Vissza a tartalomjegyzékhez

Pataki Mónika

A SZENVEDÉS AZ ÓSZÖVETSÉGBEN

Jeremiás vallomásai mint a szeretet-gyűlölet kapcsolat kifejezői

Jeremiás Istenhez fűződő kapcsolatára az érzelmek ambivalenciája jellemző: szeretet-gyűlölet, kétségbeesés-hálaadás, fájdalom-öröm. Jeremiás a legmerészebb, ugyanakkor a legőszintébb ószövetségi próféta. Vallomásai arról tesznek tanúságot, mit jelent számára Jahvé küldöttjének lenni. Minden kijelentésében, minden panaszában, vívódásában mély hit szólal meg, ugyanakkor számos kérdést vet föl az emberi szenvedésről, Isten titokzatos akaratáról, olykor felfoghatatlan és érthetetlen voltáról, az emberi szabadságról, a hitben való megmaradás problémájáról.

A szenvedés értelme az Ószövetségben1

II. János Pál pápa a Salvici Doloris kezdetű apostoli levelében a Szentírást a „szenvedések nagy könyvének" nevezi.

A szenvedés ószövetségi értelmezési modelljeit tárgyalva a következő témák merülnek fel: a szenvedés mint Isten büntetése; a szenvedés mint próbatétel, az Igaz szenvedése valamint a mások javát szolgáló szenvedés modellje. Az ószövetségi szenvedés-interpretáció alapján négy nagyobb szenvedés–modellt különíthetünk el. A legtöbbször előforduló koncepció a bűn-büntetés modellje: az ember a szenvedést mint a bűneiért járó, Istentől jövő büntetést tapasztalja meg. Ez a szemlélet később megkérdőjeleződik, amikor felvetődik az ártatlanok állapotának a kérdése. Ebben a kontextusban érhető tetten az igaz szenvedésének a problematikája. Egy másik szenvedés-modell a Jahvé által történő próbatétel: Jahvé mintegy arról szeretne tudomást szerezni, hogy kiválasztottja, szolgája mennyire hűséges hozzá. Kiemelkedő példák erre Jób, Ábrahám.

A prófétai irodalomban a szenvedés legtöbbször mint nevelőeszköz jelenik meg. Főleg Jeremiás korában, valamint a fogság ideje alatt működő prófétáknál a nép a Babilonba való deportálást a történelmi katasztrófára utólag reflektálva végül ilyen módon értelmezi. Érdekes módon fonódik össze a bűn-büntetés, illetve a nevelési eszköz modellje: Jahvé mint a történelem irányítója fogságba küldi népét annak hűtlensége miatt, ugyanakkor ezáltal neveli is, hiszen népe csak szenvedve képes újra visszatalálni Urához és megmentőjéhez, még akkor is, ha Jahvé szabadon, szuverén módon, szeretetének ajándékaként fogadja vissza elpártolt jegyesét.

A szenvedés teljesen új értelmezése Deutero-Izajás szenvedő szolgájának küldetésében és tettében jelenik meg: a valaki javát szolgáló szenvedés modelljében. Ebben az értelemben a szenvedés már nem a „szükséges rossz" megtapasztalásaként van jelen, hanem új távlatba helyezve: értékként, pozitívumként.

A szenvedés mint Isten büntetése

Az Ószövetségben leginkább ez a szenvedés-modell dominál: az ember a bűn következtében szenved, ezt Istentől jött büntetésként éli meg. A szenvedés mintegy az Istentől való elszakadás, elfordulás következménye. Már a Teremtés könyvének első lapjain, a bűnbeesés történetében (Ter 2,25-3,24) tanúi lehetünk, hogy a bűn az oka annak, hogy megtörik az Isten és ember közti harmónia-viszony. A jahvista szerzőnek leginkább az a célja, hogy magyarázatot adjon azokra az egzisztenciális kérdésekre, amelyek az embert mindig is foglalkoztatták: kinek köszönheti a világ a létét és miért ilyen a világ, amilyennek tapasztaljuk? Mivel magyarázható az a szenvedés, amely körülfogja az embert, amely meghatározza minden tevékenységét, emberi kapcsolatait? Az embernek, bár élni szeretne, szüntelenül a halál tényével kell szembesülnie. Mindennapi munkáját is a kimerültség és a kudarc jellemzi. A nő kiszolgáltatottságban él (alá van vetve férfi-társának és a társadalomnak), az anyaság örömét is a testi szenvedés árnyékolja. Mi az oka tehát ennek az egész emberi létet meghatározó elidegenedésnek, szenvedésnek? Mivel magyarázható a bűn ebben a jónak teremtett világban?

A jahvista szerző ezekre a kérdésekre próbál – Jahvéra és ugyanakkor a kiválasztottságra reflektálva – vallásos feleletet adni, ezt elbeszélés formájában megírt etiológiai magyarázatként teszi. A történet végkicsengése a következőképpen foglalható össze: a bűn mindenképp az ember szabad és felelős döntése, hiszen az ember Istentől függetlenül akarja megszabni, mi a jó és mi a rossz. Jahve végtelen szeretetében mégsem hagyja magára a bűnös embert, nem akarja megsemmisíteni, és ahogy a történelem egész folyamán bebizonyosodik: állandóan partnerként tenyerén hordozza választott népét, újra és újra lehajol hozzá.

A deuteronomista történelemszemlélet, amely a babiloni fogság perspektívájából láttatja az eseményeket, az említett sémaszerűséget érzékelteti: míg a nép betartja Jahve parancsait és az ő akarata szerint él, Jahve mellé áll, gondját viseli, ha viszont elfordul tőle, szembesülnie kell Jahve büntetésével: szenvednie kell. Általában Istené a végső szó, hiszen megbocsát neki, újból magához rendeli és ezt szuverén módon hajtja végre. A történelem effajta szemléletében is az ember felelőssége hangsúlyozódik. Nem Isten a felelős a történelem színpadán végigvonuló tragédiák miatt, hanem az ember bűnössége.2 Jahve úgy jelenik meg, mint igazságos bíró, aki a jókat megjutalmazza, a bűnösöket pedig megbünteti. A jutalom általában3 a földi életben mutatkozik meg. Az erény jutalma a gazdagság és a dicsőség: „hosszú élet van a jobbjában, gazdagság és dicsőség a baljában" (Péld 3,16; vö. még 8,18; 10,22; 13,22; 22,4; Zsolt 112,3.10), a bő termés (Péld 3,10) és jólét (13,25), gyermekáldás és valódi boldogság (Zsolt 128), a föld birtoklása (25,13; 37,22 stb.), a nemzetség, illetve az örökség fennmaradása (37,18; Péld 13,22), az egészség (4,22) és hosszú élet (3,2; 4,10; 9,11; 10,27; 16,31; Jób 5,26; Zsolt 34,13). Ezzel szemben a bűnösök nemzetsége kihal, öröksége elenyészik: „A bűnösök azonban elvesznek, s az Úr ellenségei eltűnnek, mint a mezők ékessége, eltűnnek miként a füst…látni fogod a bűnösök vesztét… egy szálig elvesznek a gonoszok, a bűnösök jövője pusztulás" (Zsolt 37,19–20.34.38; vö. 112,10). Jób könyvében is hasonlóakat olvashatunk: „a gonosz egész életében gyötrődik, és a zsarnok éveinek száma bizonytalan" (Jób 15,20.32; vö. 22,15–16).

Ezek a szövegek mind azt a szemléletet tükrözik, hogy az embernek tettei alapján itt a földön kell elnyernie jutalmát vagy büntetését, hiszen csak ez az egy élet van. A lét horizontja tehát földi, evilági. A földi életen túl, ahol az árnyvilág van, az ember nem fordulhat Istenhez, mert Istenen kívül van: „A holtak között van fekhelyem, mint a halálra sebzettek, akik a sírban alszanak, akikről nem emlékezel meg többé, és akiket kitéptek kezedből" (Zsolt 88,6). Ezzel magyarázható a zsoltáros kérése is, miszerint Istennek már itt és most meg kell szabadítania az igaz embert.

A zsidó szemléletben a bűn és az általa maga után vont büntetés nagyon szorosan összetartozott. Érdekes megfigyelni, hogy a héber nyelvben ugyanaz a szó jelöli a rosszat, a gonoszt, a gonoszságot és a bajt, a nyomorúságot és a szerencsétlenséget egyaránt: „…hiszen tudom, hogy halálom után gonoszul fogtok cselekedni, s hamar letértek arról az útról, amelyet meghagytam nektek, miért is utolérnek titeket a bajok az idők folyamán, amikor azt teszitek, ami gonosz az Úr színe előtt, hogy ingereljétek őt kezetek műveivel" (MTörv 31,29 vö. még Péld 17,13; és Szám 12,11; 32,23; 2Sám 16,8: „most aztán bajba jutottál"; Jer 14,16).4

Az ősi időkben a büntetés többnyire az egész közösséget sújtja: az utódok éppúgy szenvednek, mint az ősök (Zsolt 106, 25–27), s a gyerekek is viselik apáik bűneinek következményeit: „…én, az Úr, a te Istened erős és féltékeny vagyok, és az atyák vétkét megtorlom gyermekeiken, és azok harmadik és negyedik nemzedékén, kik gyűlölnek engem!" (Kiv 20,5; vö. Kiv 34,7, Lev 26,39; Neh 9,2; Tób 3,3.5; Jer 32,18). Ugyanígy a szolgák, az alattvalók is részesei uruk büntetésének (Kiv 8,2–4; 1Kir 2,33; Iz 7,17; Jer 20,6; 36,31), sőt a nép egésze is szenved az egyes tagok bűneiért (Szám 16,20–22; Józs 7; 2Sám 16). Ez már jóval nagyobb súlyt ad a személyes bűnhődésnek (Ez 18; 33,10–20; vö. Zsolt 1; 94; Jer 31,28–30: a végső időkre vonatkoztatva), bár az együttes bűnhődés gondolata sem ismeretlen, ahogy a legrégibb időkben is számoltak egyedi bűnhődéssel (Ter 44,16; Szám 16,22; MTörv 7,10; 24,16).

A prófétai irodalomban ugyanennek a felfogásnak, sémaszerűségnek lehetünk tanúi: Isten azért hagyja el népét (azért bünteti meg), mert az bűnös. A bűn pedig, ahogy a bűnbeesés történeténél is szemlélhettük, megszakítja a Jahvéval létrejött személyes kapcsolatot, és ennek szenvedés az ára. A próféták abban, hogy az ember minden jó szándéka és elhatározása ellenére hajlik a bűnre, meglátták a rosszra való hajlamot, a gonosz vágyat, amely hatalmába keríti az embert és megfosztja szabadságától. Ózeás a hűtlenség (a paráznaság) szelleméről beszél, amely idegen életelvként félrevezeti a népet, és útját állja a megtérésnek: „Tetteik nem engedik, hogy visszatérjenek Istenükhöz, mert a paráznaság szelleme van bennük, s az Urat nem ismerik" (Óz 5,4 vö. 4,12.). Izajás a szellem meghasonlásáról beszél, amelynek következtében az egyik ember szembefordul a másikkal: „a Seregek Urának haragjától lángba borul a föld, s a nép olyan lesz, mint a tűznek martaléka, senki sem kíméli testvérét" (Iz 9,18; vö. 5,18). Jeremiásnál a bűnt, mely az ember természetéhez tartozik, a rossz szokást, a rosszra való hajlamot éppúgy nem lehet megváltoztatni, ahogy a szerecsen színét vagy a párduc tarkaságát (Jer 2,23; 13,23; vö. 6,7). Ezekielnél a bűn hatalma előidézi a szív megkeményedését, kőszívről beszél, melyet csak Jahve új, teremtő tevékenységével képes megváltoztatni: „Új szivet adok nektek és új lelket adok belétek; elveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek"

(Ez 36,26 vö. Jer 31,31-34). A bűn tehát a legnagyobb rossz, amelyből az ember nem képes egyedül felállni, csak Isten ajándékozó szeretete, megbocsátása képes ezen változtatni. A Prédikátor könyvének szerzője megkérdőjelezi az előbbiekben vázolt ok-okozati viszonyt (helyes életvitelért jutalom, bűnös magatartás miatt büntetés jár), a szenvedésről inkább úgy beszél, mint ami az élet velejárója, amellyel előbb vagy utóbb minden embernek szembesülnie kell, függetlenül attól, hogy jó vagy rossz: „Az igazat is, a bűnöst is megítéli Isten, mivel mindennek eljön később az ideje…minden egy helyre vándorol, valamennyien porból lettek és a porba térnek vissza" (Préd 3,17. 20). Arról is beszél, hogy az események sorrendjét és idejét Isten határozza meg, az ember csak követi a számára sokszor érthetetlen sorsot, csak a jelen pillanat boldogságát mondhatja a magáénak, ezért kell megtanulni szeretni ezt az életet.

Az igaz szenvedése

Az ima mindig a hit egyik legalapvetőbb formájáról tanúskodott és tanúskodik mindmáig: ez az Istenhez való teljes odafordulás jele. Az ószövetségi ember szenvedéseit, mindennapi kudarcait, kiábrándultságait is Isten elé helyezi, ez a magatartás egyben a bizalomnak és az őszinteségnek legmarkánsabb megnyilatkozása, és erre a legszebb példák a panaszzsoltárok. Thomas Hieke tanulmányában ezt így fogalmazza meg: „Akik a Bibliának azt a részét írták, amit mi Ószövetségnek nevezünk, általában nem hallgatással reagáltak az emberi szenvedésre. Úgy vélték, hallgatni istenkáromlás volna – Isten becsületébe gázolnánk, ha adósai maradnánk az igazsággal."5

A panaszzsoltárok alanya legtöbbször úgy éli meg szenvedését mint Istentől való elhagyatottságot.6 Jelenlegi állapota miatt mintegy Istent okolja, hiszen nincsen rajta kívül más Isten: „Mert érted viselem gyalázatomat, érted borítja arcomat szégyen. Érted lettem testvéreim előtt idegenné, anyám fiai előtt jövevénnyé"(Zsolt 69,8-9), „Letettél engem a verem mélyére, s a sötétségbe és a halál árnyékába. Rám nehezedett haragod, rám zúdítottad minden hullámodat" (88,7-8), vagy a 22. zsoltárban: „Ajkam, mint a cserép, kiszáradt, nyelvem ínyemhez tapadt, lesújtottál a halál porába" (Zsolt 22, 16). Paul Beuchamp nem a hitetlenség, hanem a hit jelét látja ezekben a megszólalásokban, amelyek lehetővé teszik, hogy valódi emberi tapasztalat jusson kifejezésre: „Ami történt és ami beszélni késztet egy embert, sok esetben az, hogy utolérte, megrázta vagy porba sújtotta egy nálánál erősebb, az életet és az élet értelmét fenyegető veszély. Nem lennének zsoltáraink, ha szerzőik nem mentek volna át ezen, egészen közel a halálhoz. Rejtélyes módon, aki ezen keresztülmegy, eljut arra a pontra, ahonnan mindenkihez lehet szólni"7.

A panasznak talán egyik legszebb megszólaltatása a 22. zsoltár, amelyet az újszövetségi írók is felhasználnak a passió-elbeszélés megformálásában. A zsoltáros felteszi Jahvénak a „miért" kérdést („Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?"), jelenlegi szenvedését az Isten általi elhagyásával magyarázza, őt okolja, és ez érthető is, hiszen ebből a perspektívából kinek is tulajdoníthatná fájdalmát? Érdekes megfigyelni – ellentétben a korábbi zsidó szemlélettel, melyben a szenvedés a bűn következményének számított –, hogy ebben a zsoltárban szó sincs arról, hogy esetleg bűnei miatt szenvedne a panaszkodó. Annak ellenére, hogy nem történik nyílt utalás ártatlanságára,8 mégis burkoltan kifejezést nyer abban, hogy erkölcsi ítéletet mond ellenségei felett (Zsolt 22,17-19). Ricoeur idézett tanulmányában rámutat többek között arra, hogy a panaszzsoltárok mint imák nem „teológiai" spekulációk, nem fejtik ki Isten megmagyarázhatatlanságát, hanem egyszerűen Istent szólítják meg.9Hieke szerint sem kapunk választ a teodicea kérdésére: „Az ószövetségi panaszdalok nem adnak semmilyen választ, viszont mégis mutatnak egy járható utat, amely kivezet a dilemmából: tudatosan nyitva hagyják a teodicea-problémát, és fenntartják a kapcsolatot Istennel. A panaszszövegek azt a reményt juttatják kifejezésre, hogy Isten majd igazolja önmagát a szenvedés láttán."10 LaCoque is hasonlóan vélekedik: „a panaszzsoltárok nem fejtenek ki semmiféle teóriát az emberi szenvedést illetően, nem nyújtanak választ a szenvedés okáról, miértjéről, értékéről, következményéről".11 A szenvedés úgy jelentkezik, mint egszisztenciális tapasztalat, ezért nem zárja ki a dicsőítés lehetőségét (Zsolt 22, 23-32.).

Ha az ószövetségi panasz jelentőségét akarnánk valamelyest összefoglalni, akkor Hieke-vel együtt kijelenthetjük: „A panasz felszabadít a változásra – de megszabadít attól a kényszertől is, hogy ezt a változást az embernek saját, emberi erejéből kell megvalósítania. A panasznak ugyanis – különösen ha kéréssel jár együtt, van egy címzettje, egy partnere, éspedig: Isten.[…] A panasz ilyenformán új utakat nyit meg az Istenbe vetett bizalom előtt, és így válik az Istennel való kapcsolat legitim formájává."12

A szenvedés mint próbatétel

Isten általában azért teszi próbára az embert, hogy meggyőződjön annak hitéről, hűségéről, kitartásáról. Ábrahám története az egyik legismertebb esete ennek. Ábrahámot úgy tartják számon, mint a hit példaképét, aki egész életében Isten terve és akarata szerint élt.13 A történet (Ter 22,1-19) viszonylag egyszerű, dísztelen,14 hiszen például nem értesülünk Ábrahám érzelmeiről, amikor Isten azt kéri tőle, hogy áldozza fel egyetlen fiát, Izsákot. Nem tudjuk tehát meg, hogy milyen reakciót válthatott ki a próbára tett apából, szenvedésére csak következtetni tudunk.

A bölcsességi irodalomban leginkább a baj és a betegség számít a próbatétel eszközének, amelyet ha kiáll az ember, bensőségesebb, szorosabb kapcsolatba kerül Istennel. A sorscsapásoknak ilyen módon való értelmezése megtörte a megfizetés merev sémáját, amely szerint a baj, a betegség egyértelműen a bűn következménye, az erény pedig itt a földön kapja meg jutalmát. Az igazak szenvedésének rejtélyére is magyarázatot adott valamiképp ez az értelmezés.15 A legrégibb ilyen értelmű szövegnek a Péld 3,11-et tartják: „Ne vesd meg, fiam, az Úr fenyítését, és meg ne und dorgálását, mert az Úr azt feddi, akit szeret, s azt a fiát sújtja, akit kedvel!" De a merev séma megtörésére talán Jób könyve a legmegrázóbb példa, hiszen ő szembeszáll16 azzal a felfogással, amely feltétlen összefüggést lát az igazi és a boldog sikeres sors, valamint a bűnös élet és a szenvedés között: ő igaz és mégis ártatlanul17 szenvednie kell. Úgy tűnik, hogy Jób18 nagy próbatételnek van kitéve: Isten megengedi a sátánnak,19 hogy próbára tegye „az istenfélő és igaz" Jóbot, vajon hűséges marad-e hozzá a rá kimért bajban is. Beuchamp arról ír, hogy maga a bíróság mint helyzet sok esetben jelképessé, általános létállapottá válhat. Az ártatlanság panaszban történő hangoztatásának Sitz im Lebenje maga a per, melyben a vádlottnak joga van arra, hogy megvédje magát. Ez történik Jób könyvének esetében is, amely „az igazak örök vádlóját állítja elénk, aki bepereli Jóbot a mennyei ítélőszék előtt: a neve Sátán".20 Először arról szerzünk tudomást, hogy elveszíti vagyonát és gyermekeit, majd súlyos testi bajok érik, de Jób a szerencsétlenségben mindig hűségesnek bizonyul, türelemmel vállalva Isten kezéből a szenvedéseket. Mindezek ellenére nem mulasztja el számtalanszor feltenni ugyanazt a kérdést: miért kell ártatlanul szenvednie, mi értelme van a szenvedésnek? Hogyan értelmezhető Isten igazságossága, mely számára nem fér össze az ártatlanul szenvedő ember képével. Ezek a kérdések, bár a könyv Izraelben keletkezett és a szerző a Jahve-hit fényében keres választ, az ókori Kelet irodalmában is felvetődtek, és számos ilyen jellegű mű keletkezett. A leginkább az emberi sorsban, valamint a világ rendjében tapasztalható igazságtalanság foglalkoztatta ezt az irodalmat.

Jób könyvében a megjelenő három barát a „hagyományos" szemléletet képviseli: az objektív erkölcsi rend büntetést követel a bűnre, a törvényszegésre és a gonosz tettre. A szenvedés innen nézve mint „igazolt rossz" jelenik meg. Ezzel szemben áll Jób álláspontja: már első monológjában, melyben Jeremiáshoz hasonlóan elátkozza születése napját (vö. Jer 20,14-18), ártatlanságára reflektál: „Nem voltam álnok, nem hallgattam, nem nyugodtam, mégis rámborult a harag!"(Jób 3,26); „Lábam követte nyomdokait, követtem útját és nem tértem le róla, nem távoztam ajkának parancsaitól és szája igéit keblembe rejtettem"

(Jób 23,11). A kérdésfeltevés szempontjából meglepő a Jeremiással való hasonlóság: „Miért sikeres az istentelenek útja? Nyugodtan élnek mind a hűtlenül elpártolók" (Jer 12,1b). Jób könyve a panaszzsoltárokban jelentkező „Isten-elhagyás" érzésével is rokonítható.

Jóbot a világ rendjére vonatkozó kételyei végül a teremtő Istennel állítják szembe. Isten érdekes módon csak közvetve válaszol Jób kérdéseire, feltárja Jób előtt a teremtésben megnyilvánuló bölcsességét (Jób 38,1–42,6), és megmutatja neki gondviselő hatalmát, amely a világmindenségben fenntartja a rendet. Minden jel arra mutat, hogy Istennek nem az a célja, hogy Jóbnak a világ igazságáról beszéljen, inkább az a tény nyer hangsúlyt, hogy a világ a maga érthetetlenségében nem az emberre szabott.21 Ennek ellenére a természet csodáiban megjelenő gondviselés rámutat arra, hogy az emberi életet is Isten tartja kezében, ő irányítja, még a szenvedésben is, ahol az emberi értelem nem képes azt megérteni. Jób végül meghajol Isten előtt és visszavonja vádjait, ennek következtében pedig Isten megáldja őt.

A könyv igazából nem tud kielégítő megoldást nyújtani a szenvedés problémájára, mégis rámutat valamiképp arra, hogy bár az emberi értelem számára a szenvedés felfoghatatlan, Isten számára viszont a világ rendjét irányító gondviselésében van értelme és megoldása. Jób könyve mondja ki először az Ószövetségben azt, hogy a szenvedés Isten misztériuma,22 amelyre az ember hiába próbál racionális magyarázatot adni, ez a transzcendentalitáshoz tartozik.

A mások javát szolgáló szenvedés

Az eddigiekben semmilyen pozitív töltést nem kapott az emberi szenvedés. Egyetlen helyen az Ószövetségben, Deutero-Izajásnál, a szenvedő szolgáról23 szóló énekekben teljesen új távlatokat nyer a szenvedés értelmezése. A szenvedő szolgát nem az elkövetett bűnökért éri szenvedés, a panaszló zsoltáros hangját sem érhetjük tetten, hiszen nem könyörög Istenhez
a szenvedések elhárításáért, ugyanakkor nem próbál, mint Jób, magyarázatot keresni a szenvedés értelmére, okára, igazságosságára. Annak ellenére, hogy az Ószövetségben több helyen

találkozunk az ártatlanok szenvedésének a problémájával24, itt a szolga szenvedése a másokért vállalt szenvedésével válik egyetemes értékűvé („tudásával szolgám igazzá tesz sokakat, és bűneiket ő hordozza" Iz 53,11b), pont azáltal, hogy „a mi betegségeinket ő viselte, és a mi fájdalmainkat ő hordozta; (…) a mi vétkeinkért szúrták át és a mi bűneinkért törték össze"

(Iz 53,4-5). Ebben az esetben tehát a szenvedés mint érték jelenik meg, mely gyógyító erejű, üdvösségszerző, és aminek talán a legérdekesebb győzelme valamilyen módon a halálon túlra mutat25 („…meglátja majd utódait, hosszúra nyújtja napjait; és az Úr tetszése az ő keze által teljesül. Lelkének gyötrelme után meglátja a világosságot, megelégedett lesz." Iz 53,10-11).

Jahve szolgájának életművében, szenvedésében és feladatában a prófétai hagyomány tapasztalatai is felfedezhetők. Életművében az üdvösségre beállított egyetemes prófétai küldetés valósul meg. Ebből a perspektívából kapunk választ valamiképp arra a teológiai kérdésre is, amelyet a prófétai élettapasztalat és a küldetéssel járó szenvedés vet fel: miért kell az Isten ügyét képviselő prófétának üldözést szenvednie és látszólag alulmaradnia a „gonoszokkal", istentelenekkel szemben. Úgy tűnik, hogy a szenvedő szolga megjelenítésében, bár itt is nyilvánvaló a küldetés teljesítésével járó szenvedés és kitaszítottság, megtörténik a válaszadás: Isten éppen ebből a szenvedésből képes valami jót kihozni az egész közösség javára.

Ha össze akarjuk foglalni a szenvedés problematikáját az Ószövetségben, megállapíthatjuk, hogy magára a szenvedésre mint létező valóságra nem kapunk kielégítő választ. Az a felfogás, miszerint a szenvedés a bűn következménye, mai szemmel úgy tűnik, mintha egyfajta determináltságra utalna: az ember saját bűnös természetének a rabja, és ezáltal mintegy korlátozott a szabadsága is. A szabadságkérdés viszont nem jelenik meg az Ószövetségben ilyen formában. Történik egyfajta utalás az emberi szabad akaratra, hiszen számos helyen olvashatjuk, hogy az ember felelős a tetteiért.25 A nép azáltal, hogy Isten büntetéseként éli meg szenvedését, mintegy kitér az alól, hogy megpróbálja mérlegelni a szenvedés okát, miértjét, értelmét. Istentől jön maga a szenvedés, mint minden más. Akkor történik szemléletváltás, amikor a népről, a kollektívumról az egyénre tevődik át a hangsúly, ahogy ezt a 22. zsoltárban valamint Jóbnál szemlélhettük. Itt válik kérdésessé az ártatlanok szenvedése, valamint ezzel párhuzamosan Isten igazságossága és jósága. Mindez

Isten titkának és kifürkészhetetlen akaratának tulajdonítható. Annak ellenére, hogy maga a szenvedés negatívum, mégis találunk egy olyan pontot, amely értekkel, jelentéssel ruházza fel: a csapásokat szenvedő ember Istent szólítja meg kétségbeesésében, kitaszítottságában, tőle vár szabadulást. Hieke ezt a gondolatot így fogalmazza meg: „Az ószövetségi panasz nem magyaráz meg semmit, hanem cselekszik – és megingathatatlanul bízik abban, hogy Isten az emberi szenvedés láttán szabadító és megmentő Istenként fog cselekedni."26 Deutero-Izajás szenvedő szolgájánál kap csak pozitív töltetet a szenvedés vállalása, addig mint szükséges rossz szerepelt csak, amelyből Jahve valami értékeset képes alakítani.

A szenvedés kérdésének aktualitását ma sem lehet figyelmen kívül hagyni, hiszen olyan problémákat vet fel, amelyekkel minden Istenben hívő embernek szembesülnie kell élete során. Nem véletlenül hasonlítják Jeremiás küldetését a szenvedés perspektívájából az Isten iránt való teljes hűség és odaadás miatt Jézus élettörténetéhez. Számos párhuzamot fedezhetünk fel, azzal a lényeges különbséggel, hogy Jézus tudatosan vállalta szenvedését, így értelmet adott neki.

Jegyzetek


1 Az Ószövetség héber fogalomvilága a szenvedést a rosszal azonosítja, nem is volt külön szavuk magára a szenvedésre. Úgy is lehetne fogalmazni, hogy ha az ember valami rosszat tapasztal, mindig szenved. Csak az Ószövetség görög fordításában jelenik meg a pászkhó kifejezés, amelynek jelentése: „úrrá lesz rajtam, érzést tapasztalok, szenvedek". Ennek következtében a szenvedés mint olyan már nem lesz azonosítható közvetlenül az (objektív) rosszal, hanem olyan helyzetre utal, amelyben az ember megtapasztalja a rosszat és e tapasztalat miatt szenved. Ennek természete egyszerre aktív és passzív (a patior igéből). Metafizikai lényegét tekintve a szenvedés még akkor is passzív marad, ha az ember maga hívja ki, maga okozza a szenvedést. (ld. II. János Pál pápa: Salvici Doloris, ford. Mártonffy Marcell, http://www.katolikus.hu/ roma/pe07.html)
2 ZAMFIR Korinna: Suferinoa mântuitoare sau iubire cu preoul suferinoei? In: Theologia Biblica, nr.2, septembrie, Cluj-Napoca, 2003, 23.
3 A zsidó felfogás szerint az ember a halál után a holtak országába,
a seolba száll le, és ott a sötétségben és a porban vigasztalan a léte. Ezért válik fontossá az evilági jutalom. Ez a felfogás megváltozik némiképp a bölcsességi irodalomban pl. Péld 12,28: az igazságosság az életre visz; 15,24; 19,23 stb.
4 HAAG, Herbert, Bibliai Lexikon, 1186.
5 HIEKE, Thomas: Hallgatni istenkáromlás volna. A panasz fenomenológiája és teológiája az Ószövetségben, In: Mérleg, 4/1999, 373.
6 Az Ószövetségben több helyen (ld. főleg a prófétáknál) jelentkezik ez a motívum: Isten hagyja el népét, s ezzel párhuzamosan a nép szenvedése a magáramaradottság érzése miatt. Ezekben a helyzetekben viszont Jahve mintegy büntetésként hagyja magára népét, hogy az észrevegye bűnösségét és térjen vissza hozzá. A deuteronomista szerző arra törekszik, hogy Istent, aki oly titokzatos és megismerhetetlen, „fölmentse" azáltal, hogy a nép bűnösségét hangsúlyozza. De végül Isten, aki „bujkál", meghozza a várva várt szabadulást. Ld. RICOEUR, Paul: Plângerea ca rugaciune, In: LaCOCQUE, André–RICOEUR, Paul: Cum sa înoelegem Biblia, trad. Maria Carpov, Polirom, Bucure�ti, 2002, 251.
7 BEAUCHAMP, Paul: A zsoltárok és mi, In: Pannonhalmi Szemle, 1996/3., 11.
8 Van eset azonban, amikor konkrétan megfogalmazódik az ártatlanság: „Mindez ránk szakadt, pedig mi nem feledtünk el téged, nem szegtük meg szövetségedet. Szívünk nem fordult el tőled, és nem tértek el ösvényeink a te utaidtól, noha kiűztél minket a sakálok helyére, és beborítottál minket a halál árnyékával. Ha Istenünk nevét elfeledtük volna, ha más istenek felé tártuk volna kezünket, nemde számonkérné azt Isten? Hiszen ő ismeri a szív rejtekeit. Ámde minket mindenkor teérted gyilkolnak, és levágásra szánt juhoknak tartanak" (Zsolt 44,18-23).
9 RICOEUR: 250.
10 HIEKE: 388-389.
11 HIEKE: 390.
12 Az Ószövetségben több helyen is említik Ábrahámot, mint aki a hit példaképe: „Megtartotta a Magasságbeli parancsát, és szövetségre lépett vele. Testén szerzett érvényt a szövetségnek, s a kísértésben hűnek bizonyult"(Sír 44,20-21 vö. Judit 8,25-26; 1Mak2,52)

12 Dr. BENYIK, György: Ószövetségi exegézis. A Teremtés és Kivonulás könyve., Gyulafehérvár, 1994., 64.
14 Már Jeremiásnál is felvetődik ez a kérdés „vallomásainak" egyikében: „Miért sikeres az istentelenek útja, nyugodtan élnek mind a hűtlenül elpártolók."(Jer 12,1b).
15 A szerző szándéka az volt, hogy az emberiség és Teremtője közti viszonyt megfelelőbb módon értelmezve rámutasson arra, hogy az addigi problémafeltevés rossz volt: Istennek lehetnek más szándékai is mint a pusztán büntető-jutalmazó igazságszolgáltatás.(Ld. MacKENZIE R. A. F. – MURPHY: Jób könyve, In: JBK I 718.)
16 Az igaz szenvedésére már a panaszzsoltárokban is láthatunk példát (vö. 22. Zsolt, 44. Zsolt), sőt ezt minden bizonnyal Jeremiás próféta szenvedéseiben is felfedezhetjük.
17 Jóbot Ezekiel próféta említi (14,14.20), aki a régmúlt idők legendás alakjaira, Jób mellett Noéra és Dánielre hivatkozik, akinek igazvolta közmondásossá vált. (Ld. MacKENZIE R. A. F. – MURPHY: im 718.)
18 A sátán, mely a héber nyelvben köznévként szerepel („ellenfél", „ellenség" értelmezésben), úgy jelenik meg mint Isten fiainak egyike és a mennyei udvartartás tagja. Jób könyvében még nem azonosítható a későbbi „ördög" értelmezéssel, annak ellenére, hogy már az Ószövetség tükrözi azt a később az Újszövetségben megjelenő szemléletet, hogy
az eszkatologikus időben végérvényesen megsemmisíti a sátánt és vele a Gonoszság uralmát. (ld. HAAG)
19 BEAUCHAMP: 16. (Beauchamp még felhívja a figyelmet a szembeötlő hasonlóságra Jób könyve és a zsoltárok között).
20 SAFRANSKI, Rüdiger: A gonosz avagy a szabadság drámája, Bp., 1999. 299-300. A szerző szerint a Jóbnak adott isteni válasz nem felel a feltett kérdésekre; Isten mintegy „alibiként" beszél mindenhatóságáról, és ennek célja a megfélemlítés, mely nincs tekintettel az emberi személyre.
21 HENRICI, Peter: La souffrance: probleme ou tâche? In: Communio, XIII/6, Paris, 1998. 8.
22 Nincs megegyezés abban, hogy ki is valójában ez a Szolga. Egyesek szerint egy individuum (Józija, Jeremiás, Jojakin, vagy talán maga Deutero-Izajás), mások szerint egy individuum formájában megjelenő kollektív személy, Izrael, esetleg annak szent maradéka. (Ld. RÓZSA Huba: im. 259)
23 Így például a 22. zsoltárban, Ábrahámnál, Jóbnál, Jeremiásnál stb.
24 RÓZSA, Huba: Üdvösségközvetítők az Ószövetségben, Szent István Társulat, Bp., 2001., 280.
25 Vö. Ter 4,7; 18,25; MTörv 30,15–20; Józs 24,15; Zsolt 18,21; 51,5; Sir 15,14–18; Ez 18,4.32; 33,11; stb.
26 HIEKE: 391.


Gyurkovics Tibor

APÁM HÚSVÉTJA

Szőke hajú, piros kislány voltam. Azt mondták, ragyogok, mint a tükör, ha rám sütött a nap. Nem tudom, mit szerettek annyira rajtam, de szerettek. Szőke voltam, piros arcú. Kinn laktunk Rákosfalván. Egy nagy földszintes házban, a konyhája akkora volt, hogy a tűzhely egészen elveszett benne. A konyhát szerettem a legjobban, a konyha köveit hol hatszögűnek láttam, hol négyszögűnek. Ezzel sokat játszottam, míg vártam, hogy valaki hazajöjjön. Ott ültem a nagy konyhában, lábamat lógáztam, és vártam valakit a családból. S várni jó.

Dunyhák alatt aludtunk. Egészen elvesztünk benne, onnan kukláltunk ki, ha fölébredtünk. Heten voltunk testvérek, én majdnem a legkisebb, utánam csak egy egészen kicsi következett, pólyás. Nem is érdekelt.

Minden jó volt akkor. A kert – nagy fák voltak benne –, a mosókonyha, a gomolygó gőz, a nedves virágok, csapzott szél, a teraszajtó zörgése, a tavaszi föld szaga, a fák közt fölbukkanó, rohanó felhők is jók voltak. De legjobb az apám volt.

Mélyen aludtunk a nagy dunyhákban, kora reggel volt, hétfő. Hárman voltak még velem egy szobában, két nővérem, a bátyám már kiszökhetett. Csak arra ébredtem, hogy kirobban az ajtó, és apám áll ott. Sikongtak a lányok, ugráltak ki az ágyból, ki merre látott. Hálóingük csuromvizes, rájuk tapadt, ahogy ugrándoztak. Apám a szódásüveggel spriccelte őket, nagy hahotával, azok meg menekültek kiabálva: „Gizit is! Gizit is! Apa! ő sem kivétel!" A szódásüveg sziszegett, ki-kirobbant belőle egy-egy sugár a lányok combjára, vállára, hajára. Én csak ültem az ágyban, vártam. A gyerekek kiabáltak: „Gizit is! Ott van, fölébredt! ő sem kivétel!"

Pedig az voltam. Apám engem szeretett a legjobban. A többit sose csókolgatta, komor ember volt. Ez a húsvét csodaszámba ment, ez a szódavíz, ez a sikongás, az egész. Vártam hát én is a tust. Apám ott szaladgált meglett ember létére a gyerekek közt, kergette őket, hancúrozott, aztán amikor nagyon kiabáltak már, engem is megcélzott, de nagyon óvatosan, alig érte a vállamat a víz. Sikítottam, éreztem a bizsergő vizet a testemen, futkároztak bennem az öröm halacskái. Még, még – arra vágytam, de apám már a többit űzte, aztán hozzám futott, letette a szódásüveget az ágy mellé, nevetett, leült, belebukott a dunyhába, ott szuszogott, lihegett. Ott volt előttem, olyan valóságosan, mint soha, mint egy mesehős, mint egy óriás, láttam egész közelről a haját, a reggeli borotválkozás finom karcolását a piros bőrön, izmos nyakát, halántékán az eret. Erős ember volt, szinte fitogtatta erejét. Az üveges szekrényben piros, kék meg zöld szalagos érmek sorakoztak, amiket fiatalkorában ipari birkózómeccseken nyert. Mindig csodáltam ezeket az érmeket, ragyogtak a napban, legtöbb arany színű volt, s hátul két bronz, fekete-fehér selyemszalaggal. Meg volt egy fényképe trikóban, kidülledt izmokkal, hegyesre kunkorított bajusszal, az érmek a mellén sorakoztak, barna fénykép volt, nem mosolygott, csak nézett előre. S emlékszem, egyszer azt csinálták két társával, hogy a törülközőt muszklijába szorította, azok meg nem tudták kihúzni az izmai közül.

Aztán fölkelt a dunyhákból, kikapott engem, és magasra tartott, arcához szorított, éreztem üvegszakállát. Vitt magával, vitt kifelé a másik szobába, meg volt terítve, nagy fehér abroszon piros tojások, újhagyma, retek és a tálon egy nagy csülök, sötétpirosra megfőzve, szinte remegett, öten ültek már az asztalnál, áhítattal várták apámat, mint egy urat, parancsolót, s engem, kedveskéjét. A lányok hálóingjüket szárítgatták, a fiúk kuncogtak, a nap elöntötte az egész családot.

Ma is várom ezt a locsolást. A szóda zizegését, a sikongást, az éles vízsugarakat, a szétrebbenő gyerekeket, ahogy meztelen lábuk csattog a padlón, várom a régi nagy kertet, a felhők nagy sapkáit, amint úsznak az égen, a húsvét derűjét, apámat. Öregasszony lettem. Ülök a konyhában, nézem a köveit, más konyha, más kő – de várok valakit haza a családból. Várok. S várni jó.

Néha azt érzem, van egy húsvét, apám húsvétja – erős, széles ember volt, mint egy mesealak –, egy húsvét, ami közös, apám húsvétja, fiam húsvétja, unokáim húsvétja: közös húsvét. Néha azt érzem, apám átnyalábol és visz, visz egy nagy szobába, nevetés hallatszik, sistereg a szóda, sikongatnak, érzem a húsvétot, apám emlékét, s egy pillanatnyi föltámadást.


A SZÁZÉVES

DSIDA JENŐRE EMLÉKEZVE

Amikor az idén 100 éves Dsida Jenőt ünnepelni kezdjük (1907. május 17-én született), az első írás, amellyel rá emlékezni kívánunk, amellyel olvasónk emlékezetébe idézni szeretnénk, kivételesen nem vers, hanem egy riport-útinapló. A kiváló költő ugyanis legtermékenyebb és legszebb éveit szerkesztőségekben töltötte. Volt technikai szerkesztő, aki éjjeleit a nyomdában felügyelve töltötte, hogy a lap helyesen és kellemes külalakkal kerüljön az olvasók elé. Dolgozott a Pásztortűz, az Erdélyi Lapok, a Keleti Újság szerkesztőségében, az Erdélyi Fiatalok mozgalmának és folyóiratának belső embere, mint ahogy bennfentes és elkötelezett tagja volt a katolikus ifjúsági mozgalomnak is. Már a Katolikus Népszövetség egy 1928-as marosvásárhelyi kongresszusán előadást tartott A vers és a lélek címmel. A rendezvényt az akkoriban marosvásárhelyi hittanár Márton Áron rendezte. Megismerkedésüket a Szatmáron tevékenykedő, az ifjúsági munkában aktív Olasz Péter jezsuita szorgalmazta, ennek eredménye lett az is, hogy Márton Áron a továbbiakban is bevonta Dsidát az ifjúsági munkába: így lett

a költő a Katolikus Népszövetség ifjúsági tagozatának elnöke a harmincas években, a szövetség országos igazgatója maga Márton Áron. (Vö. Dsida Jenő, Séta egy csodálatos szigeten. Sajtó alá rendezte és a bevezetőt írta Marosi Ildikó. Kolozsvár 2005)

A kenyérkereseti céllal újságíróvá lett költő egyetlen külföldi útja egy itáliai vallásos zarándoklat volt: hiába tudott sok nyelvet, hiába vágyakozott és tervezett, nem jutott el máshova. Nem engedték a szűkös anyagiak és a rövidre szabott életidő sem.

Az erről az útról, ennek az útnak egyes emlékezetes állomásairól szóló beszámoló Magyar karaván Itálián keresztül címen jelent meg először az Erdélyi Lapokban, ez az újság szervezte ugyanis a zarándoklatot, így írta Dsida sorozatban olaszországi útja során beszámolóját e lapnak, az egyes darabok az 1933-as évfolyam májusi és júniusi számaiban folytatásokban jöttek

le, majd ugyanezen a címen, a szövegen se változtatva, még ugyanabban az évben külön kötetben is megjelent az útinapló Nagyváradon. Maga Dsida így vallott a kötet előszavában írásáról: „Az olvasó ne keressen irodalmat […] útközben írott tudósításokból, színes riportokból és útinoteszem lemásolt lapjaiból verődtek össze az itt következő oldalak. […] A magyar karaván utazásának krónikája, az utasok kollektív hangulatának – sokszor saját hangulatomnak is – könnyű, napilapba való kifejezése, néhány villanó észrevétel, a társas utazás humoros epizódjainak rajza: ennyi az egész, nem több, nem kevesebb."

Tehetsége mellett elkötelezett és mély vallásossága ragyog fel e sorok nyomán az olvasó előtt: méltó, hogy a kerek évfordulón ezzel tisztelegjünk emléke előtt. Következzék hát Dsida Jenő zarándoknaplójának néhány római élményről szóló része.

(bm)


Dsida Jenő

RÓMAI KÉPEK

Zarándoknapló

[…] Róma negyvenhárom katakombájában körülbelül ötmillió halott pihen. A sírüregekben sok helyt porladó csontokat, koponyákat látunk. A pápák sírhelyei egymás fölött. Mindenütt feliratok, képek, ábrák. Galamb az olajággal. A jó Pásztor, Krisztus a hallal, az utolsó vacsora. Latin írások, régi római edények és szobortöredékek, Szent Cecília sírja… Kis beugró kápolnák kőoltárokkal.

A falak szimbolikus ábrái és feliratai mind érthetőek számunkra. Az azóta elröppent kétezer évet áthidalja a hitnek és hagyománynak megszakítatlan folytonossága. Csaknem az egész katolikus dogmatikát ott találhatjuk a katakombák falán. És ábrán, íráson mindenütt Péter!…

A történelem mélységeiben, a hit nagyszerűségében, a hősiesség fenségében megfürödve, fáradtan és sápadt arccal, de feledhetetlen élménnyel és emlékkel gazdagodva kerültünk fel másfél órai bolyongás után a napsugárra, amelyben ujjongva énekeltek a madarak…

A lateráni bazilikában

[…] Autóbuszokon jókora körsétákat végezve érkeztünk meg a lateráni bazilikához. A szépséges templom homlokzatán Krisztus szobra látható, körülötte tizennégy szent óriási faragott mása.

A búcsúimák elvégzése után – ezzel be is fejeztük a négy bazilikában sorra végzendő búcsúimádságokat – megnéztük Michelangelo főhajómennyezetét, a padozat

15. századból való remek mozaikját és

a legnagyobb római orgonát. A bazilika jobb oldali oldalfalában pillantottuk meg II. Szilveszter pápa emlékreliefjét, amelyet a magyar millenniumi esztendőben állíttatott Fraknói Vilmos nagyváradi kanonok a magyar szent koronát küldő pápa emlékére. A lateráni bazilikából a Santa Croce Gerusalemme templomba mentünk, amelynek sekrestyekápolnájában őrzik Krisztus kínszenvedésének ereklyéit. Még a Scala Santa megtekintésére is jutott idő. A Scala Santa huszonnyolc tyrusi márványlépcső, amelyen – a hagyomány szerint – Krisztust a megostoroztatás után levezették.

A nap már lenyugodott. Az alkony szürkesége mind vastagabban és vastagabban terült szét a városon. Az ablakok, az utcalámpák kigyulladtak. A hat óriási autóbusz, amely rendelkezésünkre állott, mindenkit hazaröpített szállodájához.

Beszél a Colosseum

Máris félek, hogy túlságosan sok szuperlatívuszt használtam eddigi írásomban. A szép, szépséges, nagyszerű, gyönyörű, csodálatos és más hasonló kifejezések csak úgy ömlenek az ember tolla alól. És ugyebár érezni kell, hogy mennyire szürke, semmitmondó szavak ezek, mennyire nem fejezik ki a lélek igazi elragadtatásának ünnepélyes, megindító nagy tartalmát.

Milyen szót találjak hát akkor arra a felséges éjszakára, amikor zarándokcsapatunk néhány tagjával ott állottam a reflektortól megvilágított, holdsugártól szelíden befutott Colosseum közepén?… Colosseum és holdfény?… – biggyeszti le száját a közhelyeket nem szerető olvasó. Néhány héttel vagy akár nappal ezelőtt bizonyára én is úgy tettem volna. De milyen nagyszerű, újszerű volt felfedeznem azt, hogy néha a közhelyeknek is van igazságuk. Hogy az elcsépelt, sokat hallott szép is lehet szép, amikor személyesen, az élmény eleven, meleg, lüktető húsába öltözve találkozunk vele. Mint ahogy a giccses, túlszínezett, ízléstelen itáliai levelezőlapok unalomig ismert ciprusos tájait is elragadtatva ismertem fel és üdvözöltem, mikor először pillantottam rájuk a valóságban.

– Hol állott a császári páholy? – kérdezi valaki elfogódottan és suttogva, mert hangosan beszélni nem mer az ünnepélyes éjszaka csendjében.

– Ott – mutat a vezető a sötétben feltornyosuló hatalmas falakra.

– Hol voltak a vadállatok? Hol jöttek ki? – kérdés kérdés után tolakodik a szájakra…

Örökké hálás lélekkel köszönöm a sorsnak azokat a pillanatokat, amelyeket mindenkitől félrehúzódva, egyedül tölthettem a Colosseum gigászi, csöndes kövei között… Túlságosan fűtött, regényes fantázia sem kellett ahhoz, hogy egyszeribe megelevenedjék előttem a Colosseum. Hogy ezer fáklyától legyen világos és vakító. Hogy lássam a hatalmas római méltóságokat bevonulni római díszhelyeikre. Hogy lássam a zajló, tolakodó tömeget, amint izgatott tapssal várja, követeli a véres látványosságokat. Gladiátorok viaskodnak közvetlenül előttem.

Pollice verso: – a hüvelykujjak lefele fordulnak.

Keresztény tömegek énekelnek. Arcuk ég, szemük lángol… Még néhány pillanat és itt a biztos halál…

A Colosseum körporondjának közepén nagy fakereszt áll, Mussolini állította, és hirdeti, hogy a mártírok ezrei a kereszténység szent helyévé avatták ezt a helyet.

Szerettem volna kivallatni a holdat, amely éppen olyan némán, mindentlátón és titokzatosan suhant el a Colosseum kövei fölött, mint kétezer évvel ezelőtt. Mindent tud, de hallgat. Mindent látott, de nem beszél. Csak világít, hogy a rejtelmes éjszakában láss te magad, ha van szemed látni a láthatatlant.

Fél kettőkor váltunk el egymástól, hogy alhassunk még valamit a másnapi nagy nap, a pápai fogadtatás napja előtt.

Magányos ima Szent Péter sírjánál

Nem hivatásom, hogy olyan eseményekről számoljak be, amelyek csak külön személyes élményeim voltak. Az alábbiakat mégsem tudom elhallgatni, mert valahogy olyan mélyen a római utazáshoz, a szó szerint vett „zarándoklat" lényegéhez tartoznak, hogy – úgy érzem – megcsonkítanám kis visszaemlékezéseimet, ha szótlanul siklanék tova fölöttük.

De azért sem hallgathatom el, mert – úgy vettem észre – útitársaim között nem én voltam az egyetlen, aki a Nagyváradról való távozás ötödik napján, szombaton reggel, a zsúfolt programszámok előtt hamarább keltem fel egy félórával azért, hogy nyugodalmas, magányos félórát tölthessek el a Szent Péter sírja mellett.

Az óriási templom, amelynek arányai és méretei csaknem túllépik az emberi érzékelés és felfogóképesség határait, üres volt még ilyenkor, elhagyatott. Pedig bizonyára volt benne annyi ember, hogy valami kisebbfajta templomocskát zsúfolásig megtöltött volna. De a Szent Péter templom akkor is üresnek látszik, amikor a feltárt szentkapu százával nyeli az embereket. Akik másnap, vasárnap nem utaztak Nápolyba, tanúi lehettek Vicenza Gerosa boldoggá avatása alkalmával annak, hogy hatvanezer ember milyen játszi könnyedséggel fér el a Szent Péter templom óriási hajóiban.

Ismétlem, csöndes volt a templom és elhagyatott. Beléptem a Porta Santán, ezúttal nem mint kíváncsi. Úgy léptem be és haladtam előre, mint alázatos, porlepett zarándok, aki éppen úgy egyedül van tulajdon életével Róma örök falai között, mint a messze Erdély „barbár", de édességes rögein. Aki csakugyan „zarándokol" most, áhítatba öltözködve és beburkolózva a lélek csöndességébe. Így jutottam el a nagy apostol sírjáig. Ott imádkoztam: nem szavakkal, amint szokás, hanem a szív furcsa belső lendületével, az öntudat tizedmásodperc alatt mennyet beszáguldó elragadtatásával. Hitet kértem magamnak: a nyugodt és boldog ősök hitét, akik mosolyogva hajtották fejüket az Isten kebelére. Erőt kértem: a mártírok erejét. Szeretetet kértem: Fra Angelico angyalainak mosolygását, Krisztus végtelen szeretetét. Művészetet kértem, a Michelangelo művészetét, aki az én fájdalmamat is megmintázta a Piéta Krisztusának halványan sugárzó, lankadt és mégis szinte lebegő, végtelenül fájdalmas és mégis megnyugodott testében. Aki kupolát emelt az én imádságom fölé, olyan nagyot, hogy annál igazán csak az imádság lehet nagyobb.

…Nem kellett nekem ígéret: elég volt, hogy kérhettem. Amint néhány pillanatig behunytam szememet, azt képzeltem, hogy közvetlenül a Péter koporsójára hajtom fejemet: az elmozdíthatatlan bronz-sírtömbre, amelyen Constantinus hatalmas aranykeresztje csillog.

Hát ez volt, amit nem akartam elhallgatni.

Mikor kifelé indultam a templomból és a gigászi falak árnyait szemléltem – hosszú idő óta először – végtelenül könnyű és tökéletesen boldog voltam.

[…] Déli tizenkettőkor szédelegve, szinte önkívületben találkozunk a hatalmas vatikáni bronzkapu előtt, hogy a szentatya elé járuljunk.

Pápai fogadtatás a Sala Ducaléban

Délben megnyíltak előttünk a bronzkapuk. A pápai ajtónállók, akiknek festői, érdekes, sárgacsíkos ruháját még Michelangelo tervezte, mosolyogva engedtek utat az erdélyi magyar zarándokok nagy csapatának. A zarándokok szabályos négyes sorokban haladtak fel a vatikáni lépcsőkön, a fogadtatás terme felé. Kalapok, botok, esernyők, felsőkabátok, fényképezőgépek és más tárgyak a folyosói ruhatárba kerültek. A férfiak ünnepélyes fekete ruhában, a nőkön hosszúujjú zárt ruha és fekete fátyol.

Mikor felértünk, tudtuk meg, hogy fogadtatásunk a Vatikán egyik legszebb termében, a bíbortrónusú „Sala ducalé"-ban, a hercegi teremben lesz. Már fel is nyíltak előttünk a gyönyörű terem nagy ajtói s a pápai őrség hozzáfogott a zarándokok elhelyezéséhez, csoportosításához. Az egymásba nyíló két terem hatalmas falai mellett kaptak ülőhelyet a zarándokok. Százharminckilenc férfi és százhetven nő szoros lánca vette körül a két termet: olyan impozáns tömeg, amilyen távoli országból ritkán érkezik a Vatikánba.

Várakozás, halk beszélgetés. Időnként egy-egy bíborruhába öltözött papi méltóság lép a terembe és halad végig. Pár halk szót vált a rendezőkkel és távozik. Megtudjuk, hogy a szentatya már kora délelőtt óta fogad, jár teremről-teremre, amelyek mind tele vannak zarándokokkal. Még legalább félórát kell várnunk, mire hozzánk érkezik: minket hagyott legutoljára, hogy annál több időt tölthessen körünkben és kivételesen csak hozzánk intézett beszédet. Ez – mondották – nagy kitüntetés és igen ritka dolog.

Izgatott várakozás közben telik el a félóra. Megjelenik Juga dr. pápai prelátus, a vatikáni román követség egyházügyi referense és mindenkihez hozzálép, kezet fog, s kedvesen elbeszélget. A zarándokcsapat egyik vezetője közli velünk, hogy őszentsége a vezetőséget külön kihallgatáson fogadja. Mintegy tizenketten megyünk át a szomszédos kisebb terembe, amelynek minden falát óriási régi gobelinek fedik. A közeli termekből, ahol a szentatya már áthaladt, halk, mindinkább közeledő morajlásként hangzik hozzánk a taps és éljenzés.

Hirtelen félrehúzódik az egyik oldalajtó bíborfüggönye. Két alabárdos lép be rajta és feszesen áll meg az ajtó két oldalán. Azután jönnek a festői öltözetű nemes svájci testőrök: hatalmas emberek, mindegyik legalábbis kétméteres. Katonai parádé, uralkodói pompa.

Végül belép a szentatya, Caccia Dominioni főkamarás, Mella di Sant'Elia szolgálattevő pápai kamarás, továbbá a világi kamarások, a nemesi és svájci gárda kíséretében.

Fegyverzörrenés, merev vigyázzállás. Letérdelünk.

A szentatya közeledik hozzánk. Mindegyikünkhöz külön odalép. Sorra bemutatnak bennünket, megmondják nevünket és foglalkozásunkat. A szentatya mindegyikünknek kezet is nyújt. Megcsókoljuk a fehér, gyűrűs kezet.

Bene, bene… – mondja a szentatya és szemével, kezével egyaránt simogat. Olyan egyszerű, igénytelen ő, ennek

a nagy pompának közepette. És mégis kimagasló, méltóságteljes fehér ruhájának fenséges egyszerűségében. Arca csupa mosolygás, nézése csupa melegség, csupa szeretet.

Felállunk. A testőrök már nyitják a nagy bíborfüggönyös ajtót, amely a hercegi terembe vezet. Együtt lépünk a szentatyával az erdélyi zarándokok közé, akikből elemi erővel tör ki a lelkesedés. Éljenzés, taps, háromszáznál több embernek szinte önfeledt üdvrivalgása. Kezek integetnek, zsebkendők lobognak és repülnek a magasba. És állandóan harsog a lelkendező, szűnni nem akaró „éljen!". A szentatya megáll és végignéz a zarándokok lelkendező tömegén. Arcán, amely pedig oly fáradtnak látszik, kegyes atyai mosoly fut végig: nyilvánvalóan jól esik neki a nagy lelkesedés.

A főkamarás int. Letérdelünk. A szentatya kíséretével elindul a térdeplő sorok közt. Mindenkinek, a háromszázhét zarándoknak kezet nyújt. Mindenki kezet csókol. Közben megkérdezi:

– Hogyan utaztak? Nem volt nagyon fárasztó? Meddig maradnak?

Később megkérdezi:

– Hogyan áll nálatok az Actio Catholica ügye? Milyen Erdélyben a katolikus iskolák helyzete? Milyen az iparos fiatalság lelki élete?

Dr. Bánáss László pontosan informálja minderről a szentatyát.

A körnek vége van. A szentatya visszaérkezik a trónushoz, ahonnan elindult. Fel szabad állni és a főkamarás intésére trón elé csoportosulunk. A szentatya beszélni fog. A pápa csakugyan felmegy a bíbortrónus lépcsőjén és helyet foglal. Feszült, ünnepélyes csend. Maga a pápa is hallgat, mintha gondolatait szedné össze. De akik közelebb állnak hozzá, hallják, amint nehezen, gyorsan lélegzik. Nagyon kifáradt. Hogyne: reggel 10 óra óta fogad és most fél három.

Halkan, alig hallhatóan kezdi beszédét. Elmondja, hogy milyen nagy szeretettel fogadja az Erdélyi Lapok magyar zarándokait, akik meghallották az ő hívó szavát és eljöttek hozzá a szent évben, mint gyermekek szerető édesatyjukhoz.

Hangja mindinkább megerősödik.

– Ez az esztendő nem közönséges esztendő és nem közönséges a jubileumok sorában sem. Éppen ezért nagy eredményeket és nagy kegyelmeket várunk ettől az esztendőtől. Programját maga a Megváltó adta meg, mikor azt mondotta: „Elmegyek, hogy megfeszíttessem és életet adjak nektek". Ez az élet nem a közönséges élet, a mindennap élete, hanem a léleké, amely örök és méltó arra, hogy Krisztus életét adja érette. S ahogyan ez a szó: Krisztus – kifejezi a megváltás nagy szent művét, úgy ennek

a szónak is, hogy „keresztények", ki kell fejeznie az egész keresztény élet programját. Megerősödni Krisztusban, újra élni őbenne. Ez a keresztény életprogram teljessége, amelyért Krisztus meghalt a keresztfán ezerkilencszáz esztendővel ezelőtt… Nagyon jólesett atyai szívünknek, hogy oly példás, épületes buzgósággal jártátok meg a szent helyeket, kedves jó fiaim és leányaim: atyai szívemnek nagy vigasztalást szereztetek ezáltal.

A szentatya szájáról folyamatosan, gömbölyűen, melegen áradnak a szép olasz szavak. Fölemelt, most már erős és átható hangjában fenség és méltóság zeng, amikor azt mondja:

– Hogy e szentév hatása mennél áldásosabb legyen számotokra, megáldalak titeket, szeretteiteket, mindazokat, akikre most gondoltok és akiket otthon hagytatok. Megáldom a kicsinyeket és nagyokat, a fiatalokat és öregeket a bölcsőtől a sírig. Megáldom a földet, amely nektek kenyeret ad, a házatokat, amely mindig a béke otthona legyen. Megáldom betegeiteket és a szükségben szenvedőket. Külön megáldom püspökeiteket és papjaitokat.

A szokatlanul hosszú, húszperces beszéd véget ér.

– Érezzétek jól magatokat az örök városban. Kívánjuk, hogy lelki kegyelmekkel meggazdagodva térjetek vissza otthonotokba! – így fejezi be beszédét a szentatya. Előbb dr. Juga román nyelven, majd dr. Bánáss magyarul tolmácsolja

a gyönyörű szavakat. Az imént még vidáman lobogó zsebkendők a szemek elé kerülnek. Sokan sírnak. Azután újra kitör az éljenzés, taps, lelkesedés. Az ujjongás leírhatatlan, extatikus, az éljenzés valóságos mennydörgés.

Közben a szentatya megáldja a Kolping legényegylet zászlaját. Kihirdeti, hogy most megadott kivételes engedélyével a hazatérő papok ünnepélyes formában is részesíthetik híveiket az ő áldásában.

A dörgő éljenzés a pápai himnusz nagyszerű dallamába csap át. A lelkesen hullámzó, harsány ének édesen csengő szavai hömpölygő zúgással és visszhanggal töltik meg a Vatikán termeit.

Aztán újra éljenzés.

A szentatya mosolyog. A testőrök már vonulnak kifelé. A szentatya is az ajtó felé közeledik már. De még egyszer megáll, visszanéz, atyai jósággal mosolyog a zarándokok felé.

– Éljen, éljen! – kiált vissza felénk és eltűnik az ajtó bíborfüggönye mögött.

Délután ismét autókárok álltak rendelkezésünkre. Felmentünk a Pincióra. Gyönyörű kilátás. Villa Borghese. Trinita dei Monti. Onnan át Róma másik oldalára: a Giancolóra. Útközben megtekintettük a Pantheont Rafael síremlékével és félórát töltöttünk a San Pietro in Vicoli templomban II. Gyula síremléke mellett. Végre szemben állottunk a hatalmas Michelangelo-szoborral, a Mózessel. A gyönyörű arányú, iszonyú erőt kifejező alkotás előtt földbe gyökerezik az ember lába. Aki sokáig nézte ezt a szobrot, megérti, hogy miért kiáltott fel Michelangelo, amikor befejezte Mózesét:

– Adesso parla!… Most aztán beszélj!

Valóban: úgy éreztem, hogy cseppet sem csodálkoznám, ha a Mózes hirtelen megszólalna mély és félelmesen dörgő hangon. Mert alig lehet elhinni, hogy az

a szobor nem él.


KÖNYV



ANGELO SCOLA: FÉRFI+Nő.

A SZERELEM „SÚLYOS ESETE"

A Szent István Társulat könyve címének szokatlan formája is felhívja magára a figyelmet: Férfi+nő. Alcíme: A szerelem „súlyos esete". Még figyelemfelkeltőbb mindez, amikor az érdeklődő a hátlapot is megpillantja, ahol a szerző főpapi öltözéke még az egyházi hivatalok terén tájékozatlanabbnak is szemébe szökik. Rögtön ott áll a magyarázat is: „Angelo Scola bíboros, velencei pátriárka az egyik legnépszerűbb egyházi író Olaszországban – különösképpen az egyetemi ifjúság körében." De hát – hangzik fel általában, s magunk is hozzászoktunk az efféle ellenvetéshez –: egy pap, egy főpap fog itt a párkapcsolatról, szerelemről, házasságról beszélni? És ez mitől lesz érdekes?

A kiadó gondolt erre az ellenvetésre, nem véletlenül közli a szerzőről már az első mondatban, hogy hazájában az egyetemi fiatalság körében kedvelt szerző. Hát akkor lehet, hogy tud valamit? Mindenképpen tudnia kell a fiatalok, legalábbis az olasz fiatalok nyelvén – de vajon érvényes-e ez, ugyanúgy hat-e Kelet-Európa fiataljainak a fülében?

Előszavában Shakespeare-idézettel kezd: mindenesetre ez az Erzsébet-kori angol tudott a szerelemről, és amit megosztott velünk, az érvényes, az ma is megborzongat a színházban. A felütés máris biztató. Amivel a bíboros folytatja, az a modern filozófia nyelvén szól, hiszen én-ről, kapcsolatról, a kapcsolatban kibontakozó énről, az én-emnek a valaki másra való szükségéről szól. Ezt, ha az adott fiatal nem filozófiát, nem is humán tudományokat tanul, ha hallania nem is, de tapasztalnia biztos volt alkalma. Ugyanakkor megkapó, hogy nem a katedra magasáról beszél a szerző, nem állít, nem nyilatkoztat ki, nem int és nem is dorgál. Sőt, kijelenti: „mint minden más, az ember szívével (vagyis gyémántkemény, elidegeníthetetlen magjával) kapcsolatos tényt nehezebb megmagyarázni, mint megérteni, pontosabban felismerni". Angelo Scola megértéssel, beleérzéssel beszél azokról a csodás és világrengető érzésekről, amelyek a legemberibbek, amelyekre mindenki vágyik, amelyek megfelelő közegben való megtapasztalása szépséget, melegséget, értelmet ad életünknek. És úgy teszi ezt már az első pár oldalon, hogy az olvasó nem távolságot érez, lekezelést vagy kioktatást, bűntudatát sem ébresztgeti a szerző. Pedig figyelmezteti arra is, hogy számára a szerelem súlyos eset azért, mert ő maga nagyon is komolyan veszi, és óvni szeretne attól, hogy a fiatalok elbagatellizálják vagy elbanalizálják. Jelzi, hogy számára nem is annyira az erkölcsi szempont miatt súlyos e kérdés, hanem mert az igazság kérdése foglalkoztatja: „a dolgokat úgy kell tisztelnünk, ahogy vannak. Egyedül az igazság, amely a legmélyebb összhangban áll velünk, képes arra, hogy jóízűvé tegye az életet és megadja a szükséges erkölcsi energiát."

A szerző tehát igencsak komolyan veszi nemcsak a „súlyos" témát, amellyel foglalkozik, hanem olvasóit is, amennyiben e sokszor álságos érzelgésbe burkolt érzelmet és az azt megélőket szellemi kalandra hívja. Mer teológiai, filozófiai, erkölcsi megközelítést is kínálni, miközben hangneme végig nem kioktató, leckéztető, nem feltételezi eleve a komolytanságot, a lazaságot, hanem megtiszteli fiatal partnereit azzal, hogy érzelmeiket annyira értékeli, mint amelyek megérnek egy elmélyült vizsgálatot. Mindez egy egészen személyes emléket is felidéz: azokat a jegyespárokat, akik boldogan vállalták házassági előkészítésük hosszadalmas, de komoly beszélgetésekből álló sorozatát, mert nem csak túllenni akartak rajta, mert nem csak egy szép látványosságot akartak előkészíteni, egyszeri alkalmat, hanem egy életet akartak megalapozni. Ezért örültek annak, hogy eskető papjuk annyira megtisztelte őket, hogy egy több hetes előkészítő folyamatot ajánlott nekik a megszokott, letudni való, mindössze pár órából (inkább félórából) álló formális találkozás helyett. Ezek a fiatal arcok jutottak eszembe Angelo Scola könyvét olvasva: e fiatalok öröme, hogy végre olyan egyházi tisztségviselőre akadtak, olyan felnőttre, hivatalos személyre, aki nem ostorozza őket szinte ismeretlenül is, alighogy belépnek az ajtón, hanem eleve bizalommal közeledik hozzájuk, társul szegődik melléjük: jövőjük érdekében.

A témák, amelyeket a szerző felkínál, nem eget rengetően újak: Az én és a te kérdéseként foglalkozik a nemi különbözőséggel, Szeretlek címen az önátadással, azaz a két, különböző nem egymás felé vonzódásával, egymás felé közeledésével, végül A szeretet szeretetet szül címen az önátadás megtörténte után a termékenységgel: mindez a szerző tálalásában a házasság misztériumának három egybetartozó eleme. Ugyanakkor ezek azok, amelyek leginkább támadásnak vannak kitéve egy, a kereszténységtől eltérő, eltérni akaró, másfelé tartó kultúrában, amely e három egységének felbontását felszabadításként ünnepli. „Pedig a házasság misztériumának egységét megtörni annyit jelent, mint elindítani egy láncreakciót, amely menthetetlenül az én egységének felbomlásához vezet. Reális a kérdés, hogy vajon voltunk-e valaha ilyen közel a humánum megszüntetésének kockázatához"? Scola számára, aki főpap, egyházmegyéje híveiért felelős lelkipásztor és szellemi vezető is, nyilván ez a legfontosabb kérdés. Amelyre nem annyira tudományos, precíz választ szeretne, mint az élet tényeitől eredő cáfolatot. Megközelítése, amely nem újdonságokat kínál, hanem inkább rendszerez és teológiai távlatokba állít mai fiatalok számára alapkérdéseket, gondolkodó, érdeklődő, elköteleződésre vágyók számára érdekes. Kiegyensúlyozott, alapos és a fiatalok irányában nyitott, empatikus írást tarthatnak a kezükben a férfi és nő házassági kapcsolatát a mai gondolkodási irányzatok fényében a hit, az igazság(osság) szemszögéből megvizsgálni akaró olvasók.

(Szent István Társulat, Budapest – 2006)

Bodó Márta


MUHI CSILLA, VÁRADY LAJOS:

„A MÚLTAT BE KELL VALLANI…"

Háborús dokumentumok 1944–1945

Felbecsülhetetlen értékű adatokat és információkat tár az olvasó elé ez a levéltári dokumentumokat tartalmazó és azokra építkező kötet, melyet a Szatmári Római Katolikus Püspökség adott ki Muhi Csilla történész és Várady Lajos püspöki és káptalani levéltáros szerkesztésében. Munkájukhoz a magyarországi egyházi levéltárosok dokumentumgyűjteményei szolgáltak mintául. A szerkesztők mindazok előtt tisztelegnek, akik megtapasztalói voltak a második világháború szatmári egyházmegyében lejátszódott borzalmainak.

A 260 oldalt kitevő dokumentumgyűjtemény a ma emberének is lehetőséget ad az elődei háborút megélt életébe való betekintésre; utóbbiak azok, akik „saját bőrükön tapasztalták, hogy mit jelent az a világ, melyet más alapokra építettek, mint amely vetetett." Rendkívül példaértékű azoknak a papoknak a magatartása, akik a háború borzalmai közepette is rendíthetetlen erővel igyekeztek híveik lelki és testi épségét szolgálni. Munkájuknak volt is eredménye, hiszen hívek és katonák egyaránt részt vettek a szentmiséken és rendszeresen járultak szentáldozáshoz.

A szerkesztők előszavát dr. Tempfli Imre bevezetője követi, majd néhány, a szerkesztők által kiválogatott dokumentum következik, ezek az egyházmegye háborúra való felkészítéséről tájékoztatnak. őket követik a máramarosszigeti, nagybányai, ugocsai, szatmári, erdődi, nagykárolyi esperesi kerületekből beérkezett, a helyi események lezajlásáról tudósító jelentések. A szatmári egyházmegyében történtek mélyen lesújtották

a szomszédos egyházmegyék híveit, a más felekezetűeket is, ezek képviselőitől, vezetőitől folyamatosan érkeztek részvétnyilvánítások dr. Scheffler János megyéspüspökhöz. A budapesti Apostoli Nunciatúráról is jött részvétnyilvánítás: Angelo Rotta nuncius közölte, hogy a hírt már Róma is tudomásul vette és keresztény testvéri együttérzését tolmácsolja a szatmáriak felé.

A kötet végén szó- és névmagyarázatot, a plébániák esperesi kerületek szerinti névjegyzékét, dokumentumjegyzéket, papi névjegyzéket és a könyv végére illesztett képek jegyzékét találjuk.

A könyv lapjain szinte megelevenednek a háborút megélt személyek egymást segítő, krisztusi szeretetből forrásozó cselekedetei. Ilyenről tanúskodik Molnár Károly máramarosszigeti espernek a püspökhöz intézett levele, melyben a háborús menekültek szülőföldjükre való visszatérésének körülményeiről számol be.

A Szatmár megyei svábokon kívül megemlít sorukban erdélyi szászokat és bánsági németeket is. Naponta ezer-ezerötszáz személy érkezett Máramarosszigetre kiéhezve és ruhátlanul, mert ruháikat is eladták egy falat kenyérért. Azok számára, akiknek nem biztosították a hazautazást, szinte lehetetlen volt a visszatérés. Ezeket az embereket lágerekben, sátrakban helyezték el addig, amíg lehetőségük adódott a továbbutazásra. Még így is naponta nyolc-tíz ember halt meg szörnyű kínok között… De a keresztény érzülettel támogatást nyújtó szigeti lakosokról is szó esik. A szatmári püspökség és a Vöröskereszt azonnali segélykiáltást intézett a néphez: a jobbmódúakat a hazautazók élelemmel és ruházattal való támogatására szólították fel. A visszatérők között csecsemők is voltak, akiknek anyatejre lett volna szükségük, de mivel több esetben is lehetetlen volt ennek biztosítása, többen elhaláloztak közülük. Megpróbálták főtt burgonyával táplálni a csecsemőket…

Nem kevésbé megrázóak a szatmárnémeti légitámadásokról szóló beszámolók sem. A papnevelő intézetet, a püspöki palotát és a székesegyházat ért egyik bombatalálatban sok egyházi személy életét vesztette. A püspök és a helynök épp nem tartózkodott a palotában, így csodával határos módon életben maradtak.

A könyv más esperesi kerületek helyzetéről is informál, bemutatja, milyen csapatok vonultak végig Máramaros és Szatmár megyén, ismerteti a különféle népek áthaladását, az átvonulók és a helyi lakosok közötti viszonyt, a különböző felekezetűek közötti kapcsolatot, rávilágít a bűnösökre, sőt még arról is tudósít, miként vélekedtek a náci katonák Hitlerről, aki állítólag megfordult Szatmárnémetiben.

Muhi Csilla és Várady Lajos kötetét az egyháztörténet kutatói is haszonnal forgathatják, hiszen hiteles dokumentumok gyűjteményét találják benne. A szomorú képek fölött elmerengő olvasók minden bizonnyal egyetértenek a költővel: „A harcot, amelyet őseink vívtak, / békévé oldja az emlékezés / s rendezni végre közös dolgainkat, / ez a mi munkánk és nem is kevés."

(Szatmári Római Katolikus Püspökség, Szatmárnémeti – 2006)

Orosz Krisztofer Levente


AZ ÉLET TEOLÓGIÁJA

Utószó Sebestyén Péter: Nézz az ég felé című könyvéhez

A teológus nem a filozófiai okoskodás embere. Gondolatai nem ismeretelméleti rendszerek köré csoportosulnak. Nem mondhatjuk a teológusról azt sem, hogy alkotó ember, abban az értelemben, hogy értelmi képességét és adottságait harmóniába fogva formát, esetleg új formát ad a dolgoknak.

A teológusról, ha egyáltalán precíz dolgot akarunk róla elmondani, azt mondhatjuk, hogy érző, érzékeny ember. Létét, örömét, bánatát, kacagását, könnyeit, látó szemét, halló fülét, szívének mozdulását az Élet, maga Isten tüzes parázzsal érintette meg. Az ilyen ember nem könyvhalmazok művészi szelektálója, rendszerbe szedője és a megszülető gondolat megfogalmazója, hanem ennél sokkal több: az Élet elkötelezettje: égre néző ember, aki a csillagok járásában rendet, törvényt vél felfedezni, aki csillagösvényein lépteit mindig hazafele igazítja. Nem az álmok embere, mert az álmokat fürkésző ember könnyen csalódik. De mégis álmodva akar igazságosabb világot, amelyet nem oszt meg az emberi akarat a nagyok és a kicsik, a gazdagok és szegények, az elfogadottak és megtűrtek világára. Olyan ember, aki mélyre eresztette gyökereit. Nem csontosodott a röghöz, hanem reszkető kézzel szórja a magot a barázdába, melyet gondos szeme figyelve kísér, amíg az szárba szökken és bő termést hoz. Ismeri a múltat, az örök igazságot és ennek őrzője. Hegyen álló ember, aki messzire lát s akinek értékét látóhorizontja és elkötelezettsége adja meg.

Az ilyen emberben tüzet fog a hajnali napsugár. Benne ünnepel a fakadó élet és jajdul a sors. Bölcsőjét nem a falu asztalosa faragta, hanem az erdőt járó, a fát, a hegyi ösvényt ismerő tarisznyás ember, aki a tűzhely ismerős füstjét messziről megszimatolja. Az ilyen ember fülébe bölcsődalt a fenyőerdő suttogott. Ez a dal életének alapmuzsikája s ez fakad ajkáról mindig, ha nótázásba fog. Az ilyen ember lelkére, mint a székely harisnyára, népe öröksége varrt zsinórt. Kalapjára csokrot az élet tűzött s kezébe botot a felelősség adott.

Sebestyén Péter könyve „hétköznapjaink és ünnepeink margójára" íródott. Könyvének kezdetén imára int (Bensőséges együttlét Istennel), hisz ebben „mintegy szerelmi vallomásban igazi énünket adjuk, hogy ezzel visszajelezzünk szeretetére, és megtapasztalhassuk kegyelmét, amely nélkül nem is élhetnénk igazán". (11. oldal)

A könyv első fejezete Kitekintés, ahol szó esik kapcsolatról, imáról, emberségről, hitről, kultúráról, turistákról, magyarokról… A második fejezet (Lélekfuvallat) a keresztény ünnepkör ízét-örömét hozza közelebb az olvasóhoz. A karácsonyi jászol örömét dúdolja bele a húsvéti öröménekbe, az ünnepi allelujába, a pünkösdi lélekfuvallatba: szentháromságos doxológia… Isten útján járnak a szentek (a harmadik fejezet mutat rá erre: Isten útjából el kell hárítanunk az akadályokat). Példájuk arra sarkall, hogy ne „kifele", hanem „befele" éljünk, „jobban törődve a bennünk szunnyadó Lélekkel", mert akkor „csodákra leszünk képesek" és szabaddá leszünk. Hogyan tehetjük magunkat, életünket és környezetünket jobbá? – kérdez ránk a szerző a negyedik fejezetben. Jobbá lenni csak a szabad ember tud, aki akarja a jót, aki amellett kötelezte el magát, ami fölemel, ami értékes, ami nemes, ami szent… Ez pedig azt jelenti: „Szárnyalni és tüzesíteni, alkotni és alakítani, nevelni és növekedni, radikálisnak, elkötelezettnek és mégis rugalmasnak, befogadásra késznek lenni". Ez a keresztény ember hivatása. Erre biztatnak, ezt üzenik őseink, prófétáink, a temetők, a szentek… S ha számot vetek életemmel? Akkor tudom, hogy ez az élni akarás, növekedés volt bölcsődalom verseinek rímje, ezt varrták a somlyói búcsúra zarándoklók zászlajára. Ez tör bennem elő könnyeim búvópatakjában, vagy akkor, amikor nótát fújok és az életbe kapaszkodva táncot lejtek… S akkor ajkamon a hála szava rebben, édesanyám kezét fogva mondom ki: Legyen meg a te akaratod!

E gondolatok zárják a könyvet. Érezni tanultam belőle, s szinte észre sem vettem, hogy imádkozom.

(Erdélyi Gondolat Kiadó, Székelyudvarhely 2005)

Jitianu Liviu


ANDRÁS GYÁRFÁS: EGY SZÉKELY EZERMESTER ÉLETÚTJA CSÍKBAN

Tizenegy gyermek született András Gyárfás családjában 1920 és 1941 között Csíktaplocán, melyet egy terület-szabályozás – Csíksomlyóval és Zsögöddel együtt – Csíkszeredához csatolt. Kilencen értük meg a felnőtt kort. A kistestvérek jövetele nekünk gyermekeknek mindig nagy örömet jelentett, mert utána jöttek a rokoni látogatások, a radinák, ami azt jelentette, hogy a látogató komplett vacsorát hozott magával, mivel a meglátogatott személy, édesanyánk még gyermekágyban feküdt és képtelen lett volna látogatóit ellátni. A vacsorából mi házi gyerekek is részesedtünk, s ez ünneppé tette számunkra a napot. A sok gyermek jelenlétéből adódott, hogy ha valamelyikünk nem használta el az anyánk által neki varrott ruháját, annak a kisebbek nem örvendtek, mert ők örökölték a nagyobbiktól a kinőtt ruhát. Egészen más volt a hozzáállásunk a kiszolgált iskolai tankönyvekkel szemben. Azokat igyekeztünk minél előbb birtokba venni, mert hallomásból megismertük tartalmát s a gyermek-hierarchiában való előre jutást reméltük tudásunktól. Vitás ügyeink pedig egymás között mindig voltak. „Megállj, majd én felnövök, te addig megvénülsz, s akkor majd visszaadom neked" – mondtam négy évvel idősebb kisiskolás nővéremnek, amikor egyszer vesztesként kerültem ki az összetűzésünkből.

Nemcsak mi, gyerekek éltünk szabadon, gondtalanul a szüleink által vezetett családban, eltelve az éppen átélt eseménnyel, de szüleink figyelmét is egészen lekötötte a jelenről és a jövőről való gondoskodás. Ez lehet a magyarázata annak, hogy a múlt visszaidézése, emlegetése a mi családunkban nem volt szokásban. Csak amikor kezdtünk kilépni az élettel teli, egymást szerető, egymáshoz ragaszkodó, meghitt családi környezetből, akkor kezdett hiányozni a múlt ismerete, akkor kezdtünk el eszmélődni a múltról, szüleink életpályájáról, „gyökereinkről". Kezdtük érezni azt is, hogy lassan „kifogyunk az időből", ha nem pótoljuk a mulasztottakat. Megkértem apámat, hogy meséljen élettörténetéről nekünk, amire még emlékszik. Átadtam neki egy kis kazettás-magnót is erre a célra. Igen ám, de neki – rendkívül nagy technikai érdeklődése miatt – nem ment a mikrofonba beszélés. Egész életében írva fogalmazott. Írásban elkészített visszaemlékezését aztán, hogy kérésem is teljesüljön, hangszalagra olvasva is átadta nekem. Nagy szerencse lett ebből, mert az írógépen készült példányt valaki a családból megtartotta magának. A hangfelvétel azonban megmaradt. Legkisebb leánya, Margit, készítette el róla a számítógépes szöveget – meghagyva benne a csíki tájszólás sajátosságait is. Ezen a jelen kiadás már csak a legszükségesebb stilizálásokat eszközölte.

Ahogy mondani szokás: nálunk a történelmet nem mondtuk, hanem csináltuk. Most azonban, hogy összegyűlt és részben le is zárult a sok egykori „jelen", Isten nagy ajándékának értékeli a család minden tagja, amit András Gyárfás és felesége, Lajos Juliánna által az életben kapott.

András Imre SJ


Jakabffy Tamás

A SZENT HÁROMNAP ÉNEKELT SZÖVEGEI

A megjelenítő emlékezés a zsidó és a keresztény vallás közös tudati-lelki istentiszteleti eszköze. Mi, keresztények, a húsvét küszöbén megélt szent háromnap liturgiájában valóságos „drámával" éppúgy találkozhatunk – elsősorban a nagypénteki passióban –, mint költői eszközökben gazdagon pompázó teológiával – mondjuk a himnuszokban – és persze bőséges képi elemekkel, fizikai cselekvésekkel, rituálékkal. Mindezeket az egyház hagyománya énekben és énekkel „testesíti meg". Ezeket az énekeket üdvös volna megóvni a teljes elfelejtéstől, hiszen ezzel a magunk és közösségünk lelki épülésének eszközeit vigyázzuk.

Aligha van a szent háromnapnál gazdagabb, tömörebb, dramatikusabb csomópontja a liturgikus időnek. Mégis, ha

a kortárs idő erdélyi gyakorlatából indulunk ki s közben fokról fokra ismerkedünk a római katolikus egyház hivatalos szent háromnapi liturgiájával, meg kell állapítanunk, hogy a triduum sacrum jelentésbősége jószerével magasan felülmúlja előzetes elképzeléseinket. Az egyház nagyheti liturgiája ugyanis abban a formában és konzisztenciában, ahogyan évszázadok során valóságos epikai cselekményfüzérré alakult, nem csupán sajátos tartalmú szentmiséket – illetve nagypénteki „csonkamisét" – foglal magában. A liturgia másik alapvető pillérének, az offíciumnak (zsolozsmának) a funkciója – tudniillik az időkontinuum zsoltárimádságos megszentelése és tagolása – ekkor jelentősen kibővül, itt is megsűrűsödnek az anamnézis, a megjelenítő emlékezés alkalmai. A szent háromnap offíciuma, amelyet korábban sötét zsolozsmaként (officium tenebrarum) jelöltek, a római liturgia igen korai nyomait viseli magán, nagyon sok rendhagyó elemmel. A hajnali-reggeli offíciumban honos siralmak (lamentációk), a „gyermekek Kyriéje" vagy éppenséggel a nagypéntek-esti szertartás „szemrehányásai" (improperia) annyira különleges mozzanatai liturgiánknak, hogy hozzájuk foghatót az egész liturgikus évben nem találunk. S ha még hozzászámítjuk ehhez azokat a szertartáselemeket, amelyek mára teljességgel eltűntek az egyház gyakorlatából – például a vezeklők nagycsütörtöki visszafogadása vagy az oltármosás –, meggyőződhetünk róla, hogy a bevezető sorokban említett „maximális gazdagság" állítása egyáltalán nem túlzó.

Az alábbiakban azonban kevésbé

a szent háromnap liturgikai bemutatása lesz a célunk, mint inkább liturgikus-zenei arculatának jellemzése. Előre kell bocsátanunk, hogy amikor e napok „zenéjét" vizsgáljuk, akkor egyúttal a liturgikus cselekmények lényegi elemeiről beszélünk. Hiszen – s ez már-már közhelyszámba megy – a liturgikus zene abban különbözik az „egyházi zenétől", hogy vétetése szerint szerves, szolgáló, nélkülözhetetlen megnyilvánulása a liturgiának (nem pedig járulékos, díszítő és fakultatív jellegű, mint ez utóbbi). A triduum sacrum liturgiájában a szövegek énekeltsége fokozottan „nyelvi jellegű". S ha ez lelkes túlzásnak tűnne, gondoljunk csak példaként arra, hogy a szent kereszt előtti nagypénteki hódolat („Ecce lignum crucis") a celebráns háromszoros akklamációjával veszi kezdetét, csakhogy a három felkiáltás – előírás szerint – emelkedő hangmagasságon csendül fel. A dramatikai célzatú fokozáshoz tehát minden kétséget kizáróan zenei eszközt kíván meg az egyház.

Elöljáróban továbbá azt is tisztáznunk kell, mi tartozik és mi nem tartozik a szent háromnap liturgiájához. A három naptári nap (csütörtök, péntek és szombat) szakrális cselekményeinek ugyanis csak egy része tartozik a szorosan vett szent háromnap körébe. Így a nagycsütörtöki olajszentelési mise (missa chrismatis) a székesegyházakban még nem, de az utolsó vacsora délutáni/esti miséje (missa vespertina in Cena Domini) már a triduumhoz tartozik. És hasonló módon: az az ünnepi liturgikus esemény, amely a nagyszombatot legtöbbünk számára az év egyik legemlékezetesebb alkalmává teszi, a gazdag „esti mise" és a hozzá csatolt szentségi körmenet, tulajdonképpen szintén nem a szent háromnaphoz tartozik, hanem már húsvét vigiliája, vagyis

a húsvéti idő része (missa ad vigiliam Paschalem in Nocte Sancta = húsvéti virrasztó/készületi mise a szent éjjelen).

Nagycsütörtök offíciuma

Nagycsütörtök virrasztó imaórájának egyik legjellemzőbb énekelt része az olvasmány, amely Jeremiás próféta siralmát idézi meg a szent város, Jeruzsálem pusztulásáról. A lamentáció-szöveget a héber ábécé betűinek említése tagolja (alef, beth, ghimel, daleth, heth, lamed stb.), ezeket az énekes a szöveg recitáló előadásánál valamivel díszesebb dallamon szólaltatja meg. Jeremiás víziója –

a szentély szétszóródott kövei, leomlott falai, síró bástyái, az elhurcolt főemberek – az újszövetségi/liturgikus paradigmára vetítve egyértelműen a kínok elé néző, kiüresített, szenvedő magányra ítélt, elárult Jézust szimbolizálja. De ezt fejezik ki az imaóra responzóriumai is, például: „Mindhalálig szomorú az én lelkem, félelemmel küszködik az én szívem. Legyetek itt,

s velem virrasszatok, a sereget mindjárt meglátjátok." Sőt még Zakariás hálaénekének, a Benedictusnak az antifónája is az elárultságról és kiszolgáltatottságról szól: „Az áruló jelt adott nékik így szólván: akit megcsókolok, ő az, fogjátok el őt."

A virrasztó imaóra másik tartalmi súlypontja a keresztrefeszítetthez intézett litánia a „gyermekek Kyriéjével" (Kyrie puerorum). Itt a hagyomány szerint valóban gyermekek kara váltakozik korátorok, szólisták és az egész zsolozsmaközösség énekével (micsoda alkalom lehetne ez kisiskolás gyermekek értő bekapcsolására a húsvéti misztérium ünneplésének előkészítésébe! Több hittanórával felérne!). A litániaszöveg legjellemzőbb fordulatai: „Ki prófétai szóval kinyilatkoztattad: haláloddá leszek, ó Halál! Uram, irgalmazz!", „Ki a kereszten kitárt karokkal minden századokat magadhoz vontál, Uram, irgalmazz!" És különös módon e rövid litániához közvetlenül csatlakozik a virágvasárnapi-nagypénteki graduálé: Krisztus engedelmes volt értünk mindhalálig – mégpedig a kereszthalálig.

A vezeklők visszafogadása

Különösnek – akár érthetetlennek is – tűnhet ez: miféle vezeklők?, miféle visszafogadás? A keresztény egyház hagyományában a nagyböjtöt az általános bűnbánattartás mellett a (felnőtt)keresztelés előtt állók készületi idejének, illetve az egyéni penitenciák vezeklő lerovása időszakának is tekintjük. A vezeklés egyfajta kitaszítottságot vont maga után.

A nyilvános bűnöket elkövetett keresztényeket a közösség marginalizálta, jószerével kirekesztette a kultikus cselekmények egy részéből – elsősorban az oltáriszentség vételének jogából. A nagycsütörtök e kirekesztettség állapotának feloldását hozta meg a vezeklőknek.

A visszafogadás szertartását többnyire nagyobb templomokban végezték – elsősorban székesegyházakban –, a püspök közreműködésével.

A vezeklők visszafogadásának szertartása többnyire közvetlenül megelőzte a nagycsütörtök-esti szentmisét. Ennek a liturgiának a prokszemikája is sokatmondó: a vezeklők a templomon kívül várnak a szertartásra. A kezdő zsoltárok az egyházi közösségben-levés dicséretéről szólnak (pl. Zsolt 83, 115, 131–133). De ugyanígy kapnak helyet e liturgiában a bűnbánati zsoltárok is – elsősorban az 50. A „visszafogadás" aktusának egyik jele, hogy a celebráns (püspök) egyenként, kézen fogva bevezeti a vezeklőket az oltár elé. Ott litánia-éneklés következik a bűnbocsánatért, a püspök prefációt énekel, majd ünnepélyes feloldozást ad, szenteltvízzel meghinti, tömjénfüsttel veszi körül a visszatérőket – vagyis újra a teljes tisztelet és öröm jeleit adja.

Az utolsó vacsora miséje

A vezeklők visszafogadásának szertartása a Galata-levélben foglalt kereszt-teológiát idéző bevonulási énekkel hajlik át a nagycsütörtök-esti misébe: „Mi pedig dicsekedjünk a mi Urunk, Jézus Krisztus keresztjében, kiben üdvösségünk, életünk és feltámadásunk van, aki által megváltattunk és megszabadultunk." Különleges esemény a nagycsütörtök-esti mise rendjében, hogy a nagyböjtben felfüggesztett nagy doxológia – vagyis a Dicsőség a magasságban Istennek „őshimnusz" – ekkor ünnepélyesen megszólal, hogy utána egészen a nagyszombati vigilia Gloriájáig elnémuljanak a mesterséges hangszerek, a harangok, orgonák, hogy csak az emberi hang, a legőszintébb és legközvetlenebb zenei „eszköz" közvetítse nagypéntek gyászát, majd a Megváltó sírja melletti virrasztás érzületét. Az olvasmányok után Malakiás és a Bölcsességek könyve alapján traktust énekelnek, amely az „áldozati ételek" jelentőségét hivatott előrevetíteni. „Napkelettől napnyugatig nagy az én nevem a nemzetek között. És minden helyen áldozni fognak és tiszta áldozatot bemutatni az én nevemnek, mert nagy az én nevem a nemzetek között. Jertek, egyétek kenyeremet és igyatok a borból, amelyet nektek elegyítettem."

A Római Graduálé – a miseének-könyv – a lábmosás szertartásához (Ad lotionem pedum) hét antifónát ajánl, ezek közül az első négy közvetlenül a tanítványok lábának megmosásáról szól, az ötödik és hatodik a szeretetet mint „új parancsot" idézi meg, a hetedik pedig az 1. korinthoszi levél alapján emeli az első helyre a hit, a remény és szeretet hármasából a harmadikat.

Itt a helye megjegyeznünk, hogy a lábmosás szertartásában – amelyet egyébként hagyományosan „Urunk parancsára végzett lábmosásnak" (ad mandatum…) is neveznek – szokás volt Jézus búcsúbeszédének recitálása is a János-evangéliumból. Ezt ma kivált összeszokott közösségekben, szerzetesi konventekben lehet hallani-látni.

A nagycsütörtöki eukarisztikus liturgiában az áldozati adományok előkészítésekor rendszerint a 9–10. században Itáliában kelt Ubi caritas est vera szöveget éneklik antifonális módon (Ahol a szeretet igaz, Isten ott van…). Az áldozási antifóna pedig a jól ismert Hoc corpus: „Ez az én testem, amely értetek adatik, ez a kehely az új szövetség kelyhe az én véremben, mondá az Úr: ezt cselekedjétek, valahányszor veszitek, az én emlékezetemre" (a 22. vagy 115. zsoltárral).

A nagycsütörtök-esti szentmisét kiegészítő szertartás az oltáriszentség átvitele. A sacramentum előtti hódolat a tartalmi fővonala – természetesen – a szertartást megfogalmazó/kísérő himnusznak, amelyet Aquinói Tamásnak szoktak tulajdonítani (Pange lingua gloriosi / „Énekeld meg, nyelvem, a dicsőséges test misztériumát, s a drágaságos vérét, melyet nemes méhnek gyümölcse, a nemzetek királya ontott ki a világ váltságául…"). Amikor a körmenet az oltáriszentség őrzésének helyére érkezik, a himnusz versszakai közül a jól ismert Tantum ergót éneklik: „Az ily nagy szentséget ezért tiszteljük leborulva, és a régi bizonyság adjon helyet új rítusnak, s a hit egészítse ki az érzékek elégtelenségét. / Az Atyának és Fiúnak dicséret és ujjongás, üdv, tisztelet, hatalom legyen és áldás, s a kettejüktől Származónak egyenlőképpen szóljon dicsőítés."

Oltárfosztás és oltármosás

Vidékeinken jobbára csak az oltárfosztás szertartását végzik. Az oltármosás archaikus mozzanatnak tűnik, bár tartalma, szimbólum-értéke folytán minden kétségen felül megérdemelné, hogy újra visszakerüljön a gyakorlatba. E különleges szertartás jelentése: „nemcsak a szenvedésre vonatkozó gyászszertartás ("halott-mosás"), hanem ugyanakkor legalább egyszer egy évben, a szentmise alapításának estéjén magának az oltárasztalnak a megtisztelése, szeretetteljes gondozása" – írja Barsi Balázs. Az oltármosáshoz a szentelt vizen kívül olykor bort is használtak – utalva ezzel az áldozati bárány (Bárány!) vérének kiömlésére az oltáron!

Az oltárfosztás ismert liturgikus szöveg-éneke az „Elosztották maguk között ruháimat, s köntösömre sorsot vetettek" antifóna (természetesen a 21. zsoltárral). Meg kell jegyeznünk, hogy e szertartás végzésekor talán sokkal fontosabb az énekelt zsoltár maga, mint a fizikai cselekvés – az oltárkellékek lehordása, az oltárterítők eltávolítása, szegélyük felhajtása stb. –, amely inkább a szöveg-ének által közölt „teológia" illusztrálására szolgál. Kár, hogy nálunk a látványok legtöbbször maguk mögé rendelik a bibliai szöveg értő hallgatását.

Nagypéntek offíciuma

Nagypéntek hajnalán – ismét a 21. zsoltárt követően – folytatódik a Jeremiás-siralmak éneklése. Az énekben az elpusztult külső város panaszainak sorjázását végül az Úr belső közelségének öröme színezi át, de közben a kiüresítettség keserűsége váltig megmarad: „[…] Jó az Úr az őbenne bízókhoz és az őt kereső lelkekhez, jó hallgatással várakozni, mígnem megszabadít az Isten. Jó a férfiúnak, ha az igát ifjúságától fogva viseli. Leül egyedül és hallgat, mert ezt magára vette. A porba teszi a száját, "talán valamiképpen még reménység lenne?!" Orcáját odafordítja az őt verőnek, és betelik gyalázattal. Mert nem űz el örökre az Úr, és ha már elvetett is, megkönyörül irgalmának sokasága miatt. Jeruzsálem, Jeruzsálem, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez!"

A nagypénteki laudesben ismét találunk Kyrie puerorumot a hozzá tapadó Christus factus est pro nobis obediensszel (Krisztus engedelmes lett értünk).

A nagypéntek-esti szertartás

Az Úr szenvedésének hatodnapi liturgiáját (feria sexta in Passione Domini) többnyire keresztút-végzés előzi meg. Ez az a nap, amikor e paraliturgikus cselekmény – tartalmi „aktualitásánál" fogva – egészen közel kerül a liturgiához.

A nagypénteki szertartásnak három része van: az igeliturgia – ebben természetesen a szenvedéstörténet (a János-passió) ünnepélyes recitálásával –, a hódolat a szent kereszt előtt és a szentáldozás. E helyen csak a középső résszel foglalkozunk, hiszen terjdelemében és tartalmában rendkívül sajátságos és gazdag.

A kereszt előtti hódolatot a celebráns emelkedő hangú hármas kiáltással nyitja: „Íme a kereszt fája, melyen a világ üdvössége függött!" – s a nép így válaszol: „Jertek, imádjuk!" Az ezt követő antifóna legfontosabb állítása (a 66. zsoltárból): „íme, fa által jött az öröm az egész világra" (több kódexben, így az Einsiedelni 121-esben a fa helyett explicite „keresztet" találunk e helyen).

A Mikeás-szövegből merít a liturgia, amikor a nagypénteki szemrehányások (improperia) keretét megfogalmazza: „Én nemzetem, teellened mit vétettem? Vagy miben szomorítottalak meg? Felelj nekem!" A díszes dallamon megszólaló, két korátor által énekelt verseket ezután hármas, kétnyelvű akklamáció követi. Ritka eset, hogy az egyház liturgiája egy szövegrészletnek a fordítását is megadja.

A „Szent az Isten!", a „Szent, Erős!" és

a „Szent Halhatatlan, irgalmazz nekünk!" felkiáltásokat görögül és latinul egyaránt éneklik – két kar alternatim. (Az improperia szövegét – kristályos szerkezete, kivételes szépsége és jelentéshatékonysága okán – az írás végén függelékben adjuk, természetesen magyarul, csak a „háromszorszent" felkiáltásokat idézzük görögül és latinul.)

A szent kereszt előtti hódolat következő énekelt szövege a 6. században élt Venantius Fortunatus himnusza (Crux fidelis – Hűséges kereszt). E himnusznak is része egy „Pange lingua"-versszak.

A vers központi gondolata a bűnbeesés – csellel való rászedetés – és az áldozati halállal való megváltatás párhuzama.

A bencés Szunyog Xavér Ferenc pontosságra törekvő szabad fordításában:

„Az ősszülő rászedésén az Alkotó szánakozván, midőn az ártalmas gyümölcs harapása által halálba bukott: ő maga akkor fát jelölt ki, hogy a másik fa átkát feloldja. […] Ki hatszor öt évet már leélt, a test idejét betöltvén, önszántából – ezért született – szenvedésre adta magát, a Kereszt szégyenfáján feláldozandó Bárány felemeltetik."

A nagypéntek-esti szertartás záróeleme – a szentáldozást követőleg – az oltáriszentség és a kereszt átvitele a szent sírhoz. Az énekesek a „pásztor nélkül maradt nyáj" fájdalmával és riadalmával megszólaló antifónát énekelnek: „Elment tőlünk a mi Pásztorunk, az élő víz kútfője, s midőn átment, a nap elsötétedett, s most végre foglyul esett, ki fogságba ejté az első embert. E napon a halálnak börtönkapuit feltöré a mi Üdvözítőnk. Leveré az alvilág zárjait, és megbontá a sátán birodalmát." A Nagyhét című, 1992-ben kiadott – ma is közkézen forgó – segédkönyvben a szerkesztő, Barsi Balázs különleges nemzeti örökségünket, az Ómagyar Mária-siralmat is nagypéntekre alkalmazott szövegként (és recitálódallammal) adja közre. Sokatmondó példája ez annak, milyen termékenyen és körültekintően lehet a római egyház liturgiáját helyi sajátosságú elemekkel úgy gazdagítani, hogy abban semmiféle önkényesség és illetéktelenség ne mutatkozzék!

Nagyszombat offíciuma

Nagyszombat a Jézus sírja mellett virrasztó gyász ideje. A virrasztó zsolozsmában (vigilia) folytatódik a lamentáció. „A mi örökrészünk másokra szállott, a mi házaink idegenekre. Árvákká lettünk, atya nélkül, s anyáink, mint az özvegyek. Saját vizünket pénzért isszuk, saját fáinkat nagy áron vesszük. Nyakunknál fogva vonattatunk, s a megfáradottnak nem adatott nyugalom. Egyiptomnak nyújtottuk kezünket és az asszíroknak, hogy jóllakjanak kenyérrel. A mi atyáink vétkeztek és nincsenek többé, és mi viseljük az ő gonoszságukat. […] Jeruzsálem, Jeruzsálem, térj meg a te Uradhoz, Istenedhez!" A szombati laudes Benedictusához a következő antifóna társul: „Az asszonyok ott ültek a sírnál, könnyezve siratták az Urat." Csakúgy, mint az előző napokon, most is Kyrie puerorum következik.

Bár nem szöveg-zenei vonatkozású tény, érdemes felhívni a figyelmet egy mára „kikopott" tárgyra, a szent háromnapi laudesekben használt, nagy, talpas állványon háromszögben elhelyezet tizenöt gyertyára (triangulum). A zsolozsma imádkozása során az égő gyertyák közül minden zsoltár végén egyet-egyet eloltanak. Ez azt jelképezi, hogy Jézus magára marad, tanítványai rendre elhagyják őt. A reggeli dicséret Zakariás-éneke után a középső gyertyát, bár égve hagyják, leveszik a triangulumról és elrejtik (Jézus meghal és eltemetik; a templomban teljes a sötétség!), de a záró könyörgéskor újra láthatóvá teszik.

(Nagyszombaton a vesperás – az alkonyi imaóra – nem tartalmaz különleges elemeket, hiszen nemsokára kezdődik a szent éjszaka virrasztása a fény-ünnepséggel, a lucernáriummal. Ez azonban – mint a bevezetőben említettük – már nem tartozik szervesen a szent háromnap liturgiájához.)

Konklúzió

A triduum sacrum recitált/énekelt szövegeinek gyökere mélyen bibliai vétetésű. Még akkor is igaz ez, hogyha a himnuszok, a középkori versek ez időszakban nagyobb arányban „szüremkednek át" az offíciumból a miseszertartásokba. A recitációt természetesen gazdag antifóna-anyag egészíti ki. A hangsúlyosan feszültségkeltő liturgikai redakcióban azonban megfigyelhetjük, hogy a használt képeket – elsősorban metaforákat – gyakran teológiai „háttérmagyarázat" követi. Ezek

a következetes párhuzamosságok, amelyek alkalmasint a zsoltárszerkezetekből ismert „paralellismus membrorum" eljárását idézik, a szent háromnap alkalmával ismétlődő módon a misztériumhoz vezetnek közelebb, fényt vetnek a szent okságokra, illetve az elbeszélés „gyakorlatának" és az üdvösségi magyarázat „elméletének" kapcsolódási pontjaira. Például a már idézett nagypéntek-esti antifónában: „Elment tőlünk a mi Pásztorunk, az élő víz kútfője, […] e napon a halálnak börtönkapuit feltöré a mi Üdvözítőnk."

Ami a szokásos és a kívánatos praxist illeti – e tekintetben a helyi egyház szent háromnapi liturgia-gyakorlatában még sok tennivaló mutatkozik, elsősorban az előírt szövegek/énekek megismerését és használatát illetően. Magunkat fosztanánk meg a húsvét-ünneplésre vágyó lélek építésének, felkészítésének hatalmas esélyétől, ha csupán a szokott – és olykor, mi tagadás, elég fásultan „elővett" – rituális elemeket használnók. Nagyon fontos volna tudatosítani az ünneplő közösségekben e liturgikus szövegek/énekek tartalmát, jelentés-csomópontjait, az ünnepelt misztériumok „logikáját" és teológiáját – nem csupán az előkészítő triduumok vagy lelkigyakorlatos prédikációk szokásos – és áldásos! – módján, hanem a liturgikus szövegekre való értelmi rávezetés útján is.


Jeremiás imádsága

Jeremiás Prófétának imádsága:

Emlékezzél meg Uram Isten arról, mi történt mü rajtunk; nézzed és tekintsd meg a' mü nyomoruságinkot. A' mi örökségünkkel idegenek bírnak, és házunkban kívül valók lakoznak. Árvákká maradtunk Atyánk nélkül, és a' mü Anyáink ollyaténok, mint özvegyek. A' mü vizünket pénzen isszuk, és a' mü fánkot nagy áron vésszük. Nyakvágással fenyegettetünk vala 's megfáradtaknak nem adatik vala nyugodalom. Aegyiptumbélieknek szolgálatot töttünk, és az Assyriabélieknek hogy kenyeret ehetnénk. A' mü Atyáink vétkeztenek és elmúltanak, és mü visellyük az ő gonosságokat. Szolgaink hatalmat vöttenek mü rajtunk, és senki nincsen ki megszabadítana minket az ő kezekből. Kezünkben hordozzuk vala a' mü kenyerünket az ellenség előtt a' pusztában. A' mü bőrünk ugy mint a' kemencze meg száradott, háboruság és keserűség miatt. Sidóságbéli asszonyiállatok igen meggyalaztatának, és az szüzek meg romlának Judának várossában.

A' fejedelmeket kézen fogva felakasztották, és a' véneknek orczáját nem tisztelték. Az iffiakkal éktelenül élének, és a' gyermekek a' fán megszáradának. A' vének a' kapukból megfogyatkozának, és a' leányzók megkevesedének örvendezőknek sokasága között. Megfogyatkozott a' mü szívünknek vigassága, és a' mü örömünk siralomra fordult. Elesett a' mü fejünknek ékessége. Jaj, jaj, jaj nékünk; mert felette igen vétkeztünk. Annak okáért szomoru lőn bánat miatt a' mi szívünk, és meghomályosodának a' mü szemeink. Sidóságban kit eloszlattál, tsalárdul járának ő bennek. Te pedig Ur Isten, mindörökké megmaradsz, és a' te birodalmad nemzettségről nemzettségre. De miért Ur Isten, hogy mind örökké haragszol müreánk, és elhadtál minket sok üdőktől fogva. Térítts meg Ur Isten minket, és hozzád térünk, újjítsd meg a' mi napjainkat, mint kezdetben vala. De elvetettél minket tetőlled, mert felette igen megharagudtál. Jérusálem Jérusálem! térj meg, térj meg a' te Uradhoz Istenedhez.

Minek előtte' Sidóság Babylloniának fogságában viteték, és Jerusálem eltöreték, Jeremiás Próféta leüle sírván, és Jerusálem várossának jövendő pusztulásáról szomoru szívvel ezt mondá: Miképpen áll pusztán csak önnön maga a' Város melly annak előtte sok néppel vala tellyes. Téteték úgy, mint özveggyé pogány népeknek Asszonya, tartományoknak Fejedelme téteték adófizetővé. Szüntelen való sírást tőn éczaka, és az ö könnyhullatási orczáján ellefutának. Nintsen néki minden ő baráti közzül, ki őtet megvigasztalná. Minden ő baráti megutálák őtet, és ő néki lőnek ellenségi. Számkivetésre kénszerítteték menni a' Sidóság, nagy nyomorúságnak és szolgálatnak miatta. Lakozék pogány népek között, és nem lele nyugodalmat. Minden ellenségi megfogák őtet, nem külömben mint erőss és szoross utakon. Jérusálem, Jerusálem! miért hogy' mégsem térsz meg a' te Uradhoz Istenedhez?

Sionnak utai mind sírnak ennek okáért hogy senki nem jő fel az Innep napra. Minden kapuji letöretének, és az ő papi felette szomoruak, a' szüzek is igen meghervadtak, és ő maga vagyon nagy keserűségben. Az ellenség az ő fején győzedelmet vőn, és háborgatója gazdaggá téteték; mert az Ur Isten megveré őtet. Számtalan sok bűneiért ő gyermeki ellenség előtt fogságra vitetének. Elvéteték Sionnak leányátol minden ékesség, és ő fejedelmi hasonlatosok lőnek eledelt nem találó kosokhoz, mert minden erő nélkül hatalmas ellenség előtt elmenének. Jerusálem, Jerusálem! miért hogy' mégsem térsz meg a' te Uradhoz Istenedhez?

Megemlékezék Jerusálem az ő nyomoruságának napjárol és gyönyörűségéről, melyben régtől fogván élt vala, mikor az ő népe ellenségnek kezében esék és nem vala néki nyugodalma. Láták őtet az ő ellenségei, és megneveték az ő nyugodalmának napját. Az ő fertelmessége mindeneknél nyilván vala, de még sem emlékezék meg jövendő itéletről. Azért meggyaláztaték tsudaképpen, és nem lőn néki vigasztalója. Tekintsd meg Ur Isten az én nyomoruságomat; mert igen felmagasztaltaték az én ellenségem. Jerusálem, Jerusálem! miért hogy' mégsem térsz meg a' te Uradhoz Istenedhez?

Miképpen alázá meg az Ur Isten haragjában Jerusálemet. Le veté az nagy ditsősségből sidóságnak minden ékességét, és nem emlékezék meg az ő lábai alatt való székről, nagy haragjának idején. Megrontá az Ur Isten Sidóságot és nem engede néki, minden ékességét Jákobnak eltöré az ő haragjában. Sidóságnak minden ékességét földre le hányá, megrontá az országot és fejedelmet. Letöré haragjában Sidóságnak minden hatalmát, meg voná segíttségét minden ellenségétől, és megemészté Jákob országának minden szegeletét, nem külömben mint egy sebessen égő láng. Jerusálem. Jerusálem! mire hogy mégsem térsz meg a' te Uradhoz Istenedhez.

Megvoná íjját mint egy ellenség. Megerősítté az ő jobb karját Jerusálem ellen, úgy mint háborgató, és megöle mindeneket Sion Leányának sátorában, kik kévánsatosok tekintetve, elbotsátá az ő haragját, mint egy égő tüzet. Az Ur Isten lőn ugy mint egy ellenség; mert elpusztíttá Sidóságot, és letöré minden palotáit, elrontá minden erőss kőfalit, megsokasittá Izráél népének siralmát és bánattyát. Elhányá sátorát mint egy' kertet, és elveszté hajlékát melyben lakik vala. El feletkezék az Ur Isten Sionnak áldozattyárol és Innepéről. Megátkozá haragjának bosszu állásában a' Királlyt és Papokat. Jerusálem! Jerusálem, miért hogy mégsem térsz meg a' te Uradhoz Istenedhez?

El hányá az Ur Isten az ő oltárat, meg átkozá ő Templomát, és adá ellenség kezében palotáinak erőss kőfalait, kiáltást tőn az ellenség Isten templomában, mint egy innepnapon. Gondolá az Ur Isten hogy elvesztené Jérusálemnek minden épülését és nem térítté meg az ő elvégezett akarattyát a' pusztításról. Eltöreték azért a' környül való erősség minden kőfalival egyetemben. Bésüllyeszték az földben Jerusálemnek kapuit, eltörék erőss zárjait. A' Királyt és Fejedelmeket elvivék a' pogányok kik között nincsen az Istennek törvénye, nincsenek az Próféták, kik Istenről jövendőt mondanának. Jerusálem! Jerusálem! miért hogy mégsem térsz meg a' te' Uradhoz Istenedhez?

Miképpen homályosodott meg a' szép Arany és megváltozott természet szerint való jó szinében. Széllyelhányatának a' Templomnak kövei, minden utcáknak piaczára. Jerusálemnek nemes magzati ékesbek eresztett aranynál. Imé melly hirtelen eltöretének mint egy földből tsinált edény, mellyel a' fazékgyártó kezeivel készitött. Még a' sárkányok is kivetették az ő emlőjeket és szoptattyák az ö kölykököt. Az én népem leánya pedig hasonlatos lőn a' pusztában lakozó kegyetlen strutz madárhoz. Jerusálem, Jerusálem! mire hogy mégsem térsz meg a' te Uradhoz Istenedhez.

Az szoptató gyermekeknek nyelvek, nagy szomjúság miatt ragadának ínyekhez. Az apró gyermekek kenyeret kérének, de nem vala ki ő nékik adna. Kik annak előtte nagy gyönyörűségben élnek vala, meg öletének az uttcákon; és a' kik járnak vala veres bársonyba, a' ganéjokot éhségben ölelgetik vala. Nagyobb lőn Jerusálemnek vétke' Sodomának és Gomorrhának bűnénél; ki el vesze egy szempillantásban minden e' világi erő nélkűl. Jerusálem! Jerusálem! miért hogy mégsem térsz meg a' te Uradhoz Istenedhez.

(18. századi protestáns fordítás, Kozma Mihály passionáléja, Kolozsvár 1747.)


Farmati Anna

ÍME, HITÜNK SZENT TITKA!

Március 13-án Angelo Scola bíboros, velencei pátriárka, a XI. Rendes Püspöki Szinódus közgyűlésének (2005. október 2–23.) főelőadója, és Nikola Eterovic, a Püspöki Szinódus főtitkára bemutatta XVI. Benedek pápa sokak által már nagyon várt megnyilatkozását, a Sacramentum caritatis című apostoli buzdítást.1 Angelo Scola bíboros sajtónyilatkozatában a II. vatikáni zsinat folyamatos recepciójának mozzanataként értelmezte az új dokumentumot. A mozzanat jelentőségét pedig a cím magyarázatával, a Deus caritas est enciklikához való kapcsolódásának rövid elemzésével emelte ki: „Azok közül a nevek közül, amelyekkel az eukarisztiát évszázadokon át illették, nem véletlenül választotta a szentatya a jelen dokumentum címéül éppen azok egyikét, amelyekkel Aquinói Szent Tamás nevezte meg az eukarisztikus titkot: Sacramentum caritatis. Tamás szerint ugyanis annak az ajándékozásnak az emléke, amellyel Krisztus önmagát adja testében és vérében, az isteni szeretet legfőbb szakramentuma […] Ez a ragaszkodása a szeretet igazságához világosan jelzi, hogy olyan központi témával állunk szemben, amelyen az egyház és az emberiség jövője áll."

A szent háromnap, az utolsó vacsora ünneplése előtt aligha kaphatott volna

a világegyház nagyobb és szebb ajándékot, mint az eukarisztia titkának korunk emberéhez szóló, életének minden mozzanatát érintő magyarázatát. André Vingt-Trois párizsi érsek a La Croix hasábjain üdvözli az új apostoli buzdítást, és felhívja a figyelmet jelentőségére: „ez a buzdítás arra hív meg minket, hogy megújítsuk az eukarisztiára vonatkozó ismereteinket, javítsunk ünneplési stílusunkon, részvételünk módján. Az elkövetkező hetekben kétségtelenül meg kell szervezni majd a plébániákon azokat az alkalmakat, amelyek segítenek mindannyiunkat ennek a gazdag tanításnak az elmélyítésében – nem elégedhetünk meg néhány újságcímmel."

A dokumentum – nemcsak címzése, hanem szelleme szerint is – valóban az egész egyházhoz, minden krisztushívőhöz szól. Teljes szövegét a krisztusi szeretet hatja át – mintegy példázva azt, hogy a századok előrehaladtával hogyan lehet hitben és ünneplésben hűségesen továbbvinni és folyamatosan megélni hitünk egyik legnagyobb misztériumát.

A terjedelmes buzdítás valójában

a II. vatikáni zsinat szelleméhez és gyakorlatba ültetésének általános irányelveihez képest semmi újat nem tartalmaz. Miért van rá szükség mégis? A válasz magában a műfajban rejlik: a jelenben élő egyházhoz szóló apostoli buzdítást olvasunk, ami hitünk és életünk egyik központi kérdését érinti: azt az áldozatos és tökéletes szeretetet, aki éppen az eukarisztián keresztül van és marad jelen közöttünk. A pápa ezt a szentséget az igazság táplálékának nevezi. Az ember ki van éhezve az igazságra és a szabadságra – mondja – számára egyedül Krisztus az út, az igazság és az élet. „Azt szeretném ajánlani ebben a dokumentumban, hogy a keresztények mélyítsék el az összefüggést az eukarisztia misztériuma, a liturgikus tevékenység és az új spiritualitás között, ami az eukarisztiából mint a szeretet szentségéből származik." Szükséges tehát, hogy új megvilágításban szemléljük hitünknek szent titkát – a modern és posztmodern kor keresztényei számára különösen fontosnak bizonyul az eukarisztia titkához való tudatos közeledés: 1965 óta ez a nyolcadik ilyen témájú pápai megnyilatkozás.

A dokumentum három nagy fejezete az eukarisztikus élet három fontos dimenzióját érinti: egy olyan misztériumról beszél, amelyben hiszünk, amit ünneplünk, és amit élünk. A Szentírás és az egyház tanítására épülő teológiai-spirituális reflexió és meditáció mellett ott vannak mindenütt a pasztorációs helyzetekhez szabott gyakorlati irányelvek is. A pápa rávilágít az eukarisztia és a Szentháromság, az eukarisztia és az egyház, valamint az eukarisztia és a szentségek mélyebb összefüggéseire, miközben az atyai gyengédséget határozottsággal ötvözve fordul korunk emberének, egyházi gyakorlatainak hiányosságai felé: a katekumenátus legmegfelelőbb módozatainak megtalálására buzdít, a mai ember bűn és bűntudat-fogalmának átalakulása ellenére a bűnbánat szentségének komolyan vételére, a búcsúk bölcs és kiegyensúlyozott gyakorlatára, az egyházi rend és a házasság szentségének gyakorlati nehézségeire: az eukarisztiában megnyilvánuló krisztusi szeretet és a körültekinő lelkipásztori szolgálat képes elrendezni mindezeket.

A második rész a liturgikus ünneplést érinti. Benedek pápa hangsúlyozza, hogy az ünneplésnek mindenekelőtt szépnek kell lennie – ami viszont nem jelent egyszerű esztetizmust, hanem egy olyan ünneplési módozatot, ami Istenhez emel minket. A szépség nem dísze, hanem építőeleme a liturgiának. Ezért az ars celebrandi-hoz való hűséget kéri a püspököktől és a papoktól, a szabályok betartását, a szakrális szimbolika jelentéstartalmának gondos őrzését, az improvizációk és a liturgia szelleméhez nem illő zene kerülését, a gregorián ének elsőbbségét, a latin nyelvű szertartás valamint a zsolozsma hozzáférhetővé tételét a hívek számára is. Külön felhívja a figyelmet az eukarisztikus imák teológiai és spirituális gazdagságára. Támogatja és a zsinat szellemében szorgalmazza a hívek tevékeny részvételét a szentmisében, ugyanakkor felhívja a figyelmet az automatizmusok veszélyeire. A liturgiának ugyanakkor a misztagógikus katekézis szerepét is be kell töltenie. Ez viszont csak úgy történhet meg, ha az ünneplés módja segít kiemelni az ünneplés tárgyának misztérium jellegét. Külön kitér a dokumentum a rádióban és televízióban közvetített misékre: ezeknek példa értékűeknek kell lenniük.

A harmadik rész témái között találjuk a vasárnap méltó megünneplésére vonatkozó ismételt buzdítást. II. János Pál Dies Domini kezdetű apostoli levele után ismételten szükségesnek látszik felhívni a figyelmet arra, hogy a teljesítményorientált világban is minden vasárnap ünnep. Majd arról olvashatunk, hogy mennyire fontos az eukarisztikus ünneplés mindennapjainkat érintő spirituális valósága, hiszen a szekularizáció egyik következménye éppen a szentségi élet és a mindennapi élet különválása. Az eukarisztiában gyökerező életnek konkrét következményei kell hogy legyenek a világi krisztushívők, a papság, a szerzetesség életében egyaránt. Az eukarisztiának köze van a társadalomhoz is, a misszióhoz is.

A dokumentum végén a pápa egy eukarisztiáról szóló kompendium kiadását ígéri, amely tartalmazni fogja az egyház katekizmusának megfelelő részeit, imákat, a misekönyv eukarisztikus imáinak magyarázatát és más fontos szövegeket, amelyek segíthetnek az eukarisztia titkának megközelítésében, az ünneplésben, a szentségimádások alkalmával.

Sokan egészen mást vártak ettől a megnyilatkozástól. Elsősorban nagy változásokat, sőt az egyház alapvető tanítását is érintő módosításokat reméltek. Ehelyett kiegyensúlyozott tanítást és szeretetteljes, sőt jóságos apostoli útmutatást kaptak. Egy olyan, valóban minden hívőhöz szóló, teológiailag jól megalapozott üzenetet, amely az egyház szent hagyományából építkezik, egy jottányit sem hagy el a törvényből, mégis érzékeny a mai ember problémáira, nem söpri szőnyeg alá ezeket, hanem válaszadásra sarkall. Nem a kioktatás, hanem a szeretet stratégiájával él. A gazdag dokumentáció alapján megírt buzdítás értéke nemcsak tartalmi közléseinek többszintű objektivitásában, áttetsző logikájában rejlik. Valódi nyelvi szépséggel, mély lelkiséget sugárzó míves érzékkel megírt szövegről van szó, lelkesítő és biztató írásról, amely remélhetőleg eloszlat mindenfajta gyanakvást és félelmet XVI. Benedek személyére vonatkozóan, aki, bár valóban keményen őrzi a hit tisztaságát, az emberszerető Isten evangéliumát hirdeti, a II. vatikáni zsinat szellemében vezeti tovább Isten népét, szentség hírében meghalt elődjéhez hű lelkülettel. Fölmutatja újra az egész egyház és a világ számára hitünk legszentebb titkát.

Jegyzet

1 A dokumentum egyelőre csak latin, angol, francia, német, spanyol, lengyel és portugál nyelven hozzáférhető a Vatikán honlapján: www.vatican.va. A magyar fordítás húsvét utánra várható.


HÓFEHÉR SZENTMISÉK VILÁGÁBAN

Látogatóban a Bâlea-tavon épült jégkápolnánál

Korábban azt gondoltam, csak a hosszabb repülőutak képesek órák alatt egyik évszakból a másikba „repíteni" az embert, március eleji tapasztalatom viszont megmutatta: van más módja is az efféle időutazásnak. Nagyszeben és a Fogarasi-havasokban lévő Bâlea-tó között ehhez mindössze két órára volt szükség. Ennyi idő alatt léptünk át kísérőmmel a „lenti" meleg tavaszból a verőfényes, ám meglehetősen hideg „fenti" télbe. 2034 méter magasságban közel három méteres hóréteg és két csodálatos jégépítmény fogadott…

Itt a szentmise a természetet is megszenteli

Csúcsra törő utazásom során Bajka Ödön, a szeben-belvárosi római katolikus plébániatemplom kántora vállalta az idegenvezetői szerepet. ő ugyanis jól ismeri a helyet, ezen a télen több ízben is járt odafenn, nem a téli sportoknak hódolva, hanem „szolgálati" ügyben: Raicea Oscar nagyszebeni főesperes kíséretében vízszentelésre, majd keresztelőre és szentmise bemutatására utazott a jéggel-hóval borított Bâlea-tóhoz. Két vállalkozó kedvű, Németországból visszatelepült fiatalember, Klingeis Arnold és Leopold ötlete és kitartó munkája nyomán ugyanis ezen a télen jégkápolna várta a hegytetőre látogatókat. Tavaly iglu sátorra emlékeztető nyolcszobás jéghotel épült, az idén ezt nagyobbra tervezték és hófehér istenházát is emeltek mellé.

Aszfaltos úton is mehetnénk, ám ezt magas hótakaró fedi, ezért a többi felfelé törekvő emberhez hasonlóan libegőbe szállunk. Tulajdonképpen ez az – alig 15 perces – út vezet át a hótalan, szürke világból a vakítóan tiszta hó birodalmába. Érdekes érzés a háztól, autótól, biztonságos(nak hitt) világtól való távolodás és egy teljességgel ismeretlen, titokzatos felé való haladás… Kiszolgáltatottság? Nem: védelem.

„Tudtunk róla, hogy az elmúlt télen jéghotel működött itt, a hegyen, és sejtettük, hogy ezen a télen újra megépítik, de a kápolna létesítése minket is meglepett" – magyarázza kísérőm. „Az ortodox és

az evangélikus egyház képviselői mellett minket is meghívtak 2006 decemberében a Bâlea-tó vizének, jobban mondva jegének szentelésére. A Klingeis fivérek tudatták velünk kápolnaépítési tervüket, és mindhárom egyház papja készségesen feljött az ünnepségre. Jégből kis oltárt és keresztet faragtak, ezeket is megáldották – mindegyik egyház képviselője külön, saját szertartása szerint. Hideg, szeles idő volt akkor. Vízkeresztkor aztán, amikor keresztelőre hívtak bennünket, már tudtuk, hogy meg is valósították tervüket a német fiatalemberek. Valóban állt a kápolna és a jégszálló. A kápolnában zajlott a keresztelő, erre már csak mi, római katolikusok jöttünk, hiszen a gyermek az édesapa vallása szerint katolikusnak lett keresztelve. Megható kétnyelvű (német és román) ünnepség volt, szentmise nélkül. Az alig kéthónapos gyermeket természetesen jól felöltöztették, és a keresztvizet is megmelegítették. A meleg kancsótól

a kis jégasztalka meg is olvadt kicsit azon a helyen, ez ma is látszik.

Klingeisék vallásos emberek, és kezdettől ökumenikus templomocskában gondolkoztak, ám a későbbiekben az ortodox egyház papjai megtagadták a szentmise bemutatását ezen a helyen. Pedig igazán lélekemelő itt a szent cselekmény: a szentmise a természetet is megszenteli. Úgy láttam, a turisták szívesen jönnek el, éneklapokat is osztottam nekik, énekeltek, aktívan bekapcsolódtak a liturgiába. Eddig román nyelvű katolikus mise volt itt."

A meglehetősen borsos árú utazás után előbb a libegő-állomás közelében lévő szállodába térünk be. A magas hóba vágott folyosó épp a bejáratához vezet. Odabent tizennégy kétágyas, szigetelőanyagból készült függöny-ajtajú szobát és hangulatos jég-bárpultot látunk. Ágy, szék, pult, pohár – minden áttetsző jégből. Sőt a gondos tervezők a szobák díszítésére is gondoltak, valamennyi kis helyiségben nagyméretű emberalakos jégszobor fogadja a vendéget. Az ágyakon hófehér ágynemű és néhány állatbőr, melyek semmiképpen sem tudják igazán felmelegíteni a szállóvendéget. Az itt nyugovóra térőnek speciális (de legalábbis többrétegű) öltözetre van szüksége a betegségmentes túléléshez. Minden szobának külön világítása van, a szabadon hagyott konnektorok zenehallgatásra vagy más elektromos szerkezet működtetésére is lehetőséget biztosítanak.

A szállóból kijövet leghamarabb a tetején magasodó keresztről ismerjük fel a vastag hótakaróval fedett, néhány tíz méterre lévő istenházát. Egyszerűség, tisztaság, meghittség: szentség, amit nem lehet nem érezni… A bejárattal szemben áldásra emelt kezű jég-Krisztus, az egyszerű oltárasztal fölött szépen megmunkált Krisztus-kereszt, az átellenben lévő falon az utolsó vacsora jég-domborműve. Hihetetlen szépség ebben a kicsinyke belső térben – ahol leginkább csodálatával imádkozik a lélek. A templomocskához közel jégszobrok nyomait találjuk,

a nap melege őket már lassan egybeolvasztja a még mindig vastag hótakaróval.

Szentséggel és életerővel telten jönnek ki a templomból

A jégépítmények megtekintésében elfáradt (és megfázott) vendég örömmel tér be a környék egyetlen karban tartott fa- és kőépítményébe: a Klingeis-fiúk által barátságossá alakított vendéglőbe, ahol kifejezetten jólesik az erős házi szilvapálinka és a friss meleg étel. Kísérőm közbenjárására pillanatok alatt asztalunknál terem a fiatalabbik Klingeis-fivér, Leopold, és készségesen vállalja a látottakkal kapcsolatos kérdések megválaszolását. Bátyja, a tulajdonképpeni ötletgazda, éppen külföldön tartózkodik.

Ozsváth Judit: Hogyan született és hogyan vált valóra ez a jeges terv?

Leopold Klingeis: Bátyámmal együtt tudjuk, hogy az unikumokhoz rendkívüli módon vonzódnak az emberek. Bár jéghotelből több van a világon, a tavaly télen megépített első szállónk egyedülinek számított Romániában. Sőt Közép-Kelet- Európában is egyedülálló. Elképzeltük, megterveztük, a szomszédos feleki faszobrászokkal és más mesterekkel kiviteleztettük, majd miután visszaolvadt a természetbe, mérleget vontunk: megállapítottuk, hogy jó vállalkozás volt, és elterveztük, hogy ezen a télen is elkészíttetjük. A tavalyi szálló kör alakú volt, több mint 20 méter átmérőjű, és hatalmas iglu sátorhoz hasonlított. Annak még nyolc szobája volt mindössze, az ideit már 14 szobásra terveztük. Az idei hotel felülről nézve keresztet formáz. Jéghotelből több van a világon (híresek például a svéd és finn jéghotelek, és különösen korszerű a kanadai Québecben található jégszálloda), ám jégtemplomból a mienk a második a világon – Svédországban van még egy kis külön megépített kápolna.

O. J.: Ez az olvadékony építmény valóban szálloda, vagy csak megcsodálni való alkotás? Voltak-e igazi szállóvendégek benne?

L. K.: Persze hogy voltak. Főleg hétvégeken igényelnek szobákat, és nagyon élvezik az ittlétet a vendégek. Sokan úgy gondolkoznak, hogy 69 új lejért, amibe egy személynek kerül itt a szállás, életre szóló élményt szereznek. Ez valami egészen egyedi, semmi máshoz nem hasonlítható dolog. Több összejövetelnek is otthont adott a szálloda, voltak itt nevesebb román zenekarok, és jó hangulatú koncerteket adtak a jégépítményben.

O. J.: Hogyan készülnek ezek a csodák?

L. K.: Előbb meg kell várni, hogy jó vastag jég keletkezzen a tavon (hiszen ezek a Bâlea-tó vizéből, illetve jegéből épülnek), majd nagy jégtáblákat, oszlopokat kell vágni, és építkezni. Ezen a télen december elején kezdték a munkálatokat. Mivel kápolnát is készültünk építeni, az építkezés elkezdése előtt három egyház képviselőivel megszenteltettük a tó befagyott vizét. Karácsonyra kész lett a hotel, majd utána kezdtük el a templom építését. Az idei tervhez szoborpark is tartozott, az előzőeket és ezt is nagy sebességgel és kitűnő minőségben építették/faragták meg a mesterek. Harmincan dolgoztak itt, jobb-rosszabb időjárási viszonyok között. A szobrászok otthon fát faragnak, valamennyien igen elismertek, de mivel a jeget sem túl nehéz, sőt a fánál könnyebb megmunkálni, könnyen ment nekik, és nagyon szép dolgokat alkottak. Ott van például a Krisztus-kereszt vagy az utolsó vacsora jelenete a templomban…

O. J.: Miért pont ezt a helyet választották?

L. K.: Egyrészt azért, mert a természetnél szentebb környezet nem kell, másodsorban pedig azért, mert a jéghez víz kell, s ezt a tó biztosítja. Mindkét építmény félig a tóra, félig a partra épült. Így biztonságosabb nagy havazás vagy hirtelen olvadás esetén is. Utóbbi azonban eléggé valószínűtlen, hiszen a 12 méter mély tó vizét kb. kétméteres jég borítja.

O. J.: Említette, hogy az idei hotel kereszt alakot formáz. Ez s a kápolna tervezése is az építtetők mélyen vallásos érzületéről tanúskodik. Jól látom, így van ez?

L. K.: Valóban fontos helye van életünkben a hitnek. Bátyámmal együtt római katolikus vallásúak vagyunk. Saját meggyőződésünkön túlmenően azt is látjuk, hogy ez az ország még – nagyjából – vallásos. Az emberek megállnak és figyelnek felfelé-befelé, fontos nekik, hogy rend legyen a lelkükben. A természetben, különösen a magaslatokon, talán még közelebb érzik magukat az Istenhez. Itt mintha még „szentebb" lenne a szentmise… Megfigyeltem, hogy istentisztelet után szentséggel és életerővel telten jönnek ki a templomból. A kis jégtemplomunkkal tehát mi valami nagyon felemelőt és szépet akarunk adni az embereknek.

O. J.: Meg lehet határozni, milyen korosztályhoz vagy társadalmi osztályhoz tartozók jönnek el inkább a hegyi szentmisékre/istentiszteletekre?

L. K.: Nem. A hétvégi római katolikus vagy evangélikus ünnepléseken fiatalabbak és idősebbek egyaránt jelen vannak, elsősorban olyanok, akik éppen itt nézelődnek, sportolnak, de vannak olyanok is, akik pont ezért jönnek fel a hegyre. Különösen hálásak vagyunk a nagyszebeni római katolikus főesperes úrnak és az evangélikus lelkésznek az itt végzett szolgálatukért, ugyanakkor fájdalommal tapasztaljuk, hogy a vízszentelés után elpártolt tőlünk az ortodox egyház. Mi ugyanis ökumenikusnak képzeltük el ezt a kis templomot, amelyikben mind a három keresztény egyház „otthon" érzi magát…

O. J.: Említette, hogy ez a világ második, külön megépített jégtemploma. Történt ám itt olyan esemény is, amellyel egyedülállókká lettek a világon…

L. K.: Valóban így van. Január elején tartottuk itt unokaöcsémnek, Arnold bátyám akkor kéthónapos kisfiának a keresztelőjét. Ez világpremier volt, hiszen katolikus szertartás szerint még soha nem kereszteltek jégtemplomban. A kicsi Christopher minden bizonnyal büszke lesz majd erre felnőtt korában. Reméljük, hogy a kezdeményezésnek lesz folytatása, sőt abban is bízunk, hogy nemcsak keresztelni, de házasságot kötni is jönnek majd ide emberek.

O. J.: Ezek az építmények lassan visszafolynak a tóba, és már csak fényképekről lehet emlékezni rájuk. Hogyan látja, mikor kell bezárni a közönség előtt a jégházakat? Jövőre újra megépítik-e őket?

L. K.: Úgy nézem, hogy a gyors felmelegedés miatt legkésőbb március végéig lehet látogatni a hotelt és a kápolnát. Természetesen jövőre is megépítjük őket. Több terv van, majd meglátjuk, melyik mellett döntünk. A természet szent, az áttetsző jég tisztaságot sugall, az emberek a hegyeken közelebb érzik magukat az Istenhez – mindezeket belátva csak természetes, hogy hosszú távon tervezzük segíteni az ő megszentelődésüket.

A lefelé vivő libegőre már többet kellett várnunk. Ereszkedve fokozatosan „szürkült" a világ: vékonyodott a hótakaró, előbukkantak az erős betonépítmények, a sokféle portékával megrakott ajándéktárgy-üzletek, autók, igyekvő emberek. Nem beszéltünk róla, de lelkünkben megadóan „továbbéltük" Leopold Klingeis utolsó mondatának igazságát.

Ozsváth Judit


TEST LÉLEK SZELLEM


Sebestyén Ottó

A BŰN, BŰNTUDAT, BŰNÉRZET MINT VALLÁSOS JELENSÉG (3)

A lélektan és a vallási jelenségek egészséges összekapcsolása

Ebben a részben az önmagunkkal való egység fontosságát emelem ki. Ez az egység hordozza az alapot az emberekkel, a világgal és az Istennel való egység megtapasztalásában. Ez az első lépcső, amely kikerülhetetlen minden fajta harmonikus egység megélése felé vezető úton. Ha az önmegtapasztalás, önmagam valóságának kimondása, elfogadása nagyon hiányos, ennek kiszámíthatatlan következményei lesznek, függetlenül attól, hogy vallásos vagy nem vallásos csoporthoz tartozom. A lélektan és a vallásos jelenségek összetartoznak. Ha a vallásos építkezésben hiányoznak az egészséges lélektani alapok, ennek furcsa következményei lehetnek. Ezt a II. vatikáni zsinat egyik dokumentuma így fejezte ki: „a kegyelem a természetre épít" (Nyilatkozat a keresztény nevelésről).

Az „Egy" filozófiája

A görögök nagyon szenvedtek a megosztottságtól, úgy érezték, hogy a lélek és az ösztönök, az ég és a föld, az emberi szívben megtapasztalt ellentétek ide-oda rángatják őket. A mitológia szerint kezdetben a férfi és a nő egy egységet alkotott, amelyet az istenek irigységből kettévágtak, és azóta a férfi és a nő keresi az egységét. Plotinos szerint az önmagában egy végső soron Isten. Az ember egész életében arra törekszik, hogy megosztottságában és meghasonlottságában is elérje az egyet, hogy hasonlóvá váljon az egyhez (Istenhez). Keresztény hitünk szerint azért válhatunk eggyé Istennel, mert ő saját képmására teremtett bennünket és a vele való párbeszéd, kapcsolat által eljuthatunk a vele való egységhez. Különösképpen a misztikusok beszélnek erről a témáról, ők azokat a megéléseiket szeretnék elmondani, amelyek elmondhatatlanok: ebben rejlik a teológia és a misztika közötti ellentmondás, hiszen a belső megérintettség, az Istennel való élmény sokkal több, mint amit a teológia keretei közé lehetne foglalni. Ezen a ponton az Istennel való egység megtapasztalása szétfeszíti a kereteket, kategóriákat, dogmákat, amelyeket az ember alkotott meg azért, hogy rendszerben tudjon gondolkodni, hogy a világ, amelyben él, átlátható legyen. Ennek az ellentmondásnak bizonyítékai maguk a misztikusok, akik kortársaik meg-nem-értése miatt sokat szenvedtek: Loyolai Szent Ignác például kilencszer állt az inkvizíció előtt, mert az Istennel való találkozás személyes megtapasztalásának a lehetőségét hangsúlyozta a lelkigyakorlataiban, és mert teológiai végzettség nélkül tanított. Echart mestert elítélte az inkvizíció, mert azt tanította, hogy már ebben a világban eggyé válhat egy adott ponton az ember Istennel. Avilai Szent Teréz Belső várkastély című munkájában az Istennel való egység különféle útjait mutatja be, tanítása, egyénisége miatt kortársai őt is zaklatták. Keresztes Szent János arról írt, hogy az ember lelki házasságban él Istennel: olyan közelséget él vele, amely tulajdonképpen már mennyországi tapasztalat.

Az árnyoldalak integrálása

A bibliai „Legyetek tökéletesek" felszólítás tulajdonképpen a teljességre való törekedést jelenti. Az ember akkor lesz tökéletes, ha nem forgácsolódik szét ellentéteiben, hanem Isten előtt egységbe olvaszt mindent, ami benne van, ezáltal egyszerűvé válik. Tehát tökéletes az egyszerű ember, aki Isten felé fordul és ebben a látásban integrál mindent, ami benne van. Az ember teljes mértékben átlátszó Isten irányában, hibái és gyengeségei is átlátszóak Isten számára. Az emberben semmi sincs elrejtve Isten fénye előtt, ezért az újszövetségi ember tiszta, világos és őszinte, mint a gyermek.

Ahhoz tehát, hogy az egyszerű, tiszta és őszinte utat járhassuk, ki kell békülnünk önmagunkkal, el kell tudnunk fogadni azt, ami bennünk van, azt, ami/aki vagyunk. Ez azért nehéz, mert gondunk van annak az elfogadásával, hogy az ember poláris felépítésű, azaz hogy ellentétek vannak benne. Minden pólusnak egy ellenpólus felel meg: az értelemnek az érzelem, a szeretetnek a gyűlölet, a fegyelemnek a fegyelmezetlenség, a bizalomnak a félelem, a léleknek az ösztön, az animusznak az anima. Ebben az értelemben beszél Jung az emberről mint kettős lényről: „olyan lény, amelynek van egy tudatos oldala, amelyről tud és egy öntudatlan oldala, amelyről semmit sem tud, amely nincs azonban feltétlenül elrejtve embertársai előtt". Az ember nem menekülhet belső ellentmondásainak feszültsége elől. Ha túl mereven képviseli az elveit, az gyakran arra utal, hogy komoly nehézségei vannak azok betartásában. Ezek mögött sok feldolgozatlan élmény lehet. Jung arra törekszik, hogy az ember két oldalát, a tudatost és a tudattalant, újból egyesítse. Ha az emberben e területeket mereven elkülönítik egymástól, a személyiség hasadása jöhet létre, s ez minden neurózis alapja.

A tudatos és tudattalan egyesítése egy hosszú folyamat, nem egyszerűen elhatározás, mert épp tudattalan volta miatt ezt nem lehet kognitív döntéssel megközelíteni. Ilyen vagy olyan módon felszínre tör, „nyakon csípem", és már felnőtt lelkiismeretem fényénél átvizsgálom, mi az, amit fogva tartok, mi az, amit nyugodtan beépíthetek viselkedésembe. A lelkigondozó feladata annak elfogadása, hogy a lelki gondozott éppen itt tart, innen kell őt továbbkísérni.

Jung szerint az emberben meglévő ellentétek egységének legtalálóbb szimbóluma a kereszt. A kereszt az ember teljességét fejezi ki, mely épp azáltal jön létre, hogy az ember elviseli az ellentétek feszültségét, és azt középpontjában egyesíti. Az ellentétek szét is feszíthetik, de ki is tágíthatják személyiségét. Egyszerre tágasságot és szabadságot tapasztal meg: minden elfér benne és mindent a középpont hordoz, amelyben Krisztus maga van benne.

A lelkigondozás során gyakran tapasztaljuk, hogy a lelkigondozott azért érzi megosztottnak magát, mert úgy véli, ő képes a benne levő ellentétek nélkül élni. Azt hiszi, hogy ő csak jó lehet, amikor aztán előjönnek a rossz emlékek, a negatív hajlamok, az ember megrendül, hiszen ráébred, hogy Isten akaratával szembeni ellentétes erő is mozog benne. Vágyik arra, hogy lelki életet éljen, de önmagában épp az ellenkezőjét tapasztalja: az ürességet, a szárazságot, a kedvtelenséget, az irracionális érzéseket. A lelkivezetés tapasztalata szerint azokat éri el könnyebben a belső megosztottság, akik túl hamar az égre tekintenek, ezáltal elmenekülnek földi, banális szükségleteik elől. Ez minden energiájukat felemészti.

Az út, amelyet a lelki kíséréskor járni kell az emberekkel, nem a felfokozott spiritualitás, nem az Istennel való kapcsolat túlhangsúlyozása, a jó oldalak, erények megszerzésére való buzdítás. Ha erre az útra taszítanánk őket, előbb-utóbb zsákutcába jutnának, valami sötétség érné utol őket, ha arra törekednek, hogy minden negatív ösztönzést kioltsanak magukban. Ezen az úton nem menekülhetnek el önmaguktól, az elfojtott „ösztönök" ereje széttépheti őket.

Arra kell bátorítani az embereket, hogy fogadják el az ellenpólusokat önmagukban, hogy béküljenek ki azzal, hogy „istentelen" oldalaik is vannak. Ha az ember kibékül árnyékával, eljuthat igazi énjéhez, felfedezheti önmagában Istent. Lelki élete csak ezután fog előrehaladni. Csak akkor kerül a tudatalatti is kapcsolatba Istennel, ha az embernek van bátorsága ahhoz, hogy lemerüljön saját sötét valósága mélyére. Ez a motívum bőségesen megtalálható a népmesékben, Godmarie a kútba ugrik és a kút mélyén kincset talál, a mihaszna fiatalember, akit apja elűz otthonról, mert csak haszontalan dolgokat tanul meg (madarak nyelvét érti és a kutyák ugatását), amikor útján egy várkastélyhoz ér, amelyet a kutyák haragja tart fogva, megtudja tőlük, hogy azért ilyen indulatosak, mert nagy kincset őriznek.

Az alámerülés motívuma található meg Dante Alighieri Isteni színjátékában is.

Az egyház hagyománya szerint Krisztus nagyszombaton alászállt a poklokra és megérintette a holtakat, fölemelvén őket az életre.

Az árnyoldalak tudomásul vétele fájdalmas önismeret, amely nélkül azonban egyoldalú lenne az Istennel való kapcsolat. Meg lehet kísérelni kikerülni a lét valóságát, amely legfeljebb érzelmileg telített istenélményhez vezet, ennek azonban nincsen hosszútávú hordozó ereje.

A kapcsolatokban is azért fontosak az ellentétek, hogy az ember ne oldódjon fel a parttalan egység érzésében. A közelség és a távolság, a szeretet és az agresszió, a megértés és annak hiánya, az egység átélése és a magány összetartoznak és csak együttesen lesznek gyümölcsözőek az ember számára. Ha valaki csak az egyik pólust szeretné élni, elmegy az élet mellett és illúziók áldozatává válik.

Jung felfogásában az ember csak akkor jut el önmagához, ha egyesíti magában az ellentéteket, ha integrálja magában a tudatost és tudattalant, a fényt és a sötétséget, a jót és a gonoszt. Fájdalmas folyamat ez, amely mindig kereszthordozást is jelent, de nem válhat másképp önmagává az ember, mint a saját ellentétességének elfogadásán át. Jung arra biztat bennünket, hogy fogadjuk el az ellentéteket önmagunkban, legyünk egészek, teljesek, mindaz ugyanis, amit elfojtottunk és lehasítottunk magunkról, pusztítólag hat környezetünkre.

Az egység útjának leírása Anselm Grünnél

Anselm Grün az előbbiekhez képest sokkal inkább az alulról induló lelkiséget ajánlja. Grün 1945-ben született, ma bencés szerzetes Németországban, a münsterschwarzachi bencés apátság gazdasági ügyvezetője. Számos lelkiségi könyv szerzője, lelkivezető, előadó és szónok. Több előadása kiadott változatát Magyarországon a bencés kiadó terjeszti. Írásai elsősorban pasztorálpszichológiai jellegűek.

Az általa ajánlott, alulról induló lelkiség az emberből, annak sebzettségéből, bűneiből, gyengeségeiből indul ki, szemben a felülről induló lelkiséggel, amely az Istenhez való eljutást akarja különféle eszközökkel, önerejéből megvalósítani. Az utóbbit pszichológiailag kétesnek tartja, hiszen ha túl magasak az ideálok és nem épülnek eléggé a realitásra, nem tartják meg az embert, sőt a lelki megbetegedéshez vezethetik. A Biblia nagy szereplői az alulról induló lelkiséget járva kerültek életközösségbe az Istennel, példa erre Szent Péter, Szent Pál, de az Isten országáról szóló példabeszédek is ezt hangsúlyozzák, maga Jézus Krisztus, az Isten fia, a mennyből szállt alá a földre és egy istállóban testesült meg. Ez az út azt akarja megmutatni, hogy az ember önnön realitásán keresztül keresse, azon keresztül mondjon igent Istenre.

Gyengeségeink megismerése és elfogadása a lelkigondozásban, de a pszichoterápiában, személyiségfejlesztésben is azt jelenti, hogy bizonyos téren a lelki vezetettnél máshol van a „start", ahonnan indulnia kell, és esetleg máshol van a cél is, ahová el kell jutnia. Ezt azonban jó, ha nem egyedül ő dönti el, hanem az Úristen segítségén kívül bevonja azokat a hozzáértő embereket, akik kellő távolságból és hozzáértéssel, elköteleződéssel tudnak a kérdéshez hozzászólni. Fontos, hogy a lelkigondozó abban segítse a lelki gondozottat, hogy a cél felé nézzen. Ha az integráció megvalósul, sokkal könnyebb a célokat világosan és tisztán látni. A lelkigondozó jelenléte a célok megfogalmazásában is segíthet.

Következtetések

Talán legfontosabb következtetés, hogy a vallásosságra való nevelésben és a lelkigondozói tevékenységben, kísérésben elengedhetetlenül fontos a lelkigondozói kompetencia. Ennek hiányában a gyakorlati tapasztalatok alapján is sok lelki atrocitásra kerülhet sor a vallásos szlogenek burka alatt. A lelkigondozói látás és kompetencia számtalan görcsöt feloldhat, eltorlaszolt utakat szabadíthat fel a vallásos ember pszichéjében, hogy az aztán szabadabban, nagyobb felelősséggel és teljesebb módon járhassa Isten útját.

Különös öröm volt számomra a kutatások alapján is látni, hogy a vallásos érettségnek és a helyes önismeretnek az útját egyre több ember próbálja járni, jelenlétük ösztönző, biztató. Életük arra ösztönöz bennünket, hogy szívünkbe fogadjuk és megízleljük a krisztusi igét, amelyet Simon Péterhez intézett: „Evezz a mélyre és vessétek ki a hálótokat halfogásra" (Lk 5, 4b). Ha a kereszténységet átjárja a lelkigondozói kultúrával járó elfogadó, megértő és segítő szeretet, az egyház sokkal vonzóbb lehet. Így a templomok nem csak nagy ünnepek alkalmával telnek meg: bennük az elfáradt kevesek gyakran elcsigázott arca helyett sokak reménykedő és bizakodó arca jelenne meg.

Bibliográfia


Le Dictionnaire de Spiritualité, Beauchesne Edition, 7 Cité Cardinal Lemoine, Paris
Antoine Vergote: Valláslélektan, Párbeszéd (Dialógus) Alapítvány, Bp., 2001
Eric Fromm: Menekülés a szabadság elől/ Bíró Dávid fordítása. Akadémia Kiadó, Bp., 1993
John Powell: Miért félek a szeretettől?/ Vigilia Kiadó. Bp., 2001,
Dr. C. George Beree: Carl Rogers – Biography
Carl R.Rogers: Valakivé válni – A személyiség születése – Edge Kiadó. Bp., 2003/A terápia eredményei
Nemes Ödön SJ: Ima és élet / Korda Kiadó, Kecskemét, 2002/ Helytelen bűn-kép
Gerard W. Hughes: A meglepetések Istene/ Korda Kiadó, Kecskemét., 2001
R.L. és R.C. Atkinson, E.E. Smith, D.J. Bem, S. Nolen-Hoeksema: Pszichológia, második, javított kiadás, Osiris Kiadó, Budapest 2002
B. Michael Thorne, Tracy B. Henley, A pszichológia története, kapcsolatok és összefüggések, Glória kiadó, 2000.
Jelenits István és Tomcsányi Teodóra, Tanulmányok a vallás és lélektan határterületeiről, Szeged-Csanádi Püspökség kiadása, 1988,
Tomcsányi Teodóra: Amikor gyönge, akkor erős/ Animula Kiadó, Bp.,2002
Új katekizmus, a mű eredeti címe: Die Euwe Katechismus, Samengesteld in opdracht van de Bisschoppen van Nederland,
Paul Brand, Hilversum-Antwerpen 1966, Scientia Christiana – 2, Agapé, Újvidék, 1988, fordította dr. Török Jenő és Kiss Béla
A II. vatikáni zsinat tanítása: Nyilatkozat a keresztény nevelésről/ Szent István Társulat Kiadó. Bp.
Anselm Grün: Megosztottság / Bencés Kiadó, Pannonhalma 2002


Borsos Szabolcs

JEAN LACROIX KUDARC-ELMÉLETE

Jean Lacroix kudarc-fogalmát megvizsgálva azt kell mondanunk, hogy ez az ember létezésének egyik fő jellemzője, amely az én struktúrájához tartozik. Ezzel tulajdonképpen történelmi horizontot ad a kudarcnak.1

Lacroix azt állítja, hogy két vonatkozásban vizsgálható a kudarc: egyrészt úgy, mint a humanitás mértéke (megvalósultsága), másrészt mint a humanitás (jelen esetben a perszonalizáció) feltétele.

Az elidegenedés mint a kudarc legtipikusabb formája szorosan kapcsolódik az ember mindennapi életéhez. Ez a hamis lelkiismeret kialakítását jelenti, amely által az ember könnyen tárggyá válhat saját környezetében. Ilyen értelemben a munkáról szóló felfogásunk is megváltozik: a személy elveszíti központi szerepét, a kapcsolatok pedig megszűnnek. Ennek kettős vonatkozása van: egzisztenciális és értékelméleti szempontból. Egzisztenciálisan – az elidegenedés által – a realitáshoz való kapcsolatot, értékelméleti szempontból pedig az értékek eltűnését veszélyezteti.2 Végülis az elidegenedés bálványimádást jelent, egy olyan folyamatot, amelyben az ember saját alkotásának kiszolgáltatottjává válik. Ezt észrevehetjük mindennapi életünkben és a lelki életben egyaránt.

A konfliktus mint kudarc – Mounier elméletéhez hasonlóan állítja Lacroix is – tulajdonképpen ösztönző erő, amely mint harc az ember strukturális törvénye is. Viszont hozzáteszi: ez lehet romboló is, ha átalakul erőszakká és konkurenciává.

A kudarc mint univerzális motívum – Blondel nyomán – befejezetlenséget jelöl, azt, hogy az ember állandó harcban létezik, egy olyan harcban, amelyben megnyílik a másik felé, egy új felé, egy még humánusabb felé. Ilyen értelemben fogható fel a kudarc mint a mi perszonalizációnk feltétele. A kudarc nem csak merőben külső és objektív dolog, hanem beépülve az emberbe, nem engedi őt a tökéletesedésre eljutni, lényegi egyenlőtlenséget okoz mi magunk által mi magunkban. Ezt a kezdeti bizonyosságot mindig vissza kell utasítanunk, s ebben áll a kudarc jelentősége, amely megindítja a benső mozgást, ez pedig a perszonalizációt segíti elő.3

A szenvedés mint kudarc valójában a konfliktus egyik formájaként jelenik meg. Itt az emberben lejátszódó érzelmek játékáról van szó.4 Az alkotás és a veszteség kettőssége agonikussá formálja az emberi lényt, így a szenvedés harcát jeleníti meg. Ez a szenvedés tehát nem elszigetelődés, inkább egy kétirányú kategorizálást tesz lehetővé. Jaspers szerint – mondja Lacroix – a szenvedés első ízben hordoz olyan empirikus jelentést, amelynek alapján a tudomány, az akarat, a medicina, a fejlődés technikái által, a szociális és politikai szféra segítségével küzdenünk kell ezen jelenség ellen. Második vonatkozásban pedig a szenvedés mint egzisztenciális cselekvés határhelyzetre (situation-limite) utal. Ebben az értelemben a szenvedés összefügg a bűn-rossz fenomenológiával.5

Mindenképpen arról van szó, hogy a szenvedés rámutat egy dialektikus mozgásra a jó és a rossz, a boldogság és a szenvedés közötti összefüggésben, amely egyértelmű jelzése a kudarc többértelműségének. A halál a kudarc legradikálisabb kifejeződése, mert általa hiányzóvá válik az emberi lény örökre. A kérdés az, hogy ez a kudarc azonos-e az értelmetlenség befejezettségével vagy sem? Kirilov szerint a halál-jelenséget az emberi szabadságról szóló tesztnek is tekinthetjük, amikor az öngyilkosságban mint választásban a nem-lét kipróbálása (j`essaie d`néantir) fejeződik ki.6 Ezt mint individualista törekvést a perszonalizmus nyilvánvalóan nem fogadja el, mert a halál-jelenség értelme az egész személyt érinti. A személy pedig alapvetően transzcendens lény, „le sens de la mort, sa transcendance c`est de transformer la vie en existence", vagyis élete át kell hogy alakuljon egzisztenciává.7 Ez az átalakulás nem egy újabb, empirikusan mérhető valóságot jelent, hanem az emberi személy értékének belátását és állandó harcát vetíti elénk az élet igenlésének vonatkozásában ("le sens ultime de la mort est celui de la révélation de l`existence").

Mégis – teszi fel a kérdést idézett szerzőnk – mi a helyes magatartás a kudarccal szemben? Először a menekülést említi, majd a kudarccal szembeni mazochista magatartást, amely nem felel meg a perszonális-lény mivoltnak. Végül beszél az öröm tapasztalatáról, amely mint tapasztalat nem azonos a „jól érzem magam" kijelentéssel. Azaz ez az öröm nem érzéki jelentésű. A kudarc legyőzése a maga maga általi teremtést jelenti, az öröm ennek a teremtésnek, ennek a fakadó, felbuggyanó (jaillisment) létnek a jele.8 Mindebből látható, hogy az öröm mint tapasztalat a lét fakadására való utalásként jelentkezik az emberben.

A kudarc problémája tulajdonképpen az emberi létezés teljes értelmének a problémája – mondja Lacroix –, s ez az, amire válaszolni akar a remény. A remény nem külső dolgokon nyugszik, hanem a személy beteljesülésén. Az öröm jelentősége az önmaga önmaga általi teremtés.9 Ugyanakkor éppen Blondelt idézve Lacroix kifejti, hogy az ember nem tudja kielégíteni saját maga igényeit. Szüntelenül tapasztaljuk önmagunk elégtelenségét, cselekvéseink befejezetlenségét. Tehát maga a cselekvő akarat befejezetlen. Ezért hangsúlyozza szerzőnk, hogy a felállított önmegteremtés ideálja az ember számára átjárhatatlan.10 Nem mondja ki, de világos a blondeli paradoxon. Nem vezeti be az Egyetlen Szükséges fogalmát, de világos az utalás rá, amikor az öröm-tapasztalat definícióját közli: mint önmagát önmaga által teremtőt. Kimondja, hogy erre az ember nem képes ugyan, viszont része lehet valamiképpen az öröm-tapasztalatban mint reményben. A remény mellett szó esik a csüggedtségről és az alázatosságról, amelyek között szoros, bensőséges a viszony.

Az alázatosság kinyit bennünket az igazságra, a világ és a másik felé. Amíg a gőg, a büszkeség elutasító magatartás, addig az alázatosság igenlő és szívesen fogadott attitűd. A gőg, a büszkeség idealista, míg az alázatosság realista. A gőg a legmélyebb tagadása a kegyelem gondolatának. Akárcsak Mounier, Lacroix is krisztianizmusról, nem kereszténységről beszél, amikor kimondja, hogy a krisztianizmus oldja meg a kudarcot, amelyben a halál felett aratott győzelem szintézise az objektív és szubjektív kudarcnak. A szeretet erősebb a halálnál.11 Lacroix különbséget tesz a hiteles és a nem hiteles kudarc között. A nem hiteles kudarc szkepticizmust és nihilizmust fejez ki, a hiteles kudarc pedig magába foglalja, de át is lépi a tragédiát.12 Hogyan lehetséges ez?

A kudarc végső megoldása a vallásos tapasztalás segítségével lehetséges. Ez a tapasztalás megnyitja szellemünket a végtelen felé. A végtelen mint örökkévalóság határfogalom, fogalmi kritérium, amely léthelyzetünk stabilitását biztosítja. Ez a kiindulópont, amelyre az a dialektika épül, amelyet krisztológia címszó alatt közöl.13 Ebben a vonatkozásban a tapasztalást úgy foghatjuk fel, mint az emberi erőfeszítés és az Isten kegyelme közötti dialektikus egységet. Isten kegyelme nem más, mint a szeretet, amely az embernek szól s amelynek észlelése a személyi teremtettséggel van összefüggésben. A halál-jelenség tapasztalata ezért – a humánontológia szempontjából – ellentmondásban áll a szeretettel. Ennek belátása a bibliai idézet kérdésével világítható meg: ubi est, mors, victoria tua? E kérdés megválaszolása a feltámadás misztériumához vezet el.14 Ezen az úton fejlődik ki a remény, amely egy merőben új teológia kezdetét jelenti. Egy ilyen új szemlélet segíthet abban, hogy a kudarcot újraértelmezzük – amint Lacroix Paul Ricoeur-t idézi – és az emberi szenvedést az őt megillető és méltó helyére helyezzük az isteni szenvedés mellé, amelynek felszólító kijelentése szintén a Bibliában olvasható, Jézus szavai által: „Én Uram, én Istenem, miért hagytál el engem?!"

Hangsúlyozottan kifejeződik intuíciója, például az elidegenedés kapcsán: azt állítja, hogy az emberben mélységes hajlam van a bálványimádásra, vagyis arra, hogy tárggyá váljon (tárggyá tegye önmagát), rabszolgájává legyen saját termékeinek. Ennek az elidegenedésnek a sajátos gyógyszerét alkotásnak nevezzük. Alkotni, teremteni azt jelenti: szabadnak lenni. Az ember nagysága mindabban áll, ami összefügg alkotásával (pl. társadalom, erkölcs, művészetek, technika, tudomány univerzuma), kudarca pedig az, hogy szolgájává és tárgyává válhat ezen univerzumoknak, így többé már nem ezen univerzumok vannak az emberért, hanem fordítva. Az alkotás tapasztalata jelzi azt, hogy az ember igazi sorsa a szabadság.

A perszonalizmus – Lacroix szerint – a szabadság fogalmát úgyszintén a feltámadás misztériumához köti, mert teológiai értelemben ezáltal vált valóra a halálon aratott végső győzelem. A halál birodalmában, a seolban, az ószövetségi ember értelmezésében az emberek fogságban voltak. E fogságból való szabadulásuk a halálon aratott győzelem által vált lehetségessé. Ezért a szabadság egzisztenciális értelemben vett szabadulás a haláltól. Minden szabadság, amely a világban létezik, eleve ennek az alapvető szabadságnak van alárendelve, mert többé-kevésbé ez fejeződik ki bennük. Ha valamitől meg óhajtunk szabadulni, akkor végső soron a halál, a magány, a szomorúság azok a fogalmak, amelyek kifejezik szabadságvágyunkat. Ha valamire irányul szabadság-kísérletünk, akkor is ugyanez a képlet, mert az élet, a megnyugvás és a boldogság fogalmai jelzik a megvalósultságot. Ezek a fogalmak pedig arra utalnak, hogy mindenek előtt létezett egy olyan állapot, amelyből meg kellett szabadulnia az embernek, s ez végső soron nem egyéb, mint a halál. Mindenképpen visszakanyarodunk a halál-jelenséghez, amelyből–ahonnan mint megszabadulni vágyó lény kerülhet ki az ember. Ez jelenti a szabadság kiindulópontját.

Jegyzetek

*Jean Lacroix a francia perszonalizmus egyik meghatározó képviselője Maurice Blondelhez és Emmanuel Mounierhez hasonlóan. Lacroix a Mounier utáni időszakot meghatározó egyéniség, aki a személy mivolt méltósága mellett

a mindent megelőző legalapvetőbb reláció: a szeretet tapasztalatát hangsúlyozza. Mounierhez hasonlóan Lacroix is eljutott a létalkotó személy motívumához.

1 Jean Lacroix, L'échec, Paris 1964, 58-59, 61.

2 Vö. uo. 38. 39.

3 Vö. uo.78-79.

4 Vö. uo. 44. 45.

5 Vö. uo. 46.

6 Vö. uo. 49. 50.

7 Vö. uo. 53.

8 Vö. uo. 85, 88, 89. Triompher de l`Échec c`est se créer soi-méme et le joie est le signe de cette création, de ce jaillissment d`étre.

9 Vö. uo.99.

10 Vö. uo.103.

11 Vö. uo.96,97, 108.

12 Vö. uo.113-114.

13 Vö. uo. 103.

14 Vö. uo. 108.


Kónya Franciska

ISTEN PRÓBÁRA TESZI ÁBRAHÁMOT

Egy bibliai történet teológiai értelmezése és gyermekeknek való átadása

„Az Úr gondoskodik!" (Ter 22,14)

Ábrahám története egyike azoknak, amelyeket már a legkisebb gyermek is hall, megismer. Ám másképp értjük gyerekként, és másképpen szól hozzánk később, talán minden életkorban, minden élethelyzetben másképp. Ennek az írásnak az elkészítése közben számomra a mottóul választott sorok üzenete domborodott ki: „Az Úr gondoskodik!" Azt a békét kelti bennem, amit a hasonló jézusi gondolat is: „Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit egyetek, se a testetek miatt, hogy mibe öltözzetek… Atyátok tudja, hogy szükségetek van ezekre"

(Lk 12,29- 30). A Ter 22,1-19 leírása szerint Isten próbára teszi Ábrahámot. Célom ebben az írásban a szentírási szöveg értelmezése, magyarázása, az ide tartozó fogalmakkal (próbatétel), valamint az értelmezésben segítő háttérinformációkkal (emberáldozatok a korabeli/környező népeknél). A szövegértelmezés mellett néhány gyermekeknek íródott Bibliát is megvizsgáltam olyan szempontból, hogyan jelenítik meg e történetet, hogyan értelmezik ezek a kiadványok azt gyermekek számára. Választ keresek arra, milyen módon lehet úgy közvetíteni számukra ennek a szentírási résznek az üzenetét, hogy az ne keltsen bennük félelmet, negatív érzést, hogy az ebből a történetből kirajzolódó ószövetségi istenkép ne álljon ellentétben a jézusi tanítás nyomán megismert szerető Isten képével a gyermekek felfogásában.

A próbatételről

A próbatétel lehet kísértés, jöhet a Gonosz (vagy embertársak) részéről, és lehet olyan megpróbáltatás, amelyet Isten (vagy egy másik ember) ad számunkra.

A Jakab-levél mindkettőt kísértésnek nevezi, de különbséget tesz köztük (Jak 1,1-13). „A kísértés szónak kétféle értelme van, mert más a félrevezető és más a próbára tevő kísértés. Az első esetben a kísértőn csak az ördög értendő, a másikban Isten az, aki próbára tesz."1 A próba célja nem kimondottan a feladat megoldása, hanem hogy példaként szolgáljon.

Az Ószövetségben több példa van arra, hogy Isten próbára teszi népét. Leggyakrabban a közösségnek, Izrael népének kell kiállnia a próbát (Kiv 15,25; 16,4; MTörv 8,2; 13,4; 33,8), de vannak esetek, amikor egyéneket állít ilyen helyzetbe. Legelső Ábrahám, de Jób és Tóbit próbatétele is hasonló. A MTörv 3,4b írja: „csak próbára tesz titeket az Úr, a ti Istenetek, hogy kiderüljön, szeretitek-e őt teljes szívetekből és teljes lelketekből, vagy nem."

Szüksége van-e a Mindenhatónak, aki ismeri a szíveket és veséket, hogy így bizonyosodjon meg az emberek hűségéről? Nem valószínű. Miért vannak mégis mindezek? Talán az embernek magának van szüksége erre: megbizonyosodni, mire képes Istenéért, mennyire erős a hite stb. Mert a próbatétel mindig döntéshelyzet: mit tegyek? melyik utat válasszam? mi a helyes megoldás?

Ember- és gyermekáldozat az ókori népeknél

Az áldozatbemutatás olyan rituális cselekmény, amellyel az áldozat bemutatója valamit felajánl, odaajándékoz istenének. A felajánlás szándéka szerint beszélhetünk engesztelő-, béke-, építkezési-, féltékenységi-, tisztulási- és hálaáldozatokról. Az áldozat anyaga szerint lehet: étel-, ital-, illat-, állatáldozat.2 És emberáldozat is. Bármit ajánlottak is fel az istenségnek, igyekeztek mindenből a legértékesebbet odaadni. Hitük szerint a transzcendens hatalmaknak is az a legbecsesebb, ami nekünk, embereknek: a legszebb elsőszülött állat, a ránézésre legízletesebb szőlőfürt, az ünnepies hangulatot keltő tömjénillat stb. Egyfajta antropomorfizmusnak tekinthető az isteneknek ilyen tulajdonságokkal való felruházása. Ez a gondolkodási mód mai napig megfigyelhető: az idős néni kertje legszebb virágait hozza el a templomba, így kedveskedik Istenének…

Az emberáldozatok ismertek voltak az ókori népeknél. Bizonyos szociomorfizmus jellemzi őket: az áldozatok kiválasztása ugyanis társadalmi értékszempontok alapján történt. Minél értékesebb a személy élete a közösségnek, annál jobban fog tetszeni az istennek is a felajánlás.

A hellénekről jegyezte fel Plutarkhosz, hogy Kr. e. 480-ban a szalamiszi csata előtt három előkelő perzsa férfit (hadifoglyok voltak) áldoztak fel.3

Ezzel magyarázható a gyermekáldozatok végrehajtása is. Legértékesebb a szülők esetében az elsőszülött fiúgyermek, aki az örökös és egyben öregségük reménye. A karthágóiak a Kr.e. 3. században a szicíliaiakkal folytatott harc idején a győzelem érdekében kétszáz gyermeket áldoztak fel. A város legelőkelőbb családjaiból válogatták őket.4 A Királyok könyvében olvassuk, hogy Moáb királya a város falán odaadta elsőszülöttjét égőáldozatként (2 Kir 3, 26- 27). Agamemnon görög vezér lányának, Iphigeneiának a feláldozása ugyancsak egy csata győzedelmes kimeneteléért történt.

Az izraeliták zsengeáldozatként áldozták fel terményeikből, az állatok elléséből az elsőt, a legszebbet. Az elsőszülött állat, (fiú)gyermek az Urat illeti, mert Egyiptomban megkímélte népét a tizedik csapástól (Kiv 13,14). Ennek a hagyománynak a gyökere Mózes idejére megy vissza, amikor ezt mondta az Úr: „Nekem szentelj minden elsőszülöttet, amely méhet nyit Izrael fiainál, akár ember, akár állat, mert az enyém valamennyi!" (Kiv 13,2). Később ez a kérés megismétlődött, de csak a hímneműekre vonatkozott (Kiv 34,19). A gyermekáldozatot viszont helyettesíthették állatáldozattal vagy megválthatták pénzösszeggel: „…az ember minden elsőszülöttjét pénzzel meg kell váltanod fiaid közül" (Kiv 13, 13b). A körülmetélés részben ezt is helyettesíti. A gyermeket nyolcnapos korában metélték körül

(Ter 17,12), és sok esetben a gyermekáldozatokat is ekkor mutatták be.5

Molokot tűzistenként tisztelték. A Jeruzsálemtől délre folyó Hinnom patak völgyében (Gé Hinnom, Gehenna)6 olykor gyermekeket is áldoztak neki. A Tófet nevű kultikus helyen küldték tűzbe, égették halálra áldozatként a gyermekeket (2 Kir 16,3; 17, 17; Jer 7,31; 19,5; 32,35).7

A kánaániták emberáldozatait JHVH elveti (MTörv 12,31; 18,10). A Lev 18, 21- ben olvassuk: „Gyermekedet ne add oda, hogy a Molok bálványnak szenteljék; ne szentségtelenítsd meg a te Istened nevét". Aki pedig Moloknak gyermeket áldoz, a mózesi törvény értelmében saját életével kell fizetnie (Lev 20,2). Főleg a próféták ítélik el erőteljesen (Óz 8, 11-13; 9,1; Ám 2,7) azokat a kultuszokat, amelyek a kánaáni elemekkel keverednek (kicsapongás); az ember- és gyermekáldozatokat. Az Ószövetségben azonban találkozunk egy esettel, amikor nincsen szó arról, hogy az Úr elutasítaná a gyermekáldozatot, úgy tűnik, hogy hallgatólagosan elfogadja. A Bírák könyvéből ismert Jefte esete (Bír 11,29- 40), aki az ammonitákkal való harc idején fogadalmat tesz az Úrnak, hogy győzelem esetén égőáldozatként neki ajánlja majd az első embert, aki kijön eléje házából. Ez éppen egyetlen leánya volt, aki miután elsiratta szüzességét, engedelmeskedett apjának, beleegyezve, hogy hálaáldozatként bemutassák Istennek. (Valószínűleg ha nem egyezett volna bele, akkor is ő lett volna az áldozat.) Izsák feláldozása történetének is léteznek hasonló változatai (a gyermekbibliákban), ahol Izsák beleegyezik, hogy áldozatként ajánlja őt fel az atyja.

A Ter 22, 1-19-beli áldozat előzményei

Ábrahám próbatétele (Ter 22,1-19) a Teremtés könyvében a pátriárkaelbeszélésekhez tartozik, ezen belül az Ábrahám-történethez (Ter 12-25).8 Ábrahámot Ur városából hívta el az Úr, új földet és megszámlálhatatlan utódot ígért neki. Egyes egzegéták szerint Ábrahám életében nem ez az első próbatétel, hanem ezt megelőzi még kilenc másik megpróbáltatás. Izsák feláldozása lenne a tizedik, a legutolsó és egyben a legnehezebb.9

Lássunk néhányat a próbatételek közül! Az első: az otthon és rokonság köréből való elvándorlás. Isten hívó szavára otthagyja az eddigi biztonságot, elindul a pusztába, az ismeretlenbe (Ter 12, 1-10). Aztán az éhezés elől Egyiptomba menekül, ez ismét veszélyeket rejteget (Ter 12, 10-20). Nagylelkűnek mutatkozik Lóttal szemben, amikor átengedi neki a területválasztás jogát (Ter 13, 8-13). Aztán többször is megmenti Lót életét (Ter 14-15; Ter 18,16- 19,29). Minden cselekedete hitét igazolja. Néha Isten kérései nem tűnnek logikusnak. ő mégis szó nélkül követi. Talán két konkrét eset van, amikor Ábrahám gyengének mutatkozik. Kétszer (Egyiptomban és Abimelek előtt) is Sárát testvéreként mutatja be, mert fél, hogy feleségéért őt ölik meg (Ter 12,11-13; Ter 20,2).10 Mindenféle nehézség ellenére megmarad bizalma az Úrban, aki többször is megújította korábbi ígéretét a földre és az utódra vonatkozóan. Miután végre Izsákban beteljesedik az ígéret, újra szól az Úr és a gyermek életét kéri Ábrahámtól…

A szöveg forrásai, stílusa

Többnyire elohista hagyományra alapoz, de jahvista forrásokat is használ. Felhasználhatott egy elohista szentély-alapítási mondát (1a.c., 3a.c.-5.8.) és egy jahvista áldozatalapítási mondát (1b. 2b.d.3b.6 - 8.9b.10- 12a.14ab.) Ez utóbbi a jeruzsálemi templom hagyományához tartozhatott.11 Az elbeszélés stílusa egyszerű. Feltűnően kevés a párbeszéd.

A szerző, lejegyző mindenfajta díszítés nélkül írja le a történéseket. Nem bonyolít semmit. Nincs jellemrajz. Nem ír arról, mi megy végbe a szereplőkben: mit érez Ábrahám, amikor ilyen „lehetetlen" dolgot kér tőle az Úr? Mit gondol Izsák, amikor vállán a fával lépked ki a hegyoldalon? Miért nem tiltakozik, amikor apja megkötözi és a tőrt kezébe veszi?

A szöveg teológiája

Ábrahám az engedelmesség példaképe. ő minden istenhívő atyja, hite mindenki számára példaértékű. Annyira bízik Istenben, hogy amikor minden reményét, jövőjét, szeretett fiát kéri tőle áldozatul, akkor is igent tud mondani az Úr kérésére. Oda tudná adni, mert tőle kapta. Mindennapjainkban is példa lehetne: mindig, amikor aggódom valami miatt, eszembe juthatna, hogy „gondoskodik az Úr!".

Jahve mint szerető, gondoskodó Isten jelenik meg ebben a történetben. Bár elsőre kegyetlennek tűnik a kérése, később ennek ellenkezője bizonyosodik be. Nem kér emberáldozatot az Úr. Jutalmazó, ajándékozó Isten. ő az élet és halál Ura. Ígéreteit teljesíti. Hűséges Isten.

Újszövetségi vonatkozások

Ábrahám alakját az Újszövetség többször is említi mint a hívő ember példaképét, de magára az áldozatra csak a Zsidókhoz írt levél utal. Mivel hitt, azért áldozta fel Ábrahám Izsákot, amikor próbára tétetett; feláldozta egyszülöttjét, aki az ígéreteket kapta" (Zsid 11,17). Az áldozat itt mint a feltétlen hit bizonyítéka jelenik meg. Ábrahámnak hite volt abban, hogy az Úr semmit sem tesz, kér hiába, mindennek értelme van. „Az Úr majd gondoskodik!"12 „Hitt ugyanis abban, hogy Istennek van hatalma a halálból is életre kelteni, ezért fiát – előképül – vissza is nyerte" (Zsid 11,19). Izsákot mint Jézus előképét említi a szentíró. Jézus meghalt, de Isten feltámasztotta őt.

Izsák feláldozásának problémája a gyermekbibliákban

Christoph Dohmen tanulmányából13 kiindulva megvizsgáltam néhány gyermekeknek szóló Bibliát. Probléma lehet az, hogy a gyermekben ez a történet

(Ter 22,1-19) félelmet kelthet. Egyrészt azért, mert gyerekként Izsákkal azonosítja magát. Mi lesz, ha egyszer az ő apukájától is hasonló dolgot kérne Isten? Nem érti, miért hallgat Izsák. Miért tűri szó nélkül, hogy megkötözzék? Miért nem kiált? Miért nem szalad el? Másrészt e történet nyomán esetleg egy kegyetlen istenképet alkot magának. Fél az olyan Istentől, aki gyermekek életét kéri az apáktól. Követelőző Istennek gondolhatja.

Öt gyermekeknek szóló Biblia-kiadásban figyeltem meg a szöveget és a kísérő képeket. Ezek közül a következő három nem változtat az eredeti szövegen: Evert Knijt Gyermek Bibliája14, a német Bibel für die Grundschule15 és Mary Batchelor könyve: 365 történet a Bibliából a gyermekeknek16.

Változtat a szövegen viszont Joh Vreugdenhil gyermekbibliája: itt Ábrahám többet beszél, emberibb kép tárul így elénk. Izsákot mint Jézus előképét mutatja be. Engedelmességre, szófogadásra tanít. Például ezt olvassuk benne: „Micsoda? Ábrahám menjen és áldozza fel a fiát, Izsákot?" „Biztos nem teszi ezt meg Ábrahám! Ha valami olyasmit kellene megtennetek édesapátoknak vagy édesanyátoknak, amihez semmi kedvetek, akkor talán megtörténik, hogy azt mondjátok: "Nem teszem meg". Vagy csendesen eloldalogtok. Ugye megtörténik?"17 Izsák félelmével kapcsolatban felteszi a következő kérdést: „Ugye, nagyon félnétek, ha tudnátok, hogy még ma meg kell halnotok?"18 Úgy gondolom, ez elijeszti a gyermeket. Félelmetes Isten képe alakul ki benne így.

A Képes Biblia (szerzője nincs feltüntetve) sem ragaszkodik az eredeti szöveghez. Megpróbálja érzékeltetni, mi mehetett végbe Ábrahámban érzelmi, gondolati síkon. „Azt kívánta, bárcsak más módon tudná kimutatni Isten iránt való végtelen szeretetét! Mégis szó nélkül engedelmeskedett."19

Az illusztráció szempontjából a magyar Képes Bibliát és a német nyelvűt (Bibel für die Grundschule) tartom a legjobbnak. Általában Izsákot az oltárra fekve, kiszolgáltatottan ábrázolják (Knijt, Vreugdenhil könyvében), néhol rémült arccal (Batchelor). A Képes Bibliában azonban Izsák az apja mellett áll, mellettük az oltár. A német kiadásban ketten haladnak a dombon felfele, Izsák vidám gyermekarccal, míg Ábrahám földre szegzett tekintettel.

Végső soron tehát azt kell mondanom, ha nem is hagyjuk ki a gyermekek számára íródó Bibliákból ezt a történetet, mindenképpen nagyon kellene arra figyelni, hogy a gyerekre ne legyen rossz hatással, ne keltsen benne negatív érzéseket. Ehhez szerintem megengedhető a szövegen való alakítás, és fontos a helyes képi megjelenítés: ne az legyen az első, hogy Izsákot az oltárra fektetve ábrázolják!. Hadd ismerjen meg a gyerek egy olyan ószövetségi Istent, aki összeegyeztethető az evangéliumok szerető Istenével.

Jegyzetek

1 Eckhart mester, A Teremtés könyvének magyarázata, (ford. Szebedy Tas), Helikon, é.n., 101.

2 Haag, Herbert, Bibliai lexikon, Szent István Társulat, Budapest, 1989, 35- 39.

3 Pais István, Bibliai érdekességek, történetek, aforizmák. (A szerző kiadása) Budapest, 1996, 210- 212.

4 Uo. 210.

5 Clifford, R.J., Isten próbára teszi Ábrahámot. In: Brown, R.E., Fitzmyer, J. A., Murphy, R.E. (szerk.), Jeromos bibliakommentár I Szent Jeromos Katolikus Bibliatársulat, Budapest, 2002, 75.

6 Innen ered a gyehenna szavunk; a pokol egyik megnevezése lett.

7 Haag, i.m., 1281.

8 Westermann, Claus, Genesis 12-50, Wissenschaftliche Buchgesellschaft, Darmstadt, 1975, 35.

9 Clifford, i.m., 66.

10 Lovas András, Ábrahám, Harmat, Bp., 2002, 10-31.

11 Benyik György, Ószövetségi exegézis. Teremtés és Kivonulás könyve (jegyzet), Gyulafehérvár, 1994, 63.

12 Benyik, i.m., 68.

13 Dohmen, Christoph, When die Bibel Angst macht. Die „Opferung Isaaks" in Kinderbibeln, in Bibel und Liturgie, 1999/4, 234- 238.

14 Knijt, Evert, Gyermek Biblia. Képekkel illusztrált ószövetségi szemelvények, (ford. e.k. és gond. Otto Mildemann), Stephanus Edition, 1990, 38-39.

15 Bibel für die Grundschule (hrsg. Deutschen Bischofskonferenz), Butzon & Beccker Katolisches Bibelwerk, Kösel- Patmos Verlag, München, 1979, 31-32.

16 Batchelor, Mary, 365 történet a Bibliából a gyermekeknek, Magyar Könyvklub, Bp., 1997, 32.

17 Vreugdenhil, Joh, Bibliai történetek gyermekeknek, Az Ószövetség, (ford. Köpöly Kálmán), Den Hertag B.V., Honten, 1986, 52-53.

18 Vreugdenhil, i.m., 54.

19 Képes Biblia, (ford. K. Nagy Erzsébet), SzIT, Bp., 1991, 87.


A KISMARTONI (EISENSTADTI) KÁLVÁRIATEMPLOM ÉS KERESZTÚT

A burgenlandi Kismarton több épületéről nevezetes. A legtöbb ide látogató turista elsősorban az Esterházy-kastélyt és Joseph Haydn egykori lakóházát keresi fel. Püspöki székhelyként a városnak székesegyháza is van, ám ennél híresebb és talán látogatottabb a felsőhegyi városrész mesterséges dombján épített Kálvária- vagy Hegyi-templom, amely a nagy zeneszerző holttestét is őrzi.

A templom építését azonban megelőzte a keresztút és a kálvária-kápolna építése, ezekhez toldták később az – eredetileg hatalmasra tervezett – templomot.

A domb létesítése és a keresztút építtetése Esterházy Pál herceg nevéhez fűződik, aki az alsó-ausztriai Maria Lanzendorfban, egy búcsújáráson találkozott

a kismartoni kálvária előképével. A Bécs melletti településen látottak annyira megnyerték a herceg tetszését, hogy ugyanazt a bécsi építőmestert és kőfaragót kérte meg a munka elkészítésére, aki Maria Lanzendorf kálváriáját is emelte. A kismartoni keresztút azonban csupán alapszerkezetében hasonlít előképéhez: ez is mesterséges dombon áll, a stációk itt is folyosókkal összekötött fülkékben vannak elhelyezve, ám az egész építmény sokkal monumentálisabb, mint a lanzendorfi.

A templom alapkövét 1701. szeptember 23-án tették le, majd 1701 és 1705 között Felix Nierinck ferences testvér irányításával megépült a Kálváriadomb, néhány stáció és a kápolna, melyet 1707-ben Szent Apollónia és Szent Wilgefortis tiszteletére szenteltek. Ez az együttes már az 1707-es felszentelésekor is sokkal nagyobb volt a lanzendorfinál: ekkor összesen 10 kápolna és 18 oltár állt benne. 1711-ben Grosshöfleinból kegyszobrot vittek a kálvária Jézus az Olajfák hegyén jelenetét tartalmazó kápolnájába.

A Krisztus kigúnyolását ábrázoló jelenethez egy ún. „szent lépcső" vezet, amely a római scala santa (a hagyomány szerint Pilátus jeruzsálemi háza Rómába vitetett lépcsőinek) kicsinyített másolata. Ez a szent lépcső más zarándokhelyeken és

a zarándokhelyeken kívül is előfordul, tiszteletét külön áhítatformák és búcsúengedélyek segítették elő.

A Szent Apollónia és Szent Wilgefortis tiszteletére szentelt kápolna kegyszobra egy fából készült, álló, bal karján a gyermek Jézust tartó Madonna. Jézus jobb kezét áldásra emeli, bal kezében pedig tengelicét tart, mely nagy valószínűséggel a Megváltó szenvedésének rejtett szimbóluma. Egyedül ez az értelmezés oldja fel a haláltusáját vívó Jézus és az olajfák-hegyi barlangja elé helyezett örvendetes hangulatú kegyszobor közötti látszólagos ellentmondást. A festett, öltöztetett és megkoronázott szobor 1690-ban készült, tulajdonképpen a svájci Einsiedeln kegyszobrának másolata, eredetileg Nagyhöflányban állt. Mivel 1707-ben, a kuruc katonák gyújtogatásai során épen maradt, hamarosan külön tiszteletben kezdték részesíteni. 1711-ben vitette át Esterházy Pál herceg a kismartoni Kálvária-templomba. Az évek során aztán egyre többen látogattak el a szoborhoz; feljegyzések tanúsága szerint a 19–20. század fordulóján egy-egy ünnepen négy-ötezer ember is elzarándokolt ide körmenetben Győrből, Sopronból, Kapuvárról, Sárvárról, Rákosról, Bécsből és más helyekről. Az 1713-as pestisjárvány idején Kismarton határában, egy szőlőindás kő pestisoszlop tetejére állították fel a szobor másolatát. (Ez ma a templom előtti téren látható.)

1744-ben a kápolna elé előteret építettek, néhány stáció-kápolnát lebontottak, és a kövekből összehordott dombban járatokkal, lépcsőkkel összekötött barlangokban helyezték el az egyes stációkat. Távolról nézve lépcsősor végén áll a kegykápolna, s fenn a dombtetőn a Kereszt-kápolna.

Esterházy Pál herceg tervei alapján a kápolna mögött nagyobb méretű templom építését kezdték el 1715-ben. A herceg viszont az alapkőletételt sem érhette meg, ő is meghalt az 1713-ban pusztított pestisben. A világ egyik legnagyobb méretűre tervezett templomából így csak az oltár körüli rész, a presbitérium épült meg. A Szűz Mária látogatása titulusú zarándoktemplom 1803-ra készült el.

Az épületegyüttesbe beilleszkedő templom belső terét kör alakú kupola fedi.

Az oltárkép (Mária találkozása Erzsébettel) Stefan Dorfmeister 1797-ben készült festményének másolata. A mennyezeti freskó (Krisztus mennybemenetele), egy kismartoni festő-testvérpár, Cristian és Wolfgang Köpp műve 1722-ből. Ez a templom volt Haydn több miséjének első bemutatóhelye. Ma a templomban található az 1797-ből származó híres Haydn-orgona is. Az északi torony alatt található a Haydn-mauzóleum, Joseph Haydn nyughelye. Haydn (1732–1809) több mint 40 évig volt az Esterházyak udvari muzsikusa. Halála után Bécsben temették el, majd 1820-ban szállították Kismartonba földi maradványait. 1954-ben a templombéli mauzóleum fehér márványból készült, angyalokkal díszített szarkofágjába helyezték hamvait. A falon lévő allegorikus szobrok a komponista egyik művét, a Négy Évszak-ot jelképezik.

2002-ben, Haydn születésének 270. évfordulóján a Kálvária-templom bejárata közelében álló épület előtt szobrot emeltek a zeneszerzőnek. A szobor melletti kő felirata az ő szavait idézi: „Meine Sprache verstehet man durch die ganze Welt" (A nyelvemet a világon mindenütt megértik.)

De térjünk vissza a másik nevezetességre: a ma 24 stációból álló keresztútra. Már Nierinck testvér számos szoborcsoportból álló jelenet segítségével tervezte meg Krisztus szenvedését, beleillesztve azokat a folyósokkal összekötött fülkékbe és kápolnákba. Ez lehetővé teszi, hogy a látogatók közvetlen módon éljék át a szenvedéstörténetet. Az eredeti kálvária 10 kápolnát, 18 oltárt és több mint 200 életnagyságú barokk szobrot foglalt magába, 33 stációban és úgynevezett „titokban". Mára 24 szobrokkal berendezett stáció, néhány kápolna és fülke maradt fenn. A kegykápolnához egy szabadlépcsőn át jutunk el. A kápolna egyben a keresztút első állomása, az olajfák-hegyi jelenet. A kálvária csúcspontját a keresztkápolna jelzi, a kereszt felállítása, Krisztus halála a kereszten és a keresztről való levétel jeleneteivel.

(jo)