Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Tánczos Vilmos
"cSODÁK SOROZATA AZ ÉLETEM": AZ ÉLETMŰDÍJJAL KITÜNTETETT P. DACZÓ ÁRPÁD-LUKÁCS KÖSZÖNTÉSE

 

A Kriza János Néprajzi Társaság ma Életműdíjjal tünteti ki a nemsokára 91. életévét betöltő P. Daczó Árpád-Lukácsot, a társaság alapító tagját. Ez az elismerés nemcsak teljes mértékben megérdemelt, hanem több vonatkozásban is időszerű.

P. Daczó Árpád Lukács ferences szerzetes, akit mi barátságos közvetlenséggel csak „Daczó páternek" vagy „Lukács atyának" nevezünk, amíg ereje engedte, időskora ellenére aktívan részt vett társaságunk életében, vándorgyűléseink és konferenciáink állandó résztvevője és előadója volt. A tagtársak közül bizonyára sokan emlékeznek arra, hogy néhány évvel ezelőtt, ereje fogyatkozását érezvén, megható személyességgel, a daloló Szent Ferenc gyermekeként énekelve búcsúzott el tőlünk. Most köszönjük neki és az őt segítő csíksomlyói Szűzanyának, a Babba Máriának, hogy újra eljött, eljöhetett közénk, és így méltó formában fejezhetjük ki életműve előtti tiszteletünket.

1921. május 16-án Dédabisztrán, az Istenszéke alatt született egy sokgyermekes szegény vasúti pályafelvigyázó gyermekeként, és miután édesapját korán elveszítette, igen nehéz gyermekévek, a proletár nyomor legsúlyosabb nélkülözései vártak rá. Hiába érezte magában a papi hivatást, hiába művelte magát minden módon, a továbbtanulásra - holott olthatatlan tudásszomjjal áhítozott erre - nem nyílt lehetősége. A gimnáziumi osztályok elvégzése után serdülő fiúként egy évig a szászrégeni fatelepen dolgozott csontra lesoványodva, erősen alultápláltan, és célja nem lehetett több, mint a puszta létfenntartás. Ekkor történt meg vele az első csoda: a körülmények szerencsés és véletlenszerűnek tűnő összejátszása folytán 1937-ben felvették a székelyudvarhelyi ferences szerafikumba, felső gimnáziumi taníttatása költségeit a város ferences harmadik rendi családjai vállalták fel. Élete ekkor végleg összekapcsolódott a ferences lelkiséggel, és szíve ma is tele van hálával a rendje iránt.

Azóta is úgy érzi, hogy sorsát az Úr a csillagokba írta, akárcsak a Jeremiás prófétáét: „Mielőtt megalkottalak anyád méhében, ismertelek téged, mielőtt kijöttél méhe száján, megszenteltelek, és prófétául rendeltelek a nemzetek között" (Jer 1,5). Később e sorsszerűség tudatában választja papi jelmondatát is: „Magasztalja lelkem az én uramat! Mert nagyot tett velem ő, a hatalmas és a szent!" (Lk 1,47-49).

A világháború éveiben az erdélyi ferences rendtartomány vajdahunyadi teológiáján - ahol nyolc olyan tanára volt, akiknek mindegyike nyugat-európai egyetemeken szerzett képesítést! -, a Romániához tartozó Dél-Erdélyben elvégezte a főiskolát, és 1945. május 19-én, pünkösd szombatján, azaz éppen a csíksomlyói kegytemplom búcsús ünnepén, de még háborús körülmények között szentelte pappá Márton Áron püspök a ferences rend gyulafehérvári kis templomában.

Pappá szentelése után, 1946-1956 között Marosvásárhelyen volt zárdalelkész a rend régi, mára már lebontott kolostorában. Itt az ifjúságra tett nagy hatása miatt a kommunista hatalomátvétel után 1949. július 5-én letartóztatták, és a nyarat a Securitate pincéjében töltötte. A zárkában szigorú böjttel és imával kilencedet tartott Szent Mihály tiszteletére, kérve az erdélyi egyházmegye harcos védőszentjét, hogy szabadítsa ki fogságából. És a csoda ismét bekövetkezett: 1949. szeptember 29-én, Szent Mihály ünnepének estéjén váratlanul megnyitották cellája ajtaját, és ő valóban kiszabadult. Amikor 1951. augusztus 20-án az erdélyi ferenceseket internálták, előbb rövid ideig Máriaradnára, majd a háromszéki Esztelnekre került, ahol a népi gyógyászattal megismerkedve nemcsak a rendtársait, hanem a környékbeli falvak népét is éveken át gyógyította. 1957-ben véget ért az internálás korszaka, és a börtönből szabadult Márton Áron püspök jó diplomáciájának köszönhetően az addig lelágerezett ferencesek is saját templomaikba visszakerülve lelkipásztori tevékenységet végezhettek. Újabb csoda volt, hogy a három felterjesztett ferences közül a bukaresti állami hatóság egyedül az ő kinevezését hagyta jóvá Csíksomlyóra, és így 13 esztendeig a csodatevő Mária közvetlen közelébe került, ahová már régóta vágyakozott. Itt egyedül teljesített szolgálatot, végzett nem egy embernek való munkát, hiszen csupán csíksomlyói szolgálatának utolsó évében, 1970-ben került mellé P. Márk József atya. Ugyanebben az évben P. Écsy János atyával helyet cserélve került Szentágotára, ahol 1973-ig működött.

A csíksomlyói kegytemplomban és kolostorban kezdődött el P. Daczó Árpád-Lukács vallási néprajzi munkássága, mégpedig a vallási néprajzi tárgyi értékek gyakorlati megmentésének terén: összegyűjtötte a kolostor szétszóródott értékeit, csíki népművészetbe öltöztette a kegytemplomot, visszaállította a Kis-Somlyó keresztúti stációit és ledöntött keresztjeit. A kommunista diktatúra nehéz éveiben itt ismerkedett meg a népi Mária-tisztelet mélységével is. Csíksomlyói házfőnökként sikerült jó kapcsolatot kialakítania Fazakas János miniszterrel, és így az 1968-ban történt „megyésítés" után Csíksomlyó az állam által is támogatott és védett műemlékké, ún. „barokk kegyhely-lyé" vált.

A vallási néprajzzal való tudatos foglalkozás igénye a gyimesi csángó vidékhez tartozó Kosteleken merült fel benne, ahová 1973-ban került, és ahol először találkozott a népi Mária-kultusz egyik sajátos, ősrégi formájával, a Babba Mária tiszteletével. Itt döbbent rá arra, hogy neki a vallási néprajzzal tudományosan és hivatásszerűen is foglalkoznia kell, úgy, ahogyan azt számos előtte járó katolikus pap (például Ipolyi Arnold, Kálmány Lajos, Székely László) vagy református lelkész (például Illyés Endre) tették. A felismerés nyomán kapcsolatot keresett a kolozsvári egyetem Magyar Nyelv és Irodalomtudományi Tanszékével és a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetével: Gálffy Mózes nyelvészprofesszor és Faragó József tudományos főkutató néprajzi terepmunkára ösztönözték. Így születtek meg első tudományos publikációi a Népismereti Dolgozatok sorozat 1980-as és 1981-es köteteiben a gyimesi Babba Mária tiszteletéről és a gyimesi rekegő hiedelemköréről. Ezek a munkák voltak azok, amelyek P. Daczó Árpád-Lukács nevét tudományos körökben ismertté tették, hiszen a népi Mária-tisztelet addig ismeretlen vonatkozásaira (például a holdkultusszal összefüggő képzetekre) és a gyimesi hiedelemvilág ősi történeti rétegeire irányították a figyelmet.

Ettől kezdve minden szolgálati helyén - Kostelek (19731978), Marosillye (1978-1980), újra Marosvásárhely (19801989) majd legvégül Fogaras (1989-1994) - rendületlenül gyűjtötte a Csíksomlyóra vonatkozó néprajzi adatokat, de az erdélyi népi Mária-tisztelet megnyilvánulásait és történelmi idők ködébe vesző gyökereit bemutató könyvének megírására csak 1994-ben történt nyugdíjazása után, a dési kolostor csendjében keríthetett sort. Ekkor már látása erősen meggyengült, de a tervezett nagy munkáját a Szűzanya segedelmével 2000-ben - nyolcvanéves korára! - sikerült befejeznie. A Csíksomlyó titka. Mária-tisztelet a néphagyományban című könyve (Csíkszereda, Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2000) „korszerű" szóval mondva interdiszciplináris módszerrel született munka, hiszen a szerző a vallásos folklór adatai mellett az élő nyelv emlékeit, a helyneveket, az írott történelmi forrásokat és a művészettörténeti emlékeket is vallatóra fogta, és merész következtetésekig jutott. A Csíksomlyó titka valódi sikerkönyv lett, azóta is több utánnyomása jelent meg.

A vallási néprajzi gyűjtőmunkával való évtizedes foglalkozás eredményeként, a korábbi gyűjtések anyagából, Takács György magyarországi néprajzkutató segítségével egy másik nagyon fontos könyvet is sikerült egybeszerkesztenie. A Hosz-szú utak megszomorodának. Archaikus népi imádságok, ráol-vasók, szentes énekek Erdélyből és Moldvából című kötet (Budapest, Magyar Napló, 2003) tudományos jelentősége óriási, hiszen a Székelyföldről és Belső-Erdélyből nem rendelkezünk tetemesebb mennyiségű archaikus népi imaszöveggel. Csíksomlyó csodás világa, a kegyhely titka továbbra is foglalkoztatta, és noha már 90. életéve felé közeledett, Csíksomlyó ragyogása címmel megírta újabb könyvét a csíksomlyói kegyhelyen ma is megtapasztalható napkultuszról (Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2010).

A katolikus egyház a II. vatikáni zsinat óta elfogadja, sőt szükségesnek tartja a helyi vallásos néphagyomány beépítését a hivatalos egyházi liturgiába (inkulturáció). P. Daczó ÁrpádLukács hosszú élete folyamán gyakorló lelkipásztorként is újra meg újra hitet tett amellett, hogy a papi pasztorációs tevékenységet a helyi, történelmileg kialakult vallásos lelkiségre kell alapozni. Ennek jegyében jelentette meg 1992-ben a Népünk hitvilága című kis füzetét is, amelyet a gyulafehérvári egyházmegye papjainak szánt, és amelyben személyes tapasztalatok alapján élményszerűen fejtegeti a hivatalos és népi vallásosság viszonyának fogas kérdéseit.

Az Életműdíj átadásakor a Kriza János Néprajzi Társaság teljes tagsága nevében kívánom Lukács atyának, tagtársunknak, hogy a Babba Mária, azaz a szeplőtelenül fogant csíksomlyói Szűzanya adjon további örömteli éveket az ő hűséges szolgájának, ragyogtassa be a még hátralévő földi éveit, aranyozza be a mindannyiunk által tisztelt és szeretett kollégánk öregkorát!

Kolozsvár, Kriza János Néprajzi Társaság, 2012. március 31.