Márton András
tALÁLKOZÁS A KINESZTETIKÁVAL

Kinaesthetics

Kinaesthetics describes feedback from the body that gives the individual an awareness of their bodily position in space. It includes muscles, joints, the other five senses and also the inner ear which allows the body to determine if it's the right way up! Thus, kinaesthetics is sometimes described as being^ the sixth sense. Kinesthetic learning is a learning style in which learning takes place by the student actually carrying out a physical activity, rather than listening to a lecture or merely watching a demonstration. It is also referred to as tactile learning. People with a kinesthetic learning style are also commonly known as do-ers. The employees of the relief service of the Archdiocese of Alba lulia, Caritas Alba lulia met with kinaesthetics in 2002. A group of 15 people started the home care service of Caritas Alba lulia. In this work they sought new ways to help the sick. That is how they have met with kin-aesthetics and discovered the possibilities that this new technique and the philosophy behind it can offer. The article presents the various ways kinaesthetics is used in the daily work of Caritas Alba lulia.

Keywords: kinaesthetics, bodily position, body awareness, physical activity, tactile learning

A kinesztetika: a mozgásérzékelés tudománya. 2002 vége felé a Gyulafehérvári Főegyházmegyei Caritas otthoni gondozói programjának akkor még kb. 15 főt számláló csapata gondolt egy merészet és nagyot, és nekivágott egy, az akkori hazai viszonylatban egyedülálló, szinte hihetetlen kalandnak: egy otthoni betegápolói közszolgálat kiépítésének, az önkormányzatokkal és más jó szándékú intézménnyel és személlyel karöltve.

Meggyőződésünket mottóban tömörítettük: a szükség közelről látszik. Ehhez híven bajba, nehéz helyzetbe jutott felebarátaink felpártolásának egyedüli járható útját a közelségben, az embertől emberig terjedő tapintatos, odafigyelő és nyitott közeledés által létrejövő kölcsönös bizalmi kapcsolat révén láttuk és látjuk megvalósíthatónak. Ugyanakkor több évtizedes embertelen, értéket és emberséget tudatosan romboló rendszer utódai vagyunk. Korábban a fő törekvés volt az embert gazdaságilag, ideológiailag és biológiailag gyúrható nyersanyaggá degradálni. Ez a rendszer intézményeiben és éllovasaiban egyaránt sorvasztotta el kitartó módszerességgel az emberi méltóság, az ember önmagában rejlő, teremtettségéből fakadó örök érték iránti tiszteletet. Érthető hát, ha új, felnövekvő intézményünk számára lázasan keresni kezdtük azon támpontokat, erőforrásokat, amelyek figyelmünket, belső érzékenységünket, de szakmaiságunkat is visszavonhatatlanul az emberhez kapcsolják.

A Caritas mindenkori nagy gazdagsága, hogy egy olyan családhoz tartozik, amelyben a megosztás, a kölcsönös megsegítés, a jó szándék és a tökéletesség mítosza elleni küzdelem a mindennapi valósághoz tartozik. Ezért fordulhattunk bátran osztrák és német Caritas-partnereinkhez törekvéseinkben, megtorpanásainkban egyaránt. Az emberi és anyagi melléálláson, támaszon túlmenően talán a leglényegesebb segítség, hogy egy néhány évtizedes történelmi és kultúrtörténeti kisiklás után visszakapcsolódhattunk abba az ismeretvilágba, gondoskodási kultúrkörbe, gondolati „vérkeringésbe", amely Európa és a világ „naposabb részében" nem szűnt meg létezni és kibontakozni. Elkezdtünk tanulni, módszert, felelősséget, bátorságot, de szakmát is. Olyan új területek tárultak fel munkatársaink előtt, amelyekkel iskoláinkban sosem szembesültünk. A gerontopszichiátria az öregedéssel járó értelmi, érzelmi, indulati változások szakszerű megközelítése. Orvosok, ápolók, gondozók számos generációja került ki a pályára anélkül, hogy ismeretet, módszertani támpontokat kapott volna, hogyan is kell egy zavart vagy elbutult vagy éppen üldöztetési téves eszmében szenvedő gondozottunkhoz, hozzátartozónkhoz, ismerősünkhöz közelítenünk. A palliatív gondozás, ápolás azt célozza, akiben már a gyógyulás, felépülés reménye szertefoszlott, itt arra összpontosítunk, hogy a változtathatatlant elviselhetővé, élhetővé tegyük. Arról is szól, hogy az ember több mint egy diagnózis, és szolgálni, segíteni kell, amíg csak mód van rá. Megtanultuk azt is, hogy a halál kérdéskörével is legalább annyira mélyrehatóan kell foglalkozni, mint az élet számtalan különleges helyzetével. Munkatársaink nap nap után szembesülnek vele, támaszként jelen kell lenniük gondozottaik távozásánál, és legtöbbször ugyanúgy meggyászolják őket, mint hozzátartozóik. Ahogy nem mindegy, hogyan élünk, az sem mindegy, hogyan halunk meg. Hogy életünket bevégezzük-e, rendbe téve, lekerekítve földi dolgainkat, kapcsolatainkat, vagy csak egyszer űen abbamarad, mint egy eltörött mókuskerék, gyakran emberhez igencsak méltatlan módon. Ennek megértésében, megérzésében segített minket és gondozottjainkat a hospice. Ezek, valamint számos más újszerű szakmai és emberi ablakok tárultak ki számunkra az ember méltósága, a tényleges és hatékony megsegítése felé.

Talán egyik legújszerűbb, forradalmibb élményünk a kinesztetika volt. Találkozásunk ezzel az immár 30 éves szemlélettel, amely egyre komolyabb teret hódít az ápolás, a gondozás területén, mondhatni véletlenszerűen történt. Egy pályázat révén, 2003 folyamán megteremtődött az anyagi alapja, hogy újabb képzéseket szervezhessünk munkatársaink számára. Régi, hűséges és komoly partnerünkhöz, a Linzi Caritashoz fordultunk tanácsért, képzési kínálatért, trénerekért, hosszú távú céljaink szolgálatában. Akkor először hallottunk a kinesztetikáról, és részben a partnereinkbe vetett bizalom, részben pedig a kíváncsiság vezetett rá, hogy megszervezzük első két alapképzésünket Hermine Moser és Maria Fuggel trénerek lelkes és áldozatos munkájával. Akkor még személyesen nem vettem részt ezeken a képzéseken. Munkatársaimtól ugyan értesültem, hogy mozgásról és mozgatásról van szó, hogy a kíméletességet követi a mozgásban mind a mozgatott, mind a mozgató szempontjából. De bár észérvekkel jól alá tudtam támasztani esetleges jelentőségét a munkánk szempontjából, mégis meglepett az első látásra aránytalanul nagy lelkesedés, amellyel a képzésen részt vett munkatársaim referáltak a tanultakról. Valami nagyon megérkezett. Ezt a trénerek is megérezték, ugyanakkor kulturális sokkot jelentett számukra az az állapot, amelyben gondozottjaink javarészét találták otthonukban, magukra hagyva, olyan függőségekhez láncolva, amelyek javarészét, mint később kiderült, minimális odafigyeléssel, szakértelemmel és igyekezettel ki lehet küszöbölni. Biztattak, ne hagyjuk annyiba, és fellelkesítették az európai kinesztetikai képzéssel akkoriban foglalkozó EIHD (European Institute for Human Developement) felelős vezetőit is. Így jött létre egy immár több mint ötéves együttműködés, amely ma már az időközben megalakult Európai Kinasztetikai Egyesülethez (EKA) fűződik. Ennek az együttműködésnek szakmai irányítója Stefan Knobel mozgáskibernetikai és ápolási szakértő, elengedhetetlen szereplői pedig olyan svájci, osztrák és német kinesztetika trénerek, akik évente egy két hetet ajándékba adnak szabadidejükből, szaktudásukból, szeretetükből, hogy gondozásra szoruló emberek életén javíthassanak erdélyi településeinken. Hála nekik közel 300 Caritas-munkatárs részesült eddig kinesztetikai alapképzésben, 16 munkatárs vett részt haladó képzésben, és 10-en végzik jelenleg a trénerképzőt, hogy mielőbb saját képzési kapacitásra tegyünk szert.

Mi is ez a kinesztetika? A 70-es években egy amerikai házaspár, Frank Hatch és Lenny Maietta elkezdték az összefüggések, a vezérlés tudományának, a kibernetikának módszereivel tanulmányozni az emberi mozgást. Ebben a megközelítésben az eltelt néhány évtized során sikerült kialakítani egy olyan módszertani és didaktikai eszköztárat, amely segít az élő, állandóan változó és mozgásban levő emberi test mozgáslehetőségeinek, mozgáshatékonyságának megértésében, elemzésében és optimalizálásában. A kinesztetika Francisco Varela chilei Nobel-díjas neurobiológus szóhasználatával élve az „első személy tudományának" kategóriájába tartozik: ún.

megtapasztalástudomány. Elemzési eszköztárának a legmeghatározóbb eleme az ún. proprioceptív vagy kinesztetikai érzékszerv (görög: kynesis - mozgás; aesthetics - érzékelés). Ez az érzékszervünk a többitől eltérően nem a testünkön kívüli tájékozódást biztosítja, mint a látás, hallás, tapintás, szaglás, ízlelés vagy egyensúlyérzékelés, hanem testünket belülről „tapogatja le", folyamatosan tájékoztatván testrészeink egymáshoz való viszonyulása, mozgása, megfeszülése vagy ellazulása felől. A kinesztetika szemlélete és módszertana arra épít, hogy ennek a belső test-tudásnak, önérzékelésnek (propriocepciónak) tudatos, módszeres, szakszerű fejlesztése, differenciálása révén képesek leszünk folyamatosan gazdagítani, bővíteni mozgási és interakciós alternatíváinkat a legkülönbözőbb élethelyzetekben.

A hatékony mozgás repertoárjának bővítése egyértelmű életminőség-gyarapodást eredményez, mivel nincs életünknek olyan helyzete, mely ne a mozgással függjön össze a legelemibb funkciók ellátásától, mint a légzés, az emésztés, a szív és érműködés, egészen a komplex funkciókig, mint a koordinált mozgás, járás, tánc, írás, olvasás stb. Mégis jelentősége messzemenően megnő, amikor szervi vagy más okokra visz-szavezethető mozgáskorlátozott embertársainkat segíthetjük gazdagabb, hatékonyabb mozgásra, önállóbb életvitelre. És megnő akkor is, amikor gondozóink vagy a gondozottak hozzátartozói úgy tudják alakítani segítségüket, a kiszolgáltatott embertársainkkal szükséges interakcióikat, hogy se magukban ne tegyenek kárt, se a rájuk bízottakat ne „erőszakolják" meg.

De hogyan lehet ezt megtanulni? Meg lehet ezt tanulni egyáltalán? Az elmúlt néhány év tapasztalata azt mutatja, hogy nem. Legalábbis nem a szó hagyományos, kognitív értelmében. Amit viszont ki lehet alakítani, amit el lehet sajátítani, az a folyamatos, tudatos tanulás kultúrája. Fel lehet fedezni, mennyi információt tudunk szerezni, mi mindent tudunk megérteni saját testünk működéséből a megtapasztalás tudatos, módszeres elemzése által, amit a külső megfigyelés és leíró tudomány semmilyen megközelítése nem tesz lehetővé. Meg lehet tanulni azt, hogy az emberi testben, az élő rendszerekben nincsenek végleges, álladónak tekinthető állapotok. Egy élő rendszer, mint amilyen az emberi test is, minden új helyzetben gyakorlatilag számtalan új lehetőséget teremt. És meg lehet tanulni ezeket a lehetőségeket folyamatosan felfedezni, elemezni és hely-zetfüggően értelmezni a másokkal történő kölcsönhatásban, interakcióban is. Saját mozgási rendszerünk belső logikájának feltárása segít a magunk mozgáskompetenciájának látványos bővítésére, de ugyanakkor segít a másik, a segítő vagy megsegített mozgási rendszerének megértésében, a mozgásunk természetszerű és hatékony összehangolásában. Mindkettő elengedhetetlen képesség ahhoz, hogy segítségünk tapintatos, odafigyelő és hatékony lehessen. Hogy ez megvalósulhasson, meg kell tanulunk folyamatosan tükröt tartani, és tartatni a magunk és mások mozgási minősége és segítségkínálata elé, kipróbálni és megérezni saját kínálatunknak hatásait, az adott helyzetre alkalmazott minőségét, hatékonyságát. - Ennek a folyamatos tanulási kultúrának az elsajátítása a minőségi mozgás és minőségi mozgástámogatás kulcsa. A mozgás tanulása, az elemzés, a differenciált testérzékelés híján is folyamatosan zajlik. Tanulunk akkor is, amikor nem tudjuk. Hatékony vagy kevésbé hatékony mozgásmintákat, alternatívákat fejlesztünk ki. Mert azt is megtapasztalhatjuk, hogy nincsenek jó vagy rossz mozgások, csak helyzetfüggően és erőforrás-függően funkcionális szempontból produktív vagy éppen kontraproduktív mozgások. Hogy a spazmus is mozgás, éspedig egy nagy erőbedobással és kis produktivitással járó mozgás, amely az esetek nagy többségében kellő támogatással és odafigyeléssel a produktivitás, a hatékony mozgás irányába terelhető. Kialakíthatjuk testünkben a mai értelembe vett kóros, spasztikus, paraparétikus tartások teljes skáláját, minden szervi esemény híján, egyszerűen azáltal, hogy következetesen helytelenül segítenek felülni vagy felállni, rossz székben vagy rossz ágyban vagyunk kénytelenek hosszú ideig tartózkodni, vagy egy évek óta lezajlott fájdalmas kóresemény, mint például ficam, törés vagy műtét kapcsán kialakult védőtartást állandósítunk. Meg lehet tanulni görcsölni. Ha ezt megértettük, megtapasztaltuk, legjobb úton haladunk, hogy bár részben érvényesíthessük a hagyományos orvoslás egyik alapszabályát: „primum nihil nocere" (első sorban ne ártsunk semmit).

A vezérléstudomány, a kibernetika egyik meghatározó fontosságú tétele, a visszacsatoló vezérlés elmélete (feedback control theory) kimondja, hogy egy rendszer vezérlése a rendszer minden szintjén történik, az eredeti szándéktól való eltérés jelzései kapcsán minden szinten történő folyamatos alkalmazkodás révén. A vezérlés nem lokalizálható, mivel a folyamatban rejlik. A kinesztetika ebből a megközelítésből vizsgálja az emberi mozgásrendszert. Ilyen értelemben a mozgásrendszer szervi károsodás alapú vagy tanult kontraproduktív formáinak nagy része befolyásolhatóvá válik, bármelyik szinten is kezdünk beavatkozni a rendszerbe: lényeg, hogy a rögzült, leszűkült mozgásmintákból kimozdítsuk a rendszert, tehát a megsegített embert, és így lehetővé váljon a visszacsatoló-vezérlés mechanizmusának érvényesülése. Nincs fátum, nincs véglegesnek tekinthető állapot, a diagnózis mindig csupán egy pillanatfelvétele egy élő, folyamatosan változó, befolyásolt és befolyásolható tanuló rendszernek. A külső segítség felelőssége, hogy az adott helyzetben produktív mozgás tanulásához kínáljon járható alternatívákat.

Ennek az életszerű megtapasztalása volt számomra a leglényegesebb tanulság a ki neszt etikával való ismerkedés, elmélyülés folyamatában. Mert bizony élményszerű megtapasztalni, hogy egy két éve merevgörcsben ágyhoz kötött, teljesen ápolóinak és környezetének kiszolgáltatott néni négy nap alatt megtanulhat felülni, öltözködni, egyedül étkezni, majd felállni és járni. Vagy egy hordágyon szállított, hemiparézises néni néhány nap alatt megtanul egyedül menni, lépcsőn járni, az amputált lábú bácsi ismét szíve vágya szerint felülhet a szekérre és kimehet fiával az erdőbe. Hosszan sorolhatnám a gyakorlatban megtapasztalt látványos tanulási eredményeket, sikereket, de most nem ez a célom. Célom viszont, hogy ismételten rávilágítsak: a mozgáskompetencia, a választási alternatíva, szabadság a mozgásban, a mindennapi életfunkciók alakításában az egyik leglényegesebb, legtesthezállóbb összetevője életminőségünknek. Megteremti a biológiai létezéshez, társadalmi-kapcsolati funkcióinkhoz, kultúránkhoz való szabadabb hozzáférés lehetőségét. Éppen ezért a mozgáskompetencia módszeres és hatékony fejlesztése igen jelentős minden ember számára, de hatványozottan jelentős az ápolásra, gondozásra szoruló ember számára, mert esélyt teremt a relatív autonómiára, az életminőség viszonylagos javulására. Neves írónk, Móra Ferenc állítja egyik novellájában: az az úr, aki nem szorul szolgára. Hogy ez mennyire igaz, csak az mondhatja meg igazán, aki már valóban szorult „szolgára".

Ugyanakkor élményszerű tanulság volt számomra az interakció, a két ember közötti kölcsönhatás erejének a megtapasztalása is. Hogy mennyire másként mozog, más a tónusa, másak a választott mozgásalternatívái az egy embernek és a két együtt mozgó embernek, meddő próbálkozás volna leírni. Körülbelül olyan, mintha levélben próbálnám elmagyarázni valakinek, hogyan kell bekötnie a cipőfűzőjét. Csak saját belső testi megtapasztalás útján lehet megérteni. Mégis hangsúlyoznám a társ, a hozzátartozó, a segítő testi kontaktusának szerepét, jelentőségét. Ha megérti és megérzi a saját és társa mozgását, ha vállalja a kölcsönhatást, a gyakran már teljesen elfelejtett, elsorvasztott testi érintkezést, segítő és megsegített egyaránt kivirágoznak. Nem véletlen, hogy számos nyelv kezelésként (érintés, közvetlen testi kontaktus) fogalmazza meg a gyógyulást célzó cselekvő kezdeményezéseket, intézkedéseket. Ennek titka részben az interaktív mozgás erejében, kihatásaiban rejlik. Ne féljünk hát kezelni. És ne féljünk a „kezelésbe" bevonni a gondozottak legközelebbi hozzátartozóit sem.

De az én olvasatomban van a kinesztetikának egy, a mozgáskompetencián, az ápolás, valamint az aktivizálás hatékonyságán, az interakció mozgásminőségi és kapcsolati erején túl terjedő jelentős kulturális hozadéka is. Megtanulni, mindennapi gyakorlatunkba beiktatni, intézményesíteni a tapintatot, a cselekvéseink kihatásainak a reflexióját, a közvetlenséget, az élet kérdéseire adott triviális, általános érvényű rutinválaszok és rutinmegoldások megkérdőjelezését, megkérdőjelezhetőségét, a személyre, egyénre, helyzetre szabott válaszok folyamatos keresését, felszabadító erővel bír a szervezeti, kapcsolati, társadalmi görcsökre is. És bizony van ezekből is bőven (javarészt kóros tanulási folyamatoknak köszönhetően).

Maradjunk hát teljesen nyitottak. Az élet sokkal több, mint amit közülünk akár a legokosabbak is elképzelhetnek, leírhatnak vagy megtervezhetnek. Az élet csoda: merjünk rácsodálkozni és hangolódjunk rá a csodára.