Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Nóvé Béla
öRÖK KÖRÖK
Körtánc-, körmenet- és körláncalakzatok

 

Eternal circles

The circle as a group form demonstrates the togetherness of a community as well in everyday life as in ritual situations. Its message is the unity of the group and the equality of the members.

Keywords: circle dances, processions, circle chain forms, rituals.

 

A szerző író, történész, dokumentumfilmes alkotó. 1956-ban született, Budapesten él. Szerzői könyvein kívül szamizdatként számos esszét, cikket és tanulmányt publikált, több filmforgatókönyvet írt. Itt közölt írása a Humán geometria - az emberi csoportrendek jelképvilága címmel készülő esszékötetének a szakrális és profán ülésrendeket vizsgáló fejezetéből való, amely vetítéses előadásként a szerzőnek a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen (MOME) pár éve tartott, hasonló című mesteriskolás és doktori kurzusán is elhangzott.

A kör, mint egyszerre organikus és geometriai alapforma, majdnem minden kultúrában mágikus jelkép és instancia: a tökély és örökkévalóság hordozója, a világteremtő isteni erőé, amely magába zárul, teljes, és vonzásából mit sem veszít az idővel. Különös erőterét gyakran csak rejtett vagy szimbolikus lényekkel, tárgyakkal jelzett középpontja jelöli ki, amely egyenlő távolságot tart a körív bármely pontjával, az eleven emberek formálta köralakzat összes résztvevőjével.

Ahogy megannyi példa mutatja, a kör, mint csoportforma, egy közösség tagjainak hangsúlyos összetartozását demonstrálja kifelé és befelé egyaránt (azaz a résztvevők számára is!), akár köznapi, akár rituális élethelyzetekben. Üzenete lényegileg kettős: 1. a csoport teljes egysége és 2. tagjainak hangsúlyos egyenrangúsága. Ezt sugallják a máig makacsul túlélő köralakú ülésrendek (az utolsó vacsora jelenetektől Arthur király kerekasztalán át a modern tárgyalási formákig), a gyermekjátékok (Kabady; Kinn a bárány, benn a farkas), a természeti népek gazdag folklórhagyománya (áldozati rítusok, a tűz körülülése, -járása), a sokféle vallási tradíció (körmenetek, zarándoklatok), vagy az ősi eredetű körtáncok, „koszorúk" és „karikázók" máig eleven, változatos koreográfiái.

E sokfunkciós és sokjelentésű alapforma jelképi ereje a művészeket s a nagy formátumú kreatív elméket is régóta bűvkörében tartja. Elég csak Platón vagy Campanella körkörös alapmintájú, utópikus látomásait magunk elé idézni, vagy

Dante Divina Comediáját, amelyben a közönyöseknek, túlvilági penitenciaként, a pokol tornácán kell végtelen menetben körbejárniuk. A festészetből is számos példát hozhatunk Botticelli „mennyei körhintát" idéző angyaltáncaitól Cranach Lucas Édenkertjén, Van Gogh Börtönudvarán át Matisse démoni Tánc-sorozatáig. Ahogy nem egy nagy hatású, a maga idején kultikus művészfilmet is gyakran épp egy-egy körjelenet tart máig is elevenen emlékeinkben - így Pudovkin Anya című 1926-os némafilmje, Tarkovszkij Iván gyermekkorának kútmé-lyi emlékezet-tükre vagy Jancsó Miklós korai remeke, a Szegénylegények sokféle szituatív jelentést hordozó, dinamikus köralakzatai.

Ez utóbbi példák, csakúgy, mint a hadviselés és az állatvilág nyilvánvaló analógiái, egyben jól jelzik azt is, hogy a körlánc, a körmenet éppúgy lehet támadó, mint védekező, befogadó vagy kirekesztő alakzat, aszerint, hogy a kört éppen kik és milyen célból alkotják, s hogy ki(k) áll(nak) azon kívül vagy belül. Az eleven köralakzatok olykor merevek és statikusak (ülésrendek, testőrgyűrűk, ravatalozó szertartások), máskor nagyon dinamikusan formálódnak (játékrítusok, tánc- és hadrendek), eközben látványos funkcióváltásokkal és szerepcserékkel. A vadászatban és a hadviselésben az őshordák korától bevett taktikai alapformának számít mind a bekerítés, mind a körkörös önvédelem, amelyekben nem túl nehéz némely falkavadász ragadozók és prédaállatok markáns csoportmintáit felismerni. Így például a megtámadott páviánok és bölények harcias hímjei vészhelyzetben nyomban védőgyűrűt vonnak az egybetömörült horda köré, míg az elefántcsordáknál ugyanezt a nőstények teszik: legkívül a harcias „nagymamák", mögöttük az anyák állnak körkörös hadrendbe, hogy a kör belsejébe terelt kicsinyeiket megóvják.

 

Kabaddi, avagy a gyermekfolklór tanulsága

A gyermekfolklór - az archaikus kultuszok mára szinte egyetlen hiteles továbbéltetője - a szimbolikus harci játékok gazdag tárházát kínálja világszerte ma is. Itt és most hadd idézzek csak egyetlen példát, a Srí Lanka (Ceylon) szigetén játszott Kabaddit, a nálunk is őshonos Adj király, katonát! e térben távoli, ám szellemében annál közelibb rokonát.

A Kabaddit a sziget északi részének hagyományos tamil gyerekközösségei játsszák,1 főként fiúk - már amikor arra a több évtizede dúló, véres viszály, a hinduista tamil kisebbség és a buddhista vallású szingaléz többség közötti ádáz polgárháború alkalmat enged. Maga a játék - amelynek forrása és ihletője az ősi szanszkrit eposz, a Mahábhárata, s abból is a testvérharcot megelevenítő, azt vallásfilozófiai síkra emelő Bhagavad-gíta - sajátos koreográfiára épül. A két küzdő fél e harci játékban ugyanis nem egymással szemben két, nagyjából egyenlő, farkasszemet néző láncszerű hadrendben áll fel (mint a magyar gyermekfolklórban máig élő Adj, király, katonát játékban), hanem oly módon, hogy az egyik csapat kört alkot, míg a másik lazán szétszóródva kívül marad rajta, s mindössze egyetlen magányos „harcosával" képviseli magát, kinek az ellenség gyűrűjéből kell fortéllyal vagy erővel kiszabadulnia. Nekifut hát, megpróbál az összefont karokon átugrani vagy alattuk kibújni, s ha e kitörési kísérlet kudarcot vall, következhet a rituális párviadal: a körláncból kiválik egy önkéntes, és a kör közepén, a többiek szeme láttára, szabályos birkózásban megküzd vele. Ha sikerül leszorítania a földre és pár másodpercig mozdulatlanul ott tartania, akkor vele együtt győztesen állhat vissza a láncba, hogy a körön kívülről újabb „harcos" lépjen a küzdőtérbe. Ha viszont a magányos kihívó kerekedik felül, az esetben a körláncból kivált ellenfelét magával viheti saját, körön kívüli társaihoz.

Mint minden jelképes emberi gesztusban, a játékban is szembetűnő a szubli-málás szerepe és irányultsága. Ez esetben talán az a legfigyelemreméltóbb, ahogy a gyerekek játékká lényegítik át a felnőtt világ nagyon könyörtelen, ádáz rivalizálását. A kudarc itt nem válik végzetessé, a felsült támadó egyszerűen belép a védők láncába, a „frontszakadásért" felelős katona pedig statáriális büntetés helyett nevetve hagyja, hogy az ellenfél áthurcolja a maga táborába. Mindeközben a gyerekek - aktív és passzív, támadó és védő szerepben egyaránt -váltakozva ízlelik meg a közösséggel vállalt azonosulás mindenkor kockázatos élményét, győzni és veszíteni tanulnak (utóbbi készséget a felnőtt világ ma oly igen nélkülözi!) éppen azáltal, hogy a folytonos szerepcsere s az egymással küzdő két csoport változó erőviszonya élményszerűen tudatosítja bennük győzelem és vereség viszonylagosságát és helyi értékét. Fájdalom, hogy csak rövid időre, noha a gyűlölet torkolattüzeinek nem szűnő felvillanásai mind élesebb fénybe vonják világszerte az efféle „játékos" tanulságokat.

Íme a Bhagavad-gíta néhány sora, a kétségektől gyötört Ardzsuna király szavai ama gigászi méretű, hetekig tartó ütközet előtt, amelyben végül mindkét sereg az utolsó szálig odavész:

„Nem tudja ember, mi keservesebb sors, ölni csatán mást, vagy öletni mástól, ront ránk a testvér: Dhritarástra nép -itt, ha kezünk győz, belehal a lelkünk."2

Ostromgyűrűk, élőláncok

A körmenetek és körláncok alakzata szellemi vagy nagyon is konkrét, materiális értelemben mindenkor egy-egy közösség magáénak ismert szent helyét, „ősi jussát" vagy meghódított territóriumát hivatott kijelölni. E processusok irányultsága, funkciója többnyire kétféle: 1. vagy oltalmazó és tisztelgő (rítusok, mágiák, körmenetek, élőláncok és szolidaritási demonstrációk), vagy 2. fenyegető és támadó jellegű (bekerítések, fogolyejtések, ostromgyűrűk stb.).

Az előbbi típus egyik jellemző példája az ókori Róma szakrális hagyománya, az a szokás, hogy a legenda szerint még Romulus által kijelölt városhatárt, a pomeriumot, az erre hivatott papi rend: a lupercusok egy tavaszi ünnepség részeként évről évre körülfutották. Az efféle szimbolikus közösségvédő, bajelhárító tradíciók sokfelé élnek, mutatis mutandis, világszerte ma is. Közéjük tartoznak a kereszténység nagy múltú, hagyományőrző egyházainak (katolikus, ortodox és kopt keresztények) húsvéti, úrnapi avagy a város, a templom védőszentjének tisztelgő körmenetei is. Persze éppoly szembetűnő mindezek nem kevésbé ritualizált ellenpárja is: a fenyegető körülvétel, a várostromok évezredek óta baljósan kísértő motívuma. Íme az egyik legismertebb bibliai példa: Jerikó ostromleírása, miként az Józsue könyvének 6. fejezetében áll: „Jerikó gondosan bezárkózott Izrael fiai előtt, se ki nem jött, se be nem mehetett senki. Akkor az Úr így szólt Józsuéhoz: »Nézd, kezedbe adom Jerikót és királyát. Harcosaitok, a fegyverforgató férfiak mind kerüljék meg egyszer a várost, s ugyanúgy tégy te is hat napon át. Hét pap ugyanakkor vigyen hét harsonát a láda előtt. A hetedik nap hétszer menjetek körbe a város körül, és a papok fújják meg a harsonákat. Ha a kürt felharsan, az egész nép törjön ki egyetlen csatakiáltásban. S a város falai menten leomlanak. Akkor hatoljon be a nép, ki-ki ott, ahol éppen van.« [...] Józsue körülvitette az Úr ládáját a város körül, azután visszatértek a táborba. [. ] Így tettek hat napon át. A hetedik nap pirkadatkor fölkeltek, s ugyanabban a rendben hétszer megkerülték a várost. Csak ezen a napon vonultak hétszer a város körül. A hetedik napon a papok megfújták a harsonákat, Józsue pedig így szólt a néphez: »Törjetek ki csatakiáltásban! Mert az Úr nektek adta a várost.«"3

Andrej Tarkovszkij Rubljov-filmjének is van egy hasonlóan nyomasztó jelenete -épp csak ellenkező előjellel: itt nem a „bűnös várost", hanem éppen az igaz lelkeket szorongatják -, amikor a Novgorodot bekerítő tatár hadak végül megostromolják a várost, s a falak között féktelen öldöklés veszi kezdetét. A városlakók egy része - asszonyok, gyermekek, vének, papok és ikonfestők - a katedrálisba zárkózik, és szakadatlan énekléssel hívja az angyali felmentő seregeket. Ám hiába, az ostromló tatárok végül a szent helyre is betörnek, s az ártatlanokat legyilkolva, csak üszkös romokat hagynak maguk után.

A történelemben sajnos nem túl gyakori, hogy a szelídek kitartó énekszava s a békés összekapaszkodás utóvégre a hatalmasokat is meghátrálásra bírja. Már csak ezért is emlékezetes az észtek „éneklő forradalma", amikor 1991 nyarán, drámai előzmények és az orosz belügyi kommandók attrocitásai után Tallinban sokezres tömeg vette körül a parlament épületét, három nap, három éjjel szünet nélkül énekelve az észt folklór valóban csodás, áthatóan tiszta és varázserejű dalait, amíg csak ki nem kiáltották újra egy sok súlyos megpróbáltatást kiállt, velünk rokon kis nép függetlenségét.

A tánctörténet archetípusai

A körtáncok eredeti mágikus-vallásos funkcióját tanúsítja, hogy rítusaiknak csaknem minden nép vagy kultúra legkorábbi ismert hagyományrétegeiben nyomuk maradt, s azok az újkőkortól napjaink - egyházon kívüli - szakrális körtáncmozgalmáig hasonló mozgásformákban, hasonló spirituális és közösségi alkalmak megünneplésére szolgálnak. Mindez korántsem jelent egyúttal közös eredetet, holmi univerzális és transzcendens sugalmazást vagy isteni koreográfiát, mint azt némely amatőr „kultusz-kutatók", például a mormonok előszeretettel tulajdonítanak a térben és időben áthidal-hatatlanul távoli korok és kultúrák körtáncainak. Annál kevésbé, hiszen hasonló formai, tartalmi jegyeiken túl behatóbb vizsgálatra épp annyi, ha nem több lényegi eltérés is feltűnik köztük, s ekként a Teremtőtől vagy őseinktől ránk hagyott „örök köröket" látni bennük nem egyéb naiv prekoncepciónál, gyermeki vágyki-vetítésnél.4 Nyilvánvaló, hogy a neolitikus vagy a lakota indiánok vadászrítusainak történeti értelemben aligha van közük a Radha-Krishna vagy Baladeva kultuszokhoz, netán a mezopotámiai vagy egyiptomi termékenységünnepek körtánchagyományaihoz. A kultúraközi hatás már kissé több esélyét kínálják ez utóbbiak: az idővel egymással is érintkező, nagy potamikus kultúrák, majd nyomukban az archaikus görög, zsidó és ókeresztény kultuszok, bár közvetlen és teljes hagyományátvételről nyilván ezek esetében sem lehet szó. Még több kapcsolódási pontot sejtetnek az őskeresztény „angyaltánc", a középkori folklór vagy a reneszánsz lánc- és körtáncformációi, ám egyetlen nagy és változatlan, megszentelt hagyományról még ez esetben sem beszélhetünk.

Érdemes feltenni a kérdéseket: Csakugyan ismeri-e a tudományos igényű tánctörténet és folklór a körtáncok egy vagy több markáns archetípusát? Ha igen, miféle kölcsönhatást mutatnak azok egymással a tér-idő kordináták mentén? Mi módon elegyednek bennük szakrális és profán elemek, a pogány hiedelemvilág és a népi vallásosság a keresztény alaptanításokkal s a liturgikus hagyománnyal?

Végül milyen hangsúly- és jelentésváltozásokon ment át csoportmintáik szándékolt vagy immanens jelképvilága?

A köralakzatok tér-időbeni változásait, sajátos hagyományrendjét és belső dinamizmusát leginkább a tánctörténet példáin követhetjük nyomon. Teljes áttekintés helyett álljon itt csupán néhány beavató részlet két kiváló magyar tánctörténész és folklórkutató, Martin György és Pesovár Ernő tanulmányaiból.

Martin a magyar körtáncról és annak európai rokonságáról írva kiemeli: „A középkori lánctánckultúra maradványai Európa különböző részein eltérő módon élték át az újkor évszázadait. Nyugat- és Közép-Európában a 19. századra csak szórványos hírmondói maradtak, a Balkánon pedig még ma is eleven, szinte kizárólagos táncforma. A Kárpát-medencében a lánc-körtáncok az újkori párostánc-divatok következtében a táncélet peremére szorultak ugyan, de nem tűntek el. Középkori sajátosságaik egy részét megőrizve színeződtek át újabb zenei és formai vonásokkal, s funkciójuk módosulásával épültek be a Kárpát-medence legújabb kori tánckultúrájába. [...] Ez a fejlődés együtt jár az egynemű női körtánc vegyes táncformává való átalakulásával (vö. balkáni kólók, orosz horovodok) s a tánc kollektív, társadalmi jellegének fokozatos feloldásával. A csoportos lánctánc szóló vagy páros formával kapcsolódik össze (lásd párválasztó, dramatikus-mimikus játékok), majd mikroformák keletkezése, kis körökké való átalakulás útján a nagy kollektív forma fokozatosan individualizálódik (erdélyi magyar, körcsárdás). A lánctáncok ezen átalakulása a nyugat-európai tánctörténetben oly korán lezajlik, hogy az írásos emlékek már csak az átalakulás későbbi stádiumát tükrözik." 5

Martin egy újabb tanulmánya más távlatos összefüggéseket is felrajzol: „A középkor tánckultúráját elsősorban a kollektív táncformák jellemezték. A lánc-, füzér- és körtáncok külső formai összképe és belső érzésvilága a teljes kollektivitásról tanúskodik, amely nincs tekintettel a teljes megmutatkozás igényeire, az egyéni alkotó kezdeményező javaslataira. Ezt a közösségi jellegű műfaji kategóriát az újkor elején megjelenő szabad formájú, kötetlen szerkezetű páros táncok elemi erejű divatja fokozatosan elsorvasztotta. A középkori kötöttség ellentétes végletébe átcsapva szabadult fel a személyi alkotókészség a táncban is. Az újkori kötetlen táncformák már szabad teret engedtek az egyéni rögtönzéseknek, s így a táncosok, párok egymáshoz igazodva, függetlenül, önmagukba merülve járták a táncokat, kedvük, tehetségük szerint."6

Amint a szerző kiemeli, mindez régiónként jól tükrözi a történeti, mentalitásbeli különbségeket is: „NyugatEurópában a kötött párostáncok, KözépKelet-Európában a szabad, individuális táncformák, Délkelet-Európában pedig a kollektív lánctáncok dominálnak. E műfaji csoportok történeti divatja, valamint mai következetes elterjedése között bizonynyal kereshetünk összefüggést. Úgy tűnik, hogy Európa különböző tájain a paraszti táncélet más-más történeti korszakok jellemző táncformáit megőrizve haladt a maga sajátos útján. Az eltérő ütemű egyenlőtlen történeti-társadalmi fejlődés a tánckultúrában is maradandó nyomokat hagyott. Az egyes korszakokra jellemző táncműfajok mintegy területenkénti fáziseltolódással határozták meg Európa parasztságának táncéletét szinte napjainkig."

Ám itt az ideje a tényleges táncrendek és jelentésviláguk számbavételének is. A magyar és a román táncfolklór egybevetéséből Martin az alábbiakra jut: „A nagy [tánc]osztályokból a magyar anyagban nem mindegyik található meg. Teljesen hiányzik például a nyitott lánctánc-kategória. Jelentéktelen szórványos szerepet játszik a magyar népi tánckultúrában a nagy körtáncok és a kis körtáncok, valamint az egynemű csapattáncok osztálya. Két kategória viszont - a páros táncok és szólótáncok - a román tánckultúrában kisebb súlyúak, illetve csak bizonyos nyugati dialektusokban (Erdélyben) kerülnek a táncélet előterébe. [...] A magyar énekes leánykörtáncok a román tánckincs legnagyobb és legjellemzőbb osztályához, a nagy, kollektív körtáncok csoportjához illeszkedik. Ez a jellegzetes középkori, ma már elsősorban balkáni táncműfaj a magyarok körében igen egyszerű, archaikus formában él, főként a magyar népterület délnyugati és északi részén."

A fentieket újabb példákkal és elemző szempontokkal gazdagítja a másik jeles folklorista, Pesovár Ernő írása, amely immár kimondottan a magyar férfi és női rituális körtáncok hagyományát vizsgálja a karácsonyi és a húsvéti ünnepkörből: „Az első csoportba tartozó férfikörtáncok és az ezeket tartalmazó szokások közös vonása, hogy az előkészületek és próbák ádvent karácsonyváró légkörében zajlanak. Így az ünnepkör rituális táncaiként tarthatjuk számon a betlehemes játékok és karácsonyi köszöntők pásztortáncát, a regölés néhány változatából ismert férfikörtáncot és a hétfalusi csángók borica táncát. Mindezek szervesen kapcsolódnak tehát a nap újjászületésének (téli napforduló) és a megváltást hozó gyermek születésének kozmikus méretű élményéhez abban a szellemben, ahogy a niceai zsinat (325) a Mitrasz-kultusz jeles ünnepére, a nap születésnapjára tette Krisztus földi megtestesülésének emléknapját. A pásztorok egykori jelenlétére már az evangélium is utal (Lk 2,8-14), Jézus előtti tisztelgésüket (imádás) azonban csak a 14. századtól ábrázolják."7

Pesovár az egész magyar nyelvterületre jellemző betlehemes játék egyik sajátos helyi színeként emeli ki a pásztortánc bukovinai székely változatát, amelyben bundás, maszkos pásztorok járnak körtáncot az újszülött Jézus tiszteletére: „A súlyos botok dobogtatásával és csörgetésével (kavicsok a bot aljában lévő fúratban) kísért tánc szokáskerete jelentős profán (archaikus) elemeket is tartalmaz. Ilyen az öreg pásztor jelképes meghalása, majd életre fújása, a pásztorok szabados viselkedése (a lányok és menyecskék ölelgetése), a két lábuk közé vett botra guggolás phallikus mozzanata. Virtuskodásuk része a rituális ugrás (botjukra támaszkodva megrúgják a mestergerendát) és mágikus erejükre utal a bundájukból kitépett szőr gyógyító ereje. Ugyancsak figyelemre méltó, hogy a vízkeresztig tartó betlehemezés idejére szigorú regulákkal szabályozott, zárt férfitársaságot (Mária és az angyal, fiúgyerek) alkot a csoport, és együtt is laknak."

Igen érdekes, hogy míg a téli, karácsonyi ünnepkör karakterét döntően a férfi, addig a tavaszi, húsvéti ciklusét a női körtáncok határozzák meg. Miként a tánctörténész írja: „A karácsonyt ünneplő és a téli napfordulót köszöntő, szakrális és profán elemekkel átszőtt férfikörtáncokkal szemben a tavaszi ünnepkör sajátos rituális tánca a húsvétot megelőző böjti időszak karikázója. A vasárnap délutáni litániától az esti harangszóig járt kari-kázók jelképekben gazdag színterei: a megújuló természet (réten a gyümölcsfák körül járták), az életet adó víz közelsége (patakpart és híd) és a szakrális környezet (templomkert, templom előtti tér). A böjti leánytánc tavaszt köszöntő szerepét hangsúlyozza az is, hogy szervesen kapcsolódik a tavasz behozatalát jelző, falut bejáró füzértáncokhoz és kapuzó játékokhoz. Ugyancsak a tavasz diadalát hirdeti, hogy virágvasárnap a kisze (tél) kivitelét követően vonuló füzértánccal és ezt megszakító karikázóval térnek vissza a lányok a patak partjáról a faluba."

Álljon itt végül Pesovár Ernő lényeglátó summázata: „Karikázóink időpontja, színhelye és funkciója arra utal, hogy e tradícióban felismerhető archaikus elemeket új vonásokkal gazdagította a keresztény felfogás és a középkor szimbolikája. A természet megújulását és feltámadását köszöntő hangvételük ugyanis egybevág a nyugati kereszténységnek azzal a húsvétfelfogásával, mely már a 2-3. század óta nem a szenvedésre és halálra, hanem a feltámadásra helyezi a hangsúlyt. De megőrizték karikázóink a középkori költészet természetszemléletét is, mely a tavasz édes mámorában szólt a természet és szerelem megújulásáról. Körtáncaink két típusában tehát olyan nagy múltú rítusok emléke ötvöződik a keresztény és középkori hagyománnyal, melyek az életet adó napot és a megújuló természetet köszöntik profán naphimnusszal és apokrif feltámadási énekkel. Erről az archaikus hagyományról vall az is, hogy a megtermékenyítő nap és az újjászülető természet örök jelképeként férfiak, illetve nők rituális körtáncába szőve fogalmazódik meg a két kozmikus méretű esemény nagy élménye."

 

Jegyzetek

1 A „Kabaddi" küzdő sportágént - a Bhaga-vad-gítá rituális szertartásait mellőzve - nemcsak Ceylon szigetén, hanem az egész hindu világban: Indiában, Pakisztánban, Madagaszkáron és másutt is nagy népszerűségnek örvend. Azt férfi és női csapatok egyként művelik, és legjobbjaik nemzeti kupákon és Kabaddi-világbajnokságokon is rendszeresen összemérik erejüket.

2 Bhagavad-gítá (A magasztos szózata, ford.: Lakatos István). Európa, Budapest 1987.

3 Józs, 6,1-5; 11; 14-16

4 Lásd pl.: Bryce Haymond: The Genesis Of The Round Dance, http://www.templestudy.com/category/practices/page/16/

5 Martin György: Az európai tánckultúrák és a kelet-európai tánchagyomány, Kultúra és Közösség, 1975/1.

6 Martin György: A magyar és román táncfolklór viszonya az európai összefüggések tükrében, Síppal Dobbal. Bp. 1977/6.

7 Martin i.m. 23.