Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Tamási Zsolt
rADIKÁLIS EGYHÁZI TERVEK ÉS LÉPÉSEK 1849 NYARÁN

 

Radical Church Solutions and Spteps Taken During Summer 1849

In the summer of 1849 beside the commitment for the war of independence Hungarian Catholic priesthood heard about the decree from the newspaper „Közlöny". Likewise here appeard Horváth Mihály bishop's and a minister's instructions, that part of his they concerned the planned national synod. With these fulfill, we can observe the introduction of radical church reforms. The study, the contact between the radical church solutions and the priesthood's revolutionary behaviour, is shown through some examples, that it was found after church radicalism, the revolutionary commitment and the driving in of the revolution between character assassinations.

Keywords: war of independence, Hungarian Catholic priesthood, Horváth Mihály bishop, radical church reforms

 

A szerző a BBTE RK Teológia Kar végzettje, 2005-ben védte meg doktori dolgozatát. Tanárként dolgozik Marosvásárhelyen. Posztdoktori kutatást végzett az MTA Történettudományi Intézetében, kutatási témái: az 1848/49-es forradalom katolikus egyháztörténeti vonatkozásai, az erdélyi egyházmegye története.

A magyar katolikus egyház 1849 nyarán, a forradalmi helyzetben többszörös kihívás elé került. A szabadságharc katonai eseményei között fokozottan vette igénybe mozgósító szerepét a magyar forradalmi kormány, illetve az osztrák katonai kormányzat. A radikálisnak tekinthető egyházi tervek és lépések a magyar katolikus papság részéről feltételezhetően szorosan összefüggtek a papság forradalmi elkötelezettségével. Amennyiben az osztrákokkal szemben a magyar kormányt pártolták, a forradalmi kormány által kiadott Közlöny utasításait követték. A Közlönyből informálódva egyszerre értesülhettek a magyar kormány katonai mozgósításairól és a Vallás- és Közoktatási Minisztériumot irányító Horváth Mihály kinevezett csanádi püspök egyházkormányzati reformterveiről is. Ezért, ha párhuzamba állítva megvizsgáljuk a magyar papság forradalmi magatartását, az egyházi radikalizmus behatárolásában is jogos következtetésekhez juthatunk.

Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc alatt annyira természetes volt, hogy a lakosság magatartását meghatározták a szószékről elmondott beszédek, hogy ennek jelentőségét a legtöbb esetben sem a korabeli levelezés, sem az emlékiratok nem tartották fontosnak, hogy külön kiemeljék. Egyértelmű viszont, hogy a forradalmi változások és utasítások ismertetése a sokszor írástudatlan lakossággal nem volt elképzelhető azoknak a szószékről történő kihirdetése és magyarázása nélkül.1 Az újoncozás kizáró feltétele volt az egyházak által vezetett anyakönyvek megléte, az azokban található pontatlanságok vagy akár szándékos tévedések az újoncállítást nehezíthették. A népfelkelés szervezése a helyi hatóságok részéről a pap támogatása nélkül eredménytelen lehetett. A szabadságharc utolsó szakaszában meghirdetett és a többnyire célszerűtlennek tartott keresztes hadjárat szintén a papság szerepét helyezte előtérbe. A pap személyes meggyőződése, forradalmi vagy ellenforradalmi elkötelezettsége meghatározó volt hívei magatartásának szempontjából. A forradalmi és osztrák kormányzat a maga részéről ezt érzékelte is, ezért találkozunk folyamatosan a szószék politikai célokra való felhasználásának követelésével.2 A papságnak a forradalmi és ellenforradalmi propagandába való bevonása, sőt kötelezése 1849-ben, a forradalmi és politikai változások, s főleg a függetlenség kimondása után egyre fokozottabban jelentkezett a magyar kormány és az ellenforradalmi osztrák katonai vezetőség részéről egyaránt. A politikai hatalom folyamatosan nyomást gyakorolt a papságra, hogy terveinek propagálója legyen, s így a papságnak, miközben azon töprengett, hogy jó papként milyen utat válasszon, azzal is szembe kellett néznie, hogy jó polgárként kinek az oldalán álljon. A töprengés mellett meg kellett felelnie a még nagyobb bizonytalanságban álló hívek azon igényének is, hogy jó pásztoraik és adott esetben vezetőik legyenek. Ezért nyílt vagy visszafogott tiltakozást is kiváltott a papság részéről a szószék politikai célra való felhasználása. Jellemző példának tekinthető Plosszer Ferenc veszprémi egyházmegyés, pápai plébános esete, aki naplófeljegyzéseiben elutasítja a szószék politikai kiszolgáltatottságát, megjegyezve, hogy a szabadságharc katonai eseményei közepette felváltva a magyar kormány és a császáriak is erre kötelezik, utóbbiak halálbüntetés terhe mellett.3 Vidovics Ágoston pápakovácsi, szintén veszprémi egyházmegyei plébános naplójából azt is megtudhatjuk, hogy a kormányrendeletek kihirdetése alapvetően még nem jelentett semmilyen elkötelezettséget sem. Amint fogalmaz, a keresztes háborút csak kihirdette, hisz azzal senkinek sem használt volna, ha a parancsot megtagadva engedte volna magát elfogatni.4 A kormányrendeletek kihirdetése mellett azok tartalmával kapcsolatban is találunk fenntartásokat. Ezek közül kiemelhető a székesfehérvári egyházmegyéből az adonyi plébános megjegyzése, aki a magyar kormány által 1849. június 6-ra hirdetett országos böjt kapcsán elmereng, hogy a böjtöt, ha a katolikus egyház parancsolja, akkor nem, de ha a protestáns Kossuth parancsolja, akkor viszont megtartják.5

A kormányrendeletek kihirdetését még nem fogadhatjuk ugyan el az elkötelezettség egyértelmű és legbiztosabb jelének, ebben az esetben ugyanis feltételezhető a külső, katonai kényszer hatása. Azt viszont megállapíthatjuk, hogy az egyszerű kihirdetés mellett az utasítások követésére való lelkesítés már egyértelmű jelzésnek tekinthető. Ezért a magyar katolikus papság állásfoglalásának - az osztrák vagy inkább a magyar kormány támogatása - a behatárolásában az egyes egyházmegyéken belül érdemes röviden áttekinteni, hogyan érintette a papságot a forradalom és szabadságharc leverése után az osztrák megtorlás. A katolikus egyháznak az 1848/49-es forradalomban való részvételét illetően a történetírásban a leggyakrabban azzal a megfogalmazással találkozhat az olvasó, hogy a szabadságharc során kevés kivétellel a felsőpapság a nemzeti függetlenség ügye ellen fordult, a másik oldalon pedig a reakciós alsópapság szerepéről olvashatunk, amely nemcsak a szabadságharcot támogatta, hanem egyúttal az egyház belső kritikáját is gyakorolta. Ez a kétpólusos megközelítés részben nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy a papság legnagyobb része semleges volt a forradalmi események alatt, a külső kényszernek engedve a hadi események során éppen hatalmat gyakorló forradalmi kormány vagy császári kormányzat rendeleteit hajtotta végre. Ezt a képet nem a kommunista történetírás alakította ki, hanem csak átvette, propagálta azt a megközelítést, amelyet 1849 őszétől éppen a magyar katolikus püspöki kar dolgozott ki a kinevezett hercegprímás, Szcitovszky János vezetésével. A jól kigondolt egyházi belső védekezési mechanizmus arra törekedett, hogy az egyháziak forradalmi ténykedését minimalizálva mutassa be, s így a számonkérés terhe alól klerikusait mentesítse. A jól megtervezett és végrehajtott utasítások eredményeként valóban nagyon sok pap kerülhette el a megtorlást, de ez szükségszerűen együtt járt a katolikus egyház szerepvállalásának a történetírásba berögzülő téves megítélésével. A forradalom ideje alatt a magyarországi és erdélyi egyházmegye papsága általában a forradalmi kormány Közlönyben megjelenő utasításainak tett eleget. A magyar Honvédségben a szabadságharc idején száz tábori lelkész volt, de emellett hatszáznál is több fegyvert fogott papnövendéket vagy már felszentelt papot találhatunk.6 Az osztrák politikusok nehezményezték is, hogy az udvarhoz legtöbb szállal kötődő katolikus egyháziak tömegesen vállaltak szerepet a szabadságharcban. Elégedetlenségük legismertebb megnyilvánulása az 1849. július 3-i osztrák minisztertanács, ahol Alexander Bach ideiglenes belügyminiszter így fakadt ki: „A felkelők tanai a katolikus egyháziak körében számos követőre és buzgó élharcosra találtak. Ha vissza akarjuk vezetni a magyarországi katolikus egyházat rendeltetéséhez, akkor meg kell tisztítanunk valamennyi olyan elemtől, akik a vallásra és az államra nézve veszélyesek..."7 Ebben a megfogalmazásban is egyértelműen megjelenik, hogy a forradalmi radikalizmus és az egyházi reform szoros kapcsolatban áll. A vallásra veszélyes elemnek tekintették Horváth Mihály kinevezett csanádi püspök és vallás- és közoktatási miniszter tervét, mely szerint 1849 augusztusára nemzeti zsinatot tervezett, amely kimondta volna a magyar egyház teljes függetlenségét. Róma ezt az anglikán szakadáshoz hasonló tervnek ítélte, ezért a szabadságharc leverését úgy magyarázta, mint „végtelen előnyt a magyarországi egyház ügye számára".8 A forradalom és szabadságharc bukása után Haynau az egyházi személyekkel szembeni eljárást illetően proklamáció-jában kiemelte, hogy rögtönítélő eljárásnak kell alávetni azt, aki a népet lázadásra csábította; aki a pártütő kormánytól vagy az általa kinevezett biztosoktól parancsot fogadott el vagy annak engedelmeskedett; aki a császári királyi polgári és katonai hatóságok által kibocsátott proklamációkat vagy egyéb rendeléseket, melyeket hivatalos állásánál fogva közhírré tenni lenne köteles, elmulasztja kihirdetni vagy elhallgatja őket; aki a császári királyi ausztriai vagy cári orosz seregek ellen népfelkelést hirdetett és azt vezette. Így kerültek a legveszélyesebb helyzetbe azok a papok, akiknek a kormányrendeletek kihirdetése volt a dolguk. Hermann Róbert közlése szerint közülük került ki a kivégzettek egyötöde.9 Szcitovszky János kinevezett esztergomi érsek koordinálásával a legtöbb esetben úgy sikerült a felelősségre vonások által érintett klerikusok egy részét kivonni Haynau vésztörvényszékeinek az eljárása alól, hogy a papság forradalmi „botlásainak" tárgyalását, mint egyházfegyelmi kihágást, sikerült a szentszéki bíróságok hatáskörébe utalni, ott egyházi fenyítékben részesítették őket, majd többségüket, viszonylag rövid idő múlva, újra alkalmazták. Az egyházi megfenyítés célja az volt, hogy bizonyítani lehessen, az egyházi vezetőség komolyan veszi a vétkek megfelelő szankcionálását. Ebben a logikai rendben irregularitásnak, igazságtalan háborúban való részvételnek minősítették a forradalmi hadseregben való szerepvállalást. A szentszékek által megszabott penitenciát valójában sokkal inkább befolyásolta az esetleges egyházi fegyelemsértés, amelynek tisztázása általában az eljárás menetét is elnyújtotta. Mivel viszont az osztrák fegyelmi bizottságnak az 1850. június 10-én kiadott rendelet értelmében joga volt betekinteni az egyházi iratokba, ennek kivédésére az egyházmegyék különböző módszereket vettek igénybe.

A legsajátosabb megoldást a csanádi egyházmegye találta ki: szó szerint egyszerűen kiollózták a jegyzőkönyvekből azokat a részeket, amelyek kompromittálhatták volna a klerikusokat. Hasonló megoldás volt, hogy a legtöbb egyházmegyei levéltárban alig maradt irat a világi hatóságokkal folytatott levelezésből, mivel a forradalmi kormánnyal fennállt kapcsolat nyomait lehetőleg eltüntették, a császári hatóságokkal fenntartott kapcsolatról pedig nem volt érdemi megőriznivaló. Néhány esetben fennmaradt mind a kétfajta levelezés.10 Az egri egyházmegyében, ahol Lonovics József volt a kinevezett püspök, de ahol az egyházmegyét Lévay Sándor helynök vezette, a körlevelekből csak az 1848/49-ben kiadottak hiányoznak.11 Ennek okát köny-nyű azonosítani: mivel Lévay helynök utasításait követve az egri egyházmegye egyértelműen támogatta a forradalmi kormányt, indokolt volt eltüntetni ezeket az iratokat. A forradalom utáni szentszéki üléseken így alig néhány klerikust kellett hogy elmarasztaljanak a forradalmi szerepvállalásért, akik között nem meglepő, hogy ott találjuk a helynök Lévay Sándort is. A kalocsai egyházmegyében Girk György helynök beszámolója szerint a káptalan az „adott körülmények közt lehetséges mértékben" megőrizte a király iránti hűségét, de elég sok klerikus az érseki központban működő idős papok otthonában kötött ki, penitenciavégzésre kötelezve.12 De volt olyan is (pl. Csicsáky József), aki vezeklés helyett inkább a papi kötelezettségei alóli felmentését kérte.13 Beszámolója azért is érdekes, mert a forradalmi elkötelezettségére és egyházfegyelmi radikalizmusára egyszerre találunk burkolt utalást. Amint írja, amikor a császári csapatok a városhoz közeledtek, kizárólag csak félelmében menekült el, világi ruhában csak azért járt, mert a reverenda állandó viseletként számára már kényelmetlen volt, s haját is csak a hideg és a reumatikus fájdalmak miatt növesztette meg, a nagyprépost példáját követve.14

Gyakorlatilag nem találunk magyar katolikus egyházmegyét, ahol a forradalmi elkötelezettség ne lenne bizonyítható. Még a legtökéletesebb utólagos elkendőzések mellett is ottmaradnak az iratokban az erre utaló jelek. A pécsi egyházmegyében például úgy fogalmaznak, hogy „az általános politikai zavarok közt történhetett tévedések feletti őszinte bánat nyilvánítása, s bocsánatérti kérelem is kapcsolandó".15 Az is megfigyelhető, hogy az osztrák érzelmű egyházi vezetőség nem akarta elkendőzni a forradalmár papok vétkeit. Ez történt a székesfehérvári egyházmegyében, ahol az osztrák érzelmű, s a forradalmi kormány által ezért vagyonelkobzásra is ítélt helynök, Farkas Ferenc szigorúan lépett fel a honvédpapokkal szemben. 16 Így itt könnyen bemérhető a papság forradalmi elkötelezettsége, radikalizmusa. Jóval nehezebb ennek a beazonosítása a nyugati országrészeken, ahol az osztrák katonai ellenőrzés alatti egyházmegyékben a papság az osztrák rendeletek kihirdetésére volt kötelezve. Ez viszont nem jelenti azt, hogy a papság ne állt volna a forradalom oldalán. A győri egyházmegye esetében például a forradalom leverése után ugyan beszámoltak arról, hogy a forradalmi kormány 1848-ban császárhű papokat hurcolt meg, de amikor egyértelmű császárpártiság miatt jutalomra méltó papok névsorát terjesztették fel 1849 decemberében, a listára csak két klerikus nevét tudták az egész egyházmegyéből feljegyezni.17

A veszprémi egyházmegye esetében a felelősség hárításának sajátos formája is felbukkant: a felekezeti megoldásával próbálkoztak. A csurgói alesperes jelentésében a hangsúlyt arra helyezte, hogy a forradalmi kormány inkább a protestánsokra hagyatkozott. Logikájának lényege, hogy a többségében protestáns minisztérium utasításai elküldésekor a címzésekben a „Lelkészek, Tiszteletes Urak" megszólítást használta, nem pedig a „Tisztelendő, Főtisztelendő Papok, Esperesek, Püspökök" címeket.18 De itt is maradtak nyomok a katolikus klérus radikalizmusáról. A sümegi kerület alesperese beszámolójából például megtudhatjuk, hogy az egyik plébános, Horváth József a következő köszönési formát használta: „Dicsértessék a Jézus Krisztus - éljen Kossuth".19

Az erdélyi egyházmegye Bem sikeres tavaszi hadjárata következtében a forradalmi kormány ellenőrzése alatt állt a szabadságharc alatt. Ennek a térségnek a sajátosságát az adta, hogy az 1848. október 9-én Gyulafehérvárra érkező püspök „eleinte az utak bátortalansága és a megtagadott katona-kíséret, azután egy nagyon súlyosan ránehezedett több hónapig tartó betegség miatt kénytelenített itt maradni, honnan különben a vár-ostromlási négy hónap lefolyása alatt20 megyéje papjaival és a váron kívül lévő minden más egyénekkel való közlekedéstől merőben el volt zárva, és így papjainak sem politikai, sem egyházi cselekvényeiről tiszta, részletes és hiteles adatokon épült tudomással nem bírhat".21 Az 1849 májusától helynöki tisztséggel megbízott kolozsvári apátplébános, Kedves Istvánnak arról is be kellett számolnia, hogy „az én helyettességemet nem mindenütt fogadták el, mint Gyergyóban, és Felcsíkon másutt határozatilag is érvénytelennek nyilatkoztatták és azt hivatalosan is megírták, mint Udvarhelyt, azért az ily esperestségekből ide hozzám nem is jővén hivatalos tudósítás, a papok állásáról csak hírből tudhatok valamit".22 Így viszonylag kényelmesen volt választható az az önvédelmi retorika, amely szerint, amíg csak tehette, a püspök a törvényes hatalom iránti engedelmességre intette a papjait. Az elszigeteltség után a magára maradt papság nem volt akitől tanácsot kérjen, így „nem önszíve hajlama szerint, hanem a magoknak halál-fenyegetés által engedelmességet kicsikaró, és a fejérvári várat kivéve, egész Erdélyt hatalmukban tartó Kossuthpártiak kényszerítése miatt kénytelenített cselekedni, hogy életét megmenthesse". Hogy valójában nem ez történt, azt Eránosz Jeremiás ditrói plébános jelentéséből is idézhetjük: „Bajos volna le írni a függetlenségi nyilatkozat hirdetése alkalmasságával, egész búcsújárási ünnepélyességgel tartott szónoklatok közt szóra sértő az ausztriai házat gúnyoló s lázzasztó beszédeket... féktelen szabadsággal egynéhány pap társaim el hivattatásokot falba rúgva s mesék után indulva, az igaz tudományt nem szenvedték, az Isten igéje hirdetésére szánt szónoki széket, politikai dolgok szónok székévé változtatták, a honnan nem különben egyes, mint tömeg nép előtt is nyíltan az ausztriai Ház, fejedelem, és kormánya ellen mérgesen tetszeni kívánásból is beszéllettek".23 A püspöki retorika és a szentszéki ítéletek meghozása ellenére még így is az egyházmegye területéről szinte negyven pap kapott különböző mértékű világi büntetést, s rajtuk kívül többen bujkálással mentették magukat a megtorlás elől. Az egyházi vétségek kiemelésével az állítólagos politikai bűnökkel szemben pedig azt próbálta Kovács Miklós megyéspüspök hangsúlyozni, hogy miközben a politikai engedetlenség külső kényszer hatására következett be, az egyházi radikális reformtervek felpártolása egyértelműen az egyházi fenyítéket teszi szükségessé. Megfogalmazása szerint: „mennyivel fájdalmasabban esett atyai szívemnek, a helyreállott közlekedés után értesülni azon vakmerő féktelenségről, melyet papjaimnak egynémelyike nemcsak polgári, hanem egyházi téren is elkövetni nem irtózott".24 A levél valójában megerősíti azt a szoros kapcsolatot, ami a forradalmi és az egyházfegyelmi radikalizmus közt feltételezhető.

Ezek az egyházi vétségek, amelyekre az erdélyi egyházmegyés püspök is utal, szorosan kötődnek Horváth Mihály nemzeti zsinati tervéhez, amelyet - amint fentebb jeleztük - a vallásra veszélyes elemnek, s külön terhelő ténynek tekintett a római szentszék mellett a császári katonai hatalom is. Horváth Mihály 1849. augusztus 20-ára hirdetett autonómia-közgyűlésre szóló felhívását25 június 15-én írta alá, s a Közlönyben 19-én jelent meg. Eredetileg szeptember 1-jére tervezte a gyűlést, aminek dátumát vélhetően szimbolikus okok miatt változtatta augusztus 20-ára, Szent István ünnepére. Amint Fazekas Csaba rámutat, eredetileg „közönséges kath[olikus] Convent"-nek nevezte az általa összehívott tanácskozást, amelyet utólag átnevezett az összes magyar katolikus egyházat képviselő közgyűlésnek. Fazekas Csaba feltételezi, hogy a „konvent" szó elkerülése legalábbis részben az ahhoz kapcsolódó esetleges forradalmi hagyományok miatt tűnt indokoltnak, hiszen a konvent (különösen a francia forradalom óta) független törvényhozó testületet jelentett. Véleménye szerint ez a szóhasználat utalhat a szakirodalomban Hermann Egyed által képviselt feltételezésre,26 miszerint Horváth Mihály valóban hosszabb távon a magyarországi katolikus egyház Rómától való függetlenítésére, gallikán mintájú nemzeti egyházzá alakítására és erős alapokon nyugvó önkormányzatának kiépítésére törekedett.27

A külső, hatalmat gyakorló magyar forradalmi kormánnyal való együttműködés, amint láttuk, alapvetően általánosnak mondható. A Közlönyben olvasható mozgósítási utasítások betartása mellett a jelentősebb forráshiányok28 miatt jogosan ugyan, de inkább csak feltételezhető, hogy az egyházkormányzati reform esetében a klerikusok hasonló, a kormányutasítást követő magatartást képviseltek volna. A legnyilvánvalóbban a váci egyházmegyében mutatható ki a forradalmi magatartás hatása az egyházkormányzati reformra. Az egyházmegyei papságnak a ceglédi, 1849. június 21-ei konventikulumon meghozott döntése értelmében, az egyházi vezetést lecserélve, Bobory Károly ceglédi plébános lett az ideiglenes kormányzó. A botrányos gyűlésen, amelynek teljes jegyzőkönyvét leközölte a Közlöny 1849. június 24-ei 140-es száma, arra hivatkoztak, hogy hazafiútlanság vádjával illették az egész váci egyházmegyei papságot, és igyekeznek a vádat tisztázni. A vád alapja, hogy Hám János 1849. január 12-én rendeletét, amelyben előírta a császári proklamáció felolvasását Ferdinánd lemondásáról és Ferenc József hatalomátvételéről, a váci káptalan január 22-én az egyházmegyének kiküldte. A gyűlést összehívó körlevélben Bobory Károly kiemelte, hogy nem terveznek semmiféle törvény- vagy rendellenes dolgot, hanem azon „egyedül az egyház java és dísze párosulva igaz hazafiusággal" lesz a napirendi pont. A szentszéknek a gyűlést engedélyező leiratában kihangsúlyozták, hogy „az összejövetelnek politikai tekintetből lehető következményeiért a felelősség Ön vállait terhelhetendi".29 A gyűlésen „tiszteletlenségre ingerlő kifejezések" használatától sem riadtak vissza a résztvevők. Szerették volna elérni Horváth Mihálynál, hogy a papság szabadon választhassa meg a püspökét, ehhez kerestek egyházjogi támpontokat. Álláspontjuk szerint a püspököt a kormányzásban kezdetben a presbitérium támogatta, a kormányzást is átvéve a püspök távollétében vagy hiányában. Ez a jog fokozatosan átháramlott a káptalanra, de mivel a jelenlegi káptalan elvesztette a papság bizalmát,30 erre az ősi jogra hivatkozva Bobory Károlyt választották meg Szarvas Ferenc prépost helyett. Nem kerítettek azonban sort a hatalomátvételre,31 mert ehhez hiányzott a megyei papság hozzájárulása, de addig is a gyűlés résztvevői felszólították a káptalant, tartózkodjon a további kinevezési jog gyakorlásától. A káptalan 1849. június 23-án „az egyházi törvények és szokások szerint" azon nyomban kinevezte Mericzay Antal pesti főes-peres-kanonokot „törvényes kormányzóvá", és engedelmességi nyilatkozat tételére szólította fel vele szemben az egyházmegyét.32 Mericzay Antal nem szívesen vállalta a helynökséget, a forradalmi kormánnyal ellenben kész volt együttműködni, miként az 1849. június 30-án tartott szentszéki ülés jegyzőkönyvéből is kiderül. Itt tárgyalták a Vallás- és Közoktatási Minisztériumnak a Közlönyben is megjelent rendeleteit. Ezek alapvetően arra szólították fel az egyházmegyéket, hogy a polgári hatósággal azonos elveket vallva hazafiként viselkedjenek, működjenek együtt a kormánnyal buzgón és erélyesen, és ne kényszerítsék a kormányt „olynemű szabályokhoz nyúlni, melyek bár az egyháznak (különben tiszteletben tartandó) önkormányzati jogát sértik, de a haza érdekében a nemzetellenies hatások ellensúlyozása, és meggátolása végett szükségesekké lesznek." A szentszéki gyűlésen, tárgyalva a 161. számú, június 15-én megjelent rendeletet - amely arra szólította fel az egyház vezetőit, hogy Horváth Mihály elképzelésének megfelelően augusztus 20-án egyházi közgyűlést tartsanak Pesten a „magyar kath[olikus] egyháznak a szabadság alapján történendő újjászületésére, s mind az álladalom iránti viszonyainak, mind belkormány szabályozására" -, egyedül csak a vagyoni ügyekre vonatkozó utasítást kerülték meg, ügyes diplomáciával, további felvilágosítást kérve a Minisztériumtól. Egyébként a nemzeti zsinati tervet ugyanúgy üdvözölték, mint a keresztes háború gondolatát is, aminek szellemében körlevelet is szerkesztettek.33

A ceglédi határozatok jól bizonyítják, mennyire szoros a kapcsolat az egyházi reformokra való hajlandóság és a forradalmi elkötelezettség között. A ceglédi konventikulum nem elszigetelt jelenség, nagyon is rokon helyzet figyelhető meg például az erdélyi egyházmegyében is, ahol a püspöktől elszigetelt papság egyértelműen a hierarchia belső szabályaival szemben álló autonómiát léptetett életbe 1849 nyarán, jóval nagyobb mozgásteret biztosítva az egyházmegye központi vezetése mellett a kerületi espereseknek. Itt a kezdeményezés a gyergyói kerületből érkezett, amikor a házassági peres ügyek megoldatlanságára hivatkozva javasolták május elején, hogy az esperesek püspöki helynöki hatalommal járjanak el. Az indoklásban megfogalmazták: „addig is, míg K[ároly]Fejér Vár a zár alól fel nem szabadula, a helybéli tisztelt Elnökünk ruháztatnék fel Püspöki hely tartói hatalommal: úgy a többi Esperesi székek is kérettetnének meg, hogy Elnökeiket ruháznák fel az írt hatalommal azért ne talán, a váló, és más perek a zár alatt hátra maradást szenvegyenek."34 Az esperesi kerületek nagyobb önállósága viszont nem egyértelműen az esperes, hanem sokkal inkább a kerületi papság akaratát volt hivatott szolgálni. Az előzmények terén jelentős, hogy már 1848-ban a marosi kerületben megfogalmazták: „az udvarhelyi esperesnek hivatalából tett elmozdítását örömmel értettük; hasonlóképpen elcsapni kívánjuk a szebeni esperest is, mint a magyar nemzetnek megátalkodott ellenségét".35 A forradalmi kormánynak is jól jött a katolikus papság által választott belső autonómia, hiszen a közvetítéseket kihagyva közvetlenül az érintett kerületekkel tarthatta a kapcsolatot. A tendencia a kormány részéről már azzal is tetten érhető, hogy a Debrecenbe költözött kormány kiiktatta a kormányszékek közvetítő szerepét.36 Ezért a rendeleteket már nem a gyulafehérvári várban elszigetelt püspökkel, de még csak nem is az általa kinevezett helynökkel, hanem közvetlenül a forradalmat pártoló esperesekkel közölték. Ezt jelentősen megkönnyítette, hogy az esperes-kerületek a Közlönyt kötelesek voltak megrendelni.37 Sőt, a szabadságharc utolsó pillanataiban már közvetlenül a plébánosokhoz küldték az utasításokat. Erről tanúskodik a gyergyószárhegyi plébánoshoz küldött rendelet,38 amely közölte Horváth Mihály vallás- és közoktatási miniszter június 26-án kelt utasítását: aki ebben a rendkívüli időben a rendes formához ragaszkodna, az csak gyávaságát palástolná, tehát ne hivatkozzanak arra, hogy az egyházi vezetőség nem adott utasításokat ki: „ne várjátok, hogy a rendeletek a szokott úton, az egyházmegyei hatóságok által jussanak hozzátok".39

Nem tekinthető véletlennek, hogy az 1848-ban komoly reformcsomaggal jelentkező katolikus papság a forradalom alatt felvállalva a katonai mozgósítást, hajlandó volt egyházi reformterveit egyrészt önkényesen életbe léptetni, másrészt bekapcsolódni a nagyon radikális egyházkormányzati változásokat elővetítő 1849-es nemzeti zsinati tervbe is. Az 1848-as és az 1849-es nemzeti zsinati készületek szoros kapcsolatát jól jelzi, hogy maga Horváth Mihály vallás- és közoktatási miniszter, kinevezett csanádi püspök is az 1849-es nemzeti zsinat meghirdetésekor jelezte, hogy felhasználhatóak az 1848-as előkészületi anyagok is. A Közlöny június 22-i számában a 635. számú rendelet előírta az egyházmegyéknek, hogy terjesszék be az 1848-ban tartott tanácskozások vagy zsinatok jegyzőkönyveit. A fennmaradt iratok fényében ennek a zsinati tervnek konkrét recepciója Erdélyben egyértelműen kimutatható a gyergyói, udvarhelyi és a marosi esperesi kerület esetében. Ilyen hangulatban követelte például a marosvásárhelyi júniusi papi gyűlés a cölibátus feltétel nélküli eltörlését, megtoldva ezt azokkal a reformjavaslatokkal, amelyeket ugyan tárgyalt az erdélyi egyházmegyei zsinat 1848-ban, de amelyek az akkor elmaradt nemzeti zsinat miatt nem kerülhettek megoldásra. Ezért szerepeltették követeléseik közt az anyanyelvi liturgiát, a szerzetesek egybeolvasztását a világi papsággal,40 az arányos fizetéskulcsot, az egyházi lapot, a papneveldei reformot, a házassági akadályok enyhítését, a püspök körüli személyzet zsinati megválasztását. A brassói lap 1849. június 11-ei 17.

számában megjelent a Marosvásárhelyen, nagy nyilvánosság előtt tartott papi gyűlésről szóló beszámoló. Ez a vitatható értekezlet gyakorlatilag összefoglalta a kerület részéről a legaktuálisabbnak tűnő reformokat, abban a reményben, hogy ha 1848-ban nem, legalább 1849-ben igyekezzenek kormányzati segédlettel mindennek érvényt szerezni. Ezért is fogalmazták meg a Marosvásárhelyen egybegyűltek, hogy „a kath[olikus] egyház és papság kebelében tátongó hiányok javítása, s több más reformok életbe léptetése végett, az erdélyi kerület papsága tartson mentől előbb Zsinatot".41

A szabadságharc bukása, a forradalmi kormány hatalomvesztése, az osztrák megtorlás és visszarendeződés keretében a forradalmi radikális papi magatartás megbüntetését az egyházi vezetőség a fentiekben vázolt, mintaszerűen kivitelezett önvédelmi mechanizmussal jelentősen csökkentette, viszont nem volt ennyire egyértelmű a napirendre térés az egyházfegyelmi és egyházkormányzati radikális túlkapások megítélése terén. Ez egyrészt a zsinatozások lehetőségét szorította nagyon szűk mederbe, IX. Piusz pápa rendeletének hatására, aki meghagyta, hogy „a megyei zsinatokat boldogabb időkre halasszák, mert az ál-szabadságnak kárhozatos szelleme számtalanokat az egyháziak közül is elkábított, kik nem azon szabadságot, mely Krisztus Urunktól való keresik, hanem azt, mely hizlalván a testet, és a testi érzékeknek tömjénez, a lelket azonban megöli".42 Ugyanakkor hosszas szentszéki vizsgálatok következtek az egyházfegyelmi vétekbe esett papok esetében. A bemutatott ceglédi konventikulum résztvevői ellen például széles körű vizsgálat indult a fegyverletétel után. 1849. október 9-én a káptalani helynök engedelmességi nyilatkozatot kért az egyházmegye papságától, ezek rövid időn belül többnyire meg is érkeztek, amelyekben szkizmatikusnak nevezik a ceglédi konventikulumot.43 Szcitovszky, informálódás végett, 1849. november 4-én bekérte a ceglédi konventikulum anyagát.44 Bobory Károly, előre sejtve a vizsgálódás eredményét, már november 7-én elküldte a váci káptalani helynöknek bűnbánó levelét, beleszőve, hogy a történteket az események sodrása idézte elő.45 Ezt követően kezdte az ügy kivizsgálását a váci szentszék. A ceglédi szakadás ügyében meghozott első döntést 1849. december 29-én terjesztették fel Szcitovszky János prímásnak, amelyben a konventikulum megszervezésével Bobory Károlyt vádolták meg. 1851-ben került sor a váci ítélet meghozatalára, a fellebbezés folytán az esztergomi prímási bírói fórumra került az ügy 1852-ben, ahol a tizenkét vádlott közül tíz ellen enyhébb, Rudlovszky István ecsegi plébános46 és Bobory Károly ellen viszont súlyosabb büntetést szabott ki a testület, az utóbbi ráadásul császári hadbíróság elé is került.

 

Jegyzetek

1 Zakar Péter: „Egyedül Kossuth szava parancsolt...". Katolikus papok feljegyzései az 1848/49-es szabadságharc eseményeiből. Szeged 2001, 9-12.

2 Ezt még a katolikus klérus magatartását erőteljesen kritizáló Andics Erzsébet is elfogadta. Andics Erzsébet: 1848-1849. Tanulmányok. Budapest 1968, 250.

3 Hermann István: Plosszer Ferenc káplán feljegyzései 1848-1849-ről a pápai Szent István Római Katolikus Plébánia historia domusában. Pápa 1998, 39.

4 Varju Dezső: Vidovics Ágoston pápakovácsi plébános naplója az 1848-49-es eseményekről. Részlet a pápakovácsi római katolikus plébánia historia domusából. Pápa 1997, 62.

Koller János adonyi római katholikus plebánia adminisztrátorának naplója 1848-ból In: Zakar: i. m. 138.

6 Szántó Konrád: A katolikus egyház története. Bp. 1988. II., 406.

7 Zakar Péter: Haynau egyházi áldozatai. Aetas 1-2 (2000). 62-81.

8 A pécsi püspök, Szcitovszky János Bécsbe ment és formális feljelentést tett erről a nunciatúrán. Eördögh István: Az 1848-49-es magyar szabadságharc bukásának diplomáciai háttere a szentszéki iratok fényében. Aetas 2-3 (1996). 174-191.

9 Hermann Róbert: Az 1849-1850 évi kivégzések. Aetas 1-2 (2000). 82-131.

10 A Közlöny, amely elméletileg mindenhova eljutott, a váci egyházmegyében teljesen fennmaradt.

11 Egri Főegyházmegyei Levéltár. III. Acta meritorium, 1883. doboz, Circulares 1839-1847, 1848-1951.

12 Lakatos Andor-Sarnyai Csaba Máté (szerk.): 1848/49 és ami utána következett... Válogatott dokumentumok a Kalocsai Érseki Levéltár 1848-1851 közötti anyagából (Forráskiadvány). Kalocsa 2001, 152.

13 Kalocsai Főgyeházmegyei Levéltár I. 1.c. Csicsáky József 834/1850. 1850. május 27. Csicsáky József a szentszékhez írt beadványában elbocsátását, papi kötelékeinek feloldását kéri. Lakatos - Sarnyai: i. m. 197.

14 Uo. 197-199.

15 Pécsi Püspöki és Káptalani Levéltár. Protocollum 1849, 1454/1849. szeptember 6-i szentszéki gyűlés.

16 Mózessy Gergely: A székesfehérvári egyházmegye 1848/49-ben. In: Csurgai Horváth József (szerk.): „Kit szolgáltatok egy árva hon volt..." - Közlemények Székesfehérvár város múltjából. Székesfehérvár 2000, 195-211.

17 Császár Hermann bencés pap, szentmártonyi helyettes plébános és Chebe Imre vámosi plébános. Győri Egyházmegyei Levéltár. Miscelanea 13-14 csomó, 1101/1849: A győri választott püspök és káptalani helyettes felterjesztése a győri polgármesternek, Mendel Istvánnak, 1849. december 17.

18 Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár 526/1849.

19 Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár 534/1849.

20 Itt a jegyzőkönyv arra a négy hónapra utal, amíg az erdélyi egyházmegye kormányzását a kinevezett püspöki helynök, Kedves István kolozsvári esperes látta el: 1849. május közepe-augusztus vége.

21 Gyulafehérvári Érseki és Főkáptalani Levéltár (=GYÉFL) Püspöki iratok (=PI) 393.d. 2.cs. 286/1849. Gyulafehérvár, 1849. szeptember 12.: A püspöki szentszék gyűlésének jegyzőkönyve.

22 GYÉFL PI 393.d. 5.cs. 225/1849. Kolozsvár, 1849. szeptember 7.: Kedves István ideiglenes püspöki helynök jelentése Kovács Miklós püspöknek.

23 GYÉFKL PI. 362/1849. - Ditró, 1849. szeptember 12.: Eránosz Jeremiás ditrói plébános levele Kovács Miklós püspöknek.

24 GYÉFL PI 393.d. 6.cs. 490/1849. Kolozsvár, 1849. október 27.: Kovács Miklós püspök levele Ráduly János kanonokhoz.

25 Sarnyai Csaba Máté: Horváth Mihály kultuszminiszter felhívása az 1849. augusztus 20-án tartandó katolikus autonómia kongresszus megtartására. Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 1997. 1-2. 147-150.

26 Hermann Egyed: A magyar katolikus papság az osztrák katonai diktatúra és az abszolutizmus idejében. Gödöllő 1932, 80.

27 Fazekas Csaba: Még egyszer Horváth Mihály autonómia-kongresz-szussal kapcsolatos felhívásáról (1849). Magyar Egyháztörténeti Vázlatok 1999 [2001] 3-4. 271-275.

28 A forráshiányt magyarázza, hogy a szabadságharc végén, a katonai utolsó, esetenként kétségbeesett hadműveletei között a tervezett nemzeti zsinatra való előkészületre egyrészt idő sem volt, másrészt ha jegyzőkönyvek is készültek, ezek hivatalos beküldésére egyre korlátozottabb lehetőségek voltak.

29 Váci Püspöki és Káptalani Levéltár (=VPKL), Protocollum consisto-rialia. 1847-1849, 1949. január 22.; VPKL, Converticum Ceglediense, 1849. Szentszéki leirat Lukács Imre alesperes és nógrádi plébános, Bobory Károly ceglédi plébánosoknak a váci szentszék 1 849. június 16-i üléséből. Lukács Imrének egyébként azt is megírják, hogy a Bobory által összehívott gyűlésen nem köteles részt venni. VPKL, Protocollum consistorialia. 1847-1849, 1849. június 16.

30 A radikalizmust jól jelzi, hogy éppen azt a káptalant vádolják, amely 1848. május 11-én az akkor tervbe vett nemzeti zsinat szervezésében igyekezett országos szinten kezdeményező és koordináló szerepet betölteni. 1848. május 11-ei körlevelében a váci káptalan ugyanis kérte, hogy minden megyéspüspök, illetve ahol a püspöki szék nincs betöltve, a káptalani helynök a zsinati készülődésről minden intézkedését közölje a váci szentszékkel. A későbbiekben az egységesség biztosítását az esztergomi székeskáptalantól várva kérték, hogy a tematika a szigorúan vett egyházi ügyek feletti intézkedés legyen. - VPKL Protocollum consistorialia. 1847-1849. 1848. május 20.

31 Ezzel magyarázható, hogy Bobory Károly még 1849. július 9-én is bejelentette a váci szentszéknek „hogy egy miniszteri kiküldetés következtében plébániájáról két hétre távozandó lészen". VPKL Protocollum exhibitorum 1849, 4095/1849.

32 Erre a rendeletre utalnak vissza az engedelmességi nyilatkozatok. VPKL Converticum Ceglediense, 1849. Lukáts Imre nógrádi esperes levele a váci szentszékhez, 1849. július 1.

33 VPKL Protocollum consistorialia. 1847-1849, 1849. június 30.

34 Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Gyergyói Gyűjtőlevéltára, Gyergyószentmiklósi Plébánia iratai. Helyi egyházi archontológia. 1276-1861. Gyergyói esperesi kerület papságának gyűlési jegyzőkönyve. 1814-1862. 1849. május 3. Gyergyószárhegy. Esperes-kerületi gyűlési jegyzőkönyv.

35 GYÉFKL PI. 1010/1848: Marosvásárhely, 1848. augusztus 12.: Marosi kerület beadványa.

36 MOL H 62 Az 1848-1849-i Minisztériumi Levéltár Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium. Debreceni Iratok. 31157 mikrofilm. 27/1849.

37 Ez az utasítás az udvarhelyi kerület jegyzőkönyvéből ismert, de valószínű, hogy minden kerületnek egyformán megküldte. GYÉFKL PI. 633/1849 - Udvarhely, 1849. június 11.: Az udvarhelyszéki esperesi kerület papság közgyűlésének jegyzőkönyve.

38 Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Gyergyói Gyűjtőlevéltára. Szárhegyi Plébánia Iratai. 1848-1857

39 A forradalmat támogató esperesek továbbra is párhuzamosan körözték ezeket a rendeleteket. A kutatás során erre konkrét bizonyíték csak az udvarhelyi kerületből került elő, 1849. július 6-án az esperes a keresztes hadjárattal kapcsolatos rendelet végére odajegyzi: „azon napon körbe is indítottam két példányban". - GYÉFKL PI. 633/1849: Historia Domus et Ecclesiae Rom.Cath., Udvarhely. - 51/1849.

40 Az 1848-as egyházmegyei zsinatot előkészítő esperes-kerületi beadványban is radikális javaslatot fogalmaztak meg: teljesen megszüntetni a szerzetesrendeket, az arra alkalmasakat világi lelkipásztorkodásban foglalkoztatni, a többiek életük végéig bizonyos járandóságot kapjanak, amiből megélhessenek. Kolostori javaikat kérik a papság szükségleteinek kielégítésére fordítani. Marosi kerület beadványa. Marosvásárhely, 1848. augusztus 12. - GYÉFKL. PI. 1010/1848.

41 Zerich Tivadar levele Kovács Miklós püspökhöz. - GYÉFKL. Fond: Személyi Hagyaték. Kovács Miklós püspök.

42 Pécsi Püspöki és Káptalani Levéltár, Protocollum 1849, 1277/1849.

43 VPKL Converticum Ceglediense, 1849.

44 VPKL Protocollum exhibitorum 1849, 4232/1849.

45 VPKL Converticum Ceglediense, 1849. Bobory Károly levele a váci szentszékhez, 1849. november 7. Ugyancsak erre hivatkozott az ítélet kimondása után 1853-ban is, kiegészítve azzal, hogy miután sor került a megválasztására, őt senki sem figyelmeztette sem szóban, sem pedig írásban. VPKL Converticum Ceglediense, 1853. 46 Az ő engedelmességi nyilatkozata a káptalani helynök iránt csak 1849. október 31-én keltezve került elküldésre. VPKL Converticum Ceglediense, 1849.

A kutatás az Európai Unió és Magyarország támogatásával a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú „Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program" keretében a Magyary Zoltán Posztdoktori Ösztöndíj a konvergencia régióban (A2-MZPD-12-0172) támogatásával készült.