Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Heinrich Ferenc
nAGY OSZKÁR SZAKRÁLIS FESTMÉNYEI

A szerző római katolikus plébános Nagybányán.

Nagybánya történelmi város, várral és pénzverdével rendelkezett. A történelmi adatok szerint a település létrejötte II. Géza magyar király nevéhez fűződik, aki 1142-ben szászokat telepített erre a vidékre a bányászat és az ipar fellendítése érdekében. A bányaváros várfalakkal volt megerősítve, ennek nyomai ma is láthatók.

A vidék hegyei színesfémekben bővelkednek. Erről tudtak a rómaiak, a törökök, a franciák, németek, a Habsburgok, románok és az oroszok. A város legnagyobb hírnevét mégsem a nemesfémek adták, hanem a Nagybányai Festőiskola, az a festőtelep, ahol művészek tucatjai alkottak csodálatra méltó műveket. Ők tették Nagybányát világhírűvé. A festők számára az ihletet maga a csodálatos környezet és a festői táj adta.

A nagybányai festőművészek alkotásaira újra felfigyelt a világ. Kolozsváron nemrég rendeztek nagyméretű kiállítást a nagybányai festők képeiből. Az alkotásaikat bemutató tárlat híre, valódi értéke még nem jutott el az emberekhez. Szervezői föltették a világhálóra, így azok is megtekinthetik, akik a kiállításra nem jutottak el, így saját otthonukban gyönyörködhetnek ezekben a csodálatos alkotásokban. A kiállításon Nagy Oszkár festőművész több alkotása is látható volt: ő sok tájképet, csendéletet, utcarészleteket, épületeket és egyéb témákat vitt vászonra, ezzel olyan dolgokat örökített meg az utókor számára, amelyek sehol máshol, csak e festményeken élnek tovább. A műgyűjtők előszeretettel keresik és vásárolják alkotásait. Nagy Oszkár ismert festőművész, képei értékesek, de arról kevesen tudnak, hogy szakrális témájú alkotásai templomokat díszítenek. Azok közé a szerencsések közé tartozom, akik személyesen ismerték őt. Nagybányán, a hatóságok által elkobzott minorita rendházba szorított plébánián találkoztam vele. Teológushallgatóként, 1962-ben, három hétig az akkori nagybányai káplán, Szabó János (későbbi püspöki helynök) vendége voltam. Akkor még nem sejtettem, hogy három év múlva ennek a vendéglátó káplánnak az utóda leszek, és szinte egész papi életemet a festők városában, Nagybányán fogom leélni. Így alkalmam nyílt arra, hogy több festőművésszel személyesen is megis-merkedhessem, köztük Véső Gusztávval, aki ma a legidősebb nagybányai képzőművész, és a fiatalabbak közé tartozó Madarassy Györggyel, aki ma Nyíregyházán él. Mindkettőtől vannak képeim, Véső Gusztávtól egy igen szép és nagyméretű Jézus Szíve olajfestmény. Amikor a Szent József-templom felépült, bár nem volt pénz, arra gondoltam, hogy a még élő nagybányai festőművészek egyikétől kerüljön oda egy alkotás. Így került a templomba a Madarassy György által festett tizennégy keresztúti stációkép.

Krasznasándorfalu katolikus temploma

Nagy Oszkár festőművésszel a cinteremben találkoztam először 1962 nyarán, ahol a kíváncsiskodók sokaságától körülvéve vitte vászonra a Szent Istvántornyot és a mellette álló márványkeresztet. Heffler Lajos kántor-karnagy mondta, hogy a paletta előtt ülő kalapos ember hírneves festőművész, majd be is mutatott neki. A művész markáns arcát, nagy kalapja alól rám néző éles tekintetét sosem felejtem el. A papok barátja volt. Egy napon fel is jött a plébániára, hóna alatt egy festménnyel, és a szó szoros értelmében kínálta portékáját. Éppen az ebédlőbe indultunk, amikor megszólított bennünket. Vegyétek meg ezt a képet -mondta nekünk a folyosón állva -, ugyanis szükségem van egy kis pénzre, húst és rizset szeretnék vásárolni, mert töltött káposztát ennék. Erős hangját meghallotta az irodában ülő Ágoston István esperes, és kikiáltott neki: - Szerencséd van, Oszkár, mert ma éppen töltött káposztát ebédelünk, gyere, tarts velünk. A művész elfogadta a meghívást, velünk ebédelt, a papokkal barátságosan elbeszélgetett, mindhárom nagybányai pappal baráti kapcsolatot ápolt. Arra már nem emlékszem, hogy a képet megvette-e valaki. Én diák voltam, a kollégám pedig motorbiciklire gyűjtötte a pénzt.

Többet nem találkoztam személyesen a művésszel. Amikor három év múlva, 1965 decemberében nagybányai káplán lettem, Nagy Oszkár már nem élt. Előtte fél évvel, pontosan március 1-jén, a plébániától nem messze, a mai Felsőbánya utcai kórház előtt egy motorbicikli ütötte el, és ott helyben meghalt. A plébániáról indult el utolsó útjára.

A művész már nem élt, amikor Nagybányára kerültem, de egy érdekes történetet hallottam róla, melyet Both Pál prépost (volt nagybányai plébános, aki abban az évben már Nagysomkúton szolgált) mesélt. Nagy Oszkár az ötvenes évek elején nehéz helyzetben volt. A festőtelepre nem járt, mert az akkori művészek nehezteltek rá, de a sztálinistakommunista állam szemében is szálkát jelentett. A Rongyos Gárdában való részvétele és imrédista párttagsága miatt üldözték. A ma még élő tanítványától, az említett Véső Gusztávtól tudom, hogy a művész a város utcáit járva kínálgatta festményeit, még a piacon is odaállt az árusok közé, sőt szórakozóhelyeken, különféle klubokban sorsolás útján talált nagy nehezen gazdára egy-egy festménye. Egyszóval szegénységben élt, folytonos megfigyelés keserítette az életét. Ezért Both Pál prépost azt ajánlotta neki, hogy egy kis időre hagyja ott Nagybányát, töltsön el egy nyarat vidéken. Egy eldugott sváb falut ajánlott neki a Bükkalján. Krasznasándorfalván (Schandra) az ottani barátságos plébános, Függ Márton biztosít neki szállást, kosztot, így szólt az alku, fizetségként a templomban fest majd neki valamit. A művész kezet adott az ajánlatra. Krasznasándorfalu egy dombon épült, tiszta sváb és római katolikus falu volt abban az időben. Az országúttól hat kilométerre fekvő települést esős időben alig lehetett megközelíteni. A faluban nem volt hatósági ember, rendőrség, csak egy tanító és a pap. A művész valószínűleg meglepődött, amikor meglátta a hatalmas falusi templomot. Három nagyméretű olajképpel hálálta meg a szíves vendégfogadást. Rajtuk a szignója és az évszám: 1951. Az egyik képen Jézust, a jó pásztort ábrázolja, kezében pásztorbot, mellette bárányok. A kép mérete: 320 x 200 cm. A másik kép egy pelikánt ábrázol, amint saját vérével eteti fiókáit. Ez nagyon régi egyházi szimbólum, mélységes tanítást rejt magában: Jézus is az ő vérével táplálja híveit az eukarisztiában. A kép mérete: 237 x 200 cm. A harmadik kép

a húsvéti bárányt ábrázolja a győzelem lobogójával, mely a keresztény művészetben a feltámadt Krisztus szimbóluma. A képen ott van az alfa és ómega betűje, amely a Szentírásban, a Jelenések könyvében a kezdet és a vég jelképe, és a két latin szó: pax vobis! (Béke veletek!). Ez a feltámadt Krisztus köszöntése. A kép két oldalán két angyal kulcsolja imára a kezét. A kép mérete: 133 x 185 cm. A három festmény ma is jó állapotban van. Erős kendervászonra festette, mely azóta is dacol az idővel. Azokban az években ezt a fajta durva vásznat minden sváb faluban a helybeli takácsok szőtték, és többnyire zsákok készítésére használták.

Hogy mit értettek ezekből a festményekből, és mennyire becsülték őket ezek a mélyen vallásos, a világtól teljesen elzárt katolikus svábok, nem tudom. Sajnos az akkori plébános, Függ Márton véleményét sem ismerjük, mert az egyházközség egyik legdrágább irodalmi és történelmi kincse, a historia domus, a háztörténet, felelőtlen kezek nyomán a tűz martaléka lett. Függ Mártont személyesen ismertem, de azokban az években Nagy Oszkárról semmit sem tudtam. Így sosem ismerjük meg az akkori plébános véleményét Nagy Oszkárról.

1965 nyarán újmisés papként egy vasárnap két be nem töltött plébánián helyettesítettem: Nagyszokondon és Krasznasándorfaluban. Akkor a sándrai templomban már ott ékeskedtek a Nagy Oszkár által festett képek, de a történetét csak egy év múlva tudtam meg, Both prépost beszámolójából, amikor nagybányai segédlelkész lettem. A templomot és a képet egy Nagyszokondon tartott lelkigyakorlat alkalmával láthattam újra. Velem tartott a láposbányai születésű Bihari Zoltán jezsuita is, a tokiói egyetem tavaly elhunyt tanára, aki szabadságon volt és részt vett a lelkigyakorlaton. Bihari személyesen ismerte Nagy Oszkárt. Amikor meghallotta, hogy a közeli sándrai templomot Nagy Oszkár festményei díszítik, okvetlenül látni akarta a képeket. A svábok kivándorlása miatt akkorra szinte elnéptelenedett falu templomának gondozója beengedett bennünket a templomba, ám a képek már nem voltak a helyükön, hanem a sekrestyében várták, hogy biztonságosabb helyre kerüljenek. Később Szatmárra vitték, és a püspökség restaurációs műhelyében őrzik. Remélhetőleg mihamarabb láthatjuk azokat az egyházmegyei művészeti és szakrális emlékeket őrző múzeumban, a sándrai templom másik ékességéhez - a hatalmas feszülethez - hasonlóan, amelyet ugyancsak a püspökségre menekítettek, ahol a bejárati nagy lépcsőházban kapott méltó helyet.

Nagy Oszkár 1965. március 1-jén halt meg a már említett tragikus módon. Temetése március 5-én volt, a szertartást volt barátja, Ágoston István plébános végezte. A nagybányai Szent Rozália temetőben helyezték örök nyugalomra. Nagy Oszkár idejében Nagybánya harmincezer lelket számláló bányaváros volt. És mondjuk ki bátran: magyar város volt. Ahol a mai új főtér van, ott volt a város vége és a város szerény vasútállomása. Mondhatjuk, hogy a történelmi múltú bányaváros, Nagybánya, csak festményeken létezik. Ami túléli a múltat, az a régi főtér, a Szent István királyról elnevezett torony, a Kispiac, a Nagypiac a Mészárosok bástyája mellett, és néhány kis utca. A Nagypiac mellett lakott Nagy Oszkár is, egyszoba-konyhás lakást bérelt. A fiatal gyerekeket, csodálóit gyakran tanítgatta rajzolni, festeni, korrigálta, saját aláírásával osztályozta azokat. Sok művész post mortem kitüntetést kap. Életük zaklatott volt, csak akkor nyugodtak meg, amikor az édes anyaföld fogadta karjaiba őket, a temetőben egy-egy szerény fejfa jelzi: híres ember nyugszik itt. Nagybányán a Rozália- és a virághegyi temető bejáratánál térkép igazít el a művészek sírjait illetően. A nagybányai római katolikus temetőben nyugvó festőművészek sírjait Scheip Károly, az egyház néhai főgond-noka - aki maga is festegetett - annak idején feltérképezte, rendbe is hozatta. A művészek sorsa nem könnyű álom, a művészet iránti elkötelezettségük és szenvedélyük ad erőt nekik az alkotáshoz. Oly keveset tudunk róluk, pedig fel kellene kutatni életüket, sorsukat, küzdelmeiket, tragédiájukat. Ahogy az értékes tengeri gyöngyök azokból a könnycsep-pekből kristályosodnak ki, amelyeket a kagylók belsejébe kerülő éles homokszemek által okozott fájdalmak sajtolnak ki, úgy nem egy művész által festett vászon mögött is hasonló sors, fájdalom húzódik meg. Munkásságuknak köszönhetően vászonra festve él közöttünk a múlt, mondjuk ki bátran: a magyar múlt! A régi nagybányai főtér és a szénatér (Kispiac), a Malom utca, a néhai bányászházak és egyéb épületek, városrészek csak az ő képeiken keresztül élik túl a múltat. Az ő emléküket hivatott ápolni és megörökíteni Hitter Ferenc kétrészes filmje, a Nagybányai Panteon.