtató volt, de használt. Később évekig küldetett nekem csomagban ilyen gyógyszert, amit otthon „frère Roger tablettának" neveztünk.

O. J.: Roger testvér inkább akart másokat meghallgatni, mint hogy őt hallgassák, ám egy barátságban kölcsönösen megnyílnak egymásnak a felek. Kérem, osszon meg olvasóinkkal néhányat azok közül a - nem bizalmas - kérdések közül, amelyekről beszélgettek! Mik foglalkoztatták Roger testvért?

S. P.: Roger testvér nagyon szeretett sétálni. A taizéi domb közösség felőli oldalán nagy utakat tettünk meg kettesben a fás-bokros kis utakon. Ilyenkor mindig mesélt arról, hogyan nézett ki a táj évtizedekkel azelőtt. S főleg a kezdetekről. Az első egyedül töltött, majd a néhány társával együtt átélt évekről. Arról, hogy a Svájcból, általában rendezett körülmények közül jövő fiatal értelmiségiek hogyan tanultak meg valóban a saját kezük munkájából élni a nagyon-nagyon szegény faluban, ahol nem volt víz és villany. Sokat mesélt a családjáról is. Szigorú édesapjáról, aki attól féltette, hogy Taizében nem lesz mit enniük, és koldulásra kell majd adniuk a fejüket. Nyolc gyermeket felnevelő édesanyjáról, nővéreiről. Köztük Geneviéve-ről, aki ígéretes zongoraművészi karrierjét feladva a második világháború után Taizébe költözött, és vagy huszonöt családját vesztett gyermeket nevelt fel. Geneviève csodálatos asszony volt, vele is sokat beszélgettem. Az első budapesti téli találkozóra 1991-ben ő is eljött. Két évvel élte túl Roger testvért, 2007-ben halt meg.

Visszatérve beszélgetéseinkre, Roger testvért nem volt könnyű, nyelvi értelemben sem, megérteni. Nem volt nagy erejű orgánuma, igen választékos, nagyon magas irodalmi szintű franciát beszélt (és írt), és ami különösen nagy figyelmet igényelt, hirtelen váltott egyik témáról a másikra, s ezek sokszor évtizedeket jelentettek a történések között. A testvérek megnyugtattak, sokszor nekik sem könnyű megérteni Roger testvért. Roger testvér életében, most már nem nyelvi értelemben, sok meg nem értéssel, félremagyarázással, néha nemtelen támadással találkozott. Csalódások érték, különösen a legérzékenyebb ponton, a keresztények egységére való törekvés területén, amelyre életét tette fel. Időnként erről is beszélt nekem, de rajta kívül soha nem találkoztam senkivel, aki a neki fájdalmat okozókról olyan megértéssel, így mondanám, derűs szomorúsággal tudott szólni. Végletekig elment a megbocsátásban.

Szelíd, de átható pillantása volt. Amikor meghallgatott valakit, szeméből áradt a teljes figyelem. Általában, s ezzel nem vagyok egyedül, nem akartam hosszú történetekkel terhelni, de egészen különös volt számomra, hogy mennyire figyelemmel kísérte életem alakulását. Az egyes találkozásaink között eltelt időtől függetlenül mindenre emlékezett, soha nem mulasztva el a családom iránti érdeklődést. Nagyra becsülte a szakértelmet, igyekezett olyanoktól tájékozódni a világ dolgairól, akik jó ismerői voltak egy-egy témának.

Szerette az embereket, különösen a fiatalokat. És szeretetét azonnal megérezte mindenki. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy valódi értékemnél jobban becsül.

Roger testvérben tapasztaltam és értettem meg a „megszentelt élet" kifejezés értelmét. Azt hiszem, egy pillanat sem volt az életében, amikor nem „Krisztusért és az evangéliumért" élt. Az odaadottság ilyen teljességében a séta, a beszélgetés, a zenehallgatás, az ének, az étkezés és a derű, egyszóval minden megszentelődik.

O. J.: Tudjuk, hogy a taizéi közösség igyekezett kapcsolatot létesíteni a kommunista kormányok által vezetett államok keresztényeivel is. Róluk miként gondolkodott Roger testvér? Milyen módon közeledett a közösség a kelet-európai, illetve a magyar egyházak felé 1989 előtt?

S. P.: A taizéi közösség már a múlt század hatvanas éveitől kezdve nagy figyelmet fordított az ún. szocialista országokban élő fiatalokra, az ott nagy nehézségek között működő egyházakra. A kapcsolatokat azonban igyekezett a lehető legteljesebb diszkrécióval tartani. A testvérek egyedül vagy kettesével látogattak ezekbe az országokba, céljuk mindenekelőtt a bátorítás volt. Persze országonként igen különböző volt a hatóságoknak a különböző felekezetekhez való viszonyulása. A Szovjetunióban és Csehszlovákiában a mindenfajta vallási tevékenység szinte leplezetlen és durva üldözésétől az NDK-ban szabadabban mozgó egyházig terjedő skálán a testvérek alkalmazkodtak a helyi viszonyokhoz. Lengyelországban például az igen erős és a népben erősen gyökerező római katolikus egyház hatalmas részvétellel szervezhette meg a hagyományos zarándoklatokat. 1978-ban vagy '79-ben magam is részt vettem a Piekary férfizarándoklaton, amely egyfajta mini taizéi találkozó is volt, Roger testvér jelenlétével. Magyarországra már a hatvanas-hetvenes évektől kezdődően több testvér jött hosszabb-rövidebb időközökben. Ez felerősödött Roger testvér már említett (és meghiúsított) látogatásának előkészületei során. Miután volt autóm, több testvért vittem különböző egyházi vezetőkhöz. Valóban csak gépkocsivezető szerepben, mert a testvérek, nem akarván senkit kényelmetlen helyzetbe hozni, mindenkihez magukban mentek. Egy alkalommal azonban tanúja voltam egy taizéi testvér és a vezető református püspök, Bartha Tibor találkozásának. Megdöbbentett az a szeretetlen elutasítás, ahogyan az az általa igen rövidre fogott beszélgetésből áradt. A Wartburg kocsimnak elég nagy volt a csomagtere, ezért sokszor ebben az autóban vittük egyik helyről a másikra a lassan rendszeressé váló taizéi imaórákra a részekből összeállítható keresztikont, amelynek eredetije Taizében, a Kiengesztelődés templomában van. Alkotója a nagy nemzetközi hírnévnek örvendő festőművész, a genfi származású Eric testvér, aki nem sokkal az első testvérek életre szóló fogadalma után lépett be a közösségbe, és 2007-ben halt meg.

O. J.: A rendszerváltás után nem sokkal a taizéi közösség két ízben is szervezett év végi európai találkozót Budapesten. Abban, hogy ezek létrejöhettek, nyilván nagy szerepük volt a kapcsolattartó személyeknek is. Megosztana néhány gondolatot, személyes élményt ezekkel a rendezvényekkel kapcsolatosan?

S. P.: Feltétlenül meg kell említeni, hogy az első magyarországi, több szomszédos ország fiataljait is fogadó találkozóra az 1989. május 1-je körüli hosszú hétvégén került sor Pécsett, mintegy tízezer fiatal részvételével. Ezek a kommunista uralom utolsó hónapjai voltak, a hatóságok nagy zavarban voltak, de már nem mertek semmit tenni a találkozó ellen. Egészen különös érzés volt (mai szemmel visszatekintve ez nem is nagyon érthető), hogy milyen nagy dolog volt ennyi fiatalt látni az utcákon, a közös imákon. Roger testvér szavait én tolmácsoltam. Az 1991-es első budapesti év végi európai találkozó szervezésében közvetlenül nem vettem részt, de tudom, hogy a testvérek a hatóságok részéről segítőkész hozzáállást, az egyházak részéről támogatást kaptak, persze nem azonos súllyal. Közreműködésemmel a találkozó alatt Roger testvért fogadta Göncz Árpád köztársasági elnök, akivel igen szívélyes kapcsolatban voltam. Élénken él emlékezetemben a két, nagyjából hasonló korú ember találkozása. Azonnali szimpátia és jóízű beszélgetés alakult ki közöttük, aminek alapja a mindkettőjükre jellemző egyszerűség volt. A köztársasági elnök felesége saját maga által készített süteménnyel kínálta a vendéget. Göncz Árpád magát, talán egy kicsit tréfásan, albigensnek nevezte. Itt is tolmácsoltam, és a találkozó egyik imájának televíziós közvetítésén is fordítottam Roger testvér elmélkedését. Másnap a Legfelsőbb Bíróságon egy kollégám azzal fogadott, hogy látta a közvetítést, és úgy tűnt neki, mintha az én hangomat hallotta volna... Dermesztő hideg volt, mégis ez volt ez egyik legnépesebb, csaknem százezer fiatalt idevonzó európai találkozó. A második budapesti találkozóhoz még inkább fűz személyes élmény. Még nem volt eldöntve a 2001-es helyszín, amikor a testvérek egyik közös ebédjén, mintegy közbeszólva, felkiáltottam: jöjjenek újra Budapestre! Erre nagy derültség támadt, Roger testvér is mosolygott. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy megvalósul, mégis utóbb kiderült, fővárosunkra esett a választás. Persze nem hiszem, hogy miattam, de megmaradt a jó érzés bennem, talán én adtam az ötletet. Azt azért tudni kell, hogy a közösség csak olyan várost választ, ahonnan a különböző egyházak részéről meghívása van. S ilyen meghívás minden évben több helyről is érkezik. A 2001-es év végi találkozó előkészítésében bizonyos részt vállaltam, főleg a helyszín (a nemzetközi vásár) kiválasztásában és a tárgyalások megkezdésében. Az előkészületek során több testvér is hosszabb időt tölt a helyszínen. Így Budapesten is, ahol egyik testvér hat héten át a mi lakásunkban lakott. Ez különösen jó alkalom volt a barátság elmélyítésére. A találkozó idején az esti imádságokra Roger testvér az én szolgálati autómmal érkezett, velem együtt.

O. J.: Mit jelent(ett) önnek Roger testvér? Milyen lelki ajándékokkal gazdagította/gazdagítja ez a barátság?

S. P.: A Roger testvérrel hosszú időn át tartó barátság, a taizéi közösséggel negyven éve fennálló folyamatos kapcsolat életem meghatározó része. Úgy érzem, ők a családom, távol élő, de mégis igen közeli testvéreim. A kiengesztelődés, a bizalom, a mások megértésének vágya, Isten kivétel nélkül mindenkire kiáramló szeretetéről való mélységes meggyőződés alapjaiban változtatta meg az egyházról és annak szerepéről vallott nézeteimet. Napi munkámban igyekeztem - Roger testvér útján járva - mindenkit meghallgatni, megérteni. Soha nem rejtettem el hitbeli meggyőződésemet, de a szóbeli megnyilatkozásoknál fon-tosabbnak tartottam, Roger testvér nyomán, hogy megkíséreljem: „szeress, és ezt az életeddel mutasd meg".

O. J.: Évente sok tízezer fiatal (és nem csak fiatal) megfordul a taizéi dombon, illetve a közösség által szervezett kontinentális találkozókon. Taizé „népszerűsége" tehát nem csökken. Ön szerint mi ennek az oka?

S. P.: A világ minden tájáról fiatalok és kevésbé fiatalok változatlan tömegei jönnek egész éven át Taizébe. A miértre a testvérek sem tudják a pontos választ. Magam is csak egyes elemeit vélem tudni Taizé népszerűségének. Mindenekelőtt a bizalom, a fenntartás nélküli elfogadás érzése teszi vonzóvá az itt töltött napokat. A testvérekkel együtt végzett napi háromszori ima egyszerűsége és mélysége, az imákon az egyébként oly zajos fiatalok által is igen nagyra becsült csend, az énekek szépsége és megközelíthetősége közösséget teremtő források. A különböző országokból, sőt kontinensekről, sokféle vallási háttérrel vagy ilyen háttér nélkül érkező, életük értelmét kereső fiataloknak nagy élmény az egymás megismerése. A fiatalok sok testvért személyesen is megismernek, megtapasztalják a hitelesség légkörét, és azt, hogy a közösség nem akarja magának „megszerezni" őket, ellenkezőleg, arra ösztönzi őket, hogy hazatérve, saját környezetükben, egyházaikban a béke hordozói és munkásai, a kiengesztelődés és a szolidaritás hordozói legyenek.

A taizéi közösség 75 éve, tíz év óta az alapító Roger testvér nélkül, változatlanul a közösség példázatát éli a világ elé. Előképe a keresztények Jézus által is annyira óhajtott egységének, életével a különbözőségeik ellenére teljes egységre jutott egyházak realitásának bizonyítéka és elősegítője.