Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Nemes István
eGY EGYHÁZKÖZSÉG
HÁROM VIZITÁCIÓ TÜKRÉBEN

Nagyernye megyéje a 18–19. században

 

A szerző a kolozsvári BBTE RK Teológia Karának végzettje (2001). Magiszteri fokozatát 2002-ben szerezte patrisztikából. Jelenleg a BBTE-n doktorandusz. Kutatási témája Kovács Miklós püspök korszaka az erdélyi egyházmegye történetében (1827-1852). A tusnádi Imets Fülöp Jákó Altalános Iskola tanára.

Püspöki vizitációink egyházközségeink életének időbeli keresztmetszetét nyújtják. Mi sem érdekesebb tehát, mint három, egymástól több évtizednyi távolságra született keresztmetszet történeti „mikroszkóp" alá helyezése egyazon közösség életében. Most Nagyernyéről írunk, egy kis marosszéki közösségről, amelynek állapota gyűjtőlencseként vetíti vissza Erdély zaklatott 17-19. századi egyháztörténetének változásait, göröngyös útját a felekezetek megbékélése és az egyházak belső életének kiteljesedése felé.

Három püspöklátogatási jegyzőkönyvet vizsgálunk. Az első az 1730-as években készült, közvetlenül azután, hogy az ernyei katolikus közösség újraalakult a marosvásárhelyi jezsuiták misz-sziós munkájának eredményeként. Történelmi utazásunk törzsanyagát a Szepesy Ignác püspök által 1822-ben tett kanonikus látogatás huszonnyolc oldalas, kínosan pontos jegyzőkönyve képezi. Végül pedig rendelkezésünkre áll még egy vizitációs irat 1875-ből, Fogarasy Mihály püspök idejéből.

A vizitációs jegyzőkönyvek sok mindent tartalmaznak. A Szepesy Ignác és Kovács Miklós püspök idejében születettek talán a legpontosabbak és legrészletesebbek. Ernye jegyzőkönyve 29 oldalt tesz ki, de vannak ennél sokkal vaskosabb, 50-60 oldalnyi anyagot meghaladó iratok is, attól függően, hogy a látogatott egyházközség vallási, kulturális és anyagi öröksége mennyire gazdag. E három terület az, amelyet a jegyzőkönyvek felölelnek. Mi azonban az anyagi ügyeket csak annyiban tárgyaljuk, amennyiben szükséges, a számszerű adatok mellőzésével. Annál érdekesebbek a helytörténetileg és néprajzilag fontos adatok: a templom, a dűlőnevek, a papok, a nép, a lelkipásztorkodás, a közösség problémái.

Nagyernye Erdély újkori egyháztörténetének, felekezeti viszonyainak mikrokozmosza. Olyannyira, hogy amikor a katolikusok és protestánsok közötti viszonyról írunk a 18. században, esettanulmányként vizsgálható az, ahogyan a jezsuiták térítettek a faluban. Módszereikről, a térítés eseményeiről, konfliktusairól és tragédiáiról a marosvásárhelyi historia domus alapján Zamfir Korinna írt. E megrázkódtatások, a rekatolizáció megrendítő eseményei főképp a templom körül gyűlnek csokorba, hisz a Diploma Leopoldinumtól az 1848. évi IX. vallásügyi törvénycikkig az egyik legvitatottabb kérdés Erdélyben az volt, hogy a többvallású falvakban kié legyen a templom. A katolikus közösség 1729-ben kapta vissza templomát az unitáriusoktól, azonban a templom a szombatosoké is volt, amint megtudjuk az említett 18. századi vizitációs iratból. Az unitáriusok közössége szenvedett a legtöbbet ebben az időszakban, számuk kicsinysége és hitük különlegessége miatt. A korabeli látlelet felvevője a templom titulusára és eredetére vonatkozólag azt jegyezte meg, hogy építésének idejéről, építtetőjéről, arról, hogy kinek a költségével és tiszteletére volt emelve, semmit sem tudtak akkortájt. A Mindenszentek titulust kapta, hogy „ahol csaknem minden szekta söpredéke volt, most a minden szentek különleges tisztelete legyen", akiknek ünnepén a falu elnyerte a teljes búcsú jogát. Mivel a templomot a 20. század elején lebontották és 1904-ben új épült a helyén, azt már csak az új templom főbejárata mellett elhelyezett márványtáblára támaszkodva tudjuk megállapítani, hogy a 13. században középkori épület lehetett a jelenlegi szentély elődje.

A kőből emelt épület története eléggé hányatott volt. A katolikus közösség romos állapotban vette át: újra kellett födni, sekrestyét kellett hozzá építeni, ugyanis az unitárius közösség lebontotta azt. Az 1730-as években a kántortanítót is támogató Kun Zsigmond főgondnok támogatta bőkezűen a templom tetejének, kerítésének és sekrestyéjének helyreállítását, azonban a restaurációs munkálatok a jegyzőkönyv tanúsága szerint lassan haladtak.

A 19. század első harmadára az épület állaga ismét jelentősen megromlott. Tornya 1822-ben még jó állapotban volt, ám 1841-ben már javításra szorult. A közösség által a restaurálásra kiutalt összeget Kovács Miklós püspöknek ki kellett egészítenie, ugyanis a tető bontása közben vették észre, hogy a kettős, pléhből készült toronykereszt úgy megrozsdázott, hogy újat kell helyette rendelni, ami 95 forintba került. A főpap 1841. június 6-án rendelkezett az összeg kiutalásáról Sombori István marosvásárhelyi szemináriumi régensnek, aki az ernyei templom újjáépítésének biztosa volt, megjegyezve, hogy Bálintitt József báró nem akart segíteni. Am az 1875. évi jegyzőkönyvben azt olvassuk, hogy a felújítás ellenére a torony továbbra is gyenge állapotban volt, olyannyira, hogy a püspök meglátása szerint teljes újjáépítésre szorult volna.

Ugyanezen évben az ernyeiek azonban már a templom teljes újjáépítésére gondoltak, amelyre az egyházközség 7000 forintos alaptőkéjét szerették volna fordítani. Hogy mi okozta a gondokat, azt a Fogarasy-féle látogatási irat úgy állapította meg, hogy megrepedeztek a szentély és a hajó boltozatívei. Fogarasy püspök költséghatékony megoldásként „stukatur", azaz új, sík mennyezet alkalmazását javasolta a teljes újjáépítés helyett, mondván, hogy a mostani boltozat emelése előtt is így alakították ki a templom mennyezetét. Innen tehát némi tudomást szerezhetünk arról, hogyan nézhetett ki a középkori templom: síkmennyezet, kőből épült hajó, falak, torony, zsindelyfedél. Am Fogarasy véleménye aligha lehetett megalapozott, az ernyeiek aggodalmai viszont annál inkább. A domus historiában ugyanis az olvasható, hogy a 20. század elején a templom már omlásveszélyes volt, amiatt döntöttek lebontása mellett. A falak gyenge állapotát két dolog is okozta. Az egyik a talajvíz és a növényzet volt: Fogarasy püspök megállapította, hogy az állagmegőrzés érdekében elengedhetetlen lenne ezek eltávolítása. A másik ok maga az ember. Szepesy Ignác püspök jegyzőkönyve azt írja egy helyen, hogy a felsőbb egyházi és világi rendelések ellenére egyes nemesek szokása volt szeretteiket a cinteremben eltemetni, mégpedig a templom alapjához közel, a szent épület nyilvánvaló kárára. A 19. század végére a zsindely is annyira megromlott, hogy az esőzések áztatták a falakat és íveket. Így bő másfélszáz év alatt oda jutott az épület, hogy a mennyezetet ki kellett támasztani, végül pedig le kellett bontani.

A közösség nem lehetett túl gazdag a 18-19. század során. A templom berendezését még Fogarasy Mihály is szegényesnek találta, a ruhákat elegendőnek, de elhasználtaknak, a kelyheket, paténákat szintúgy. Ekkor már nincs gyóntatószék -1822-ben még volt, de már akkoriban is javításra szorult. A 18. század első harmadában egyetlen oltára volt a templomnak, a patrónusokat ábrázoló képpel és különböző szentek ereklyéivel. 1822-ben már három oltár volt, azonban Szepesy püspök elrendelte a két mellékoltár kicserélését. A mellékoltárokról annyit tudunk, hogy 1822-ben az egyik Szent Anna oltára volt. Lámpa létezett ugyan, de fény kevésszer gyúlt benne. Az egyház csekély bevétele az ilyen luxust nem engedte, s a sekrestyében található szekrény is a szászrégeni eklézsia tulajdonát képezte, amit 1822-ben még nem fizettek ki. Keresztelőkút ekkor még nem volt, csak 1875-re lett, de Fogarasy püspök dísztelennek találta.

A harangok is beszédesek. A 18-19. században rendelkezésre álló harangok egyike az unitáriusoktól származott. A cikk szerzője még az 1980-as években is hallotta az unitárius templom harangozónőjétől, hogy a katolikusok az unitárius közösségtől vették el azt - a hangnemből és megfogalmazásból ítélve -, sérelmezhető módon. Így gyűrűzött át két és fél századon egy olyan trauma, melyet az egyik helyi mikroközösség élt meg - de országos szinten több helyen is megismételt ügy volt. Olvasva vagy szájról szájra terjedt-e tova ez a hír napjainkig -már nem tudjuk, de a sérelem élő maradt, elmúlt korok kísérte-teit szólaltatva meg, mint kút mélyéről jövő hangot. A toronyban a nagy harangon kívül még két kisebb is szólt, illetve szólt volna, ha az egyik nem lett volna elrepedve. Szepesy püspök elrendelte forrasztását.

Kik voltak a mai ernyeiek, közöttük a római katolikusok ősei? Jegyzőkönyveinkből elég sokat megtudunk róluk. 18. századi dekrétumunk azt írja, a faluban az 1730-as években 154 katolikus, 29 ariánus (értsd: unitárius), 186 kálvinista élt. Meglepő, hogy a jezsuiták missziós munkája mekkora sikerrel járt. Az arányokat tekintve a helyzet ma is hasonló ehhez. A románok jelenlétét már a 18. században jelzi a vizitációs jegyzőkönyv, a 19. század első harmadában pedig egy, a katolikus és református közösségéhez hasonló létszámú görögkatolikus egyházközsége volt a falunak, nyilvánvalóan a Bálintitt bárók által Domosba telepített román jobbágyokból és zsellérekből. 1822-ben a faluban 340 római katolikus, 389 református, 170 unitárius és 315 görögkatolikus lakott, akik összesen 1278 embert tettek ki a jegyzőkönyv tanúsága szerint. 1822-ben a plébániához tartozott filiaként Körtvélyfája, Erdőszengyel, Gernyeszeg, Sáromberke, Ikland csekély számú katolikussal, valamint a jegyzőkönyv végén említett Udvarfalva és Várhegy is, amelynek Ernyéhez tartozását Szepesy püspök a jelzett évben újra megerősítette.

Az ernyei emberekről szűkszavúan beszélnek a jegyzőkönyvek, ám amit megtudunk, az több mint érdekes. Mintha a falvaknak a nép által megállapított ragadványnevei valós tartalommal bírnának, s minden közösségnek saját önálló személyisége és jelleme lenne. Az ernyei közösségnek emberemlékezet óta sok konfliktusa volt papjaival, s nem mindig az ernyei emberek hibájából. 1822-ben a püspök azt írta, hogy a plébános nem dicséri a nép jellemét, s az ernyei népnek még mindig nem sikerült tisztáznia magát a szombatosság gyanújától. Könnyebb egy atomot szétrobbantani, mint egy előítéletet - mondta Einstein.

Szepesy püspök kissé másképp látta a dolgokat: a lövétei származású Pálffy István plébános viselkedését az emberekkel bárdolatlannak nevezi a jegyzőkönyv, a papot a szent szolgálatokban való langyossággal vádolta. Konfliktushelyzet állt fenn a plébános és az egyháztanács között az egyház gyümölcsöséből való önhatalmú fakivágások miatt is. A püspök a konzisztórium elé utalta az ügyet. Elrendelte az istentiszteleti rend, különösen a hétköznapi szent olvasmány rendszeres végzését télen nyolc, nyáron hat órai kezdettel, kántori és orgonakísérettel. A pappal pedig megígértette viselkedése megváltoztatását, az „általunk szemére vetett hibáinak helyre igazítását", és a munkában töltött élet kötelezettségét szigorúan lelkiismeretére kötötte. Gond volt a pénz körül is: a püspök hiányosságokat talált az évi számadásokban. Az egyháztanács és plébános között e kérdésben is konfliktusnak kellett fennállnia, ugyanis Szepessy püspök elrendelte, hogy a plébános az évi számadást ne küldje föl a főesperesnek addig, amíg az egyháztanács előtt föl nem olvasta, s a hívek legfőbbjei alá nem írták azt. Az elmúlt évek számadáskészítőit pedig a püspök az egyháztanács elé idéztette, és elégtételt követelt rajtuk. Elrendelte, hogy a kasszára két zárt szereljenek, az egyik kulcsát a gondnok, a másikét a plébános őrizze. Míg Pálffy Istvánnak a személyiségével volt baj, utódát, Koncz Lázárt nagyravágyása csábította más helyre a faluból. A szintén udvarhelyszéki plébános a szék tekintélyes, táblabírói állását betöltő fivérei, Nagysólymosi Kontz Antal és Imre esdekeltek testvérük professzori vagy legalább udvarhelyszéki plébánosi állásra való kinevezéséért, mondván, hogy a magába fojtott bánat emészti el a papot. Kontz utódai jobban érezték magukat: Fogarasy semmit sem szól arról, hogy a korabeli plébánossal valamilyen gond lenne, sőt, munkáját odaadóan és szorgalmasan végző papként írja le, a 20. század elején működő templomépítő Szabó György pedig nemcsak hogy nem érezte rosszul magát a faluban, hanem a közösséget sikerült egy ilyen nagy feladatra összefognia, ami nagy eredménynek mutatkozott akkor is, s ritkának azután is.

A kezdeti, 1730-as évek katolikus közösségéről az akkori jegyzőkönyv megjegyezte, hogy nyilvános bűnösök, botránykeltők és házasságtörők nincsenek benne, ám tagjai között vannak csekély számban részegesek és istenkáromlók, ennél többen pedig elhanyagolják az istenieket, megszegik az ünnepet és a böjtöt. Az egyház azonban nem büntette ezeket, a közösség egészen új lévén (cum adhuc novae sunt plantationes), hanem nyilvános buzdítások és szentbeszédek által próbálta meggyőzni az ilyen embereket álláspontjuk helytelenségéről. Szepesy püspöktől nem tudunk meg semmit a hajdani ernyei emberekről, ám az igazságos és egyébként nagyon is racionális természetű egyházfő - amint láttuk - pártjukat fogta, ahol azt helyénvalónak látta.

Az egyháznak több jövedelemforrása is volt. A lelkész a fizetését a vallásalapból kapta a parajdi sóhivatalon keresztül. Ezen kívül különböző eredetű földbirtokok és pénzforrások is rendelkezésére állottak az ernyei katolikusoknak: a székely közösségi birtokokból kiosztott földek, a szombatosok elleni perek során elvett területek, melyek közül sokat a szombatosok utódai 1730-ig hiába követeltek vissza és a katolikus egyházhoz kerültek, több jobbágytelek (sessio colonicalis), amelyeken zsellérek (inquilini) laktak. Különösen érdekes és értékes helytörténeti szempontból az, hogy az 1822. évi jegyzőkönyv az összes birtokot név szerint följegyzi a szomszédos területekkel, a tájékkal és a dűlőnevekkel együtt, megadva azok nagyságát. A számadatokkal nem foglalkozunk, azonban a dűlőneveket érdekesnek találjuk, mivel közülük sok ma is használatban van. Néhány helyet majd kétszáz évvel ezelőtt is így hívtak az emberek: Csontás, Kertmegett, Bédetzbe (ma: Bedecs), Székeshelybe, Rápába (Ropó), Rásztelke, Köleskert, Telek alatt.

Az iskolamesterek többnyire Belső-Székelyföldről, Csíkból, Kászonból jött, képzett kántortanítók voltak. A 18. századi jegyzőkönyv László Mihály tanítója Kászonjakabfalváról származott, Kolozsváron a Szent József-szemináriumban tanult, tudott latinul, magyarul, játszott orgonán és tisztes családi életet élt. 1822-ben a csíktaplocai Lajos Antal tanított, ugyanezzel a képzettségi szinttel. A plébános is be kellett folyjon az oktatásba: hitoktatott, részt vett a gyerekek vizsgáztatásában és a téli hónapokban a felnőtteknek is oktatást kellett tartania a kántori lakásban számtanból, írás-olvasást kellett gyakoroltatnia velük, hittani ismereteik elmélyítését és a liturgiában való gyakorlottságukat kellett eszközölnie. Fogarasy Mihály látogatása az iskolát a harangozói lakással egy födél alatt találta, de nem a harangozó tanított, hanem a kántor. A harangozói fizetés, jegyezte meg a jegyzőkönyv fogalmazója, nem is volt olyan, hogy azzal tanítani lehessen. A plébános hozzáfűzte, hogy a kántor foglalkozhatna buzgóbban is a tanítással. Igaz, azt is mindjárt hozzátette, hogy meg is tenné, „ha a gazdálkodással nem lenne annyira elfoglalva".

A 19. századelő jellegzetes pasztorális problémái közül Szepesy püspök egyik vesszőparipáját, az oltáriszentség tiszteletét emelnénk ki. A püspök megjegyezte, hogy az eukarisztiát mise alatt az ostensoriumban kitenni nem illendő, és rendeletbe adta, hogy a mise alatt a következőkben ne tartsanak szentségimádást.

(A kutatás a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 azonosító számú Nemzeti Kiválóság Program - Hazai hallgatói, illetve kutatói személyi támogatást biztosító rendszer kidolgozása és működtetése konvergencia program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.)

 

Irodalom

Fogarasy Mihály püspöklátogatásának jegyzőkönyve. GYFL, 1875. szeptember 6., Sz. n., 39. doboz, I. 4. csoport, 1-3.

Decretum Parochiae Ernyeiensis, GYFL, 255/1822. sz., 1821. június 26., 29. doboz, I. 4. csoport.

Kovács András - Kovács Zsolt (szerk.): Erdélyi római katolikus egyházlátogatási jegyzőkönyvek és okmányok. I. kötet, 1727-1737.

Entz Géza Művelődéstörténeti Alapítvány, Kolozsvár 2002, 203-207.