Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Interjúsorozatunkban különféle nemes ügyek szolgálatára elköteleződött fiatalokat kívánunk bemutatni. Bízunk benne, hogy példájuk többeket követésre indít, hiszen Pilinszky Jánossal valljuk: "…vakmerő szívekre, az élet mélységes szeretetére és megbecsülésére van égető szükségünk".

vAKMERŐ SZÍVEK (17)

Bár a jó megismeréséhez és megéléséhez nem szükségszerű a rossz megtapasztalása, az itt következő interjú alanya nem tudta ezt az utat kikerülni. A drogok rabságában töltött négy év során többször is megjárta a poklot, hihetetlen mélységekből tért vissza az élhető, a kábítószer nélkül is élvezhető életbe. Kalóz János ma a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceumot támogató Báthory Szülői Szövetség pszichológusa, s ilyenként főként drogprevencióval foglalkozik. Boldog házasságban él, feleségével első gyermekük megszületését várják.

Ha tudjuk, mit akarunk, fel tudunk állni bármilyen helyzetből

Ozsváth Judit: Meséljen kábítószeres múltjáról! Milyen meggondolásból nyúlt a droghoz és hogyan szabadult meg annak fogságából?

Kalóz János: A diákoknak is szoktam mondani, amikor előadást tartok, hogy az én előéletem nem rózsaszínű. De nemcsak az „anyagozás", azaz a kábítószer-fogyasztás, hanem az előzmények miatt is. A drogozás alapelőzménye a kettős életmód volt: otthon, szüleimnek a „jófiút" mutattam, az utcán amolyan verekedős, pénzfel-hajtós alvilági emberként jelentem meg. Mind a két világnak meg akartam felelni. Az utcai történések a gátlásosságomat és önbizalomhiányomat oldották fel. Úgy gondoltam, ha mindenféle küzdősportot űzök, erős és bátor, nagy önbizalommal rendelkező ember leszek. Az igaz, hogy majdnem mindenki félt tőlem, de mindez nem vonta maga után azt a tiszteletet, amire vágytam, s ez szintén frusztrációval és görcsöléssel járt. Nem gondoltam én akkor arra, hogy ezt nem így kell csinálni. Aztán az egyik szórakozóhelyen megismerkedtem a kábítószerekkel...

O. J.: Nem volt semmi, ami visszatarthatta volna?

K. J.: Nem. „Gyáva vagy!" - mondták, s ettől nagyon begerjedtem. Már hogy lennék én gyáva -gondoltam -, mikor éppen azon dolgozom, hogy erősnek mutassam magam?! Huszonkét-huszon-három éves voltam akkor. A drog elég nagy tabu volt akkortájt, és elég nehéz volt hozzájutni, de az orosz piacokon be lehetett szerezni. Aztán onnan láttam el magam folyamatosan. Nem akartam tehát gyávának tűnni a barátok szemében, így megkóstoltam. Egy - anyagos nyelven szólva - „joint"-tal kezdtem, ami aztán azonnal belevitt a csapdába, mert azt az érzést hozta, amire én valójában vágytam. Nem lettek gondjaim, boldog voltam. És akkor másnap újból jöttek a gondok, s nekem újra kellett az az érzés. Nem a marihuánára, hanem az általa kiváltott érzésre szoktam rá. Ezt hangsúlyoznám itt: nem a kábítószerekkel vagy az erős fájdalomcsillapítókkal van a baj, hiszen ezek meghatározott cél érdekében lettek kifejlesztve, hanem az emberrel, aki visszaél velük. Vannak, akik szapulják a szereket, pedig nem kellene. Rövid ideig marihuánázgattam, de hamar megszoktam, már nem volt elég, amit az tudott nyújtani. Már nem nyugtatott, nem lazított úgy el, mint az elején, és akkor jöttek a keményebb dolgok. A nagy drogkönyvek a legkeményebb kábítószerek közé sorolják a kodnoxot, ami az ópiátok, a mákból kinyert és kémiailag feltuningolt szerek közé tartozik. A kodnox a Codein és Noxiron gyógyszerek keveréke, az egyik erős ópiáttartalmú, a másik pedig erős altató. A két szer együttes hatása a heroinéhoz hasonlít, kivéve, hogy nem adja azt a „flash" élményt, mivel nem vénásan, hanem orálisan használatos. Amúgy ugyanaz történik, mint a heroinos flash-állapot után: az égvilágon semmi sem érdekel, teljesen ellazulok, és semmilyen gondom nincs. - Megjegyzem, én azt gondoltam magamról, hogy nem leszek függő, mert annál keményebb fiú vagyok... Nem is érzékeltem, milyen irányba haladok. Sőt, egy idő után már azt sem „vettem észre", mit teszek. Azt sem, amikor hetekre eltűntem, s a városban szanaszét laktam. Az esetek nagy többségében az - állítólag velem megtörtént - eseményeket sem én meséltem el.

O. J.: Mi lett az otthoni „jófiúval"?

K. J.: Az otthoni jófiú már nem kellett. Azért is „álltam be" többször, mert már nem érdekelt, hogy otthon mi történik. Közben azért jött a lelkiismeret-furdalás is, amikor édesanyám megkérdezte, hogy mi a baj velem. Az apám - aki alkoholista lett - eltávolodott tőlem, azaz már eleve távol volt, de ebben az időszakban még rosszabb lett a kapcsolatunk. Ő a saját nyomorát vetítette rám, mondogatva, hogy „épp te kerültél ide, akinek velem kapcsolatosan járt a szája!" Szegény édesanyám vitte a hátán az egészet. Sok pénzbe is került mindez. Nem az anyag volt a drága, mert azt olcsón beszereztem, hanem az a kár került sokba, amit „beállva" okoztam. Ráment egy lakás és még nagyon sok pénz. Húszas éveim derekán mindenemet elvesztettem. Aztán jött a túladagolás, amiben majdnem meghaltam. A mai napig nem lehet megmagyarázni, hogyan éltem túl.

Egyesek azt mondják, a jó Isten akarta így, mások szerint ez benne volt a karmámban - mindegy, minek hívjuk, csodával határos volt az életben maradásom. Anyagos nyelven „aranylövésnek" nevezik azt, amit akkor tettem, s abba általában belehal az ember. Az én aranylövésem nem volt halálos, ezen az orvosok is csodálkoztak. Nagyon nagy dózis volt, ami után nagyon mély kómás állapotba kerültem, három napig semmit sem tudtam magamról. Sürgősségre, majd onnan a pszichiátriára kerültem, ott tértem magamhoz. Nem ijedtem meg, a legnagyobb gondom az volt, hogy miért nincs papucs az ágyam mellett. Annyira semmiképpen sem ijedtem meg, hogy leálljak a droggal. Három hétre pszichiátriai beutalást kaptam, de egy héten belül már behozták nekem az anyagot a kórházba. Közben egyre jobban kezdett dolgozni bennem az édesanyám irányába érzett lelkiismeret-furdalás is. Kálvária következett. Kezdtem arra gondolni, hogy jó lenne leállni, de nem ment. Elmentem egy tizenkét napos táborba, alkoholisták közé, nem használt semmit. Utólag tudtam meg, azért volt így, mert nem volt elég motivációm. Az nem volt elég, hogy anyámért teszem. Ez még külső motiváció volt. Küzdöttem anyám miatt, de magamért nem, ezért nem tudtam leállni. Aztán egyik unokatestvérem megszerezte a szegedi Farkasinszky Terézia Ifjúsági Drogcentrum címét, és én bevállaltam, hogy részt veszek egy kilenc hónapos rehabilitációs programban. És végigcsináltam sikeresen. Rendbe raktam az életemet, s ma már gondolkodás nélkül ki tudom jelenteni, hogy reggeltől estig és estétől reggelig nagyon jól érzem magam a bőrömben. Nagyon boldog az életem mindenféle pszichoaktív szer nélkül.

O. J.: Milyen volt az ottani rehabilitációs program, s hogyan vezette ki önt az alagútból?

K. J.: Az első hónapot teljesen zárt körülmények között, telefon, levelezés és mindenféle egyéb kommunikációs lehetőség nélkül kell tölteni. Akkor még terápia sincs, csak rengeteg munka. Munkaterápiának nevezik ezt. Kapáltunk, kaszáltunk és mindenfélét csináltunk, amire az intézmény körül szükség volt. A hónap leteltével következett egy beavatásféleség, aminek minden lépése precízen ki volt dolgozva a tábortűztől az érzelmek felszabadításáig. Sírtam és kacagtam, mindenféle érzés kijött belőlem. Majd jött a terápiás időszak. A kilenc hónapos program három időszakra van felbontva, a negyedikben már ki lehet járni az intézetből. Az első időszak nagyon kemény, ott rengeteg encounter csoportos, drá-más foglalkozás van azért, hogy minden érzést kihozzanak belőlünk. Az anyagozási időszak valójában bezárja az embert, az említett technikák innen akarnak kiszabadítani. Egy ponton nekem is ki kellett hajolnom az ablakon, és mindenféle szép dolgokat kellett kiabálnom. Amikor meghallottam, mit kell tennem, arra gondoltam, ha ezt megcsinálom, nem vagyok normális. Aztán megtettem.

S egyszer csak nagyon jött az érzés. Sírtam és nevettem is. Egy kép maradt meg bennem, amint a rózsák levelein csöpög le a harmat, szív alakú mintát hagyva maga után. Tizenvalahány év távlatából sem gyengült semmit bennem ez az élmény. És egészen biztos vagyok benne, hogy érzés szintjén soha nem fogom elfelejteni. Befordultam a csoport felé, és kiabálás, könnyek közepette kijött belőlem minden, ami addig összegyűlt. Érzés szinten ekkor ismertem fel igazán a saját motivációmat. Az ún. szembesítő csoportok a legkeményebbek, hiszen ott a drogosok szembesítik egymást. Ennél keményebb nem kell. A legmagasabb szinten képzett pszichológus sem lát úgy át rajtad, mint egyik drogos a másikon. Mi egymást nem tudjuk átverni. Persze a szakemberek is sokat értenek ebből. Jó adag empátiával rendelkeznek, amivel ráéreznek arra, hogy az illető hazudik-e (főleg magának). De, mint mondtam, az anyagosok még jobban értik, érzik egymást. Ez egy plusz dolog, amivel én is rendelkezem. A gyerekekkel való beszélgetéseimben is igyekszem hasznosítani a rehabilitáción tanultakat. Egyrészt közvetlen módon szólok hozzájuk, másrészt viszont, ha a drogokról van szó, nagyon durva leszek. Mert erről a témáról nem lehet szépen beszélni. Én nem csak a tudatukra akarok hatni. Ha ez lenne a célom, több linket vagy könyvet adnék nekik és olvasásra buzdítanám őket. Az érzéseikre akarok hatni, hogy ha olyan helyzetbe kerülnek, hogy megkínálják őket, tudjanak határozottan dönteni. Persze nincs százszázalékos garancia rá, hogy az én információs csomagom segít majd nekik, de azért elég valószínű, hogy jelenteni fog valamit. A terepmunkát választottam tehát, de közben a Babes-Bolyai Tudományegyetem Szociális Munka Tanszékének és Alkalmazott Pszichológia Tanszékének kutatóival is összedolgozok. Itt külön kiemelem Dégi L. Csabát, Albert-Lőrincz Enikő tanárnőt és nem utolsósorban Ráduly-Zörgő Éva tanárnőt, akik rengeteget segítettek és segítenek a munkámban.

O. J.: Beszélne még kicsit saját fordulásáról?

K. J.: Miután feljöttek az elfojtott érzések, nyomban megkezdődött a változás. Problémamegoldási stratégiákat építgettem magamban, de még hónapokig azt éreztem, hogy egy helyben totyogok. Sokszor leültem az intézet egyik hátsó lépcsőjére és azon gondolkoztam, annak ellenére, hogy teszek valamit, úgy érzem, nem lépek egyről a kettőre. Aztán kiderült, hogyan működik mindez. Képzeljünk el két poharat, az egyikben tiszta víz van, a másikban meg zavaros. A zavarosra hiába töltök tiszta vizet, csak felkavarodik. Rá kellett jöjjek arra, hogy ki kell öntenem a „zavaros vizeimet", tehát teret kellett adnom a tisztulásnak. Ki kellett engedjem az idők során felgyűjtött negatív, érzelmi szinten működő dolgokat, és le kellett bontanom azokat a hamis falakat, amelyekkel védtem magam a világ ellen. Az ilyesmik nagyon mélyen be tudnak ülni a lélekbe és negatívan vezérlik az embert. Ezek vezéreltek engem is. És ebből jött elő a rengeteg frusztráció. Ha elestem, nem tudtam felállni. Az elején nem láttam az életem célját, csak azt szerettem volna, hogy leálljak a drogozással. Közben viszont rájöttem, ahhoz, hogy le tudjak állni, kell egy másik cél is, ami előre visz. Radikális változás akkor kezdődött, amikor rájöttem, hogy éppen drogmegelőzéssel szeretnék foglalkozni. A múltamban való kutakodás is alapvető fontosságú része volt a rehabilitációmnak. Rájöttem, hogy már az anyagozás előtti időben ott volt bennem az emberek irányába érzett empátia, csak másfelé indultam. Az életcélom megtalálása nagyon nagy motiváló erőt jelentett. Lassan kezdtem megtanulni, mit értünk a cél megvalósításán. Elkezdtem hinni az „éljünk a mának!" mondásban. Ezt ma a legtöbben sajnos tévesen, önpusztító értelemben használják. Pedig ez azt kéri, hogy határozzam el, ma mit teszek azért, hogy a célomat elérjem. És már ott, a rehabilitáción minden nap megtettem valamit azért, hogy ide jussak, ahol most vagyok. A napi sikerélményeket érdemes megélni. Jó az, ha az ember esténként kis számadást tart, hogy megtett-e mindent céljai megvalósítása érdekében. Lassan kialakult a hitem, elsősorban a magamba vetett hitem. Egy belső erőt találtam meg ehhez. Ennek persze adhatunk nevet is, én nem adtam neki nevet. Csak érzem, hogy van, és azóta mozgósít. Gyakran mondom, hogy én „zsigerből" beszélek, és valóban onnan próbálom átadni az információkat.

O. J.: Függőség fennállása esetén talán azoknál lehet inkább segíteni, akik beismerik ezt.

K. J.: Tudni kell, hogy a függőség betegség. Vannak technikák, amelyek segítenek beismerni a betegségtudatot, de nem biztos, hogy jók, mert a gyengébbek hosszú távra is beleragadhatnak. Azt viszont mindenképpen be kell ismernie az embernek, hogy a kábítószer (vagy alkohol) körül forog az élete, és segítséget kell kérnie. Ez már a saját motiváció kialakulását segíti. Mindig az a lényeg, hogy az ember önmagáért akarjon tenni valamit, és ne az anyjáért vagy valaki/valami másért. Az első lépés tehát az, hogy kimondom: „Én, Kalóz János ilyen okokból kifolyólag akarok az anyagozásról leállni". Aztán jönnek felfelé szépen a többi dolgok is.

O. J.: A rehabilitáció során tehát nagy fordulat történt önben, sőt akkora, hogy utána pszichológiai tanulmányokba is kezdett.

K. J.: Ez azért hosszú folyamat volt. Magyarországon sok mindent gyűjtöttem magamba, tanultam, próbáltam „elcsenni" a szakmát. Már a terápia során gondolkoztam rajta, hogy itthon is létre kellene hozni egy hasonló rehabilitációs központot. Ez nem jött össze, s így egyedül kezdtem el a prevenciós munkát. Mikor hazajöttem, Csíkszeredában egy élő tévéadásban kértek tőlem egy interjút, s annak nyomán többfelé hívtak, meg én is bekopogtattam iskolákba és különféle helyekre. Közben a magyarországi szakemberek támogatták a munkámat. Gondnak látszott viszont az, hogy nincs erről semmilyen papírom, amiről pedig van, azt senki nem ismeri el.

O. J.: Mindezt afféle missziós munkaként fogta fel, amivel segíti a mások megszabadulását vagy a drogoktól való elfordulását?

K. J.: Azért nem beszélek én ilyen magasról. Lehet, meglepő, amit mondok, de nem arra koncentrálok, hogy másnak jó legyen, mert elsősorban nekem kell jó legyen ahhoz, hogy máson tudjak segíteni. Előbb én kell szeressem azt, amit teszek, és én kell jól érezzem magam. Ha úgy kelek fel, hogy már megint „kell" mennem dolgozni, akkor az egész nem sokat ér. Én nem „járok" dolgozni. És annak, hogy én jól érzem magam a bőrömben, van egy kisugárzása, amit sokszor visszajeleznek. Elsősorban a magam jólétéért teszem, amit teszek, és az én „jólétemet" adom át másoknak. Megérzik, és ez hitelesít engem.

O. J.: Kanyarodjunk vissza a pszichológiai tanulmányokkal kapcsolatos kérdéshez.

K. J.: Mindenképpen emberekkel, emberek segítésével kapcsolatos munkát szerettem volna, s ehhez előbb az asszisztensképzőt kezdtem el. Aztán abba is hagytam, mert rájöttem, hogy ágyneműt, lepedőt cserélni nem ugyanaz, mint amit én szeretnék megosztani.

Szóba jöttek még a szociológiai, a filozófiai tanulmányok, de végül a pszichológiát választottam. A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen tanultam. Ha majd valóban elindul az addiktológia szak, ilyen irányban szeretném folytatni a tanulmányaimat. A szakdolgozatom is a prevencióról szólt, s azóta minden sora gyakorlatba lett ültetve: a Báthory Szülői Szövetség pszichológusaként drogmegelőzési stratégiát készítettem a kolozsvári Báthory István Elméleti Líceum minden tagozata részére.

O. J.: Mit fed ez a prevenciós tevékenység?

K. J.: Mindenekelőtt fel kell tenni a kérdést, hogy miért nyúlnak pszichoaktív szerekhez a fiatalok. Az nem prevenció, ha folyamatosan a kábítószerekről beszélünk nekik. Egy évben egyszer bőven elég elmondani a kábítószerezők nyomorát. Az iskolában elsődlegesen nevelnünk kell. Sajnos sok esetben az iskola, de még a szülők sem nevelnek. Ha hallaná néhány szülő, hogy milyen kérdéseket tesz fel - például - az ötödikes gyermeke, tátva maradna a szája. Nem tudást kell átadni, mert a gyerekek már rendelkeznek egy csomó ismerettel, ezeket kell megfelelő helyre rendezni bennük. Mert nem tudják, hogy mit kezdjenek az ismereteikkel. Apró dolgok is nagyon messzi vihetnek rossz irányba, s egész későbbi életükre kihathatnak.

O. J.: Említette, hogy zsigerből és a diákok nyelvén beszél. Ez a fajta kommunikáció még ma is nonkonformnak számít.

K. J.: Igen, vannak - a tanárok és a szülők között is -, akik megjegyzéseket tesznek ezért. Én akkor sem változom, mert tapasztalatból tudom, hogy mi a leghatásosabb út a gyerekek felé. Nem az a megoldás, hogy elzárjuk az információt előlük, legyen szó drogokról, szexualitásról vagy bármi egyébről, mert egyrészt máris sok információval rendelkeznek, másrészt pedig mindennek utána járnak, ami érdekli őket. És ha nem tudnak mit kezdeni azokkal az információkkal, még nagyobb bajba kerülnek. Az én szótáramban a tiltás azt jelenti, hogy mind nagyobb lehetőséget adunk nekik a lázadásra. A fiatal úgyis lázad, de legalább értelmes dolgokért lázadjon, és ne azok ellen. Ha ellenem mint szülő, tanár, pszichológus stb. ellen kezd el lázadni, akkor nyit a kortárs csoport felé. Tinédzserkorban amúgy is óriási hatalma van a kortárs csoportnak. De ha az említett személyek megpróbálják fenntartani a kommunikációs csatornájukat a gyerekkel, nem fog elfordulni tőlük. A szülőnek persze már gyereke kicsi korától kell munkálkodnia ennek a kommunikációs csatornának a kiépítésén. Ha már gyereket nemzettünk, akkor ott kell lennünk mellette. Tudom, hogy rengeteg gond van a világban, és sok mindent meg kell tenni a megélhetésért, de ezek nem kerülhetnek a gyerekünkért vállalt felelősségünk elé. Mert amikor gyereket vállaltunk, felelősséget is vállaltunk. Legalábbis ez kellett volna történjen. Így hát ne csak tartsuk, hanem neveljük is a gyerekünket. Sok gyereknél megfigyeltem, hogy öltöztetik, tízórai pénzt adnak neki, hatalmas ajándékokkal halmozzák el, csak éppen nem beszélgetnek vele. Ennyi erőből pedig egy kutyát is lehetne tartani. A gyerektartás nem egyenlő a neveléssel!

A másik lényeges dolog, amit nem szabad elfelejtenünk, hogy a gyermek nem a tulajdonunk. Csak kölcsön kaptuk. Ő külön identitás, külön személyiség. Saját kudarcainkat semmiképpen ne vetítsük rá. Ha belőlünk nem lett orvos, ne akarjunk a gyerekünkből mindenáron azt csinálni, mert azzal az ő személyiségét nyomjuk el. Támogatnunk, egyengetnünk kell az útját. Ha felteszi majd magának a kérdést, hogy mi szeretne lenni, találja meg ő rá a saját válaszát. Hasra fog esni néhányszor, semmi baj, segítsünk felállni, de menjen csak a saját útján, mert az az övé.

O. J.: Ön tehát saját magához találta meg az utat, s erre vezetné el azokat is, akik önre bízattak. Miként látja, hol vannak a mai fiatalok az önmaguk felé való haladásban?

K. J.: A mai gyerekek életük nagy részét tanulással töltik el. Ez jó, de hiányos életforma, hiszen a megfelelésre, a jó jegyek beszerzésére koncentrálva éppen az érzelmi oldalról feledkezünk meg. Természetesen jó az, ha jó jegyeket visz haza a gyerek, de a mindenből való megfelelni akarás szerintem irreális. Vannak humán és reál beállítódásaink, s mindenkinél azt kellene fejleszteni, ami valóban az erőssége. A mindenből kitűnőre teljesítésből bajok is származhatnak. Összetörhet az ember. Nem vagyunk mi feneketlen kutak. Szülőkként mindenképpen kellene szakítanunk időt arra, hogy elbeszélgessünk gyermekünkkel. Kérdezzük meg, hogy van, mi foglalkoztatja igazán. - Figyeljük meg, ha az embereknek feltesz-szük a „hogy van?" kérdést, a legtöbben azt fogják válaszolni, hogy „jól". De ha megkérdezzük, hogy miért vannak jól, azt már nem tudják megmondani. Aztán az is lehet, három kérdés után már kiderül, hogy nincsenek is jól. Reggelente megfigyelhető, hányan mennek görbe háttal, leengedett orral munkába. Pedig mindenkinek van gerince, ami egyenesen kellene tartsa őket. A „megyek munkába" válaszok hangneméből lehet sejteni, hogy sokan bele vannak betegedve a sorsukba. Vajon ők feltették-e maguknak annak idején a kérdést, hogy mik lesznek, ha megnőnek, s az jó lesz-e nekik? Vagy pedig azt csinálják, amit a szüleik mondtak, vagy más, külső ok miatt választottak?

- Azt gondolom tehát, hogy jó megkérdezni a gyermekeinket a terveikről, és azokról elbeszélgetni velük. Azt sem tartom jó megoldásnak, hogy nyaklevest adjunk a rossz jegyért. Inkább beszélgessünk el a gyermekkel, ő hogyan érzi magát, és hogyan működött az a folyamat, amelyik a négyeshez vezetett. Mindez persze időbe kerül, de azt gondolom, hogy a nap 24 órájából, illetve a nappali 12-ből kettőt megérdemel a gyermekünk is. Például az internetes játék vagy a tévésorozat helyett... Mert a gyermek nem tud magától felnőni! A természet persze teszi a dolgát, de az csak a fizikai oldal, érzelmileg nem tud felnőni, ha nem segítünk neki. Szülőként pedig ez a mi szerepünk.

A tanár és pedagógus szavak között is nagy különbséget érzek. Előzőből mintha hiányozna a hivatás. Ha folyton a kevés fizetéssel takarózunk, ha csupán a leadandó anyagra figyelünk és hanyagoljuk a gyerekekkel való kapcsolatot, vajon jó volt-e a motivációnk pályaválasztásunk idején? A szülőnek is ügyelnie kell, hogy gyereke ne utálja meg az iskolát. Ne úgy élje meg azt, mint ahová neki kötelező módon mennie kell. Így nem érti meg annak lényegét, s csak később jön majd rá, hogy miért kellett volna mégis iskolába járnia... Fordítva kellene legyen: meg kellene értse a gyerek, hogy a kis és nagy céljai megvalósítása érdekében tanul az iskolában. Azért, mert - például - űrhajós akar lenni, s ahhoz nagyon sok mindent meg kell tanulnia. Ne kacagjuk ki őt, elképzelései úgyis változnak még. Álljunk mellette, és folyamatosan világítsuk meg számára, hogy miket kell tennie tervének megvalósulása érdekében. Ne azért járjon iskolába, mert a szülője vagy bárki más mondta, hogy így kell tennie.

O. J.: A motiváció nélküli élet, amint azt az ön példája is mutatta, nyílegyenes sétány lehet a különféle élvezeti szerek használata vagy más negatív töltetű cselekmények felé.

K. J.: Gyakran mondom a gyerekeknek, első megtalálni azt, vajon miért cipel minket ez a sárgolyó a hátán. Ha van válaszom erre a kérdésre, lesz célom is, aminek érdekében érdemes lesz minden reggel elindulnom iskolába vagy a munkahelyre. És lesznek sikerélményeim is, amik kellemes érzésekkel fognak eltölteni. Mert úgyvan az agyunk felépítve, hogy adja azt a kellemes érzést. A kábítószer által nyújtott intenzív élményt nem kapom, de ne is várjam, mert az mesterségesen lett előidézve. Sikerélményekhez minden nap eljuttathatom magam, s ezek feltöltenek engem energiával. Nyugodtan éljem át ezeket az élményeket, ezt engedjem meg magamnak. És egyszer csak elkezdem majd szeretni, ha csörög az óra, és nem akarom már többé leverni az asztalról. Nagyon fontos, hogy mi legyünk az elsők a magunk számára. Ez önzően hangzik, de meg kell értenünk, ha magunknak nem tudunk adni, másoknak sem fogunk tudni. Ha magunkat nem szeretjük, másokat tudunk-e szeretni?!

O. J.: Erről beszél Jézus is, amikor azt kéri, hogy úgy szeressük felebarátunkat, mint önmagunkat.

K. J.: Pontosan erről. A Biblia dolgai ilyen egyszerűek. Visszatérve még a célhoz: első lépés tehát annak kitűzése, a második pedig az, hogy higgyünk benne. Az ember egyik jellemző tulajdonsága, hogy nagyon jól tud jósolni. Azért nem teszi meg ezt vagy azt a lépést, mert „ki tudja, hogy." És megjósolja előre a dolgokat. Már a második mondatnál jönnek a „jó, jó, de." gondolatok, amiktől én rosszul leszek.

O. J.: Ide ismét bibliai utalás kívánkozik. Ez éppen a „ha csak akkora hitetek volna, mint egy mustármag." kérdése.

K. J.: Igen. Az ilyen „jó, jó, de." megjegyzések után meg szoktam kérdezni az embereket, hogy jósnak képzelik-e magukat? Ha nem azok, akkor honnan tudják, hogy úgy fognak történni a dolgok? Sajnos sokan le is ragadnak a mérlegelésnél. Aztán mérlegelés közben felléphet az önsajnálat is. Az ilyen emberek szoktak engem is megtámadni, mert az ő szemükben én gonosz vagyok, aki a meleg, kényelmes, falakkal körülvett pöcegödrüket megpiszkálom. Különféle titulusokat aggatnak rám, amiken hatalmasokat szoktam mosolyogni. Ha szívvel-lélekkel tesszük a dolgainkat, vissza is térül a befektetett energia. Kezdünk kiegyenesedni, s már egyre több értelmet kap minden cselekedetünk, az emberek is jobban odafigyelnek ránk. Mindezeket összekötve kezd kialakulni az, amit úgy hívunk, hogy önbizalom. Az önbizalommal rendelkező ember fel tud állni, ha elesik, nem kezd önsajnálkozni. Az ilyen embert elsődlegesen nem a pénz hajtja. A pénz amúgy csak rövid távon tud boldoggá tenni. Nézzük csak meg, ha a főnökünk fizetésemelést ad, annak a sikerélménye pontosan addig tart, amíg eldöntjük, hogy mit fogunk kifizetni a kapott pénzből. Utána már nincs is sikerélményünk. A pénz tehát nem ad konkrét sikerélményt. De ha a pénz mellé dicséretet is kapunk, például azt mondja a főnök, hogy munkánkkal előmozdítottuk a céget, akkor az már egy kicsit másabb sikerélmény.

O. J.: Ön milyen sikerélményekről tud beszámolni a Báthory István Líceum tanulói körében végzett munkáját illetően?

K. J.: A nyolcadikos, tizenkettedikes diákok közül többen kitöltötték a saját motivációjuk, céljuk megtalálását segítő teszteket, velük kapcsolatosan azt mondhatom, hogy nagyjából „sínen" vannak. Általánosságban véve viszont nem jellemző, hogy tudnák, mit akarnak. Vagy ha igen, nem nagyon tudják megmagyarázni, mi vezeti őket ebben. Ez azért veszélyes, mert ha elesnek, nincs mi motiválja őket a felállásban. És akkor kezdenek ugrálni egyik céltól a másikig, ami tulajdonképpen egy helyben totyogás. A kábítószereket nagyon sokan kipróbálták, ezt el is mondogatják, a tesztekből is kijön. Volt egy komoly esetünk is. Nagy kábítószer-fogyasztásról nem beszélhetek, de azt elmondhatom, hogy ismerik, sőt nagyon is ismerik a különféle drogokat. Ez az első év, hogy prevenciós tevékenység van az iskolában, remélem, jövőtől szülő, diák, tanár körében még gördülékenyebben megy majd minden. A legnagyobb sikert azt jelentené, ha a pedagógusok, főleg az osztályfőnökök igazán átéreznék ennek a lényegét és partnerekre találnának bennünk. Egyedül kevés vagyok ehhez, a tanárok sokkal többet találkoznak a gyerekekkel. Nekik is hangsúlyozom, nem a drogokról szól ez a dolog, hanem tulajdonképpen az önbizalmuk erősítéséről.

O. J.: Kolozsváron talán egyedüli kezdeményezés az, amit az ön alkalmazásával a Báthory István Líceum szülői bizottsága megvalósított.

K. J.: Igen, és ezért nagyon hálás vagyok nekik. Körülbelül öt évvel ezelőtt hívott el az iskolába előadást tartani Zörgő Éva tanárnő, az iskola logopédusa. Aztán folytatásként meghívott a Szülők Iskolája című rendezvényre is, amikor Kocsis Júlia, a szülőbizottság akkori elnöke felfigyelt az általam mondottakra. Megjegyezte, hogy jó lenne, ha a gyerekekhez is eljutna a dolog, és lenne ennek folytonossága. Ettől kezdve körülbelül kéthetente jöttem el Csíkszeredából Kolozsvárra, miközben ott is volt tevékenységem. Aztán a jelenlegi szülőbizottsági elnök, Vilcsek Károly közbenjárására és a szülők megértése folytán kerültem véglegesen ide. Ezt mindenütt büszkén mondom el, hiszen nagy lépésnek tartom a szülők részéről. Persze vannak ma is olyan szülők, akik nem értik vagy nem akarják érteni a munkám lényegét, hasznát, próbálják fékezni ezt a dolgot, de én bízom benne, hogy lassan változni fog ez is. Az elemi osztályokban egyébként egészségnevelés folyik, amit az egyetem szociális munka tanszékéről átjáró kolléganőm tart. Jó lenne, ha ő jövőre is megmaradhatna mellettem, ha kialakulna egy kis csapat, és így más iskolákat is bevonhatnánk a projektünkbe. Egyelőre csak egy hónapban egyszer, az osztályfőnöki órák keretében végezzük munkánkat, sajnos máshol nem jut hely nekünk. A különféle témákhoz az egyetemről is hívunk előadókat. Nagyon jó lenne, ha a tanárok, diákok, szülők között valóban működnének a kommunikációs csatornák, ezek biztosan nem hagynák tévútra kerülni a fiatalokat.

Keresés a Katholikos oldalain

A Duna International Kiadó termékeivel bővül a Verbum Egyesület által terjesztett könyvek sora



 

 

 

biblia

Minden kegyelem

A 65 éves Jakubinyi György érsek köszöntése