A 130 évvel ezelőtt született Srí Ramana Maharsi (születési nevén Vénkataraman Aijar) kétségkívül a huszadik századi India legnagyobb hatású szentje volt. Tizenhét éves korában bekövetkezett spirituális élménye nyomán a dél-indiai Árunácsala-hegyhez költözött, s 1950. április 14-i haláláig nem is hagyta el azt. Bár semmilyen nyilvánosságra nem vágyott, életszentségének híre viszonylag hamar elterjedt - dnyánínak (hindu bölcsnek) kezdték tekinteni, és az ország, majd a kontinens határain túlról is egyre többen felkeresték. A vele való találkozást a csend, illetve a nagyon szűkszavú, a vicsárával kapcsolatos (valódi önazonosságunk kutatása a „ki vagyok én?" kérdés segítségével) beszélgetés jellemezte. Bár Maharsi tanítása az advaita iskola1 tanításával állítható leginkább párhuzamba, „egyetemes" jegyeket is hordoz, ezért a legtöbben - vallásra való tekintet nélkül - „egészen közelinek" érzik azt. A bölcs halála után is számos keresztény látogat el a Tiruvannámalaiban - már a Maharsi idejében - kiépített ásramba (szellemi-lelki központba) több napos csendes meditáció, szemlélődő lelkigyakorlat végzése céljával.
Ez az írás Srí Ramana Maharsi életeseményeinek számbavételére, tanításának vázlatos ismertetésére és néhány tanítvány vele kapcsolatos élményének említésére törekszik, kerülve mindenfajta elemzést és értékelést.
Vajon a test-e az én?
Aijar Vénkataraman Tamil Nadu állam Tirucsuli nevű kis falujában született 1879. december 30-án, középosztálybéli hindu szülők második fiúgyermekeként. December 30. az egyik legnagyobb hindu ünnep, amelyen a hívők arra emlékeznek, hogy Siva-istenség fény formájában eljött a világba. A szülők a hindu vallás előírásai szerint élték mindennapjaikat, anélkül, hogy gyermekeiket külön vallásos nevelésben részesítették volna.
Vénkataraman szülőfalujában végezte elemi iskolai tanulmányait, majd egy évet Dindigulban tanult. Tizenkét éves volt, amikor édesapja meghalt, így édesanyjával és két fiútestvérével apai nagybátyjához, Maduraiba kellett költöznie. Itt a Scott's Középiskolába, majd az Amerikai Missziós Középiskolába járt. Erős fizikumú fiú volt, akiről hamar elterjedt, olyan mélyen képes aludni, hogy közben bármit lehet tenni vele, semmi sem ébreszti fel. Tanulmányait nem vette túl komolyan, átlagos tanulónak számított. Tizenhat éves volt, amikor az egyik, őket meglátogató idős rokontól hallott az Arunácsaláról, a hinduk által szentnek tekintett hegyről. A híres zarándokhely felcsigázta érdeklődését, de egyelőre ezen túl más nem történt vele. Nagy hatást gyakorolt viszont rá Sékkilár hatvanhárom tamil szentről írt Perijapuránam című könyve; ez volt az első spirituális témájú könyv, amit - vallásos fogalmakban járatlanul - elolvasott. 1896 derekán azonban meglepetésszerűen intenzív spirituális élményben részesült. Bár egészségi problémái nem voltak, egyszeriből azt érezte, hogy meg fog halni. A vele történtekre később így emlékezett visz-sza: „Az életemben bekövetkező hatalmas változás mintegy hat héttel azelőtt történt, hogy örökre elhagytam Madurait. Egészen hirtelen jött, amint nagybátyám házának első emeleti szobájában ültem. Nagyon ritkán voltam beteg, és aznap sem volt semmi baj az egészségemmel, mégis hirtelen heves halálfélelem lett úrrá rajtam. Egészségi állapotom nem adott erre okot, és én nem akartam azt felelőssé tenni érte, sőt azt sem próbáltam kitalálni, hogy vajon van-e bármilyen alapja félelmemnek. Egyszerűen azt éreztem, hogy meg fogok halni, majd elkezdtem gondolkodni, mit is tehetnék. Fel sem ötlött bennem, hogy orvoshoz forduljak vagy rokonaimtól, barátaimtól kérjek segítséget. Éreztem, hogy magamnak kell megoldanom a problémát, akkor és ott. A halálfélelem sokkja befelé vezette az elmémet, és a következőket mondtam magamban anélkül, hogy valójában megfogalmaztam volna a szavakat: »Hát eljött a halál. De mit jelent ez? Mi az, ami meghal? A test hal meg.« S azonnal eljátszottam a halál megtörténtét: mereven kinyújtott végtagokkal lefeküdtem, mintha a tetszhalál állapotában lennék, és halottnak tettettem magam, hogy nagyobb valóságot adjak a vizsgálódásnak. Visszatartottam a lélegzetemet és összeszorítottam az ajkaimat, hogy hang se hagyhassa el a számat, hogy se az »én« szót ne tudjam kiejteni, se mást. »Rendben hát - mondtam magamban -, ez a test meghalt. A tetemet elszállítják majd és elhamvasztják, ám a test halálával én is meghaltam-e? Vajon a test-e az én? A test csendes és érzéketlen, de én személyiségem teljes erejét érzem, sőt még az »én« hangját is hallom magamban, a testtől függetlenül. Tehát én a Szellem vagyok, ami meghaladja a testet. A test meghal, de az azt meghaladó Szellemhez nem férkőzhet a halál. Ez azt jelenti, hogy én a halhatatlan Szellem vagyok.« Ezek nem puszta gondolatok voltak, hanem az egész elevenen keresztülvillant rajtam, mint az élő igazság, amelyet közvetlenül felfogtam, majdnem minden gondolkodás nélkül. »Én« valami nagyon valós voltam, az egyetlen valós dolog jelenlegi állapotomban, és a testemmel kapcsolatos minden tudatos aktivitás erre az »énre« összpontosult. Ettől a pillanattól kezdve az »én« vagy az Önvaló valami hatalmas vonzerő által önmagára irányította figyelmét. A halálfélelem egyszer s mindenkorra eltűnt, és a feloldódás az Önvalóban innentől fogva töretlenül folytatódott. Más gondolatok felbukkanhattak és eltűnhettek, mint a különböző hangjegyek, de az »én« fennmaradt, mint a fundamentális sruí/-hang, mely minden egyéb hangnak az alapja, és amely minden egyéb hanggal együtt zeng. A test lehetett beszéddel, olvasással vagy bármi mással elfoglalva, én mindig az »én«-re összpontosítottam.
Ezt a válságot megelőzően nem volt tiszta érzékelésem önvalómról, és nem is vonzódtam hozzá tudatosan. Nem éreztem iránta észrevehető vagy közvetlen érdeklődést, még kevésbé szándékoztam folyamatosan benne időzni."2
A fiatal fiú mindenféle előzetes tanulás, gyakorlás nélkül, közvetlen módon részesült tehát az én felismerésében, s intenzív élménye következtében egója eltűnt. Ettől kezdve környezete jelentéktelenné vált számára, egyre gyakrabban vett részt vallásos cselekményekben vagy meditációba merül-ten ült. Nagy élménye után hat héttel, egy angol lecke másolása közben végleg ráébredt cselekedeteinek hiábavalóságára és elhatározta, hogy elhagyja családjt, s Tiruvannámalaiba, az Arunácsalához utazik.3 Fiútestvérének azt mondta, hogy különórára megy vissza az iskolába, mire az megkérte, egyúttal fizesse ki a tandíját. A pénzből elvette a vonatjegy árát, a többit a következő levél kíséretében hagyta hátra: „Elindultam Atyám felkutatására, parancsának megfelelően. Ez [önmagára utalva] csupán egy nemes vállalkozásba kezdett. Nem érdemes hát a történtek miatt keseregni. Pénzt sem kell költeni a felkutatásra. A tandíjad nem lett befizetve. Mellékelve két rúpia."4 Levelét nem írta alá, a név helyett csak egy vonalat húzott, ezzel is jelezve, hogy végérvényesen megvált emberi egojától. „Amikor eljöttem hazulról, olyan voltam, mint egy porszem, amelyet hatalmas árvíz ragad magával. Nem tudtam a testemről, mint ahogy arról sem, hogy nappal van-e vagy éjszaka" - mesélte később tanítványainak.5
A legjobb: csendben maradni
Kalandos utazás után érkezett meg Tiruvannámalaiba, ahol az Arunácsalésvara-templomhoz ment, s mély lelki békét érezve elragadtatott-ságba került. Néhány hétig a templom ezerosz-lopú csarnokában maradt, de idővel odébb kellett húzódnia az őt kövekkel dobáló gyerekek elől. Földalatti cellába költözött, de a gyerekek ott is megtalálták a szamádhi állapotában6 mozdulatlanul ülő fiút, aki a vérszívó bogarakról sem vett tudomást. Egy idősebb bölcs állt néha őrt mellette, majd egy hindu szent tiszteletére emelt szentély közelébe szállították úgy, hogy ő erről tudomást sem vett. Később különböző kertekbe, ligetekbe, szentélyekhez költöztették az egyetlen szót ki nem ejtő fiút. A kívülállók azt hitték, hallgatási fogadalmat tett, pedig nem így volt, amint arról később követőinek beszámolt, egyszerűen csak nem érzett késztetést a beszédre. Közben híre ment a szótlan, Bráhmana Szvámi néven emlegetett remetének, és egyre több zarándok (meg kíváncsiskodó) kereste fel. Mások gondoskodtak arról az egy csésze ételről is, ami teste életben tartásához szükséges volt.
Családja már eltűnése után kerestette, de csak később bukkantak nyomára az Arunácsala Pavalukkunru nevű keleti nyúlványának egyik barlangjában. Édesanyja (Alagammál) nagyobbik fiútestvére kíséretében utazott hozzá, s napokig kérlelte, térjen haza, de ő csak szótlanul ült. Egyik követője szavára papírra vetette családtagjainak szánt gondolatait: „Mindenkivel prárabdhája [azaz sorsa] alapján játszatja el a szerepét ő, annak elrendelő-je, ki mindenütt jelen van. Az, aminek nem kell megtörténnie, sohasem fog megtörténni, bármilyen eltökélten próbálkozzon is az ember; s nem állhat az útjába annak, aminek meg kell történnie, emeljen bármekkora akadályokat. Ez bizonyos. Ennélfogva a legjobb: csendben maradni."7 Édesanyja szomorú szívvel távozott, majd Ramana az Arunácsala-hegyen található Virúpáksa-barlangba költözött. Az érdeklődők itt is felkeresték, ő írásban válaszolt a hozzá intézett kérdésekre. Jó idő után kezdett újra beszélni és részt venni a mindennapok tevékenységeiben - ezt „azért tette, hogy spirituális táplálékban részesítse azokat, akik köré gyűltek".8 Keresték egyszerű és komolyabb spirituális műveltséggel rendelkező emberek is. Ganapati Sásztri neves hindu tudós a Virupáksa-barlangban látogatta meg, és miután kielégítő választ kapott kérdésére, Ramanáról kijelentette, hogy Maharsi („nagy látó" - „nagy bölcs") és Bhagaván („isten"). Ganapati Sásztri szanszkrit nyelven himnuszokat is írt a szent tiszteletére, aki beleegyezett, hogy kis közösség lakjon körülötte. Édesanyját több ízben is fogadta, sőt megbetegedése idején ápolta is. Idősebb fia elvesztése után bizonyos idővel, 1916-ban az anya időközben özveggyé vált kisebbik fiúgyermekével Maharsihoz költözött. Mindnyájuk új lakhelye a - korábbihoz képest a hegyen kicsivel magasabban lévő Szkandásramam lett. Alagammál intenzív spirituális életet élt, és a világról lemondottak narancsszínű ruháját magára öltve az ásram konyhájának vezetését vállalta el. 1920-ban az idős édesanya egészsége meggyengült, majd két év múlva eltávozott a földi világból. Az Arunácsala-hegy legdélibb pontján, a Pálitírtham-víztároló és a Daksinamúrti-szentély közötti területen temették el, ahová hat hónap múlva Ramana is leköltözött. Alagammál sírja fölé később templomot emeltek, ezt 1949-ben avatták fel. Az ásram egyre több zarándok befogadására kellett készen álljon, így fokozatosan szálláshelyekkel, tehénistállóval, védaiskolával, könyvkiadóval és egyebekkel bővült. A Srí Ramana Maharsival való „kegyelemteljes" találkozások híre nyomán az ásramba mind távolabbi vidékekről érkeztek látogatók.
Elképzelni sem tudnál a mosolyánál csodálatosabbat
Ramana első nyugati követője - az okkultizmus iránt érdeklődő F. H. Humphrys - Angliából érkezett 1911-ben. A találkozások nyomán nagy változás történt az angol férfiban, aki a következőképpen számolt be élményeiről a Nemzetközi Okkult Magazinnak (International Psychic Gazette): „Amint elértük a barlangot, szótlanul leültünk a szent lábaihoz. Hosszú ideig ültünk így, és az volt az érzésem, mintha kiemelkednék saját magamból. Fél órán át néztem a Maharsi szemébe, amely mindvégig a mély befelé fordulás állapotát tükrözte. [...] A Maharsiból áradó méltóság, szelídség, önuralom és a meggyőződés nyugodt ereje szavakkal le sem írható." „Elképzelni sem tudnál a mosolyánál csodálatosabbat" - írta később egyik angliai barátjának. Majd pedig ilyen módon emlékezett a bölccsel való találkozásra: „Különös, hogy milyen változás zajlik le az emberben, ha a jelenlétében tartózkodott!"9
A Nyugat figyelmét Paul Brunton India titkai című könyve (1935) által irányította Srí Ramana Maharsi gondolataira. Bár az amerikai újságíró nem titkoltan az indiai jógik és fakírok „szemfényvesztésének leleplezése" céljával utazott Keletre,10 az Arunácsala bölcsével való találkozása nyomán jelentős spirituális átalakuláson ment át, és egész életében a Maharsitól tanultakat hirdette. Említett munkájában a következőképpen írja le a szenttel való találkozását: „A Maharisi teste csaknem meztelen, kivéve egy keskeny, vékony ágyékkendőt, ami meglehetősen általános viselet ezen a vidéken. Bőre kissé rézszínű, de az átlagos dél-indiaiakhoz képest egészen világos. Alakját magasra becsülöm; korra nézve az ötvenes évek elején járhat. Feje jól formált, rövidre nyírt ősz haj födi. Homlokának magas és széles boltozata magasrendű értelemre vall. Vonásai inkább európaira, semmint indiaira emlékeztetnek.
Ez az első benyomásom. A kerevetet fehér párnák borítják, és a Maharisi lába pompás tigrisbőrön nyugszik. A hosszú csarnokban olyan csönd honol, hogy a leejtett tű neszét is hallani lehetne. A bölcs teljesen csöndben, mozdulatlanul marad, érkezésünk egyáltalán nem zavarta meg. A kerevet túlsó oldalán sötét bőrű tanítvány ül a padlón, a csöndet azzal töri meg, hogy húzgálni kezd egy kötelet, amely bambuszgyékényből készült hűsítő legyezőt mozgat. A legyező fagerendára erősítve függ alá közvetlenül a bölcs feje fölött. Hallgatom az ütemes surrogást, mialatt egyenesen az előttem ülő alak szemébe nézek, abban a reményben, hogy magamra vonhatom figyelmét. Szeme sötétbarna, közepes nagyságú, és tárva-nyitva van.
Ha tudomást is vett jelenlétemről, ennek nem adja semmi jelét. Teste természetfölötti módon nyugalmas, olyan mozdulatlan, mint egy szobor. Tekintete egyetlen egyszer sem találkozik az enyémmel, mert szeme továbbra is a messzeségbe mered, mintha a végtelenséget szemlélné. [... ] Van valami ebben az emberben, ami úgy magára vonja figyelmemet, mint ahogy a delejes vas magához rántja az acélforgácsot. Nem bírom elfordítani tekintetemet róla. Első zavarodottságom, hogy egyáltalán nem vesz tudomást rólam, amint ez a különös igézet egyre erősebben hatalmába ejt. De csak a második órában eszmélek rá arra a csöndes, ellenállhatatlan változásra, amely bennem végbemegy. A kérdések, amelyeket útközben oly körültekintő gonddal fogalmaztam meg, egyenként kihullanak elmémből. Mert most úgy érzem, hogy egészen mindegy, vajon fölteszem-e a kérdéseket vagy sem, s mintha egészen mindegy volna, hogy megoldom-e a problémákat, amelyek eladdig rám nehezedtek.
Csak annyit tudok, hogy a nyugalomnak valami csöndes folyama árad közelemben, valami nagy békesség hatol be lényem mélyébe, és gondolatokkal agyongyötört agyam mintha lassanként megnyugodnék.
Mily kicsinyeseknek tűnnek föl azok a kérdések, amelyeket oly gyakran vetettem föl magam előtt! Mily szűkre zsugorodik az elvesztett évek panorámája! Hirtelen támadt világossággal eszmélek rá, hogy az ész maga teremti meg tulajdon problémát is, s aztán szerencsétlenné teszi magát azzal, hogy meg akarja oldani őket. Ez valóban egészen új felfogás az olyan ember agyában, aki azelőtt oly nagy értéket tulajdonított az észnek.
Átadom magam a nyugalom egyre mélyülő érzésének, mialatt a második óra is elmúlik. Az idő múlása most nem bosszant, mert érzem, hogy az értelem termelte problémák lánca elszakadt, és félredobatott."11
Srí Ramana Maharsi Munagala Venkataramiahra is különös hatással volt, aki a szent életének utolsó évtizedeiben mellette élt és Talks with Sri Ramana Maharshi (Beszélgetések Srí Ramana Maharsival) címmel könyvet jelentetett meg, amit nemcsak a Ramana-irodalom, hanem a modern spirituális irodalom egyik legfontosabb művének tartanak. A Paul Brunton és Munagala Venkataramiah által lejegyzett beszélgetések a Tudatos halhatatlanság című, korábban említett kötetben is megjelentek.
A nyugati tanítványok közül meg kell még említeni Arthur Osborne-t, Szádhu Arunácsalát (A. W. Chad-wicket), Somerset Maugham neves írót, Evans-Wentz tibetológust és Maurice Frydmant, aki Niszargadatta Maharádzs I Am That (Én az vagyok) című nagysikerű könyvét összeállította.
Indiai követői közül - Kávjakantha Ganapati Munin kívül, aki Ramanának a Bhagaván Srí Ramana Maharsi nevet adta - Srí H. V. L. Púndzsát, ismertebb nevén Pápádzsít említjük. Utóbbi a következőképpen írja le Maharsival való találkozását: „Ezután a Maharshi erősen rám nézett. Éreztem, hogy egész testemet és elmémet a tisztaság hullámai mossák át, csendes pillantása megtisztította őket. Éreztem, hogy figyelmesen Szívembe tekint, s lenyűgöző pillantása alatt testem minden atomja megújult. Mintha új testet teremtett volna számomra. Átváltozás volt ez - a régi test meghalt, sejtről sejtre, és helyét egy új foglalta el. Ekkor hirtelen megértettem. Tudtam, hogy ez az ember, aki hozzám beszélt, a valóságban az, aki én voltam, aki mindig is voltam. A felismerésnek egy hirtelen hatása volt ez, amint az önvaló tudatára ébredtem. A »felismerés« szót szándékosan használom, hiszen amint ez a tapasztalás feltárult előttem, bizonyosan tudtam, hogy ez a békének és a boldogságnak ugyanaz az állapota, mint amelybe nyolcéves fiúként Lahore-ban elmerültem, amikor nem fogadtam el a mangóitalt. A Maharsi csendes pillantása újra megszilárdított abban az elsődleges állapotban, ám ez esetben ez tartósnak bizonyult. Az »én«, amely oly sokáig önmagán kívül kereste Istent - mivel vissza akart kerülni abba a gyermekkori állapotba -, elenyészett az önvalónak abban a közvetlen megismerésében és megtapasztalásában, amit a Maharsi fedett fel előttem. Nem tudom pontosan leírni, mi volt és mi ez a tapasztalás, mert igazat beszélnek a könyvek, amikor azt állítják, hogy szavak ezt nem képesek közvetíteni. Azok csak külsődleges dolgokról beszélhetnek. [...] Tudtam, hogy spirituális kutatásom végérvényesen befejeződött, de eme tudás forrása örökké elmondhatatlan marad. Felálltam, és hálával telve leborultam a Maharshi előtt. Végül megértettem, hogy mi volt, és mi máig is a tanítása."12
Arthur Osborne is megindító leírást ad a bölcsről: „A legfenségesebb és legmegkapóbb film volt, amit valaha láttam, mégis minden közjáték nélküli: az Arunácsala hegy látképe az ásram kocsibehajtójáról, és egy magas, törékeny, világos bőrű ember, rövid, ősz hajjal, amint egy sétabot segítségével lefelé
lépked a hegy lankáin. Ezután az következik, ahogy kilép a hallból, rámosolyog egy csecsemőre, majd keresztülhalad az ásramon. Egyszerű, hétköznapi dolgok, ám szépségüktől eláll az ember lélegzete: az egyszerűség olyan természetes, a mosoly olyan önkéntelen, a fenség olyan magától értetődő.
Bőrének színe világos volt, majdnem aranyszínű, ősz haja és szakálla mindig rövid, mivel fejét az ásram vezetői minden teliholdkor leborotváltatták a szannyászinok módjára. Sovány teste idősebbnek tűnt a koránál, magán viselte szomorúságaink terhét. Térde reumától szenvedett, s emiatt erősen botjára támaszkodott séta közben, tekintetét a földre szegezve. Szerénység, hihetetlen egyszerűség, gyermeki védtelenség lengte körül. Annak puszta látványa, ahogy keresztülsétál az ásramon, elegendő volt ahhoz, hogy megragadja szívünket. Világiaknak tűnő emberek követték tekintetükkel, szeretettől csillogó szemmel."13
W. Y. Evans-Wentz az Oxfordi Egyetem Tibet-kutatója a Paul Bruntontól kapott ajánlással érkezett a Ramanasrámamba 1935 elején, s több ízben is beszélgetett Maharsival. Az alábbi - kutatásaihoz kapcsolódó - párbeszéd a Talks with Srí Ramana Maharshi (Beszélgetések Srí Ramana Maharsival) című könyvében14 olvasható:
„Kérdés: Melyik a legalkalmasabb idő a meditációra?
Maharsi: Mi az idő?
K.: Mondja meg, kérem, mi az!
M.: Az idő csak egy elképzelés. Csak a valóság létezik. Bárminek is gondolja, az úgy fog megjelenni. Ha időnek nevezi, akkor idő. Ha létezésnek hívja, akkor létezés, és így tovább. Miután elnevezte időnek, napokra és éjszakákra, hónapokra, évekre, órákra, percekre stb. osztja. Az idő érdektelen a tudás ösvénye szempontjából. De ezek közül a szabályok és fegyelmi előírások közül néhány hasznos lehet a kezdőknek.
K.: Mi a dnyána márga (a tudás ösvénye)?
M.: Az elme koncentrációja bizonyos szempontból közös a tudás és a jóga [ösvényén]. A jóga az egyéninek és az egyetemesnek - azaz a Valóságnak - az egyesítésére törekszik. Ez a Valóság nem lehet új. Most is léteznie kell, és létezik is. Ezért a tudás ösvénye azt próbálja megismerni, hogyan jött létre az elvá-lasztottság (vijóga). Az elválasztottság is csak a Valóságból származik.
K.: Mi az illúzió?
M.: Ki számára létezik az illúzió? Ezt kutassa és ismerje fel! Akkor az illúzió el fog tűnni. Általában az emberek az illúziót szeretnék megismerni, és nem vizsgálják meg, ki számára létezik az. De ez bolondság. Az illúzió kívül van, és nem ismerjük. De a keresőről úgy tartjuk, hogy ismerjük, és belül van. Fedezze fel, mi az, ami közvetlen, közeli, ahelyett hogy azt próbálná felismerni, ami messze van, és ismeretlen. [... ]
K.: Van-e a Maharsinak valamilyen külön módszere, amelyet kimondottan az európaiaknak javasolna?
M.: Az az egyén mentalitásától függ. Valójában nincsenek szigorú és merev szabályok. [... ]
K.: A munka akadálya az önvaló felismerésének?
M.: Nem. Egy felébredett lény számára egyedül az önvaló a valóság, a tettek csak a jelenségek szintjén léteznek, és nem érintik az önvalót. Még amikor valamilyen tevékenységet végez, akkor sincs meg benne a cselekvőség érzése. A tetteit nem az akarata vezérli, és ő minden ragaszkodás nélkül csak tanúként figyeli őket. Az ilyen tettnek nincsen célja. Aki a tudás (dnyána) ösvényét járja, még munka közben is gyakorolhat. Ez a kezdők számára eleinte nehézséget jelenthet, de némi gyakorlás után hatékonnyá válik, és a munkát nem fogják majd a meditáció akadályának találni."
Szúri Nágammá leveleiben beszámol Maharsi és Máhatmá Gandhi „kapcsolatáról" is. A leírások szerint mindketten igen nagyra értékelték egymást, de találkozásukra soha nem került sor. Elfoglaltságai miatt Gandhi nem tudott időt szakítani a tiruvannámalai-i ásramba való utazásra. Munkatársainak, barátainak viszont nagyon ajánlotta, hogy keressék fel Maharsit: „Ha Szábartiban vagy Wardhában valaki nagyon ki volt merülve, a Mahátma ezt tanácsolta neki: »Menj el a Ramanásramamba, és egy hónap múlva gyere vissza.« Amikor Rámaszvámi Reddiar meglátogatta a Máhatmát közvetlenül azután, hogy beiktatták Madrász állam miniszterelnökének, a Mahátma megkérdezte tőle, mióta járta a Ramanásramamban. Amikor azt válaszolta, hogy harminc éve, a Mahátma megjegyezte: »Valóban? Én háromszor próbáltam eljutni oda, de még egyszer sem sikerült.«"15 Nágammá érzékletesen írja le, hogy Maharsi „könnyes szemekkel" vett részt a Mahátma Gandhi halálhíre hallatán az ásramban tartott rendkívüli imádságon és tűzszertartáson.
Ramana valóban az együttérzés nektárjával telt óceán
Ramana Maharsiról hiteles képet fest a - korábban említett - gyermekkorában már özvegységre jutott Szúri Nágammá is, aki tíz évig élt a szent mellett. Nágammá bátyja kérésére kezdett leveleket írni a bölcs és az ásram hétköznapjairól. Az ő írásai a nő érzékenységével, rendhagyó módon mutatják be a 20. századi India legnagyobb szentjét. Maharsi élőlényekkel szembeni együttérzéséről a következőképpen számol be Nágammá: „Éppen akkor, amikor Bhagaván reggeli sétájára indult, a napszámosok, akiket kiküldtek, hogy a hegy felé vezető lépcsők közelében lévő fákról szedjék le a mangót, botokkal kezdték ütni a fát ahelyett, hogy felmásztak volna rá, és egyenként szedték volna le a gyümölcsöket. Az ütésektől a fa levelei is csomókban hullottak le a fáról. Bhagaván, a botok hangját hallván, még a kanapén ülve üzent az egyik segítőjével, hogy hagyják abba. Amikor szokásához híven kiment, látta a kupacokban heverő leveleket. Mivel nem bírta elviselni a borzalmas látványt, keményen lehordta a napszámosokat. [... ] Vajon az, akit ennyire megérintenek a fáról lehulló levelek, el tudná viselni az emberek elméjében létező fájdalmat? Bhagaván Ramana valóban az együttérzés nektárjával telt óceán."16
A szent békéje és szelídsége többféle állatot vonzott oda, s ő mindenki máshoz hasonlóan kezelte és szerette őket. A közelében madarak fészkeltek és mókusok kerestek maguknak lakhelyet. Az ásramban tehenek, kutyák, majmok találtak menedéket, de volt, hogy ragadozó állatok is betévedtek, akik valósággal „megszelídültek" a szent közelében. Jelenlétében semmilyen állatot nem bánthattak, még a kígyókat sem. „Mi jöttünk el az ő otthonunkba, és semmi jogunk nincs rá, hogy zaklassuk vagy zavarjuk őket. Ők sem háborgatnak bennünket" - mondogatta.
Ramana Maharsit különösen bensőséges kapcsolat fűzte egy Laksmí névre hallgató tehénhez, akinek a „testtől való megszabadulásáról" Nágammá beszámolója így tudósít: „Amikor Bhagaván háromnegyed tízkor szokása szerint a tehénistállóhoz sétált, betért Laksmíhoz. Leült mellé a szalmára, mindkét kezével felemelte a fejét, egyik kezével gyengéden végigsimította az arcát és a torkát, majd bal kezét a fejére helyezve jobb keze ujjával lefelé, egyenesen a szív felé kezdte simítani Laksmí nyakát. Miután mindegy negyed órán keresztül ezt tette, így szólt Laksmíhoz:
- Mit mondasz, anya? Szeretnéd, ha itt maradnék egyedül veled? Itt maradnék, de mit is tehetnék? [... ]
Laksmí nyugodt maradt, túl volt már e világ kötöttségein, testi fájdalmain, mintha szamádhiban lenne. Bhagaván ülve maradt, nem szívesen mozdult el onnan. Szíve csordultig telt könyörületességgel."17
Hová is mehetne, és hogyan? Itt van.
Ramana Maharsi ideje nagy részét a számára épített teremben töltötte, nyáron viszont szabad levegőre vitték heverőjét. Tevékenysége rendszerint az étkezéshez szükséges levelek összefűzéséből, a nyomdából érkező korrektúrák javításából, újság- és könyvolvasásból, a hozzá érkezett levelek megválaszolására adott javaslatokból állt, ám mindeközben jól látszott, hogy ő ezeken teljesen „kívül" van. Bár nagyon sok meghívást kapott az ország és a világ különböző tájaira, soha nem hagyta el Tiruvannámalait, utolsó éveiben pedig az ásramot sem. A nap legnagyobb részében csendben ült látogatói társaságában, néha válaszolt a hozzá intézett kérdésekre. Sugárzó tekintetéből sokan békét és megnyugvást merítettek, mások időtlenséget tapasztaltak a közelében.
1946-ban ünnepelték a szent Tiruvannámalaiba érkezésének 50. évfordulóját. 1947-ben egészsége megrendült, majd egy év múlva a bal könyöke alatt hamar növekvő duzzanat jelent meg. Az ásram orvosa az operáció mellett döntött, de egy hónap múlva visszanőtt a daganat. Neves sebészek ismét megoperálták, ám a seb nem gyógyult be, és a - közben rosszindulatúként diagnosztizált - daganat ismét megjelent. Az orvosok a kar amputá-cióját javasolták, de Ramana mosolyogva így válaszolt: „Nincs szükség riadalomra. A test maga a halálos betegség. Engedjük természetesen eljutni a véghez. Minek megcsonkítani? Egyszerűen le kell takarni a beteg részt."18 Két további operáció következett, majd a hagyományos indiai gyógyászat különböző módszereinek és a homeopátiának kipróbálása, de a betegség semmilyen kezelésre nem reagált kedvezően. Maharsi a szenvedés semmilyen jelét nem mutatta. Betegségét külső megfigyelőként szemlélte. Szeme a szokott módon ragyogott, s kegyelme továbbra is áradt minden élőlényre.
Ramana nagy együttérzéssel viseltetett mindazok iránt, akik vigasztalanul bánkódtak szenvedései láttán, újra és újra emlékeztette őket arra, hogy ő nem azonos a testtel: „Bhagavánnal azonosítják a testet, és azt hiszik, hogy szenvedek. Milyen kár! Kétségbe vannak esve, amiért Bhagaván elhagyja őket - de hát hová is mehetne, és hogyan? Itt van."19
Halála 1950. április 14-én este 8 óra 47 perckor következett be. Aznap még áldást osztott az őt felkeresőknek, ám mindenki tudta, hogy közeledik a végső pillanat. Énekelni kezdték az Arunácsalához írt himnuszát, majd kérésére felültették. Rövid időre kinyitotta ragyogó szemét, és pár pillanattal halála előtt egy könnycsepp gördült le arcán. A haláltusa semmilyen nyomát nem lehetett érzékelni rajta. Halála pillanatában egy üstökös szelte át az eget, majd áthaladva az Arunácsala csúcsa fölött, eltűnt. A jelenséget India több pontján is érzékelték.
Ki vagyok én?
Srí Ramana Maharsi megszólalása után is legtöbbször csendben (a csend által) tanított. „A csend a kifogyhatatlan tanítás, mondotta. A csend örökké beszél, a nyelv örökkévaló áradása az. [... ] Csakis a csend az örökkévaló beszéd, az egyetlen szívtől szívig hatoló szó" - idézi őt Grace J. McMartin, az Abszolút tudatosság című Maharsi-könyv előszavának írója és szerkesztője.20 „Ez az [ti. a csend - szerk. megj.] önvaló nyelve, az önvalóval történő azonosulás, és önmagától ragyog. Minden benne foglaltatik az önvalóban" - jegyezte fel mondását Szúri Nágammá is.21
Maharsi nem utasította el a kérdésekkel hozzá fordulókat, nekik kezdetben írásban, később szóban válaszolt. Hátrahagyott írásait három csoportba lehet sorolni: prózai művek, versek, fordítások. Prózai művei (Ön-kutatás, Ki vagyok én?, Szellemi útmutatás) akkor keletkeztek, amikor nem beszélt, csak írásban válaszolt a feltett kérdésekre. Versei hosszabb-rövidebb filozofikus költemények (pl. az Útmutatás veleje, a Negyven versszak a Valóságról, Öt versszak az Önvalóról stb.), az Arunácsalához írt himnuszok és más témájú versek. Legtöbbet Sankarácsárja műveit fordította, de fordított a Bhagavad Gítából és az ágamákból is. Műveinek nagy részét tamilul szerezte, de szanszkrit, telugu és malajálam nyelven is írt.22
„Neki nem volt szüksége arra, hogy az elme megerősítéssel szolgáljon a tündöklő valóságról, melyben ő már megszilárdult, hanem követői igényelték a magyarázatokat" - írja róla Arthur Osborne.23 Az önvalóról való gondolkozása, „filozófiája" az évek során semmit sem változott vagy fejlődött. „Ez nem is volt lehetséges, hiszen nem arról volt szó, hogy kidolgozott volna valamilyen filozófiát, hanem pusztán felismerte a transzcendens igazság kifejeződéseit az elméleti munkákban, a mítoszokban és a jelképekben."24
Tanításának középpontjában - az advaita védántához hasonlóan - az egyetlen létezés felismerése áll, mely úgy nyilvánul meg a világegyetem minden teremtményében, hogy közben örök önvalója soha nem változik meg. Maharsi a világot elkülönült, önmagában létező dologként valótlannak mondta, s csak az önvaló megnyilvánulásaként tekintette valósnak. Sokszor emlegetett hasonlata szerint úgy kell ezt elképzelni, mint a vetítővásznon pörgő jeleneteket: tényleges eseményekként azok valótlanok, árnyjátékként viszont valóságosak. „Az önvaló kutatása által lehetséges az önvaló felismerése. [... ] Mindennek a forrása az önvaló, és ha valaki felismeri az önvalót, akkor semmit sem fog az önvalótól elkülönültnek tekinteni" - válaszolta az érdeklődők kérdésére.25 Mindez az igazi belső béke megtalálásával jár, mert „a békesség a valódi természetünk. Azt nem kell elérni. A gondolatainkat kell eltávolítani" - mondogatta.26 Az önvaló felismerését az emberben létező - valótlan - ego akadályozza. Ennek eltávolításával ragyog fel az önvaló: „A valóság egyszerűen az ego elvesztése. Semmisítsd meg az egót azáltal, hogy felkutatod mibenlétét! Mivel az ego nem valós létező, elenyészik majd, és a valóság önmagától felragyog. Ez a közvetlen módszer - hirdette -, míg minden egyéb az ego megtartásával történik. [...] A megszabadulás természetes állapotunk, mely az ego eltűnésével ragyog fel. Ego nélküli, ön-tudatos élet a megszabadult lélek élete. Az ilyen ember az igazság, a szív mélyéből cselekszik és él, s nem befolyásolják a tudatlanságban lévő világ megrázkódtatásai."27
A felismerés legjobb útjaként Maharsi a „Ki vagyok én?" kérdés megválaszolását tartotta.28 E módszer által az elme (ego) saját forrására összpontosul, ahol megszűnik létezése. Ekkor ragyog fel teljes pompájában az önvaló. Ez volt az ő útja is, hiszen ő is minden előzetes útmutatás nélkül ismerte fel az önvalót. Mivel ezt lehetségesnek látta, követői esetében nem tulajdonított különösebb fontosságot az elméleteknek, minden kérdést az nmegismerés felé irányított.
Tanítása nem tagadta a személyes Isten létét, akihez imáival fordul az imádkozó, hiszen az imák és istentiszteletek során is „eggyé olvad" tárgyával az imádságot vagy istentiszteletet végző személy. Ebben az esetben is igaz, hogy önmagában minden csak az önvaló megnyilvánulásaként valós. „Ha teljes szíveddel Isten után kutatsz, akkor biztos lehetsz afelől, hogy Isten kegyelme is keresni fog téged"29 - ismételgette, miközben a teljes önátadásra buzdított: „Add át magad, és minden rendben lesz. Ruházz minden felelősséget Istenre - ne te cipeld a terhet! [...] Isten védelme alatt semmi sem érinthet meg. A megkönnyebbülés érzése egyenes arányban áll az Istenbe vagy önvalóba vetett bizalmaddal. [... ] Az »én« és az »enyém« érzése elvész. Ezt jelenti az, hogy »Isten akarata szerint cselekedni«."30
Srí Ramana Maharsi soha senkinek nem tanácsolta azt, hogy távolodjon el saját vallásától. Tiszteletben tartott minden vallást, így az őt felkeresők között szinte minden szellemi út képviselői megjelentek. Azt azonban mindvégig szilárdan állította, hogy „ezeknek az ösvényeknek végül az önkutatás nyílegyenes útjába kell torkollniuk, vagyis hogy végül mindenkinek önmaga valós természetét kell megtalálnia, s fel kell tennie a végső kérdést: »Ki vagyok n?«"31
Jegyzetek
1 Az advaita a védánta nevű ortodox hindu iskola egyik ága (hat ortodox hindu iskola ismeretes). Az advaita tanításának magja a Cshándógja-upanisadban található kijelentés, az: „Az vagy te." Ennek értelmében a személyes lélek (Átman vagy Önvaló) és az egyetemes lélek (Brahman vagy Abszolút) nem különbözik egymástól. Az advaita védánta - 20. század előtti - leghíresebb képviselője a 8. században élt Sankara (Ádi Sankarácsárja).
2 Srí Ramana Maharsi összes művei (fordították: Alder Mónika, Buji Ferenc, Fajd Ernő, Malik Tóth István, Szász Ilma, Veszprémi Krisztina) Filosz Kiadó, Budapest 2006. (Osborne, Arthur, Előszó, 12-13.)
3 Az Arunácsala-hegyet az advaita tan követői szentnek tartják, mert az - hitük szerint - Siva istenség megtestesülése. Később Srí Ramana kijelentette, hogy az Arunácsala a föld szíve, a világ spirituális központja. (Arunácsala magyar fordításban: Szent Vörös Hegy)
4 Mahádévan, T. M. P., Ramana Maharsi és létfilozófiája. (ford. Alder Mónika) Kiadó Ramanan, V. S., Tiruvannámalai 1989, 8. (www. arunachala.hu/pdf/bhagavan.pdf)
5 Wilber, Ken, A [XX.] század szentje. Bevezető a Talks with Sri Ramana Maharshi (Beszélgetések Srí Ramana Maharsival) című könyv amerikai kiadásához. (http://www.integralvilag.hu/fileadmin/tudastar/ monasz_elso_ev/6_hv_fuggetlen_spir_tanitok/Ramana_Maharshi_ jegyzet.pdf)
6 A hindu felfogás szerint a szamádhi a tudatosság legmagasabb rendű formája, „az egység állapota".
7 Mahádévan, Ramana Maharsi és létfilozófiája, 13.
8 Srí Ramana Maharsi összes műve. (Osborne, Arthur, Előszó), 16.
9 Mahádévan, Ramana Maharsi és létfilozófiája, 15-16.
10 Srí Ramana Maharsi, Tudatos halhatatlanság (szerk. Paul Brunton és Munagala Venkataramiah), Filosz Kiadó, Budapest 2005, 7.
11 Brunton, Paul, India titkai. Rózsavölgyi Kiadó, Budapest 1938,
256-257.
12 Godman, David (szerk.), Ugorj az ismeretlenbe! Beszélgetések Sri H. W. L. Poonjával (Ford. Veszprémi Krisztina és Malik Tóth István) Reiki Alapítvány, Budapest 1999. (Az idézett rész a www.arunachala. hu/id39.htm internetes oldalon is olvasható.)
13 Osborne, Arthur, A szent hegy bölcse - Srí Ramana Maharshi, Negyven versszak a valóságról. Reiki Alapítvány, Budapest 1999. (Az idézett rész a www.arunachala.hu/id38.htm internetes oldalon is olvasható.)
14 A könyv magyar fordítása megjelenés előtt áll. Az idézett, 1935. január 24-én lejegyzett, 17. beszélgetés a Ramana Baráti Társaság honlapjáról (www.arunachala.hu) származik.
15 Nágammá, Szúri, Levelek Srí Ramana Maharsi ásramjából. Filosz Kiadó, Budapest 2007, 145.
16 Uo., 43.
17 Uo., 173.
18 Mahádévan, Ramana Maharsi és létfilozófiája, 17.
19 Ramana gyakran egyes szám harmadik személyben beszélt magáról.
20 Abszolút tudatosság. Srí Ramana Maharsi tanításai (válogatta: Grace J. McMartin), Filosz Kiadó, Budapest 2003, 9.
21 Nágammá, Szúri, Levelek Srí Ramana Maharsi ásramjából, 134.
22 Minden említett mű megtalálható a Srí Ramana Maharsi összes műve című kötetben. Filosz Kiadó, Budapest 2006.
23 Srí Ramana Maharsi összes műve. (Osborne, Arthur, Előszó), 16.
24 Uo.
25 Pl.: Nágammá, Levelek Srí Ramana Maharsi ásramjából, 37.