ÖRÖKÉRVÉNYŰ IGAZSÁGAINK
Emlékkönyv Jakab Gábor 70. születésnapjára
„Miénk a fény, amit lelkünkbe fogadunk; s a föld, amelyen élünk és meghalunk” – Tamási Áron Szülőföldem
című regényében megfogalmazott gondolata akár a Jakab Gáboré is
lehetne, aki a nagynevű falusfélhez hasonlóan éli, hirdeti a „Fény” és
a „föld” szeretetét és szolgálatát. Az isteni Fény őt a papi rendbe
hívta, ahol immár negyvenhét esztendeje beszél és ír arról, Akit/amit
lelkében felismert. Jakab Gábor ma is a tanítvány alázatával és az
írástudó felelősségével dolgozik. Szeretettel végzett szolgálata
lelkét, szellemét olyannyira frissen tartja, hogy szinte hihetetlennek
tűnik: hetven esztendőt élt végig a földi keretek között ismert
időfolyamból. E kerek évforduló kapcsán néhány tisztelője írásaiból
emlékkönyv készült, amely „ezt a sokoldalú, nyitott, békeszerető, a
szépet kedvelő egyéniséget köszönti a sokszínűség és az igényesség
jegyében”.
A kötet gondos szerkesztője, Bodó Márta
hátlapon hozott gondolataiban tömören jellemzi a korábbi sajtós
munkatársat, a kedves pap-barátot: „Úgy tudott jelen lenni a
szakértelmiségiek és »egyszerű hívek« mellett egész papi pályája során,
mint egyenlő az egyenlők közt: se az egyházi rangjából, se a korából,
műveltségéből, nyelvtudásából adódó fölényét nem éreztette, hanem
dialóguspartner akart lenni. Párbeszédbe került és folytonos
dialóguspartner maradt a világgal, annak kételkedő vagy nem hívő
részével is, mint ahogy máig párbeszédben áll irodalommal, színházzal,
tudománynyal, a teológia modern irányzataival, s az élet egészével,
annak zajlásában”. E találó jellemzéshez mintegy „magyarázatul” is
szolgálhat Kovács Sándor kolozsvár-belvárosi plébános,
kolozsdobokai főesperes kötetindító írása, mely az irodalomból, a
Szentírásból és magától az ünnepelttől kölcsönvett gondolatok közé
ékelve rajzolja meg a kolozsvárkerekdombi plébániaközösséget negyven
éve szolgáló főpap életútját. „Jakab Gábor egész életpályáját,
világlátását, lelkiségét, meggyőződését, hitéletét meghatározták az
életpéldát jelentő, példaadó eszményképeinek tekintett székely
„Áronok”: Gábor Áron, az 1848/49-es magyar szabadságharc ágyúöntő
mestere, Tamási Áron, az erdélyi írócéh meghatározó egyénisége, a toll
mestere és Márton Áron, az egyedül üdvözítőnek akaratából a
gyulafehérvári egyházmegye püspökeként saját példaadásával utat mutató
lélekmester” – írja a méltató. Kovács Sándor az írása címéül is
választott, sokak által ismert Jakab Gábor-mondásban – „A legfontosabb, hogy igazat mondjunk”
– foglalja össze az ünnepelt egyházi pályáját, egész eddigi életútját,
majd sorban felemlíti azokat az írásokat, kiadványokat, amelyek a
felismert igazság kimondásának fórumai voltak: a másfél évtizedig
főszerkesztett Keresztény Szó folyóiratot és a Vasárnap
hetilapot, a Miatyánk, a hitvallás és a tízparancsolat megértése,
átelmélkedése céljával megírt három könyvét és az A, B és C betűvel
jelzett egyházi évek vasár- és ünnepnapi szentmiséi bibliai szövegeinek
alkalmi értelmezésmagyarázatát hozó három kötetét. Kovács Sándor
figyelme kiterjed az 1988. augusztus 29-én a kommunista államhatalom
vallásellenes megnyilvánulásai miatti aggodalom hangján írt és négy
évvel később a Keresztény Szó hasábjain közzétett levél kapcsán (melyet
az ünnepelt is aláírt) kibontakozott polémiára és a Tamási Áron
temetésével kapcsolatos Jakab Gábor–Sütő András nyilvános levélváltásra
is. A kiragadott esetek kétségkívül Jakab Gábor bölcs meglátását,
igazságérzetét példázzák.
Az emlékkönyv másik, megemlékező, köszöntő jellegű írását – Jakab Gábor kacagása
címmel – Kántor Lajos, a Korunk folyóirat főszerkesztője jegyzi, aki
mellőzi az ünnepelt munkásságának évszámokhoz kötött számbavételét,
megismerkedésük és kialakuló barátságuk képeit is éppen csak
megvillantja, ám annál többet időzik egy sajátos Jakab Gábor-jegynél: a
kacagásnál. Bár jól ismeri Jakab Gábor híveinek számbeli fogyatkozása
fölötti szomorkodását, nem tartja őt keserű embernek, sokkal inkább
olyannak, aki a világ befogadásában szüntelenül gyarapodni kíván, a
tanultakat pedig hittel és humorral képes feldolgozni. Szerinte ezek a
jegyek rokonítják leginkább híres falustársához, Tamási Áronhoz és a
két közös erdélyi baráthoz, Deák Ferenchez és Benczédi Sándorhoz. „Ez
az egyházi dogmákon felülemelkedő világnézeti rokonság, a
felszabadultan kacagni tudás őrizte meg Gábort hetvenévesen fiatalon” –
állapítja meg Kántor, aki hite mellett humora megőrzését kívánja
barátjának élete következő szakaszára.
Az említett két hosszabb köszöntőszöveg közé ékelődik Tompa Gábor színházigazgató– rendező Hitre lobbanó szikrák – Sorok a hetvenéves Jakab Gáborhoz címmel
írt négystrófás költeménye. Tompa istenes versének utolsó szakasza
szólítja meg igazán a „mindig Egy és ugyanaz” Isten igéit hirdető
ünnepeltet: „Áldott légy, nyájak őrizője, / ki a világ titkát hittel
magyarázod! / Szereteted konok tüzénél / megmelegedhet mind, aki
fázott.”
Az emlékkönyv további tizenkét írása tanulmány (Gábor Csilla: Töredék – tükrök előtt; Vencser László: Örökérvényű hivatásaink; Holló László: A laikusok által vezetett egyházmegye; Bereczki Silvia: A II. vatikáni zsinat egyházképének tükröződése a gyulafehérvári egyházmegye vezetésében 1965–2000 között; Nagy József: A kenotikus mentalitás üzenete a mai lelkipásztori gondolkodásmód és gyakorlat számra; Jitianu Liviu: Szenvedés és krisztusi identitás; Zamfir Korinna: Máté Jézus-képe a Jeremiás-idézetek fényében; Nóda Mózes: A zsidó istentisztelet; Oláh Dénes: Istentisztelet, prédikáció; Farmati Anna: A poézis mint a mondható határa – avagy merész párhuzamok az éjszakáról; Bodó Márta: Művészi és vallási élmény Pilinszky János színházkoncepciójában; Benyik György: Erdélyi fohász Jézushoz), melyeket szerzőik szeretettel ajánlanak a teológiatudományokban és irodalomban is igen jártas ünnepeltnek. A kötetet Bándi Emese grafikái díszítik, a címlapterv is az ő nevéhez köthető.
A
Verbum Keresztény Kulturális Egyesület kiadásában megjelent igényes
kivitelezésű, gazdag tartalmú kiadvány méltó tisztelgés a
gyulafehérvári főegyházmegye sokoldalúan művelt hetvenéves papja előtt.
Ad multos annos! (Verbum, Kolozsvár 2008)