Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Könyv
üZENETEK A MÁRAMAROSI VÉGEKRŐL

 

Rendhagyó munkára vállalkozott Koltai András, a Magyar Piarista Rendtartomány főlevéltárosa és Orosz Krisztofer Levente, a Babe§-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának végzettje, a kolozsvári Szent Mihály Egyházközség főgondnoka, amikor összegyűjtötték és Üzenetek a máramarosi végekről címmel kötetbe szerkesztették Kádár József piarista szerzetespap 1945-1992 között írt beszámolóit és emlékezéseit. Ezek a piarista rend magyarországi, illetve romániai tartományfőnökségének levéltáraiban maradtak fenn Budapesten és Kolozsváron.

A most közzétett írások megbízható forrásból nyújtanak betekintést az 1945 utáni máramarosi életbe, amely akárcsak Közép-Európa-szerte, itt is tele volt megpróbáltatásokkal. Az olvasó valóságos kordokumentumokat ismerhet meg Kádár József 1945 és 1965 között Zimányi Gyula tartományfőnöknek, Karl János magyarországi rendtartományi asszisztensnek, dr. Biró Vencel romániai tartományfőnöknek címzett leveleiből és beszámolóiból. Ezeket Máramarosszigetről, Szatmárról és Borsabányáról küldte.

Megrázó hangulatban számol be Kádár József az 1948. július 26-án történt jogtipró kommunista államosításról Karl János magyarországi rendtartományi asszisztensnek: „Megkezdem azzal, hogy (1948) július 26-án államosítottak bennünket. Ez itt úgy történik, hogy váratlanul megjelenik a megbízott közeg vagy bizottság, és azonnal birtokba veszi a kijelölt dolgot, leltároz, és a régieknek tovább ott semmi keresnivalója nincsen. Nálunk Szigeten éppen egy minisztériumi kiküldött látogatott (adminisztratív, pénzügyi ellenőrzés), amikor megjelent a bizottság és közölte, hogy az iskola átvételére kaptak megbízást. Azonnal megkezdődött a leltározás és átvétel. A bizottság vezetője, iskolánk magyar időkbeni tanára Török János, aki mostanában jött haza fogságból. A rendház felleltározása ellen tiltakoztam, tekintettel arra, hogy az soha nem volt iskola, és nem tartozik jogilag az iskolához. Különböző magyarázatok után úgy döntöttek az illetékesek, hogy mégis leltárazni kell, de külön leltáron, és majd a minisztérium dönt a kérdésben. Így ott is leltárba került a ház, minden vagyonságával, állatokkal stb. Jelentettem természetesen azonnal a dolgot a rendfőnökségnek és a püspökségnek is. Kiderült, hogy másutt is történtek hasonló esetek. Volt olyan eset is, hogy a rendházi dolgok mellett leltárba vették a rendtagok egyéni dolgait is." Ugyanazon év decemberében pedig ezeket írja a máramarosszigeti rendház helyzetéről: „Hajsza. Csak ezen a néven lehet összefoglalni a következő hetek eseményeit. Hajsza a ház, az igazgató és általában a piaristák ellen."

1954 decemberében Kádár József a romániai piaristák helyzetéről küldött beszámolót, ez tükrözi más szerzetesrendek drámai helyzetét is, ebből idézek: „Ezt a beszámolófélét 1949-cel kell kezdeni. Akkor jelent meg egy minisztertanácsi rendelkezés, amely szerint Rendünk működését megszüntetik. Indoklás: a tanügy állami ügy lett, tehát nincs ránk szükség tovább. A rendtagok a következő lehetőségek között választhattak: elhelyezkednek a termelésben, hazamennek családjukhoz, külföldre mennek a rendi központba, vagy »klauzúrába« vonulnak. A valóságban csak az utolsó lehetőség várt ránk, ami magyarul belágerezést jelentett. Minden más csak papírforma. Lett volna még egy eshetőség: megtagadni minden kapcsolatot az Egyházzal és beállni tanítani. Villámgyorsan csaptak le a miniszteri megbízottak minden rendházra, hogy nyilatkozatot vegyenek ki minden rendtagtól. A pasztorációba való elhelyezkedésről szó sem volt. Akkor egyik rendtag, Simon Tamás, aki Kolozsváron volt, repülővel Bucure§ti-be ment. A minisztériumban bebizonyította, hogy 1948 óta minden rendtag dolgozik lelkipásztorkodásban. Erre megengedték, hogy tovább is maradhatunk ott. Így úsztuk meg a lágert. [...] A házakat azonnal felleltáraz-ták. Amit lehetett, már előbb kimentettek a rendtagok. Ezzel szétszóródtunk az országban. [...] A többi szerzetesek sorsa: ferencesek, jezsuiták, minoriták 1950 óta lágerben vannak. A ferencesek Óradnán és Désen, a jezsuiták Szamosújváron, egyebek Esztelneken. A láger így fest: bezsúfolva egy-egy kolostorba (például a jezsuiták 22-en 3 szobába) éljenek, ahogy tudnak. A városba kimehetnek, ha éppen muszáj, de tovább nem. A hívek adományaiból élnek (a désieknek plébániájuk van) vagy éheznek. A veszedelmesebbeknek látszókat elítélték (Páter Godó, Pfarrenkopf, stb.)."

A könyvből többek között azt is megtudhatjuk, hogy mivel a piaristák végezhettek lelkipásztori munkát, szívügyüknek tekintették a lágerbe zsúfolt szerzetesek megsegítését: „Egyik-másik merészebb plébános juttat nekik időnként, amit tud. Tavaly Karácsonyra és a nyáron a jezsuitákat láttam el rizs, cukor, zsír, ruha, stb-vel. Idén a dési franciskánusok lesznek soron."

A Simonchicz Incze Kulturális Egyesület kiadásában megjelent olvasmányos kiadványt Kádár József önéletrajzi írásai, visszaemlékezései és életképei, valamint rendtársairól írt rövid tájékoztatók, de főként Máramarossziget, illetve környéke társadalmi és hitéleti helyzetének ismertetése teszik gazdagabbá. Koltai András és Orosz Krisztofer Levente felbecsülhetetlen értékű, kordokumentum és egyháztörténeti jellegű írásokat ismertettek a mával és mentettek meg az utókornak. Orosz Krisztofer Levente szülővárosa, Máramarossziget, és a történelmi Máramaros helytörténetének feltárásával is foglalkozik, ugyanakkor alapítója a Simonchicz Incze Kulturális Egyesületnek. Simonchicz Incze (1750-1807) paptanár, a máramarosszigeti piarista iskola igazgatója és templomrektora volt sok éven keresztül. Munkássága rányomta bélyegét a régióra.

Budapest-Máramarossziget, 2014.

Fodor György