Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Könyv
kERESZTYÉNI FELELET. HITVITÁK A 16–17. SZÁZADBÓL
Válogatta és szerkesztette Gábor Csilla

 

Amikor 1999. október 31-én (a reformáció szimbolikussá tett/lett emléknapján) Augsburgban (az ágostai hitvallás deklarálásának színhelyén) a katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség erre delegált képviselői aláírták az ún. „megigazulás-nyilatko-zatot", sokan - kivált a sajtó hasábjain - a hitviták kora lezárultának ugyancsak jelképessé vált napját nyilvánították ki e vasárnapban. A megigazulás, jóllehet manapság tájainkon elsősorban a protestáns egyházak használják a kifejezést, a keresztény élet központi fogalma - a kegyelem mellett. A 16. és 17. század teológiai diskurzusának is kulcsfogalmai voltak ezek, az akaratszabadság és a hitből fakadó cselekedetek nemkülönben. A török hódoltság hosszú évtizedeit élő Magyarország legátfogóbb életművű főpap-írója, Pázmány Péter bíboros a 16-17. századforduló híres kegyelemvitáira is utalva szellemesen így foglalja össze a katolikus egyház álláspontját az akaratszabadsággal - és közvetve a kegyelemtan reformációi átszínezésével - kapcsolatban: „Christus Urunkat két lator közé feszítették. Az ő igaz tanítása is két szélhámos tévelygések között szorongattatnak. Pelagius igen sokat tulajdonított a szabadakaratnak, a mostani lutherista és calvinista tanítók semmi helyet nem adnak annak. [Következnek idézetek Luhertől és Kálvintól.] A római Ecclesia közép úton, ingyenesen jár: kárhoztattya Pelagiust; de az embert sem tészi barommá, mint Calvinus..." Ez az idézet jól érzékelteti, mennyire erősen élt a katolikus meggyőződésben az a minősítés, amely szerint a protestáns egyházi közösségek -a lutheránusok (később evangélikusok), a szakramentáriusok, a helvét hitvallás követői (a reformátusok), illetve az antitrinitáriusok/ unitáriusok - épp olyan módon estek a sza-kadárság bűnébe, mint a maguk rendjén Pelagiosz és az őt követők széles tábora az 5. században.

Vitathatatlan, hogy a felekezetközi kapcsolatoknak manapság nem a hitvita a legsajátosabb megnyilvánulási formája. A fennálló teológiai és egyházszervezeti ellentmondások mentén mégis gyakran merülnek fel kisebb-nagyobb polémiák, ha nem is az „egyházi diplomácia" asztalánál vagy, mondjuk, az ökumenikus imahetek udvarias és bensőséges pillanataiban, de a „bázis" szintjén, a vegyes felekezetű vidékeken mégis gyakran, óhatatlanul.

A felekezetközi párbeszédről, annak mai etikai alapmagatartásáról, hangvételéről, íratlan normáiról többé-kevésbé körvonalazott tapasztalataink vagy elvárásaink vannak. Nagy tévedés volna azonban ezeket az elképzeléseket sematikusan és történetietlen magától értetődőséggel a hitújítást követő századok vallási polémiáira transzponálni. Amit röviden hitvita-irodalomnak nevezünk, az a polémia és apológia, offenzíva és defenzíva éles, sokszor túlfeszített, udvariatlan, sőt vastagon személyeskedő, akár gyalázkodó, a lényegi vagy elvi vonaltól gyakorta messze elkanyarodó úzusa volt, amelyben a skolasztikus vagy dialektikus tárgyalásmódot erősen „népies" címzések, epitetonok, metaforák, sarkítások színesítették. De voltak ezekben az írásokban laudációk éppúgy, mint bőséges vituperációk (megbélyegzések, elmarasztalások), és bár a teológiailag, filozófiailag és/ vagy logikailag jól felvértezett szerzők jelentős hányadukban tántoríthatatlanok maradtak az épp adott kérdés tárgyalásakor, mások - jellemzően a kevésbé képzettek vagy ilyenolyan befolyásolók által könnyebben „csatasorba állíthatók" - a hangosabban kiabálás útját választották a meggyőzés és győzedel-meskedés reményében.

A nemrég megjelent Keresztyéni felelet a szövegválogatás irodalomelméleti/retorikai kérdéseit és a „vállalkozás" tétjét magát árnyaltan problematizáló előszó után hét fejezetben kínál az olvasónak a korszakra jellemző hitvita-anyagot. A megidézett szövegek időbeli ambitusa ötvenöt év (Károlyi Gáspár bibliafordítása 1590-ben jelent meg, a legkésőbbi irat, Geleji Katona István Titkok titka című elaborátuma 1645-ben). A válogatás szerkesztője, Gábor Csilla, a régi magyar irodalom professzora természetesen a legjellemzőbb és a legszemléletesebb szövegekből tallózott, és mintegy „a jéghegy csúcsát" mutatja fel a szöveggyűjteményben.

Ennek az irodalom-, egyház- és dogmatörténeti válogatásnak kétségkívül Pázmány Péter bíboros a leggazdagabb művű, középponti „szereplője". A református családba született Pázmány, aki 13 éves kora körül katolizált, és a kolozsvári jezsuita kollégiumban kapta meg a majdani bécsi, római, gráci képzéshez elengedhetetlen alapozást, 46 évesen lett esztergomi érsek, és 59 évesen kreálták bíborossá. A maga neve alatt kiadott munkái közül az Isteni igazságra vezérlő Kalauz emelkedik ki magasan, amely a szerző életében három kiadást ért meg; a másodikat, majd a harmadikat Pázmány jelentős mértékben kiegészítette, illetve átdolgozta. A Kalauz teológiatörténeti jelentőségére, konzisztenciájára vall, hogy Magyarországon nem került olyan protestáns teológus, aki módszeresen tudott volna kritikai ellenművet írni, ezért a Kalauzt latinra fordították, és erre egy wittenbergi lutheránus hitbölcselő, Friedrich Balduin reflektált (Phosphorus veri catholicismi, 1626). Pázmányt a hitvita-irodalomban természetesen korántsem csak a Kalauz képviseli. A Szentírásról, történelemteológiai kérdésekről, a protestáns oldalról feltörő, a szenttiszteletet illető vádakról szintén értekezett. Megtörtént azonban, hogy nem a maga neve alatt, hanem szerzői álneveken - Sallai (Szalay) István, Szyl Miklós, Lethenyei István - adta közre vitairatait, mindahányszor magához kevésbé méltó, „szintjén aluli" szerzők írásaira reflektált. Ilyenkor értekező stílusa sem volt olyan kimunkált, mint nagyobb, igényesebb polemikus vagy szintetizáló írásaiban.

A Keresztyéni felelet első fejezete a hitvallási polémiák indítékairól, etikai hátteréről, módszertanáról közöl dokumentumértékű szövegrészeket. Ebben a Kalauz egy szövegrészlete a kiindulópont, amelyet a „setét hajnalcsillagra" (Balduinra) utaló, az ő Kalauz-kritikájára reflektáló írás részlete követ. Majd egy hosszú és dúsan elágazó vita egyik ismeretlen protestáns szerzőjének munkájából olvashatunk részletet. Ez a polémia Sámbár Mátyás jezsuita hitszónok és író (székelyudvarhelyi iskolaalapító, nagykárolyi missziós atya) Három idvösséges kérdésének utóéletét „gazdagítja". A vitába bekapcsolódott a lutheránus Christoph Wölflin, a református Pósaházi János és Matkó István, majd az itt megidézett ismeretlen szerző, a református Czeglédi István, a jezsuita Illyefalvi István, majd Zilahi János zsibói református lelkipásztor, akinek Az igaz vallásnak világos tüköre című munkájából szintén részlet olvasható a szövegválogatásban.

A Szentírással, a bibliafordítás elviségei-vel, olvasásgyakorlatával, illetve magyarázatának szükséges voltával és módjával foglalkozó második fejezet jószerével előszavakból és „intelmekből" áll. A Vizsolyi Biblia fordítója, Károlyi Gáspár éppúgy szóhoz jut ennek kapcsán, mint Szenci Molnár Albert - az 1608-as kiadás előszavában -, illetőleg Káldi György, az első teljes katolikus fordítás vezérszerepet játszó szerzője (Oktatói intés, 1626), végül az utóbbira reflektáló református Dengelegi Péter, aki Rövid anatómiájában éles hangú kritikát fogalmaz meg Káldi nézeteire.

Egyháztani problémákat érintve természetesen a legalapvetőbb kérdésre - hogy tudniillik melyik az „igaz" egyház - a legkörültekintőbb és legelfogultabb válaszkísérletek születtek. Pázmány Az Szentírásrúl és az anyaszentegyházrúl adott ki „két rövid könyvecskéket", amelyeknek tételeire Pécsváradi Péter nagyváradi református lelkipásztor válaszolt. A Keresztyéni felelet e fejezetébe került be természetesen Sallai (Szalay) István válaszirata (Jó nemes Váradnak gyenge orvoslása). Valóban létezett egy Sallai István nevű plébános, akit 1626-ban elbocsátottak ugyan a jezsuita rendből, de 1630-ban plébánosként részt vett a Pázmány által összehívott nagyszombati nemzeti zsinaton, a teológiatörténészek mégis azt feltételezik, hogy Sallai nevét használva voltaképp Pázmány írta a „gyenge orvoslást", mint ahogy a válogatásban ugyancsak megidézetett Okok, nem okok című vitairatot is.

1526 - mint jól tudjuk - traumatikus időszakot nyitó esztendő. Ki felelős az ország romlásáért? - teszik fel a kérdés a 16-17. század hitvitázói, akik természetesen a társadalmi hanyatlásban, az ország leigázottságá-ban, szétszakítottságában, a válságban isteni beavatkozást - nyilván büntetést - feltételeztek a szociális bűnökért, a „bálványozásért" (protestáns vád) vagy épp a szakadárságért (katolikus vád). A hitviták „hálás" témájaként felvetődő történelemteológiai polémiát a kötetben Magyari István lutheránus prédikátor, Nádasdy (II.) Ferenc hadvezér udvari papja, illetőleg Pázmány Péter képviseli.

Az ötödik fejezetben a hagiográfia és a szentkultusz teológiai megalapozottságát firtató/védelmező vitairatokból tallóz a szerkesztő. A Monoszlói András szerémi, később veszprémi püspöktől idézett szövegrész voltaképpen egy apologetikus jellegű, szisztematikus értekezésből való, amelyben világosan különbséget téve az egyedül Istent megillető cultus latriae (az imádás kultusza) és a cultus duliae (tiszteletkultusz) között a szentekhez való tiszteleti és közbenjárásért folyamodó érzület/magatartás védelmére kel. A kilenc év múlva kelt Keresztyéni felelet... (Gyarmathy Miklós református lelkésztől) a protestáns ellenérveket sorakoztatja fel, ugyancsak rendszeres traktátus formájában. A hasonló című Pázmány-munka - immár az időközben elhunyt Monoszlói válasza „helyett" - voltaképpen ismétli, de más, olykor szélesebb kontextusokba is helyezi a szentkultusz teológiai alapjait.

Az Isteni igazságra vezérlő Kalauz - mint már említettük - e korszak megkerülhetetlen teológiai műve volt. A hitvita-szöveggyűjtemény hatodik fejezete Zvonarits Imre evangélikus prédikátor, Szyl Miklós (vagyis Pázmány), Pázmány Péter és Balásfi Tamás győri őrkanonok (egyébként unitárius családba született katolikus pap!) írásaiból szemelgetve egy eldurvuló, olykor személyeskedésbe is merülő polémiából ad ízelítőt a Kalauz kapcsán.

Az utolsó, hetedik fejezet a 17. századi unitárius-református ellentéteket tükrözi. Ebben az Enyedi György unitárius szuperintendáns és prédikátor által 1598-ban latinul kiadott Explicationes locorum veteris et Novi Testamenti Toroczkai Máté által készített magyar fordításából indul ki a szerkesztő. Enyedi műve voltaképpen azoknak az ó- és újszövetségi szakaszoknak a rendszeres vizsgálata, amelyek révén a keresztények a Szentháromság létezését tételezik. Enyedi -természetesen antitrinitárius alapállásból - e locusok révén épp a szentháromsági dogma megalapozhatatlanságát kívánja bizonyítani. Geleji Katona István református egyházi író és püspök, a protestáns ortodoxia „keményvonalas" képviselője volt Enyedi/Toroczkai opponense a Titkok titka című vitairatával, voltaképpen fejedelmi megrendelésből született szisztematikus írásával. A mű tulajdonképpen egy Kolozsváron megrendezett disputáció nyomán született: e nyilvános vitát úgy készítették elő, hogy a református fél a fejedelem állandóan beavatkozó, befolyásoló és meglehetősen pártos jelenléte mellett kétségtelen helyzeti „erőfölénynek" örvendhetett. Az unitáriusok -felismerve nyilvánvaló esélyhátrányukat - csupán iskolamestereikkel képviseltették magukat.

Semmiképp sem feledkezhetünk meg az egyes fejezetek sommás ismertetése után a függelékanyag méltatásáról sem. A körültekintő szerkesztő, Gábor Csilla gazdag és tömören informatív összefoglalókat kínál az egyes fejezetekhez, amelyekben a „polemikus egységeket" - vagyis az egyes témák, témacsoportok mentén kibontakozó vitaanyagok vonalát - ismerteti, nem csupán egy-egy munkát. Voltaképpen ezt érzékelteti az egyes fejezetek szerkezete is: nem pontokat, hanem íveket kíván olvasója figyelmébe ajánlani. Ennek az a jótékony következménye, hogy a viták hangsúly-tulajdonításainak, a tematikai vonalhoz való szerves vagy lazább kapcsolódásoknak, a polemizáló személyeket illető kritikáknak vagy támadásoknak a dinamikáját, azok „variációit" is megragadhatóvá teszi. Az meg csak tetézi e kötet erényeit, hogy fejezetenként, az oldalszámozásra való hivatkozással gazdag szómagyarázatot is kínál, ami nem csupán a „Remekírók diákkönyvtárra" diák-olvasói számára fontos - mint ahogy a bibliai könyvek rövidítésjegyzékének párhuzamos (katolikus, protestáns és Vulgata-latin) táblázatba rendezése is hasznos támpont a tájékozódni vágyó olvasó számára.

A könyvtári munkában, a szövegek gondos lejegyzésében és azok ellenőrzésében a szerkesztőnek két bölcsész-doktorandus: Deák Zsuzsánna és Köllő Zsófia volt segítségére.

Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2013

Jakabffy Tamás