Catholic cultural magazine
Keresztény kulturális havilap

Albert-Lőrincz Márton
eGYEDÜL CSAK AZ EMBER

Töprengéseimet talán kevésbé fontos cél is motiválta. Jó esztendeje a szerkesztőasszonynak azt javasoltam, hogy indítsunk el a lap hasábjain egy - eddig még meg nem próbált - kezdeményezést, egy vitafórumot, amely alkalmas lehet egy keresztény értékszemléletű együttgondolkodásra egyháziak és világiak között egyfajta közösségi véleményformálás jegyében. Most ennek a szándéknak a megfogalmazása történik meg.

L'homme seul

L'étude qui suit concerne l'une des grandes problèmes de la situation de vie; la responsabilité de l'homme abouti à une crise morale. L'avis de l'auteur coïncide avec celui de ceux qui mettent en relation la crise morale et le dépouillement substantiel des valeurs chrétiennes millénaires. Ces valeurs pendant des siècles fonctionnaient comme des principes de gestion de vie sûrs. Le monde a changé; la mentalité et l'attitude des gens aussi se sont transformées. L'évolution est bonne et désirable, mais si on n'y est pas préparé, ça peut troubler son existence. L'impression de l'incertitude existentielle prévaut quand la foi comme source de certitude s'ébranle. La foi fait capable l'homme de former des objectifs sublimes et distants. Les objectifs assignent la décision déterminé par le choix de valeur. Ce sont les idées fondamentales qui justifient la réflexion sur les valeurs, le choix des valeur, le processus décisionnel et les possibilités de l'homme. L'étude rationnelle qui suit se s'étoffe autour d'une seule question fondamentale: a-t-elle la nature humaine une certaine spécificité qui nous permette penser à ce qu'il y a une issue de cette crise de valeur et morale, et qu'on dispose de l' inclination transcendan-tale. Si nous en disposons, ça suffit pour nous sauver du chaos de valeurs qui se manifeste dans le monde.

Mots-clés: valeur, crédulité, foi, choix, religion, inclination transcendantale

 

Bevezető gondolatok

„Az ember önmagában megosztott. Ezért mind egyéni, mind közösségi élete teljes egészében küzdelem, mégpedig drámai küzdelem a jó és a rossz, a világosság és a sötétség között." (GS 13) Az idézet az 1965. december 7-én hivatalosan is útjelzővé lett II. vatikáni zsinat lelkipásztori konstitúciójából, a Gaudium et spesből való, amely millenáris keresztényi értékek mentén igyekezett eligazítani hívőt, a maga módján hívőt, kételkedőt és hitetlent, a világ dolgairól döntést hozó vagy csak róla elmélkedő embert, olyan időkben, amikor a keresztény világ egy kétpólusú és egymásnak feszülő megosztottságtól szenvedett. Elmúlt, immár két évtizede történelemmé lett a millenáris értékrendet és értékorientációt megzavaró, fölborító, tagadó, igazságkisajátító korszak. Letűnt a megtapasztalt kétpólusú történelmi idő, de szelleme ma is megzavarja a politikacsinálót s a hétköznapi embert is. A modern ember - nevezzük bárhogy: posztmodernnek, fogyasztónak, kozmikusnak, informatizáltnak, bergsoni „homo faber"-nek (szerszámkészítő, cselekvő ember), huizingai „homo ludens"-nek (játszó ember), cassireri „homo symbolicus"-nak (szimbolizáló emberállatnak) - saját kultúrájának hálójában mozog. A kortárs ember - Max Weber szavaival élve - „a jelentések maga szőtte hálójában függ", és ezt az embert a megosztó, agresszív 20. század termelte ki. Így, torzóban vette pártfogásba őt a 21. század. Az a maga szőtte háló, amelyben léte lepereg, nem más, mint a társadalom, a kultúra, amelyből merítkezik, és amelyhez hozzáad. A modern ember tehát „homo publicus" -közéleti, közügyekkel foglalkozó ember, és „homo oeconomicus" - gazdálkodó, haszonelv által vezérelt ember, és „homo intellectus" - gondolkodó, kételkedő, hívő és ítélkező ember, vagyis mindaz, amire a társadalmi emberré levés lehetőséget teremtett. Az ember nem a teremtés kezdete óta olyan, amilyen, hanem ilyenné lett. Olyan tulajdonságok által meghatározott, amelyeket társadalmisága fejlesztett ki. A huszadik század társadalma talán egyike azon koroknak, amelyek a leglátványosabb változásokon mentek keresztül.

Az érték kérdése

Sokszor tematizált probléma - ma már a közemberek között is - a válságba került ember. Mit hordoz magán/ magában? Milyen lelki tartalékai vannak?

Merre tart ez a kivételezett teremtmény, aki a világmindenség urának képzeli magát? Úgy hasonul-e a világhoz, hogy közben csak a kereszt súlya alatt megroskadt testre figyel és nem vesz, nem tud tudomást venni a lélek erejéről, amely pedig a Megváltót is átsegítette a 13 válságstáción? Óriási lelki tartalékok bújnak meg a mindent magának követelő testszerű látszat mögött, a hit sokféle formája és minősége. Azt azonban, hogy szellemi szféránknak ez az egyik alapkincse (a másik a tudás) miképpen nyilvánul meg, nem lehet előre vetíteni, nem lehet megjósolni. Erich Fromm sokat idézett véleménye az, hogy „az ember imádhat állatokat, fákat, arany- és kőbálványokat, láthatatlan Istent, szent embert vagy ördögi vezetőt, imádhatja őseit, nemzetét, osztályát vagy pártját, a pénzt vagy a sikert; vallása megerősítheti fejlődését a destruktivitásban vagy a szeretetben, uralkodói hajlamaiban vagy felebaráti szeretetben; fejlesztheti vagy megbéníthatja értelmi képességeit; eszmerendszerét tekintheti vallásosként, a világiasság hatáskörén kívüliként, de tarthatja magát vallástalannak, aki odaadását pusztán gyakorlatias és célirányos megfontolásból olyan, állítólagosan világi célok szolgálatába állítja, mint amilyen a hatalom, a pénz vagy a siker".1 - Imádhatja ezeket, mert ezekben hisz. Bármikor bármiféle választás alanyai lehetnek, mert a választás az embernek terhe. Mit tegyen a választás tárgyává? Ez ma a kérdés. És ez a kérdés értékelméleti (axiológiai) problémákat vet fel.

Az érték nyilván tartalma által válik emberi problémává, és mint ilyen, életvezetési elvekbe szerveződik, orientációs rendszert alkot. Nincs annak értelme, hogy abszolutizáljuk, hiszen az értékek viszonylagosságát idő- és térbeli valóságuk, szubjektív befogadásuk és működtetésük igazolja, amit a pszichológusok az interiorizáció, a szociológusok az internalizáció fogalmával tesznek közérthetővé. Az interiorizáció a külső viselkedési minták belsővé tétele. „Az internalizálás azt a folyamatot jelenti, hogy az egyén olyan mértékben sajátítja el, teszi magáévá az értékeket és normákat, hogy akkor is azoknak megfelelően viselkedik, ha nem számít külső negatív szankcióra a norma megszegése esetén, más szóval, ha valaki belső meggyőződésből viselkedik a normáknak megfelelően, mert a normakövető viselkedést igen értékesnek tartja".2 Az internalizált normakövető viselkedés olyan erős lehet, hogy az egyén olyankor is vállalja, amikor esetleg hátránya származik belőle. Szent Johanna cselekedeteit például a franciák nemzeti egységének megteremtése mint ügy vezette, és ezt a legfőbb értékként tételezte. Sok hasonló példa illusztrálja a „revoco" kegyelemadó kimondásának a visszautasítását. A hétköznapi emberek életében is folyamatosan jelen vannak az internalizált értékek és normák. Ezek határozzák meg döntéseiket. Az értékek tehát azok a nagyon általános szférájú fogalmak, amelyeket életvezetési elvek szintjére emelünk, és amelyek mentén döntéseinket, választásainkat meghozzuk. Azt is mondhatnánk, hogy az értékek a szabadságunk felelősségének őrei. Nem önmaguktól vannak meg bennünk, mint ahogy a nyelv sem. A nyelv is érték, olyan érték, amely lehetővé teszi, hogy életvezetési elveinket megfogalmazzuk, közvetítsük és tartalommal telítsük. Az értékek olyan nyelvi szimbólumok, amelyek megrajzolják életszerepünket, tehát életkompetenciáink és erkölcsünk irányultságát. Az értékek nem absztrakt fogalmak, hiszen az emberi és társadalmi szempontból fontos tartalmakat rögzítik, olyan tartalmakat, amelyeket a szóban forgó társadalom eszményít. Ezzel magyarázható, hogy más volt például a lovagkor értékeszménye, mint a rómaiaké, a francia forradalomé, a reneszánsz koré, a imperialista kapitalizmusé vagy a kommunizmusé. Minden korszakban megfogalmazódnak a legfontosabb értékek, de ezek közvetítése szűrőrendszereken keresztül történik. Ez lehet a másság kialakulásának egyik magyarázata. Mindenesetre a társadalom általános értékei „internalizálódnak és mértékül szolgálnak ahhoz, hogy saját magunk vagy mások kompetenciáját vagy erkölcsét értékeljük".3

Amikor az ember világa, társadalmi állapota bizonytalanná válik, gyakorta a hit segítségéhez fordul. Valahányszor felismeri kicsinységét, porszem voltát, a reménység éltetőjét kezdi óhajtani, ki-ki emocionális-racionális habitusa, neveltetése és kulturális tőkéje szerint. A hit lényege az egyéni, személyes szférához tartozó meggyőző dés. De vajon az ilyen, személyes jellegű meggyőződés értékké válik-e? Az értéknek ugyanis társadalmi meghatározottsága van, ami azt eredményezi, hogy nem szakítható ki a konkrét társas létkeretből. Az értékek mindazonáltal nem csak a társadalmi elvárásokat helyezik mércéül az ember elé mint közös életelveket, mert befogadásukat csak az garantálja, ha összhangban vannak az egyén szükségleteivel és igényeivel, ha személyes tartalmakat is közvetítenek. „A társadalmi elvárásokat össze kell hangolni az egyéni igényekkel, valahogy úgy, hogy az egyén végeredményben ugyanazokra az eszközökre és célokra törekedjen, amelyek egyszersmind a társadalom eszközei és céljai, és amelyeket a társadalom minden tagjától megkövetel".4 A hit nem eleve adott, legalábbis a meggyőződéshez kapcsolódó mivolta alapján. Kezdeti formája ugyanis nem a meggyőződéssel kapcsolódik össze, hanem a félelemmel. Itt érdemes talán egy kicsit elidőzni Gánóczy Sándor, a Würzburgi Egyetem Teológiai Fakultásának emeritus dogmatikai professzora okfejtésein,5 aki Darwin fejlődéselmélete kapcsán elmélkedik a hitről, mégpedig a Darwin által használt belief (hit) fogalmát értelmezvén. A hit mint olyan magatartás, amely valamely felsőbb szellemi hatalmat a valóságos létbe helyez, kultúrantropológiai vonatkozásban három fejlődési stádiumban nyilvánul meg. Legkorábbi formája a hiedelem, amit kellő óvatossággal „ösztönös szellemiség"-nek nevezhetnénk. A primitív népek animizmusa az efféle hitre mint hiszékenységre építkezik. A hiszékenység fogalma semmilyen racionális elemet nem tartalmaz, tehát naiv hit. Lényege az erős függőség vagy félelem az ismeretlen, de mindenható és mindent uraló

szellemi erőkkel szemben. A felsőbbrendű szellemi erőket, bármilyen természetűek legyenek is, nem isteneknek, inkább - többnyire - ártó szellemeknek tekintik. (A gyermek hitfejlődésében is, tehát a filogenetikai fejlődés korai, fejletlen stádiumában Isten ehhez némiképp hasonló, félelmetes hatalomként, mint az apa ősképe jelenítődik meg, akitől félni kell, mert hatalma felmérhetetlen, és vele szemben tehetetlennek érzi magát.) A civilizáció magasabb fokán jutott el az ember az „értelmes szellemiség" magaslatára, a valódi monoteista istenhithez, amelyben Isten büntető és jóságos szellemi lényként válik a hit tartalmává. A keresztény típusú istenhit ennél is fejlettebb, mivel a hit tárgya itt az „élő Isten, akivel folyamatos párbeszédet folytat az ember, és akinek legfontosabb tulajdonsága a megbocsátás és a szeretet, nem pedig a büntetés, ami reménységgel árasztja el a hitet. A keresztény típusú hit bizakodó hit. Az elvonatkoztatás az értelmes szellemiség szintjén valósul meg, ahol a ratio és a fides [...] közel állnak egymáshoz. A hívő nem hiszékenység, hanem az Istenben való bízás alanya".6 Az értelmes szellemiség tehát az a magatartás, amely a hitet és a hit tárgyáról való tudást egységbe fogja. A hitnek fokozati megnyilvánulásai vannak. Az ember személyiségrendszerében a szellemi struktúrában integrált. A hitnek csak a tartalmát eredményezi a társadalmi tanulás, de létrejöttét lelki és személyiségbeli adottságaink teszik lehetővé.

A társadalom általános céljait törvények paragrafusai rögzítik. Ezek normatív, tehát szankcionálható előírások. Az értékek nem normatívak, elvárhatóak, de el nem fogadásuk nem büntethető. A közösségeknek azonban, amennyiben azok funkcionálisan léteznek, megvannak azok a közösségi eszközei (közvélemény, megszólás, pletyka, kibeszélés stb.) amelyekkel hatást gyakorolhatnak a közösség számára fontos értékek továbbadására és befogadására. Amikor a társadalomban fennforgó értékeket belsővé tettük, kialakul az a viselkedési habitusunk, amely önmagunkhoz, másokhoz és a világhoz való viszonyulásunkban válik nyilvánvalóvá. Az attitűd mint ilyen nyilván nem azonos magával az értékkel, de annak alapján formálódik, hiszen az érték vezérlő elv, az attitűd pedig magatartás. Oskamp szerint „az érték a személyes attitűd- és meggyőződésrendszerben a legfontosabb elemet jelenti".7

A választás önkénye és felelőssége

Amikor az embert sikerei - egyéni és társadalmi státusza és szerepei - kibillentik a méltányosság mércéjéből és az omnipotencia-tudat bitorlójává teszik, számára a mérlegelés fontosságát veszti. Az ész és az erő hatalma fölény-tudatot alakít ki benne. Azt gondolja, hogy mindenek fölött képes uralkodni. Amikor azt érzi, hogy az uralkodás kiteljesítéséhez nem rendelkezik kellő eszközzel, begorombul vagy önmagába zuhan. Ezek az okozatok a pszichogén egészségromlás eredői lehetnek. A baj az, hogy nehéz belátni a járható utat, mert az ember úton van, nem áll meg és nem szemlélődik, választ és dönt. „Amíg az ember úton van, addig úton levő ember" - mondja Ratzinger bíboros (ma XVI. Benedek pápa).8 A megmérettetés mint a választás lehetősége jó és rossz, igaz és álnok, transzcendálás és földhöz ragadás között mindenkinek személyesen és minden generációnak mint kortársi közösségnek mindenkor adott és mindenkor más. „Minden generáció saját élethelyzetéből kiindulva új dimenziókat fedez fel",9 ami nagy dolgokat vetít előre. Az ember nem egy helyben toporog. „Ádám és Éva még csak az ősbűnt követhette el, de azóta [... ] háborúk, forradalmak, terrorizmus, környezetpusztítás, mindenféle agresszió az élő humán ökoszisztéma ellen anélkül, hogy bűnnek neveznénk ezeket. Az élet velejárói és kihívásai ezek egy olyan korban, „amelyben a hitetlenség fenyegető hatalma"10 mint az oxigén, benne áramlik a belélegzett levegőben, és az ajtó kilincsére tévedő kezünk ujjlenyomataiban kitüremkedik a rossz szelleme.

Paradox módon a világkép némiképp leegyszerűsödik, mihelyt kiürül belőle az a szellemi tartalmi töltet, amelyet a kereszténység ezer esztendeje szorgalmaz, és amely jóváteszi az embert, ugyanakkor bonyolultabbá válik, mert a döntések és választások nem tudnak a bejáratott értékek bizonyságára támaszkodni. Ilyen értékek ma már nincsenek, legalábbis közösségi mivoltukban. Paradoxon, mert miközben leegyszerűsödni látszik a világ, egyre bonyolultabbnak érezzük. A könnyen kibetűzhető keresztény értékrend mégiscsak századokon keresztül biztosan kijelölte az ember számára a társadalmi és egyéni életelvet, tehát megkönnyítette és segítette az erkölcsi életorientációt. Ez az értékrend követhető volt, mert jó volt, és így leegyszerűsítette a „világba vetettség" élményét. Nem a kételyek és kétségek vermében érezte magát vergődni az ember, hiszen az adott szónak becsülete volt, mert becsülte önmagát, és mások is becsülték őt. Így lehetett érték a közösség. A hit segítette abban, hogy jónak tessék. Ezzel szemben amint az értékek rendje és szelleme elveszett, és ennek válsága betódult az ember tudatába, viselkedésébe, magatartásába, gondolkodásába és szóhasználatába, azzal találta magát szembe, hogy az addig biztonságos és kiszámítható világ a kitapinthatóság határán túlra került. Az, amibe korábban fogódzhatott, és amit a kereszténység kulturálisan is közvetített - mert keresztény kultúrkört hozott létre, és ez „az egyház hite" - ahogy Ratzinger mondotta11 -, összezavarodott benne. Az embert a ráció a legkisebb ellenállás irányába taszította, mint a folyadékot a közlekedő edény, mert a felgyorsult idő és az anyagi javak iránti szükséglet és igény nem adott már módot arra, hogy eltöprengjen a világ látható és láthatatlan dolgain, a testi táplálék lényegén, a szellemi táplálék szükségességén. Az embernek egyszer csak nem lett ideje észrevenni, hogy az „ép testben ép lélek" paradigmája „ép lélekben ép test" paradigmává módosult. Nem vette észre, hogy beteggé lett. Csak a látható, másoknak hivalkodva megmutatkozó dolgaival kezdett törődni, úgy, hogy közben megfeledkezett arról, hogy nem ennyire egyszerű a világ. Arról mondott le, ami egyszerűvé tette az életét, cserébe az egyszerűvé levőség illúziójáért. A hit transzcendens tartalma nélkül önmagát kínálta a megfoghatóvá leegyszerűsített, materializált világmagyarázat. Rájön-e erre a mulasztásra a kortárs ember? Rájön-e arra, hogy a hit a szellem kincse, amelyet elődeink jobb idők reményében jó helyre elmentettek, akárcsak az indiánok az Ezüst-tó kincsét? Rájön-e arra, hogy hinni a keresztény értékekben nemcsak jó, hanem érdem és kötelesség?

Van-e mód arra, hogy az úton levő ember megtalálja saját identitását, azt a többletet, amelyet a Teremtő azért szánt neki, hogy minden más élőlénynél különb, de hozzá hasonlóvá legyen? Mert szabadsággal ruházta fel, a választás szabadságával. A választás felelősség. A választás képesség. A választás viszonyulás. A választás tudás. A választás cél és feladatkijelölés. Minden választás egyrészt konkrét tárgykijelölés az ember számára, amely - frommi terminológiával - „tájékozódási keretet" nyújt és amely aztán lelki komfortot biztosít, amennyiben a választás összhangban van belső és külső szükségleteivel, másrészt humanisztikus tendenciákat vet fel, amely a mélyen szellemi-kulturális meghatározottságú valósághoz kapcsolódik. Filozófiai szempontból nem elhanyagolható a racionális világkép több évszázados uralma a szellemi tájékozódás, tehát a választás tekintetében. Ezt a kérdést nyilván érdemes továbbgondolni, hiszen a racionális világkép a párhuzamos viszonyalapokra helyezett világok egymásmellettiségével megzavarta az embernek a világba vetettségről alkotott tudását, a világban neki rendelt céltuda-tot - és ez nem kritikai, csak eszmetörténeti megjegyzés -, amivel még mindig nehezen tud megbirkózni az értelem. A probléma nyilván nem ontológiai vonatkozásban érdemel figyelmet, hanem erkölcsi-etikai szempontból.

Az ember hite és vallása

„Évszázadunk szellemi környeze-te"12 - úgy tűnik - a hitkételyt tolerálta a leginkább, és kedvezett annak, hogy a megmagyarázhatatlan jelek és jelenségek, a ki tudja milyen indíttatás alapján választott/kiválasztott szimbólumaink jungi archetipikus gyökereivel ne törődjünk, mert így leegyszerűsíthető a tudományos világkép. Csakhogy az ember természetében benne van a transzcendentális hajlam, a szellemi dimenzió, a spiritualitás. Ha nem így lenne, nem jött volna létre - már a primitív emberi közösségek szcénáján - az a szellemi termék, amelyet később vallásnak neveztek el. A primitív hitgyakorlást valójában nem lehet a mai értelemben vallásnak nevezni. Mindaddig, amíg az ember nem hozta létre azt az intézményt, amelyhez kötődhet - és itt nemcsak az egyház intézményére kell gondolnunk, hanem a hitbéli és erkölcsi, azaz az evangéliumi megismerés eszközére, a Szentírásra is -, aligha lehetséges vallásról és vallásos emberről beszélni. A vallás - religio -mint fogalom nem szerepel a Szentírás szövegeiben, nyilván azért, mert azt a hívő ember építette föl „mint szükséges és hasznos intézményt", és amelynek jellemzői: a tagság egy adott helyi csoportban; részvétel a gyülekezet szertartásán; engedelmesség a vezetőkkel, a klérussal szemben; tanok, törvények, hagyományok követése.13 A vallás az ember szellemi erőfeszítéséből született eszmerendszer, akárcsak a filozófia. Az embernek azt a szükségletét hivatott kielégíteni, hogy a világ és az élet legvégső értelmét megtalálja, a végesség és a halandóság tényét a végtelen és az öröklét képzetébe helyezze. „Nincs ember vallásos szükséglet, tájékozódási keretet nyújtó rendszer és az odaadás tárgya iránti igény nélkül..."14 A hívő ember a valóságot egy új, a megtapasztalható

világtól mindenben különböző, egészen más, szakrális létdimenzió felhasználásával értelmezi, amelyben központi helyet kap az Istennel való együttlét, az Istennel való állandó beszélgetés. Mircea Eliade szerint a vallás nemcsak beszél egy emberfeletti világról, hanem egy világot létesít: „.megmutatja azt, ami ténylegesen van, és ezen keresztül egy világot létesít, amely nem tünékeny és nem felfoghatatlan".15 A teológiai kulcsfogalmak szótára szerint „a vallás a transzcendens végső valóságba, a világmindenség és a történelem irányítójába vetett hit és az ennek megfelelő viselkedés. [...] A vallás mint rendszer az ezzel a viselkedéssel összefüggő tanok, intézmények és szabályok rendszerének összességét jelenti".16 A definíció a vallás két aspektusára mutat rá: egyrészt arra, hogy az embernek az emberfelettihez való viszonyulása, másrészt arra, hogy a hitnek és a viselkedésnek szabályozott és kiművelt rendszere. Nyilván az ilyen meghatározások a nyugati vallási hagyományok értelmében definiálják a vallást, mégpedig azon az alapon, hogy a vallásos hit tárgya Isten, és az Istenbe vetett hit veleszületett emberi vonás. Joachim Wach tágítja a definíciót, lakonikus tömörséggel úgy fogalmaz, hogy a vallás „a szent megtapasztalása".17 Minden meghatározás valamilyen módon az embernek a nem emberi szükségletével motivált másság iránti vonzalmával kapcsolódik össze.

Az ész és a hit szembeállítható egymással, de értelmetlen szembeállítás. Még a természettudományos gondolkodás, a természeti törvények racionális valóságát hirdető Darwin, az evolucionizmus elvének kigondolója is „ennobling belief"-nek, nemesítő hitnek nevezi a bízó hitet, amelynek tárgya az „egyetemes és jótevő Teremtő". A bízó hit „felemeli, gazdagítja és az evolúció előrevitelére alkalmas tulajdonságokkal ruházza fel" az embert.18

Az ember és transzcendentális hajlama

Bármilyen vallásról legyen szó, annak eredője a kultúrát is meghatározó hit. A fejlődő hit, ami „sohasem befejezett dolog".19 Hit nélkül mire lenne képes az értelem? El lehet gondolni egy célt, de a cél elérésének mozgatója valamilyen meggyőződés kell legyen, hogy mozgásba lendüljenek az emberi képességek és az emberi lehetőségek. „Az ember természete nem tűri el, hogy ne legyenek magasztosabb céljai is. Akinek nincsenek ilyen céljai, a nembeli méltóságban szenved hiányt".20

Az ember sajátossága abban rejlik, hogy identitásképét három létdimenzió egysége hozza létre. A legtöbb pszichológiai emberkép háromdimenziós modellt ír le, amelyben a biológiai, lelki és szellemi dimenziók egységet képez-nek.21 Frankl például azt mondja, hogy a szellemi és noetikus létdimenzió az a részünk, amelynek meghatározó szerepe van sajátos emberi egzisztenciánk meghatározásában, mivel a noetikus dimenzió az, amely magában hordozza a szabadság és a felelősség életelemét. „Az ember e három dimenzió egybeesése, és a noetikus dimenziónak meghatározó szerepe van, „dacoló képességgel" rendelkezik, ez tesz minket sajátosan emberivé."22 A „dacoló képesség" rendelkezik az emberrel: válassza-e a jót, ami Istennek és a másik embernek tetszik, vagy dacoljon vele. A szabadság terhe az ember vállát nyomja.

Sok kisebb-nagyobb cél térképezi fel az ember életmodelljét, vezeti életvitelét. Olykor kényszert érez arra, hogy általánosabb, nagyobb perspektívát átölelő kérdéseket is feltegyen magának. Miért ezt vagy miért azt? Kell lennie valamilyen megkoronázó, kardinális célnak is, amiért érdemes választani az ezt vagy választani az azt. Lehet, hogy pont ekkor fogalmazódnak meg a nagy létkérdések, mint például, hogy mi lehet az ember legvégsőbb célja. És ez az a pillanat, amely alkalmas arra, hogy önismereti elmélkedésbe kezdjen, a maga értelme, képessége, hite, adottsága és kultúrája szerint. A botladozó útkeresés sem róható fel, hiszen mindenkor úton van az ember. A kinyilatkoztatás nem nyitott könyv. „A kinyilatkoztatásból mindent még az egyház sem ismert meg."23 Ez lenne a botladozó útkeresés, az élhető jövőre orientált célok szem elől veszíté-sének magyarázata?

Adams találóan állapítja meg, hogy „azok az emberek, akik csak rövid pers-pektívájú célokért élnek, hibásan élnek, és odajutnak valamikor az életben, hogy szembe kell nézniük az ilyenfajta irányultság butaságával. Sokan közülük aztán a szellemi felé fordulnak, mert megértették, hogy azok az életcélok, amelyekre életüket alapozták, végül is értelmetlenek és számukra már nem fontosak. Végső soron eljutnak arra a pontra, amikor el kell hogy ismerjék a prédikátorral együtt: »Minden, amit eddig tettem, hiá-bavaló«."24 A tapasztalat valóban azt igazolja, hogy az imádat tárgya bármely szubjektíve szentnek tartott dolog is lehet, ám az efféle imádat nem érinti a vallás lényegét. A teológiai kultúrában nem elfogadható a vallás fogalmának ilyen irányban való kiterjesztése. A teológus a hívő emberrel együtt, Istenben hisz. Számukra az imádat, az odaadás tárgya Isten. Minden, magát vallásosnak tartó ember számára Isten az imádat tárgya. A keresztény hívő ember Istenben bízik, bízó hitben él, és ezért tart élő kapcsolatot Istennel. A maga módján hívő is imádkozik Istenhez és a keresztény értékek mentén él, de a vallásos élet mint a hit egyházhoz kapcsolódó megvallása és gyakorlása számára nem fontos. A vallás mint religio számára nem elsődleges cél, ámbár magáénak érzi azokat az elveket - nevezzük értékeknek -, amelyeket a vallás közvetít. A vallás lényegében három dolognak, az istenhitnek, a hit gyakorlásának és a hit vállalásának az egysége. Ez az egység csak akkor tud létrejönni, ha a belső késztetések mellett megvannak a külső, megerősítő szociokulturális feltételek, a szokások és hagyományok, a visszajelző és szankcionáló közösségi rendszer. (A szankció itt nem a büntetésre vonatkozik, hanem a társadalmi tanulás közösségek számára évszázadok során kialakult eszközeire.)

Az emberi közösségek természetes funkciója az is, hogy képesek létrehozni és fenntartani egy olyan értékrendet, amelyre a közösség tagjai büszkék, tehát szívesen vállalhatóak. Ezek olyan közösségi értékek, amelyek a kollektív tudatban élnek és amelyek jobbá, nemesebbé teszik a közösség tagjait. Általában a mindennapok gondjai, bajai fölé emelkednek, és mindennapi cselekedeteik számára irányt mutatnak. „Ha valaki nem képes magasabb rendű énjének szolgálatába állítani energiáit, alacsonyabb rendű célokra irányulnak; ha nem rendelkezik a világról és abban elfoglalt saját helyzetéről igazságközeli képpel, illuzórikus képet fog kialakítani, és ehhez úgy ragaszkodik, mint a hívő a hithez."25 Nem véletlen tehát, hogy az emberek döntéseiben nincs egységes motiváció. Tisztában kell lennünk azzal is, hogy az ember értékrendszerében a kardinálisnak mondott értékek (elvek) mellett más, alacsonyabb rendű értékeket is vannak. Életvezetésének irányát a kardinális értékek jelölik ki. Döntéseiben olykor némileg letér erről az útról. Az ember „dacoló" lény. Dönthet a hagyomány vagy az újdonság között, választhatja a világi erkölcsöt vagy a valláserkölcsi értékeket, előnyben részesítheti saját kultúrájának értékeit vagy a kozmopolita értékeket. Bármi mellett dönt is, „a modern ember külsőségei" nyilvánulnak meg benne, amely mögött a „vallás megszámlálhatatlanul sok individualizált (kiemelés tőlem) formáját fedezhetjük fel".26 A választott értékekben hisz az ember. Egyedül csak az embernek adatik meg a hit lehetősége. Ez egy kanti értelemben felfogható kategorikus kijelentés is lehet, mivel a hit mint absztrakció a megfogható, tehát verifikálható valóságtól, mint a meggyőződés képessége, az ember megkülönböztető sajátossága. A vallásos ember életét alapvetően az istenhit mentén szervezi. A vallás által közvetített értékeket tartja a legfontosabbaknak. Az istenhit tartalma olyan transzcendens valóság, amelynek közvetlen megismerésére nincs mód. Az ember először hitt valamely természetfeletti erőben, amelynek létezésére tapasztalati bizonyítékai voltak, azután félelmében vagy számításból megszemélyesítette azt, imádni kezdte és áldozatot mutatott be tiszteletére, hogy jóindulatát, pártfogását elnyerje, rituális szertartásokon ünnepelte őt. A szakralizációnak ebben a fázisában a rituáléknak vallásfunkciója volt, mert az egyszemélyes félelmek és viszonyulások közösségi cselekvéssé és magatartássá váltak. Még később létrehozta a vallást. Az egyház létrehozásával intézményesült a vallás. A vallás világértelmezés, eszmerendszer és magatartás. Nem a modern kor terméke, de az emberi kultúra és civilizáció fejlődésének keretet adó, a fejlődést előmozdító szellemi környezet. Azt is mondhatnánk, hogy természetes szellemi környezet, hiszen megjelenését önmaga szükségszerűsége tette lehetővé. Az ősvallá-sokat nem kényszerítették az emberre. Vállalásuk - lásd őskereszténység - vértanúság kísérte. Ratzinger maga is vallja, hogy „az ember természetében hordozza transzcendentális hajlamát. Ha nem így lenne, nem jöhetett volna létre az a szellemi hagyomány, amelyet vallásnak mondunk".27 A vallás és az istenhit szorosan összekapcsolódik. „Bármilyen vallásról legyen is szó, annak eredője a kultúrát is meghatározó hit: az embernek föleszmélése önmagára, identitásának értékgyökereire, szükségleteire és azok kielégítésének igényére, akarására" -olvassuk szintén Ratzingernél.28

A pszichológusok a vallásosságot mint magatartást az emberi természethez kapcsolják. A transzcendentálisra való irányultságunk rendkívül bonyolult, pedig mint alapvető emberi szükséglet ott van lelki működéseinkben. A lelki komfort egyik összetevője. Az emberi szükségleteket alapvetően a boldogság elérhetősége motiválja. A pszichikum - lett légyen értelmi, érzelmi vagy akarati megnyilvánulás - boldogságvágya kielégítése felé vezeti az embert. Az ember alapvető célja a boldogság. Valójában mindig a boldogságvágy áll a döntések mögött, akár tudatosan, akár ösztönösen dönt is. A lélekkutatók egyetértenek abban, hogy a viselkedés kettős - személyes és személyen kívüli - meghatározottságú. Az analitikusok individuális determinációknak tekintik azokat az én-részeket vagy személyiségi meghatározókat, amelyek az én eleve adott lehetőségeit hordozzák, és mint ilyenek, viselkedésünk és magatartásunk, szabadságunk és megkötöttségünk a priori hordozói. Ilyen elemek lehetnek a személyiség tudattalan tartalmai. A behavioristák szerint a személyi determinációk azok a tapasztalati emlékek, amelyek mint bevésődött, tanult minták képessé tesznek vagy akadályoznak abban, hogy az új helyzeteket megértsük, befogadjuk, integráljuk. Ezek alapján tudunk majd élni a döntés szabadságával. A humanisztikus pszichológia az értelmi és érzelmi lehetőségeket sorolja az individuális determinációk közé, amelyek biztosítják, hogy az ember a lehetőségei között válogatni tudjon, olyan döntéseket hozzon, amelyek segítik az önmegvalósításban.

A személyiség fejlődése egy hitalapú világképből indul ki, amelynek nyomai végigkövethetők mind a törzsfejlődés, mind az egyedfejlődés szintjén. Zahrnt azt mondja, hogy „az egész emberi-történeti valóság »theomorf«, és önmagában is bizonyságot tesz Isten valóságáról".29 A szent és a profán emberkép egyaránt az emberi személyiség titkainak a feltárását célozza: a szent az ember transzcendentális kapcsolatát, a profán a személyiség pszichológiai tartalmait. Egyik a hit felől, másik a tapasztalat felől keresi a megoldást.

Záró gondolatok

Mi is az ember? Ezt a kérdést illene itt és most megválaszolni, ám erre a feladatra nincs ember, aki vállalkozni merne. Inkább azt volna érdemes továbbgondolni, hogy emberi specifikumunk - amelyet fentebb két dologra, a transzcendenciára való hajlammal rendelkező emberre és a „dacoló" emberre redukáltam - milyen jövőképet vetít az emberiség elé. A kérdés szinte magától adódik, akkor is, ha csupán csak két dolog indít erre. Az egyik a világban uralkodó értékkáosz, amelyet a másik megsemmisítésének terror-erkölcse látszik legitimizálni; a másik a közember gondjaként megfogalmazódó aggodalom, a kiúttalanság érzetének eláradása amiatt, hogy az embert eltérítette modern és posztmodern társadalmi környezete attól az erkölcsi orientációtól, amelyet a vallás jelölt ki, írásban, vértanúságban. Legyünk realisták. A világ megváltozott. Ratzinger, idézett könyvének megírásakor még bíboros, ma a nyugati kereszténység legfőbb apostola - Johann Baptist Metzet idézve és vele egyetértve, aki szerint a mai kort a vallás igenlése, de Isten elvetése jellemez - maga is úgy látja, hogy a jelenkort nem a vallás válságában, hanem inkább a hit válságában éljük, hiszen a „vallások szabályosan burjánzanak", de hitünk „istenválságban" nyo-morog.30 Az istenválság a hit válsága, az erkölcs válsága. És mi van lelki struktúráink mélységeivel: a frankli noetikus lélek-résszel, a csirszkai transzcendenciára

irányuló transzcendens kapacitással és tartalommal, a jungi archetipikus kollektív tudattalannal, amelyek nyilván az ember nembéliségének megkülönböztető sajátosságai, olyan potencialitásai, amelyek a scheleri szellemi ember „világra való nyitottságát" a személyiség szerves elemévé teszik. „Emberré válni annyi, mint a szellem erejénél fogva felemelkedni a világra való nyitottságig" - mondja Scheler.31 Akkor hogyan is állunk a mai embertelen világgal? Embertelennek mondható, mert nem a másik tisztelete, elfogadása, megbecsülése az irányadó életérték, hanem a világra árnyékot vető félelem a másiktól és az elidegenedés önmagunktól. A szeretet és önszeretet tagadása mesterségesen távolít attól a valóságtól, amelyben az ember identitásának „értékgyökerei" (t) enyésznek.

Könyvészet

Adams, Jay E.: Manualul consilierului spiritual creştin. Ed. Societatea Misionară Română, Wheaton, Illinois, 1993

Albert-Lőrincz Márton: A lélek párbeszéde. Az istenkép pszichológiai és dognatikai alapjai. Presa Universitară Clujeană, Kolozsvár, 2007

Albert-Lőrincz Márton: A transzcendens motívum Csirszka János személyiségmodell-jében. Keresztény Szó, 2008/12.

Eliade, Mircea: Eseuri. Ed. Ştiinţifică, Bucureşti, 1991

Eliade, Mircea: Sacrul şi profanul. Ed Humanitas, Bucureşti, 1995

Fromm, Erich: Pszichoanalízis és vallás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1995

Gánóczy Sándor: Hit, vallás és erkölcs Darwin fejlődéselmélete és szellemi fejlődése keretében. Magyar Tudomány, 2009/7, pp. 838 - 848.

Gaudium et Spes - A II. Vatikáni Zsinat lelkipásztori konstitúciója az Egyházról a mai világban (1965. december 7.)

Homa Ildikó: Értelmes lelkiség. A hivatásválság megelőzése. In Bodó M. (szerk.): Érték, értelem, lelkiség. Verbum kiadó, Kolozsvár, 2009

Kránitz Mihály - Szopkó Márk: Teológiai kulcsfogalmak szótára. Szent István Társulat, Budapest. 2001

Perczel Tamás: Életstratégia, foglalkozási szerep, értékorientáció. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990

Ratzinger, Joseph: Isten és a világ. Hit és élet korunkban. Szent István Társulat. Budapest, 2004

Scheler, Max: Az ember helye a kozmoszban. Osiris, Budapest, 1995

Wach, Joachim: Sociologia religiei. Ed. Poli-rom, Iaşi, 1997

Zahrnt, Heinz: Az Isten-kérdés. Kiadja a Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, Budapest, 1997

Jegyzetek

1 Fromm, Erich: Pszichoanalízis és vallás. Akadémiai Kiadó, Budapest 1995, 27.

2 Andorka Rudolf: Bevezetés a szociológiába. Osiris, Budapest 2000, 492.

3 Perczel Tamás: Életstratégia, foglalkozási szerep, értékorientáció. Akadémiai Kiadó, Budapest 1990, 35.

4 Perczel, 35.

5 Gánóczy Sándor: Hit, vallás és erkölcs Darwin fejlődéselmélete és szellemi fejlődése keretében. Magyar Tudomány, 2009/7, 838-848.

6 Gánóczy, 839.

7 Oskamp, idézi Perczel Tamás: Életstratégia, foglalkozási szerep, értékorientáció. Akadémiai Kiadó, Budapest 1990, 39.

8 Ratzinger, Joseph: Isten és a világ. Hit és élet korunkban. Szent István Társulat. Budapest 2004, 36.

9 Ratzinger, 36.

10 Ratzinger, 34.

11 Ratzinger, 69.

12 Ratzinger, 35.

13 Vö. Gánóczy, 841.

14 Fromm, 27.

15 Eliade, Mircea: Eseuri. Ed. Ştiinţifică, Bucureşti 1991, 124.

16 Kránitz Mihály-Szopkó Márk: Teológiai kulcsfogalmak szótára. Szent István Társulat: Budapest 2001, 192.

17 Wach, Joachim: Sociologia religiei. Ed. Polirom, Iaşi 1997, 45.

18 Gánóczy, 839.

19 Ratzinger, 36.

20 Albert-Lőrincz Márton: A lélek párbeszéde. Az istenkép pszichológiai és dogmatikai alapjai. Presa Universitară Clujeană, Kolozsvár 2007, 17.

21 Lásd a Keresztény Szó hasábjain 2008-ban bemutatott vagy a kötetben Homa Ildikó által ismertetett Csirszka János és Viktor Frankl személyiségmodelljeit. Albert-Lőrincz Márton: A transzcendens motívum Csirszka János személyiségmodelljében. Keresztény Szó, 2008/12.; Homa Ildikó: Értelmes lelkiség. A hivatásválság megelőzése. In Bodó M. (szerk.): Érték, értelem, lelkiség. Verbum, Kolozsvár 2009

22 Frankl, apud Homa, 107.

23 Ratzinger, 36.

24 Adams, 37.

25 Adams, 29.

26 Fromm, 29.

27 Ratzinger, 36.

28 Ratzinger, 36.

29 Zahrnt, Heinz: Az Isten-kérdés. Kiadja a Református Zsinati Iroda Tanulmányi Osztálya, Budapest 1997, 63.

30 Ratzinger, 67.

31 Scheeler, Max: Az ember helye a kozmoszban. Osiris, Budapest 1995, 48.


Keresés a Katholikos oldalain

Támogassa a Keresztény Szót kiadó Verbum Egyesületet adójának 2 százalékával!

Idén is 2010- es évi adójának 2 SZÁZALÉKÁT ajánlhatja fel nonprofit intézmények számára. 
Kérjük, amennyiben fontosnak tartja intézményünk fejlődését, a 2010- es adóbevallási ív leadásakor adója 2 százalékát ajánlja a VERBUM Egyesületnek.

Adataink:
Asociaţia Culturală Creştină VERBUM
VERBUM Keresztény Kulturális Egyesület
C.I.F. : RO17111720
Cont bancar (IBAN): RO45RNCB01060266 04990001
BCR Cluj

 

 

biblia

Minden kegyelem

A 65 éves Jakubinyi György érsek köszöntése