„Ki
vagy te? A gondolataid? Azok folyton változnak, az nem te vagy. A
neved? Az nem te vagy. A tested? Folyton változik. Hát ki vagy?” –
olvasom Weöres Sándor sorait az Élet, hit, lélek című könyvben, amely
lényegében eszmecsere Polcz Alaine pszichológus-tanatológus, Beer
Miklós váci püspök és Sajgó Szabolcs jezsuita között.
Valóban,
az ember saját identitását sem tudja meghatározni: a test–lélek– tudat
bonyolult kapcsolatát mindig másmás szempontból vizsgálják a tudósok
is. Csak a földi létben létezünk ebben a formában, de ennek az életnek
a határait is titok borítja. „Azt hiszem, az élet nem akkor kezdődik,
amikor az emberi testben elkezdődik, és nem akkor végződik, amikor az
emberi test bevégződik. Az még nagyon fontos, hogy a tudósok abban már
nagy nehezen megegyeztek, hogy az élet, mármint a biológiai, mikor
kezdődik. Ám a halál megállapítása egyre bonyolultabb – nem a szív
megállása, nem is az agyhalál – sőt, a klinikai halálból vissza tudjuk
hozni az embereket” – mondja a könyvbeli párbeszéd során Polcz Alaine.
De ugyanilyen fontos a halál elfogadásának a kérdése is, amelyre
életünkben kell felkészülni, derül ki a beszélgetésből.
Mindig
úgy gondoltam, hogy a gyors, fájdalommentes, váratlan halál Isten
ajándéka a jó emberek számára. Ezért lepődtem meg, amikor a könyvben
egy régi ima szövegét olvastam: „Istenem, őrizz meg engemet tűztől,
víztől és a hirtelen haláltól.” Miért annyira fontos, hogy ne hirtelen
érjen, miért fontos készülődni a halálra? Erre is választ ad a
gondolkodók beszélgetése: „Ha úgy élünk, hogy tudjuk, hogy meghalunk,
egészen másképp alakul a fontossági sorrend, akkor nem a Mercedesszel
és más hiábavalóságokkal törődünk” – állapítja meg a pszichológusnő. A
jezsuita hangsúlyozza, hogy a halálra való készülés „nem azért van,
hogy az ember valamiféle siralomvölgybe sírja be magát, hogy sötét
gyászban éljen, hogy mindenféle öröm távol legyen tőle. Éppen fordítva.
Azért van mindez, hogy az ember az alapoknál rendbe tegye a belső
világát, a gondolkodását, és így felszabadultabban örüljön mindannak,
ami van.” Ennek az életörömnek az alapja a szeretet: az esélytelennek
tűnő életben is új lehetőségeket ad Isten szeretete. De ezt az állandó
isteni jelenlétet fel kell ismerni, és itt kapcsolódik az élet–halál
kérdésbe a hit. Nem értékelhetjük eléggé az életet, ha nem nézünk
szembe – reménységgel tele – a halállal. Mit tehetünk, hogy életünk
értékét és a halál elkerülhetetlenségét helyesen fogjuk fel? Legtöbbünk
elvileg egyetért azzal, hogy az élet értékes és a halál biztos, mégis
sokszor hanyagul és felelőtlenül bánunk perceinkkel, halálunk napján is
gazdasági terveket kovácsolunk. Hogyan érthetjük meg, hogy minden, amit
a halál elvehet, értéktelen, s csak az jelentős, amitől nem tud
megfosztani? Miként tudatosítsuk magunkban, hogy létünk Isten ajándéka,
és halálunk nem büntetés, nem vég? – A három beszélgető megegyezik
abban, hogy az egyház feladata az embereket nevelni, közelebb vinni a
misztikához, a spiritualitáshoz. A halál titkát csak úgy lehet
megközelíteni, ha intenzív lelki életet élünk. Fel kell ismernünk
életünkben az istenélményt, a Mindenható állandó gondoskodó, szerető
jelenlétét ahhoz, hogy földi létünket méltóan fejezhessük be. A régi
idők rítusai nem voltak primitív megnyilvánulások, hanem szükséges
felkészülést jelentettek a halál elfogadására mind a távozó, mind a még
itt maradó számára. Polcz Alaine szinte megtanít arra is, miként
engedjünk el valakit, még ha fájdalmas is az elvesztése. Sokat kell még
tanulnunk bölcs és mélyen hívő emberektől ahhoz, hogy életünk, amelynek
része a halál is, teljessé váljék.
A
váci püspök szavai fogalmazzák meg a legérthetőbben a halál, a hit, az
élet kapcsolatát: „Amikor a halálról beszélünk, nagyon fontos
hangsúlyozni, hogy az csak egy megálló, nem az élet vége. Amikor
először láttam közelről felszállni egy repülőgépet a Ferihegyen, egy
hasonlattal az jutott eszembe, hogy az Úristen minket is valami sajátos
létre szánt. Átvitt értelemben a repülésre! A repülőnek először végig
kell száguldania a betonon, mint egy autónak, hogy végül
felemelkedhessen, hogy szállni tudjon. Ez nálunk a szeretetben, a
hitben való felemelkedés. Ehhez azonban tényleg az kell, hogy a napi
küzdelmekben, a helytállásban, a szeretet útján »kifussuk magunkat«,
hogy fölemelkedhessünk az Isten-lét világába. A »betonra« szükség van,
de nem szabad ott maradni!”
Ha
elolvassunk e könyvet és elgondolkozunk üzenetén, már előkészületet
tettünk a nagy „repülésre”! (Manréza füzetek 4 – Éghajlat Kiadó,
Budapest 2007)