Christoph Schönborn

TEREMTÉS ÉS EVOLÚCIÓ

A kulcskérdés: van-e értelme a világnak?

Semmi sem érint bennünket nagyobb mértékben, mint az eredetünkre és célunkra, valamint az élet értelmére vonatkozó kérdés. Hiszen ennek mindenikünkben meg kell fogalmazódnia ahhoz, hogy életünket igazán emberinek mondhassuk.

Létezik-e válasz e kérdésre? S ha igen, hol keresendő? Milyen szabályok ellenőrizhetik a kínálkozó válaszok helyességét? Hogyan dönthető el, hogy egy adott válasz segít-e a személyes, valamint a közösségi élet helyes irányításában? Hol találhatóak a kritériumok, melyek egy erkölcsileg felelősségteljes álláspontért kezeskednek, például az embrionális őssejtek előállítása (embriókat elpusztító kutatás) körül kialakult, forrón vitatott problémákban?

A kulcskérdés, amelytől a válasz függ, tulajdonképpen az evolúció témája körül kibontakozott vita témája: van-e értelme a világnak, amelyben élünk, és az életünknek ebben a világban? Mert csakis annak van értelme, aminek van célja is. Értelem nélkül nem lehetséges a tájékozódás, nem létezik sem tervezés, sem kivitelezés.

Ratzinger bíboros kijelenti az Isten és a világ című interjúkötetben (Freiburg/Br. 2000, 119): „Keresztény szemszögből nézve, a világ egy bonyolult evolúciós folyamat eredménye, amely azonban mélységeiben az isteni szóból, a Logoszból ered. Ezért van értelme is."

Az értelem mint a tudomány és a vallás közötti kapocs

A puszta esetlegességgel és céltalansággal szembeni értelemről van itt szó, valamint a tudomány, az értelem és a hit kapcsolatának mélyebb átgondolásáról. Benedek pápa (Ratzinger bíboros) minden egyes fejtegetése és értekezése az értelem közvetítő szerepéről szól. A jelenlegi konfliktust gyakran a tudomány és a vallás közötti összeütközésre korlátozzák, azonban sokkal inkább a kettő közötti kapocsról, az értelemről van szó: a tervezésről, a célirányosságról, a magában a természetben egyre inkább felismerhető tervről és célról. Véleményem szerint minél több ismerettel rendelkezünk, minél átfogóbb és részletesebb az élet folyamatáról szerzett tudásunk, annál nagyobb kellene legyen a csodálatunk is, annál inkább kérdésesebbé kellene váljon a véletlenről való beszéd; valamint annál értelmetlenebbeknek kellene feltűnjenek azon elméletek – ahogy arra már a New York Timesban is utaltam –, amelyek az élet keletkezését „céltalan, minden tervet kizáró véletlenszerű változásokra és a természetes kiválasztódásra" vezetik vissza.

Stanley Jáki bencés szerzetes és tudománytörténész szerint valósággal furcsának mondható, hogy léteznek darwinisták, akik tudományos működésüket annak a célnak szentelik, hogy bebizonyítsák: nem létezik cél (The Road of Science and the Ways to God. Edinbourgh 1978, 281).

Ellentmond az evolucionista elmélet a finalitásnak és a célirányosságnak? Jáki a rá jellemző csípős, ironikus hangon jelenti ki: „Az elmélet legnagyobb problémája az, hogy ez az állítólag céltalan evolúciós folyamat olyan teremtményt eredményezett, vagyis az embert, aki mindent célszerűen tesz. Maguk az evolucionisták is egy meghatározott céllal tagadják a célt magát; szándékuk a materializmus tanainak felkarolása, amely bizonyíthatóan nem nevezhető tudománynak, hanem egy metafizika-ellenes világnézetnek" (Non-Darwian Darwinism. In. R. Pascual [ed.], L’Evoluzione, Croce via di scienza, philosophia e teologia, Roma 2005, 44). „Omne agens agit propter finem" – így hangzik a klasszikus metafizika egyik alapelve, amely Arisztotelésztől kezdődően egészen Tamásig végigkövethető (lásd. STh II-II, 1,2; I 44,4).

Az „értelmes tervezés" (intelligent design) kérdéseteljesen létjogosult

Még egyszer hangsúlyozom: a természet bizonyos szemléletmódja alapján a „Miért?/Mi végett?" kérdésének, valamint a finalitás keresésének kizárása jogos és módszeresen igazolható. Azonban a következtetés, miszerint nem létezik finalitás, már egyáltalán nem mondható létjogosultnak és kellően megalapozottnak, sokkal inkább értelmetlennek.

Annak az erőszakosságnak, amelyet az „értelmes tervezés"-sel („intelligent design") foglalkozó amerikai tudóscsoport ellen tanúsítanak, nem sok köze van a tudományhoz. Eljárásuk módszere kritizálható. Azonban az élőkre jellemző nyilvánvaló „értelmes tervezettség" eredetének kérdése teljesen jogos, sőtaz emberhez és gondolkodó képességéhez tartozó kérdés.

A válasz nem a szigorúan természettudományos és módszeres kutatástól várható, hanem az embertől, aki kérdező, a világra rácsodálkozó, gondolkodó lény.

Joachim Illies a következőképpen ír erről a különbségről: „Sem a dolgok mögött rejlő rendező értelmet, sem a szándék nélküli, céltalan véletlent nem lehet természettudományos módon bebizonyítani. A biológia, ahogyan fejlettebbé válik, egyre inkább felismeri, hogy saját kutatási területén nem tud választ adni az evolúció indítóokát kereső kérdésre" (Biologie und Menschenbild, 1975, 19f).

Hol található tehát a válasz? Mindenekelőtt erről szólna ez az előadás. Az általam ajánlott gondolatmenetet egy metafora, egy kép segítségével szeretném világossá tenni, melyet Joachim Illiesnél találtam. ő két létráról beszél: Darwin és Jákob létrájáról (Schöpfung oder Evolution. Ein Naturwissenschaftler zur Menschwerdung. Zürich 1979, 104). Az említett kép az evolúció emelkedő és a Teremtő Lélek leereszkedő mozgását hivatott szimbolizálni. Kétfajta mozgásirány, amelyeknek együttes szemlélése teszi lehetővé az egészre kiterjedő látást. Azt, hogy mindkét mozgásnak központja, értelme és belső célja Krisztusban található, végül ismét szóba hozom az előadás végén.

Két szemléletmód – két történet

A 70-es évek elején került sor a Nobel-díjas viselkedéskutató, Konrad Lorenz és a logoterápia atyja, Viktor Frankl között egy párbeszédre, amelyről így tudósít a koncentrációs tábort túlélő Freud-tanítvány: „Hogyha olyan sokan állítják, hogy az evolúció nem más, mint a véletlen következménye, és kizárólag értelmi összefüggést nélkülöző véletlen események eredménye – mint pl. a mutációs folyamatok –, ebben az esetben nem létezik semmiféle teleológia (egy meghatározott célra való irányultság). Azonban ha ez így van, akkor mégiscsak fel kell tennünk magunkban a kérdést, hogy ez a biológiai megközelítésmód szükségszerűen az egyetlen olyan mód-e, amellyel a valóságot szemlélhetjük. Nem lehetséges vajon, hogy ez a biológiai megközelítés a valóságnak csupán egyik síkját képezi, amelyhez egy merőleges sík is kapcsolódik? Továbbá elképzelhető-e – ebben a koordináta-rendszerben gondolkodva –, hogy az említett másik szinten egy olyan elv található, amely összekötő vonalként funkcionál a tisztán vízszintes síkon véletlenszerűen és összefüggéstelenül elhelyezkedő pontok között? Ebből a szempontból már (az említett függőleges sík figyelembevételével) a mutációk hátterében is elképzelhető a teleológia (értelmi kapcsolat és célirányultság)."

„Nem várom el Konrad Lorenztől – folytatja Frankl az előadásában –, hogy ő ezennel teljes mértékben magáévá tegye ezt a gondolkodásmódot, és hogy úgy vélje: igen, valóban létezik célirányultság és értelem. Azonban azt elvárom, hogy ne kizárólag a tisztán vízszintes sík által meghatározott szemlélési módot tartsa lehetségesnek. Akkoriban Konrad Lorenznek a következőket mondtam: – Tudja, hogyha ön egész egyszerűen bevallaná, hogy alapjában véve létezik teleológia, azaz értelmi összefüggés és célirányultság, mert létezik egy másik szint a biológiain kívül, akkor jogosult lenne egy második Nobel-díjra – egy bölcsesség-Nobel-díjra. Hiszen a bölcsesség a tudomány és a saját korlátok ismeretének együttesét feltételezi." (V. E. Frankl, Ethos. Neues Tabu, 1974) (Schöpfung oder Evolution. Ein Naturwissenschaftler zur Menschwerdung. Zürich 1979, 104). (Egy kis kötetből idézem ezt a beszélgetést, amelyet mindenkinek a legmelegebben ajánlok, főleg a fiatalabb olvasóknak, mivel ez kiemelkedő módon feldolgozza a legtöbb idevágó kérdést, amelyeket még a következő kötet is tárgyal: Peter Blank, Alles Zufall? Naive Fragen zur Evolution. Augsburg 2006, 75sköv.).

Két szemléletmód, amelyek természetesen gyakran egymást kizárónak, egymással vetekedőnek tűnnek fel, s amelyek az Egyesült Államokban nagy port kavarnak fel, olykor hatalmas médiavisszhang kíséretében. Talán segít ez a gondolatmenet abban, hogy tisztábban lássuk: nem csupán két szemléletmódról van szó, hanem két történetről is, amelyeket igen gyakran egymást kizáró versenytársként állítanak be.

A darwinizmus a teremtéstörténet alternatívájává vált

Az évszázadok folyamán a világ keletkezését teremtéstörténetként mesélték, amint ez a Bibliában áll. Az emberek egy történet hosszú folyamatának részeként határozták meg magukat, ez a történet Ádámmal és Évával kezdődött, és hatnapos munkálkodásával alapozta meg a Teremtő. Kb. 6000 év óta teremtetett a világ. A zsidó nép a mai napig „a világ keletkezésétől" számítja az éveket. Naptáruk szerint a világ teremtése utáni 5767. évben vagyunk. Nem csoda, hogy a világmindenség nagyságának és a föld hosszú történetének felfedezése egyre erősebb konkurenciát jelentett a bibliai történettel szemben, amelyet a „tudományos" világtörténelem – mitikus elbeszélésként tüntetve azt fel – egyre inkább háttérbe szorított. A konkurencia az élet darwinista elbeszélésének megjelenésével éleződött ki igazán: a darwinizmus a teremtéstörténet alternatív elméletét kezdte jelenteni, amely természetesen már nem igényelte a teremtőt, és – a bibliai történettel ellentétben – a roppant érdekes, vonzó és mindent tisztázni képes tudományosság jegyében született.

Tudatában kell lennünk annak, hogy napjainkban a fejlődéselméletet mindenütt mint az érvényes keletkezéstörténetet terjesztik. Ez van fölényben a tankönyvekben, a médiában, a nyilvános vitákban, sőt a reklámokban és a karikatúrákban is.

És mindig azzal a meggyőződéssel mondják el, hogy e történet a tulajdonképpeni igazságot közvetíti. A bibliai történetnek legjobb esetben már csak az a szűk mozgástér marad, amelyben az emberi élet értelméről lehet valamit elmondani. Történetként csupán mítosszá vált mindaz, amit a Biblia első három fejezetében olvashatunk. Az általános szellemi helyzet így néz ki manapság: akinek a tudományos világkép mérvadó, annak az evolucionista minták alapján bemutatott világtörténelem jelenti a valódi történetet, míg a bibliai legjobb esetben is csupán szép mítoszként elfogadható.

A bibliai és a tudományos történet folytatása

Azonban mindkét történetnek folytatása van. A bibliai a szentmise keretében (mint pl. húsvét éjjelén), a vallásórákon (többnyire hasfájás „kíséretében" és lényegesen lerövidítve), illetve a koncerttermekben kerül szóba, amikor Haydn Teremtését játsszák. Egyébként mindenütt a „tudományos" történet a hangsúlyos, sőt ezt több esetben még a vallásórákon is átveszik, mert a „tudomány" ezt történetesen így írja elő. A kérdés elkerülhetetlen, és mindenekelőtt a fiatalok teszik fel (már ha egyáltalán vannak kérdéseik): melyik a valódi történet a kettő közül? A válasz általában egészen világos: a tudományos! Hogy is lehetne ez másként? Hiszen ez már „rég be van bizonyítva". Hogyan magyarázható mégis, hogy a tudományos vita Darwin művének (A fajok eredete) megjelenése óta sem csitul? Mint már korábban, napjainkban is erélyesen számonkérik a „darwini elbeszélést" olyan emberek, akik nem gyanúsíthatóak fundamentalizmussal. Annyi nyitott kérdés marad megválaszolatlanul, hogy ismételten csak csodálkozni lehet azon, milyen nyomatékkal és magabiztossággal beszélnek a „darwini fejlődéselméletről". A szigorúan tudományos evolúciókutatás, amely módszereinek lépéseit jól követhetően jegyzi le, kutatási ágként nagyon is tiszteletreméltó. Azonban a „minden evolúció következménye" mottó által megvilágított meggyőződés, miszerint a keletkezéstörténet darwini magyarázata a valóság minden területére kiterjeszthető, már nem fedhető tudományosan. Ezen a ponton már a világnézet, sőt talán az ideológiák „mezejére" lépünk.

A darwini keletkezéselmélet nem csupán az élet kezdetéről és fejlődéséről való elképzeléseket formálja át, hanem ugyanúgy hatást gyakorol a társadalmi életre, a nagy erkölcsi irányzatokra, a bioetikára, a pedagógiára, a tudományra. Alternatívája nem a kreacionalizmus, mint ahogyan azt egyesek szívesen hangoztatják, hanem Darwin és Jákob létrájának együttese.

Több érv szól amellett, hogy az élet egy hosszú, „fölfelé" tartó folyamat eredménye – az egyszerű kezdetektől az ember bonyolult összetettségéig terjedően. Csodálatos dolog egyre mélyebb szinteken fölfedezni az élet közös építőkockáit, ráébredni minden élőlény rokoni összetartozására. Azonban nemcsak hogy szükségtelen, de valósággal értelmetlen az életnek az ember megjelenéséhez vezető hosszas útját csupán véletlen folyamatként szemlélni. Hogyha egy csillagász, aki ugyanakkor pap és teológus, túlzásokba esve azt a kijelentést teszi, hogy maga Isten sem lehetett biztos abban, hogy az evolúció az ember megjelenéséhez vezet majd (így nyilatkozik P. George V. Coyne SJ a Spiegel 2000/52-es számában, 2000.12.22), akkor az értelmetlenség eléri végső határát. Egy pusztán a véletlenen alapuló folyamat alternatívája nem a teljes determinizmus lenne, hanem a teremtmények autonómiájának és a Teremtő isteni hatékonyságának – amely mindent fenntart és lehetővé tesz – közös figyelembevétele. Kezdetben az Ige volt, és nem a véletlen. Beszélhetünk bár véletlenről, mint előre „el-nem-tervezettről", azonban nem olyan jelentős teremtőelvről van szó, mint ahogyan azt a darwini ideológia állítja. Végezetül szeretnék – legalább kulcsszavakban – három olyan területet megemlíteni, melyeknek szemszögéből jelentősek a csupán a Darwin létrájára épített „világnézetből" fakadó súlyos következmények.

Neodarwinizmus és neoliberalizmus

A radikálisan darwinista és ateista Richard Dawkins egy osztrák napilapnak adott interjúban (Die Presse, 2005. július 30; VIII) kijelentette: „Egy épelméjű ember sem szeretne egy olyan társadalomban élni, mely a darwini törvények szerint működik, hiszen az egy fasiszta ország lenne." Egyetértek! Azonban hogyan alakulhat ki egy másfajta, egy emberségesnek mondható társadalom, ha mindent a fejlődéselmélet szemszögéből értelmezünk? Honnan származhatna a szabadság, mellyel a „pusztító darwini rémálom" (ahogy Woody Allen az életet nevezte) ellen fordulhatnánk?

A bécsi közgazdász Ewald Walterskirchen rámutat a neodarwinizmus és a gazdasági neoliberalizmus szoros kapcsolatára: „Mindkét elmélet abból a tézisből indul ki, hogy a kiválasztási és versengési folyamatoknak csupán véletlen változásai határozzák meg a fejlődés lefolyását. Az amerikai közgazdász Paul Krugmann írja, hogy egy neoklasszikus mikroökonómia-tankönyv a mikrobiológia bevezetőjeként is olvasható. A közgazdaságtannak a biológiához való közeledési kísérlete főleg a neoliberalizmus atyjának elkönyvelt Hayek munkáiban rajzolódik ki. Friedrich von Hayek, egy biológus-család sarja, világosan beszél a piaci kiválasztódásról. Véleménye szerint a magas munkanélküliségi arány – az állatvilágban megfigyelhető túlszaporulathoz hasonlóan – gazdaságilag valósággal kívánt annak érdekében, hogy a természetes kiválasztás elve érvényesülhessen. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) a neoliberalizmus fellegváraként az európai gazdasági válságban ismételten az alkalmazkodóképesség hiányát látja. A szervezet álláspontja szerint az európai gazdaság nem képes feldolgozni azt a sokkot, mely őt éri, nem képes alkalmazkodni – amely vélemény nagyon közel áll az állatfajok kihalásáról alkotott neodarwinista elgondoláshoz. Egy ilyen álláspont gazdaságpolitikai következményei nyilvánvalóak: a gazdaságpolitikának elég csupán a megfelelő keretfeltételeket megteremtenie ahhoz, hogy a piac szelekciós mechanizmusa működésbe léphessen. Céljuk tulajdonképpen az európai társadalmi minta megszüntetése". (Der Standard, 2005.07.16–17.)

A neodarwinizmus és a „fitness-pedagógia"

Mint az iskolákért felelős püspök, az elmúlt évek osztrák püspöki konferenciáin ismételten állást foglalhattam az oktatást és a képzést érintő kérdésekben. A súlyos aggodalom a képzésnek az évek óta világosan megfigyelhető „ökonomizálásából" ered. Egy pár szó a kérdés megvilágításához.

A munkapiac igényei miatt a képzés egyik alapelve a hasznosság lett. A gyorsaság, a flexibilitás és hasonló kulcsképességek nagymértékben „forgalomban vannak", eközben pedig feledésbe mennek az egyház szociális útmutatásai a tanításának – mint amilyen a gazdaság van az emberért, és nem fordítva. Ugyancsak elfelejtjük, hogy az oktatásnak egyik jelentős feladata: az ellenállókészségre nevelés és ennek a fejlesztése. Olyan időben élünk, amelyben – hála Istennek – nincs szükségünk hősökre, azonban feltevődik a kérdés: ki fog majd elfogadható, jól megalapozott indokokkal „tiltakozni", ha mindenki már egészen korán megtanul úgy alkalmazkodni, ahogy az neki a legjövedelmezőbb? Elsiklunk a kérdés fölött, hogy mi történik az alkalmazkodásra képtelen, túlságosan lassú, kevésbé ravasz, nem versenyképes, félénk, bátortalan, bizonytalan emberekkel. ők háttérbe szorulnak, mivel a középpontban az alkalmazkodóak, a „hasznavehetőek" állnak, akik túlélésre hivatottak és kiválasztottak. Továbbá azt a tényt is figyelmen kívül hagyjuk, hogy pontosana jelenlegi körülményekhez leginkább alkalmazkodóak válnak a változások idejében első számú áldozatokká.

A szabadság és a felelősségvállalás megélésének lehetősége napjainkban csakis az ideológiai evolucionizmus elleni szembeszegülés által képzelhető el, még akkor is, ha ennek nagy ára van. Párizsi előadásán Ratzinger bíboros arról beszélt, hogy a kereszténység „az értelem melletti elsődleges opciója miatt" napjainkban „felvilágosodást" biztosít abban az értelemben, hogy lehetőséget kínál a helytelen és káros függőségek alóli felszabadulásra (lásd. J. Kard. Ratzinger, Glaube, Wahrheit, Toleranz. Das Christentum und die Weltreligionen. Freiburg 2003, 146).

Az életetikáért vívott harc

A materialista világnézettel való elméleti szembeszállás és leszámolás sehol sem sürgősebb feladat, mint a bioetika területén. A keresztény emberkép, és különösen a katolikus egyház tanítása napjaink széles mezőnyében gyakran egészen magára marad abbani szándékában, hogy hangsúlyozza: a feltétlen emberi méltóság megvédése, a fogamzástól egészen a természetes halálig terjedően, egyike a legszükségesebb, legfontosabb kötelességünknek. A katolikus egyház tántoríthatatlanul ragaszkodik meggyőződéséhez az (éles) kritika ellenére is, miszerint igenis létezik a „Teremtő szava" a természetben, és ebből kifolyólag létezik a teremtett világ erkölcsileg kötelező rendje, mely a bioetikai kérdéseknek is vezérfonala marad.

Valósággal már furcsának tekinthető, hogy a fejlődéselmélet elutasít egy „tervező" Istent. Elutasítja a gondolatot, hogy a természetben felfedezhető az „intelligens megtervezettség" (intelligent designer). Ehelyett egyre több olyan „projekt" születik, amelyben az ember saját magát tekinti az evolúció megtervezőjének. Ezt a következtetést vonhatjuk le Simon Young újonnan megjelent könyve alapján is (Designer Evolution:

A Transhumanist Manifest. Prometheus 2006. In. First Things nr. 164/ 2006. június-július, 48 sköv), amely egészen nyíltan képviseli a biologisztikus és eugenikus etikát. Azok számítanak sikertelennek, akiknek nem sikerült biológiai értelemben felemelkedniük. A katolikus tanítás aggódó ellenkezése az in vitro megtermékenyítés és ennek minden következménye ellen

(a részben már gyakorolt preimplantációs diagnózisok, az embrió-túltermelés számtalan következménye és az embriók felhasználhatósága körül kialakult vita – embrionális őssejtek elnyerése érdekében) nem ok nélküli. Ezek mind széles körű problémákhoz vezetnek, etikai értelemben vett gátszakadásokhoz, valamint egy újfajta emberi szenvedéshez, amelyet el kell kerülni.

A fejlődést saját kezébe vevő biotechnológiának „értelmes tervezése" mindennek mondható, csak épp bizalomkeltőnek nem. A szóban forgó „biotalálékonyság" erkölcsi kihágásaira valószínűleg a pozitív lehetőségeket is fel lehet sorakoztatni, mint: betegségek gyógyítása, gyermek utáni vágy teljesülése, társadalmi javulások előidézése. Azonban figyelem! Néhány korábbi hasonló, „haladó szellemű" lépés idővel problematikusnak bizonyult. A biotechnológiai „kalandok" hátterében álló hatalmas gazdasági érdek gyakran megakadályozza a nyílt és őszinte tájékoztatást ezek negatív következményeiről (példaként említhetjük az in vitro megtermékenyítés kockázatos voltát bizonyító kutatási eredményeket, amelyekről – annak ellenére, hogy léteznek – alig esik szó).

Utószó

Végezetül még néhány szó: elsődleges és legfontosabb a csodálat köszönetszava, az imádat és a dicséret: „Istenem, milyen nagy vagy!" Soha nem szabad meghalnia a szívekben csodálatnak. Minden tudás, amelyet az évek folyamán szereztem – még ha ez csupán a tudható töredékének töredékét képezi is –, egyre mélyebb csodálathoz vezetett engem, még az egzakt evolúciókutatás által megszerezhető ismeretek is. A Darwin létrája – mindenekelőtt a genetikának köszönhetően – csodálatos betekintést enged az élet fejlődésének folyamatába, lehetővé téve kialakulásának és formálódásának megismerését. Jákob létrája, amely az élet ezen emelkedő és ereszkedő folyamatát az éggel, az élő Isten működésével és Igéjével, valamint teremtő Szentlelkével kapcsolja össze, nem helyettesíti a Darwin létráján felkapaszkodni igyekvő kutatást. Nem tudatja velünk, hogy a Teremtő hogyan alkotta meg, tartja fent és irányítja alkotását. Azt azonban teljes bizonysággal közli velünk, bármilyen természettudományos elméletnél biztosabban, hogy szava, az Ige, vagyis Krisztus, aki által és akiért minden teremtve lett, valamint a Lélek, aki kezdettől fogva a vizek fölött lebegett (Ter 1,2) és amely maga a szeretet, minden teremtményt átjár, értelmet

és célt kölcsönözve nekik. A logoszból és az agapéból, az értelemből és a szeretetből fakad a világ léte, belőlük tevődik össze, és általuk teljesedik be. Csakis ennek a bizonyosságnak a tudatában érdemes élnünk – és meghalnunk is. Hiszen milyen fejlődési folyamat az, amelynek célja nem a feltámadásban és az örök életben rejlik?

Benedek pápa mondta első húsvéti szentbeszédében:

„Az élet fejlődésének hosszas folyamatában Krisztus feltámadása jelenti – a fejlődéselmélet nyelvezetével élve – a legnagyobb mutációt, az abszolút leglényegesebb ugrást valami egészen újba, egy teljesen új rendbe, amely ránk, de az egész történelemre is vonatkozik… Törést jelent ez az evolúció és az élet fejlődésének történetében egy újfajta jövő, egy új világ érdekében, amely Krisztuson keresztül ismételten behatol világunkba, átformálja és egyre inkább magához vonja azt (a húsvét vigíliáján elhangzott szentbeszéd, 2006.04.15).

Ha a Benedek pápa által kifejtett gondolatokat elfogadjuk, miszerint Krisztus feltámadása a világtörténelemben bekövetkezett „legnagyobb mutáció", illetve annak a „szeretetnek a kirobbanása", amely a „halj meg és élj" eddig ki nem bontott fonalát feloldotta, akkor meggyőződéssel jelenthetjük ki: ebben rejlik az evolúció célpontja. Értelme pedig a vég, azaz a beteljesedés tükrében válik érthetővé. A hosszú út olykor az egyes lépcsőfokok szintjén céltalannak és iránytalannak tűnhet is fel, húsvét üzenetében mégis értelmet nyer. Nem „az út a cél", hanem a feltámadás az út célja és értelme.

Bodor Krisztina fordítása

Bura László

HÁM JÁNOS SZELLEME, EGYÉNISÉGE 150 ÉV MÚLTÁN IS MUNKÁS, ALKOTÓ ÉLETRE HÍV

A szatmári egyházmegye 2007 decemberében, halála 150. évfordulóján hálával emlékezik az egyházmegyét 1827– 1857 között kormányzó püspökére, akit halálakor a koporsójára írt felirat szerint (Alter stator diocezis) az egyházmegye második alapítójának tekintettek. Emlékét őrzik és idézik a Hám János által alapított, ma a Kárpát-medence különböző országaiban élő Szatmári Irgalmas Nővérek Kongregációja szerzetesnői is, akik minden reggel imádkoznak alapítójuk boldoggá avatásáért.

A magyarság történeti tudatában kevesek emlékképei közt jelenik meg. Szatmárnémeti történetében neve kikerülhetetlen, ugyanis életének ott töltött három évtizede folyamán az általa alapított intézményekkel és építtetett épületekkel ő alapozta meg a 19. századi modern város máig is létező alapjait, körvonalait, s nevét akarva-akaratlan említették/említik a polgárok, mivel 1902-ben utcát is elneveztek róla (amely persze a 20. század politikai viharaiban hol eltűnt, hol máshová költözött). A hívek egy része hallhatott arról is, hogy a 19. század végén az egyházmegye akkori püspöke (Meszlényi György) kezdeményezte boldoggá avatási eljárása megindítását. A Szentté Avatási Kongregáció nem kifogásolta, nyilvántartja, azonban a 20. század eseményei és következményeik nem kedveztekaz eljárás szorgalmazásának. Időnként ugyan felelevenítették emlékét, 1894-ben és 1904-ben (három kötetben) kiadták szentbeszédeit, 1905-ben Budapesten, a Szent István bazilikában, az észak-nyugati oltártér kupolájában ábrázolt magyar szentek mellett Hám János képét is megfestették, püspöki beiktatása 100. évfordulóján, 1928-ban, a szatmárnémeti székesegyházban ünnepi megemlékezést,a színházban jubiláris ünnepséget tartottak. Fiedler István püspök személyesen (élő szóban) előterjesztett kérelmére 1933-ban XI. Piusz pápa Dolci Maria Angelo bíborost ajánlotta az ügyben intézkedő kardinálisul. A második világháborút követő társadalmi rendszerben ügyét emlegetni sem lehetett. 1997-ben Reizer Pál megyéspüspök felkérte

P. Szőke Jánost (az egyházmegye vértanú püspöke, dr. Scheffler János boldoggá avatási ügye posztulátorát), hogy posztulátorként foglalkozzék Hám János ügyével is, vegyék számba a vele kapcsolatos eseményeket, írásokat. Ma személyére emlékeztet a szatmárnémeti székesegyház előtti téren 1999-ben elhelyezett szobra is. Gyöngyösön, szülővárosában (2007. október 27-én) tudományos szimpózium foglalkozott a várost támogató karitatív tevékenységével, másrészt pályájának vitatott évével, az 1848–1849-es esztendő őt érintő történeti kérdéseivel, egyben emlékparkot neveztek el róla. De mit tudnak róla máshol, mások?

A századelő történettudományi munkáiban Hám Jánossal kapcsolatosan, többnyire emlékirataira, a püspöki kar hivatalos megnyilatkozásaira, illetve a római Szentszékkel folytatott hivatalos levelezésekre hivatkozva, az 1848/49-es tevékenységével foglalkozó eltérő felfogású interpretációk jelentek meg. Személyisége és történeti szerepe a második világháborút követően került reflektorfénybe, amikor (hivatalos megbízásra) a marxista Andics Erzsébet (szovjet állampolgár) történeti és politikai szempontoktól motiváltan kidolgozott elméletével¹ kortársának, Mindszenty József bíborosnak az elítéléséhez² szeretett volna ideológiai alapot szolgáltatni. Elmélete szerint Hám Jánost azért választották ki esztergomi érsekül, mert a császári család régi ismerőse és a reformpolitika ellenzője volt, a szabadságharcot pedig elárulta.

A Hám János személyiségével, cselekedeteinek értékelésével foglalkozó megnyilatkozások, tanulmányok mindegyike mellőz egy igen fontos szempontot és elvet: a püspök életútjának, nézeteinek és cselekedeteinek megítélésében elsiklik az adott kor európai és magyar társadalmában jelen levő folyamatok, társadalmi eszmék és törekvések jelentős eseményei, megnyilvánulásai felett, a korszak sok cselekedetét, eszméit a konkrét körülményekből kiragadva, sok esetben pedig egyenesen a későbbi korszakok (a 20. század eltérő időszakainak) szemével vizsgál. Márpedig a kutatót a források félrevezethetik, ha kellő körültekintés és forráskritika nélkül kezeli őket. Ezt igazolja dr. Zakar Péter szegedi történész, Hám János-kutató munkája, amelyben az esztergomi prímási levéltár és a Habsburg Birodalom állami levéltára (fel nem dolgozott) anyagainak áttekintése alapján megállapíthatta, hogy Hám János Emlékiratai egészen más műfajúak, valójában egy esetleges hadbírósági eljárástól való félelmében,³ lényegében védiratul írta.⁴ Az emlékirat helytelen szemlélete így vált számos téves következtetés forrásává.

Hám János személyiségének, lelki alkatának kialakulásában nyilvánvalóana családi környezete volt a megalapozó. A családról, a családnak a társadalomban betöltött szerepéről kialakult felfogása, szemlélete az egyszerű anyagi körülmények között élő, többgyermekes iparosszülők körében eltöltött gyermekévek alatt érlelődött. Az egyszerűség, szerénység jellemvonása, a munkás életre törekvés tovább mélyülhetett benne a ferences szerzetesek által vezetett iskolában, ahol megszilárdult feltétlen rendszeretete, valamint az önművelés és tudományszerzés készsége. Minden bizonnyal ott erősödött meg benne a rászorulók és a betegek iránti szociális érzékenysége is. Egész életének központi kérdésévé vált a szegények gondozása, a betegek ápolása, a gyermekek/fiatalok nevelése. Püspökként ezért létesített szociális intézményeket (szegények házait, aggmenházakat, kórházat, diákbentlakást), ezért alapította meg a Szatmári Irgalmas Nővérek Kongregációját, feladatukul, karizmájukul jelölve a szegények gondozását és a leányok oktatását, ezért telepítette le Szatmárnémetiben az irgalmasrend (mizerikordiánusok) férfi szerzeteseit. A teljesen elhanyagolt egyszerű népre figyelését, nevelésével való törődését tanúsította az is, hogy minden vasárnap reggel hat órakor a székesegyházban ő mutatott be szentmisét a városban dolgozó cselédlányok részére, ekkor mondott beszédei konkrétan az ő nevelésüket célozták. Messze megelőzve korát, Hám János kezdeményezte a külvárosi munkáscsaládok és a téglagyárban dolgozók (cigányok) gyermekeinek oktatását és mesterségre tanítását.

Hám János teológiai tanulmányai idején és az 1850-es évekig az osztrák császárságban a késői jozefinizmusnak nevezett államegyházi rendszer élt, amely

– az európai gyakorlatnak megfelelően – erőteljesen beavatkozott az egyház ügyeibe, az egyházat az alattvalók erkölcsi nevelésére hivatott, másrészt a polgárokat, a híveket az állam iránti lojalitásra nevelő ügyosztálynak, intézménynek tekintette. Mint minden más szemináriumban és teológián, Egerben is bizonyosan a feltétlen törvénytiszteletre, az uralkodó iránti lojalitásra nevelték a kispapokat. Sem a tanuló, sem a teológus nem marasztalható el azért, mert a korabeli egyházi tanintézményekben a király és törvényei tiszteletére nevelték.

Magától értetődő, hogy Hám Jánosba is belenevelődött ez a szemléletmód. Hám János azonban mindig idegenkedett azoktól, akik csak a külső látszatra adtak, nem vonzotta a rang, a címek. Szemináriumi, teológiai nevelői megbízatása folyamán is lelki életével, szociális érzékenységével tűnt ki kortársai közül. Érzékelte ugyan a közélet politikai szövevényeit, beleértve ebbe az egyháziaknak a világi dolgokban (olykor az egyházi hierarchiában) kifejtett tevékenységét is, ismerte az elvilágiasodás általános európai folyamata következményeként a magyar társadalmat, s benne a katolikus egyházat is érintő eszméket, a liberális nemesi gondolkodás megnyilvánulásait, ő maga azonban távol tartotta magát ezektől, s nem is próbált ezekben jártasságot szerezni. A keresztény erkölcstan szabályai és Isten törvénye szellemében azonban – mind a tapasztalt társadalmi körülményekről, mind az ezekben megnyilvánuló emberi cselekedetekről – kialakította a maga értékrendjét, zsinórmértékét.

A teológiai főiskolán tanítva, később püspökként is mindig azt hangoztatta, hogy minél többet tanulunk és tudunk, annál inkább belátjuk, hogy milyen keveset tudunk. Ez az igazi tudományosság, amely egyben további tanulásra ösztönöz. Tanításait, intelmeit mindig egyszerű nyelven fogalmazta meg. Papjait figyelmeztette: a lelkész is a nép művelője, oktatója, ezért mély és alapos tudásra van szüksége, a néppel való kapcsolatában pedig olyan nyelvezetet használjon, amelyet hallgatói, hangsúlyozottan a nép, az egyszerű emberek megértenek. Ugyanakkor arra is figyelmeztetett, hogy mi legyen az ismeretszerzés igazi ösztönzője: „Vannak, akik tudományra szert tesznek, csupán azért, hogy tudjanak. Ez csúnya kívánság. Aztán vannak olyanok is, akik tudományosságra azért törekszenek, hogy kitűnjenek, hogy az emberek figyelmét magukra vonják és tiszteletben részesüljenek; és ez undok hiúság. Mások szerzett ismereteiket, tudományukat eladóvá teszik. Ez förtelmes kapzsiság, üzérség, nyerészkedés. Némelyek végül azért törekszenek tudományosságra, hogy kötelmeiket jól megismerjék s azok ismeretére másokat is oktassanak."

Hám János püspöksége első huszonhárom évében a régi püspöki székházban, a jezsuiták egykori házában lakott, nagyon egyszerűen, fényűzésmentesen, szigorú életrendet kialakítva. Egyszerűen étkezett, sohasem reggelizett, ritkán és keveset vacsorázott, bort, feketekávét sohasem ivott, nem dohányzott; öltözéke is egészen egyszerű volt. Nagyon takarékos volt, így segíthetett sok rászorulót, így áldozhatott az általa létesített, jelentős anyagi befektetést igénylő szociális és egyéb intézményekre. Környezete minden kétséget kizáróan tanúsította, hogy ágyban sohasem aludt, rövid, keményre tömött pamlagon, önsanyargatva, inkább ülve, mint feküdve töltötte az éjjelt, nagyon keveset aludt. Sok időt töltött el imában és elmélkedésben. Szórakoztató játékban nem vett részt, székháza kertjében magányosan sétált, külső sétaútja két helyre vezetett: kedden a kórház betegeit, csütörtökön az irgalmas nővérek rendházának betegeit és a neveléssel foglalkozókat látogatta meg.

Hám János élete jelentős részét visszavonultságban töltötte, az országgyűlésben nem foglalkozott a mindennapi, gyakran liberális szellemiségű politika kérdéseivel, viszont állást foglalt az egyházat érintő kérdésekben.⁵ Ezért is vélekedett róla gyakorlatilag elmarasztalóan a jozefinista szellemiség hagyományain élő osztrák császári udvar: „istenfélő és ájtatos, de öreg és erőtlen"⁶.

A 19. század negyvenes éveinek magyar társadalmában a szociális válság elmélyülésével egyre több feszültség keletkezett abból adódóan, hogy a magyarság politikusait nem elégítette ki az osztrák politika felülről irányított lassúbb ritmusú, ugyanakkor a nemzeti érdekeket mellőző modernizációja, egyre erőteljesebb lett a reformokat követelők tábora. Hám János, aki püspökként hivatalból az országgyűlés tagja volt, semmi kivetnivalót nem talált a független magyar minisztérium megalakulásában, együttműködött a Batthyány-kormánnyal, az 1848-as eseményeket „törvényes forradalom"-nak tekintette. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy hozzászólásaiban csak az egyházat érintő kérdésekkel foglalkozott, nem vett részt a mindennapi politika számos kérdésének vitájában.

A liberális nemesek által kezdeményezett, a katolikus egyházat érintő több kérdéssel Hám János nem értett egyet, a válság megoldását az általa vallott értékek határozottabb képviseletében, illetve a liberalizmus elutasításában és a vallásos élet hagyományos formáinak megőrzésében látta. A Battyány-kormánnyal számos kérdésben együttműködött, az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulásához is hozzájárult.⁷

Hám Jánost olyan időpontban nevezték ki esztergomi érsekké, amikor a polgári átalakulás következtében a katolikus egyházban is jelentős változásoknak kellett végbemenni. A kinevezés váratlanul érte, mindenképpen azért, mert sohasem voltak ilyen ambíciói, másrészt tudta, hogy a honvédelmi bizottmány liberális tagjai nem kedvelik.⁸ Kinevezése folytán a világi élettől elzárkózó, imádságos lelkületű életmódja, a kortársaitól szociális érzékenysége folytán nagyon különböző főpap egyszerre, akaratlanul is a társadalmi átalakulásból adódóan hevessé vált politikai küzdelmek középpontjába került. Királyhű főpap volt, aki mindaddig kitartott az áprilisi törvények, az új vívmányok mellett, ameddig azt neveltetésével, az általa képviselt törvénytisztelettel össze lehetett egyeztetni. Nem volt forradalmár, de a megszálló hatóságoknak sem volt olyan feltétlen híve, amint azt a marxista történetírás szerette volna elhitetni az utókorral. És az osztrák hatóságok is azért mondatták le, mert az új prímásnak elsősorban politikai, világi szerepet szántak, erre pedig ő nem volt alkalmas.

Az államegyház addigi modelljétől kétségkívül eltávolodott, nem tartotta jogosnak, hogy a szószéket politikai célokra felhasználják. Az egyház küldetését ő a hívek lelkigondozásában látta, s abban, hogy a keresztényeknek fel kell karolnia a szükséget szenvedő hittestvéreiket és felebarátaikat is. Szorgalmazta – társadalmi helyzetüktől függetlenül – a hívek nevelését, s azt vallotta, hogy a katolikus társadalmi tanítás egyik legfontosabb szempontja a szegényekről, elnyomottakról és hátrányos helyzetűekről való gondoskodás, ehhez pedig az egyháznak ki kell mennie közéjük a templomból. Mindehhez azonban az egyháznak hozzáértő munkatársakra van szüksége, megfelelően képzett lelkészekre, szerzetesekre, tanítókra, tanárokra. Ezt szolgálta az általa létesített, utókorában is gyümölcsözően működő egyházi és állami intézményrendszer. Kora társadalmának anyagi és szellemi állapotát jól ismerte, s – élete és az egyházszervezet erősítésére irányuló tevékenysége tanúsítja, hogy – tudta: minden jobbító szándékú változtatás csak lassú és következetes munka eredménye lehet.

Az előző évszázadok szellemi áramlatai megtépázták, válságos világba sodorták a Kárpát-medence 19. században élő társadalmát is. A gondviselés minden korban és időben ráirányítja a figyelmünket a kiútra, eszközei, tervének végrehajtói (többnyire) rendkívüli emberek. Ilyen volt a világot mindig lelki dimenziókban látó Hám János is, aki tanítói, papi és pásztori feladatát teljesítve mindenkor a hit igazságtartalmának teljes és pontos továbbadására törekedett. Pásztorleveleiben mindig a szeretet és igazság szavával szólt, s a bajok okát keresve figyelmeztetett: „Eláradt a gonoszság, hatalmasan elterjedt a vallástalanság." Az Istenhez való visszatérésre, bűnbánatra szólította híveit.

A 21. század gondokkal terhelt világában, a sokféle szenvedés és kudarc elviselésében, a kishitűség legyőzésében segíthet Hám János példája. Rendíthetetlen bizalma a gondviselésben erősítheti a mi reménységünk, hogy élet vár ránk, és nem elmúlás.

Utóirat

A Szentté Avatási Kongregáció álláspontja egyértelmű: Hám János boldoggá avatási ügye folytatásának eljárási akadálya nincsen, boldoggá avatásához azonban csoda szükséges. Tudnunk kell: az egyház az olyan gyógyulásokat tekinti csodának, amelyek a tudomány jelen állása szerint nem magyarázhatók. A csoda nem jelenti a természet törvényeinek a felfüggesztését, Isten olyan elemet hoz működésbe, amely addig rejtve maradt az emberi megfigyelés elől. Tehát a természet rendjét felhasználva természetfelettiként beavatkozik.

Orosz Krisztofer LeventeA KOLOZSVÁRI MARIANUM TÖRTÉNETE AZ ELSő VILÁGHÁBORÚ VÉGÉIG (2)

A KOLOZSVÁRI MARIANUM TÖRTÉNETE AZ ELSő VILÁGHÁBORÚ VÉGÉIG (2)

Hirschler József, az alapító

Az igazgatótanács az 1913. november 20. napjára összehívott státusgyűlésnek szóló évi jelentése alapítónakdr. Hirschler József prelátus-plébánost nevezi meg.¹ Róla még tudni kell azt is, hogy ő volt a kolozsvári római katolikus iskolaszéki elnök, amint erről a Marianum és a Státus közötti jogviszonyról szóló, Majláth Gusztáv Károly püspökhöz intézett levele is tanúskodik.² Szívügyének tekintette a Marianumért folytatott munkáját. Ezt bizonyítja például a következő intézkedése is: az 1911. október 14-én tartott ülésen Hirschler József plébános jelenti, hogy a Magyar Kereskedelmi Bank a Marianum leánynevelő intézet biztosítására nem fogadta el az egyházmegyei Önbiztosító Intézetet. Így tehát a jogügyi bizottság javaslatára az Igazgatótanácsa Marianumot az önbiztosításból kivette, anélkül, hogy az addig befizetett díjakat visszaszolgáltatta volna.³ A Marianum követelte az önbiztosításba befizetett 601 korona 60 fillér díj visszafizetését. „A jogügybizottság javaslata értelmében az Igazgatótanács a kérést Püspök úr őnagyméltósága ajánlatára" teljesítette.⁴

Így tehát az anyagi alapok segítségével, Hübner Jenő budapesti műépítész terve alapján és Spáda János kolozsvári építőmester munkája révén a Marianum 1911. dec. 10-ére büszkén állt Kolozsvár városában, amikor Majláth Gusztáv Károly erdélyi püspök felszentelte. Helyi és vidéki lapok számoltak be az eseményről, melyen képviseltette magát a kormány, az Igazgatótanács, a hatóságok, felekezetek, intézetek, messziről érkezett illusztris vendégek, és szívélyes üdvözletek is érkeztek.⁵

Az első tanév (1911–1912)

Ez a tanév szeptember 14-én vette kezdetét és június 15-ig tartott.⁶ A hat tagozattal induló Marianum sokkal nagyobb lett, mint amilyennek tervezték. Az építési és beruházási költségek meghaladták az egymillió koronát. Tagozatai a következők voltak: elemi leányiskola, polgári leányiskola négy párhuzamos osztállyal, egyéves női kereskedelmi szaktanfolyam, női felsőkereskedelmi iskola, mely hároméves volt és a harmadik év végén érettségi vizsgálatot tettek a tanulók, háztartási iskola, leánygimnázium.⁷ Ez a hat tagozat azonban csak az 1923-as oktatási törvényig működött, amikor csak az elemi, a felsőkereskedelmi és a leánygimnázium maradt meg.⁸

Mindezen tagozatok mellett internátus is működött. Középiskolai jelleggela női felsőkereskedelmi tagozat és a leánygimnázium bírt. Ugyanakkor fontos megemlítenünk, hogy ez volt az első katolikus jellegű leánygimnázium az országban.⁹

Az intézet ügyrenddel és szabályzattal is rendelkezett, melyeket a püspöknek is jóvá kellett hagynia. Az első osztály fokozatosan fejlődve a fiúgimnáziumok tanterve szerint működött. Ötödik osztály is indult az első mellett és az 1917/1918-as tanév végéig átmeneti tantervvel működött, amikor ugyanis, nyolcosztályúvá fejlődvén, köteles volt a fiúgimnáziumok tanterve szerint működni.¹⁰

Az intézmény felszerelése – higiéniai és technikai szempontból – a legmodernebb volt. Ebben nagy szerepet játszott dr. Rigler Gusztáv egyetemi tanár.¹¹ Az iskola felszerelése több ezer koronára rúgott, beleértve könyvtárakat, egészségtani szertárt, történelmi és földrajzi szertárt, fizikai és vegytani szertárt, rajz szertárt is. Csak a tanári könyvtár értéke 10 000 korona volt, az ifjúsági könyvtáré 2280 korona. A szertárak 6000-től 13 266 koronáig terjedő értékűek voltak. A tanulók számára lehetőség adódott svédtornára, az iskola dupla teniszpályával rendelkezett, mely télen korcsolyapályaként szolgált, valamint 3000 darab diafilmmel is, amit a nővérek készítettek.¹²

S ha netalán feltevődne a kérdés, hogy egy újonnan induló iskolának honnan volt ennyi anyagi alapja ahhoz, hogy ilyen nagy értékű felszerelést szerezzen be, azt is meg tudjuk válaszolni. A kor embere vagyonát, esetleg annak egy részét a már meglévő vagy alakulóban levő egyházi intézményekre hagyta. A Marianum is részesült hasonló jellegű adományokból, melyeket alapítványoknak mondtak. Természetes tehát, hogy nagy értékű alapok segítségével fejlődni tudott az intézet. Az oltáregylet tagjai több ezer korona értékben gazdagították az intézet kápolnájának felszerelését. Szegény tanulók részére is létesítettek alapokat.¹³

Időközben az intézetnek voltak hivatalos és illusztris vendégei is. Hivatalos vendég volt a püspök, a királyi és egyházmegyei tanfelügyelőség stb. Illusztris vendégként meglátogatta az intézetet kísérőivel együtt Lipót Szalvator főherceg is.¹⁴

Beiratkozások az első iskolai évben

Mindezen adatok ismertetése után nyugodt lélekkel beszélhetünk a Marianum virágzásáról. A tények magukért beszélnek, nincs szükség a kommentálásra.

A beiratkozások száma jóval meghaladta a helyek számát mind az iskolába, mind az internátusba. Az 1911/1912-es tanévben az internátusi helyek száma csak 60 volt. A magas tandíj ellenére az ország legmesszebb fekvő városából is jelentkeztek felvételre 120-an. Hasonló túljelentkezés volt az iskolába való beiratkozáskor is, helyszűke miatt sok diákot kényszerültek visszautasítani, de a törvényes helykorlátozás ellenére számon felül is felvettek néhányat.¹⁵

A tömeges jelentkezés okai sokfélék. Feltételezhetjük, hogy az iskola felszereltsége, annak minősége és az iskola komolysága vonzotta a növendékeket s nem utolsósorban az a tény, hogy ilyen katolikus jellegű felsőkereskedelmi tagozat és leánygimnázium nem volt több az országban. Mivel tehát a lehetőséggel élni tudtak, sokan meg is tették azt.

Egészségügyi intézkedések

Az intézet saját orvossal rendelkezett, aki reggel fél nyolctól kilenc óráig a főbejárat melletti hivatalos helyiségben tartózkodott és a diákságot meg a szülőket ingyenesen tanáccsal látta el. Minden tanuló egészségügyi könyvecskével rendelkezett, s ha netalán ezt elmulasztotta volna magával vinni, akkor csak orvosi engedéllyel léphetett be az épületbe.¹⁶

Kulturális és vallásos nevelés

Említésre méltóak a komoly, rendezett iskolai ünnepségek is, valamint a tanulmányi kirándulások, melyek a tanulók ismeretének bővülésére szolgáltak.¹⁷

A Marianum azonban nemcsak a kornak megfelelő és színvonalas tudású növendékeket akart felkészíteni, hanem vallásos és erkölcsös neveltetésben is részesítette őket. Segítettek ebben a napi szentmisehallgatások, az időnkénti szentgyónások, szentáldozások, a májusi és októberi ájtatosságok is.¹⁸

Az első igazgató: Nemes Endre

A forrásokból kitűnik, hogy az 1911/ 1912-es tanévben a Marianum igazgatója Nemes Endre kolozsvári főgimnáziumi igazgató volt. Nemes Endre a püspökhöz intézett, 1911. szeptember 25-én írt levelében említi, hogy felkérték a leánygimnázium szervezésének és indításának segítésére, valamint arra, hogy az 1911/1912-es tanévben az iskola igazgatója legyen. „Nagy fokú s több irányú" elfoglaltsága ellenére, tekintettel az ügy fontosságára, az igazgatóságot elvállalta.¹⁹ Miután a püspök ezt a levelet áttette a Státus igazgatótanácsához, az nem jó szemmel nézve a dolgokat, kötelességének tekintette, hogy ez ügyben figyelmeztetést intézzen Nemes Endre igazgatóhoz. Az 1911. október 14-i jegyzőkönyv erről a következőket írja: „A törvényügyi bizottság javaslata értelmében az igazgatótanács – mivel az igazgató még július hóban fel lett kérve erre az állásra, észrevételt tesz az ellen, hogy azt elfoglalta s az engedélyt csak most kéri. Mindazonáltal az ügy iránti tekintetből az engedélyt utólagosan megadja."²⁰

Nemes Endre nem maradhatott sokáig a Marianum igazgatója, mivel már az 1911/1912-es tanévben meghalt. „Benne az intézet lelkes apostolát vesztette.

A nagy halott koporsóját a Marianum is őszinte részvéttel állotta körül."²¹ Nemes Endre helyébe a források szerint Hirschler József iskolaszéki igazgató került.

A Marianumaz első világháború ideje alatt

A világháború következménye volt helyi szinten többek közt az is, hogy a Marianum intézetének is több termet át kellett adnia katonai, illetve egészségügyi célokra. A háború harmadik esztendejében a főépület második és harmadik emeletén 23 termet, az alagsorban a tusfürdőt és a raktárhelyiségeket foglalták le a fül-orr-gégebetegek számára. E termek között voltak a szertárak és egy-egy külön tantárgy előadóterme, melyeknek hiányában a tanítás nehezebbé vált. Ennek tetejében a Marianumot az a „megtiszteltetés" érte, hogy a kórházi épületrész összes kiadását maga fizette ki. A termek lefoglalása miatt egyes órákat délután tartottak meg.²²

A háború ötödik esztendeje teljes súlyával nehezedett a Marianumra. A legnehezebb körülmények között tudta eltakarítani a katonai megszállás következményeit. A kár meghaladta a 200000 koronát, melynek visszanyerésére remény se látszott. Az 1918/1919-es iskolaévben több alkalommal szünetelt a tanítás, így például járvány, szénhiány és politikai okok miatt szeptember 28-tól január 3-ig. Ezen kívül még három rövidebb ideig tartó szünet is volt. Figyelemre méltó azonban az a tény, hogy az államsegélyt, háborús segélyt, rendkívüli segélyt, ruhasegélyt, valamint a családi pótlékot az intézet megkapta.

A nevelési programokba beletartoztak az ünnepélyek, ifjúsági előadások, tanulmányi kirándulások is. A vallásos nevelésre nagy gondot fordítottak. Az iskola tanulói rendszeresen járultak szentgyónáshoz és szentáldozáshoz, részt vettek szentmiséken, valamint az egyházközség által szervezett ünnepségeken is.

Az egészségi állapotra dr. Szigethi Imre iskolaorvos ügyelt, aki naponta inspekciót is tartott. Ebben a tanévben a spanyolnátha járvány támadásain kívül az egészségi állapot nem volt veszélyeztetve.²³

A háború időszaka alatt a diákok az úgynevezett hadi-jótékonyságból is kivették részüket. Különféle címen gyűjtöttek adományokat. Az 1916/1917-es tanévben már 21 163,12 korona volt az összegyűjtött összeg. A háború ellenére a felső tagozatú osztályokban a vizsgázás sikeresen zajlott.²⁴

A Szabó-alap és a kolozsvári egyházközség közötti jogviszony ügye

A Szabó-alap és a Marianum közti viszonynak bonyolult a története. Az idők folyamán gondok akadtak ezzel kapcsolatban, hisz a Státus és a kolozsvári római katolikus egyházközség között vita támadt arra vonatkozólag, hogy tulajdonképpen ki is kezeli a Szabó-alapot. Erre az 1917-es igazgatótanácsi évi jelentés világít rá. De mielőtt ezt ismertetnénk, bemutatjuk, miként jutott a Szabó-alap a Marianum leánynevelő intézethez.

A Szabó-alapnak volt egy leányiskolája a Magyar utcában, de az alapító szándéka szerint ezen leányiskola mellett működnie kellett egy gazdasszonyképzőnek is. Mivel a Szabó-alap tőkevagyona 1911-ben Hirschler József plébános ismertetése alapján 120 000 korona volt, kevésnek bizonyult ahhoz, hogy a hat növendék számára létesítendő gazdaszszonyképzőt is el tudják indítani. Mivel tehát saját intézményről nem beszélhetetta Szabó-alap vezetősége, szóba került a Szabó-alap jövedelmének átadása a Marianum nevelőintézetnek, mivel ezen intézet működtetett gazdasszony-képzőt. Ettől kezdve a Szabó-alap a Marianum szolgálatában állott.²⁵ Tudni kell azonban azt, hogy a Szabó-alap felhasználása kapcsán már 1910-ben folytak tárgyalások.²⁶

Dr. Hirschler József plébános 1911. június 6-án arról tájékoztatja az Igazgatótanácsot, hogy az egyházközség irattárában nem talált olyan dokumentumot, mely azt bizonyítaná, hogy a Státus valaha is foglalkozott volna a Szabó-alap dolgainak intézésével. Ezzel szembena Státus álláspontja az volt, hogy a Szabó-alap és a Marianum közti viszony igenis érdekelte. Felhívta továbbá a figyelmet arra, hogy a múltban történt jóhiszemű tévedések ellenére az alap kezelését továbbra is a kolozsvári plébánosra bízza.²⁷ Hirschler tényleg tévedett, amikor kijelentette, hogy semmilyen iratot nem talált, ami azt bizonyítaná, hogy a Státust valaha is érdekelte volna a Szabó-alap. Tudniillik az 1910. márc. 14-i jegyzőkönyvben világos az Igazgatótanács azon kérése a püspökhöz, hogy a Szabó-alapra vonatkozó döntésekből ő is kivegye a részét.²⁸

Az 1918. február 21-i gyűlés határozata a kolozsvári egyházközség és a Státus közötti jogviszonyról beszél a Szabó-alapot illetően, amikor egy vegyes bizottság felállítását látja szükségesnek a Szabó-alapra vonatkozó tisztázások végérvényesítése végett.²⁹

Következtetésként azt vonhatjuk le, hogy az alapító levelében ténylegesena Státusra is bízta a felügyeletet. Hogy azonban a fennebb említett gondok mi okból kifolyólag következtek, az számunkra egyelőre titok marad.

A Marianum és Státus közöttijogviszonyról

A Marianum és a Státus közötti jogviszony kapcsán is fordultak elő gondok.

A megoldást keresvén, mind a Marianum, mind a Státus nehézségekbe ütközött. Volt olyan eset is, amikor a jogviszonyról való tárgyalást elmulasztották.³⁰

A téma vizsgálatához az 1911. okt. 14-i jegyzőkönyv megfogalmazásából kell kiindulnunk, pontosabban Nemes Endre igazgatóságának ügye kapcsán.

A személyének tett megjegyzések után (későn kéri az igazgatóság engedélyezését), a jegyzőkönyv a következőket írja: „Az ügynek jelentősebb oldala azonban az, hogy az Igazgatótanács levén minden róm. kath. tan- és nevelőintézetnek – a gimnáziumoknak vitán felül főtanhatósága, erről az egész ügyről eddig nem volt tudomása s most is csak ily alakban került az ide. Pedig az ő Felsége által jóváhagyott hatásköri szabályzat szerint középiskolák alapítása és fejlesztése, tehát szervezése, státusunk hatáskörébe tartozik. Amennyiben tehát itt státusunk jogáról lenne szó, keresni kellene a módot, hogy a mulasztás helyrehozhassék/ helyrehozattassék és szabályozni kellene az új intézés viszonyát státusunkhoz, mint főtanhatósághoz, természetesen csakis annyiban, amennyiben az új alkotás jellege római katholikus. Ennélfogva Püspök úr őnagyméltóságát felkéri, hogy a nevezett intézetre vonatkozó iratokat az ügy teljes megismerése és a további teendők végett ide küldje meg." ³¹ A leírtak talán nem szorulnak magyarázatra, hisz világosan látszik, hogy ellentétről van szó, mely a Státus és a Marianum vezetősége között áll fenn. Tévedett a Marianum vezetősége? Erre a kérdésre nem siethetünk a válasszal addig, míg meg nem tudjuk, milyen okból kifolyólag cselekedett így.

Hasonlóképpen Hirschler József iskolaszéki elnök azon védőbeszédnek tűnő írását is figyelembe kell venni, mely az 1912-es évi jelentésben kapott helyet. Ebben a szövegben a Marianum nevében beszél, amikor azon óhaját juttatja kifejezésre, hogy a Marianum bele akar illeszkedni az autonómia kereteibe. Ezt az óhajt kifejező mondatot megelőzi egy másik védőbeszédnek tekinthető mondat, mely több mint valószínű, hogy a Marianum vezetőségét ért kritikára akar válasz lenni.³² Hogy valamikor kritika érte a vezetőséget, azt bizonyítja Hirschler iskolaszéki elnök 1917. okt. 12-én a püspökhöz intézett levele, melynek első pontjában egy olyan igazgatótanácsi átiratról beszél, melyben az igazgatótanács kérdőre vonja a Marianum vezetőségét, hogy milyen jogon mert iskolát létesíteni.³³ Több mint valószínű, hogy az 1911-es októberi jegyzőkönyv tartalmáról beszél.

Adott tehát egy problémás helyzet. Most térjünk ki arra, hogyan próbálták ezt megoldani.

Az 1913. március 14-én tartott ülésen elhangzik az Igazgatótanács kérdése Hirschler plébánoshoz, hogy milyen jogviszonyt óhajt létesíteni a Marianum és a Státus között³⁴, a már meglévő igazgatótanácsosi ellenőrzésen és felügyeleten kívül.³⁵ Úgy látszik, a Marianum vezetősége nem sietett a válasszal. 1914-ben a jogviszony körül teendő intézkedéseket korainak vélték, és a tanügyi bizottság ajánlatára ezt a kérdést levették a napirendről.³⁶ 1916-ban arra is felszólították az intézetet, hogy évente jelentéssel számoljon be tevékenységéről.³⁷

Hirschler József iskolaszéki elnök 1917. júl. 14-én a püspökhöz intézett levelében a püspök tudtára hozza, hogy egy vegyes bizottság felállítását látja szükségesnek. Ez a bizottság tevékenykedne a jogviszony ügyében.³⁸ Az iskolaszéki elnök ezen kérelmét Zomora Dániel püspökhelyettes terjesztette az Igazgatótanács elé 1917. aug. 11-én. Elvileg nem volt akadálya ennek, sőt mindkét fél megnevezte személyeit, de még a tárgy megbeszélése előtt ismételten kérték a Marianum részéről a választ a jogviszony mibenlétét illetően.³⁹

A sokszori kérdés a Státus részéről, hogy a Marianum milyen jogviszonyt óhajt, irritálóan hatott annak vezetőségére. Ezt Hirschler iskolaszéki elnök 1917 októberében a püspökhöz intézett leveléből tudjuk meg, mely levelet Majláth püspök terjesztett az Igazgatótanács elé. Ebből világosan látszik, hogy a Marianum, a kérdést megelégelve, jónak látta az ügyet tisztázni.

A levél első pontjában az iskolaszéki igazgató felhívja a püspök figyelmét, hogy úgy látja, a Státus Igazgatótanácsa abban a hitben él, hogy a jogviszony megállapítását az iskolaszék akarja és ő sürgeti. Ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy többrendbeli státusi határozat sürgeti a jogviszony megállapítását, melyre az iskolaszék nem is gondolhatott, mert minden lépését a püspök tudtával és beleegyezésével tette. A jogviszony kérdését először az Igazgatótanács vetette fel azon átiratában, melyben megkérdi, milyen jogon alapítottak Marianumot a szervezők, feltételezve, hogy a Marianum római katolikus iskola. Továbbá hozzáteszi most is csak azért kérte az Iskolaszék a bizottság felállítását, nehogy úgy tűnjön, hogy ki akarna térni a státusgyűlés határozatának végrehajtása elől. Mivel tehát nem lépett a Státus, lépett az iskolaszék.

Ismétlésképpen súlyt fektet arra, hogy nem a Marianum létérdeke kívánja a kérdés rendezését, mivel a nehezén túlvan. Fájlalja a nemtörődést a katolikusok részéről olyan időben, amikor a reformátusok is törekednek egy hasonló jellegű intézet létesítésére. Az állam kivételével támogatás, de még jóindulat sem volt észlelhető a katolikusok részéről. Ennek ellenére a Marianum önállóan is meg tudott lenni.

A levél a továbbiakban elismerte: ahhoz, hogy a Marianum rendeltetésének eleget tegyen és felvegye a versenyt a hozzá hasonló jellegű létesülendő (esetleges ellenséges) iskolákkal, szüksége van nagy támogatókra, főképp az Erdélyi Római Katolikus Státusra, amelynek feladata az ilyen jellegű tevékenység fellendítése. Ezért jó szemmel tekintette az iskolaszék a vegyes bizottság felállítását, melynek az volt a feladata, hogy „a Marianumnak az alapítójától független és biztos könnyebb" jövőt teremtsen.

Hirschler a levél 4. és 5. pontjában arra is kitér, hogy a nagymértékben hangsúlyozott körültekintés miatt – ami a jogviszonyt illeti – nem állapíthatja meg az iskolaszék a jogviszonyt, mert akkor a bizottság csak igen csekély dolgokról döntene. Ezért felkérte az Igazgatótanácsot arra, hogy a döntést ő maga hozza meg. Ez a jogviszony csak a középiskolai jellegű tagozatokat érintené, mivel az iskolaszék szervezete alapján a Státus nem akart befolyást gyakorolni az elemi és polgári leányiskolára.

Mindenesetre a megoldást úgy képzelte el az iskolaszék, hogy „a Marianum egész vagyonával és minden kötelezettségével, mint önálló tanulmányi alap éljen," és ez a jövőben is úgy legyen. Kitételei között szerepel a kolozsvári plébános jogainak tiszteletben tartása is.

Nehézségek akadtak az internátussal kapcsolatban, mert annak az összes tagozatot ki kellett szolgálnia. Tehát ezt figyelembe kellett venni és anyagi ügyeit függetleníteni az iskolától. A levél végén egy kis beszámoló kap helyet az intézet vagyonáról.⁴⁰

Ugyanezen évben az Igazgatótanács decemberi ülése azt határozta, hogy a püspök tartsa meg kellő időben a vegyes bizottság ülését, hogy a tárgyalások végkimenetele még idejében az igazgatótanácsi ülés elé legyen terjesztve.⁴¹

A jogviszony megállapítása nem volt zökkenőmentes. Amikor a két fél elhatározta a gondok megoldását, pozitív irányban kezdtek haladni a dolgok. Egyelőre az is kérdés marad, miért cselekedtek úgy a felek, ahogyan láthattuk. Annyi azonban biztos, hogy a Státusnak köze volt a Marianumhoz, már csak abból is kiindulva, hogy az intézet rendelkezésére bocsátott Szabó-alap az ő felügyelete alá is tartozott. Így tehát a Státus és a Marianum közti jogviszony aligha tárgyalhatóa Szabó-alap figyelembevétele nélkül.

Felhasznált irodalom és források

Marton József, Az Erdélyi (Gyulafehérvári) Egyházmegye története, Gyulafehérvár, 1993

A Státus évi jelentései

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának évi jelentése az 1912. évi november hó 14. napjára összehívott státusgyűlés részére, Kolozsvár 1912

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának évi jelentése az 1913. évi november hó 20. napjára összehívott státusgyűlés részére, Kolozsvár 1913

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának évi jelentése az 1914. évi november hó 18. napjára összehívott státusgyűlés részére, Kolozsvár 1914

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának évi jelentése az 1917. évi november hó 22. napjára összehívott státusgyűlés részére, Kolozsvár 1917

A Státus jegyzőkönyvei és jegyzőkönyvi kivonatai

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának az 1909 évi státusgyűléstől 1910 évi státusgyűlésig tartott 12 rendes és 1 rendkívüli üléséről felvett jegyzőkönyvek

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának az 1910 évi státusgyűléstől az 1911 évi státusgyűlésig tartott 12 rendes havi üléséről felvett jegyzőkönyvei

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának Kolozsváron 1910. évi már. 14-én tartott jegyzőkönyvéből

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának Kolozsváron 1911. okt. 14-én tartott havi rendes ülésének jegyzőkönyvéből

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának Kolozsváron 1911. november 11-én tartott havi rendes ülése jegyzőkönyvéből

Kivonat az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának Kolozsváron 1913. márc. 14-én tartott havi üléséből

Kivonat az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának Kolozsváron 1914. febr. 13-án tartott harmadik rendes ülése jegyzőkönyvéből

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának Kolozsváron 1916. febr. 28-án tartott havi ülése határozatából

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának Kolozsváron 1917. aug. 11-én tartott havi ülése határozatából

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának Kolozsváron 1917. dec. 18-án tartott havi ülése határozatából

Az Erdélyi Római Katolikus Státus Igazgatótanácsának Kolozsváron 1918. febr. 21-én tartott gyűlése határozatából

Egyéb levéltári dokumentumok

Jelentés a Marianum kolozsvári róm. kat. tan- és nevelőintézet 1916/1917-és iskolai évéről

Jelentés a Marianum kolozsvári róm. kat. tan- és nevelőintézet 1918/1919-és iskolai évéről

A Szabó-alap alapítólevelének hitelesített másolata

Nemes Endre főgimnáziumi igazgató püspökhöz intézett levele 1911. szept. 25-én

Hirschler József iskolaszéki igazgató püspökhöz intézett levele 1917. okt. 12-én

Hirschler József iskolaszéki elnök 1917. júl. 14-én püspökhöz intézett levele

Kivonat egy 1911. márc. 23-án megtartott rendkívüli ülés határozatából

BÍRÓ VENCEL

ERDÉLYI PIARISTA NAGYOK. KIADATLAN ÉLETRAJZOK

Egy fiatalember középiskolai tanári diplomával a kezében lépdelt ki a kolozsvári római katolikus főgimnázium kapuján. 1909. május 21-ikét írtak, és akik látták őt azon a napon, talán nem sejtették, hogy ez az ifjú paptanár, aki az akkori Magyarország másik végéből, Komárom megyéből érkezett a kincses városba, hatalmas tudásával, fáradhatatlan szorgalmával és odaadásával vitathatatlanul rányomja bélyegét a kolozsvári magyar történelemoktatásra – és nem csak. A fiatalembert Bíró Vencelnek hívták. Piarista szerzetes volt, majd rendtartományi főnök, egyetemi tanár lett. Erdély történetírójaként, mint a térség színes múltjának Istentől megáldott szerelmese, generációkat indított el a tudományos pályán. Pontosan 45 éve, 1962. december 2-án, Kolozsváron hunyt el.

A Kalazanci Szent József jubileumi év kapcsán ennek a nagyszerű embernek néhány, eddig kiadatlan munkáját rendezte sajtó alá Sas Péter magyarországi művelődéstörténész, aki egy előtanulmánnyal is hozzájárult a mű tartalmasságához, sokrétűségéhez. A szép kivitelezésű kötetben három erdélyi piarista nagyság életrajza tárul elénk Bíró Vencel tolmácsolásában. Az előszó Ruppert József, a piarista rend közép-európai és itáliai ügyekért felelős generálisi asszisztensének tollát dicséri, az utószó pedig a rend fáradhatatlan munkásának, Fodor György konfráternek, a romániai rendtartományi megbízottnak az írása, ő személyes élményekkel hozza közelebb a ma emberéhez Bíró Vencel nagyszerű alakját.

A kötet három életrajza közül az első Dániel Benedek István bölcsész-teológusnak állít emléket. Az örmény gyökerekre visszatekintő nagyhatású piarista pedagógus 1735-ben született, a rend medgyesi gimnáziumában indult tudományos útjára. Ennek kapcsán a szerző részletes betekintést nyújt az olvasónak a hírneves intézmény mindennapi életébe is: „Az előadás reggel hétkor kezdődött, délután fél kettőkor folytatódott s mindkét alkalommal két és fél óráig tartott. Napi szentmise, litánia, az utolsó előadási órából negyedórai hitelemzés enyhítette a tanórák egyformaságát. Vasárnap szentmise előtt a kisebb tanulók olvasót imádkoztak, a nagyobbak a szentek életrajzát hallgatták…".

A gimnáziumot követően noviciátus, főiskolai tanulmányok, próbaéves tanári működés vette kezdetét. A kötetet olvasva megismerhetjük az akkori egyetemek akadémikus tanítási módját s a rendi iskolák tanulmányi-etikai rendjét. Az 1761-ben pappá szentelt Dániel Benedek István Besztercén kezdte el tanári pályafutását, azután két évig Veszprémben, majd rövid máramarosszigeti kitérőt követően Medgyesen tanított. Életrajzírójától eltérően (Bíró Vencel mindvégig Kolozsváron maradt) Dániel számos további helyen szolgált: Nagykárolyban, Szegeden, Szentannán. Tanított, pásztorolta a rábízott nyájat, szláv nyelven is hirdette az igét a dalmatáknak és alkotott. Dániel Benedek István ugyanis művész ember volt, fennmaradt tőle egy szép Kalazancius-rézmetszet is. 1812. március 12-én, 78 éves korában, a haldoklók szentségével megerősítve költözött haza égi Atyjához.

A következő kor szülötte a gyulafehérvári Salzbauer János, őt a szegedi piaristák indították útjára főgimnáziumukból. Korán belépett a kegyes tanítórendbe, és tanári munkásságát is igen fiatalon, közvetlenül az iskola elvégzése után kezdte el. Sok mindent tanított: görög nyelvet, történelmet, földrajzot, számtant, majd Pozsonyszentgyörgyön teológiai tanárként egyháztörténelmet és egyházjogot. 1862-ben Kolozsvárra került, 1899-ben bekövetkezett haláláig itt is maradt.

Bíró Vencel írása a 19. századi kolozsvári katolikus intézményrendszer hű képét nyújtja. A sorok között megelevenednek a nevelőintézmények, a Státus, a rendi élet jellegzetességei, de a kor politikai-társadalmi-egyházi vonatkozású eseményei is.

Salzbauer életművében kánonjogi, egyháztörténeti és egyházszervezési tanulmányok szerepelnek, és persze a sok-sok embermű, a tanítványok, akik a nevelői alakítás évei után sokáig hordozták magukban a salzbaueri szellemi örökséget.

A kötetben szereplő harmadik életrajz a Balanyi György és Kolozsvár címet viseli, és a kolozsvári egyetem nagyhírű tanárának állít emléket. Balanyi egyetemes történelmet tanított, hitszónokként, nagy jelentőségű tanulmányok szerzőjeként vonult be a 20. század közepén a kolozsvári köztudatba. 1948 augusztusában, mivel a magyar állampolgárságú tanárok szerződtetése megszűnt, el kellett hagynia a kincses várost. Az öt év alatt, ameddig itt tartózkodott, számtalan témát érintett tanulmányokban, tanításban egyaránt. Erdélyhez, Kolozsvárhoz nagy szeretet fűzte, magyarországi tartózkodásának éveiben is rendszeresen kereste a kapcsolatot a Kolozsvárról elszármazottakkal.

Összességében a kötet főhajtás egy rend, egy szellemiség, egy iskolát-embert összefogó, magasba lendítő hivatás előtt, amely hatalmas tartásával mindenkor tudott nemcsak tanárokat, hanem igazi nevelőket is adni a világnak, Erdélynek, Kolozsvárnak.

(Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az előtanulmányt írta Sas Péter. Verbum, Kolozsvár 2007)

Ercsey-Ravasz Ferenc

Dolhai Nagy Gabriella

A SZÉKELYFÖLDI PAPOK HELYZETE A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ UTOLSÓ KÉT ÉVÉBEN

A második világháború végnapjai a székelyföldi plébániák helyzetét is megváltoztatták. Sok plébánia pásztor nélkül maradt, viszont a papok nagy része – a vértanúság lehetőségével is számolva – a helybenmaradást választotta. A papok beszámolóit olvasva feltárulkoznak előttünk azok az események, amelyek többeket menekülésre, másokat a helybenmaradásra késztettek. Azok a lelkipásztorok, akik a menekülést választották, döntésüket a következő tényezőkkel indokolták: halaszthatatlan kórházi kezelés, a kiürítési rendelet kényszerű elfogadása, a közeli hozzátartozók, elsősorban a családtagok menekítése és más személyes jellegű problémák. A beszámolók rövid összegzése előtt ismertetem a magyar kormánynak azon intézkedéseit, amelyek Székelyföld kiürítéséről rendelkeztek.

A Budapesti Közlöny 1944. szeptember 8-i számában jelent meg a miniszterelnökség 3210. számú rendelete, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy szabályozza a hadműveletek folytán elrendelt kiürítés következtében hajléktalanná vált személyeknek az ország más területén való elhelyezését. A kormány egyúttal arról is rendelkezett a jogszabályban, hogy a kiürítés munkálatainak levezénylését egy külön erre a feladatra kinevezett kormánybiztosa fogja ellátni.¹

Székelyföld kiürítésére három tervezet is született.² Az első tervezet a Tiszán inneni átmeneti felvevőterületekre vonatkozott (1),³ a második a Tiszán túli átmeneti felvevőhelyeket jelöli meg (2).⁴ A harmadikban olvashatjuk a végleges felvevőterületre vonatkozó jegyzéket (3), amelyet szeptember 24-én küldött ki Vincze András kormánybiztos.⁵ (1. táblázat)

A kiürítés végrehajtásának szabályozása szerint a lakosság önkéntes eltávozása csak a veszélyeztetett területről engedhető meg. Veszélyeztetett területnek tekintendő általában az arcvonaltól számított 30–50 km-es mélységű terület. Csatáry államtitkár 1944. szeptember 24-én arról értesítette a magyar honvéd kerületeket, hogy a hadműveleti helyzet következtében a magyar királyi vezérkar főnöke elrendelte Székelyföldnek és az ország északkeleti, valamint Romániával határos részének 50 km mélységben való részleges személyi és további anyagi hadműveleti kiürítését.⁶ A helyi papság elsőként szerzett tudomást a budapesti kabinet szándékairól, s az evakuálásra készülő helybéli polgári és katonai közigazgatás tisztviselői a távozást javasolták a papság számára.

Kocsis Imre bordosi plébános (Maros vm.) Kolozsvárról írta beszámolóját 1944. október 22-én, amelyből kiderül, hogy a front áttörésének idején a marosvásárhelyi kórházban feküdt, kezelés alatt állt. Szeptember 10-én egy napra hazament, amikor elrejtették a kegyszereket s az anyakönyveket a sekrestyében. Szeptember 11-én, közvetlenül az oroszok bevonulása előtt visszament a kórházba, ahol szeptember 12-én és 13-án az orvosok és ápolószemélyzet csomagolt, és külön vonattal a felszereléssel együtt elutazott, mire a plébános is a Marosvásárhelyen élő nővéréhez utazott. Másnap Kolozsvárra ment klinikai kezelésre, de csak szeptember 28-án érkezett meg Kolozsvárra, ahol a klinikán rendes kezelést kapott, s felgyógyulása után ott is maradt s kórházi lelkészként bent is lakott.⁷

Nagy Antal csíkszentmártoni plébános 1944. november 30-án egy levelezőlapon írta meg, hogy a Szatmár megyei Kaplony faluban, a zárda szomszédságában lakik, s szinte türelmetlenül várja a hazamenetel lehetőségét.⁸

Ferencz Sándor sepsibükszádi plébános szintén levelezőlapra írta sorait, amelyek szerint a Pest megyei Kerekegyházára menekült, ahol várja a helytartóság anyagi támogatását és utasításait. Visszatértéig állami és egyházi munkakörbe fog bekapcsolódni.⁹

Erdély András (csíknagyboldogasszonyi plébános) 1944. szeptember 23-i beszámolójából kiderül, hogy a közigazgatási hatóság és katonai parancsnokság Csík vármegye kiürítésére vonatkozó rendeletére hagyta el a plébániáját, továbbá így ír: „Egerben kötöttem ki, azon reményben, hogy mielőbb visszatérek. Az Érsek Úr őnagyméltóságának jóvoltából a papnevelő intézetben kaptam elhelyezést s itt várom főtisztelendő Egyházmegyei Hatóságom intézkedésért, hogy annak megfelelően cselekedjem."¹⁰

Molnár Lázár csíkszentimrei plébános szeptember 8-án, a polgári kiürítés utolsó napján hagyta el plébániáját és szeptember 20-án kolozs-dobokai Magyarszarvaskendre érkezett, ahonnan Madarász János plébános szeptember 18-án Szilágyság irányába folytatta tovább az útját.

Incze Domokos csíkszentgyörgyi plébános a légitámadások elől Kadicsfalvára (Udvarhely vármegye) menekült szeptember 4-én.

Bálint Vilmos csíkszenttamási plébános a falu népével kiköltözött az erdőre a katonák elől, onnan hivatta be a magyar katonai parancsnokság a faluba, ahol a parancsnok kocsijába ültette, és minden ellenkezése dacára, hogy még híveitől el sem búcsúzott, szeptember 11-én, hétfőn Gyergyóba vitte, s onnan a szászrégeni állomásra küldte, ahonnan Désre utazott a ferencrendi zárdába.

György Lajos gyimesbükki plébános egyik napról a másikra a frontvonalban találta magát,¹¹ hiszen az település a Moldvát Erdéllyel összekötő egyetlen vasúti nyomvonal határállomása volt.

A helybeli pályaudvar-parancsnokság kérésére hagyta el a falut, mivel szerintük „az állomás körzetében s egyebütt is a fő völgyben mindent felrobbantanak, lebombáznak, legyilkolnak." Innen Csíkszentmihályra menekült (ahonnan később vissza is tért), a beszámolóját is onnan írta augusztus 28-án. ¹²

Csányi Kálmán ákosfalvi (Maros vm.) plébános a németek rábeszélésére hagyta el a községét szeptember 15-én. A Dunántúlra akart menni, de a jó Isten közelebb vezérelte, a Szilágy megyei Kárásztelekre, beszámolóját is onnan írta, s oda kéri államsegélyének folyósítását. Leírta továbbá azt is, hogy egyelőre hazatérni nem tud, mivel a sok utazás és izgatottság erősen megviselték, lábai bedagadtak, így szolgálatra képtelen.

Lukács József nagyernyei (Maros vm.) plébános a szeptember 11-i kiürítés során hagyta el szolgálati helyét. Leveléhez csatolta a debreceni rendőrség igazolását is, mely szerint vissza szándékozott menni Erdélybe, de a sűrű bombázások miatt nem lehetett, ezért az egri érsek megbízásából segédlelkészi teendőket lát el a Heves megyei Kápolna községben.¹³

A szeptember 8-án kiürítésre kerülő Székelyudvarhelyt is sietve, kapkodva hagyta el a székelyudvarhelyi esperes-plébános Sass Antal, de vele tartott a káplánja is (Faragó Ferenc vagy Lónay Edmond). Szeptember 11-én délután még egy alkalmi katonai autóval hazament, de a város néptelen volt, s a várt felsőhatósági utasítás hiányában végleg elment a városból. Azt is megjegyzi, hogy az udvarhelyi menekültek, hivatalok részére Vas megyét jelölték ki felvevőterületnek.¹⁴

Kajtsa Ferenc csíkmindszenti plébános is az ágyútűz elől menekült el az utolsó pillanatban, azzal a szándékkal, hogy amint csak lehet, visszatér. Kolozsváron tartózkodott, és amíg visszatérése lehetségessé válik, addig egyelőre valamelyik észak-erdélyi plébániára kért kinevezést. Márton Áron Szamosfalvát bízta rá ideiglenesen vicarius expositusi minőségben.¹⁵

Hadnagy János zetelaki plébános 1944. november 6-án beszámolt arról, hogy az Udvarhely megye kiürítésére vonatkozó parancsot valóban szeptember 8-án adták ki, mint azt már a székelyudvarhelyi plébános megírta. Közli továbbá azt is, hogy a kerületből mely papok menekültek el: Vágássy Domokos Varságról (Székelyvarság), Márton Mózes Szentkirályról (Székelyszentkirály), Szentpétery András segédlelkész Zetelakáról, Kakucs Ferenc Kadicsfalváról, Sass Antal főesperes Székelyudvarhelyről, Szakáts Antal Székelyudvarhelyről, Balázs Dezső Szentegyházasfaluból, Márton Antal Lövétéről, Ábrahám Árpád Karácsonyfalváról, Kovács Ferenc Homoródremetéből, dr. Köllő Ignác Székelykeresztúrról, Lázár Albert Szentlélekről, Kovács Antal Farkaslakáról, Antoni János Korondról, Simonffy József Pálfalváról, Török Mihály Szovátáról, Ráduly István Bözödújfaluból, András Péter Máréfalváról Szenttamásra menekült, de a hívei később visszavitték, Antal János Atyhából Vágásba ment, de már ő is hazakerült a falujába. Péter János Fenyédről Udvarhelyre ment, de november 1-jén ő is hazament falujába. Az udvarhelyi zárdából a barátok szintén mind elmentek. Pap maradt tehát: Zetelakán Dr. Hadnagy János, Keményfalván Kedves Péter és Csathó Ferenc, ny. plébános Kápolnásfaluban: vitéz Mihály Lajos, Szentkeresztbányán: Török Ferenc esperes-plébános, Székelykeresztúron: Orbán János ny. esperes-plébános, Vágásban: Dr. Hodor Jakab, Malomfalván: Fülöp János, Lengyelfalván: Salati Ferenc, Udvarhelyen: Kiss János. Akik itthon maradtak, arról tudja a zetelaki plébános, hogy igyekeznek ellátni a többi egyházközség híveit is. Így ő maga személy szerint Zetelakán kívül ellátja még Varságot, Oroszhegyet és Szentkirályt. Mihály Lajos Kápolnásfalut, Szentegyházast és Lövétét. András Péter pedig Máréfalvát, Fenyédet és Kadics-Bethlenfalvát.¹⁶

Pászka Ágoston nyárádköszvényesi plébános 1944. szeptember 25-én a Szabolcs megyei Nagykállóról írt az egyházmegyei hatóságnak, melyben közölte, hogy szeptember 11-én reggel három orosz kozák járőr járt nála, és annak ellenére, hogy a plébános tisztességesen megvendégelte őket, azok durván viselkedtek vele. Tudtára adták, hogy vagy felakasztás, vagy főbelövés lesz az osztályrésze. Ekkor magyar tisztek tanácsára elment otthonról, s mivel azt az információt kapta, hogy Maros-Torda megyét Szabolcs megyébe irányították, ezért oda indult, s hét napi fáradtságos utazás után érkezett meg Nagykállóra.¹⁷

Török Mihály szovátai plébános a várpalotai plébániáról 1944. szeptember 25-én írta beszámolóját, mely szerint szeptember 13-án hagyta el állomáshelyét, mivel az orosz haderők már ekkor bevonultak Parajdra és nem akarta, hogy esetleg otthon maradása esetén elhurcolják munkára, vagy esetleg kivégezzék. Plébániáján maradt László János plébános úr, aki Kilyénfalváról menekült Szovátára (aki nem sokkal ez után vissza is tért plébániájára). ő Budapestre érkezve katonai szolgálatra jelentkezett a tábori püspöknél, aki kérését teljesítette is, így be is vonulhatott Várpalotára mint hittudósító, a II. hadseregnek egyik propagandaszónoka. Egy pár nap múlva az erdélyi frontra is ki fognak menni, s akkor talán személyesen is tiszteletét róhatja le a helytartó úr előtt.¹⁸

1944. szeptember 4-én írta meg Lakatos János az egyházmegyei főhatóságnak, hogy a román-orosz betörés elől szeptember 4-én Lázárfalváról elmenekült Tömörkénybe (Csongrád megye), ahol öccsénél – a római katolikus kántornál –, Lakatos Miklósnál lakik, s az öreg és beteges Simonffy Gentilis plébánost segíti munkájában.

A gyergyóalfalusi plébános, Völgyi István, a maga és káplánja (András István) nevében a Szabolcs megyei Ófehértó községből írta beszámolóját, mely szerint az orosz katonák betörése miatt menekültek el plébániájukról szeptember 7-én. Államsegélyük oda való folyósítását is kérte, és várta a helytartóság további intézkedéseit.

Ugyancsak az orosz-román betörés miatt menekült el a tusnádi plébános, Anda Géza is, aki mindenét elveszítvea Heves megyei Rózsszentmártonban lakó unokaöccséhez menekült húgával együtt. Az ottani plébánián besegít, de ezért csak szállást kap, ezért kéri szeptemberi havi államsegélyének az oda való folyósítását.

Bakó Gábor augusztus 28-án éjjel elmenekült plébániájáról, Csíkmenaságról Kadicsfalvára ment az orosz betörés és a „menekülési rendelet" hatására. De még aznap (1944. szeptember 6-án) vissza akar menni híveihez.

Bartos Mihály tusnádújfalusi plébános 1944. október 7-én írta beszámolóját Kolozsvárról, ahová szeptember 6-án érkezett meg, s elbeszéli menekülését (Csíkszereda, Csíkszentsimon, Madéfalva, Gyergyószentmiklós, Palotailva, Déda, Szamosújvár, Dés, Kolozsvár). Útközben találkozott Bajkó László tusnádfürdői plébánossal is, aki édesanyja kérésére Budapest felé menekült. Ám Bajkó Ferenc 17 tusnádfürdőivel együtt vonattal Nagykárolyba ment, s ideiglenesen Tasnád községben kapott munkát. Bajkó plébános 1944. szeptember 11-én írt levelében megjegyzi: őt nyugtatja az a tény, hogy visszamaradt hívei nem maradnak szentmise nélkül mindaddig, amíg a fürdőn német katonai kórház található, mert ebben egy tábori lelkész és három pap is van. További rendelkezéseket a tasnádi plébániára vár.¹⁹

Kovács Ferenc homoródremetei plébános szintén Kolozsvárra menekült. Beszámolt arról, hogy a főesperestől azt az utasítást kapta, hogy „menekülni kell", és a hívek is azt mondták neki, ők belátják, hogy jobb ha elmegy, sőt ezt is tanácsolták neki. Pár napig szülővárosában, Székelyudvarhelyen húzódott meg, de családja buzdítására, s mivel onnan is sok pap elmenekült, szeptember 12-én az utolsó menekítő autóbusszal ő is eltávozott.²⁰

Farkas Antal alsócsernátoni plébános szeptember 29-én beszámolt Barabás Gyula berecki plébánossal való meneküléséről, melyben leírta, hogy elsősorban a nála lévő húgát akarta biztos helyre juttatni. Elgondolása az volt, hogy miután húgát elrendezi, ő maga visszatér Kolozsvárra, ez azonban időközben lehetetlenné vált, mert a Tisza vonalától keletre az utazást betiltották, s pénze sem nagyon lett volna erre. Leírta továbbá, hogy egyelőre Szombathelyen kíván maradni, s a Vas megyei főispán felkérésére a megye területén elhelyezett menekültek gondozását László Ignác (gyergyószentmiklósi) főesperessel és Barabás Gyula berecki plébános úrral fogják ellátni.

Zsigmond András baróti plébános hosszas és fáradtságos menekülés után szüleivel Budapestre érkezett a Székelyföldről elindított utolsó vonattal. Feltett szándéka volt, hogy miután elhelyezi szüleit, visszatér Kolozsvárra, de ebbéli elhatározásában a hatóságok megakadályozták, ugyanis nem adtak Erdélybe beutazási engedélyt.²¹

Az erdélyi püspökség és a magyarországi egyházfők levelezésea menekült papok helyzeténekrendezése érdekében

Sándor Imre püspöki helytartó 1944. szeptember 15-én kelt levelében felkérte a magyarországi egyházfőket, hogy közöljék vele, tudomásuk szerint mely egyházmegyében vannak menekült papok, s lehetőleg név szerint is írjanak válaszukban ezekről a menekültekről, valamint tudassák velük a nekik írt rendeleteket. Dr. Czapik Gyula egri érsek szeptember 19-én már válaszában megírja, hogy amint módjában áll, vagy tudomása lesz arról, hogy egyházmegyéjében menekült papok vannak, részükre Sándor Imre rendeletét meg fogja küldeni.

Dr. Czapik Gyula egri érsek 1944. szeptember 23-án írta meg válaszát (mely érseki pecséttel is el van látva), hogy Boga István csíkszentdomokosi, Erdélyi András csíknagyboldogasszonyi és dr. Lukács József nagyernyei plébánosok Egerbe érkeztek, akik azonnal kéréssel fordultak az érsekhez, hogy ideiglenesen alkalmazza őket.

Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, esztergomi érsek levelében szolidaritását fejezi ki, de jelzi, hogy a menekült papok legtöbbször képtelenek visszatérni állomáshelyeikre, mert a hatóságok akadályt gördítenek a visszatérésük elé, amint a legtöbbjüket a hatóságok kényszerítették plébániájuk elhagyására is,a biztos deportálás elkerülése végett.

Enek a körülménynek az ismerete indította arra az érsek urat, hogy saját egyházmegyéjében alkalmazzon egyeseket, amíg hazatérésük lehetségessé válik. Ábrahám Árpád karácsonyfalvi plébánost Hédervárra, Fejér Gábor lemhényi plébánost Budapest-Belvárosba, dr. Zsigmond András baróti plébánost Budapest-Felsővizivárosba osztotta be helyettes kápláni minőségbe. Serédi Jusztinián bíboros hercegprímás, esztergomi érsek október 3-án kelt válaszából kitűnik, hogy valószínűleg fölvette a kapcsolatot a Budapesten székelő Szövetséges Ellenőrző Bizottság képviselőivel, hogy azok járjanak el a magyar, latin szertartású katolikus papokkal való méltányos bánásmód kieszközölésében.²²

Sándor Imre 1944. december 20-án egy felhívásban ismételten felkérte dr. Czapik Gyula érseket, utasítsa a menekült papokat arra, hogy térjenek vissza állomáshelyeikre, mert tudomása szerint Szatmárnémetitől Kolozsvárig nem akadályozzák az utazást, Kolozsvárról pedig megvan a lehetősége annak, hogy részint autóbusszal, részint pedig vonattal hazajussanak Székelyföldre.²³ Sándor Imre 1945. február 14-én ismét felszólította az anyaországi egyházfőket, hogy az elmenekült papokat hazamenetelre utasítsák, hiszen „most már minden napja a késedelemnek komoly lelkiismereti felelősség is, mert hiszen az elhaltakkal együtt több mint száz a hiányzó papjaink száma, kiknek távollétét a hívek ezrei sínylik." A helytartó kiemelte: a visszatérést az is sürgeti, hogy egyre csak erősödik a propaganda a menekültekkel szemben, és minél később tér vissza valaki, annál nehezebb lesz felvenni rendes munkakörét. A nép most még legnagyobb részt jóindulatú és vágyik papjaik után, sőt kevés kivétellel még részvétet is érez irántuk, és „a nagyböjt kegyelmi ideje csak kedvez ennek a hangulatnak."²⁴

Erre a levélre valamennyi egyházfő válaszolt. Ezeket a továbbiakban foglalom össze.

Czapik Gyula egri érsek március 17-én kelt válaszából kiderül, hogy az erdélyi főegyházmegyéből menekült és az egri érsekség alá tartozó plébániákon ideiglenesen szolgálatot teljesítő papok már visszatértek állomáshelyeikre.²⁵

Grősz József kalocsai érsek azt írta a helytartóságnak 1945. március 24-én, hogy tudomása szerint a kalocsa-bácsi főegyházmegyében egy erdélyi egyházmegyés pap sem tartózkodik.²⁶

Drahos János esztergomi káptalani helytartó 1945. április 7-én kelt levelében közölte Sándor Imrével, hogy a február 19-én érkezett kolozsvári helytartósági felszólítást, amelyben a helytartó kérte, hogy az erdélyi egyházmegye menekült papjait visszatérésre buzdítsák, leközölték a nemrég megjelent főpásztori körlevélben, és hogy a visszatérésnek ne legyen akadálya, a Magyarországon nyert ideiglenes beosztást valamennyi menekült paptól megvonták.²⁷

A beszámolók alapján a 2. táblázatban összefoglalhatjuk, melyik pap hagyta el állomáshelyét, s hová menekült.

A helyben maradt papok

Sándor Imre általános püspöki helytartó 1945. január 18-án kelt levelében köszönetet mondott Bors Ferenc csíkszentgyörgyi segédlelkésznek²⁸ a helybenmaradásáért és azért, hogy a legnehezebb időkben is igyekezett a lelkek hasznára lenni. Bors Ferenc szentgyörgyi káplán már 1944. augusztus 29-én beszámolt arról, hogy ő helybennmaradt, csak plébánosa Incze Domokos főesperes menekült el, de neki még konkrét tervei voltak arra vonatkozóan, hogyan fog segíteni a híveken: felkészíti őket az esetleges nehezebb időkre, kézbe veszi a hitoktatást, szentáldozásban részesít minél több hívet, biztonságba helyezi a templomi értékeket és irodai könyveket.²⁹

Kovács Mihály nyugdíjas esperes-plébános Szépvízről írta meg válaszát az egyházi főhatóságnak, mivel az arra kérte fel őt, hogy a pap hiányra való tekintettel ajánlja fel szolgálatait az egyházmegye javára. Válaszában a nyugalmazott esperes megokolja, hogy miért nem tud ennek a kérésnek eleget tenni. Nagyon beteg, ezért nem tud semmilyen papi szolgálatot teljesíteni, hiszen már 85 éves, és tíz éve nyugalmazott pap, a második világháború megtörte testi és lelki erőit. Nem menekült el, hanem otthon maradt, öt hétig egy nedves, dohos pincében lakott, ahol kiújult régi gyomorbaja is, és csak Isten kegyelme mentette meg a haláltól. Rácz György szépvízi plébános pedig kisegítőt kér az ünnepekre, mivel 5 falut kell ellátnia (Szépvizet, Csíkszentmihályt, Csíkszentmiklóst, Borzsovát és Ajnádot), ezért ott segít be.³⁰

Jaross Béla marosvásárhelyi főesperes-plébánosnak Háromszékről nem volt értesülése. De hallomás szerint „ott alig maradt vissza valaki".

Márton Áron püspöknek a november 7-én kelt leveléből megtudhatjuk a helybenmaradt és visszatért papok névsorát. A Sepsi-Miklósvári kerületben a következő papok választották a helybenmaradást: Székely Károly nyugalmazott esperes, Sepsiszentgyörgy, Huszár Ádám ideiglenes megbízott főesperes, Barót, Pénzes László plébános, Miklósvár.³¹ Jaross Béla viszont egy 1944. november 27-én írt beszámolójában bővebben felsorolja azokat a marosi kerületben lévő papokat, akik bevárták az eseményeket állomáshelyükön. Ezek pedig a következők: Lakó János (Ehed), Péter László (Görgényüvegcsűr), Pálfi János (Jobbágyfalva), Mészáros József (Marosjára), P. Kiss Márton (Marosszentgyörgy), Jaross Béla (Marosvásárhely), Bardócz Mózes (Mezősámsond), 3 páter (Mikháza), Abos József (Székelyhodos), Varró András (Székelyvécke) Désig jutott, de hamarosan hazatért, Lakó Menyhért (Székelybő– Nyárádszereda). Több hét után került vissza Kolozsvárról Kocsis Imre (Bordos), Glósz Oszkár (Teke) és a Szászrégeni állomását 1 hete elfoglaló dr. Dróczy György káplán,³² aki 600 km gyaloglás után jelentkezett a főesperesnél. A kerületben lévő káplánok közül egy sem maradt vissza. Papp Dénes régens, aki a szeminárium vezetője volt, vesztébe rohant.³³

A barátok közül csak egy P. Vitális maradt vissza, aki megbecsülhetetlen szolgálatot teljesített a nehéz időkben is.³⁴

Fekete János főesperes (Gelencéről) 1944. december 29-én kelt jelentéséből olvashatjuk, hogy otthon maradtak: id. Lajos Balázs kézdimartonosi, Baka János ozsdolai, Finta Antal nyújtódi, dr. Hollanda János sárfalvi, Kovács Balázs szentkatolnai, Kicsid Béla imecsfalvi, P. Bánffy Miklós kézdivásárhelyi és Fekete János gelencei plébánosok és László Sándor lemhényi lelkész.³⁵

Huszár Ádám baróti plébános 1944. november 22-én írt jelentésében helybenmaradt papként szerepel Ferencz Mihály sepsikőröspataki plébános is.³⁶

Az udvarhelyi kerületben a város egyházmegyei papja, a nyugalmazott Kiss János maradt helyben, a barátoknál maradt

P. Bonifác. Plébániáján maradt az atyai (Antal János), a malomfalvi (Nyikómalomfalva, Fülöp János plébános), a kápolnásfalvi (Mihály Lajos), zetelaki (Hadnagy János), és talán az erdőszentgyörgyi minorita (Kun Lajos), a bözödújfalusi (Ráduly István) és az etédi (András József) plébános is. Alcsík: a csíkszentgyörgyi plébánián maradt a káplán (Bors Ferenc). Felcsíkon: Szépvízre már visszamenta plébános (Rácz György), és Delnére (Barthos József) is. Otthon maradt a gyimesfelsőloki (Antal József), a gyimesfelsőbükki (György Lajos) lelkipásztor. Erőss Lajos nagykászoni káplán 1944 szeptemberétől a bevonulás hónapjaiban segédlelkész és kisegítő az átmenetileg pap nélkül maradt Csatószegen, Csíkszentsimonban, Csíkszentimrén, Csíkrákoson, Csíkmadarason, majd ismét Csíkszentsimonban, végül Csíkszentgyörgyre került.³⁷ A gyergyói kerületben a legsivárabb a helyzet, helyén maradt a nyug. Fazakas Gazsi Szárhegyen, Kilyénfalvára már visszament plébánosa (László János). A Marosi kerületben pedig helyén maradt a görgényüvegcsűri (Péter László), a marosjárai (Mészáros József), a marosszentgyörgyi (Bíró András), a mezősámsondi (Bardócz Mózes), az ehedi (Lakó János), Székelyhodoson Abos József,a jobbágyfalvi (Pálfy János), a mikházi, a székelyvéckei (Varró András)³⁸ plébános. A három mikházi szerzetes közül P. Benjamin otthon maradt, P. Teofil Gyergyót adminisztrálta, és a magiszter P. Gurzó Udvarhelyt látta el. ³⁹

Kiss János összefoglalójából kiderül, hogy az udvarhelyi kerületben a következő papok maradtak helyükön: „Küküllőkeményfalván Kedves Péter és Csathó Ferenc, a zetelaki, varsági, oroszhegyi és szentkirályi plébániákat önként látogatta dr. Hadnagy József. Szenttamást, Kadicsbethlenfalvát András Péter gondozta. Salati otthon maradt (Székelylengyelfalva), Szentlelket és Malomfalvát a Nyikómalomfalvi Fülöp János látta el, Székelypálfalvát, Atyhát, Korondot és Parajdot lelkiismeretesen járta Antal János (atyhai plébános). Szovátát talán az ottani görög katolikus lelkész látta el, Bözödújfalut és Erdőszentgyörgyöt pedig Rádulyra (bözödújfalusi plébános) bízta. Székelykeresztúron Orbán szobafogságban volt, mint író ezért a vágási plébánosra lett az is bízva. A remetei plébánost Karácsonyfalva ellátására kérte fel, Lövétét Török esperesre bízta, Szentegyházasfalut, Kápolnásfalut Mihály Vitéz kormányozta. A gimnázium ügye még vajúdik, mivel nincs tanár. A városi templomokban nem esett kár, s talán falun sem, de annál többet szenvedtek az elmenekült plébánosok javai. Például az udvarhelyi plébános javait (az arendás földekről van szó) minden utánajárás és tiltakozás ellenére a görög katolikus és a görög keleti Ruszán javára lefoglalták, s végül a MADOSZ a szegények javára kiosztotta."⁴⁰ A 3. táblázatban összegzem azok névsorát, akik 1945. január 10-én állomáshelyeiken tartózkodtak, illetve mindazokat, akik visszatértek.⁴¹

E kimutatás alapján megállapíthatjuk, hogy a négy székely megye 144 plébániája közül csak 80 rendelkezett plébánossal, tehát a plébániák 55,5 százaléka 1945. január 10-én el volt látva. A helybenmaradt, valamint a plébániájukra visszatért papok – az új történelmi viszonyokhoz igazodva – támaszt nyújtottak a nagy megpróbáltatásokat átélt híveik számára.

Gagyi Katinka

A KOMMUNIZMUS (ÚJRA)ÉRTÉKELÉSE KÖZEL KÉT ÉVTIZED TÁVLATÁBÓL

A román kommunista időszak tanulmányozása olyan akadályokat gördít a kutató elé, amelyek már-már áthághatatlanok: az információ hiányos, részleges és nagyon sok esetben egymásnak ellentmondó elbeszéléseket tartalmaz. Más, volt szocialista országokkal ellentétben az itteni politika kiválóságai vagy „mártírjai" még nem publikálták emlékeiket, meglátásaikat a megélt eseményekkel kapcsolatban. A statisztikákat csak a legnagyobb óvatossággal lehet és szabad kitenni a nyilvánosságnak. Viszont a marxista történetírás román nemzetiségű tagjai, a kortárs román történetírók mindezeket a nehézségeket azzal oldják meg, hogy nem történelmet írnak, hanem szentek életét, így nem történetírást, hanem hagiográfiát gyakorolnak.¹

A kommunista időszak jellegzetes ügyei közül kiemelkednek a különböző egyházak és vezetőik elleni eljárások.

A protestáns és izraelita felekezetek helykeresése sokkal könnyebben zajlott, mint a római katolikus egyházé. A koalíciós periódusban kihirdetett rendeletek és törvények – földreform, egyházak közjogi méltóságainak megszüntetése, az államforma módosulása, az iskolák államosítása, egyesületek beszüntetése – leginkább a katolikus egyházat érintették.

Az állam egyházakkal szembeni álláspontja három politikai célnak kívánt megfelelni: az egyházak gazdasági hatalmának megtörése, közéleti és politikai aktivitásuk leszűkítése, valamint oktatói-nevelői monopóliumának megszüntetése. Ezen célok elérése érdekében nem riadtak vissza az adminisztratív, törvénytelen eszközök alkalmazásától sem.

A különböző egyházak papjait, lelkészeit sújtó megaláztatásokkal, eljárásokkal szembeni főpapi tiltakozások, kérelmek, próbálkozások nem sok eredményhez vezettek.

Az egyházpolitikában a Román Kommunista Párt a divide et impera (oszd meg és uralkodj) taktikát választotta és valósította meg. Nem az egyházakat, hanem csak azoknak egyes „legreakciósabb elemeit" támadta, ezáltal pedig oppozícióba kényszerítette magát az egyházat. Megszüntette a belső egységet, konfliktusokat, nézeteltéréseket szított az egyházon belül, mert tudta, hogy ennek köszönhetően majd sokkal könnyebb lesz kívülről megtámadni és legyőzni az ellenállásban nem egységes szervezetet. Például a békepapok és a mindvégig kitartó hűségesek között olyan mélyen lévő feszültség húzódott, hogy nagymértékben lecsökkentette az egész egyház ellenálló képességét.²

„A küzdelem létkérdés volt." Bizonyos idő elteltével mindenki előtt világossá vált, hogy az erdélyi katolikus egyházat gyökerestől akarják kitépni a pápaság által vezetett világegyházból, abból a talajból, amelyből táplálékát nyerte.³ 1948 a kommunista alkotmány kibocsátásának, a nagy államosításnak, a konkordátum felrúgásának, az egyházi iskolák elvételének, az új kultusztörvény megjelenésének az esztendeje. Ezek érvényesítése alól egyetlen egyházközség sem mentesült. Igaz, ritkultak és rövidültek a Domus Historiákba való bejegyzések, az elővigyázatosság és okosság miatt is. De még élnek a hiteles tanúságtevők, akik erről a korszakról tanúskodhatnak. A szárnyait bontogató materializmus azt hirdette magáról, hogy a teljes igazság birtokában van, és minden világnézet, amely ezt kiegészíteni vágyik, megakadályozza a demokratikus szellem kialakulását, tehát rossz, téves. Megkívánta a teljes alárendelődést, amelynek jutalmaként az emberre a földi paradicsom várt. Amikor pedig szembetalálta magát a földi életen túli boldogság, jutalom ígéretével, természetes volt az összeütközés. Hiszen a vallásos világszemlélet azt hirdeti, hogy a földi élet után az itteninél sokkal nagyobb babérok és jutalom vár ránk. A kommunista államvezetés ebben azt a veszélyt látta, hogy a vallási hiedelmek hirdetői elvonják az emberek figyelmét a jelenlegi, földi paradicsom építésétől és annak fontosságától. ⁴

A valláshoz és egyházhoz ellenségesen viszonyuló pártpolitika azt hangsúlyozza, hogy a katolikus egyház lassan kiterjesztette hatalmát és beleszólását az élet minden területére. A 20. század gyökeresen forgatta fel és forradalmasította az addigi életet. A régi ideálokra felépített világ nagyrészt összeomlik, és ezek romjain épül fel az új világ, amelyben a tudomány már valláspótló igénnyel lép fel. Csodából él, akárcsak a kereszténység, a technika csodájából, ami a tudás legkedvesebb gyermeke. Ez a fejlődés és átalakulás, még ha nem is indul kifejezetten az egyház ellen, mégis alapjaiban mozgatja meg az egyház életét. Magával hozza az állam és egyház egymástól való elszakadását, kezdetben csak a kapitalista nyugati országokban, mint például Amerika, Anglia, Franciaország, Németország, majd lassan átszivárog keletre is.⁵

A vallástanítás kiszorul az iskolai keretek közül, ami bénítja annak hatékonyságát. A keresztény jótékonykodás és szeretetmunka, a betegápolás és szegénygondozás, valamint egyéb népjóléti mozgalmak, amik eddig az egyház fennhatósága alá tartoztak, most leginkább állami intézményekké válnak. A kommunisták örülnek ennek, mivel úgy vélik, hogy ez óriási erőt vesz ki a keresztény egyház kezéből, hiszen ez által sok ember kívül esik az egyház hatáskörén, meglazulnak a hozzá fűző szálak. A közvélemény alakítását már nagyobb mértékben végzi a napi sajtó, mint a prédikáció.

A hétvégi szórakozási lehetőségek elterjedése, a sportélet iránti érdeklődés megnövekedése, a természet újrafelfedezése a városi ember által mind elvonjáka figyelmet és időt a vallásgyakorlástól, és egyre inkább gátolják az embert abban, hogy nagy figyelemmel és buzgósággal vegyen részt a különféle istentiszteleteken, vagy érdeklődésével bekapcsolódjon a vallási életbe.⁶ Természetesen akinek volt igénye a vallási és hitbeli kérdésekre, és bátorsága, kitartása ahhoz, hogy gyakorolja is hitét, az nem tágított a templomtól semmiféle elterelő hadműveletek vagy vasárnapi pótcselekvések miatt. Mindezekhez még hozzájárul az államnak a keresztény egyházak elleni szervezett támadása és lejáratási hadjárata, amely szerint a kereszténység alul marad a tudományhoz képest, nem tartja a lépést azzal, hittételei olyan alapokon nyugszanak, amelyek régen túlhaladottak, szociális és politikai nézetei ósdiak, nem veszi észre a népállam felé való törekvést. Óriási feszültség észlelhető az egyházhoz tartozás és az egyházias lelkület között. A hívek nagy száma vagy egyáltalán nem, vagy csak kivételes alkalmakkor jár templomba. Elképesztő a közöny, mert az emberek nagy része olyan igénnyel lép fel az egyházzal szemben, amely igények némelyikét képtelenség teljesíteni. Ehelyett ugyanezt máshol keresi ideig-óráig.⁷

A diktatúra olyan félelmet tudott kelteni, hogy még az érintettek vagy hozzátartozóik sem mernek (máig sem) róla beszélni. Ugyanakkor, ha a hívő ember a letűnt kor gazságaira gondol, nem tévesztheti szem elől azt sem, hogy a kommunista eszmékben sok humánus elem is volt (az emberi egyenlőség elve, a szegények felkarolása, a munkanélküliség felszámolása), amelyek megvalósítására sokan törekedtek. Nem keveseket vonzott ez a perspektíva a kommunisták köreibe. Az üldözött, sanyargatott, börtönviselt, esetleg kivégzett áldozatok mellett a kommunizmusnak ma is élnek azok az „áldozatai", akik megalkuvásuknak, elgyengülésüknek köszönhetik, hogy túlélték ezt az időszakot anélkül, hogy egy hajuk szála is görbült volna. Áldozatok ők is, éspedig lelkiismeretük vagy a mai társadalmi megítélés áldozatai. Éppen ezért valamennyi kereszténynek kötelessége kellene, hogy legyen a megértésre törekvő, megbocsátó, felejtő viselkedés velük szemben.⁸

Ha a katolikus egyház kommunizmus alatti üldöztetését meg akarjuk érteni, figyelembe kell vennünk azt a történelmi-politikai örökséget, amelyet az egyház magával hozott, amikor a kommunizmus hatalomra került. A katolikus főpapság ugyanis a diktatúra beköszöntéséig a társadalom felsőházában foglalt helyet, az ország irányítói közé tartozott, és lényegileg lojális volt a különféle uralkodó rendszerekkel. Az egyház hatalmas földbirtokokkal rendelkezett. És bár ezek a lelkipásztori, szociális, oktatási és másfajta intézményeinek fenntartására szolgáltak, mégis hozzásegítették az egyház több vezetőjét egyfajta feudális magatartás kialakulásához. A kommunizmus pedig a nagybirtokosok, vagyonosok elleni harcában könnyen ellene fordulhatott, és ellene hangolhatott tömegeket. Nem volt tehát nehéz az elmúlt rendszer tévedéseiért és mulasztásaiért az egyházat is felelőssé tenni.⁹

A romániai egyházüldözés a kommunizmus világméretű egyházüldözésének egy szelete volt. A rendszer ki akart irtani mindent, ami nem fért bele a proletárdiktatúra kereteibe, minden más pártot, osztályt, ha gondolkodása legkevésbé is eltért a diktatúra irányvonalától. Egy francia szocialista történetírók által összeállított dokumentum szerint a kommunizmus közel százmillió embert gyilkolt meg működése során, beleszámolva a kambodzsai emberirtásokat is.¹⁰ Kelet-közép-Európában az összes kommunista állam ugyanazokkal az egyházüldözési módszerekkel lépett fel, a szovjet útmutatásokat követve. Jól észrevehető ez az európai katolikus egyházak példáján. A Szovjetunió nem csak azokban az országokban koordinálta a vallásüldözés tevékenységét, amelyek a kommunista államvezetés hálójába estek, hanem távlati terve volt a kereszténység és a világ egyéb vallásainak megsemmisítése. Harcának egyik alappillére volt az „oszd meg és uralkodj" elv alapján a kereszténység minden szinten történő megosztása. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy a megtört egység egyben megtört erő, és a megtört erejű népet, egyházat könnyebb lesz széttiporni.¹¹ A szovjet pártvezetés mindenhol törekedett arra, hogy a katolikus híveket elszakítsa Rómától, ami teljes mértékben csak Kínában sikerült, viszont minden országban nyílt vagy ki nem mondott célja volt ez. Az egység megtörésének másik módját abban látták, hogy a Rómával egyesült keleti egyházat, a görög katolikusokat szakítsák el nyugati testvéreiktől, vagy teljesen szüntessék meg. Sztálinék szerint az orosz ortodox egyháznak komoly szerepet kell játszania a római katolikus egyház elleni harcban azáltal is, hogy a Rómával egyesült (unitus) egyházon belül olyan csoportokat hoz létre, amely kezdeményezi majd a Vatikánnal való szakítást, és a többieket is felhívja az ortodoxiára való áttérésre. Nem egyedülálló tehát Európában a romániai görög katolikus egyház szomorú sorsa.¹²

„Akkoriban a rendszer emberei arra voltak beállítva, hogy mindenhol az ellenséget keressék, kiszimatoljanak minden ellenszegülést, és elkövessék a legkegyetlenebb megtorlást is, ha kell. Egy-egy levélből, néhány szóból, apró tettből hatalmas vádpontokat állítottak össze, ha valakit ezek miatt el akartak ítélni. Ezekből államellenességet, összeesküvést, egy rendszernek a megdöntési kísérletét kreálták. Hihetetlen, hogy mit tudtak a semmiből alkotni ezek a kommunisták.

A kommunizmus mindenkori és állandó eszközei a nagy hazugságok voltak. Nagyon zavaros világ volt. Nem hiszik el azok a papok, akik manapság teljesítenek szolgálatot, hogy micsoda nehézségekkel és mennyi munkával kellett szembenézniük az akkori papoknak. Az is elmondható ugyanakkor, hogy minden üldözés tesz jót is az egyháznak, mert tisztít. Az üldözés egy vihar, amely után tisztább a levegő, távolabb lehet látni, a sok port és leülepedett szennyet a vihar eltünteti. Ugyanakkor kiderült, hogy kik az igazi katolikusok, mert akik nem voltak meggyőződéses vallásos emberek, azok az egyházat elhagyták, illetve lapultak, még templomba sem jártak. Az emberek nem tartották épeszűnek azokat, akik következetesen kitartottak elveik és hitük mellett. Egy értelmiségi, aki templomba járt, és akit nem lehetett meggyőzni, hogy beálljon a kommunisták körébe, az a szemükben nem volt normális. Hihetetlen, hogy mennyi csápja volt ennek a hétfejű sárkánynak, ennek a diktatúrának és ideológiának. Minden dolog a rendestől eltérően, lehetetlen csatornákon ment végig."¹³

Hogy mi lehet rosszabb a kommunizmusnál? Az, ami utána következik. A kommunizmus leáldozott, de hatása most is érződik. A kommunista ideológia utólagos nagy veszélye abban áll, hogy most már nem az elméleteiket, hanem a zsákmányt akarják megmenteni. Valószínű, hogy Romániában ideológiailag a kommunizmus nem okozott akkora kárt, mint amennyit neki tulajdonítanak, hiszen nem tudta az eszméit betuszkolni az emberek agyába, sőt sokakat inkább megerősített a kitartásban és állhatatosságban. Mindez a hitoktatás folytonosságának köszönhető, hiszen nincs és nem is volt olyan nemzedék ebben az országban, amely ne kapott volna legalább kis mennyiségben vallásos nevelést. Hogy a mostani liberalizmus mennyiben következménye ennek, valamint mennyit árthatott a felszín alatt a népi köztudatban, azt nehéz lenne megítélni.¹⁴

Bereczki Angella szalmafonóval Ozsváth Judit beszélget

SZÉP AJÁNDÉKOT KAPTUNK OTTHONRÓL

Bereczki Angella jobbágytelki születésű frissdiplomás fiatal, a kolozsvári Brassai Sámuel és Apáczai Csere János líceumok helyettes hittan tanára. Ez év nyarán szerzett teológia–magyar szakos tanári képesítést a Babes–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karán. Kolozsvári diáktársai körében elsőéves korától ismert volt szalmafonó tudománya. Ízléses szalmadíszeivel mindig előszeretettel ajándékozta meg társait, az adventi időben pedig e mesterség fortélyaira is próbálta tanítani őket. Bereczki Angella egyike azon keveseknek, akik továbbfejlesztették a Jobbágytelkén tanult szalmafonást. ő nemcsak a faluban mindenki által ismert kalapfonatot készíti, hanem sokféle használati és dísztárgyat is. A szülőházból hozott szép mesterségről, annak otthoni hagyományairól Kolozsváron beszélgettünk.

Ozsváth Judit: Hogyan ismerkedtél meg a szalmafonással?

Bereczki Angella: Jobbágytelkén az egész falu fonja a szalmát, s ebbe a tudományba a gyermekek is korán belekóstolnak. Így volt ez nálunk is. ősztől tavaszig ún. céhekbe gyűlnek össze az asszonyok, és fonással töltik az estéket. A bogoknál elvágott, háncstól megtisztított, világos szalmaszálakat fonják össze 40 méteres ún. kalapfonattá, az elkészült anyagokat pedig tavasszal értékesítik. A faluba érkező felvásárlók kalapot varrnak belőle. Csak édesapám, Bereczki Balázs Dezső és még egy hölgy, Simó Regina foglalkozik kalapvarrással Jobbágytelkén, a többiek úgy, megfonva adják el a szalmát. Többféle fonatot ismernek a faluban,az egyszerűbbeket már a három-négyéves gyermekek is megtanulják. Általában a falu minden utcájában van egy „céh", ezt minden ősszel választják meg, és tavaszig oda járnak esténként fonni az asszonyok. A fonókat fogadó család fűtési és áramköltségeihez egy-egy „vég karika" kalapfonattal járul hozzá minden résztvevő.

O. J.: A férfiak tehát nem fonnak?

B. A.: Közülük csak néhányan kapcsolódnak be ebbe a munkába, a fiatal fiúk még igen, de a férfiak az állatokat gondozzák és a ház körüli teendőket végzik. Már a kisgyermekeket is elviszik ezekbe a céhekbe, és az ő kezükbe is adnak szalmát, próbálják tanítani nekik a szalmafonás fortélyait. A legkisebbek „kukuláznak", szalmaláncot készítenek, amit aztán a szülők „fizetnek ki" nekik, mondván, hogy tőlük „megveszi a szemétvári zsidó"… Aztán addig fizetgetnek nekik, amíg beletanulnak a mesterségbe, majd rájönnek, a gyakran hallott mondás azt jelentette, hogy valójában a szemétre dobták az általuk készített láncokat.

O. J.: A kalapanyagon kívül te egyéb tárgyakat is ügyesen fonsz. Hol szerezted ilyen irányú tudásodat?

B. A.: Egészen kicsi koromtól fonom a szalmát; mivel „beleszülettem" ebbe a mesterségbe, azt is szoktam mondani, hogy nekem ez „megy magától"… Kedves élményekként élnek bennem a barátnőkkel töltött vakációs napok, amikor közösen fontunk reggeltől estig. Valakinél összegyűltünk, ilyenkor az a lány biztosította az étkezést mindannyiunk számára. Én elég korán próbálkoztam továbbgondolni a hagyományos kalapfonást. A faluban már csak két-három öreg néni él, aki ismeri a különféle tárgyak fonásának technikáját, tőlük tanultam és a saját fantáziámra hagyatkozva „fejlődtem" tovább. A fiatalok között egyedüli vagyok, aki a kalapon kívül mást is fon. Körülbelül tízféle fonatot ismerek, ezekből aztán különféle tárgyakat formázok. Leggyakrabban karácsonyfadíszeket (gömböt, csengőt, angyalt, csillagot), edényalátéteket, kosarakat, különféle dísztárgyakat (teknősbékát, halat, szívet stb.), fülbevalót, karkötőt, hajcsatot készítek, üvegeket, poharakat fonok be szalmával, de ismerem a falvédő és más tárgyak fonási technikáját is. A karácsonyfára kerülő gömbök például ún. csipkefonattal készülnek. Három szállal kezdjük a fonást, és egy drótot fonunk körbe, így hosszú, vékony fonatot kapunk. Ezt többen ismerik a faluban, hiszen a szalmakalapra kerülő díszzsinór is így készül. Én úgy fejlesztettem tovább ezt a technikát, hogy nem tettem középre drótot, hanem egyszerűen körbetekertem a szalmaszálakat, s a kezemmel segítettem a kívánt forma kialakítását. Míg a drót köré font „csipke" egészen vékony, az én tárgyaim ki vannak „tágítva".

O. J.: Más vidékek szalmafonási technikáit is ismered?

B. A.: Erdélyben Bözöd és Kőrispatak is híres szalmafonó helynek számít.

Az ottani fonóktól is tanultam, de leginkább a saját fantáziám vezetett. Az említett helyekkel ellentétben az én szülőfalumban csak az ún. „szép" szalmát fonják meg, így egészen világos színű fonatokat kapunk. A bözödiek például a szalma megbarnult részét is megfonják, így az ő fonataik sötétebb színűek. Persze a világosabb színű szalma is sárgul idővel.

A külföldiek éppen a sárgább, „öregebb" színű szalmafigurákat, eszközöket keresik.

O. J.: Hol értékesíted az elkészített tárgyakat?

B. A.: Egyetemi éveim idején minden évben részt vettem a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség által szervezett Adventi Keresztény Fesztiválon, ott tanítottam is a szalmafonás technikáját és árusítottam is a korábban elkészített tárgyakat. Ezen az idén is részt veszek. Édesapámmal többször voltunk Budapesten, az augusztus 20. körül megrendezett egyhetes „sokadalomba" kaptunk meghívást más erdélyi kézművesekkel együtt. Részt vettünk a székelyudvarhelyi Artera Alapítvány által szervezett Míves Emberek Találkozóján is. Engem néha elhívnak gyermekeknek szervezett hétvégi foglalkozásokra, kézműves táborokba, ahol kicsiknek-nagyoknak tanítom a szalmafonást.

O. J.: Könnyen tanulják?

B. A.: Amikor mutatom, csodálkoznak, milyen könnyen hajtogatom a szalmaszálakat, ekkor könnyűnek tartják a dolgot, majd rájönnek, hogy nem is olyan egyszerű. A jobb kézügyességgel rendelkezők hamarább elsajátítják, és nagy sikerélményük van, mert az eredmény valóban szép. Tehát meg lehet tanulni a szalmafonást.

O. J.: Jobbágytelkén miért csak a kalapfonatot készítik?

B. A.: A kalapfonat értékesítésének már megvan az útja, más tárgyak árusítására talán nem látnak biztos lehetőséget. Pedig szerintem azt is meg lehetne szervezni. A néhány éve a Folk Center Alapítvány által szervezett néptánctáborokban is mutatkozik érdeklődés a szalmadíszek iránt, s a faluba látogató külföldiek is vásárolják. Ezeken felbuzdulva egy-két család próbálkozik a kalapon kívül egyéb tárgyak készítésével is. Az is igaz, hogy a kézimunkát nem lehet megfizetni, az alapanyagnak és a munkával töltött időnek messze nem ellenértéke az a néhány lej, amit egy-egy tárgyért kérni lehet.

O. J.: A szalmafonatot megfizetik?

B. A.: A jobbágytelkiek jövedelemkiegészítésként fonják a szalmát, de még így is igen szegényen élnek. Egy negyven méteres kalapfonatért talán 12 lejt adtak az elmúlt tavasszal. Megjegyzem, nagyon ügyes asszony kell legyen az, aki egy nap alatt meg tudja fonni a negyven métert. Egy nap alatt tehát jó esetben 12 lejt tudnak a szalmafonással keresni.

A hét öt napján dolgoznak, de öt nap alatt is alig keresnek annyit, mint más egyetlen napon… Azért ezt a kevés pénzt sem hagyják, dolgoznak érte egész télen át. Mindenkinek van fonni való szalmája, azt, aki nem gyűjt magának télire és pénzért veszi meg mástól, nagyon lenézik. Az ilyen ember nagyon lustának számít.

O. J.: Szép foglalkozás a szalmafonás, s fennmaradása minden bizonnyal összefügg azzal, hogy Jobbágytelke eléggé elzárt falu. Ha lenne más jövedelemszerzési forrásuk is az ottani embereknek, talán korábban eltűnt volna ez a mesterség. Mivel nem nagy remény van változásra, egyelőre biztosan fennmarad a faluban. És ez végül is örvendetes dolog, hiszen a szalmafonás összehozzaaz embereket – amint a szalmaszálak összefűződnek, úgy fűződnek össze az emberi kapcsolatok is Jobbágytelkén. Neked mit jelent a szalmafonás?

B. A.: Szülőfalum hagyományának ápolását fontosnak tartom még akkor is, ha elkerültem otthonról. De nem kötelesség vagy kényszer ez számomra, hanem kikapcsoló, megnyugtató munka. Nagyon szeretem csinálni. Boldog lennék, ha nem halna ki ez a hagyomány otthon sem, és az onnan elszármazott fiatalok is továbbvinnék. Jó lenne, ha tudatosulna a gyermekekben, fiatalokban ennek értéke. Szép ajándékot kaptunk otthonról, amit meg kell becsülnünk és ápolnunk kell.

O. J.: A zárt faluközösségek különösen őrzik a néphagyományokat. Minden bizonnyal szépszerével fellelhetők azok Jobbágytelkén is. Mesélj a karácsonyi ünnepkörhöz, esetleg a szalmafonáshoz kapcsolódó szokásokról, hagyományokról.

B. A.: A faluban működő céhekbe téli esténként gyűlnek össze az asszonyok, fejés és vacsora után, aztán éjjel 12–1 óráig fonják a szalmát. A fiatal lányok napközben is összegyűlnek, és egész nap dolgoznak. Este aztán megérkeznek a fiúk hozzájuk és elviszik őket lovasszánozni vagy szánkázni. Meg is szokták viccelni a lányokat, van, hogy eldugják az általuk készített fonatot, vagy feltekerik egy-egy magasabb fára, kapura. Mi a szalmaszálak sötétebb részét nem fonjuk be, ezek helyébe új, fehér szalmát szúrunk, majd a végén levágjuk a kilógó, „tarlónak" nevezett hibás szálakat. Ebben a munkában is szoktak segíteni a lányoknak a fiúk. Egyetemre való kerülésem előtt még ilyen élményekben volt része minden ottani fiatalnak. Kellemes érzés visszagondolni nekem is ezekre az évekre. Szintén élő szokás a faluban az ún. „maskurajárás". Farsang idején szép maszkokba, népviseletbe öltözve járják végig a fonókat a fiatalok, és táncolnak, énekelnek ott. Nagyböjtben csúnya maskurákat öltenek magukra és így kopognak be azokhoz a céhekhez, ahol a késő esti órákban még világot látnak. Tavaly télen is csináltak ilyet. Az igaz viszont, hogy ma már nem fogadják olyan szívesen őket a házaknál, van, hogy ki is seprűzik őket onnan.

O. J.: Milyen a jobbágytelki népviselet?

B. A.: A nőknek fehér gyolcs ingük és vörös bársonyból készült varrottas lájbijuk van. Régebb színes hímzéseket varrtak a lájbira, ma virágmintákat formázva gyöngyöket fűznek fel rá. Zöld színű, alul három sárga csíkkal díszített szoknya és piros mintával díszített fehér varrottas kötény jár a női viselethez.

A kislányok szoknyája piros szövetből készül, s piros sújtások vannak a lájbijukon. A zöld szoknyát nyolcadik osztálytól veszik fel a „nagylányok". Szépen díszített párta is jár a fejre. A férfiak székelyharisnyát húznak, szintén varrottas lájbival.

A fiatalabb fiúk mellénye barna alapú és zöld a varrás-díszítés rajta, a férfiak mellénye fekete, fekete gomb-díszítéssel. Elsőáldozáskor, bérmálkozáskor minden fiatal népviseletbe öltözik, ugyanígy a szüreti bálok alkalmával is. A lakodalmak koszorúslányai, vőfélyei is népviseletet öltenek. A szalmafonáson túl Jobbágytelke a néptáncegyütteséről volt híres. Utóbbi a gyermekeket, fiatalokat fogta/fogja össze. Sajnos az együttes vezetője, Balla Antal már túl van a 85. életévén, így már nem tud olyan erővel foglalkozni a tánccal, mint korábban.

Az utóbbi időben a nyári tánctáborok segítik a tánctanítást.

O. J.: Hogyan ünneplik a karácsonyt Jobbágytelkén?

B. A.: Az ünnep előtti napokban már nem fonják a szalmát, de a népi hiedelem szerint a megkezdett fonatot nem szabad félbehagyni, mert úgy kolbász lesz belőle. Minden asszonynak, lánynak be kell fejeznie tehát az ünnep előttig a megkezdett 40 méteres fonatot. A templomi karácsonyfákat is szalmadíszekkel díszítik, eredeti, szép dolog ez. Általában a falu minden járóképes lakója részt vesz az éjféli szentmisén, utána a fiúk és az egészen kicsi lányok kántálni járnak. A felnőttek és a lányok nem vesznek részt ebben. Meghitt, szép ünnep tehát a karácsony is Jobbágytelkén.

Ferenczi Juliánna

A JÁTÉK SZEREPE A HITOKTATÁSBAN

„…játszani is engedd szép, komoly fiadat…" – írja József Attila. A játék többlet-értelmet kap az idézetben. A játék nem egyfajta felszínes megnyilvánulás, hanem komoly is. Valóban nemcsak a gyerek egyik tevékenységi formája, hanem önkifejezésének lényeges megnyilvánulása. Kosztolányi Dezső is ezen a véleményen van: „A játék komoly dolog… Ez vezeti be a gyermeket az életbe."

Táplálék nélkül nem élhetünk, szoktuk mondani. A gyermek viszont játék nélkül nem élhet. Ez az őszinte kibontakozás az emberré válás első látható gyümölcse, amit értékelni kell.¹ A játék a gyermek mély szükségletein alapszik. Mindent, amit tesz, komolyan teszi, nem lát különbséget semmilyen tevékenység között. Minden egyformán komoly a számára: a mese világa, a valóság elemei.

A játék által elindul a megismerés útja felé, kipróbál, elsajátít, rögzít dolgokat.

A gyermek általában addig játszik, amíg örömét leli benne, amíg az illető játék érdekes kielégülést nyújt számára. A játékban közvetlenebb viszonyba kerül a környezettel, tehát a játékon keresztül számára minden elérhető. Nem az eredményekre törekszik, hanem a játék folyamata köti le érdeklődését. Az önfeledten játszó gyermeknél megfigyelhető, hogy a belső feszültségei csökkennek. Belemerül azokba a valóságokba is, amelyek majd később lesznek kézzelfoghatóak az életben.²

Az oktatásban is teret kell kapjon a játék, a játékos tanulás. A játékkal a gyermek könnyebben elsajátítja a tanulandó anyagot. Egy óra akkor mondható sikeresnek, ha mind a tanár, mind a diák aktívan dolgozik. A tanuló passzív magatartást vehet fel, ha a tanár részéről a szóáradat elhatalmasodik. Fontos a párbeszéd kialakítása, hogy a gyermek szabadon, felszabadultan kérdezhessen. Annak érdekében pedig, hogy válaszunk érthetőbb legyen az ő számára, alkalmas a szemléltetőeszközök (képek, rajzok stb.) segítségével történő szóbeli válasz, de a legalkalmasabbak azok a módszerek, amelyek a gyermek önálló tevékenységére épülnek. Ilyen módszer az, amelynek során a gyermeknek rajzolni, kirakni, kikeresni, csoportosítani kell valamit. Ki kell aknázni ezáltal a bennük rejlő tudást. Tehát a játékos feladatok erősen motiváló cselekvések, amelyeket a gyermek örömmel és erőbedobással végez. Így fejleszti személyiségét, hiszen a gyermek a siker érdekében teljes koncentrációra törekszik. Felhasználja figyelmi, gondolkodási, emlékezőképességét, amelyeta játszva-tanulás mind igénybe vesz.

A gyermeket beszéltetni kell, mivel sok mindent szó szerint kell megtanulnia, fontos, hogy adjunk néznivalót a szemnek, hogy a történet életre keljen s a gyermekhez szóljon. Fontos, hogy mozgassuk meg a gyermek fantáziáját hasonlatokkal, a példák lényegének kiemelésével, hogy a gyermek kedvet kapjon a szerepeléshez, mozogjon keze-lába, rajzolja le stb. Ha csoportmunkát alakítunk ki, fontos az egészséges versenyszellem kialakítása. Ha ez sikerül, a játék a tanulásra fejlesztőleg hat. A játék által spontán módon, a szimbólumok használatával tapasztalatokat szerez, de ugyanakkor tanulás által is, hiszen ez is munka. Ha a tanulásban megjelenik a játék mint pozitív elem, akkor a gyermeket motiválja és érdekli, amit csinál.

A gyermek számára fontos a mozgásgyakorló, kísérletező, utánzó szerepjáték. Ügyelni kell arra, hogy egy életszakasznak megfelelően játsszunk, vegyük figyelembe a fejlettségi szintet. Egyéves korig megfigyelhetőek a gyermek játékos kísérletei, amelyek saját testére, környezetére vonatkoznak. Kétéves korától a szerepes játékokat kedveli, négyéves korától hatéves koráig pedig az alkotó játékokat. Hét-nyolc éves korában a képzelet, fantázia változása áll be, ekkor már bevezethető a csapatmunka. Kilenc-tíz éveseknek igazi játékot a mozgással járó társasjátékok jelentik, amelyek szervezettséget kívánnak, alkalmat adnak az egyéni kezdeményezésnek. Tíz-tizenkét éveseknél a társas szerepjátékok dominálnak.³

A gyermeknek bőven van egyedi fantáziája, viszont a nevelő feladata, hogy azt a kitűzött cél irányába terelje azt.

Az alkotó személyiséggé válásában legfontosabb eszköz az alkotó tanulás; itt a tanulás szót a legtágabb értelemben kell venni. Az emberi tanulás megnyilvánula szokás elsajátításában, a viselkedés, illetve erkölcsi normák megtanulásában és betartásában, valamint az újabbnál újabb ismeretek iránti érdeklődésben. Mindez csak abban az esetben lehetséges, ha törekszünk, hogy a gyermeket idejében rávezessük a problémák felismerésére és megoldására⁴ akár élethelyzetek eljátszásával, eljátszatásával, azaz a játékkal is.