Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Kulpinszky Eleonóra
kLERIKUS ÉS LAIKUS EGYÜTTMŰKÖDÉSE A PLÉBÁNIÁN A HATÁLYOS EGYHÁZJOGBAN (2)

 

The Collaboration of the Clergy and Lay Christians in the Parish According to Church Law (2)

One of the most important conditions for a parish to become a com-munity is the personality of the priest. If the priest is a man of commu-nity that will very much help the lay people to form a fellowship based on love and respect. The other condition for a parish to become a com-munity is for the members to aspire for a supernatural, for an evangeli-cal relationship with each other, and to stand for a community based on the love of Jesus.

Perhaps the most important aim should be for a parish aspiring to become a community, not to become a mass or a crowd. The crowd is emotional but not intentional. It is easy to realize this because the mem-bers of a crowd are in interaction with each other on the basis of like-ness or dislikeness, but not that of the truth. A community needs a very good and charismatic leader. Without the priest as a charismatic leader the people belonging to a parish would only be a crowd. In order to form a community a well defined aim is also needed. The second part of the article presents the rights and duties of lay people in the Catholic Church according to the Codex Canonici.

 

Isten népének joga a Kódexben

Az egész egyházjog Isten népének joga, mégis a hatályos Egyházi Törvénykönyv II. könyvének címe - Isten népe - azzal magyarázható, hogy ebben kifejezetten a konkrét személyek Isten népében betöltött szerepéről és hierarchikus közösségben való együttműködéséről van szó. Ezért az egyház kormányzatának szerkezetét is ez a könyv írja le.1

A szóban forgó könyv a 204-746. kánonokat foglalja magában. A II. könyv három részből áll. Az első rész (204-329.) a krisztushívőkkel foglalkozik, a második (330-572.) az egyház hierarchikus felépítésével, a harmadik pedig (573-746.) a megszentelt élet intézményeivel és az apostoli élet társaságaival.

Isten népe, vagyis az összes krisztushívő jogait és kötelességeit tartalmazza a könyv. Ennek rendszerét úgy képzelhetjük el, mint egy háromszintű építményt. Az alsó szint az egyházban a kötelességek és jogok alaprétege. Nyilván a természetes alapvető emberi jogok talaján kell maradnia az egyházi törvényhozásnak is, de az egyháznak és tagjainak sajátos természetének és küldetésének megfelelően fognak alakulni ezek a jogok és kötelességek. Erre az alapra épülnek a továbbiak, melyek valamely sajátos állapot velejárói. Ennek értelmében beszélhetünk a világi krisztushívők, a házasok, a klerikus krisztushívők és szerzetes krisztushívők alapvető kötelességeiről és jogairól. Ezekre épül az építmény harmadik szintje, az ún. egyházi hivatallal járó vagy esetleg a megbízáson alapuló jogok és kötelességek, melyek szintén módosíthatják valamelyest az alapjául szolgáló, akár a hívő létből, akár a sajátos állapotból származó jogokat és kötelezettségeket (például a helyben lakás kötelezettsége bizonyos egyházi hivataloknál).2

A megkeresztelt ember Krisztus testének tagjává lesz (incorporatur) és Isten népéhez tartozik. Az egyház tagjai nem csupán olyan emberek, akik a keresztség által részesülnek az új krisztusi életben, hanem ez arra is kötelez a 216. k. szerint, hogy saját jogi helyzetüknek megfelelően vegyenek részt az egyház küldetésének teljesítésében.

A 204. k. alapján krisztushívőnek mondjuk azokat a személyeket, akik meg vannak keresztelve (a keresztségben Krisztus testének tagjaivá lettek), különbségtétel nélkül. A kánon nem tartja szem előtt a személyes hitbeli meggyőződést vagy annak hiányát, hanem a lét rendjében végbemenő (ontológiai) alapvető változásra alapoz, amely a keresztség természetes következménye. Ez a kánon az 1. §-ban a krisztushívők közötti egyenlőséget3 a Krisztusi hármas küldetésben - papi, prófétai és királyi - látja, amint azt a Lumen Gentium 32. pontjában is megfogalmazták a zsinati4 atyák: „Egyenlő a tagok méltósága, mert Krisztusban újjászülettek. Közös az istengyermekség kegyelme, közös a hivatásuk a tökéletességre. Egy az üdvösségük, egy a reményük és osztatlan a szeretetük. Krisztusban és az egyházban tehát nincs egyenlőtlenség sem faji, sem nemzeti alapon, sem társadalmi helyzet vagy nemek dolgában."5

Az alapvető egyenlőség elvét a 208. k. kifejezetten is kimondja és a fent idézett zsinati passzust veszi alapul: „Krisztusban való újjászületésük folytán az összes krisztushívők között méltóságuk és cselekvésük tekintetében valódi egyenlőség uralkodik, így mindnyájan együttműködnek Krisztus testének építésére, ki-ki a maga állapotának és feladatának megfelelően."

Tisztáznunk kell a 208. kánon két kifejezését: a méltóságban és a cselekvésben való egyenlőséget fogalmát. Az egyenlő méltóság jogilag az egyenlő személyiséget, jogalanyiságot jelenti, azaz minden megkereszteltre egyenlőképpen vonatkoznak az összes krisztushívő kötelességei és jogai. A krisztushívők egyenlők a cselekvésben abból adódóan, hogy mindnyájan Krisztus testének építésére (1Kor 12) hivatottak. „Ez olyan egyenlőség, mely magába foglalja a jogállás, a rendi hovatartozás és a nemek szerinti egyenlőtlenséget" - mondja Werner Böckenförde egyik előadásában.6

Az egyenlőség után beszélnünk kell a különbözőségekről is. Ezek az egyházi rend szentségének valóságán alapulnak,7 azaz állapotbeli, jogállásbeli különbségek, és ebből kifolyólag az ezekhez tartozó kötelezettségekben és jogokban különböznek a krisztushívők egymástól. Az LG beszél a lényegben való különbségről is: „A hívők egyetemes papsága pedig és a szolgáló, azaz a hierarchikus papság egymáshoz van rendelve, jóllehet a lényegben különbözik egymástól, és nemcsak fokozatban: mert egyikük is, másikuk is a maga külön módján részesedik Krisztus egyetlen papságában."8 Az idevonatkozó 207. k. 1. § kimondja, hogy: „Az egyházban isteni rendelés folytán vannak szent szolgálatot teljesítő személyek, akiket a jogban klerikusoknak is nevezünk; a többieket pedig világiaknak is hívjuk." Az isteni rendelésre vezethető vissza a szent szolgálatot teljesítő (felszentelt) személyek (ministri sacri) léte, és ennek a következménye a klerikusok és laikusok közötti különbség. Az egyházi rend szentségében való részesülés szempontjából tehát a krisztushívők két csoportra oszlanak: klerikusokra (felszentelt, azaz szent szolgálatot teljesítő személyek) és világiakra.9 Tehát két állapotról (státusról) beszél a CIC: klerikusi és világi állapotról. De ebben a két állapotba kerülő hívők nem szakadhatnak teljesen szét, hanem együtt kell működniük, amint azt az Ad Gentes 21. pontja is hangsúlyozza: „Az egyház nincs igazán megalapítva, nincs igazi élete és nem tökéletes jele Krisztusnak az emberek között, ha - a hierarchia mellett - nincs meg a világi hívők komoly és dolgos rétege." Az 1917-es Kódex (107. k.) a különbségre tette a hangsúlyt, azaz:

„...isteni rendelés folytán vannak az egyházban a világiaktól különböző laikusok."10

Szeredy József Egyházjog (1879) című munkájában azt állítja, hogy a klerikusok és a laikusok között lényegesen nagy különbség van, mely különbség az isteni jogból származik, valamint tagadja a laikusok általános papságát. Idézem: „A kath. egyház tehát már az őskortól kezdve a clerus alatt azokat érti, kik a kegyszerek kiszolgáltatása, a sz. cselekvények véghezvitele, szóval, az egyházi hatalom gyakorlatára voltak hivatva, ellentétben a keresztény néppel. A protestánsok más nézetben vannak, ők ti. abból, mivel a Szentírásban a xArÍpoc; szó minden keresztény közös elnevezésére is használtatik, azt következtették, hogy eredetileg az összes hívek általános papsága állott fenn, és hogy a külön papi rend csak később keletkezett, s hogy ez olyan intézmény, mely történetileg fejlődött ki. E tekintetben sz. Ignácz iratára hivatkoznak; azonban milyen tévesen, eléggé kitűnik onnan, hogy ő e szavat xArÍpoc; igen határozatlan érteményben használja, míg az egyháztisztségeknek Krisztus és az apostolok által történt elrendezését egészen világosan és határozottan kiemeli. A clerus és világiak között tehát különbség van, és e különbség isteni jogból származik; mert:

a) Krisztus urunk különösen kiválasztotta az apostolokat, és csakis nekik adta a tanítói, kegyosztói és kormányzói hatalmat.

b) A Szentírás nyíltan megkülönbözeti a nyájat és a pásztort, vagyis a népet és a klérust.

c) A trienti zsinat határozottan kimondja, hogy az új szövetségben látható és külső papság vagyon, midőn így szól: »Si quis dixerit non esse in novo testamento Sacerdotium visibile et externum [.] anathema sit.«"11

Ez a nézet (a Szeredy-féle) ma már nem érvényes, ugyanis ha figyelmesen elolvassuk a 204. kánont, világosan kitűnik, hogy a fentebb idézetteknek az ellenkezőjével találkozunk. A 204. kánon meghatározza, hogy mit jelent a krisztushívő fogalma, melynek újragondolása, tisztázása és értékelése az utóbbi évtizedek eredménye.12 A kánon szerint „Krisztushívők azok, akik - mivel a keresztségben Krisztus testének tagjaivá lettek - Isten népét alkotják, és minthogy így a maguk módján részesévé váltak Krisztus papi, prófétai és királyi feladatának, állapotuknak megfelelően annak a küldetésnek a gyakorlására kaptak hivatást, amelynek a világban való teljesítését Isten az egyházra bízta." Továbbá a krisztushívők között különbséget kell tennünk a klerikusok és a laikusok között, ezt a különbségtételt a 207. kánon teszi. E különbségtétel alapja az egyházi rend szentségéből adódik. A laikusok, azaz a világi hívek sajátos megkülönböztető vonása a világba tartozás. A klerikusoké pedig a papi testületbe való tartozás, amint azt az 1008. kánon mondja: „Az egyházi rend szentsége által isteni rendelés folytán a krisztushívők közül egyesek eltörölhetetlen jegyet kapnak, és ezzel szent szolgálatra rendelt személyekké válnak, vagyis olyanokká, akik arra vannak szentelve és rendelve, hogy fokozatuknak megfelelően Krisztusnak, a főnek személyében teljesítsék a tanítói, megszentelői és kormányzói feladatot, és így pásztor módjára gondoskodjanak Isten népéről".

Térjünk vissza kis időre a 204. kánonhoz. Az 1. §, amint már láthattuk, a lelki és láthatatlan elemét hangsúlyozza a krisztushívők közösségének, a 2. § viszont kimondja azt is, hogy a krisztushívők közössége nem csupán lelki társaság, hanem látható, hierarchikus társaság is. A paragrafus így hangzik: „Ez az egyház ebben a világban mint alkotmányos és rendezett társaság a katolikus egyházban áll fenn, vagyis a Péter utóda meg a vele való közösségben élő püspökök által kormányzott egyházban." Nem szabad azt gondolnunk ezek után, hogy a 204. kánon első és második paragrafusa szemben áll egymással, ellenkezőleg: „.bár szervezetén kívül is megtalálható a meg-szentelődés sok eszköze és sok igazság; ezek mind Krisztus egyházának tulajdonát képező adományok, a katolikus egység ösztönzői."13 Az egyház egységét a 204. k. 1-2. §. együttesen adja, és nem lehet kiragadni és „csak ezt vagy csak azt" értelmezni azzal a szándékkal, hogy a megfelelő magyarázatot az éppen aktuális álláspontunk védelmére állítsuk.

A 205. k. meghatározza azokat a kötelékeket, amelyek nélkül a megkeresztelt nincs teljes közösségben és kapcsolatban a katolikus egyházzal, azaz Krisztussal. Ez a három, külsőleg megállapítható és igazolható jel a következő: a hitvallás, a szentségek és az egyházkormányzat.

A 209-229. kánonok foglalják magukba az összes krisztushívők kötelességeit és jogait. Ezen kánonok értelmében kötelesek: a közösséget megőrizni az egyházzal abban, ahogyan és amit cselekednek (209. k. 1. §); betartani a kötelességeiket úgy az egyetemes egyház, mint a saját részegyházuk felé (209. k. 2. §); állapotuknak megfelelően szent életet élni és az egyház erősödését és megszentelődését előmozdítani (210. k.); tenni azért, hogy az örömhír minden korban és az egész világon minden emberhez eljusson (211. k.); felelősségük tudatában keresztény engedelmességgel14 követni, amit Krisztus képviselői a hit tanítóiként kijelentenek vagy az egyház vezetőiként elrendelnek (212. k. 1. §); kötelességük és joguk is az egyház javát illető dolgokban véleményt nyilvánítani tudásuk, szakértelmük és tekintélyük alapján (212. k. 3. §).

Joguk van: szükségleteiket (lelkieket főképpen) feltárni a papok előtt (212. k. 2. §); segítséget kapni a paptól a lelki javakból és a szentségekből (213. k.); a szentmisét saját rítusuk szerint végezni, de csak akkor, ha azt Tanítóhivatal jóváhagyta (214. k.);15 a lelki életet saját formában élhetni meg, de csak oly módon, ha az összhangban van az egyház tanításával - inkulturáció (214. k.); társulásokat (jótékony vagy vallásos) alapítani és vezetni, azzal a céllal, hogy a keresztény hivatást előmozdítsák, ennek érdekében összejöveteleket is rendezhetnek (215. k.); állapotuknak és helyzetüknek megfelelően saját kezdeményezéseikkel előmozdítani és támogatni az apostoli tevékenységet. Ez a jogosultság a krisztusi hármas küldetésből ered. De a jog azt is előírja, hogy ezen kezdeményezések csak akkor nevezhetőek „katolikusnak", ha az egyházi hatóság által el vannak ismerve (216. k.).

Joguk van még részesedni a keresztény nevelésben, az emberi személy kialakítása, az üdvösség titkának megismerése és megélése érdekében (217. k.). Erről a nevelésről a plébánosnak kell gondoskodnia, például az ünnepeken tartandó homília és hitoktatás útján, különös figyelmet szentelve a gyerekek és fiatalok nevelésének (528. k.). (Ehhez a munkához a pap igénybe veheti a plébániára beosztott klerikusok, és főként a hitoktatók munkáját (776. k.).) A 229. k. is kimondja, hogy a világi krisztushívők jogosultak a tanítás megismerésére, hogy a keresztény tanítás szerint élhessenek, azt hirdetni és szükség esetén megvédeni képesek legyenek.

Azoknak, akik a szent tudományokkal16 (a vallással kapcsolatos tudományok: erkölcs, vallástörténet stb.) foglalkoznak, joguk van szabadon kutatni. Tanításukat elő is adhatják akár írásban, akár előadás, illetve más kommunikációs csatorna segítségével, de mindezt csakis akkor, ha az engedelmesség megmarad (megőrzi az egységet) az Egyházi Tanítóhivatal irányában (218. k.). A Gaudium et Spes zsinati dokumentum is szorgalmazza az új kutatásokat a hittudomány terén, ugyanis a technika és különböző tudományok kutatásainak eredménye újabb kérdéseket vetnek fel a vallással kapcsolatban és „Ezenkívül arra ösztönzik őket, hogy igazodva a hittudományok saját módszereihez és követelményeihez, folyton-folyvást keressék a módját, hogy az addiginál alkalmasabban közölhessék a tanítást korunk embereivel".17 Ez a kánon (218. k.) kevésbé ismert a krisztushívők körében, inkább azok élnek ezzel a jogukkal, akik a teológiát felsőbb fokon tanulják.18 A tapasztalati tudományok kutatására (antropológia, politika, gazdasági elméletek, pszichológia stb.) az egyház nem rendelkezik küldetéssel, de azoknak a krisztushívőknek, akik ezekkel a tudományokkal foglalkoznak, kötelességük, hogy védjék Isten képmását, az embert és Isten képét az emberben. Ebben az esetben az egyház tudásának és erejének a forrása maga az evangélium.19

A krisztushívőknek jogukban áll életállapotukat minden kényszertől mentesen választani (219. k.). Általánosnak és nagyon megengedőnek tűnik a 219. k., de ez nem jelenti azt, hogy teljes szabadságot ad a jog a krisztushívőnek arra, hogy bármilyen életállapotot válasszon tetszése szerint (például a pap házasságot, bármely világi a klerikusságot stb.). Azt sem jelenti ez a kánon, hogy akinek joga van hozzá, felveheti az egyházi rend szentségét, hiszen ehhez szükséges a Tanítóhivatal kiválasztása. A törvénykönyv három állapotra (status) ad szabályozást:

1.) klerikusi: az 1026. k. értelmében senkit sem szabad kényszeríteni a szent rend felvételére, viszont ha valaki alkalmas a felvételre, akkor nem szabad őt visszatartani.

2.) szerzetesi: a 643. k. 4. §-nak értemében, aki erőszak vagy félelem hatására lesz novícius, érvénytelen a felvétele. A 656. k. 4. § szerint az ideiglenes fogadalmat félelem, megtévesztés vagy erőszak nélkül tegyék le a szerzetesjelöltek.

3.) házassági: érvénytelen az a házasság, amely kényszer hatására köttetik (1103. k.).

A jog biztosítja a krisztushívőknek a magánszféra védelmét, így az illető jó hírét senki sem sértheti meg (220. k.). A magánszféra védelméhez való jog a személyiségi jogok területének egy része. A kánon egyedül a jó hírnév védelmére tér ki, ezt a Gaudium et Spesben is olvashatjuk: „.a személy fölötte áll mindennek, jogai és kötelességei pedig egyetemesek és sérthetetlenek".20

Abban az esetben, ha egy krisztushívőt perbe fognak, joga van az illetékes egyházi fórumon a kihallgatásra és a védelme-zésre (221. k. 1. §); olyan ítélkezési módra, amely figyelembe veszi a méltányosságot és a jog előírásait (221. k. 2. §); hogy csakis a törvény előírásai szerint alkalmazzák a kánoni büntetéseket (221. k. 3. §).

Az előbbieket a következőképpen is feloszthatjuk:21

1. keresztény életalakítás,

2. tevékeny részvétel az egyház életébe,

3. tájékozottsághoz és szabad véleménynyilvánításhoz való jog,

4. bizonyos tisztségek (keresztszülő, egyházközségi elnök), konkrét feladatok lelkiismeretes végzése,

5. egyesületi jog.

Ezeket a minden krisztushívőt megillető kötelességeket és jogokat szem előtt tartva értelmezem a plébániához tartozó világi krisztushívők és klerikusok jogait és kötelességeit, majd megvizsgálom azt, hogy milyen feltételekkel tölthetnek be egy egyházi hivatalt.

A világi krisztushívők és feladataik

Fontosnak tartom tisztázni a világi krisztushívő, azaz a laikus fogalmát. A világi vagy laikus fogalom használata vallásos értelemben főként a keresztény egyházakban fordul elő. Az ortodox és a keleti rítusú katolikus egyházakban a fogalom azokra vonatkozik, akik nem klerikusok vagy szerzetesek. Az evangélikus egyház tanítása szoros értelemben nem ismeri a laikus fogalmat, mert Luther tanítása szerint minden megkeresztelt általános papságából kifolyólag hivatást kap az igehirdetésre.

A laikus kifejezés eredete a görög laósz, nép szóra vezethető vissza, és a néphez tartozót jelent. Homérosz a hősök, előkelők fogalompárjaként a hadi nép, valamint a polgárok és földművesek megnevezésére használja. A Szentírásban három értelemben is előfordul. Így az Istennek szentelt fogalompárjaként olvasunk a mindennapi élethez tartozó dolgokról (1Sám 21,5: Közönséges kenyér nincs a kezemnél, csak szent kenyér.); a beavatott fogalompárjaként a kívülállóról (1Kor 14,23: Ha tehát összegyűlik az egész egyház, és mindnyájan nyelveken szólnak, ha avatatlanok vagy hitetlenek lépnek be, vajon nem azt mondják-e, hogy őrjöngtök?); a szakképzett fogalompárjaként a valamihez nem értő, járatlan (2Kor 11,6: mert ha járatlan vagyok is a beszédben, az ismeretben nem, hiszen azt minden tekintetben mindenki előtt megmutattam nektek). És végül az egyházi szóhasználatban az egyház tagjai közül azok, akik nem tartoznak a klérushoz.22

A görög laósz - néphez tartozó - kifejezés értelmezéséből kiindulva, az ó- és újszövetségi Isten-népe teológia szellemében a laikus a választott néphez való tartozást jelentené. Ez az értelmezés azonban csak a 20. század közepétől nyert ismét polgárjogot a teológiában. Az ókor a laikus fogalmát az idiotis (képzetlen, nem hivatalnok polgár) és plebs (egyszerű nép) értelmezéshez rendelte. Így aztán a 3. századtól jelentése a nem felszentelt, azt követően jogi kategóriaként a felszentelt hivatalviselő ellentéte.23

A LG 31. pontja szerint az egyház világi hívőn, laikuson az összes keresztényt érti, az egyházi rend és az egyházban jóváhagyott szerzetesség tagjainak kivételével.24 „Az egyházban először is mindannyian Krisztus tanítványai vagyunk, és azután - nem mellékesen, de mégsem legelőször - papok vagy nem papok" - mondja Várnai Jakab OFM, a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola fundamentális teológia tanára.25

VI. Pál pápa apostoli buzdításában a mai világ evangelizálá-sáról az Evangelii Nuntiandi 70. pontjában ezeket írja: „A világi híveket saját hivatásuk beleállítja a világba, és a legkülönbözőbb munkaköröket töltik be. Ez a tény nekik is pótolhatatlan szerepet ad az evangelizációban. Elsőrangú és közvetlen feladatuk nem az egyházi közösségek megalapítása és vezetése, mivel ez sajátosan papi munka. Feladatuk viszont, hogy megragadjanak minden keresztény, evangéliumi lehetőséget, amire a világban alkalmuk van, de nélkülük nem valósulna meg. Bárcsak lenne minél több világi hívő, akit eltölt az evangéliumi szellem, és aki átérzi felelősségét és elkötelezettségét! Bárcsak lenne minél több világi hívő, aki saját adottságai közt, hozzáértéssel részt vállal az apostoli munkában, és hajlandó kibontakoztatni rejtett, elfojtott képességeit! Anélkül, hogy saját szakmai munkájuk hátrányt szenvedne, bemutatják azt a földi léten túlmutató távlatot, amelyet a világ gyakran nem is ismer. Így szolgálják az Isten országának építését, következésképp az üdvösséget Jézus Krisztusban."26

A világi krisztushívők tevékenykedése az egyházban a II. vatikáni zsinat által szorgalmazva van, amely tevékenység a krisztusi hármas küldetésben és az általános papságban gyökerezik. Ezt a kérdéskört az Általános papság alcím alatt érintettük.

A laikusok intenzívebb bevonása az egyház tevékenységébe a II. vatikáni zsinattal kezdődött, de munkájuk Erdélyben, helyi sajátosságként már századokkal korábban elkezdődött. Ezt a jelenséget is tárgyalja Holló László egyik, még kéziratban levő munkájában: „Bár a világegyházban a világi krisztushívők közösségi felelősségvállalásának gondolata, hosszú évszázadok után, a 20. században újszerű, a gyulafehérvári főegyházmegyében évszázadokra visszamenő gyakorlata van. A reformáció idejétől, mintegy 450 év óta egyéni buzgóságból, a körülmények kényszerétől vezettetve, és mintegy 350 év óta szervezett intézményes formában is a helyi katolikus egyház világi tagjai az egyház apostoli munkáját tevőlegesen támogatták, amikor az elnyomott felekezetük érdekében a megfelelő fórumokon felszólaltak, szervezték a felekezeti oktatást és az egyházi célra tett alapítványok működését. A kizárólag klerikusok hatáskörébe tartozó ügyek kivételével, a klerikusokkal hatékonyan együttműködve „vezették" az egyházmegyét. Ez a világiak által végzett apostoli munka ugyan a 20. század második felében a szocialista-kommunista társadalmi rend nyomása alatt háttérbe szorult, de most a hagyományainkra és a II. vatikáni zsinatban megfogalmazott egyházi tanítására való tekintettel is fokozott a felelősségünk, hogy felélesztve hatékonyabban szolgáljuk közösen klerikusok és laikusok az Isten országának ügyét."27A világi krisztushívőkre (laikusokra) a Kódex 224-231. kánonjai vonatkoznak, természetesen „az összes krisztushívők közös kötelességein és jogain, valamint a más kánonokban meghatározott kötelességeken és jogokon kívül" (224. k.). Főként a világiakra hárul az az általános kötelesség és jog, „hogy mind egyénileg, mind társulásokban azon dolgozzanak, hogy az üdvösség isteni hírét az egész világon minden ember megismerje és elfogadja; ez a kötelesség különösen olyan körülmények közt sürgető, amikor az emberek az evangéliumot csakis általuk hallhatják, és Krisztust csakis általuk ismerhetik meg" (225. k. 1. §). Ugyanakkor az a sajátos kötelesség is terheli őket, hogy „saját egyéni helyzetüknek

megfelelően, az evilági dolgok rendjét az evangélium szellemével itassák át és tökéletesítsék, és így különösen ezeknek a dolgoknak az intézésében és az evilági feladatok gyakorlásában Krisztusról tanúságot tegyenek." (225. k. 2. §). Azok a világi krisztushívők, akik házas állapotban élnek, „hivatásuknak megfelelően különösen kötelesek a házasság és a család révén Isten népe épülésén fáradozni", továbbá „a szülők, mivel életet adtak gyermekeiknek, súlyosan kötelesek és jogosultak is nevelésükre; ezért elsősorban a keresztény szülők feladata, hogy gyermekeik keresztény neveléséről az egyház által adott tanítás szerint gondoskodjanak" (226. k.). Az evilági dolgok megszentelésére vonatkozó küldetésüknek a teljesítése során a világi krisztushívőket a földi ország ügyeiben autonómia illeti meg, „ezzel a szabadsággal élve azonban ügyeljenek arra, hogy cselekedeteiket az evangélium szelleme hassa át, figyeljenek az egyházi tanítóhivatal által előadott tanításra" (227. k.).

Mindkét állapotban élő krisztushívő a királyi papság erejében „köteles azon igyekezni, hogy állapotának megfelelően szent életet éljen s az egyház erősödésén és megszentelődé-sének állandó előmozdításán munkálkodjék" (210. k.). A Krisztus papságában részesedve a megszentelő feladatban megvan a maguk része a világi krisztushívőknek is „oly módon, hogy a maguk módján tevékenyen részt vesznek a liturgikus cselekményekben, különösen az eucharisztiában; sajátos módon vesznek részt ebben a feladatban a szülők azáltal, hogy keresztény szellemben élik a házasságot, és gyermekeik keresztény neveléséről gondoskodnak" (835. k. 4. §). Isten szent népe Krisztus prófétai küldetéséből is részesedik, mert „Minden krisztushívőnek kötelessége és joga azon fáradozni, hogy az üdvösség isteni híre minden korban és az egész világon minden emberhez egyre inkább eljusson" (211. k.).

A világi krisztushívők közül azok a férfiak, „akik a püspöki kar határozatában megszabott életkorral és adottságokkal rendelkeznek, az előírt liturgikus szertartással, tartós jelleggel fel lehet venni a lektori és az akolitusi szolgálatra. A szolgálatok elnyerése azonban nem jogosítja fel őket arra, hogy az egyháztól ellátást vagy díjazást kapjanak" (230. k. 1. §). A paphiány vagy más okból, „ahol az egyház számára szükséges, a szolgálatra rendelt személyek hiányában a világiak is gyakorolhatják ezek bizonyos feladatait, még akkor is, ha nem lektorok vagy akolitusok: gyakorolhatják az ige szolgálatát, vezethetik a liturgikus imádságot, kiszolgáltathatják a keresztséget és áldoztathatnak, a jog előírásainak megfelelően" (230. k. 3. §).28

Meghívhatóak a világi krisztushívők arra is, hogy „a püspökkel és a papokkal együttműködjenek az ige szolgálatának gyakorlásában" (759. k.), illetve „hogy templomban vagy kápolnában prédikáljanak, ha bizonyos körülmények között a szükség úgy kívánja, vagy egyes esetekben hasznosnak tűnik" (766. k.). Ebben az esetben megkötés, hogy a világi krisztushívő nem mondhat homíliát, a szentmise szerves részeként felolvasott szentírási szakasz magyarázatát, amely „magának a liturgiának a része, és a papnak vagy diakónusnak van fenntartva" (767. k. 1.§), hanem a prédikáció valamely más műfajában beszélhet. A hitoktatás gondja a törvényes egyházi hatóság irányítása alatt az egyház minden tagjára tartozik, kire-kire a maga területén. „Leginkább a szülők kötelessége, hogy szóval és példával neveljék gyermekeiket a hitre és a keresztény élet gyakorlatára. Hasonló a kötelességük azoknak, akik a szülőket helyettesítik, valamint a keresztszülőknek." (774. k. 2. §) A plébános hivatásánál, egyszersmind hivatalánál fogva is köteles gondoskodni a felnőttek, a fiatalok és a gyerekek hitbeli képzéséről. Ebbe a munkába szintén bekapcsolódhatnak a világi krisztushívők, főként a hitoktatók (vö. 776. k.), csakúgy, mint - megfelelő képzés birtokában - misszionárius vezetése alatt az egyház missziós tevékenységébe, az evangéliumi tanítás kifejtésébe, a liturgikus cselekmények és a karitatív munka megszervezésébe (vö. 785. k.).

A világi krisztushívőknek joguk van arra is, hogy „a szükséges alkalmasságra vonatkozó előírások megtartásával, a törvényes egyházi hatóságtól megbízást kapjanak a szent tudományok oktatására" (329. k. 3. §) az egyházi egyetemeken, fakultásokon vagy a vallási tudományok intézeteiben. A joghatósági hatalomnak is nevezett kormányzati hatalomra, mely az egyházban isteni rendelés folytán van jelen, a jog előírásainak megfelelően azok képesek, akik felszentelésben részesültek. Mégis „e hatalom gyakorlásában a világi krisztushívők a jog előírásai szerint közreműködhetnek" (129. k. 2. §). Így a világi krisztushívőket meg lehet bízni a lelki cél érdekében gyakorolt egyházi hivatalok betöltésével. Mivel az 1983-as Egyházi Törvénykönyv szemben az 1917. évivel nem kívánja meg, hogy a hivatal a joghatósági vagy szentségi hatalom gyakorlásával járjon, így lehetővé vált, hogy a világiak által betölthető tisztségek is hivatalnak minősüljenek (vö. 145. k.). A világi krisztushívők a jog előírásai szerint közreműködhetnek az egyházmegyei hivatalban (vö. 483. k.), vagyonkezelői (494. k. 1. §; 1279. k.; 1282. k.; 1287. k.; 1289. k.), az egyházi igazságszolgáltatásban bírói (1421. k. 2. §; 1424. k.; 1428. k. 2. §), ügyészi vagy kötelékvédői (1435. k.), továbbá szakértői vagy tanácsadói (228. k. 2. §; 1064. k.; 1189. k.; 1216. k.; 1280. k.; 1293. k. 1. § 2. p.; 1574. k.-1581. k.) tisztségben.

A klerikusok és feladataik

A klerikusoknak a laikusoktól való sajátos megkülönböztető vonása a papi testületbe való tartozás az 1008. k. alapján. A kánon a következő: „Az egyházi rend szentsége által isteni rendelés folytán a krisztushívők közül egyesek eltörölhetetlen jegyet kapnak, és ezzel szent szolgálatra rendelt személyekké válnak, vagyis olyanokká, akik arra vannak szentelve és rendelve, hogy fokozatuknak megfelelően Krisztusnak, a főnek személyében teljesítsék a tanítói, megszentelői és kormányzói feladatot, és így pásztor módjára gondoskodjanak Isten népéről".

Az egyházban a kormányzó hatalom hordozói külön osztályt vagy rendet alkotnak (status clericalis), akiket egyházi személyeknek vagy klerikusoknak nevezünk.29 A trienti zsinat kiközösítésre méltónak találja azokat, akik azt mondják, hogy az egyházban nincsen hierarchia, amelyet isteni rendelés állított fel.30

A fentebb elhangzottakat kiegészíteném a Lumen Gentium 31. pontjában olvashatókkal: „Az egyházi rend tagjai olykor foglalkozhatnak világi ügyekkel, világi szakma gyakorlásával is, de a saját külön hivatásuk alapján ők elsősorban és állapotszerűen a szent szolgálatra vannak rendelve [...] Sajátos hivatásuk alapján a laikusok dolga az, hogy az ideigvaló dolgok intézése és Isten szerint való rendezése által keressék az Isten országát."31

A szent rend léte, illetve annak teljessége egyesíti az apostoliságot és a katolicitást, tehát egyfajta garanciája a Krisztussal való egységnek. Ám önmagában a felszenteltség nem elég a szent szolgálat tényleges végzéséhez. Ez csak isteni jogú alap ahhoz, ám szükség van a jogi meghatározásra is, ami a kleri-kusi státusz, a vele járó jogokkal és kötelezettségekkel. Ezek a kötelezettségek s jogok részben változtathatatlanok (isteni jogot jelentenek ki), részben változtathatók (tételes egyházi jogú rendelkezések) az idők és körülmények szükségletei szerint.32

A mai hivatalos egyházi szóhasználatban a „szent szolgálat" (sacrum ministerium) a felszentelt személyek (207. k. 1. §) vagy más szóval a szent szolgálatot teljesítő személyek (ministri sacri) sajátos tevékenységét jelzi. Az új Keleti Kódex meg is határozza, hogy kik ezek a felszentelt személyek: „A klerikusok, akiket szent szolgáknak is neveznek, azok a krisztushívők, akik az illetékes egyházi hatóságtól kiválasztva a Szentlélek ajándékának a felszentelésben való vétele által arra vannak rendelve, hogy a pásztor Krisztus küldetésében és hatalmában részesedve az egyház szolgái legyenek".33 A szent szolgálat jelentése nem korlátozódik a liturgikus tevékenységre, hanem magába foglalja az egyházi rend szentségét elnyert személyek minden sajátos funkcióját.34 Ez a szolgálat, magával a papsággal együtt, mely éppen evégett létezik, az egyház lényegi alkotóelemei (konstruktív elemek) közé tartozik, amint ezt II. János Pál pápa a Pastores dabo vobis című apostoli buzdításában írja.35

A hatályos jog szerint ma a klerikusi státusz egybeesik a szent rend felvételével. Aki egyszer érvényesen felvette a szent rendet, az ezzel járó rendi hatalomtól nem fosztható meg, mert a szentelés által eltörölhetetlen jegyet kap. De a felszentelés jogkövetkezménye, a klerikusi állapot elveszthető, ami a kleri-kusi állapottal járó jogokat és kötelezettségeket szünteti csak meg, és nem a felszenteltséget. A szent rend és az ezzel járó klerikusi állapot nem alanyi joga a krisztushívőnek. A klerikusi életvitelre nemcsak a szent rend természetéből, illetve jogállását kifejező előírásaiból következtethetünk, hanem magából a klerikusok képzési rendjéből, valamint a szentelési szabálytalanságok és akadályok jellegéből. A szentelés akadályai három csoportra oszthatók: erkölcsi, testi és társadalmi hiá-nyosságok.36 A szentelendőknek különböző, érvényességi és megengedettségi feltételeknek kell megfelelniük. Érvényesen csak megkeresztelt férfi veheti fel az egyházi rend szentségét. Megengedetten azt szentelik pappá, aki:

1. az előírt próbaidőt letöltötte,

2. saját püspöke szerint rendelkezik a kellő tulajdonságokkal és felszentelése hasznos az egyház szolgálata számára,

3. mentes minden más akadálytól és szabálytalanságtól,

4. megfelel különböző, a szentelést megelőző követelményeknek,

5. megszerzi a szükséges okiratokat.37

Kilenc kánon foglalkozik a szentelési akadályokkal (10401049. k.), melyek magukba foglalják az összes lehetséges akadályt, valamint a felmentés módját azok alól, amelyre a Szentszék adhat engedélyt.

Mint már említettük, a klerikusi jogok és kötelességek a szent rend mivoltából és céljából fakadnak. Azonban el kell mondanunk azt is, hogy a jogi természetű kötelességeken túl, vagy inkább azok hátterében ott vannak az erkölcsi és illembeli kötelezettségek, röviden azok az erények, amelyek a szent rend ékességeiként tartunk számon.38

Itt nincs lehetőség arra, hogy kimerítően foglalkozzak minden egyes joggal és kötelezettséggel, amelyet a Kódex említ, ennek ellenére felvázolom, hogy mi alapján lehet csoportosítani ezeket:

1. Aszerint, hogy isteni (természet vagy tételes isteni jogot) vagy csak tételes egyházi jogot hoznak-e, azaz mi bennük a korhoz kötött és ahhoz nem kötött elem.

2. A klerikus saját életvitelére, a feljebbvalósággal való viszonyára, a hívekkel és felebarátaival való viselkedésére, valamint klerikus társaival való viszonyára vonatkozhatnak. Ugyancsak idesorolhatók a világi hatalommal való együttműködésre utaló jogok és kötelezettségek.

3. E jogok és kötelességek kapcsolhatók az evangéliumi tanácsokhoz mint azok sajátos megmutatkozási módjai, lévén, hogy a klerikus különleges módon hivatott Krisztus életvitelének követésére.

4. Ezek a klerikusi állapotot kifejező jogok és kötelességek osztályozhatók még annak alapján, hogy a tanító, a megszentelő van inkább a kormányzati tevékenységhez tartoznak-e.

5. Ugyancsak csoportosíthatók e kötelmek a felvett rend fokozatának megfelelően, s így beszélhetünk sajátosan diakó-nusi, papi és püspöki jogokról és kötelezettségekről.39

6. Szigorú értelemben vett jogok és kötelességek ajánlások, buzdítások szerint is csoportosíthatók. A hatályos jogban négy ilyen ajánlás található:

a) a közös élet (vita communis) megvalósítása (280. k.),

b) az egyszerű életvitel és a felesleges javak jótékony célokra fordítása (282. k.),

c) a béke és az egység előmozdítása (pax et concordia fovenda) (287. k. 1. §),

d) a társadalmi életben való részvétel (cooperatio vitae socialis).

Klerikusi és laikusi hivatalok

A hatályos Törvénykönyv a hivatal olyan fogalmát vezette be, amely lehetővé teszi azok világiak általi betöltését is. A 145. k. 1. § így szól: „Egyházi hivatal bármely, akár isteni, akár egyházi rendeléssel tartós40 jelleggel alapított feladatkör, melyet lelki cél érdekében kell gyakorolni." A továbbiakban a 2. § pontosítja a kijelentést: „Az egyes egyházi hivatalokkal járó kötelességeket és jogokat vagy maga a hivatalt létrehozó jog határozza meg, vagy az illetékes hatóságnak az a határozata, mely a hivatalt létesíti, és egyben rábízza valakire." A jelen jogszabály, szemben az 1917-es Kódexszel, nem kívánja meg, hogy a hivatallal járjon a rendi vagy a joghatósági hatalom gyakorlása.41 Ez azt jelenti, hogy hivatala most már nem csak klerikusnak lehet, szemben a korábbi gyakorlattal.

Erdő Péter azt mondja, hogy nem lehet éles határt húzni a csak kizárólag papi és csak kizárólag világi tevékenységek között, mert van egy átfedés, átjárhatóság a kettő között:

„Mindmáig nincs teológiailag teljes pontossággal megvilágítva, hogy melyek is azok a tevékenységek, melyek sajátosan az egyházi rend szentségében kapott küldetéshez tartoznak. Történelmi és teológiai elemzés tisztázhatja ennek részleteit. Arra, hogy melyek azok az egyház élete szempontjából lényeges, főként istentiszteleti cselekmények, melyek érvényes elvégzésére csak felszentelt személy képes (például szentmise bemutatása az átváltoztatással, az egyházi rend kiszolgáltatása, szentségi feloldozás, bérmálás és a betegek kenete), több határozott tanítóhivatali megnyilatkozással rendelkezünk. Nehezebb kérdés ugyanez az egyházkormányzati hatalom gyakorlásával járó tevékenységek területén. Még kényesebb a probléma a tanítói küldetés egyes cselekményei vonatkozásában. Mindenesetre itt is áll, hogy a felszenteléssel a személy minőségileg másként részesül Krisztus hármas küldetésében, mint a keresztség és a bérmálás alapján. A pap ugyanis a felvett szent renddel sajátos hivatást kapott arra, hogy testvéreit az ige, a szentségek és a pasztorális kormányzás szolgálatára jellemző tevékenységeivel segítse, hiszen az, »akit a szolgálati papságra szenteltek fel, - a zsinat tanítása szerint - szent hatalmával kialakítja és kormányozza a papi népet« (vö. LG 10b), vagyis az egyház egész közösségét. Ha a felszentelt személyek szent szolgálatához tartozó bizonyos tevékenységeket megfelelő felhatalmazással rendelkező világiak végeznek, akkor maga ez a tevékenység már nem minősíthető ebben a szaknyelvi értelemben »szent szolgálatnak«, hanem egyszerűen szolgálatnak vagy hivatalos egyházi tevékenységnek kell mondanunk."42

A hivatalra való jogképességből fakadó jogok és kötelezettségek

Vannak olyan vélemények, hogy az alkalmasnak talált laikus elutasíthatja a neki felajánlott hivatalt. A zsinat és az összes krisztushívőre vonatkozó 212. k. azonban ellentmond ennek. A zsinat Krisztus mindhalálig tartó engedelmességét veszi alapul, amikor ezeket mondja: „A világi hívők, mint minden krisztushívő, keresztény engedelmességgel készségesen fogadják el mindazt, amit a felszentelt pásztorok Krisztus képviselőiként mint tanítók és vezetők kimondanak az egyházban."43 Ez nem képezi vita tárgyát a klerikusok esetében, mivel a 274. k. 2. § határozottan kimondja: „Hacsak törvényes akadály nem mentesíti őket, a klerikusok kötelesek elfogadni és hűségesen teljesíteni azt a feladatot, amit ordináriusuk rájuk bízott."

A hivatalba felvett világinak a 231. k. 2. § értelmében joga van a „tisztes" díjazáshoz és ahhoz, hogy megfelelő társadalombiztosításban és egészségügyi ellátásban részesüljön. Ez a kánon ellenben nem írja felül a 230. k.-t, amely értelmében a lektornak és az akolitusnak nem jár díjazás. A díjazással kapcsolatban a kánon tesz egy kitételt „a világi jog előírásait is megtartva", amely az állami munkajoggal kapcsolatos, és ebből kitűnik az is, hogy bizonyos esetekben a hivatalokról szóló kánonjog és a világi jog közötti feszültségek szinte elkerülhetetlenek.44

A világiak jogképességének feltételei

A 228. kánon nem jogról, hanem jogi alkalmasságról (habiles sunt) beszél,45 de rendelkezik arról, hogy milyennek kell lennie annak a laikusnak, akit valamilyen egyházi hivatalra alkalmaznak:

a) A jogképesség a személy alkalmasságából adódik. A kánon a szent pásztorokat jelöli ki arra, hogy megítéljék ezt az alkalmasságot. Ez azt jelenti, hogy nincsen szorosan vett alanyi joguk a hivatalra, csupán jogilag alkalmasak rájuk.46

b) Az alkalmasságot három jelzővel illeti a 228. k. 2. §-a: megfelelő tudás, józanság, tisztesség.

c) A hivatalnak olyannak kell lennie, hogy azt világi be-tölthesse.47

Ezek a hivatal betöltésének feltételei, de most lássuk a hivatal elvesztésének jogcímeit. Négyféleképpen történhetik a hivatal elvesztése: lemondással ((renuntiatio) - a hivatal viselőjének az erre illetékes hatóság előtt tett szabad akaratnyilvánításán alapul), áthelyezéssel ((translatio) - az egyik hivatalból a másikba való áthelyezés), elmozdítással ((amotio) - a hivatalvesztés oly módja, melynek során a személy az illetékes hatóság határozatával vagy valamilyen cselekményének következményeként magánál a jognál fogva úgy veszti el hivatalát, hogy nem kap egyszersmind másikat helyette) és megfosztás ((privatio) - büntető cselekmény büntetéseként végzik) által.48

A 229. k. 3. § alapján világiak jogképesek a szent tudományok oktatására, ennek feltétele az alkalmasság előírásainak betartása és az egyházi hatóságtól való megbízás, de a vallásos nevelés mindenkinek feladata, legfőképpen a szülőknek.

A 230. k. rendelkezik a világiak liturgikus szertartásra való felvételéről. Ez a kánon a liturgikus szolgálat három típusát különbözteti meg:

1) állandó szolgálatok: a lektori és akolitusi tevékenységeket foglalják magukban, amelyeket liturgikus szertartással adnak fel. Ezek állandó jellegűek, és csakis férfiak nyerhetik el, ha megvan a megfelelő életkoruk és a megszabott adottságuk. A szükséges életkort a püspöki kar határozza meg (230. k. 1. §).49

2) alkalmi feladatok a következők: felolvasó, kommentátor (szertartásmagyarázó), kántor stb. Ezek a feladatok ideiglenes jellegűek, átadásuk nem liturgikus formában történik, és akár nők is megkaphatják (230. k. 2. §).50

3) rendkívüli feladatok lehetnek például a liturgikus imák vezetése, a 766. k. értelmében a prédikáció (de nem a homília), a 861. k. 2. § értelmében a keresztelés, a 910. k. értelmében az áldoztatás, az 1112. k. 2. § értelmében pedig az esketés is. Egyes esetekben külön megbízás kell, mint például az esketés esetében, máskor viszont a jog maga adja a felhatalmazást, mint például a keresztelés esetében. Ezeknek a feladatoknak a gyakorlását előfeltételezi a pap (felszentelt személy) hiánya, valamint a szükséghelyzet.

Ahol a kánon megengedi, célszerű és fontos, hogy világi szakemberek is helyet kapjanak, lehetőleg főállásban: közgazdászként, jogtanácsosként, levéltári szakértőként, műépítészként, informatikusként stb.51

Jegyzetek

Az egyházi törvénykönyv, Budapest 2001, 214.

2 Vö. Kuminetz, A klerikusi állapot mint a szent rend kiszolgáltatásának jogkövetkezménye (I. rész), 156.

Egy az Úr, egy a hit, egy a keresztség. (Ef 15,5)

4 Amikor zsinatról beszélek, mindenütt a II. vatikáni zsinatot értem, ahol nem, ott jelzem, hogy melyikre gondolok.

5 LG 32.

6 Böckenförde, Werner, A római katolikus egyház jelenlegi helyzetéről. Egyházjogi megjegyzések, Mérleg 2 (1999), 155.

7 Erdő Péter, A világiak munkája a plébánián, Távlatok 12-13. (1993), 632.

8 LG 10.

Az egyházi törvénykönyv, 218.

10 Kerekes László, Egyházi alkotmányjog, Gyulafehérvár 1995, 13.

11 Szeredy, Egyházjog, 177.

12 Az egyházi törvénykönyv, 215.

13 LG 8.

14 Nem azért kell engedelmeskedni, mert parancsoltak valamit, hanem mert törvényesen parancsolták. Az engedetlenség a CIC szerint büntetendő cselekmény (1371. k.).

15 Ezen rítus gyakorlását a püspök köteles lehetővé tenni (383.k. 2. §).

16 Nem a tárgy szent önmagában, hanem tárgyával párosuló módszere, Az egyházi törvénykönyv, 224.

17 GS 62.

18 Commento al Codice di Diritto Canonico, Pontifica Universita Urbaniana, Roma 1985, 123.

19 Őrsy László, Az egyház küldetése és az evilági társadalom, Vigilia 60 (1995), 25.

20 GS 26.

21 A Személyi József által használt felosztást megtartom, de korszerűsítettem. Vö. Személyi József, Egyházjog I., Budapest 1982, 87.

22 Vö. Diós István, laikus, in: Magyar Katolikus Lexikon, VII., Budapest 2002, 603.

23 Hogy milyen változásokon ment át a világi, azaz a laikus szerep a történelem folyamán? Vö. Holló László, A világiak részvétele Krisztus országának a szolgálatában, kézirat, 2008.

24 LG 31.

25 Várnai Jakab, Laikusi szolgálatok az egyházban, http://www.vigilia.hu/2003/2/varnai.htm (2008.06.15.)

26 EN 70; VI. Pius pápa, Evangelium nuntiandii kezdetű apostoli buzdítása (1975. december 8.), in: A II. Vatikáni Zsinat tanítása (szerk. Cserháti József - Fábián Árpád), Szent István Társulat, Budapest 1986, 511-546.

27 Holló László, A világiak részvétele Krisztus országának a szolgálatában, Kézirat, 2008.

28 Vö. még CIC 759. k.; 910. k. 2. §; 1112. k.; 1168. k.

29 Bánk, 458.

30 DH 1776.

31 LG 31.

32 Kuminetz, A klerikusi állapot, mint a szent rend kiszolgáltatásának jogkövetkezménye (I. rész), 152.

33 CCEO 323. k. 1. §; magyar ford. in: Dr. Hollós János, Jegyzetek a keleti egyházak törvénykönyvéhez I., Budapest, 111.; eredeti szöveg in: Code Of Canons Of The Easten Churches Latin - English edition, Canon Law Society of Amerika, Washington, D. C. 20064, 1992, 169.

34 Vö. Erdő Péter, Ministerium, munus et officium in Codice Iuris Canonici, Periodica 78 (1989), 426-427.

35 Pastores dabo vobis 16; II. János Pál pápa Pastores dabo vobis szinódus utáni apostoli buzdítása a püspökökhöz, papokhoz és az egész katolikus egyház minden hívőjéhez a papképzésről korunk körülményei között 1992, http://www.katolikus.hu/roma/pe22.html (2008. április 29.)

36 Vö. Bánk, 491.

37 Ferenczy Rita-Kállay Márta, Egyházjogi alapismeretek, Erdő Péter művei alapján, Szent István Társulat, Budapest 2000, 202.

38 Kuminetz, A klerikusi állapot, mint a szent rend kiszolgáltatásának jogkövetkezménye (I. rész), 154.

39 Kuminetz, A klerikusi állapot, mint a szent rend kiszolgáltatásának jogkövetkezménye (I. rész), 157.

40 Ez azt jelenti, hogy akkor is létezik a feladatkör, ha éppen üresedés van.

41 Erdő Péter, Hivatalok és közfunkciók az egyházban, Szent István Társulat, Budapest 2003, 47.

42 Erdő, Az egyházjog teológiája, 111 -112.

43 LG 37.

44 Erdő, Hivatalok és közfunkciók az egyházban, 65.

45 Vö. Az egyházi törvénykönyv, 230-231.

46 Kerekes, 33.

47 Erdő, Hivatalok és közfunkciók az egyházban, 53.

48 Ferenczy-Kállay, 164.

49 Kerekes, 35.

50 Az egyházi törvénykönyv, 323.

51 Zsinati Könyv, Gyulafehérvári főegyházmegye, Kolozsvár 2001, 215.


Keresés a Katholikos oldalain

Támogassa a Keresztény Szót kiadó Verbum Egyesületet adójának 2 százalékával!

Idén is 2010- es évi adójának 2 SZÁZALÉKÁT ajánlhatja fel nonprofit intézmények számára. 
Kérjük, amennyiben fontosnak tartja intézményünk fejlődését, a 2010- es adóbevallási ív leadásakor adója 2 százalékát ajánlja a VERBUM Egyesületnek.

Adataink:
Asociaţia Culturală Creştină VERBUM
VERBUM Keresztény Kulturális Egyesület
C.I.F. : RO17111720
Cont bancar (IBAN): RO45RNCB01060266 04990001
BCR Cluj

 

 

biblia

Minden kegyelem

A 65 éves Jakubinyi György érsek köszöntése