Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

aZ ÉLETED, POLCZ ALAINE

 

A barátság mélyebben van, mint a szeretet és mélyebben, mint a szerelem - ezek a Hamvas-gondolatok erősödnek bennem, valahányszor olvasom vagy hallgatom a kolozsvári születésű Polcz Alaine (1922-2007) és a kidei Bíró Berta (sz. 1923) hét évtizedig tartott barátságáról szóló történeteket. E mezőségi hangulatos kis magyar zsákfalu is ennyi ideig „vendégelte" a híres pszichológust, tanatológust. A település lakói közül ma is sokan emlékeznek falusi sétáira és a vele folytatott mély beszélgetésekre. Az idősebb korosztály még a fiatalkori látogatásokról, vidám történetekről is tud mesélni. A ma 91 éves özv. Fülöp Elemérné Bíró Berta viszont mindenkinél több élményt őriz lelkében, hiszen Alaine (vagy ahogyan ő mindig is szólította: Ibolya) és közte szövődtek e meghatóan szép barátság erős szálai. Míg Ibolya „magas iskolát járt" Budapesten és elismert pszichológus lett ott, addig Berta mindvégig szülőfalujában maradt. A szakismereteket leszámítva azért szellemiekben nem lehettek távol, hiszen Berta magánúton folyamatosan művelte magát. Számos verset ismer ma is, választékos, tiszta beszéde pedig olvasottságról és igényességről árulkodik. A vele szót váltó ember viszont valami sokkal mélyebbre is ráérezhet: ennek a sokat élt és nem keveset szenvedett asszonynak áttetsző tisztasága, egyszerűsége, szeretetteljes derűje és belső békéje egészen hitelesen tükrözi a legszentebbet. Talán nem tévedek nagyot, amikor azt gondolom, az oly érzékeny lelkű Polcz Alaine-t leginkább ez vonzotta a Borsa-völgyi falucskába, és minden bizonnyal ez is ott volt, amikor -tizennégy évvel ezelőtt - interjúkötetben mutatta meg a világnak (Az életed, Bíró Berta címmel) ezt az értékes barátságot. Az említett kötetben Berta néni, az egykori kidei unitárius lelkész özvegye főleg saját élettörténeteit meséli, és együtt emlékeznek a közös élményekre. A közelmúltban, falusi otthonában megejtett találkozókon felvett, jelen írásba fűzött beszélgetések pedig elsősorban Polcz Alaine-re fókuszálnak. A közben előkeresett levelek részletei beszédesen egészítik ki a szóban elhangzottakat. Együttléteink során Berta néni unokahúga, Samu bátyjának lánya, Jakab Berta (Bebi) segítette a - nagyothallás miatt - néha akadozó kommunikációt. A közeli rokon elbeszélései további részletekkel gazdagítják a színes történeteket.

Ozsváth Judit: Hogyan indult ez a példaértékű barátság Berta néni és Polcz Alaine/Ibolya között?

Bíró Berta: Iskoláskorunkban ismerkedtünk meg, talán 1936-ban. Ő először egyik barátnőjéhez, Czégényi Manyihoz jött a faluba, akivel egy osztályba jártak Kolozsváron. Már az elején megismertük és megszerettük egymást Ibolyával, és azután már nem ment Czégényiékhez. Az édesapja ügyvéd volt, de nem akart felesküdni az új román hatalomra, és ezért egy ideig nem volt munkája. Szegénységben éltek. A családban még egy lány- és egy fiúgyermeket neveltek, de édesapja korábbi házasságaiból Ibolyának még voltak féltestvérei. (Én mindig Ibolyának hívtam, az apjától kapott francia nevét errefelé nem is használta.) Ez a városi lány hamar megszerette a falut, az ittenieket. Szeretett a természetben járkálni, és szeretett bennünket, falusi fiatalokat. Én egy gazdálkodó lányaként sokkal egyszerűbb környezetből származtam, mint ő, de elfogadott és kedvelt engem. Mindenhová elkísértem őt, mert „nagynak" néztem; városi volt, az öltözéke is más volt, mint a mienk. Őt nem zavarta a különbség. Engem viszont piszkáltak a falusiak: „Bolondok a fiúk, hogy táncoltatják Bíró Bertát, mert aztán jön a nyár és a városiakkal tölti majd az időt!" - mondták. Azért csak megtáncoltattak. Mondtam, hogy soha sem lett volna alkalmam benézni a középosztály életébe, ha nem ismerem meg őt. Sokat tanultam tőle.

Ibolya is nagyon érdeklődő volt, mindenből tanulni akart. Már akkor emlegette, hogy írónak készül. „Szép is voltam és okos is voltam" - mondta viccesen később.

A vele töltött idő minden perce kedves számomra. Ahogy véget ért az iskola, ő jött ki Kidébe. Mindenfelé együtt mentünk. Hűséges társa voltam minden kis ördögségben is. Szerveztünk például macskakeresztelést és egyéb vicces dolgokat. Ő volt a pajkosabb. Nagyon szerettünk a falu fölötti dombon lévő Kőlyuk alatt virágot szedni, vagy felmászni a Kőlyuk tetejére, az úgynevezett „kemencéhez". Ibolya később is mindig visszajárt oda. Neki már korán volt fényképezőgépe, szép felvételeket készített.

Egyik alkalommal a disznóól rugdo-sásából jósoltuk, hogy hány év múlva megyünk férjhez. Azt mondtuk, ahányat röfög a disznó az ól megrúgása után, annyi év múlva lesz az esküvőnk. Előbb Irénke, az Ibolya testvére rúgott az ólba. Egyet-kettőt röfögött a hízó disznó, s ugyanúgy nekem is. Ibolya a kicsi malacaival elkülönített koca óljába rúgott, és hát bizony annyi röffenés volt, hogy meg sem tudtuk számolni. Nagyot derültünk ezen is. Ő pedig megtiltotta nekem viccesen: „Te ne kacagj, neked nem áll jól!"

Nagyon jólelkű volt. Egyik húsvétkor egy piros kockás ruhácskába jött hozzánk. Megdicsértem a ruháját, mire ő így szólt: „Tetszik neked? Neked adom!" Nem fogadtam el, mert édesanyám meghagyta, hogy senki ruháját fel ne vegyük.

Táncolni is eljártunk. Énekelni is szeretett, pedig nem volt hangja. Ő nem tudta vinni az éneket. Emlékszem, egyik szilveszterkor az unitárius papéknál félrehívott az egyik szobába, és ott énekelt. Ekkor már asszony volt. Szerettünk verselni, szavalni is.

Ibolya szeretett eljárni velem a színdarabos bálokba. A faluban mindhárom egyházközség szervezett ilyet: újévkor a reformátusok, húshagyó kedden a katolikusok és húsvétkor az unitáriusok. Mindenki részt vett mindegyiken, és a végén megtárgyaltuk, hogy kié volt a legjobb. A húshagyói bálkor ő iskolában volt, nem lehetett itt, de a másik kettőre eljött. Húsvétra aztán megint jött, itt volt a locsolko-dás idején is.

Egyszer jött újévre is. Nagyon hideg volt, emlékszem, de ő kis félcipőben szállt le a kocsiról Csomafáján és nagyon fázott. Két lovas szánkóval vártuk, és mikor Samu látta, hogy ennyire fázik, lekapta a sapkáját a fejéről és beledugta az Ibolya lábait. Aztán rácsapott a lovakra és hamarosan hazaértünk. Itthon aztán egy kis pálinkától és a finom vacsorától felmelegedett és együtt készültünk az újévi bálra. Édesapám és édesanyám is nagyon szerette és várta Ibolyát, lassan a családunkhoz nőtt. Volt, hogy főzött is nálunk. Szegény édesapám, nagyon éhes lehetett, amikor megdicsérte az Ibolya rizslevesét. És ettől ő olyan boldog volt.

Úgy tudom, hogy tetszett neki a bátyám, Samu, és a bátyámnak is ő. Sokat voltunk együtt vele is. Tanított lovagolni is bennünket. Emlékszem, előbb mindketten féltünk, de aztán megbátorodtunk. Kis törpelovat hozott nekünk Samu. Ibolya szeretett a szénásszekér tetején is ülni. Oda nem volt könnyű felmászni. Előbb az ökör vagy ló farára kellett lépni, s onnan feljebb, a szénára. - Samu falusi gazdafiú volt, gazdasági iskolába járt Csombordra - más világban élt, mint Ibolya. Szeretett szórakozni, és jól tudta a lányokat az ujja köré csavarni. Később aztán Ibolyának lett udvarlója, az Asszony a fronton című könyvében is említett katonatiszt, János, az első férje, őt is kiszöktette ide, Kidébe. Ibolyával egy évben mentünk férjhez, majd egyszerre veszítettük el a társunkat: ő elvált, nekem meghalt a férjem. Volt miről beszélni mindig. Itt volt, mikor varrtuk a fiamnak a pelenkát, a nadrágot, s közben sokat kacarásztunk.

O. J.: Pedig akkor már túl lehetett azon a sok szörnyűségen, amiről az Asszony a frontonban ír. Berta néninek mesélt arról az időről?

B. B.: Igen, elmondott mindent. Kegyetlen dolgokat műveltek vele az orosz katonák. Talán akkor várandós is lett, de megfázott és elveszítette a gyermeket. Úgy tudom, erről nem ír a könyvében, de nekem elmondta, így volt. Aztán a tüdeje is megbetegedett, de lassan csak megerősödött, és 85 évig élt. Akkortájt minden évben kijött hozzám. Segíteni is akart rajtam, mert sajnált. Én pedig nem szerettem, hogy rajtam segít. Húszéves voltam, mikor férjhez mentem, júliusban volt az esküvőnk és november 5-én eltemettem az uramat. Már útban volt a fiunk, Barna, akit 17 évig egyedül neveltem. Vágytam gyerekre, jó is volt, hogy ő lett nekem. Első férjem a közeli Babócon tanítóskodott, oda mentem utána, de biztatott, hogy hamarosan visszatérünk Kidébe, mert ő az itteni iskolánál fog helyet kapni. Aztán semmi sem lett az álmokból, hiszen augusztusban megfázott és hamarosan meghalt. Egy címert másolt le egy hideg kriptában, ott hűlt meg. Aztán én visszaköltöztem Kidébe, édesanyámékhoz.

O. J.: Özvegy és elvált asszonyként is ugyanolyan vidám életük volt Ibolyával? A korábbi vidámságot fel tudták még „újítani"?

B. B.: Amikor együtt voltunk, elfeledtünk mindent és beszélgettünk, kacarásztunk, mint fiatalabb korunkban. Már akkor sokfelé járkált, de Kidét nem hagyta ki soha. Itt szeretett lenni a legjobban. Szerette ezt a kicsi falut, amelyik akkor még igazi falu volt. Érzékeny volt minden apróságra, olyasmikre is rácsodálkozott, ami nekem semmit sem jelentett. Sokan kérdezték, hogy miért jött hozzám, miért törődött velem. Erre a kérdésre talán a kidei származású Kovács András filmrendező, aki nekem második unokatestvérem, adta meg az igaz választ: Ibolyával mi egymástól töltődtünk. Így volt ez mindig.

Ibolya nagyon szerette a bivalyokat. Amikor jött a csorda, mindent otthagyott és felült a kerítésre, onnan nézte a bivalyokat. Csodálkozott rajta, hogy én miért nem szeretem őket. Elmondtam neki, hogy édesanyám sírt, amikor bivaly került az istállóba, mert addig csak a szegény embernek volt bivalya. Most már egyetlen bivaly sincs Kidében.

O. J.: Megismerkedésük idején mindketten református vallásúak voltak, de aztán Berta néni unitárius, Ibolya pedig katolikus hitre tért. Mi volt ennek az oka?

B. B.: Tizenhét év özvegység után én a szintén özveggyé lett unitárius lelkész, Fülöp Elemér felesége lettem, s ez a helyzet kívánta meg a váltást. Ibolya viszont azt mondta, hogy azért tért át katolikusnak, mert „a református vallás száraz, mint a kéthetes kenyér". Amúgy mindkét férje és anyósa is katolikus volt.

Magas funkciójú katolikus pap barátai is voltak, velük többször is vitázott arról, hogy miért nem nősülhetnek a papjaik. Nehezen tudta elfogadni a cölibátust. Az ő katolizálása egyébként nem nagy külsőségekben nyilvánult meg, másként hitt ő.

O. J.: Belső derűje miből táplálkozhatott?

Jakab Berta: Ha nem is volt nagy templomjáró, de mély és erős hitű ember volt. Sokat foglalkozott a Bibliával, szerette az istenes verseket - ezek minden bizonnyal komoly lelki életre mutatnak. Az ember- és a természetszeretete is ugyanezt erősíti. Hitt és bízott, az alkati tulajdonságokon túl ezekben lehetett belső derűjének gyökere. Kedves, megnyugtató mosolya volt, ami a belső melegségét is sugározta.

O. J.: Polcz Alaine aztán Budapesten végezte egyetemi tanulmányait, s ott ment férjhez másodszor, Mészöly Miklós íróhoz. Ez már a kommunista időben történt, amikor nyilván nehézkesebb volt a határ átjárása is. Ekkor hogyan tartották a kapcsolatot?

B. B.: Főként levelezés útján, de azért ahogyan tudtak, el is jöttek hozzánk. Miklós is szerette Kidét. Leveleiben gyakran „Hályasom"-nak szólított engem, én pedig „Pennásom"-nak őt. Így maradt ez végig.

J. B.: Én olyan negyedikes-ötödikes lehettem, amikor először találkoztam Ibolya nénivel. Akkor Berta néni még nem volt férjhez menve a paphoz, a családi házban élt a fiával. Mi, gyermekek is úgy vártuk őt, mint a szentet. Nagyon tetszett a vidámsága, olyan jó hangulatot keltett az egész család körében. Már gyermekként nagyon megszerettem őt.

B. B.: A kommunizmus idején Ibolya sokat járt külföldre, szakmai téren sokat fejlődött ekkor. Tehát volt megszakítás a kidei látogatásokban, de aztán, amikor már szabadabban jöhetett, ugyanúgy folytattuk, mint azelőtt. Igazából nem is hagytunk abba semmit, hiszen mindig leveleztünk.

 

1956. május 1.

Édes Kicsi Hályas, édes Mindnyájatok, kicsik és nagyok!

A levelet és a lapot megkaptam. Éppen nézegettem, milyen régen őrizgettem ezt a lapot... Nagyon örvendek, hogy közben a könyvek megérkeztek, mert már azt hittem, hogy elvesztek. Az egyiket Miklós írta, azért küldtem. A másik meg nekem is nagyon tetszett, magamnak is megvettem, most is olvasgatom. Az egyik meséből, a „Kanász"-ból most írtam egy hangjátékot a rádiónak. [...]

Tudja a jó Isten, hogy van, de gyerek nélkül is van öröm meg bánat is. Na meg aztán bosszúság is. Hajaj! De azért nagyon jó volna egy gyerek. Csak küldjétek bátran, amelyik nem tetszik nektek. [...]

Mi egy pár hétig Visegrádon voltunk. Éppen a Duna partján laktunk, fölöttünk a hegyek meg a sok várrom. Mátyás király régi palotáját most ássák ki a földből, aztán az öreg Salamon-torony a három méteres falakkal, igazán szép, és fent a hegycsúcson a fellegvár romjai. Gyönyörű kilátás a Dunára és a Pilis-hegyekre meg a Börzsönyre. [...]

Nagyon, nagyon sokat gondolunk rátok és nyáron okvetlenül elmegyünk. Ebben a hónapban adjuk be az útlevélkérésünket. Addig küldünk majd egy kis olvasnivalót.

Sok csók és ölelés,

Pennás

 

O. J.: A rendszerváltozás körül Polcz Alaine már közel járt a 70. évéhez. Akkortájt mivel töltötte az időt Kidében?

B. B.: Általában hozott írnivalót és dolgozott. Azon kívül sétálgattunk együtt a természetben, és sokat mesélt nekem az útjairól és a szakácskönyveiről. Mondogatta, hogyan szedte össze a recepteket. Mindegyik könyvéből küldött nekem is mindig. Pedig ő nem volt éppen olyan nagy szakácsnő, mert nem volt, nem lehetett sok ideje, hogy főzzön.

J. B.: Ibolya néni nemcsak derűs, de nagyon jólelkű ember is volt. A rendszerváltozás után várta, hogy én is menjek Magyarországra. Mondtam, hogy ez nem olyan egyszerű, hiszen még útlevelem sincs. Kérdezte, hogy nincs pénzem útlevélre? Mondtam, hogy az van, de időm nincs, hogy intézzem és utazzak. Ekkor arra gondolva, hogy én nem mertem megmondani neki az igazat, kifizette az útlevelem árát. Nem akartam elfogadni, de erősködött. Aztán mire tényleg eljutottam Magyarországra, már nem is kellett az útlevél, elég volt a személyi igazolvány. Éppen halottak napja volt, s én gondoltam, akkor nem keresem fel, mert a férje már halott volt, nem zavarom meg ezen az ünnepen. És hazajöttem anélkül, hogy meglátogattam volna. A következő év szeptemberében pedig már ő is meghalt. Örök súly marad a lelkemen, hogy ott jártam és nem látogattam meg. Itt, Kidében viszont sokat voltunk együtt. Emlékezetesek maradnak számomra a közös beszélgetéseink. Olyan kedvesen tudott szólni, hogy közben mélyen behatolt az ember lelkébe. Kérdést kérdés után tett fel, de olyan finoman, hogy én észre sem vettem, hogy az egész életemet kiadtam neki. Ezután elmondta az észrevételeit és tanácsait, amik olyan jólestek nekem, mintha édesanyám vagy édesapám mondta volna őket. Valameny-nyien családtagként tekintettünk rá.

Én nagyon sokat tanultam tőle. Társaságokban, összejöveteleken ma is igyekszem hozzá hasonlóan viselkedni. Nyitottnak lenni, barátokat szerezni és ügyelni arra, hogy meg is tartsam őket. Mert utóbbi az igazán nagy dolog. Hála Istennek, nekem is van ilyen igazi jó barátom, akivel líceumi éveink óta, idestova öt évtizede igen közel vagyunk egymáshoz. Az igazi barát a legnagyobb nehézség idején ugyanúgy kisegíti az embert, mintha testvére lenne.

Ibolya néni mindig mondta, hogy minél többet kell olvasni és verseket tanulni. Ezt a tanítását is igyekeztem megtartani. Igaz, a verstanulás már nem megy úgy, mint régen, de egy-egy kisebb összejövetelen, ha felkérnek, szívesen olvasok fel verset.

B. B.: Ibolya nagyon szeretett beszélgetni a kideiekkel, akik meg is nyíltak neki. Talán írja is, hogy ez is segítette őt abban, hogy jó pszichológus legyen. A románokkal is szót értett. (Igaz, ők beszéltek magyarul.) Egyszer rosszul beszéltem a románokról, és azt mondta nekem: „Nincs igazad, Berta, ők is szenvedtek éppen eleget. Most rájuk került a sor, hogy fent legyenek, nekik kedvezett a szerencse." Meg is szégyelltem magamat, hogy nem kellett volna ezt mondjam.

J. B.: Egy alkalommal, amikor éppen nem volt tiszteletes urunk, a falu asszonyaival ökumenikus nőszövetséget szerveztünk és rendszeresen tartottuk a bibliaórákat. Egyszer elhívtam Ibolya nénit is az egyik ilyen összejövetelünkre. El is jött és érdekes előadást tartott a halál és az elmúlás témájában. Mindenki nagyon örült neki.

 

Kisoroszi, 1992. augusztus 3.

Édes kicsi Hályasom, már megint nem tudom, hogy válaszoltam-e valóságban a leveledre vagy csak gondolatban. (Ez már az öregség, meg talán az, hogy annyit gondolok oda felétek, rátok.)

Újból és újból feltámadnak a régi napok, a régi képek.

Ugyanakkor a mai szomorúság, ami körülöttetek van. Emlékszem, amikor először írtad, hogy milyen a falu gyermekek, fiatalság nélkül... Majd lassan barátok és öregek nélkül.

Nagyon, de nagyon vágyom menni. Miklós végre jól van, most már magára merem hagyni, annál is inkább, mert úgy Pesten, mint itt, Kisorosziban olyan jó barátok a szomszédok, hogy valósággal elkényeztetik, ha nem vagyok otthon. [...]

Ezek a barátságok még az élet nagy ajándékai. Gondold csak el, gyermekek nélkül milyen magányosak lennénk. Vasárnaponként nagy, közös, vidám ebédek vannak, egyik ételt egyik asszony, másikat másik főzi, csak átvisszük a tálat egymáshoz. Jókedv, bor, és sose kell mosogatnom, mivel én vagyok az idősebb generáció.

Most kinn vagyunk Orosziban Miklóssal. Napok óta kánikula. Sokszor gondolom, milyen a lakásotok a nagy hőségben. Hát ez a faház bizony forró, de naponta kétszer megyek le úszni, hol a Dunára, hol a bányatóra, és az felüdít. Könyvet írok, cikket írok, és készülök az augusztusi, szeptemberi előadásokra. De leginkább, és az lenne a legjobb, leugrani hozzátok. [...]

Olyan szomorú volt az utolsó leveled. Hát bizony az utolsó fordulókat tesszük az életben. Télen nem látszott úgy, hogy még egy ilyen nyarunk lesz. Ajándéknak tekintek minden napot. Az se nagy baj, hogy hamarost el kell menni. Kutya fárasztó néha az élet. Meg mérhetetlen a szomorúság és a baj. Már csak amit a munkámban látok, az is. Ez az őrült világ különösen elszomorít. De ha azt gondolom, hogy megyek hozzátok, mindjárt vidámabb a szívem.

Mindnyájatokat ölel,

Pennás.

 

O. J.: Polcz Alaine említette itt a halállal kapcsolatos kutatásait?

B. B.: Említette, de sokat nem beszélt róluk. Azt viszont megkérdezte, hogy jöjjön-e el a temetésemre. És rendületlenül hozta nekem a szemfedőket. Vagy hármat is kaptam tőle. Mondtam, hogy ne hozzon már többet, mire ő azt válaszolta: egyik lesz viselő, a másik ünneplő. Aztán a ravatalhoz használatos kis gyertyatartókat is hozott, pedig ez sincs gyakorlatban a protestáns vallásoknál.

Gyakran el-elsétáltunk második férjem édesapjának sírjához, az unitárius templom cintermébe. Egyszer leültünk a sírkeretre, és az éppen arra járó férjemet is odahívta Ibolya. Ott hármasban beszélgettünk a halálról. Én elmondtam, hogy nem félek tőle, de Eli ennek az ellenkezőjét mondta. Ma már tényleg nem félek, meguntam a földi életet. Ibolya nem tartotta jónak, hogy egymás fölé temetkezzünk a sírba. Eli jónak találta, mert így nem kell megnagyobbítani a keretet. Pedig meg lehetett volna. Ibolya mindenképpen az egymás mellé temetkezést javasolta.

J. B.: A gyertyatartókkal és gyertyákkal kapcsolatosan én tettem egy ígéretet Ibolya néninek. Ő azt kérte, hogy ha meghal Berta néni, gyújtsak meg egy gyertyát és tegyem ki az ablakba, mert ez azt fogja jelképezni, hogy ő is itt van. Ettől haljon meg nyugodtan Berta néni, ígérem, hogy csak addig lesz ott a gyertya, amíg a holtteste a szobában lesz a ravatalon. Csak azok fogják látni, akik jönnek halottlátni. Megmondtam a tiszteletes úrnak is, és ő azt válaszolta, hogy ennek semmi akadálya sincs. Megígértem Ibolya néninek, így hát meg is fogom tenni.

O. J.: Hogyan látták, ő miként viszonyult a halálhoz?

B. B.: Nem félt tőle, és engem is mind bátorított. Mondta, hogy nincs mit félni. Saját ravatalát és temetését előre megtervezte. Mondta, hogy a fehér hosszú rakott szoknyáját adják rá egy szép blúzzal. Minden részletről hagyatkozott.

J. B.: Halála előtt úgy másfél évvel jelezte, hogy előrehaladottabb stádiumban van a betegsége, ezért nem küld több saját kézírású levelet. Jó barátnője, segítője, Ablonczy Annácska írta ezután a leveleket számítógépen az ő nevében. Olyan „ibolyás" levél ezután már nem jött több.

B. B.: Bár az ő barátnője, pszichológustársa, Kiss Judit, akivel gyakran együtt jöttek hozzám annak idején, és aki azóta is jár hozzám, jól ismeri az utolsó idő történéseit, nem mesélt nekem részleteket az Ibolya haláláról. Az utolsó óráiról nem tudok semmit. Annyit tudok, hogy olyan szűk volt a szobaajtó, hogy nem fért ki rajta a koporsó, ezért lepedőben vitték ki őt, és kint helyezték vissza a koporsóba. Aztán elégették. Ez Miklóssal közös megegyezésük volt. Miklóst is égették, és hamvainak a felét Magyarországon szórták el, Kisorosziban, a Duna-parton, a másik fele meg az Adriai-tengerbe került. Az Ibolya porát is többfelé szórták el.

O. J.: Az életed, Bíró Berta című kötethez mit tetszett szólni?

B. B.: Nagyon bántam. Miért kellett annyit beszéljek? Persze ezek mind igaz dolgok voltak. Egyszer azt kérdezte valaki Samutól, amikor Ibolya is itt volt, hogy hol vannak Bertáék? Ő azt válaszolta, hogy elmentek sétálni, emlékeznek a régi időkre. Mindig eszünkbe jutott valami és újra megbeszéltük. Mindig volt miről beszélni.

Mikor eltemettük a második férjemet, nem küldtünk gyászjelentést nekik, de valahonnan meghallották, és a temetés napjának estéjén meg is érkeztek Kiss Judittal. Ennek most júniusban volt húsz éve. Ekkor volt itt először Judit, aki azóta is látogat engem. Nyolcvan éven túl van, de még vezet, sőt egyedül is el mer jönni.

 

99., olyan december 7 körül

Édes öreg Barátnőm!

Íme itt vagyok a hegyek között és pihenni próbálok a munka mellett. Gondolataim ott keringenek körülötted. Beszéltem Szabó Gyurival (nagyon nyugtalanított, hogy még mindig le kell járnod főzni, meg le-föl a tyúkokhoz). Helytelenítem, hogy még mindig nincsen készen a padló. Remélem, azóta kész.

A könyv miatt semmiért se aggódj. Mindenki nagyon jónak találja. Már a szerkesztő dolgozik rajta (helyesírás, tördelés, központozás, ismétlések elkerülése).

Géza engem is hosszasan fotózott. Utálom, ha fényképeznek, téged meg örömmel nézlek a képeken. Ilyen az ember. Szóval semmit se aggódj! Nem szégyent, hanem dicsőséget hozol nekem. [...]

Lelkesen tervezgetünk. Fotókiállítással és a Kovács András filmjével is összekötve. Különben András elkérte a [...] képet, hogy betegye a filmjébe. Örömmel adtam. És persze a bemutatón itt leszel. Kell is hozzá neked egy barna bársony hajpánt. (Amit valakinek odaadtál.)

Azért tűnik úgy, hogy sokat dolgozom, mert hívnak előadni. Úgy érzem, van mondanivalóm és sokan jönnek meghallgatni. (Erről jut eszembe, a Duna Tévében 19-én kerekasztal-beszélgetés Kosáry Domokossal és elfelejtettem, kivel.) Mellesleg pénzt is adnak érte. Könyvet pedig azért írok, mert örömöm van benne. (És kérik kiadni.)

Háztartás - főzés az életben kell. A vendégek szintén. Te ezt tudod jól. Azt is, ha fárasztó ugyan, de addig jó, míg van kinek főzni. Ennyi az életem. (Úszni, sétálni azért megyek, hogy bírjam fizikummal, erővel.)

Végül is a csomagot elküldtem Jakabfival. Talán azóta megkaptad. (Judittal közös csomag.) Karácsonyit összeállítottam, úgy szeretném, ha idejében eljutna hozzád.

Kutyául fáj a vállam. Már ennyi írás is nehezemre esik. (Szokott lenni, tudod. itt fáj, ott fáj.)

Nagyon örvendtem a levelednek. És rosz-szallom, hogyan étkezel. Most, ha fent van a konyhád, naponta, másnaponta főzzél. [...] Különben azért küldtem ezeket a hamis levesporokat, hogy csak éppen át kell forralni. Nézd meg: van, amit csak forró vízzel le kell önteni. A főtt tésztán is minden rajta van, még csak leszűrni sem kell. De hol van ez egy kidei krumplilevestől...

Öreg barátnéd ölel,

Pennás

Milyen finom a hagymád. Sajnálom elfőzni. Csak nyersen, csemegének esszük, meg salátákhoz.

 

O. J.: Kiss Judit tehát „megörökölte" a Berta néni barátságát Polcz Alaine-től?

B. B.: Amint azt említettem, voltak ők itt együtt is sokszor, de Ibolya halála után Judit továbbra is nagyon lelkiismeretesen látogat engem, évente több alkalommal is. Amikor én a 90. évemet töltöttem, ő a 80-at, együtt ünnepeltünk. Ő is olyan jó, úgy értjük egymást, mint ahogyan Ibolyával. Igazi barát ő is. És még hoz néha egy másik pszichológust, Ilonát (Ilucit), aki most lett nyugdíjas. Mondhatjuk, hogy tiszta idegenek, de nagyon jó barátok és mindenben segítenek, amikor itt vannak. Ha kijönnek ide, úgy dolgoznak, mint a falusiak. Itt maradnak addig, amíg mindent rendbe nem tesznek.

J. B.: Egy testvér se biztos, hogy többet tenne, mint amit ő és a barátnője tesznek Berta néniért. Judit néni mindent előre megszervez telefonon Budapestről, így az érkezésük utáni reggelen már indul is be a munka. Ők is ugyanúgy szeretik Kidét, mint ahogyan Ibolya néni szerette. Sokat fényképeznek, figyelik a természetet. Ők hamarább megtalálják a szépséget itt, mint a helyben élők.

B. B.: Mindig kirándulnak, amikor itt vannak, nagyon szeretik ezt a környéket. Múltkor eltévedtek, a szomszéd falu irányába mentek, és Bádokban vették észre, hogy mi történik. Én meg aggódva vártam őket a Kőlyuk irányából. Már esteledett. Aztán egyszer csak jöttek a másik irányból. Azóta mindig viccelem őket a bádoki úttal.

Juditéktól is sokat tanultam. Szegény, mindig kéri, hogy írjak neki. Azt mondja, az is jó lesz, ha egy nap csak egyetlen szót írok le. Sajnos nem tudok, hiszen nem tudom emelni a jobb kezemet. Sokszor reszket is a kezem, ezért egy-egy idétlen mozdulattal áthúzom az előző írásomat.

Judittal is sokat beszélgetünk Ibolyáról. Van olyan, amit én nem tudok, és olyan is, amit ő nem, ezeket elbeszéljük együtt. Ő is szerette Ibolyát.

 

Édes Bertám!

Nagyon várom Juditot, hogy megérkezzen a hírekkel. Gondolatban folyton veletek voltam, hol aggódtam, hol örültem. Persze mindig csak képzelődtem. [...]

Ez a tél engem háromszori kórházzal eléggé megviselt, és képzeld el, elmentem egy lelkigyakorlatra, ahol nyolcnapi szilen-cium volt (tudod, teljes hallgatás), csak a közös megbeszélések, istentisztelet, imák, meg egészséges életmód, meg egy különös mozgás-gondolat-légzés-érzelem együtt gyakorlatot tanultam meg, amitől úgy rendbe jöttem, hogy egész megfiatalodtam (már ahogy lehet 84 évesen). Majd téged is megtanítlak, ülve is lehet csinálni, és nem olyan nehéz, mint a torna, mert a képzeletnek is nagy szerepe van.

Ne aggódj, bevásárolunk neked mindent a télire, Bebire is gondolunk, és ahogy lehet, Magdára is.

Nagyon örülnék, ha írnál. Bizonybizony az írásunkon is látszik már, hogy éppenséggel nem fiatalodunk.

Sok szeretettel és gonddal ölel öreg Pennásod

Budapest, 2005. augusztus 2.

 

O. J.: Berta néninek volt még olyan barátnője, akihez ennyire kötődött, mint Polcz Ibolyához?

B. B.: Nem volt. Semmilyen más jó barátnőm nem volt. Őt szerettem nagyon. Sok bánata volt neki is, voltak rosszabb napjai is, de azokon túltette magát. Mindenkinek megbocsátott. Ha jól sikerült valami, egy könyvbemutató vagy bármi más, akkor boldog volt, de voltak szomorúbb percei is. Volt adó keze, szeretett ajándékozni. Azt mondta, hogy amikor fogy a fizetése, „nekikezd a fösvénységnek", de ha megkapja a pénzt, már nem törődik vele. Ha ilyenkor kölcsön kért tőle valaki, odaadta a pénztárcáját, hogy vegyen belőle annyit, amennyi kell neki. Jószívű és nagyon figyelmes volt.

O. J.: A legrövidebben hogyan tudná összefoglalni azt, amit Berta néni számára jelentett a Polcz Alaine-nel való barátság?

B. B.: Mindent.