Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

MÁSHOL

Bereczki Silvia sa
kAMERUNI ÉLETKÉPEK EGY ÉV TÁVLATÁBÓL (2)

 

A szerző 1971-ben született, a Segítőnővérek Kongregációjának tagja. Fizikatanári, újságírói egyetemi oklevelet, valamint teológiai doktori fokozatot szerzett a kolozsvári Babe§-Bolyai Tudományegyetemen. Négyéves ausztriai egyetemi pasztorációs tevékenység után hat hónapot töltött Kamerunban. Jelenleg Marosvásárhelyen él.

Bepillantás a foglyok világába

Idős baszk nővértársam a kórházban önkénteskedik, és nincs olyan alkalom, amikor hazatérve ne mesélne valamilyen megdöbbentő vagy megható történetet. Bár arcok nem társulnak számunkra az eseményekhez, mégis többek sorsát kísérjük „a távolból", gondolatban és főleg imában. Folyosónk ablakából látszik a szürke-fekete börtönépület, így az emlékeztető is adott.

Már az is igencsak meglep, hogy a börtönben is vannak önkéntes katekéták, akik maguk is foglyok. Egyébként Kamerunban gyakori a felnőttkeresztség, erre a plébániákon is jószerével önkéntes, különös képzettség nélküli katekéták készítik elő a jelentkezőket. Előbbiek egymással rendszeresen

találkoznak, utóbbiak egy-egy pap vagy szerzetes vezetésével. Ezek az együttlétek jelentik (tovább)képzésük gerincét, egyben alkalmat adnak tapasztalatcserére, a hittel, kereszténységgel, élettel kapcsolatos kérdéseik megvitatására. Egy ilyen csoportot vezet nővértársam a fogházban. A csoport tagjai részben már „előéletükben" is katekéták voltak, mások azonban bezáratásuk után váltak azzá. Feladatuk azonban komplexebb, mint a kintieké: amellett, hogy beavatják az érdeklődőket a kereszténységbe, pontosabban a katolikus hitbe, ők vezetik a katolikus imát (hiszen vallási és felekezeti sokszínűség itt is van bőven) abban a „negyedben", ahol laknak, ők figyelnek az újoncokra is, megtanítják őket a gyakorlati tudnivalókra, szokásokra, íratlan törvényekre, és ugyanakkor védik is őket. Találkozóikon saját gondjaik mellett hol egyik, hol másik „védencük" problémája is téma, illetve a heti szentmise után többen is megkeresik a jelen levő szerzeteseket egy-egy rövid beszélgetésre vagy egy kérés erejéig. Így tudom meg például azt is, hogy olyan is van köztük, aki a vád óta már hetedik vizsgálati fogsági évét tölti, ám egyetlen perére sem került még sor, hiszen oda is valamilyen szintű közbelépésre, befolyásra lenne szükség. Másikuk ugyan már három éve letöltötte büntetését, de mivel hasonló okokból még mindig nem készült el a kibocsátója, továbbra is bent van.

Meglepő találkozás

Enni mindenki azt eszi, amit hozzátartozói hoznak neki, vagy amit a falakon belül másoktól meg tud vásárolni, illetve akinek végképp semmije nincs, egy marék főtt kukoricát kaphat egy napra. „Házon belül" vannak mesteremberek is: egyikük elektronikai cikkeket javít, másik hangszereket farag, ismét más a betegeket ápolja. Az elhelyezés „negyedekben" történik, és akárcsak a városban, itt is van luxusnegyedtől nyomortanyáig minden (utóbbiban még egy matrac sincs, amit a közös terület cementjére letegyenek éjszakára). Így a katekéták is a maguk „kasztjának" megfelelő negyedben laknak, kivéve azokat, akik szolidaritásból másként döntenek: egyikük például átkérte magát a „halál folyosójára", azaz a leggyatrább részbe azért, mert ott nem volt katekéta, és segíteni akart az ott lakókon.

 

 

Bepillantás a helyi hagyományokba

Karácsony nyolcadában meglátogatjuk szabadnapukon a novíciáinkat, akik harmincnapos lelkigyakorlatukat egy közeli trappista női kolostor vendégházában végzik. A nővéreket már ismerjük hírből és lekvárjaikról, amelyeket saját termesztésű gyümölcsből készítenek. Ennél közelebbről pedig klauzúrájuk miatt amúgy sem igazán láthatjuk őket. Érdekes azonban az út is odáig: látni a falvakat, a földeken és utakon zajló életet, valamint a kolostor hatalmas földjének növényeit, terméseit, tamtamon improvizálni a falucska végében a német gyarmatosítás idején épült katedrális méretű templomban. A nővérek vendégháza egyszerű, de meglepően szép. Igaz, a környék állatai éjszakánként megzavarják a lelkigyakorlatozók nyugalmát, de Yaonde után szinte felfoghatatlan, hogy valahol csend van, hogy egyáltalán létezik a csend. A legnagyobb meglepetés azonban, hogy a házba megérkezve egy kinézetelre egyértelműen kameruni nő „Buná ziua" köszöntéssel fogad. - Jól hallottam, románul köszöntött? - kérdezem, és nem tudom, hallásomban vagy éberségemben kételkedjem-e. - Igen, igen -folytatja szinte tökéletes románsággal -, „én egy fekete román vagyok". Elmeséli: két és fél évtizeddel ezelőtt Bukarestben végezte közgazdasági tanulmányait, azóta kétszer is visszalátogatott országunkba, mert második hazájának tekinti. Sajnálom, hogy tengerparti otthonába szóló meghívásának nem tehetek eleget.

Ott-tartózkodásom utolsó napjaiban megadatik a lehetőség, hogy a város „fölött" őrködő bencés kolostor múzeumát meglátogassam. A csupán három teremből álló kiállításon nagyon mély benyomásokkal gazdagodom: az ott dolgozó fiatal, kedves és dokumentált lány szívesen mesél a helyi hagyományokról egy-egy szobor, törzsfőnöki szék vagy nyugvóhely kapcsán: általa bepillantást nyerünk a hagyomány igen szigorú hierarchiájába, szokásrendszerébe, és egyre inkább örülök, hogy nem keveredtem akaratom ellenére valami szabályellenességbe, illetve nem kerültem a tradíció uralma alá (hiszen, mint kiderül, a főváros bizonyos részei még mindig hagyományosan is szerveződnek). E látogatás után még nagyobb érdeklődéssel emlékezem a több mint ötven éven át Afrikában élt és ott-tartózkodásom alatt elhunyt francia jezsuita, Eric de Rosny tollából olvasottakra és a tőle, róla hallottakra: a hagyományos gyógyítási szertartások titkaiba való beavatásának lépéseire, azzal kapcsolatos tapasztalataira, megfigyeléseire. Rosny élete nagy részét a hagyományos közép-afrikai hitvilág és gyógyítási praktikák meg a kereszténység, ezen belül is a Szent Ignác-i lelkiség határmezsgyéjén töltötte: otthonra találva mindkét világban építette a hidakat a kultúrák, hitvilágok és gyógymódok között.

Kereszténység és társadalmi felelősség

Yaoundé számos katolikus temploma vasárnaponként minden szentmisén zsúfolásig telve, de a körülbelül nyolcszáz férőhelyes katedrálisa a hétköznapi déli misén is megtelik. A liturgia - természetesen közösségtől és celebráló paptól

függően - olykor nagyon eleven zenés-táncos, máskor Európa-utánzó, legtöbbször azonban a kettő keveréke. Számomra meglepő az adományok körmenetének sokfélesége, amikor a hívek tánclépésben nemcsak a pénzüket viszik az oltár elé, hanem ha családi eseményről van szó (gyermek bemutatása a templomban - amely szokást feltételezem, hogy az Ószövetségből vettek át -, hálaadás házassági évforduló kapcsán stb.) olykor banánt, tojást, ásványvizet, rizst adnak át jelentős mennyiségben a nagy (olykor 40-50) tagú családok az őket megáldó papnak, de olykor élő tyúkok is az oltár elé kerülnek, sőt, tehetősebb családok akár egy-egy kecskét is odavonszolnak. Hasonló felvonulásoknak - akár egy szentmise keretében többnek is - nagy ünnepekkor, illetve püspöklátogatáskor vagy Veni Sanctén, Te Deumon is tanúúa lehettem, amikor a plébánia csoportjai, illetve az egyetemi misén az egyes évfolyamok hozták adományaikat. Ilyenkor érdekes érzések, gondolatok és kérdések kavarogtak bennem: vajon ki számára milyen meggondolások, vallási meggyőződések, szokások húzódnak meg e bőkezű adakozás alanyaként vagy fogadójaként? Hogyan teremti elő a hívek szegénységben élő többsége adományát? Mit mondana, tenne egy-egy esetben Jézus?

Yaounde egyik átlagos negyedében lévő otthonunkból a plébániatemplomhoz vezető tízperces gyalogutam során három neoprotestáns imaház mellett megyek el, a környéken azonban ennél sokkal több található. Egyes új egyházak Amerikából vagy Nyugat-Európából terjeszkedtek Kamerunba is, mások azonban helybéli alapításúak. A taxikban gyakran harsog a rádióból neoprotestáns tanítás, amely a nehézségeket és szenvedéseket Isten büntetéseként és a gonosz rabságában való időzés következményeként állítja a hallgatóság elé.

A hit és a kereszténység iránti érdeklődés, lelkesedés nagy, az azonban, hogy az élet milyen szeleteit érinti az evangélium - akárcsak nálunk -, itt is nagyon változó. Örömmel hallgattam és olvastam tehát olyan teológusokat, akik arra törekedtek, hogy a keresztény értékrendet beépítsék a helyi kultúrába és életszemléletbe. Egyik ilyen kiemelkedő egyéniség

Ludovic Ladó jezsuita teológus-antropológus, aki (amellett, hogy könyvet is jelentetett meg a témában) nyílt levélben szólt a kameruni keresztényekhez, majd külön a püspökökhöz is, felhíva a figyelmet az evangéliumnak a korrupcióval, a pénz bálványozásával, a babonasággal, a burzsoá attitűddel, a halál és nyomor kultúrájával, az abnormálisnak normálissá válásával meg más hasonló jelenségekkel való összeegyeztethetetlenségé-re. Ő böjt- és imamozgalmat is indított Kamerunért. Hasonló területekre hívta fel a figyelmet a már említett Pocouta professzor is többek között a Levél Afrika egyházaihoz című könyvében, amelyben a Jelenések könyvéből a kilenc, kis-ázsiai egyházhoz szóló levelet elemzi egzegetikai szemszögből, majd ezeket alkalmazza az afrikai helyzetre

Feltűnő a papokat és szerzeteseket körülvevő túl nagy tisztelet is, amely azonban számukra sokszor kísértés is, hogy a hierarchia lépcsőin „felfelé" majd-majd hajbókoljanak, „lefelé" pedig felsőbbrendűségi érzésüknek adjanak hangot. Egyébként Yaoundé mint a közép-afrikai viszonyokhoz képest biztonságos Kamerun fővárosa, számos szerzetesi közösség számára a rendi alapképzés, illetve a tagok tanulmányainak a helye is. A közösségek között intenzív kapcsolattartás és együttműködés van (közös jelöltiskolák, internoviciátusok, fogadalmi előkészítő kurzusok, teológiai intézetek és főiskolák stb.). Ugyanakkor az egyes városrészeken belül rendszeres gyűlésszerű találkozókat szerveznek az ott letelepedett közösségek, képviselőik pedig városszinten is tartják a kapcsolatot.

Tanulságok az Ige és az élet találkozásából

Hazatérve egy év távlatából újra meg újra visszatérek kameruni hónapjaim egy-egy külső, de főleg belső eseményéhez, és próbálom őrizgetni azokat a kincseket, amelyeket ott kaptam ajándékba. Ezek gyakran szentírási részekhez, Isten eleven Igéjével való találkozásaimhoz kapcsolódnak. Gyakran foglalkoztatott már korábban is Szent Pálnak a filippiekhez írt levelében tett egyik kijelentése: „Megtanultam, hogy megelégedjem azzal, amim van. Tudok nélkülözni, de tudok bőségben is élni. Mindig mindenhez hozzászoktam: ahhoz, hogy jóllakjam és éhezzem, hogy bővelkedjem és nélkülözzem. Mindent elviselek abban, aki erőt ad" (Fil 4,11-13). Ezek a mondatok különös hangsúlyt kaptak Kamerunban: az itthon természetesen adott körülmények és eszközök hiánya, de ugyanakkor az apró dolgoknak és az ünnepi alkalmak ajándékainak értékelése által is, de különösen azon át, hogy mélyen megtapasztaltam, mikben esik igazán nehezemre szűkölködnöm (mint például a természetben való tartózkodás, a mély barátságok, a szellemi kihívások, saját kultúrám), és milyen bőséget jelent a mindenütt megtartó istenkapcsolatom meg a kontinenseket átfogó közösségemhez való tartozásom.

Karácsonyra készülődve 30 fokos melegben, idegen nyelvet beszélve és egy számomra teljesen új kultúrában, ahol a mi európai adventünkhöz hozzánőtt minden hangulati elem

hiányzik, újra meg újra felvetődött bennem a kérdés: mit akar üzenni számomra a megtestesült Isten ezen a helyzeten keresztül? „Meglátogatta és megváltotta népét" (Lk 1,68) - Zakariás énekének a kezdőszavai adtak választ kérdésemre: annak az Istennek a szolgálatában köteleződtem el, aki nem valahonnan távolról és szenvtelenül kormányozza a világot, hanem eljött, folyamatosan jön, hogy meglátogassa és megváltsa népét. Így kameruni adventem keserű-édes felismerésévé lett, hogy nem elég rácsodálkoznom a gyermek Jézusra, és örülnöm neki, de még - Szent Ignác elmélkedési javaslatát megfogadva - azt keresnem sem elég, hogyan szolgálhatnék neki, hanem hozzá hasonlóan gyermekké kell lennem „látogatásom" helyszínén, hogy vele együtt növekedhessem fel a szolgálatra. Ez olykor nehezebb, mint a felnőtt Jézus nyomába szegődni, aki örömhírt visz, tanít, szabadulást hirdet.

A 118. zsoltár egyik verse alapján - „A kő, amit az építők elvetettek, szegletkővé lett" (Zsolt 118,22) - ott-tartózkodásom alatt és után is gyakran feltettem magamnak a kérdést: mi teszi, teheti ezt a hat hónapot, amelyben leggyakrabban tehetetlennek éreztem magam a környezetem szükségeivel szemben, élettapasztalatom „szegletkövévé"? A már említetteken túl az, hogy különösen a betegség, de sok más hétköznapi esemény által is megtapasztaltam: az élet értéke, tartalmassága és szépsége nem teljesítményeken múlik, hanem elsősorban ingyenes és meglepetésszerűen kapott ajándék. Továbbá az élmény, hogy egyik alkalommal, amikor a szentmisén felkértek, hogy az áldoztatásban segítsek, miután több száz személynek egyenként felmutattam az eukarisztiát, rádöbbentem: arcukat az eukarisztiával együtt, szinte azon keresztül látva gyökeresen megváltozott bennem valami ezekkel az emberek kapcsolatban.

Emlékezésemet Pilinszky János soraival zárom: „Csak aki napról napra vállalja a kezdők didergő csupaszságát, bizonyulhat talán - legvégül - mesternek. És ez nem külsőségeken múlik, épp nem valamiféle tanulékonyságon - hanem legbelül, a szív és az értelem rejtekében dől el" (Profik és amatőrök, Új Ember, 1968. szeptember 15.): a szív és az értelem rejtekében, ahol az emberek és kultúrák nem átlátható, elemezhető, teljesen megérthető tárgyai a felfedezésnek, hanem egyre inkább tiszteletet és rácsodálkozást kiváltó misztériumok.