Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Farkas Gábor
tISZTA ÉS TÖKÉLETES ÖRÖM
Simone Weil és a testvériségetika

 

A szerző 2002-ben végzett a Debreceni Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán. Versei és tanulmányai 2001 óta jelennek meg. Jelenleg a szegedi Gál Ferenc Főiskola doktorandusza. Fontosabb megjelent könyvei: Táncol a téllel a nyár (gyermekversek). Budapest 2012, Vallását kereső hit (irodalomtudományi és teológiai tanulmányok). Budapest 2012, Törzsét tartó ág (versek). Budapest 2011.

Simone Weil nem volt képzett teológus, a szó gyakorlati értelmében még csak keresztény sem. Mégis napjainkban a francia zsidó család gyermekeként 1909-ben született Simone Weil a spirituális jellegű keresztény irodalom egyik legtöbbet idézett szerzőjévé vált. Intellektuálisan és szociálisan egyaránt kereste az utat a szeretetszolgálat, Krisztus követése felé. Simone Weil „kétlépcsős" megtérésének történetéről a nagy misztikusok - mint Augustinus vagy Assisi Szent Ferenc - juthatnak eszünkbe. A technikai értelemben kereszténnyé nem váló - tehát a keresztség szentségében nem részesülő - Weil világnézeti szempontból mindenképpen keresztény volt abban az értelemben, hogy az igazság és erény, „a felebaráti szeretet mint az emberek egyenlő szeretete",1 az igazságosság és tisztaság határozta meg létszemléletét. De a zsidó származású, fiatal éveiben a szociális értelmű forradalmiság eszméit valló gondolkodó nem jutott el nehézségek nélkül Krisztus szeretet-eszméjéhez. Az egyetemi diploma megszerzése után (a párizsi École Normale Supérieure-ben végzett) gyári munkásként elhelyezkedve tapasztalta meg a lentebb kifejtett, Max Weber jellemezte termelésorientált, nagyüzemre épülő, a munkást gépként kezelő kapitalizmust. 1935-ben Spanyolországban az anarchisták oldalán részt vett a polgárháborúban, ahol megtapasztalta az erőszak, a kiszolgáltatottság jelenlétét a világban. Az élmény, hogy bajtársai kegyetlenül kivégeztek egy ártatlan papot és egy fiatal fiút, hazakényszerítette Franciaországba, ahol cselédlányként helyezkedett el. Korának brutalitásra, elnyomásra, az emberi elesettség kihasználására és a felebaráti szeretet hiányára épülő rendszereinek megtapasztalása egyértelműen a krisztusi testvériségetika felé sodorta - ez megtérésének „első lépcsője". A „második lépcsőt" három misztikus élmény jelenti. A gyárban töltött évek után Weil Portugáliában tartózkodott egy ideig. Egy kis halászfaluban egy körmenetet látva bensőséges élmény érte. Saját maga így ír erről: „Halászok feleségei járták körül a bárkákat, körmenetben, templomi gyertyákkal kezükben, és bizonyosan nagyon régi hálaénekeket énekeltek, szívet tépő szomorúsággal. Semmi nem adhat erről képet.

Sohase hallottam ilyen szívszorító éneket, kivéve tán a volgai hajóvontatók dalát. Itt bizonyosodtam meg hirtelen, hogy a kereszténység voltaképp az elnyomottak vallása, és az elnyomottak nem tudnak nem hozzátartozni - és én közöttük."2 Második misztikus élménye Assisiben volt 1937-ben, abban a Santa Maria Degli Angeli nevet viselő román kori kápolnában, melyben hajdan Szent Ferenc is imádkozhatott. Weil hirtelen úgy érezte -ahogy később maga írja -, hogy egy transzcendens erő „térdre kényszeríti".3 1938-ban történt harmadik hit-tapasztalata, amikor T. S. Eliot Szeretet című versét szavalta hangosan, miközben súlyos migrén gyötörte. Itt is érdemes magától a szerzőtől idézni: a vers „egyik ilyen elmondás[a] közben maga Krisztus ereszkedett le hozzám, s ragadott el.4"

Simone Weil teológiai alapgondolata azt a testvériségetikát állítja középpontba, amit Marx egyébként Weil szerint is megalapozott elméletéből tévesen az osztályelméletre vezetett le. De szembenáll ez a másik német, Max Weber sokáig nagy hatású kultúraelméleti munkájával is (A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme 291-339.), melyben Weber - bár több ponton élesen ellenkezőjét állítja, mint Marx - levezetett konklúziójában azt állítja - Marxszal párhuzamosan -, hogy a modern világban a testvériségetika nem egyeztethető össze a piacorientált és racionális kapitalizmussal. Ez az elv - amely a felvilágosodás óta mozgatórugója a szekularizációnak - ma már tudjuk, hogy csak a lelki minőséget teljesen kizáró, matematikai alapú piacgazdaságra áll. Egy másik német teoretikus, Oswald Spengler mindezt így foglalja össze: „A civilizált ember számára [...] a mélyben mindig az ésszerű cél rejlik. Világa e nélkül értelmetlen volna. [...] ezzel a hasznosság kultusza került az élre. [...] Az élet tényeinek organikus logikája helyébe - fiziológiai köntösben - mechanikus logika lépett. [...] A »folyamat« szó helyébe lépett a sorsnak, lehullt a létrejövés titkát rejtő fátyol. Miután megszűnt a világtörténés tragikus struktúrája, csak matematikai struktúrája maradt meg."5 Weber szerint ugyanis a kapitalizmus egyszerű és letisztult: a racionális gazdaság pusztán pénzben kifejezhető, a piacon résztvevők reális érdekellentétére épülő folyamatait jelenti, melyben nincs helye sem az üdvtörténeti, sem a személyiségalapú vagy más szóval sorsorientált szemléletnek. A liberális (tehát a szabad pénzforgalomra épülő) gazdaság szükségszerűen személytelen, és minél fejlettebb, annál távolabb áll a testvériségetikától. Ez a távolság figyelhető meg Marx esetében is. Weil abban egyetértett a német filozófussal, hogy az emberi társadalmat, a fejlődést nem az egyes ember vágyai vagy lelki szükségletei határozzák meg, hanem az anyagi életfeltételek, a társadalom szükségleteinek kielégítése, amit pedig az aktuális termelési mód határoz meg. Ugyanígy - nyilván helyesen - állapította meg Marx, hogy a 19. századi kapitalista gazdaság - melyet kitűnően és szemléletesen ábrázol Madách Imre Az ember tragédiája londoni színében - a szükségletek kielégítésére kiépített iparban dolgozó munkást eszközzé redukálja az alkalmazók kezében. De Marx ebből a nagytőke ellen irányuló osztályharc szükségességének vagy inkább elkerülhetetlenségének elvét vonja le konklúzióként. Vagyis: a fennálló struktúra helytelen, embertelen, tehát le kell rombolni, és fel kell építeni egy teljesen új társadalmi szisztémát. Weil azonban a kapitalizmus inhumánus szerkezetének feloldására másképp talált rá, ugyanis a struktúrát nemcsak társadalmi, hanem morális szempontból is látta. Véleménye szerint a társadalmi rendszer nem azért rossz, mert az elnyomás és kizsákmányolás tartja fenn, hanem azért, mert az emberi jogokra épül az emberi kötelezettségekkel szemben. A fennálló társadalmi rendszert tehát nem eltörölni kell, „hanem kivezetni a szerencsétlenségből."6

A megtörettetés, a megaláztatás és a félelem kultúrája a világban - Weil fogalmát használva - egyöntetűen a lélekben a nehézkedés7. És ezzel szemben a szép és az igaz az emberben egyedül az ezzel szembeállítható kegyelem, a hit ajándéka. A hité és nem a naiv hiszékenységé. A naiv hiszékenység az, hogy a nyugati civilizáció képes folyton úgy megújulni, hogy a társadalmi struktúra változatlan marad. A kizárólag a szükségletek kielégítésére - ezáltal a materializmusra - épülő társadalmi struktúra. Ez az, ami közös Marx és Weber gondolataiban, és amellyel szemben áll Simone Weil teológiája. A két német teoretikus ugyanis csak saját létező struktúráikból tudták levonni konzekvenciáikat, nem kerülve el ezzel némileg érthető előfeltevéseiket. Vagyis: Marx, miközben jól látja a kapitalista termelési mód negatív következményeit, figyelmen kívül hagyja, hogy mindez nem a nagytőke és a kizsákmányolás eleven mivoltából következik, hanem magának a nagyüzemnek mint személytelen termelési struktúrának a létéből, abból, hogy a társadalom egyes tagjai többé nem egymástól függenek, hanem kizárólag a pénzre és termelékenységre épülő hatalmi helyzettől. És ha szembe is állítható a kapitalizmus üzletiessége és a kommunizmus (vagy a nácizmus!) kollektivizmusa, egyben közös: teoretikusan (is) nagyon távol állnak a testvériségetikától. Ezért válhatott korunkra relatívvá a jó fogalma: amíg évezredeken keresztül a jó azt jelentette, hogy összhangban van az emberi lélek immanenciája és az örökkévalóság transzcendenciája, addig - Weber szavaival - jelenünkben a jó az, ami új, és újdonság mivolta miatt a fejlődés rugója, eladható, kielégíti a társadalmi szükségleteket. „Az ember szociális érzékenysége jelentősen nem változott, tehát a közöny, a hiúság továbbra is, sőt, egyre inkább a mindennapok meghatározói."8 Ezzel szemben állítja Simone Weil műveiben a testvériségetika szociális és morális jelentőségét a társadalmi válság megoldásában.

Simone Weil életművére is igaz, amit egyik magyar fordítójáról, a költő Pilinszky Jánosról jegyzett meg e sorok szerzője: „Munkásságában olyan mélységes erővel tárta fel az emberi lét terének jelenkori alkalmatlanságát az Evangélium tükrében, hogy közben a kiszolgáltatottságból merítő, a szánalmon túllépő krisztusi szeretet megrendítő erejét is megfogalmazta, rámutatva az örök igazságra: vezérelhetik az ember életét vágyak, behálózhatja a közöny és a hiúság, megtörhet a sors próbatételeitől, léte mégis az isteni tervet teljesíti be - az üdvözülést."9

 

Irodalom

Farkas Gábor: A tér alkalmatlansága. In: Vallását kereső hit. Bp. 2012. 85-86.

Nagy J. Endre: Simone Weil: Egy misztikus aszkéta I. Vigilia 77. 88-95. Oswald Spengler: A nyugat alkonya I. Bp. 2011. Simone Weil: Ami személyes és ami szent. Bp. 1983. Simone Weil: Jegyzetfüzet. Bp. 2003.

 

Jegyzetek

1 Nagy J. Endre: Simone Weil: Egy misztikus aszkéta. Vigilia 77. 88.

2 Simone Weil: Ami személyes és ami szent. Bp. 1983, l9l.

3 Weil: i. m. 191.

4 Weil: i. m. 192.

5 Oswald Spengler: A nyugat alkonya I. Bp. 2011, 222.

6 Nagy J. Endre: i. m. 90.

7 A „nehézkedés" Weil egyik teológiai szakkifejezése: „A lélek minden természetes indulatát az anyagi nehézkedéshez hasonló törvények irányítják. A kegyelem az egyedüli kivétel. (...) Azt, hogy mit várunk másoktól, legtöbbnyire a bennünk lévő nehézkedés következményei határozzák meg, azt, hogy végül is mit kapunk, a bennünk ható nehézkedés. (...) Mindaz, amit alantasságnak hívunk, a nehézkedés ténye." Simone Weil, Jegyzetfüzet. Bp. 2003, 9.

8 Farkas: i. m. 86.

9 Farkas Gábor: A tér alkalmatlansága. In: Vallását kereső hit. Bp. 2012. 86.