Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

mEG KELL TANULNUNK A GYERMEKEINK
FÜLÉVEL HALLANI

Beszélgetés Rusz Csilla drámapedagógussal

 

A nagyváradi Szacsvay Imre Általános Iskolában dolgozó Rusz Csilla tanítónő azon kevesek egyike, akik országhatáron belül és kívül is elismert drámapedagógusnak számítanak. Huszonnyolc éve áll a katedra mögött, másfél évtizede köteleződött el a drámapedagógia mellett. Azóta sok gyermeket és pedagógust vitt közel hozzá. A barátaival közösen szervezett Országos Drámapedagógiai Napok számos résztvevőt vonzanak minden alkalommal, hiszen ezen a programon nemcsak beszélnek egy igazán jó és hatékony módszerről, hanem - jó nevű külföldi és belföldi mesterek vezetésével - két és fél napon keresztül „művelik" is azt. Ez a program nem a papírról szól. Hála Istennek!

Az alábbi interjú az idei nagyváradi rendezvény után készült.

Ozsváth Judit: Ha most a drámapedagógiában használt forró székbe „ültetlek", mit mondasz Rusz Csilláról?

Rusz Csilla: Huszonnyolc éve tanító, azt hiszem, a lelkesebb fajtából. A leg-kíváncsibb, legtisztább korosztállyal foglalkozik. A gyermeket, legyen az három vagy tizennégy éves, csodálatos lénynek látja. Szerethető, tanítható, hálás emberpalántának, akivel nap mint nap jó együtt nevetni, játszani, izgulni, tanulni, sírni, bosszankodni, kísérletezni, énekelni, gondolkodni, tervezni.

O. J.: Gyergyószentmiklóson születtél, Csíkszeredában nőttél fel, de jó ideje Nagyváradon élsz. Ezt a külső vándorlást nyilván egy belső is kísérte. Milyen volt ez?

R. Cs.: Csíkszeredainak vallom magamat, nem tudtam „elváradiasodni". Sokat vártam ettől a várostól. Amikor - 24 éve -költőfeleségként idekerültem, azt hittem, hogy Ady szelleme átitatta a várost, hogy mindenki versel, hogy óriási szellemi értékek hányódnak itt. Kerestem az utamat, megtaláltam, embereken keresztül, akik később a barátaim lettek. Szüleim, környezetem arra nevelt, hogy ne legyek megalkuvó ember. A tanítóképzőben is rebellis voltam, harcoló típus, a feudális gyökerű, alattvalói szemléletű gondolkodást, ami nálunk még mindig nagyon erős, ifjúkorom óta nem szerettem. Ez a belső kísérte a külső vándorlásaimat.

O. J.: Nővéreddel, Mónikával együtt, aki Párizsban saját kis társulatot vezet, alaposan megfertőződtetek a színházi játékkal. Mi van ennek hátterében?

R. Cs.: Édesanyám sokat énekelt nekünk kiskorunkban. A konyhában improvizációs játékok folytak. Apai nagymamám olyan áhítattal hallgatta, mikor szavaltam, hogy képes voltam a kedvéért verseket tanulni. Szavalóversenyekre jártam. Magyartanárom, Csutak Judit akkor engedte, hogy teadélutánt tartsunk, ha felmutatunk egy „szellemi terméket". Ekkor, 13 évesen írtam meg első darabomat, amit meg is rendeztem az osztályomnak. A címe is az volt: Az osztály. A tanítóképzőt végigszavaltam, a színház, az előadó-művészetek vonzottak. 2008-ban elvégeztem egy gyermekszínjátszó-rendezői képzést, mert egyre jobban érdekelt a gyermekszínjátszás. Azóta majdnem minden évben részt vet-tem-veszek az osztályommal Magyarországon az Országos Weöres Sándor Gyermekszínjátszó Fesztiválon, s minden évben arany minősítéssel tértünk haza. Idén is.

O. J.: Milyen „távolság" van a pedagógia és a drámajáték között?

R. Cs.: Nem távolságról, hanem közelségről beszélnék. A pedagógia nem egy egzakt tudomány, nincsenek pontos megoldások, ahogy pontos eredmények sincsenek. Útkeresés. A drámajáték is útkeresés, amelyben nincsenek jó vagy rossz válaszok. Megélések, megtapasztalások, élmények vannak.

O. J.: Téged már nem is tudlak elképzelni „normál" tanítónőként, olyannyira egybeforrt veled a drámapedagógia. De az is lehet, hogy rosszul mondom: hiszen utóbbi az igazán normális változat. Miért látjuk ezt így?

R. Cs.: Annyifélék a gyerekek, annyiféle környezetből jönnek, annyiféle helyi sajátossággal kell megküzdeniük az iskolákban, hogy elképzelhetetlen ezekre a kihívásokra mindenütt ugyanolyan módszerekkel, pedagógusi attitűdökkel megoldást kínálni. Szakmaiatlannak tartom azt az elképzelést, hogy egy vagy két módszer „csodabalzsamként" megoldást adhat az oktatás-nevelés számtalan problémájára. De amiben hiszünk, amit kipróbáltunk, s ami a kezünkben működik, azt nem szabad elengedni. A drámapedagógia nekem csodaszer, de nem minden pedagógus kezében működik. E módszer a lélekben is kell hasson, másképp nem lesz hiteles, másképp kifele játszás lesz. A drámapedagógia művészetpedagógiai és reformpedagógiai irányzat, amely a dráma és a színház eszközeit sajátos módon használja a nevelésben. Dramatikus játékokkal segíti a valóság átélését, a személyiség fejlődését, társadalmi problémák végiggondolását és megértését, az alkotás szabadságával való megismerkedést, s ezen keresztül a csoport és az egyén fejlődését. A drámapedagógia a személyiség fejlesztésének olyan módszere, amelynek során az egyén ismeretei, készségei, képességei, társas kapcsolatai a játékvezető által irányított, csoportban végzett közös dramatikus cselekvés révén fejlődnek. Interdiszciplináris jellegű, minthogy benne több tudomány és művészet hatása talált egymásra. Ennek megfelelően a drámapedagógia gyökerei a színművészetben, pedagógiában és pszichológiában egyaránt fellelhetők. A drámafoglalkozás nem önmutogató drámai forma; a játszó személyek emberi tapasztalatokat idéznek fel, képzelnek el. Tiszta kommunikációt, empátiát, viselkedési és játékbátorságot fejleszt; az elfogulatlan, tabuk nélküli vizsgálódás gyakorlatát igényli. Játékokkal segíti a valóság átélését, az emlékek megőrzését, a figyelem fejlesztését, az alkotás szabadságával való megismerkedést, s ezen keresztül a csoport és az egyén fejlődését. A megismerés örömétől a kifejezés, az élménymegosztás öröméig juttatja el a drámajátékokban részt vevőket.

O. J.: Kiktől tanultál? Hogyan tanultál?

R. Cs.: A legszerencsésebb, ha a szakmai tudás találkozik a pedagógusi vénával. Drámatanár mestereimtől köny-nyedén tanultam, mert érdekelt, mert magaménak éreztem e módszert a kezdetektől. Kovács Andrásné, Rozika néni volt első mesterem, ő nem elméletet tanított először, hanem hagyta, hogy élményeket gyűjtsünk, érzelmileg érintettek legyünk. A játéktól indított, majd következtek a „mintha" drámai helyzetek, aztán a tanítási dráma s utána a módszer elméleti része. Rozika néni után sorakoztak a többiek: Előd Nóra, Achs Károly, Török László „Dafti", Kiss Tibor, Hollós József, Kunné Darók Anikó, Zalavári András, néhai Fodor Mihály. Nagyon sok drámás kollégától tanultam még, olykor egyszeri találkozások alkalmával is. E módszer nem tanulható meg 60 vagy 120 óra alatt, szerintem ez az a módszer, melyet egy egész életpályán át kell tanulni. Talán ezt az útravalót kaptam mestereimtől.

O. J.: Hogyan látod, a gyerekek menynyire fogékonyak a drámapedagógiára?

R. Cs.: Még nem találkoztam olyan gyerekkel, aki nem örül a játéknak. Heti egy órában van drámaóra mint választott tantárgy, de egy drámás pedagógus minden óráját átszövi a „dráma" szelleme, legyen az matek- vagy anyanyelvóra. A gyerekek vevők a színház eszközeivel történő tanításra. A hatéves a képzelet, a „mintha" világában otthon van, az a sajátja, ezt kellene megőriznünk az iskolában. De mint említettem, nem mindenki kezében működik a drámapedagógia. Alkati, lelki, emberi és szakmai egymásra találás szükséges ahhoz, hogy ez a módszer a pedagógus kezében jól működjön.

O. J.: Miben segíti a gyerekeket a drámapedagógia?

R. Cs.: Hát nem biztos, hogy az év végi felmérőjük jobb lesz tőle. De ez sem kizárt. Szerető és szerethető emberkék lesznek. Elfogadják társaikat, féltik az elesetteket. Beszélgetnek egymással. Nagy szó! És tudnak is beszélgetni. Mernek kérdezni és mosolyogva felelni. Megérintenek, s elfogadják egymás érintését is. Nagyokat kacagnak. Kitartók a munkában. Nem félnek a „színpadtól", örömforrás a szereplés. Tudnak mesét hallgatni, tudnak játszani, tudnak a hallgatóság számára élvezhetően olvasni. Minden gyerek viselkedésében látható, hogy elfogadja és vállalja önmagát (külsejét, alkatát, gondolatait, érzelmeit, véleményét, szándékát, tetteit). Csökken mind az önmaguk túlértékelése, mind a kisebbrendűségi érzésből fakadó gátlás. Fejlődik önuralmuk, önfegyelmük, jobban figyelnek a külső és belső környezetükre. A drámajátékok során nő testi, térbeli biztonságuk, esztétikai érzékenységük, kezelni és elviselni tudják a konfliktusokat, kulturáltabbá válik vitakészségük, kedvezőbben alakul ki társas kapcsolatuk, toleráns magatartásuk, empatikus készségük. Nagy szavak ezek, talán ha filmeznénk, hogy miként válik egy frusztrált, szorongó, halk szavú kislányból igazi mesemondó, aki versenyekre jár, ha látnánk az enyhén szellemi fogyatékos gyereket, miként terelgetik a színpadon társai, hogy megtalálja helyét, közben pedig ez a közönség számára észrevétlen legyen... Ha látnák, miként fogadják el a játszók - önként - az együttműködés szabályait, milyen kedvvel, örömmel és alkotó módon vesznek részt a drámaórákon. Sem tesztekkel, sem felmérőkkel nem mérhetők azok a pozitív változások, melyek sok-sok drámaóra során következnek be a gyermekek viselkedésében, személyiségük fejlődésében, társas kapcsolataikban. Itt a szülő és a tanító a mérő, felmérő és látó, nem a „tanfelügyelő".

O. J.: Azon túl, hogy személyesen elköteleződtél e mellett az alternatív módszer mellett, drámapedagógiai műhelyt is létrehoztál Nagyváradon. Ez sem a tegnap történt. Kérlek, beszélj ennek történetéről, céljairól, működési formájáról, „eredményeiről"!

R. Cs.: Tizenöt évvel ezelőtt hazajöttem egy szovátai drámapedagógiai képzésről, melyet Kovács Andrásné tartott. Akkor ösztönből éreztem, hogy alkalmazott módszereim megerősödhetnének szakmaisággal, ha a drámában elmélyülök. Hinteni akartam a „magot", népszerűsíteni, tudatni kollégáimmal, hogy van egy „csodaszer". Nem akarom misztifikálni a drámapedagógiát, de meggyőződésem, hogy csodákra képes. Egy városi pedagógiai kör alkalmával tartottam egy élménybeszámolót, s felmértem: lenne-e érdeklődés a drámapedagógia iránt. Száz emberből nyolcvanat érdekelt. Rögtön hozzáláttam a szervezéshez. Évente három-négy tanfolyamot szerveztem, s egyszer csak azt láttam, hogy vannak, akik mellém álltak, segítenek a szervezésben, akiket ugyanúgy érdekel e módszer, akárcsak engemet, s szívügyüknek tekintik, hogy népszerűsítsék. A műhely önszerveződéses alapon működött. Volt, hogy havonta találkoztunk, bemutató foglalkozásokat tartottunk egymásnak, melyeket szakmai értékelők követtek, aztán a műhely városi, megyei, majd országos tanfolyamok szervezésébe kezdett. Nincs mögöttünk bejegyzett civil egyesület (mindig hanyagoltuk), nincs intézmény sem mögöttünk, de elértük, hogy a Bihar Megyei Pedagógusok Háza, valamint a Hargita Megyei Pedagógusok Háza felterjessze a programjai közé a drámaképzést. 2012 óta a Partiumi Keresztény Egyetem az egyik fő anyagi és erkölcsi támogatónk. A Nagyváradi Drámaműhely egy önkéntes pedagógusokból álló műhely. Alaptagjai: Bárdi Márta, Kovács Ildikó, Nagy Ágota, Kubola Anikó, Rácz Imola, Bordás Andrea és jómagam. Valójában magánjellegű minden nagyváradi „találkozó", a hallgatók csekély önköltséggel támogatják egy-egy tanfolyam megszervezését, melyből a terembért, előadók étkeztetését, esetleg aprócska protokollajándékát biztosítjuk. Előadóinknak legtöbbször csak otthonainkban tudtunk szállást biztosítani, de előfordult az is, hogy a minisztérium továbbképzési programjában szerepelt a drámaképzés, s ekkor már minden hivatalosan működött. 2008-ban volt ez így. Az RMPSZ és annak bihari tagszervezete az utóbbi években mindig a támogatóink között van, de volt, hogy a Magyar Drámapedagógiai Társaság támogatását is élveztük.

O. J.: Az idén immár 16. alkalommal szerveztétek meg Váradon az Országos Drámapedagógiai Napokat. Nagyon népszerű program, amire hamar betelnek a helyek. Kétségtelenül hiánypótló és nagyon színvonalas, intenzív rendezvény. Honnan jött ennek gondolata, és milyen az elmúlt több mint másfél évtized története?

R. Cs.: Honnan jött a gondolata? Hát ha mi megismertük ezt a módszert és megkönnyítette a pedagógusi munkánkat, akkor másnak is meg kell ismernie. Látom, a pedagógusok ki vannak éhezve a gyakorlatorientált képzésre, kézbe akarnak kapni játékot, módszert, élményeket, az akadémikus elméletet unják, nem értik, fölöslegesnek tartják. Ha a kettő egy képzés alatt jól van vegyítve, akkor elfogadják, de másképpen tiltakoznának. Főleg egy nem akkreditált, pontot nem érő képzésen. Mert az ellen a képzés ellen, amelyik pontot ér, ám unalmas, semmitmondó, időrabló, senki nem emeli fel a szavát. Mert pontokat gyűjtögetünk. Ez az oktatáspolitika. Pontok döntik el, hogy mit ér egy pedagógus. Pontokat lehet szerezni egy éjszaka leple alatt, pult alól, innen-onnan, fiktív képzésekről, politikai szervezetektől. De előbb-utóbb el kell döntenünk, hogy pontokat szerzünk vagy gyermekeket tanítunk. S aki évek óta visszajár a tanfolyamainkra, az eldöntötte, hogy miért áldoz erre a szabadidejéből.

A szakmai fejlődésen, újabb és újabb információkhoz jutáson túl 16 éve célunk az is, hogy tanfolyamainkon energiával, lendülettel, lelkesedéssel és humorral töltődjenek fel a pedagógusok. Mindig erősít minket a nagy érdeklődés, az ad erőt, hogy folytassuk ezt a munkát. Mert sem politikai párttól, sem oktatási szervezetektől nem kaptunk kitüntetést, „plakettet". Pedig jól mutatna a polcon vagy a portfólióban... Ám a résztvevők visszajelzései! Ezek nem kitölthető formanyomtatványok, hanem gyakran a hallgatók saját jegyzetfüzetéből kitépett lapokra írt üzenetek. Egyet hadd meséljek el. Arad megyéből érkezett egy kollégánk, aki árva gyerekekkel dolgozik nap mint nap. Hogy milyen az ő munkája, azt csak ő tudja, mi, „elkényeztetett" pedagógusok legfeljebb csak sejtjük. A háromnapos tanfolyamunk után azt írta: „Azt hittem, háromhetes szabadság után vagyok, ahol testemet, lelkemet és szellememet is táplálták." Egy ilyen visszajelzéstől évekig tudok lelkesen dolgozni, annyi erőt ad. Azok közé a pedagógusok közé tartozom, akik öntörvényűek, innovatívak, akik nem hajlandók feladni a kritikus (önmagával is kritikus!) szakmai elkötelezettségüket.

Ha olyan dolgokra kényszerülök, amiket jó szívvel nem tudok megcsinálni, akkor eljöhet az a pont, amikor azt mondom, hogy a formális, intézményes oktatásban nem dolgozom tovább. A pedagógustársadalom nagy része ugyanis bátortalan a saját szakmai döntéseit meghozni, ha az szembemegy az oktatáspolitikai kényszerekkel. Nyilván ez egzisztenciális kérdés is.

O. J.: A résztvevők milyen elvárásokkal érkeznek a programra, és milyen visszajelzéseket adnak utólag?

R. Cs.: Mindig sok-sok gyakorlatot, játékot, bemutató órát várnak. A drámapedagógiában először a gyakorlatokkal ismerkedik meg a résztvevő, a megtapasztalás után jön az elméleti anyag. Ettől is izgalmas. Nem elég az agyat táplálni, az érzelmekre kell hatni, mind a felnőttképzésben, mind az iskolában. A visszajelzéseket sokáig gyűjtöttem, olyanok voltak, hogy csüggedő napjaimon néha elővettem, s megint szárnyra keltem tőlük. Vajon nagyképűen hangzik, ha azt mondom, hogy zömében pozitív visszajelzéseket kaptunk ez idáig?!...

O. J.: Ezek a találkozók képzési alkalmak is egyben, bár a drámapedagógiában való elmélyüléshez, annak elsajátításához hosszabb időre van szükség. Milyen képzési lehetőségek állnak rendelkezésére az ilyen irányban érdeklődő pedagógusoknak? Hogyan juthat el valaki a módszer alapos birtoklásáig?

R. Cs.: Tanulni lehet. Én sem itthon tanultam meg mindent. Pénzt, időt, energiát nem sajnálva el kell járni különböző magyarországi képzésekre, s itthon kihasználni, ha akad ilyen lehetőség. Ha egy városban, megyében akadnak drámapedagógia iránt érdeklődők, összeállnak, és megszerveznek egy képzést, előadókat hívnak. Ha bevezetik a pedagógusképzés programjába, akkor készen kapják, ám 20-30-60 óra nem elég. A Magyar Drámapedagógiai Társaság és a mi műhelyünk nyitott arra, hogy segítsen az érdeklődőknek. Ettől az évtől benne van a Bolyai Nyári Akadémia programjában is.

O. J.: Most látszólag másfajta dolgokról kérdezlek. Látszólag. Közel negyedszázada ott a hittan az iskolai tárgyak között. Ezt az időszakot te is a katedra mellett töltötted, így rálátásod van erre az „inkulturációs" folyamatra. Milyen gondolatokat fogalmazol meg ezzel kapcsolatosan?

R. Cs.: Amikor megjelent a hittan az iskolában, azt hittem, egyetlen lesz, amelyik nem válik tananyaggá, „tantárgy-gyá". Bejön egy kedves személy az osztályba és elárad a fény, a mosoly, a nyugalom varázslatos világa, még a silány osztálytermekben is. Nem írnak felmérőt, nem lesz munkafüzet, sőt tankönyv sem, legalább első, második osztályban nem. Tele lesz az ilyen óra érzékenyítő játékokkal, vetítéssel, no meg egy kedves személlyel, akin hitelesen átragyog valami. Aztán mégis a tanárok jöttek, akik tantárgyat tanítanak, tankönyvből, munkafüzetből, és felmérőket íratnak. Persze, biztosan közöttük is vannak olyanok, akik számára a vallásóra nem tanóra.

O. J.: Ha már iskolai tárgy, a hitoktatáshoz is módszertant kell rendelni. A drámapedagógia miként illeszkedik az effajta módszertárba?

R. Cs.: A hitet megélni kell, az ehhez szükséges ismereteket pedig - véleményem szerint - élményszinten átadni, nagyon hiteles embertől, aki úgy él, ahogyan hirdeti. A drámapedagógia éppen az élmény szinten történő tanítás, így hát itt a válasz. Minden hitoktató kezébe adnám, éljen vele, mert megkönnyítené munkáját (ha az egyáltalán munkának nevezhető). A dráma őszinte műfaj, őszinte és erőteljes. Érzelmekkel van tele és nincs benne rossz válasz. Minden tanárnak tisztában kell lennie saját szaktudásával és képességeivel: érzi-e a saját kompetenciáját, képességeit, az osztályban betöltött szerepét elég erősnek tartja-e ahhoz, hogy a dráma hozta „csodás" helyzeteket kezelni tudja. Mert nemcsak szaktudása, hanem a megélt hite is próbára kerülhet egy-egy drámai szituációban.

Véleményem szerint azonban a dráma bevonása a (hit)oktatásba elsősorban nem módszertan, hanem szemléletmód kérdése. Általános iskolás gyerekek számára a humán tudományok mindegyike könnyebben tanítható ilyen jellegű tevékenység során, mint szokásos frontális és verbális módszerekkel. Meg kell tanulnunk a gyermekeink fülével hallani a megtanítandó történetet, az ő szemükkel és szívükkel látni az eseményeket, s felfedezni azokat a játékos elemeket, amelyekkel az üzenet számukra könnyebben továbbadható. A drámajátékok emocionális töltöttségük és komplexitásuk kapcsán igen alkalmasak az üzenet elmélyítésre, az események átélésére.

O. J.: Milyen „eredmények" várhatóak ott, ahol drámázva tanulják a hittant a gyerekek?

R. Cs.: Hívő, keresztény embereket szeretnénk nevelni tanítványainkból.

Egyszerűbben szólva: jó embereket. Ez lenne az eredmény.

O. J.: Milyen „kompetenciái" vannak a drámás hittanárnak?

R. Cs.: Én nem nagyon szeretem a kompetencia szót, de ma ezt használjuk a képességek, készségek, tudás és személyiségjegyek helyett is. Nem akarok akadémikus magyarázatot adni, a drá-más hittanár ötletes, érző, érzékeny, leleményes, figyelő, megélő, átszellemült, hiteles, őszinte, találékony, közel engedi magához a gyerekeket.

O. J.: A korábban említettek ellenére sajnos meglepően kevés hittanár résztvevője van az Országos Drámapedagógiai Napoknak. Pedig az egy nagyszerű (és rendkívül olcsó) képzési alkalom is lenne számukra. Miben látod a távolmaradásuk okát?

R. Cs.: Talán félnek tőle azok, akik sohasem próbálták. Azt hiszik, színház, bohózat, s a hittan ugye komoly tárgy. De mi a cél? Hittan nincs hitelvek, igazságok és meggyőződések nélkül. Ezeknek kiemelése és tudatossá tétele minden hittan - és így minden hittanár - legfőbb feladata. Ha a hittanár csak „papol" róluk, ha szárazon ismereteket közöl, nagy valószínűséggel lepörög a diákról.

Visszatérve a kérdésedre: talán a félelem, a merevség, az előítéletek miatt maradnak távol képzéseinktől a hitoktatók.

O. J.: Mit üzensz azoknak a hitoktatóknak, akik elvben egyetértenek a drámapedagógia és a hittan összekapcsolásával, de - talán tantervi, tankönyvi és egyéb kötöttségekre (is) hivatkozva - gyakorlatban nem merik megtenni az első lépéseket ebbe az irányba?

R. Cs.: Ha bemész egy osztályba, gyerekek közé keveredsz, mindegy, milyen tantárgyat tanítasz, ha nem vagy felvértezve kellően sok módszerrel, elvéreztél. Ha tankönyvet, tantervet tanítasz, s nem a gyereket figyeled, ha nem neki szeretnél megfelelni, zsákutcába juthatsz. Ha tanár vagy s szeretet nékül dolgozol, ebben a munkában örök vesztes maradsz. Ma már az élménypedagógiai, mentálpedagógiai tréningek is használják a drámajátékokat, gyakorlatokat, konvenciókat. Ezek alapok, meg kell tanulni őket, hogy tudjunk válogatni belőlük. S tesszük mindezt az ügy, a gyerek iránti szeretetből.

 

(A beszélgetés a Magyar Közoktatás 2014/5. számában megjelent interjú szerkesztett, bővített változata.)