Viktor Emil Frankl osztrák neurológus, pszichiáter és pszichológus a logoterápia és az egzisztenciaanalízis megalkotója. Habár kezdetben Sigmund Freud pszichonalízisének, illetve a későbbiekben Alfred Adler individuálpszichológiájának a híve volt, munkájára inkább Edmund Husserl, Max Scheler és Martin Heidegger fenomenológiai filozófiája hatott. Hogy miért nem a két nagy előd követője? Arthur Schnitzlert idézve (aki szerint három erény létezik: a tárgyilagosság, a bátorság és a felelősségtudat) Frankl kifejti, hogy Adler individuálpszihológiája a bátorság erényének kategóriájába tartozik, hiszen ennek lényege, hogy a terapeuta arra bátorítsa a pácienst, hogy legyőzze a patogénnek tartott kisebbrendűségi érzését. Freud pszichoanalízisét pedig a tárgyilagosság erényéhez társítja, s habár elismeri, Freud felfedezései abban a korban hatalmasnak számítottak, azt mondja, hogy a pszichoanalízis tárgyilagossága a személy eltárgyiasításá-hoz vezetett: „homme machine"-ként (gépemberként) kezeli a pácienst. Ezzel szemben az egzisztenciaanalízis a szellemi létezés autonómiáját tartja szem előtt, s ilyenformán az egzisztenciaanalízist illeti meg a felelősségtudat erénye. Frankl úgy tartja, nemcsak az élet feladatjellegét kell meghatározni, hanem válaszolni kell a lét értelmére is: „...nem az embernek kell rákérdeznie az élet értelmére, hanem fordítva: az ember a megkérdezett; és neki kell válaszolnia. Neki kell megválaszolnia az élet által feltett kérdéseket, csakhogy felelete a »tettben« van. Csak a cselekvésben lehet választ adni az »életkérdésekre« - megválaszolásuk létünk felelősségteljes vállalása által történik. Igen, csak annyiban a »miénk« a lét, amennyiben felelős a létezés."
A tudattalan Isten című könyve (fordította Varga Judit, illetve Bircsák Anikó - 9., 11. fejezet, Varga Zsófia - 7. fejezet) ennek a pszichoterápiás irányzatnak a filozófiai hátterébe kalauzolja az olvasót. Frankl elfogadja a Freud által megállapított tudattalan létét, de szerinte nemcsak az ösztönszerű tudattalan létezik, hanem a szellemi tudattalan is. És ő nem az ösztönszerűt akarja tudatosítani az emberben, hogy azt lerombolva újraépítse, hanem a szellemi tudattalant akarja megmutatni, hogy az ember önmagán túllépve nézzen szembe a léttel. Az embernek az a feladata, hogy tudatosítsa életének értelmét, s ennek következtében felelősségteljesen cselekedjen. Erre a felelősségteljes cselekedetre pedig maga a lelkiismeret szólítja fel. Az a lelkiismeret, amely a tudattalanban „lakozik" és amely mögött „Isten Te megszólítása áll". Ahogyan a köldökzsinór jelzi az embernek az anyai szervezetből való származását, ugyanúgy a lelkiismeret az ember transzcendens eredetére utal (a lelkiismeret nem maga a transzcendens, hanem csak egy transzcendens egésznek az immanens oldala). Tehát az ember akaratának uraként teremtő, cselekvő, teremtmé-nyi mivoltában pedig lelkiismeretének szolgája. Ily módon a lelkiismeretnek kulcsfontossága van a szellemi tudattalan feltárásában.
A szellemi tudattalan vizsgálata által az egzisztenciaanalízis felfedezte az ember tudattalan vallásosságát, az embernek a tudattalan Istenre való irányultságát. A tudattalan vallásosság által pedig láthatóvá vált az immanens én mögött a „transzcendens Te" is. Ebből a transzcendens tudatalattiból adódik, hogy az ember tudattalanul mindig is Istenre irányult, mindig is létezett egy, bár tudattalan, de szándékos kapcsolat, ami Istenhez kötötte az embert. „Tehát a tudattalan Isten fogalmán nem azt értjük, hogy Isten önmagában, önmagát illetően tudattalan; hanem azt, hogy Isten számunkra olykor nem tudatos, hozzá fűződő kapcsolatunk nem tudatos, azaz elfojtott is lehet, és így előttünk rejtve maradhat."
Victor von Gebsattel felismerése, miszerint „a nyugati ember a lelkésztől átvándorolt az ideggyógyászhoz", arra enged következetni, hogy az orvos átveszi, átveheti a pap lelki gondozói szerepét. Frankl viszont kijelenti, hogy ahogyan a logoterápia csak kiegészíti a pszichoterápiát, és nem helyettesíti azt, úgy az orvosi lelki gondozás sem kívánja helyettesíteni a papi lelki gondozást. Hiszen a terápia célja a lelki gyógyulás, míg a vallás célja ennél sokkal több: a lélek üdvözülése! A két terület átfedi ugyan egymást, viszont célirányultságuk különböző.
Az értelmetlenség korában élünk, mondja Frankl, ezért a nevelésnek nemcsak az lenne a feladata, hogy tudást közvetítsen, hanem a lelkiismeretet is kellene finomítania, hogy az ember képes legyen meghallani az élet által feltett kérdéseket. Egy olyan világban, ahol úgy látszik, a tízparancsolat elveszítette érvényességét, a nevelésnek arra kell irányulnia, hogy az ember „meghallja azt a tízezer parancsolatot, amely abban a tízezer különböző helyzetben rejlik, amellyel élete során szembekerül." Hiszen a terapeuta nem adhat értelmet a páciens életének. Az értelmet minden embernek saját magának kell megtalálnia. Ezt pedig háromféle módon érheti el: tesz vagyalkot valamit, szeret valakit és egy reménytelennek tűnő helyzetben (amikor tehetetelennek érzi magát, amikor szenved) megtalálja az élet értelmét. A logoterápia nem tesz egyebet, mint megmutatja, miként lehet értelmet találni az életben. Hiszen nincs olyan élethelyzet, amely értelmetlen lenne, még akkor sem, ha szenvedéssel, bűnnel vagy halállal kell szembenézni. Ha megfelelő magatartással és pozitív beállítódással szembenézünk az adott helyzettel, az pozitív dologgá, teljesítménnyé alakítható.
A könyv harmadik kiadásának előszavából megtudjuk, hogy a mű egy olyan előadáson alapszik, amely írott formában már 1948-ban megjelent. Mivel a szerző nem akart változtatni az eredeti szövegen (1-7. fejezetek), az 1974-ben megjelent kiadást kiegészítette további három fejezettel (8-11. fejezetek - innen adódik az ismétlődő gondolatok jelenléte). S mivel a könyv többnyire elméleti, filozófiai síkon világítja meg a logoterápia mibenlétét, a könyv végén található részletes bibliográfiában az olvasó eligazítást talál a logoterápia klinikai gyakorlatáról és a terápiás technika kérdéseiről.
Végül pedig Viktor Frankllal együtt kijelenthetjük, hogy könyvei közül A tudattalan Isten a „legalaposabban megkomponált mű".