Bíró Erika Mária
éLETRE SZÜLETÜNK
Born to Live
We live in a schizophrenic world. On one hand we protect children, on the other hand we execute the unborn embryos. It is very normal to guarantee equal rights and possibilities to physically handicapped, but it is not all right to kill the unborn that are diagnosed with a deficiency. It is incomprehensible how the contemporary societies spend a lot to assure the centers needed for the handicapped while healthy embryos are killed in the wombs of their mother. It is incomprehensible as well that on the one hand the societies had ceased the execution of the murderers, on the other hand the same societies had legalized abortion: that is the murder of innocent unborn life. If a baby is thrown away, found in the garbage, lots of journalists write at length about the horrifying event. Yet, nothing happens or it is considered a civil right to kill the baby a few month earlier.
Key words: embryo, baby, child protection, unborn, abortion
A szerző Mezőpetriben született, jelenleg is ott él, a helyi általános iskolában római katolikus hittant, valamint magyar nyelvet és irodalmat tanít. Egyetemi tanulmányait 2002-2006 között végezte a Babes-Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán, ahol hittan-magyar szakon tanult. Egy évig hitoktatóként tevékenykedett Margittán, magiszteri tanulmányokat folytatott a BBTE RK Teológia Karán. Záródolgozatában a margittai római katolikus közösség egykejelenségét vizsgálta a nevelés, az iskolai beilleszkedés és a viselkedés szempontjából.
Egy kis könyvecske került a kezembe, amelyet a pálos rend adott ki 2001-ben a Szent Gellért Kiadónál. A könyv azzal a céllal jelent meg, hogy tájékoztasson és meghívjon a lelki adop-tálók közösségébe, akik ünnepélyesen fogadalmat tesznek és arra kötelezik el magukat, hogy kilenc hónapon át mindennap imádkoznak egy veszélyben lévő magzatért. Az idő azért kilenc hónap, mert átlagosan ennyit tölt az anyaméhben egy megfogant gyermek. Az elkötelezett személyek imádkoznak és áldozatokat hoznak azért is, hogy ez az Isten által kiválasztott, egyedül általa ismert gyermek megszülethessen, és születése után törvényes családi keretek között nőhessen fel, szeretetben és elfogadva.
Szívszorító, ugyanakkor megható is ez az imamozgalom, amelyet minden bizonnyal a teremtő Isten kegyelme kísér. Hogy miért van olyan nagy szükség ezeknek az adoptálók imájára? Miért üdvös, ugyanakkor sürgető feladatuk a minden egyes magzati élet megvédésére való törekvés? Azért, mert korunk társadalma irtózik a gyermekáldástól. Azért, mert az ember a történelem során ránevelődött egy szinte gyógyíthatatlan önzésre. Hozzászokott, hogy mindenben csak az egyéni szempontokat, az egyéni érvényesülést, az előnyt, a hasznot nézze.
Az egyház mindig nagy hangsúlyt fektetett az élet védelmére, ezen belül pedig kiemelt figyelemmel fordul a magzati élet védelme felé, s tagjait is hasonlókra ösztönzi. II. János Pál pápa Evangelium Vitae kezdetű nagy életvédő enciklikájában így fogalmaz: „Akit megölnek, olyan ember, aki jelentkezik az életre, azaz olyan ártatlan, hogy ennél ártatlanabbat el sem lehet képzelni: soha nem tekinthető támadónak, még kevésbé jogtalan támadónak. Igaz, hogy az abortusz eldöntése az anya számára gyakran fájdalmas és drámai, mert nem pusztán önzésből vagy kényelemből akar megszabadulni megfogamzott magzatától, hanem más, jelentős értékeket akar menteni, például saját egészségét vagy a többi családtag megfelelő életszínvonalát. Olykor attól félnek, hogy nem tudnak megfelelő körülményeket biztosítani az új életnek, s úgy gondolják, jobb lesz neki, ha nem születik meg. Mindazonáltal ezek és hasonló meggondolások, bármennyire súlyosak és drámaiak is, soha nem igazolhatják egy ártatlan emberi élet szándékos kioltását." Az enciklika hangsúlyozza, hogy „az ember élete Istentől jön, az ő ajándéka, az ő képmása és lábnyoma, az ő eleven lelkében való részesedés. Ennek az életnek éppen ezért Isten az egyetlen ura: az ember nem rendelkezhet fölötte."1
A Katolikus Egyház Katekizmusa kimondja: „Az emberi élet szent, mert kezdeteitől fogva Isten teremtő cselekedetét hordozza és örökre különleges kapcsolatban marad Teremtőjével mint egyetlen céljával. Egyedül Isten az élet ura annak kezdetétől egészen a végéig: senki és semmilyen körülmények között nem tulajdoníthatja magáénak a jogot, hogy közvetlenül ártatlan életet pusztítson el."2
Sokszor hallani napjainkban, környezetünkben, hogy nem kívánt terhességről, nem kívánt gyermekről beszélnek. Az előfordulhat, hogy a szülők nem akarják, nem várják a gyermeket, de az elképzelhetetlen, hogy a Teremtő és mindenható Isten új emberi életet teremtsen saját akarata ellenére. II. János Pál pápa gyakran ismétli: „Emlékezzetek arra, hogy a földi élet út, és csak út, semmi több, mert az ember nem a föld, hanem az ég számára teremtetett". Talán lehet nem tervezett, váratlan gyermekről beszélni, de nem kívántról soha, mert minden gyermeken Isten pecsétje van, az isteni elfogadás jele. Minden újszülött élet ajándékként Istentől adatik az embereknek, és ezért erre az ajándékra - még ha váratlan is - az egyetlen válasz az lehet, amelyet a világ asszonya mutat meg számunkra, aki az egyetlen, igazán váratlanul érkezett gyermeket foganta. A názáreti leány megkérdezi ugyan: „Hogyan történik meg ez?", de azonnal kimondja: „Legyen!"3 A szülőknek ugyanígy kellene válaszolniuk az élet váratlan de csodálatos ajándékára: „Legyen, szülessen!"
Korunkban mégis szomorúan tapasztalható, hogy a gyermekek értékéről mintha egyre jobban megfeledkeznének. Gyakran úgy néznek a gyermekre, mint teherre, amely veszélyezteti a közjót, sőt még a szülőpárt is. A fogamzásgátlás mentalitása annyira úrrá lett sok családban, hogy megelőzik a gyermek világra jöttét, mert kellemetlenséget okozna a házastársak életében. A gyermeket nem fogadják már azzal az önzetlen lelkesedéssel és örömmel, mint a múltban. Ha pedig a fogamzást nem sikerült megakadályozni, abortuszhoz folyamodnak. Manapság a szellemi vakság következtében, amely az emberiség nagy részét áthatja, és amely a halál kultúrájához vezetett, sok fejlett országban elismerik a művi vetélésre való jogot, amelyet törvényekkel védenek. Manapság az abortusz a reproduktív egészség részévé vált. Milliók szednek vetélést okozó orvosságokat, s így milliókat gyilkolnak meg. Becslések szerint a világon évente mintegy 50 millió magzatelhajtást végeznek.4 Szomorú tény ez. De talán még szomorúbb, hogy ezek a megölt magzatok nemcsak házasságon kívüli nemi kapcsolatok, az erőszak szétvágott gyümölcsei, hanem számos, magát boldognak és szeretőnek mondott házaspár kényelmének és önzésének eredménye. Márton Áron püspök egyik előadásában, amely a házasságról és családról szól, nagyon keményen beszél a szülők kötelességeiről: „A házasság nem a nemiség kiéléséért van, hanem a gyermekért. A modern gondolkodás ezt a sorrendet is megfordította... Az ember mérhetetlen önzésével, melyre az utolsó századok alatt ránevelődött, itt is csak az egyéni boldogságot és örömet keresi, áldozatokat azonban nem vállal. Ma számtalan házasság van, ahol mosolygó gyermekarcok helyett évről évre koporsók sorakoznak, ahol szerető házastársak közös megegyezéssel a lét küszöbe előtt megfojtják azokat, akikben életüknek kellene folytatódnia, ahol a házastársak a prostituáltak szerepét vállalják, közönséges kéjemberekké alázzák egymást, s a hiányzó harmadikat - valami gonosz megszállottság cinizmusától hajtva - kutyákkal pótolják."5
Legtöbb esetben nem azért folyamodnak a magzat elhajtásához, mert az anya életét kell megmenteni. Más emberi értéket, más emberi érdeket akarnak biztosítani, mintha azokat veszélyeztetné a terhesség állapota, a mag-zat.6 Márton Áron egy másik beszédében így fogalmaz a keresztény házasságról és a gyermekről: „A házasság [...] központi kérdése és célja a gyermek. De a házastársak vétkesek népük ellen, népük életfáját ritkítják meg, népük életképességét, történelmi feladatának betöltését, helytállását és a jövőjét kockáztatják, ha önzésből, kényelemből nem vállalják a gyermeket. Mondják: kicsi vagy kocsi, gyermek vagy autó. S az autóért és a hétvégi kiruccanásokért, vagy televízióért a gyermeket megfojtják az élet küszöbe előtt, nem törődve sem Istennel, sem a népük iránti felelőséggel."7 „Bármennyire csűrjük, csavarjuk a dolgot, a születések korlátozása mellett felhozni szokott összes gazdasági és orvosi érvek mögött végső fokon az a mérhetetlen egyéni önzés búvik meg, amelyre a korszellem korunk gyermekét ránevelte. Gyermek nélkül mégis vígabban lehet élni."8
Azt kell megállapítanunk, hogy tudathasadásos korban élünk. Mert vajon mi másnak nevezhető az, hogy egyfelől -nagyon helyesen - védjük, gondozzuk a gyermeket, számára szociális kedvezményeket biztosítunk, bölcsődéket, óvodákat és iskolákat működtetünk, ugyanakkor kivégezzük a még meg nem született magzatokat. Helyes, hogy a világra jött testi fogyatékosoknak esélyegyenlőséget igyekszünk biztosítani mindenütt, de nem az, ha a fogyatékosnak diagnosztizált, induló életeket még az anyaméhben elpusztítjuk. Észbontó, hogy míg a társadalom egyik kezével halomra gyilkolja az ép magzatokat, a súlyosan károsodottak számára költséges centrumokat működtet. Felfoghatatlan, hogy miközben a társadalom - helyesen - megszüntette a legsúlyosabb bűnözők halálbüntetését, az ártatlan életek kioltására törvényi felhatalmazást (így mondják: lehetőséget) ad. Ha egy újszülöttet a kukába vagy emésztőbe dobnak, hetekig szörnyülködik a széplelkű újságíróhad, de ugyanők megkérdőjelezhetetlen szabadságjognak fogják fel, ha ezt a gyermeket néhány hónappal korábban, magzatként ölik meg.
Hogy a jóságos teremtő Istent mennyire megviseli egy ártatlan élet kioltása, arról tanúskodik egy kolumbiai fogorvosnő, dr. Gloria Polo Ortiz vallomása, akinek túlvilági beszámolóját nem hagyhatja figyelmen kívül a keresztény ember. A kolumbiai orvosnő egy villámcsapás következtében a klinikai halál állapotába került. A több napon át tartó kómában megrendítő élményekben részesült. Látta felszínes, hitetlen, világias életét az örökkévalóság mérlegén. Az Úrral való találkozása teljesen megváltoztatta. Még egy esélyt kapott, hogy visszatérhessen a Földre, és túlvilági élményéről beszámoljon minél több embernek. Gloriának is volt abortusza 16 évesen, sőt sok fiatal lányt bíztatott és anyagilag is támogatott a megfogant magzatok megölésére. A mennyei számadáskor Isten megmutatta neki, hogy az abortusz a legsúlyosabb bűn, ami minden bűnnél nagyobb. Ő maga így számol be arról, amit az élete könyvében látott: „Láttam, hogy megremegett és megborzongott az Úr, mikor ezt a lelket a kezéből kiszakították. Amikor egy babát megölnek, az olyan keservesen sír, hogy az egész menny megremeg. Az én esetemben, amikor megölettem a babámat, szívet tépő kiabálást hallottam, hangosat és erőset. Hallottam, amit Jézus nyögött a kereszten, és láttam fájdalmát e miatt a lélek miatt, és minden olyan lélek miatt, akit elhajtottak, és elvették tőle az élethez való jogot. Jézus pillantása a kereszten tele volt fájdalommal, leírhatatlanul szenvedett. Aki ezt látná, biztos soha többé nem végeztetne abortuszt..." „Minden alkalommal, amikor egy magzat, egy ártatlan gyermek vére kifolyik, ez olyan, mintha tűzáldozatot mutatnánk be a sátánnak. Hatalma egyre jobban nő a Földön. A gyermek lelke kétségbeesetten segítségért kiabál, de senki nem akarja meghallani! Még egyszer megismétlem nektek: ez egy érett, felnőtt lélek, ha nincs is kifejlődött teste, de minden része már megvan. A testnek fejlődni és nőni kell, de a lélek már készen van. Ez a kiáltás, ami a fiatal életből kitör, amikor megölik, megrázza az eget. Ez a bűn kapcsolatot jelent a sötétséggel, mert a saját anyja ölte meg a gyermekét. Ez az oka annak, hogy egyre több démon jön fel a mélyből, és benépesítik a Földet, hogy elpusztítsák az egész emberiséget. Magunk is látjuk, mennyire terjed a gonoszság. Mintha mi magunk adtuk volna a démonok kezébe a kulcsot, hogy jöhessenek. És ők egyre csak jönnek, egyre többen a prostitúció, az eltévelyedett szexualitás, a sátánizmus, az ateizmus, az öngyilkosság, az érzéketlenség és egyéb bajok démonai, amiket naponta látunk. Minden nap rosszabb lesz a Föld. A sok gyermek, akiket naponta megölnek, a pokol diadalát jelenti.9
Dr. Gloria Polo Ortiz ma a világot járja, mindenütt tanúságot tesz arról, amit látott és hallott. Plébánosa és püspöke tanúsítják, hogy ami vele történt, az valóság. Áldásukat adják rá, hogy evangelizációs munkáját végezze.
Ha Istent, a jóságos Teremtőt ennyire megviseli egy ártatlan élet halála, akkor nekünk az a feladatunk, hogy buzgón és kitartóan imádkozzunk a megfogant és veszélyben lévő magzatokért. Könyörögjünk irgalmas Istenünkhöz az eltévelyedett anyákért és apákért, szülői felelősségvállalásukért. II. János Pál pápa szavaival imádkozzunk az élet megbecsüléséért:
Mária, az új világ hajnala, az élők édesanyja! Terád bízzuk az élet ügyét: tekints le, ó anyánk, a gyermekek sokaságára, akiket nem engednek megszületni, akik embertelen erőszak áldozataivá válnak. Tedd, hogy akik hisznek fiadban, szilárdan, és szeretettel Merjék hirdetni korunk emberének az élet evangéliumát. Eszközöld ki számunkra a kegyelmet, hogy az életet mindig ajándékként fogadjuk, az örömet, hogy egész létünkkel az életet tiszteljük és ünnepeljük, a bátorságot, hogy tanúságot tegyünk róla, s hogy minden jóakaratú emberrel összefogva építsük az igazság és szeretet kultúráját, s így dicsérjük és dicsőítsük Istent, a Teremtőt, aki szereti az életet. Ámen.
Jegyzetek
1 II. János Pál pápa Evangelium Vitae enciklikája, 1995.
2 A Katolikus Egyház Katekizmusa. Szent István Társulat, Budapest 2002, 2258.
3 Vö. Faághy Richárd: Életre születünk. Szent Gellért Kiadó és Nyomda 2001, 114-115.
4 Bacani, Teodoro C.: A keresztény család - A szeretet misztériuma. In: KatolikusrKincses Kalendárium, Agapé Kiadó 2007, 76.
5 Márton Áron: Házasság, család. Mentor Kiadó, Marosvásárhely 2005, 134.
6 Varga Andor: Élet és erkölcs. Bioetikai kérdések. Róma 1980, 57-58.
7 Márton Áron: Házasság, család. 113-114.
8 Márton Áron: Az elnémult harangok üzenete. 1935/36, III. évf. 3-4. sz. 140-150. In: Erdélyi Iskola 129.
9 Dr. Polo Ortiz, Gloria: Akit villámcsapás ért. Beszámoló a túlvilágról. Marana Tha Kiadó, Budapest 2000, 74-77.
