Vissza a tartalomjegyzékhez

Kedves olvasó!

Tájainkon még nem mindig, nem minden szinten teljes az egyetértés a keresztények közti viszony vonatkozásában. Még olykor vita folyik a kereszténységen belüli párbeszédről, a tét a felekezeti béke és egyetértés, a minduntalan feltett kérdés az ökumené létjogosultsága és mikéntje. Ugyanakkor Európa vallásos fele saját tapasztalatai nyomán a vallásközi párbeszéd lehetőségeit és módozatait boncolgatja már. Tudnak-e muzulmánok, zsidók és keresztények együtt imádkozni? – teszi fel a kérdést e lapszámunk egyik írásának címében is a Nyugaton élő teológus szerző. E kérdésre II. János Pál pápa Assisiben megpróbált választ kínálni: bírálatok közepette ugyan, de a világvallások képviselői, a cikk címében említettek mellett a buddhisták is tudtak együtt imádkozni. Mert Assisi e jelensége nem szinkretizmus, nem a vallások összekavarása, hanem minden istenhívő összefogása. Miért is? A világ egy jelentős része istentelen, vallástalan, sőt: Isten- és vallásellenes. Egy amerikai szerző, Keefer A szellemi dzsihád című könyvében azt a tételt fogalmazta meg, hogy mind a 2001. szeptember 11-én az AEÁ-t ért terrortámadás, az ikertornyok ledöntése, mind a rá válaszként elindított iraki intervenció egy általános vallásellenes háború részei, egyes lépései. A szerző maga is tudja, meg is fogalmazta: sokan nem értenek vele egyet, de ő nem tudja világunknak e szeme előtt zajló jelenségeit másként értelmezni, hiszen máskülönben hogyan lenne lehetséges, hogy például az egységesülő Európa alkotmányában Isten neve nem szerepel, s még utalás sincs a keresztény gyökerekre.

Mások az elkeserítő jelek mellett érzékelnek egy általános érdeklődést a vallás, a transzcendens kérdései iránt, amelyek azonban mintha nem annyira a hagyományos, az intézményes egyházak felé, nem a kereszténység irányába mutatnának.

A keresztény, illetve a vallásos embereknek és közösségeknek, intézményeknek mindkét esetben meg kell vizsgálniuk: hatásuk miért nem a szándékuk szerinti? Ha igaz, hogy a vallásellenes erők a vallási jelenségek minden megnyilvánulása ellen törnek, miért történik ez? Ha nem szándékuk szerinti az intézményes, hagyományos egyházak, a keresztények hatása, miért fordulnak a kereső emberek más források felé, miért kémlelik az élet értelmét másutt?

A választ talán ott kereshetnénk, ahol a keresztény, az istenhívő emberek és közösségek békés egymás mellett élése feszültségekkel terhes. Hiszen ha a transzcendensben, a korlátozott földi életen túliban, sőt a személyes Istenben hívők sem tudnak együtt, egymás mellett imádkozni, mit várhatunk akkor? S a kérdés igazi tétje, hogy az ünnepi pillanatokon túlmenően a napi életben tudnak-e a világvallások képviselői, s tudnak-e a különböző felekezetekhez tartozó keresztények egymás mellett élni – szeretetben, békében, egymást tisztelve?

Bodó Márta


Szennay András OSB: Az egység felé vezető úton

„Napjainkban a Szentlélek kegyelmének ihletésére világszerte sokféle módon törekszenek – imádsággal, szóval és cselekedettel – elérni a Krisztus akarta teljes egységet; ezért a zsinat is buzdítja a katolikus híveket, hogy ismerjék fel az idők jeleit és szorgalmasan vegyék ki részüket az ökumenikus munkából. Az egyházon belül a szükséges dolgokban őrizzék meg az egységet, egyébként pedig az egyház minden tagja saját hatáskörében tisztelje a kellő szabadságot a lelkiségnek és a fegyelemnek változatos formáiban, a liturgiák különféleségében, sőt még a kinyilatkoztatott igazság teológiai feldolgozásában is; mindezekben pedig legyen gondjuk a szeretetre. A zsinat örömmel tapasztalja, kogy napról napra több katolikus veszi ki részét az ökumenikus mozgalomból; ezt a mozgalmat azzal ajánlja minden püspöknek, hogy jó elgondolásokkal mozdítsák elő, és nagy bölcsességgel ők maguk irányítsák." (Unitatis redintegratio – Az ökumenikus dekrétumból 4.)

Századunkat az utókor bizonyára sokféle kritikával fogja illetni. Egyet azonban nem róhat fel: hogy unalmas időszak lett volna. Teli volt és van problémákkal, feszültségekkel, drámai eseményekkel, forró légkörrel – és eredményekkel. Egyik – kétségtelenül világot átfogó, sőt mozgató ereje, amit mi az ökumenizmus szóval jelölünk. Tudjuk, hogy a keresztények belső szétszakítottságát felszámolni igyekvő fáradozások már régebbi századokban is jelentkeztek. De az egyházakat, mi több, a keresztény és nem keresztény vallásokat közösen érintő egységtörekvések, közeledési kísérletek századunkban, mindenekelőtt a II. vatikáni zsinat és az Egyházak Világtanácsa törekvései nyomán, korszak-meghatározó tényezőkké lettek.

Nem tagadhatjuk, hogy a „hivatalos" katolikus egyház csak fenntartásokkal és gyötrődő töprengések közepette, sőt vonakodva bocsátkozott az ökumenizmus „nagy kalandjába". Még nem is olyan régen, 1928-ban XI. Piusz Mortalium animos enciklikájában visszautasította az ökumenikus mozgalommal való együttműködést. XII. Piusz 1939-ben már óvatosan rést nyitott az ajtón, de szavaiból inkább tartózkodás, mint bátorítás csendült ki. Alig telt el két évtized, és XXIII. János pápa meg az „ő zsinata" is az ökumené ügyét az egyházi megújulási törekvések középpontjába állította. Igaz, a zsinati tervezetet még igen óvatos megfogalmazással szövegezték, a hivatalos dekrétum hangja azonban (Unitatis redintegratio) már – rég- és közelmúltat figyelembe véve – határozott merészségről, bizakodó jövőalakításról tanúskodott. E bátor hangvétel azt is jelentette: többé már nincs visszaút! Jelenben és jövőben, terveinkben és törekvéseinkben a megosztott kereszténység botrányának felszámolásán kell fáradoznunk. Mindannyiunknak, a krisztushívő keresztényeknek.

Igazságtalan és felelőtlen lenne az olyan megállapítás, hogy a zsinati szöveg pusztán „irodalom", leírt szöveg volt és marad. Nem, mert milliók és milliók szívében égett és ég azóta is a vágy: a krisztushívők közössége váljék újra eggyé és – minden uniformitás mellőzésével – egységessé, hiszen így akarta ezt az isteni Mester, ezért könyörgött főpapi imájában.

A zsinat óta valami szokatlan, még nem vagy csak alig tapasztalt indult útjára. Érthető tehát, hogy akadtak ijedten fékező erők és kritikus hangok. Mi több, a fellelkesülő, már-már euforikus hangulat után bizonyos visszahatásra, lelassulásra is felfigyelhetünk. Nem ok nélkül óvott Willebrands bíboros, a vatikáni Egység-Titkárság vezetője – és vele együtt sokan mások – az ökumenikus „belefáradástól". Mindenfelé akadtak, akik kétségbe vonták az ökumenikus törekvések őszinteségét, a látványos találkozások jelentőségét. Számos kritikus nehezményezte, hogy a keresztény egyházak túlzottan óvakodtak attól, hogy a valóban nehéz kérdéseket elővegyék, megtárgyalják. Amint komoly döntésekre kerülhetne sor, mindenki viszszavonul, behúzódik saját, jól körülbástyázott világába. Vannak, akik még nyíltabban fogalmaznak: valódi, előbbre vivő, életet lendítő ökumenikus impulzusok csakis a „nem hivatalos" csoportoktól, a „bázis felől" érkeznek. A „hivatalos helyek" csak csekély hajlandóságot mutatnak, hogy a bizalmatlanság és szkepszis elválasztó falait kezdjék lebontani.

Ma úgy tűnhet, hogy a II. vatikáni zsinat nyomán fellángoló ökumenikus lendület „takaréklángon" ég csupán. Sokan kezdenek elcsüggedni, de – és hisszük, ezek vannak többen – ugyancsak sokan nem adják fel az egységért vállalt küzdelmet, mindenekelőtt a közös „imahadjáratot".

De hát érdemes? Ismeretes, hogy századunk első felében is akadtak bátor pionírok, akik már akkor síkra szálltak az ökumené ügyéért. Ha helyzetükbe kissé is beleéljük magunkat, nem nehéz észrevennünk, mennyire reménytelennek tűnő vállalkozásba kezdtek. Mégis, az ökumené ügye lassan már nemcsak a bátor „álmodóké", az ezoterikus csoportoké, hanem az egész kereszténység ügyévé lett. Számunkra, katolikus krisztushívők számára, a II. vatikáni zsinat vált azzá a biztosítékká, amely az ökumenikus munkára bátorít és felszólít – és egyben határvonallá is, mely mögé ma már senki sem vonulhat vissza. A többi krisztushívó egyházi közösség számára hasonlóan munkára küldő és egyben garanciális tényező az Egyházak Világtanácsa. Az „intézményes" szervezetek azonban csak a hátteret jelentik. Sokkal fontosabbak a tények. Ezeknek adatszerű felsorolására itt nem vállalkozhatunk, az érdeklődök ismerik vagy könnyen megismerhetik.

Néhány fontos tényszerű következményt azonban kiemelnénk. Elsőként mindjárt azt, hogy a katolikus egyház – a folyamatosság és identitástudata megőrzése mellett – elhatárolja magát elkülönülő és triumfalisztikus múltjától. A vándor egyház, a földi gyarlóságok és a bűn által is megterhelt egyház régebben egykönnyen azonosította önmagát a megdicsőült Úrral. Tudjuk, ezt a szemléletet lehet helyesen is értelmezni, mégis állandó kísértést is jelentett; nevezetesen, hogy a konkrét, gyengeségeivel küszködő, vándorló egyházban mindent ebben az „isteni fényességben" lássanak és láttassanak. Ezen az úton egykönnyen elveszítették azt a realitásérzéket, amely észreveszi a meglévő hibákat, sőt bűnt is az egyházban, tagjainak, intézményeinek életében. Ez a szemlélet hajlik rá, hogy a tanítóhivatalnak, a pápának minden megnyilatkozását „isteni tanításként" „tévedhetetlennek" tekintse. Ez a szemlélet gyorsan elfeledkezik az „ecclesia semper reformanda" elv életre váltásáról, a bűnbánattartás, megújulás, megtérés evangéliumi imperatívuszáról. Ez a szemlélet, ez a triumfalista egyház, reméljük, már végleg a múlté.

A zsinat előtti teológia gyakran hajlott rá, hogy a Krisztustól megígért és elküldött Szentlelket mintegy „kisajátítsa". Ma már természetesen hat a megállapítás: a Szentléleknek semmiféle intézmény, senki emberfia nem szabhat korlátokat – ott működik, ahol akar. Hitünk szerint működik az egyházban, élteti, kegyelmével erősíti azt, de működhet nem hívő személyek lelkében, kereszténységtől távol álló vallási közösségekben is. Sőt jelen van és hatékony – általunk ismeretlen módon – az ún. profán világban.

Ahol a keresztények így értelmezik Krisztus misztériumát, a Szentlélek működését, a Krisztus által megváltott és a Szentlélek erejével elárasztott világot, ott már nincs helye sem a „kisajátító" triumfalizmusnak, sem egyfajta „belterjes" szűkkeblűségnek. Az ilyen lelkület nyitott a dialógusra minden kereszténnyel, minden krisztushívő közösséggel, sőt minden vallási és emberi közösséggel is. Ez a nyitottság alapfeltétele minden ökumenizmusnak, így a keresztények újraegyesülésének is.

Yves Congar, a II. vatikáni zsinat egyik szakteológusa, a zsinati szövegek jeles magyarázója már a nyolcvanas évek elején rámutatott, hogy a katolikus egyház, annak teológiája évszázadokon át túlzó mértékben foglalkozott a hatalom (potestas) és a tekintély (auctoritas), továbbá az eretnekség (haeresis) kérdéseivel. A reformációt követő katolikus visszahatás óta a teológia egyik középponti problémája a látható-intézményes egyház és annak jogi struktúrája volt. Bár ez a gyakorlat az adott időszakban érthető, a biblikus alap és háttér, a misztérium világa mégis szinte teljességgel háttérbe szorult. Az ekleziológiában sok szó esett a papi, pásztori, tanítói hatalomról, ugyanakkor elhalványult annak az egyházi közösségnek a képe, amely az isteni szentháromságos élet szeretetközösségét volt hivatott a világ elé tárni. Ahol túlzó módon és olykor kizárólagosan csak jogokról és hatalomról szólnak, ott előbb-utóbb választóvonalakat húznak, sőt falakat emelnek emberek, emberi közösségek közé.

A II. vatikánum az ilyen kiélezett jogi szemlélet ellen foglalt állást, amikor az egyházról szóló vagy éppen az ökumenikus (és számos más) dokumentumát közreadta. Az az egyházkép, amelyet a zsinat elénk tár, oly nyitott, szinte azt mondhatnók: „elasztikus", hogy ismeretében kitűnő alap, illetőleg háttér tárul fel az ökumenikus dialógus elindítására és elmélyítésére.

A zsinati indítás nyújtott lehetőséget arra is, hogy a megszokott egyszínű, egysíkú, „uniformizált" egyházképet a sokszínűség, a pluralitás szemlélete váltsa fel. A zártság és uniformizált egység az elmúlt évszázadokban – különösen bizonyos területeken – értéket is jelenthetett, olykor talán még szükséges is lehetett. Más azonban az az egységet biztosítani kívánó „centralizmus", amely a helyi szellemi-vallási-politikai erők túlkapásaitól védi a részegyházakat, és más az, amely a részegyházak életét a „központ" állandó felügyeletével és gyámkodásával megbénítja. Nem ok nélkül bírálta a múlt század második felében Newman bíboros a „romanizmust", bár „rómaisága" és az egyházhoz való hűsége mindenki előtt ismert volt. A természetes és legális pluralizmus az egységnek nemcsak hogy nincs kárára, hanem kifejezetten nyomatékozza, sőt erősíti azt. XXIII. János pápa új utat mutatott, hogy azon járva az egyház eljuthasson teljes egységére. Szeme előtt a „sokszínű világegyház" lebegett. Jól látta, hogy a krisztushívők közösségének egységéhez csakis ez a nyitottság, az őszinte párbeszéd vezethet. Egység a sokféleségben, sokszínűségben. Még a hittani kérdésekben, a hitelvek világában is érvényesíthető – bizonyos megszorításokkal – ez a szemlélet. A II. vatikánum egyértelműen hangoztatta, hogy a hitigazságoknak sajátos hierarchiájuk, rangsoruk van. Mindazok, akik a „csúcson álló" vagy „alapvető" hitigazságokat vallják, már bizonyos, ha nem is teljes egységben élnek Krisztus fősége alatt, a katolikus egyházzal.

A katolikus egyház természetesen nem vonhatja kétségbe, hogy Krisztus igaz egyházának nevezze önmagát, azaz hogy benne és általa Krisztus igaz egyháza valósul meg. Azt a nézetet sem teheti magáévá, hogy „az" egyház csupán „platonikus" eszmény vagy ígéret, amely majd csak az idők végén, a beteljesüléskor lesz valósággá. Az addig tartó átmeneti időben pedig minden egyházi közösség egyenrangú „kísérlet" az igaz egyház megvalósítására.

Mégis, minden fenntartás és hitelvi megingathatatlanság mellett, a katolikus egyház elismeri – és ez lényeges „újítása" volt a II. vatikánum egyházszemléletének –, hogy a krisztushívők egyéb közösségeiben, a többi egyházi közösségben az egyetlen és igaz egyház valódi és lényeges elemei fellelhetők és hatékonyak. Így például az önmagát Jézus Krisztusban kinyilatkoztató Szentháromság hite, a keresztség, az eukarisztia, a Szentírás és annak éltető ereje stb. Mindezek és egyéb elemek olyan tényezők, amelyek a krisztushívő közösségek „egyházként" való elismerését garantálják. Egyház-mivoltuk ugyan nem hiánytalan, nem teljes, mivel híjával vannak néhány fontos elemnek, így például az apostoli szukcesszióra visszavezethető, abban gyökerező egyházi vezetésnek. A meglévő nehézségek ellenére azonban – épp a közös elemek és mindenekelőtt a keresztség által Krisztusba való beoltottság következtében – a katolikus egyház és a többi egyház közti dialógus, az egységtörekvés nemcsak lehetőség, hanem súlyos feladat is.

Jól tudjuk, hogy a röviden vázolt szemléletet sem az ortodox, sem a protestáns testvérek nem tudják fenntartás nélkül magukénak vallani. Számos protestáns teológus szerint a helyes felfogást az EVT képviseli, amikor vallja, hogy csakis az egyházak közti egyenjogúság, a reál-pluralizmus mozdítja elő az ökumenizmus sikerét. Egység a szó szoros értelmében vett sokféleségben. Kétségtelen, hogy súlyos antitézisek állnak itt egymással szemben. Ha az álláspontok megmerevednének, ez az ökumenikus dialógus végét jelentené. Szerencsére azonban már van közvetítő szemlélet, mely a közeledést – ha még nem is a teljes kiengesztelődést – lehetővé teszi. Ez pedig az, hogy ma már a katolikus egyház is többes számban, azaz „egyházakról" beszél. Igaz, ez a többes szám nem azonos az EVT által javasolt pluralista felfogással, mégis jelentős, és épp ezért a dialógus fáradságos útján mérföldkövet jelent. Ez a többes szám – egyházak – azt fejezi ki, hogy Krisztus egyetlen egyházában az egyházak sokasága testvéri módon gyűlhet össze. E sokaságból valamiképp mindegyik az egészet reprezentálja, mindegyik Krisztus teljessége felé mutat.

Amennyiben az egyházak, a krisztushívők közösségei kölcsönösen és sokrétűen kapcsolatban vannak és maradnak egymással, életszerű sokféleségben és sokszínűségben Krisztus egyetlen egyházát építik fel. Ebben az értelemben szól az Újszövetség is „egyházakról" és nem egymástól elszakadt, szemben álló felekezetekről. Az első évezred katolikus egyházértelmezésében az egyetlen egyházon belüli, a „több egyház", az egyházi közösségek megléte élő valóság volt. Tanúsítja ezt az egyes püspöki egyházak sajátos helyzete, viszonylagos függetlensége. Ismeretes, hogy a Nyugat egyházában ezt a pluralitást az egyre erősödő római centralizmus lassan megszüntette. A római „helyi egyház" az összes többit lassan mintegy „beolvasztotta" s így az egyébként meglévő egységet „uniformizálta". Csak két tényezőre utalunk, amelyek a fejlődést illusztrálják: 1. a rómavárosi liturgia térfoglalása. A helyi liturgiákat lassan felváltja a római előírásokra, szokásra szűkített gyakorlat. 2. A bíborosi intézmény kezdetben római berendezkedés volt, majd az egyetemes egyház intézményes szervezetévé vált. Olyannyira, hogy szinte „kiiktatta" a köztudatból a korai egyház patriarkátusi gyakorlatát. Az egyházak sokaságát és sokszínűségét – a római püspök vezetése alatt – egyetlen „mammutegyház" váltotta fel. Ez a centralizált egység már nem az, amiről az újszövetségi iratok hírt adnak. (V.ö. K. Rahner – O. Semmelroth, Theol. Akadémie, H. Bacht, Ökumenismus heute, 1971. 38–45.).

Az az ellenvetés tehát, hogy a római katolikus egyház az ökumenét csakis „beolvasztással" képes vagy akarja elfogadni, a II. vatikánum ekleziológiája alapján aligha tartható, ha a zsinaton újraéledő ősi egyházszemléletet – legalábbis mint kiindulópontot – a gyakorlatba akarjuk átültetni. Az egyházak létezése, sajátos (és még pontosítást igénylő) önállósága a nagy, egyetlen egyházon belül nemcsak jámbor óhaj, utopisztikus vágy, hanem minden krisztushívő számára súlyos feladat.

Természetesen – mutatis mutandis – hasonlóan önreflexióra, elmélyültebb teológiai gondolkodásra lesz szüksége minden egyes keresztény egyháznak, ha valóban Krisztus egyetlen egyházát, Krisztus akaratát tartják szemük előtt. Nem arra gondolunk, hogy a jövőben kisebb vagy nagyobb rangú egyházról kell majd beszélnünk. Ha bármely keresztény egyházi közösség erre törekednék, akkor előbb-utóbb a versengő tanítványok nyomába lépne és aligha menekül meg a kísértő gondolattól: ki több, ki nagyobb és fontosabb az Isten országában? Minden egyház Krisztus főpapi imájára hivatkozik: hogy mindnyájan eggyé legyenek, egy legyenek. Egy, testvérek Krisztusban, oly sokszínű egységben, amely nem tűri az uniformizált, beszűkült gondolkodást, még kevésbé az ilyen gyakorlatot. Óvakodnunk kell a hamis irénizmustól, a tévútra vezető, elvtelen békéltetéstől, de óvakodunk attól is, hogy megfogyatkozzék vagy veszendőbe menjen a szeretet.

Az egyház ismertetőjegyei közül – olykor úgy tűnik – mintha kifelejtenők a legfontosabbat: Krisztus felől érkező, Krisztust megvalló és őbenne eggyé forró szeretetközösséggé kell válnunk. Fides, spes et caritas – maior autem caritas

Hogy mit kell tennünk? Igen sokat. A legfontosabb: jobban, intenzívebben, radikálisabban kell megélnünk kereszténységünket. Legyünk valóban keresztények. A kereszténység lényegét tekintve nem teória, nem elvont elmélet, melyből bizonyos életstílus is fakad s melyet egyszer s mindenkorra változatlanul „áthagyományozunk", elfogadunk, megvallunk, gyakorolunk. A valódi kereszténység élet és szellem, készség, hogy képesek legyünk, akarjunk „túllépni önmagunkon", hogy mindig újra tudjunk kezdeni. Vándorút, mely a teljesség felé tart, vándorút, melyen mindig új tapasztalatokat is gyűjtünk és azokat fel is dolgozzuk. Éppen ezért nem lenne helyes, ha bármely keresztény közösség belemerevedne múltjába, ha „konzerválná" (esetleg egyetlen korszakra beszűkítve) a status quót. Örökségünket csakis úgy tudjuk megőrizni, ha mindig nyitottak leszünk a változásra, önmagunk megváltoztatására. E változás természetesen nem jelenthet önkényes alkalmazkodást a divatos koráramlatokhoz. A keresztény „reformkészség" mindig „belülről" jön, mert megtérésből és szeretetből fakad. Radikális szembesülést követel önmagunkkal, keresztény mivoltunkkal, Jézus Krisztussal, a szeretet evangéliumával.

Ha a keresztények valóban egyre „keresztényebbé" válnak, akkor jó úton haladnak az ökumené, a vágyott egység felé. Arról azonban egyetlen keresztény vagy krisztushívő közösség sem feledkezhet el: nem az az ökumené útja, hogy közösen „kilúgozzuk" kereszténységünket, hogy azt oly „közös nevezőre" hozzuk, amely mindannyiunk számára elszegényedést, kifosztottságot jelenthet csupán. Igaz, mindannyian emberek vagyunk, ezért a közös emberi értékek, eredmények, törekvések közös emberi bázist teremthetnek. Mindez azonban még nem krisztushit, nem kereszténység. Naiv álmodók lennénk, ha úgy vélnők, hogy valamilyen közös nyilatkozattal, határozattal feloldanánk minden feszültséget, megszüntetnénk minden ellentétet és különbséget, felszámolnánk a szakadás botrányát. De bűnös mulasztásban élnénk, ha nem vennénk számba – már ma is – a teremtő Istenben, a megváltó Krisztusban és a kegyelmeit osztó Lélekben, a Szentháromságban horgonyzó hitünket. Ez a közös hit, közös alap pedig kötelez. Munkára hív minden keresztényt, minden egyházi közösséget, hogy együtt meneteljünk az újra elérkező Krisztus és országa felé, s hogy közösen segítsük „hazavinni" az emberiséget, az egész világot.

(Nyitott Kapuk Egyháza, Pannonhalma 1995. 200)


Tamási Zsolt: A vallás (1)

Az élet nagy kérdései, amióta csak világ a világ, szakadatlanul foglalkoztatták és emésztik a gondolkodó embert: Honnan a világ, honnan az ember? Ki vagyok és meddig vagyok? Mi az életem célja és értelme? Honnan a rossz, a szenvedés, a halál?

Vannak, akik nem keresnek választ, vannak, akik keresnek, de nem találnak, s vannak, akik azt állítják, hogy már megtalálták.

Az emberek a világnézetük – vagyis az embert körülvevő világról és annak jelenségeiről alkotott nézeteink rendszerezett összessége – alapján válaszolnak ezekre a kérdésekre. A vallásos ember meggyőződése szerint az emberi élet eseményei mögött található egy erő, valaki vagy valakik, amelytől, aki(k)től minden függ. Egyedül ő tud kielégítő választ adni az élet nagy kérdéseire, s nála találja meg az ember a végső megoldást.

A kereső ember szemszögéből sokféle vallást ismerünk. Minden vidék és minden kor embere a maga módján közelít Istenhez s a maga módján keresi az igazságot is. Ezért alakult ki a vallások sokfélesége. Ebből a szempontból nézve a kereszténységet nem tekinthetjük egynek a sokféle vallás közül. Itt ugyanis a kereső embernek segítségére siet a „Nagy Valaki" – kinyilatkoztatva önmagát.

Minden vallás alapvető tanítása, hogy:

– van egy magasabbrendű hatalom, egy értelmes és hatalmas Létező, akitől minden függ. Ezt a valakit a keresztények Istennek nevezik;

– követői hisznek egy érzékszerveinkkel nem tapasztalható világ létezésében, ahol az ember valamilyen módon tovább él a halála után;

– az ember kapcsolatba léphet – már földi élete folyamán – a Létezővel. Imádkozik és szertartások révén hódol előtte és neki. Különféle áldozatokat hoz, amelyeken keresztül a Létezőt urának ismeri el.

Keresztény fogalomhasználattal: a vallás tehát az ember kapcsolata Istennel, akitől élete kérdéseire reméli a választ. Az emberi szív „nyugtalanságaira" sóvárogja a megnyugtató választ. Ugyanezt teszik, hasonló igényekkel lépnek fel különféle eszmeáramlatok, világnézetek, még ha nem nevezik is magukat vallásoknak.

Klasszikussá vált Cicero meghatározása a religióról. A re-legere szóösszetétel alapján értelmezte: aki vallásos, az „gondosan, újra és újra megvizsgálva teljesíti a vallásos előírásokat." Lactantius a re-ligare (hozzákötni, hozzákapcsolódni valamihez) szóösszetétel elemzésével jellemezte a vallásosságot: „a jámborságnak e kötelékével kötelezzük el magunkat és kapcsolódunk Istenhez." A religio szót szembeállította a superstitióval (mai jelentése: babona), amely eredetileg az utódokról való gondoskodást jelentette, és ami az antik világban a tekintély jele volt. Szent Ágoston a religio meghatározásában Lactantiust követve a re-ligere szót veszi alapul: újraválasztani. Aquinói Szent Tamás valamennyi meghatározást egyesítette, amikor a vallásosságról mint az igazságosság körébe sorolható erkölcsi erényről beszélt. Az igazságosság alapján a vallásosságot Istennek tartozó kötelességként fogta föl, olyan „tartozásnak", amelynek nem az egyenlőség alapján lehet eleget tenni. A vallást az istentiszteletre és a kultuszra érti: „akár az olvasás gyakori ismétléséből származtatjuk a religiót, akár annak mindig újraválasztását értjük, amit hanyagságunkban elveszítettünk, akár a hozzákötöttségből, a religio sajátosan mindig Istenhez rendeltetésünket fejezi ki."

A vallás tehát nehezen definiálható jelenség, mégis szükségünk van a tanulmányozására, hogy megérthessük a Szentírás állításának értelmét: „Isten minden embert üdvözíteni akar." (1Tim 2,4)

A vallástudomány módszere

A vallástudományi összehasonlításoknál mindenképp kerülni kell azt, hogy a magunk keresztény „teológiájával" ítéljük meg és értékeljük a mieinktől különböző kultúrák hitét, elképzeléseit, hagyományait, szokásait. A természeti népeknél nem találunk rögzített tanokat, dogmákat, vagy olyan filozófiai istentant, mint a görögöknél vagy a középkori kereszténységben. A nagy kultúrák vallásaiban sem a mi fogalmainkkal beszélnek Istenről vagy az istenekről. Ám mindegyikben következetesen jelen van az ember megmentésének és boldogságának eszménye.

A vallások Istenről alkotott képe az üdvösségre-törekvés szerint kétféle kehet: csak emberi cselekvésformákkal történő önmegvalósítás („legyen meg az én akaratom"), vagy pedig az emberi cselekvés egy felsőbb akaratnak megfelelő formálása („legyen meg a te akaratod").

A vallástörténet elsősorban a vallások tanait, rítusait, ünneplésük módját, az előírt életszabályokat tanulmányozza annak a kultúrának az életkörében, amelyben az kialakult és létezik. Figyelembe veszi a vallásfenomenológiát (a vallásos jelenség konkrét lényegét vizsgáló tudományt), mégis óvakodik az összehasonlítás révén feltárt hasonlóságokból általános érvényű következtetést levonni. A múlt vallástörténészei gyakran átsiklottak ezeken a jelentős kontextuális tényeken. Pedig nyilvánvaló, hogy a fenomenológiai hasonlóság ellenére egészen más Orpheus „pokolra-szállása" és Jézus Krisztus hasonló tette. Egészen más szerepe van a kígyónak az indiai hitvilágban, mint a Teremtés könyvében.

Ha a vallásokat valamiféleképpen „ábrázolni" akarjuk, leginkább a torony kínálkozik modellül, amely kifejezi, hogy bár mindenikük külön építmény, egyaránt az ég felé mutatnak. E tornyok lakói időnként akár szóba is állhatnak egymással, párbeszéd alakulhat ki közöttük. Az együttműködésre a mindennapi együttlét szükségletei is rákényszerítik a különböző vallásokhoz tartozókat. A közös értékek egybekötik a más értékrend (más vallás) szempontjából egyébként különböző embereket.

Az emberi létet nem az határozza meg, ami az embereket megkülönbözteti, hanem ami közös bennük: az emberi természet. Minden ember rendelkezik a létezés tulajdonságával, testből és lélekből áll, értelme és akarata az állatvilág fölé emeli. Különbség csak abban lehet, ki mit és hogyan tesz azért, hogy ezeket az értékeket magában és másban kibontakoztassa.

A kereszténység

A kereszténység hitének lényege, hogy Isten feleletet adott az emberiség feléje irányuló vágyára, és az emberrel minden elképzelést meghaladó közösségre lépett. Elküldte Fiát, hogy lehetővé tegye a bűntől való szabadulást, és isteni életével betöltse az embert. Kinyilatkoztatást adott saját belső életével, megadta az üdvösség ismeretét, és az emberi természethez méltó eszközöket annak elérésére.

A keresztényeket nem az köti össze, amit gondolnak és tesznek, hanem egy ontológiai tény: a bennük közös isteni élet. Közös életüket szimbólumokkal, szövegekkel és énekekkel is kifejezik.

A kereszténység különböző csoportokra oszlik aszerint, hogy az Istentől kapott igazságokat a teológia és a liturgia hogyan őrzi és adja tovább. Mielőtt azonban keresztények istenhitéről beszélnénk – ez tanulmányunk egy későbbi részében következik –, nézzünk bele az időbe, a vallások múltjába!

Az őstörténeti vallások

Őstörténeti vallásoknak nevezzük azokat a vallásokat és vallásos elképzeléseket, amelyek az ember megjelenésétől kezdve jelen voltak egészen a történelem kezdetéig vagyis az írás megjelenéséig. Mint ilyeneket szokás őket prehistorikus (történelem előtti) vallásoknak is nevezni. A prehistorikus vallásokhoz tartoznak a törzsi vallások és a megalitikus kultuszok. Ennek a hosszú korszaknak a vallásosságáról egyrészt a régészeti eredmények, másrészt a ma élő primitív törzsek vizsgálata árán – vagyis analógia révén – kaphatunk képet.

Az őskort két nagy korszakra osztja a történelemtudomány: kőkorszakra és fémkorszakra. A kőkorszakon belül megkülönböztetjük a pattintott kőkorszakot (paleolitikum), a középső kőkorszakot (mezolitikum) és az újkőkorszakot (neolitikum). A fémkorszak két nagy egységre oszlik: bronzkorra és vaskorra.

Az emberi kultúra első leleteire Kínában és Dél-Afrikában találtak rá. A középső jégkorszak idejében jelent meg a Neander-völgyi ember s végül az utolsó jégkorszakban jelent meg a homo sapiens. Kialakultak a nagyrasszok: a mongoloid, az ausztralid, a negrid és az europid.

A pattintott kőkorszakban az ember már fegyvereket és eszközöket használt. A tárgyi eszközök és a vallásos elképzelések mindvégig szoros kapcsolatban álltak tudatában. Az élet-halál kérdésének megjelenése a vallásos tudat fejlődéséhez vezetett. A „Willendorfi Vénusz" (az elnevezésnek nem szabad félreértéshez vezetnie: női szoborról van szó, nem pedig szép női szoborról) arra utal, hogy e korban létezett egyféle hit „a horda anyjában". Ekkor még nem tudták, hogy a nemzéshez a férfi partner is szükséges. (A trobiadek törzse például vallja, hogy a meghalt szellemétől termékenyül meg az anya, így a fiúnak az apához semmi köze, az anya totemjéhez tartozik tehát. Az emberi szaporodás mikéntjére csak az állattenyésztés meghonosodása után jöttek rá.) Ezért övezi vallásos tisztelet a szülő nőt, ez magyarázza az őskor matrilineáris társadalmi jellegét. Az élelemszerzés fontossága vezetett el a vadászvarázslatok megjelenéséhez. A medvecsontok bizonyos rendben való elrendezése (például az Alpokban talált, 100 ezer éves leletek), illetve a barlangrajzok (Altamira, Lascaux) a felső paleolitikumból már utalnak erre.

Az áldozatbemutatásban nagy szerep jutott „a természet urának", a „Legfelső Úrnak". Neki ajánlották fel az elejtett áldozati állat gerinc- és agyvelejét. Erre vallanak az előkerült medvecsontok. A jelenleg élő ajnuk medveünnepe alapján jobban megérthetjük, mi történt ekkor. A metsző- és szemfogak hiánya jelzi, hogy ezeket kivették az ünnepély előtt, hogy a medve ne sebesíthesse meg a szertartás résztvevőit. Ezt követően az ajnuk a következő szavakkal fordulnak a medvéhez (modern szövegfordítás): „Ne félj, nem okozunk neked semmi rosszat, csak meg fogunk ölni, hogy visszaküldjünk az erdő istenéhez, aki szeret téged. Lakomát készítünk belőled, a legjobbat, amit valaha is faltunk. Mindnyájan megsiratunk téged. Az ajnu, aki megöl, a legjobb vadászunk. Nézd csak őt, hogy sír és könyörög bocsánatodért! Lásd be, hogy nem tarthatunk téged örökké. Épp eleget tettünk érted, most rajtad a sor, hogy feláldozd magad értünk. Nagyon szeretünk téged, és gyermekeink sohasem fognak elfeledni."

A barlangrajzok esetében megfigyelhető, hogy ezek a bejárattól távol vannak. Az ábrázolásokkal kapcsolatban kialakult vita ellenére megállapíthatjuk, hogy e kor társadalmában mindenképp jelentős szerep hárult egy központi kultikus, szertartás-végző alakra: a sámánra. A sámán esetében két módszer fontosságát emelhetjük ki: amikor ő küldi el a lelkét, vagy amikor a szellemek őt szállják meg. A sámán varázslat segítségével akar hatni a természetre. Drámai előadás készíti elő a vadászatot. A cél, hogy azonosítsák a szót, jelképet a tárggyal. Ez vezetett az utánzó mágia megjelenéséhez, amelyben a képmás megölése egyenértékű tettet jelent az ábrázolt állat megölésével. Ettől különbözik a ragályos mágia, amely szerint egy totem vagy fétis birtoklása a jelkép erejének birtoklásával egyenértékű.

A temetkezésnél használt vörös okker, illetve a temetkezésekkor alkalmazott testhelyzet utal arra, hogy már ekkor megvolt a túlvilági hit valamilyen formában. A vörös okker használata általános volt az egész őskor folyamán, a föld minden részén (Nyugat-Európa, Afrika, Ausztrália, Tűzföld, Kína). Temetkezésekről a mausteri kultúrától kezdve beszélhetünk határozottan (70 000 – 50 000 éve). Az álomnak jelentős szerepe volt abban, hogy a túlvilághit, a lélek-fogalom, az animizmus megjelent. A közösségek eleinte együtt maradtak a halottal, amíg a bomlás rá nem döbbentette őket, hogy itt valami megváltozott. Ekkortól vagy kitették a holttestet, vagy maga a közösség költözött tovább. A temetésnél két motívum játszik fontos szerepet: a halottól való félelem és a halottról való szerető gondoskodás igénye. Ennek lett „folytatása" az az igény, hogy a sírba tett javak révén biztosítsák a túlvilági jólétet. A halott szellemét e kettősségnek megfelelően igyekeztek elűzni vagy szolgálatukba állítani. A szolgálatba állítás a halott „erejének" átvétele révén volt lehetséges. Ez vezetett el a kannibalizmushoz, a koponyakultuszhoz és a skalpgyűjtéshez. A temetkezési testhelyzetek közül megemlíthetjük az összekötözést (félelem, hogy „ne jöjjön vissza"), a magzati testhelyzet használatát (visszatérés a Föld-anyához) és a szarkofágba-helyezés vagy elhantolás szokását (ne jöhessen vissza, vagy pedig ne zavarhassa senki a nyugalmát).

A mezolitikum idején a nemek közti munkamegosztás alakult ki. A növényi táplálékok beszerzése a nők, míg a hússzerzés a férfiak feladata lett. Ugyancsak ekkortól figyelhető meg az ősök kultuszának kibontakozása is.

A neolitikumot méltán nevezik „forradalomnak". Gordon Childe használta először ezt az elnevezést. A korszakban ugyanis a földművelés megjelenése a vallásos kultuszt is meghatározó módon befolyásolta. A legjelentősebb a termékenységi kultusz lett. A termékenység biztosítását szolgálták a különböző szertartások, amelyek központi része a hierosz gamosz, a szent nász volt.

Ugyancsak ebben a korban jelent meg a megalit vallás. A dolmenek (kőasztal, sokszor földdel fedve, esetenként több kőasztalból kialakított kőfolyosók), menhirek (kb. 20 méter magas kőoszlopok fallosz-faragványokkal, illetve női mell-ábrázolásokkal) és kromlechek (menhirek összekötése kőkörökkel – pl. Stonehenge) vallása ez. Eredetére utal a monda a kőről és banánról. Eszerint az istenek az embernek egykor felajánlották a választás lehetőségét. Az ember a banánt választotta, ezért élete rövid. A megalit vallásosság a kővel igyekszik az élet tartalmát növelni – ezúttal egy másik létformában. A Kr. e. 4000 és 2000 közt kialakult kultusz tulajdonképpen a holtak kultusza. Az ősöknek biztosítani igyekeztek a jólétet – tehát gondoskodtak róluk azáltal, hogy sírjaikat tartósabbakká tették. A kő a tartósságot, állandóságot jelzi. A víz is ennek a szimbóluma, a megalitikus kultúra ezért hangsúlyosan „vízmenti" kultúra. A megalit vallás már átmenetet jelent a fémkorszaki vallásossághoz, hiszen e kultúra emberei egyben napimádók is. Erre utal a stonehenge-i „napszentély", amelynek oltárára a felkelő nap a nyári napfordulókor (június 21.), a lemenő nap pedig a téli napfordulókor (december 21.) tűz rá.

A fémkorszak mindkét szakaszában (bronz- és vaskor) a tűz szerepe értékelődött fel. Ez alapozta meg a kovácsok isteni tekintélyét is. A földművelő társadalmak ugyanis megértették, hogy minden a földből jön elő, kifejlődéséhez érési időre van szükség. A fémek esetében a kovács a föld „méhéből" előhozott érc „érési folyamatának" gyorsulását segíti elő. Ennek eredményeként a temetkezéseknél a halottégetés lett a jellemző forma. Ugyanakkor fontos azt is tudnunk, hogy a legelső találkozás a fémekkel az égből „esett" meteorit-ércek révén történt. Az ég, a Nap szerepe egyre inkább felértékelődött. A napkultusz vette át a termékenység-kultusz helyét. Erre utalnak a „napszekerek".

Az őstörténeti vallásossággal kapcsolatosan fontos tisztázni, hogy a vallás és varázslás határai ekkor még nagyon elmosódottak. A különbség a kettő közt mégis jelentős, hiszen a vallás az istenség közösségi tiszteletét jelenti, míg a varázslat nem tiszteletet jelent, hanem a saját akarat érvényesítésére törekszik. Ezért ennek jellege hangsúlyosan egyéni.

E korszak embere vallási élményét mitikus nyelven fogalmazta meg, a saját kultúrájának megfelelően. Megfigyelhető, hogy az azonos éghajlat, a hasonló természeti adottságok, az azonos életmód és a műveltség azonos fokán a vallásos szemlélet is azonos módon alakult. Az ősi vallásokra jellemző, hogy a világot két részre osztották: az általuk ismert és uralt, illetve az általuk nem ismert és nem uralt részre. A történelmi fejlődés következtében az ember által uralt rész egyre növekedett. Ez természetesen a vallásosságra is hatással volt, kisebbedett ugyanis a világnak az a része, amely felé vallásos tisztelettel vagy mágikus szertartásokkal fordultak. A világképük hármas rétegződése (ég-föld-légkör) a későbbiekben is meghatározó maradt. A Legfelsőbb Lény a legfelső szférában lakozott, sokszor oly távol, hogy nem is látszott érdemesnek „foglalkozni" vele. A szellemvilág hite nagyon erős volt – és erős ma is. A kezdetekre jellemző volt az animizmus, az a felfogás, amely mindennek lelket tulajdonít. A mana-hit különleges hatalmat tulajdonít különböző élő vagy élettelen tárgyaknak. Ez a természetben megnyilvánuló természetfeletti erő, amelyet a fétis hordoz. Ez egy olyan tárgy, amelyet rendkívüli jellege miatt részesítenek tiszteletben. A fétisekhez minden esetben mítoszok is kötődnek, amelyek nélkül ezek jelentősége nem érthető. Az első fétisek az első szerszámok lehettek. Az amulettek készítésének a jelentősége szinte ugyanaz. A közösségek fejlődése magával hozta a szabályok megjelenését is. A közösség összetartozását erősítette a totemben való hit, amelynek vallási jelentőségét jelzi, hogy a totem mutatja meg, honnan származik a törzs, és hogyan kell elfoglalnia helyét a világban. A törzs jólétét biztosítja a tabuk betartása. Ennek megszegése rosszkor indítja el a mana erőit, ez pedig szerencsétlenséghez vezethet.


Hans Küng: Szellemi egységben. Tudnak–e muzulmánok, zsidók és keresztények együtt imádkozni?

Az iszlámról szóló újabb könyvek sorában rendkívüli helyet foglal el Hans Küng tübingeni teológus műve. Behatóan tárgyalja mindazokat a történelmi, szociológiai és politikai kérdéseket, amelyek ma az „iszlám-kérdés" kapcsán felmerülnek. Ennél azonban fontosabb és igen érdekes az a mélyreható teológiai-vallási elemzés, amellyel e könyvben találkozhatunk. Megtanuljuk megérteni a Koránt – emellett pedig az iszlám fejlődését a különböző történelmi paradigmaváltásokon keresztül. Hogyan bontakozik ki az iszlám vallásosság fundamentalizmus és felvilágosodás között? Küng „a jövő lehetőségeivel" józanul zárja elemzését, amelyben jelentős szerep hárul a nyitott vallásközi párbeszédre. Tudnak-e például a muzulmánok, zsidók és keresztények együtt imádkozni?

A vallások hajlamosak rá, hogy szerfölött fontosnak gondolják magukat, pedig alapjában véve tudják: nem a vallások jelentik az emberiség eredetét és végső célját, hanem – és ebben zsidók, keresztények és muzulmánok egyetértenek – maga Isten. Abban a világban pedig, amely egyre inkább összenő, amelyben a világgazdaság globalizálódik és a különböző vallások többé nem távoli, idegen nagyságok, hanem a mindennapi, testközeli valóság részei, sokakban felmerül a kérdés: nincs-e vajon az egyes vallások hívői számára – a nagyon különböző tanítások és rítusok ellenére is – valami közös az egyazon etikai értékeken és normákon túl. Vajon nem fordulhatnak-e együtt, közös imában az egyetlen Istenhez?

Mivel tudjuk, hogy a zsidók, a keresztények és a muzulmánok ugyanahhoz az egyetlen Istenhez imádkoznak, már a második kérdésre kell felelnünk: szabad-e együtt imádkozniuk. Úgy tűnik, ez a kérdés nehezen megválaszolható, de nekem meggyőződésem, hogy a különböző vallású embereknek – de különösen a három ábrahámi vallás hívőinek – nemcsak hogy szabad, de gyakrabban együtt is kellene imádkozniuk. Természetesen mindig – még a keresztény közösségeken belül is! – lényeges különbségek tapasztalhatók az Istenről való gondolkodást illetően. Isten valósága azonban meghaladja az emberi felfogást és képzeletet, ezért az Isten-felfogások eltéréseinek igazából nem kellene útját állniuk az egyetlen Istenhez való közös imának.

Mi egyesít? Mi nehéz? Mi választ el?

Ennél jóval nehezebb annak a megválaszolása: hogyan lehet együtt imádkozni. Már a zsidóságról szóló könyvemben is kifejtettem: viszonylag kevés gondot okoz az, ha keresztények és zsidók a zsoltárokat, illetve más imákat a héber Bibliából vagy a zsidó hagyományból együtt akarják mondani. Akinek keresztényként volt már alkalma zsidó istentiszteleten részt venni, tudja, hogy a legtöbb imát éppenséggel együtt mondhatja velük, még ha a „Tóra" fogalmát – miként egyes zsidók is – inkább „egyházi törvényként" fogja is fel. És fordítva: sok zsidónak nem okozna leküzdhetetlen nehézséget a Miatyánkot a keresztényekkel együtt mondani, ez ugyanis lényeges elemeiben a héber Bibliához nyúl vissza.

S hasonlóképpen az sem okozhat teológiai nehézségeket a keresztények és zsidók számára, hogy a muzulmánokkal együtt elmondjanak egy pár szép imát a Koránból. Hiszen a Korán ragaszkodik ahhoz, hogy ugyanaz az Isten szólt Ábrahámhoz, a prófétákhoz, Jézushoz és Mohamedhez. És aki keresztényként egyszer már átélte a muzulmánok nagyhatású közös imáját, az tudja, hogy az Ábrahám Istene előtt való leborulás a maga számára is mély jelentéssel telítődhet, még ha a keresztény nem tesz is hitet ugyanolyan módon Mohamed mellett. És fordítva: idővel pontosan a diaszpóra-iszlámban – amelynek jelentősége az „ábrahámi" ökumené szempontjából egyre növekszik – fokozódhat a készség, hogy ajkán a zsidó vagy keresztény imák is az egyetlen végtelenül irgalmas Istenhez szóljanak. Mindez azt jelenti, hogy a három prófétai valláson belül mindig szabad út kell hogy nyíljék az együttes ima előtt az egy és ugyanazon Istenhez.

E közös ima összekapcsoló jegyei mellett kétségtelenül tisztában kell lennünk annak korlátaival is. Ahol egy vallásban annak specifikuma, a hitének teljességgel megfelelő sajátos és különös jut kifejezésre, ott nem lehet egy más valláshoz tartozótól elvárni, hogy egy ilyenfajta imában közösen nyilatkozzanak meg. Legjobb esetben is komolytalanul vagy ritualisztikusan tennék ezt, pusztán a más vallású barátaink iránti rokonszenvből, esetleg végiggondolatlanságból. Valójában azonban egyetlen zsidótól sem várhatjuk el, hogy Izrael Istenéhez intézett imáját a „Krisztus, a mi Urunk által" záradékkal fejezze be, és éppoly kevéssé várható el egy muzulmántól az „Atya-Fiú-Szentlélek" Szentháromság-formula használata. És fordítva: egyetlen kereszténytől sem kívánható, hogy a zsidókkal egybehangzóan Izraelt mint területi isteni kinyilatkoztatást a maga számára elismerje, vagy hogy az egyetlen Istenben való hitét összekapcsolja a Mohamed prófétában való hittel. Ebben az esetben a hit nem egyesítene, hanem merőben szétválasztana; nem kibékítene, hanem veszélyeztetné a másik identitását. Ezért aztán nagy vallásközi érzékenység szükséges a közös ima szövegeinek megfogalmazásakor és a közös ünnepek kialakításakor.

Vallásközi ökumenikus ima?

E kérdésben a keresztények között bizonyos fokú konszenzus van kialakulóban: „A vallásközi ima ?Isten szétszóródott gyermekei? összegyűjtésének kifejeződése, közös utazáson való részvétel Isten országának tökélyre vitelében… A közös imádkozás egyenlő a barátságra való meghívással, hogy a szerető Isten valóságát – aki a mi teremtőnk, megmentőnk és őrzőnk – egymással megoszthassuk. Ugyanakkor meghívást jelent arra is, hogy behatolhassunk Isten titkába, amely minden emberi intellektuális felfogást és megértést meghalad" – így szól az 1997-ben Boséban, az Egyházak Ökumenikus Tanácsa és a Vallásközi Párbeszéd Pápai Tanácsa által rendezett találkozó záródokumentuma.

Hogy mindez a távolabbi jövőben lehetséges lesz-e, csak Isten tudja. Hiszen az egyes vallások csak most kezdték el egymást megismerni, „egyháztani" tapasztalataikat megosztani egymással, illetve a közös imádkozás első tapintható lépéseit megtenni. És milyen sokáig tartott az is, amíg a különböző felekezetekhez tartozó keresztények felfogták, hogy mégiscsak tudnak együtt imádkozni!…

De mit tehetünk addig is? A teológusok és hittudósok célja, hogy a fennálló divergenciákat figyelembe véve a tényleges vallási konvergenciákat kidolgozzák. Ugyanakkor közreműködhetnének abban is, hogy az egyes vallások jó és használható imaszövegeit összegyűjtsék, és ezeket az esetleges közös imaalkalmakra lefordítsák. Emellett viszont állandóan új imákat is meg kell fogalmazniuk. Hogy pedig fogható példát adjak elképzelésemre, álljon itt végezetül egy olyan imaszöveg, amelyet zsidók, keresztények és mohamedánok együtt mondhatnának:

Rejtőzködő, örökkévaló, felbecsülhetetlen,

könyörületes Isten,

akin kívül nem létezik más isten.

Nagy vagy te és minden dicséretre méltó,

erőd és kegyelmed a mindenség alapja!

Te, az őszinte hűség és igazság Istene,

Ábrahámot, alázatos szolgádat választottad

tenger nép atyjának,

és a prófétákon keresztül szóltál népedhez.

Szenteltessék meg és magasztaltassék a te neved szerte a világban,

és legyen meg a te akaratod mindenütt, ahol

emberek élnek.

Eleven és jóságos Istenünk, halld meg imánkat!

Megsokasodtak bűneink.

Bocsásd meg nekünk, Ábrahám gyermekeinek

háborúinkat,

egymással szembeni ellenségeskedéseinket,

vétkeinket!

Szabadíts meg minket az ínségtől és ajándékozd nekünk a szabadságot!

Áldd meg, sorsunk Irányítója, az államok vezetőit,

hogy ne sóvárogjanak hatalom és dicsőség után,

hanem felelősségteljesen cselekedjenek

az emberek javáért és békéjéért!

Vezesd vallási közösségeinket és elöljáróikat,

hogy a szabadság üzenetét ne csak hirdessék,

hanem maguk is ennek jegyében éljenek!

Adományozd minekünk és azoknak is, akik nem

tartoznak hozzánk,

kegyelmedet és irgalmadat, és minden jót,

és vezess minket, élők Istene,

A helyes útra a te örök birodalmadban!

Szenkovics Enikő fordítása


Korom Imre: Görög katolikusok Erdélyben

Románok, de nem ortodoxok. Az erdélyi magyar katolikusok szemében – nemzeti hovatartozásuk folytán – meglehetősen idegenek, miközben ugyanannak az egyháznak a lányai-fiai. A román ortodox többség szemében az igaz hit elárulói, akik, mert kivonták magukat a pátriárka fennhatósága alól és Róma közigazgatása alá kerültek, egyértelműen „magyarbarátok", vagy legalábbis nem „jó románok". Ők maguk védelmezni akarják vallási identitásukat, miközben nemzeti közösségük felé igazolni akarják, hogy nem „árulók". Erdélyben jószerével ők az európai mércével is mérhető román kultúra létrehozói és fenntartói a 17–18. századtól kezdve, így hát történeti léptékű féltékenységgel, irritáltsággal is szembe kell nézniük a vallási többség részéről.

Történelmi háttér: Erdély a Habsburgok uralma alatt

A törökök felett aratott győzelme után az osztrák hadsereg 1690-ben megszállta Erdélyt. Az önálló Erdélyi Fejedelemség megszűnt, az erdélyi rendek Szebenben, majd Fogarason folytatott tanácskozások után 1688. május 9-én aláírták a „fogarasi nyilatkozatot". Ebben kijelentették, hogy Erdély visszatér Magyarországhoz, amelytől „az irigy sors" és némelyek nagyravágyása szakította el. Elfogadták továbbá Lipót király és utódai – mint örökös magyar királyok – oltalmát.

I. Lipót király (1657–1705) 1691. december 4-én kiadta a Diploma Leopoldinumot, amely szabályozta az uralkodó és Erdély viszonyát. A diploma biztosította Erdély belső önállóságát, a vallások szabad gyakorlatát és ezzel együtt az itt élő népek kulturális fejlődését is. Az erdélyi ügyek intézésére Bécsben külön kancelláriát állítottak fel, amely teljesen független volt a magyar kancelláriától.

Miután Erdély a Habsburgok uralma alá került, a katolicizmusra nézve sérelmes törvényeket lassanként hatályon kívül helyezték. 1716-ban a gyulafehérvári püspökséget újra betöltötték, és visszatérhettek a jezsuiták is.1

A kis zsinat

Az Erdélybe bevonuló hadsereg tábori lelkészeinek legnagyobb része jezsuita szerzetes volt. Ezek szinte azonnal bekapcsolódtak a lelkipásztorkodásba, miközben a román ortodox papok körében az unió – a Rómával való egyesülés – gondolatát terjesztették.

A jezsuita Baranyai Pál László, Gyulafehérvár plébánosa felvette a kapcsolatot a város ortodox metropolitájával, és igyekezett őt az uniónak megnyerni. I. Lipót 1692. augusztus 23. kelt dekrétuma az unióra lépő román papoknak ugyanolyan kiváltságokat ígért, mint amilyenekkel a római katolikus lelkészek rendelkeztek.2 Ezek az adómentességet, a lakáshoz való jogot, valamint azt a kiváltságot foglalták magukba, hogy az unitus papok fölött, a latinokhoz hasonlóan, kizárólag az egyházi bíróság ítélkezhetett. A jezsuiták a Bécsből kapott felhatalmazás alapján az unió esetére politikai jogokat ígérgettek a románoknak, s nemcsak a papoknak, hanem a világi híveknek is.

Végül, hosszas előkészület után, Teofil érsek tizenkét esperessel 1697 márciusában értekezletet – úgynevezett „kis zsinatot" – tartott Gyulafehérváron. A főpásztor és az esperesek hosszas tárgyalások után a második ülésen, 1697. március 21-én kimondták az uniót. Kijelentették, hogy elfogadják és vallják mindazt, amit a római katolikus anyaszentegyház hisz és vall, de különösen azt a négy hittételt, ami eddig őket elválasztotta a római egyháztól: a pápa főségét, a tisztítóhely létét, a kovásztalan kenyér érvényes használatát a szent liturgiában, és a Filioque tanát – vagyis azt, hogy a Szentlélek a Fiútól éppúgy származik, mint az Atyaistentől. Az unióra lépett román papság viszont kikötötte, hogy az unitus lelkészek nemcsak azokat a jogokat és kiváltságokat kapják meg, amelyek a római katolikus papokat megilletik, hanem azokat is, amelyekkel a három erdélyi protestáns felekezet lelkipásztorai rendelkeznek; minden községben, amelyben unitus lelkész él, építsenek lelkészlakást; a papok pedig kizárólag a püspöktől függjenek, világiak ne rendelkezzenek velük, mint eddig. E három pont mellett a „kis zsinaton" részt vevők azt is kikötötték, hogy amíg az ortodoxok a Iulianus-naptárt fogják használni, ők se vezessék be a Gergely-naptárt. Hangsúlyozták, hogy a keleti rítust és fegyelmet továbbra is maradéktalanul és változtatás nélkül fenn akarják tartani. Kérték, hogy az unitusok számára minden községben építsenek templomot. Kikötötték a maguk számára, hogy az országban nem megtűrtek (tolerati), hanem a haza bevett fiai (patriae filii recepti) legyenek.

Teofil érsek és az esperesek a „kis zsinatot" 1697. június 10-én megismételték, az uniós nyilatkozatot megerősítették. Teofil zsinata nemcsak a papoknak, hanem a híveinek is jogokat követelt. Legfontosabb kérése az volt, hogy a románok előtt is nyissák meg a katolikus iskolák kapuit: „A római egyházzal egyesült román híveknek adják meg a lehetőséget, hogy ugyanazokat a tisztségeket töltsék be, mint az a többi nép és vallás fiainak meg van adva, és gyermekeiket engedjék be a latin egyház iskoláiba, bármilyen különbségtétel nélkül."3

Baranyai a nyilatkozatot latinra fordította és felterjesztette Lipót császárnak. Ám mielőtt Bécsből válasz érkezett volna, Teofil 1697 júliusában meghalt. Az általa kezdeményezett unió nem lépett életbe, s azt sem a pápa, sem a király nem erősítette meg.4

1698 októberében a zsinat újból összegyűlt – most már Atanasie Anghel elnöklete alatt, ugyancsak Gyulafehérváron. Akkor 2270 pap írta alá a katolikus hitvallást és jelentette ki csatlakozását a katolikus egyházhoz. A Szentszék 1700-ban elfogadta a románok uniójáról szóló nyilatkozatot. A kezdetek érdekessége az volt, hogy egy jezsuitát neveztek ki a görög katolikus püspök mellé, aki felügyelt a tanítás tisztaságára és a hit egységére. Ő volt az úgynevezett causarum auditor. Atanasie Anghel halála után hét évig nem volt betöltve a püspöki szék. Ezalatt jezsuiták vezették a görög katolikusokat.

1721. június 15-én XIII. Ince pápa a Ratione congruit kezdetű bullájával fogarasi székhellyel egyházmegyét állított fel az egyesült románok számára.5 A püspök Gheorghe Pataki lett. Őt követte a püspöki székben Inochentie Micu-Klein. Micu-Klein püspöksége nem volt hosszú életű, mivel súlyos nézeteltérései voltak a Fogarason lakó szászokkal és magyarokkal. Ezért lemondott, visszavonult Rómába, és ott is halt meg 1768-ban. A kialakult helyzet orvoslása érdekében a Szentszék a püspöki székhelyet áthelyezte Balázsfalvára.6

A Szentszék tovább fejlesztette az egyesült román egyházat

1748. július 12-én a Congregatio Consistorialis vikáriust (helynököt) adott Nagyváradnak. Az új apostoli kormányzó Meletiu Kovách volt.7 1777. június 16-án VI. Piusz pápa az Indefensum personarum kezdetű bullájával a nagyváradi vikariátust önálló egyházmegyévé emelte, majd Fogarassal együtt az esztergomi érsek joghatósága alá rendelte.8

1853. november 26-án a szentszéki rendelkezések új joghatósági helyzetet teremtettek. Boldog IX. Piusz pápa Ecclesiam Christi ex omni lingua kezdetű bullájával metropolitát adott az egyesült román egyháznak. Fogarast érsekségi rangra emelte és két suffraganeus püspökséget is joghatósága alá adott: Lugost és Szamosújvárt.9 A 19. század végére az egyesült román egyház teljes hierarchiával rendelkezett. A századfordulóig három tartományi zsinaton (1872, 1882, 1900) szabályozta belső életét.10

1927. május 10-én létrejött a Szentszék és a román állam közötti konkordátum, amelyet a Vatikán részéről Pietro Gasparri bíboros államtitkár, Románia részéről pedig, Vasile Goldis kultuszminiszter írt alá. A konkordátumot a görög katolikusok akarták, mert 1918 után megváltozott a helyzetük az összrománság körében: Erdély bekebelezése után az erdélyi görög katolikus románok kisebbségbe kerültek az ortodoxokkal szemben. A konkordátummal a görög katolikusok gyakorlatilag addigi előnyeiket próbálták megvédeni, annak dacára, hogy az ortodox egyház a maga rendjén nemtetszését fejezte ki a konkordátumtervezettel kapcsolatban, jóllehet az jogaiban csorbította az ősi latin szertartású gyulafehérvári egyházmegyét és általában a magyar ajkú, latin szertartású püspökségeket.11

1930. június 5-én a Sollemni conventione kezdetű apostoli konstitúcióval a Szentszék létrehozta a máramarosi püspökséget Nagybánya székhellyel. Ugyanebben a konstitúcióban a gyulafehérvár-fogarasi metropolita érsek joghatóságát kiterjesztette a Kárpátokon túli román területekre is.12

A kommunizmus avagy a vértanúság évei

1948. december 1-jén Romániában a 358. számú kormányrendelettel a görög katolikus egyházat törvényen kívül helyezték.13 A történészek véleménye szerint a parancs Moszkvából érkezett. Felszámolták a görög katolikus hierarchiát, a püspököket bebörtönözték, nagy részük ott is halt meg. Azokat a papokat, akik nem voltak hajlandóak az ortodox egyházban szolgálatot teljesíteni, meghurcolták.

A görög katolikusok anyagi javait: templomaikat, intézményeiket, birtokaikat az ortodox egyház vette át, és a híveket is a maga kebelébe olvasztotta be. A hívek közül azoknak, akik nem lettek ortodoxszá, a szentségeket a latin egyházban szolgáltatták ki, vagy a titokban működő úgynevezett földalatti egyház vállalta magára lelki gondozásukat. Gerald O?Hara apostoli nuncius egy december 4-én írt levelében tiltakozott az önkényes cselekedet ellen. A nuncius az alapvető emberi jogokra hivatkozott, a válasz – az országból való kiutasítása volt.14

Az 1989-es változások következtében a görög katolikusok ismét szabadon működhetnek, de az újrakezdés – mint mindenben – nem megy könnyen. Sok a konfliktus az ortodox egyházzal, az erdélyi falvak román közösségei ismét megoszlanak vallásilag, ami sok feszültséget okoz.

Az ortodox egyház „kettős mércével mérő" kenetességgel úgy tünteti fel az erdélyi románság egyesülését Rómával, mint a jezsuita befolyás alatt álló pápai hatalomvágy ördögi művét, amelynek a szegény, kisemmizett román nép szerencsétlen áldozata lett. Hivatalos állásfoglalásaikban mindent megígérnek a testvériség és béke nevében, a tettek szintjén annál nehezebben halad az egységfolyamat. Kiadványaikban, könyveikben valóságos rágalomzáport zúdítanak a katolikus – és a görög katolikus – egyházra.15

Kérdés, hogy a jövőre nézve mi lehet ezeknek az egyházaknak a szerepe Krisztus titokzatos testének egészében? Nemcsak az, hogy hidat képezzenek a mindkét felől gazdag lelki hagyományokkal rendelkező Kelet és Nyugat között, hanem az, hogy saját értékeiket, teológiai-liturgikus gazdagságukat megismertessék és megszerettessék nemcsak saját híveikkel, hanem minden kereszténnyel. Ezek a saját jogú (autokefál) egyházak bizonyítják, hogy a nyugati-katolikus egyház a maga története folyamán mindig megtalálta a dialógus módját. Egyházunk ma is párbeszédet folytat a különböző keresztény és nem-keresztény közösségekkel, bízva abban, hogy Isten kegyelméből – és az ember hathatós közreműködésével – valóra válik Krisztus óhaja: „Hogy egy akol legyen és egy pásztor."

Jegyzetek

1 Pirigyi István, A magyarországi görög katolikusok története. Nyíregyháza 1990, 100–101. A Diploma Leopoldinum teljes szövegét lásd in: Lupas, Ioan, Documente istorice transilvane. Cluj-Napoca 1940. 439.

2 Nilles SJ, Nicolao, Symbolae ad illustrandam Ecclesiae Orientalis in terris coronae S. Stephani, vol. I/II, Innsbruck 1885. 164. In: Somesan, Maria, Începuturile Bisericii Române Unite cu Roma. Bucuresti 1999. 36.

3 „Valachi saeculares Romanae Ecclesiae uniti ad omnis generis officia, quemadmodum aliarum in patria receptarum nationum et religiorum homines, promoveantur et applicantur eurumque filii ad scholas latinas catholicas et ad fundationes scholasticas sine discrimine suscipiantur.", In: Somesan, i.m. 37.

4 Pirigyi, i.m. 101–102.

5 Bullarium Pontificium Sacrae Congregationis de Propaganda Fide, Romae, Typis Collegii Urbani, 1839–1841, vol. I. 3–6.

6 Timkó Imre, Keleti kereszténység, keleti egyházak. Budapest 1971, 342–344. lásd még: A. King, The Rites of Eastern Christendom with a forward by His Grace The Apostolic Delegate to Great Britain, Rome 1948. vol. I., 40.

7 Benedictus XIV Synodo diocesana, Lib. II. cap. XII„ no. 5, Fonti vol. 8, 505.

8 Fonti, series I., vol. 8. 506, 559–560, valamint Schematismus historicus Venerabilis Clerii diocesis Magno-Varadinensis graeci ritus catholicorum pro anno iubilari 1900, M. Varadini 1900, 25–32.

9 Ius Pontificium de Propaganda Fide, Cura ac studio Raphaëlis de Martinis. Romae 1888–1909, vol. 6, pars I., 203–209, Fonti, vol. 8. 481–482, Mansi vol. 42, 619–626., valamint Declerq, C., Notae historicae circa fontes iuris particularis Orientalium Catholicorum, In: Apollinaris, 4 (1931), 413–415.

10 V.ö. Timkó Imre, 344., valamint Decretele Conciliului Prim si al Doilea ale Provinciei Bisericesti Greco-Catolice de Alba Iulia si F?g?ras. Blaj 1927. 82.

11 Sollemnis Conventio inter Sanctam sedem et Romaniae regnum, (1927. május 10.) In: AAS, 21 (1929), 441–451., vagy Monitorul Oficial 151/1929. június 12. Ezzel kapcsolatban lásd még: Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története. Kolozsvár 1993. 160–161., valamint B?lan, Nicolae, Biserica neamului si drepturile ei. Sibiu 1928, 36–38; 47–53.

12 AAS 22 (1930), 381–386.

13 V.ö. Nagy László, 119.

14 „Piú volte, la Nunziatura ha avuto il doloroso dovere, di ricordare al Governo Romeno che stava violando uno dei diritti piú fondamentali del`uomo. {…} La Nunziatura Apostolica é constretta a protestare una volta di piú conto questo novo atto di ostilitá dell Governo della Repubblica Popolare Romena, nei confronti della religione cattolica", in: Ambasciata di Romania presso la Santa Sede, La Romania e la Santa Sede – documenti diplomatici, Libreria Editrice Vaticana 2000. 211.


Ezzel kapcsolatban lásd: Arhiepiscopia Ortodox? Român? Alba Iulia, De la suferinta desp?rtirii la bucuria reîntregirii. Alba Iulia 1998.


Könyv


Puskely Mária: A keresztény Európa szellemi gyökerei. Az öreg földrész hagiográfiája

(Bereczki Gyöngyvér)

Újabb könyvvel ajándékozta meg olvasóit Puskely Mária szerzetesnő. Műfaját tekintve leginkább a kézikönyvek közé sorolható. Európa keresztény gyökereiről beszélni, amikor annyira aktuális ez a téma, amikor az EU-„alkotmány" kapcsán is vita tárgyává lett a keresztény kifejezés létjogosultsága a szövegben…

Puskely Mária vallja, hogy Európában gyökereiig keresztény kultúra alakult ki. Történelmi tény, hogy ezek a szellemi gyökerek – akár tagadjuk, akár elfogadjuk – mélyen keresztények.

Bevezetőjében azt a négy szempontot sorolja fel, amelyek alapján könyvét megírta/szerkesztette. Ezek közül az első: beszélnünk kell szentjeinkről, az egyes európai népek, nemzetek igazi nagyságairól. A második szempont az volt, hogy a válogatás ökumenikus legyen, amely mintegy „megszólítja" a nyugati és keleti keresztény egyház és kultúrkör szentjeit.

Az író sajátos szempontja volt, hogy elsősorban a kevésbé ismert szenteket igyekezett bemutatni, míg a „híres", közismert szentekről kevesebb szó esik. A liturgikus felsorolásban ezekre általában csak utalás történik, hogy a szerző bővebben bemutathassa a más kultúrkörhöz, nemzethez vagy népcsoporthoz tartozó keresztény példaadókat, akikről igen keveset vagy semmit sem tud a társadalom.

A magyar szentek csak néhány oldalt tesznek ki a nagy munkából, hiszen róluk bőséges magyar nyelvű irodalom ismeretes, ezért a szerző csak a közelmúltban kanonizáltakra összpontosít. A könyvben azokat a szenteket, vértanúkat és hitvallókat, szüzeket és hitvestársakat mutatja be tudományos hitelességgel, akik kontinensünk értékeit, kultúráját hordozták, gyarapították, és örökségként ránk hagyták. Tudatosan kerüli a legendás elemeket és csak ott tesz róluk említést, ahol más forrás nem áll rendelkezésre.

Az egyes fejezetek földrajzi zónák szerint mutatják be a térség szentjeit, időrendi sorrendben. Minden fejezetet történeti bevezető előz meg, ezeknek szerzője Vörös Károly. A bevezetők segítenek az olvasónak abban, hogy otthonosabban eligazodjék a tárgyalt kor történeti, szellem- és kultúrtörténeti világában.

A 736 oldalas munkát helyenként színes ábrák lazítják: ikonok, festmények, illetve oltárképek, amelyek a tárgyalt szenteket ábrázolják. A könyv élvezetes olvasmány teológiai és történelmi érdeklődésű olvasóknak egyaránt.

(Kairosz, 2004)


Andrei Marga: Filosofie si teologie astăzi (Filozófia és teológia ma) (Fodor György)

Olyan tudós filozófus-professzor újabb könyve látott napvilágot, akinek hiteles européer gondolkodása és ügybuzgósága nem kis szerepet játszott abban, hogy a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetemen betöltött rektori mandátumai idején megalakulhatott – időrendi sorrendbe állítva – az ortodox (1992), a görög katolikus (1993), a református (1994), a római katolikus (1995) teológiai fakultás, illetőleg a Moshe Carmily Judaisztikai Tanulmányok és A Zsidó Nép Történelme Intézet.

A kötet első részének („Tanulmányok és beszédek") keretében a következő témákban olvashatók Marga gondolatmenetei: Kulturális monumentalitás, A teológiától a lehetséges lelkiismeretig, Egzisztenciális fordulat a filozófia és a judaizmus között, a Biblia monumentális fordítása, Modernizmus, vallás, kultúra, Krisztológia ma. „Intézményi események" címet adott a második résznek, amelyben arról értekezik – többek között –, miért létesítették a Biblia-tanulmányok központját, míg a harmadik részben („Az erkölcsi indoklás") két előadását tette közzé: Szolidaritás és cselekmény. Európa és az Amerikai Egyesült Államok (2003), Az egyetem működésének etikai vonatkozásai (2004).

Az összeállításban megtaláljuk a szerzőnek azt a beszédét is, amelyet 2004. február 18-án Franz König bíboros díszdoktor-avatási ünnepségén mondott el, valamint a 2004. május 14-i beszédet (Walter Kasper bíboros díszdoktorrá-avatása). Az utóbbiból azt is megtudhatjuk, hogy az elmúlt tíz esztendő folyamán több olyan rangos nemzetközi tudós szaktekintély nyerte el a kolozsvári tudományegyetem díszdoktori címét, mint Wili Jäger heidelbergi matematikus, Richard Ernst zürichi és Achim Müller bielefeldi vegyészek, Franco Pedrotti camerinói biológus, Mario Panizza páduai földrajzkutató, Jacques Le Goff párizsi, Harald Zimmermann tübingeni és Glatz Ferenc budapesti történészek, Rajmond Boudon párizsi és Georg Weber münsteri szociológusok, Ulrich Neisser atlantai pszichológus, Paul Ricoeur párizsi, Richard Rorty stanfordi, Manfred Riedel erlangeni és Manfred Frank tübingeni filozófusok, Shlomo Avineri jeruzsálmi politológus, Boris Bobrinsky párizsi és Bölcskey Gusztáv debreceni teológusok, illetőleg Jakubinyi György szentírás-szakértő, Paul Philippi erdélyi lutheránus teológus és történész, valamint Erdő Péter és Thomas Spidlik teológusok.

Ugyanebben a köszöntőben – amely a Krisztológia ma cím alatt olvasható a könyvben – Andrei Marga hangsúlyozza: „érveléseinkben (ti. a díszdoktori cím adományozásának előterjesztésekor – F. Gy.) tekintettel voltunk a tudomány, a filozófia és a vallás közötti viszonyban történő változásra, melynek következtében megnövekedett a vallás súlya, fontossága. A legnagyobb arányú mozgalmak napjainkban a vallásból formálnak létjogosultságot, a teológusokra pedig most óriási felelősség hárul. Őeminenciája Walter Kasper bíboros kivette részét e változásból, valamint a teológiai és filozófiai gondolkodásnak az emberiség dilemmáiba való beavatkozásából."

Érdekes, alaposan dokumentált és tudományossága mellett is közérthető nyelvezettel megírt, ezúttal háromnyelvű (román, angol, német) kötettel ajándékozta meg az olvasókat a Szentírás és a teológia terén is otthonosan mozgó Andrei Marga.

Lelki motivációival kapcsolatban a tudós szerző az előszóban megvallja, hogy Religia în epoca globalizării (Vallás a globalizáció korszakában, 2003) című könyvének kiadása után és a korszakalkotó, Habermas és Ratzinger közötti müncheni vita (2004. január 28.) következtében filozófiai érdeklődése „természetszerűleg" fokozottan fordult a teológia kitárulkozásai felé.

(Editura Fundatiei pentru Studii Europene, Kolozsvár, 2005)


Laptestvérek

(Vigilia 2005/9, Egyházfórum 2005/3)

A Vigilia szeptemberi száma a harmadrendekkel foglalkozik: A II. vatikáni zsinat újra fölfedezte, hogy a tökéletesebb életre való törekvés nemcsak a szerzetesek kötelessége, hanem minden hívő keresztény feladata, megvalósítható egy átlagos emberélet körülményei között is, írja Lukács László A világban másként című bevezetőjében, amelyben a témaválasztást magyarázza s a témát teológiailag megalapozza. Szó van a világi domonkos közösségekről (Murányi Nikolett), a ferences világi rendről (Wolsky Albert), a teréziánus Kármel világban élő rendjéről (Vén Emőke Terézia), a bencés oblációról (Sárosi Attila Pál) s a ciszterci oblációról (László Ágota). A szerzők az illető közösség tagjai, vezetői, jó ismerői, az egyes írások jó és alapos áttekintést adnak annak a rendnek a lelkiségéről, amelyhez az illető harmadrend tartozik, s bemutatják nemcsak a magyar egyházi helyzetet, de a világegyházban elfoglalt helyéről is szót ejtenek, s a történelmi folyamatba is elhelyezik (harmad)rendjüket a szerzők.

A jezsuita rendnek nincs harmadrendje, így a világban élők közösségeiről szóló beszámolók sorában nem kapott helyet, de róluk szól A Vigilia beszélgetése: Lukács Jánost, a Jézus Társaság magyarországi tartományának új, fiatal elöljáróját Zimányi Ágnes kérdezi. A jelenlegi helyzetet értékelve (visszalépés vagy előrelépés tapasztalható-e jelenleg a világegyházban) mondja Lukács János SJ: „Nem tartom hasznosnak ezt a megkülönböztetést, mert óhatatlanul átvezet a világegyházat megosztó, terméketlen konzervatív-liberális ellentétbe. A zsinat kéri a visszatérést a keresztény élet forrásaihoz meg az ?eredeti szellemiséghez?, és egyúttal az alkalmazkodást is a mai időkhöz. Nemcsak az emberi méltóságot, az evangéliumot is meghamisítják azok a ?konzervatív? csoportok, amelyek egy hiányosan megértett ?valódi? kereszténység nevében részletkérdéseket ragadnak ki a múltból, melyek alapján nagy magabiztosan ítélnek meg boldog-boldogtalant. Ugyancsak sok kár keletkezik, amikor egy-egy helyzet kezelésében – ?liberális? módra – a felelős, felnőtt ember fikciója elhomályosítja a valóságot, aminek következtében rejtve maradva erősödhet az önzés, kényelemszeretet, önigazolás vagy harag ezernyi rafinált változata. Magyarországon különösen nagy a zűrzavar, mert a zsinat megkésett befogadása miatt szinte egymásra csúsztak történelmi korok, amelyek különben időközben az egyház nyugati részén is elég gyorsan váltják egymást. Így egészen egyszerű kérdések óriási jelentőségűvé válnak. Például: milyen ruhát vegyek fel? A papi-szerzetesi ruha az egyik fiatal számára bizonyos merevséget, életidegenséget jelent, amit kerülni igyekszik, mert gyerekkorában régimódi, megközelíthetetlen, tekintélyelvű egyházzal találkozott, inkább hajlik a civil ruhát felvenni, mert ez fejezi ki vágyát, hogy az emberekkel személyesebb kapcsolatba kerülhessen. Mások számára a ruha a tanúságtétel eszköze, és persze az is igaz, hogy a kézzelfogható külső jelek különösen fontossá válnak a posztmodern módra szétesett, minden egyértelműséget nélkülöző világból érkező növendékek számára, akár a fontosabb értékek rovására. Sok bölcsesség kell az ilyen egyszerű helyzetek kezeléséhez, hogy ne múltunktól való menekülés határozza meg a viselkedésünket, hanem életformánk lényege fejeződjön ki: ilyenkor lehet Jézus példáját fontolgatni, vagy az első jezsuitákét, akik maguk is szembesültek ugyanezekkel a kérdésekkel." Lukács János SJ e gondolatsort folytatja a riporter következő kérdésére, vajon ez azt jelenti-e, hogy nincsenek mindenkire érvényes megoldások: „Igen, bár nem abban az értelemben, hogy mindenki önkényesen azt teszi, ami neki tetszik. Általában érvényes megoldások nincsenek, de közös út van." Rendtartományfőnöki terveiről inkább csak általánosságban olvashatunk az interjúban, hiszen e minőségében az út elején áll Lukács János, s az erdélyi tervekről sem hallunk. Saját legfőbb feladataként a rábízottakért végzett imát nevezi meg, mint ami minden elöljáró legfőbb kötelessége. „Korábban úgy gondoltam, Szent Ignác ezt csupán illemből tette az első helyre. Mára elég jól megértettem, miért olyan fontos. Az elöljáró alapvető feladata, hogy felül tudjon emelkedni az akadályokon, amelyek Isten akaratának megtalálását megakadályozzák. Rendtartományunkat olyan szemmel kell néznem, mint aminek egyetlen célja, hogy Jézus Krisztus művét folytassa. A személyes kérdéseket, a gazdasági ügyeket ebből a nézőpontból kell szemlélni, hogy a szerteágazó kérdésekben ennek az alapvető igazságnak megfelelően tudjak dönteni. Ehhez aztán nagy szükség van az imádságban eltöltött időre." (bm)

Az Egyházfórum idei 3. számából: A kirekesztettek püspöke. Tíz éves Jacques Gaillot virtuális püspöksége – Katharina Haller írása. Jacques Gaillot püspököt 1995. január 12-én Rómába rendelték. A „procedúra" nem tartott még fél órát sem, a döntés hamar megszületett: „másnaptól, január 13-tól, péntektől, Ön többé nem Evreux püspöke". Gaillot püspök a neki felajánlott demissziót nem írta alá, így Partenia címzetes püspökeként az algériai sivatag „száműzöttje" lett. Írásbeli ítélet nincs, Jacques Gaillot nem lett a hivatalából elmozdítva. Meisner bíboros tehát helytelenül állította, hogy Gaillot-t az egyházi tanítástól való eltávolodás miatt elmozdították volna. Gaillot a szabadság hírnöke, nála a személyes felelősség és döntés áll az előtérben. Számos állásfoglalása, konkrét akciói és tiltakozásai az embertelen törvények és adminisztrációs kényszer ellen természetesen zavarják az egyház és az állam közötti harmóniát. Éles kritikája az akkori belügyminiszter restriktív bevándorlási törvénye és befolyásos római körök intervenciói ellen volt a meghatározó abban, hogy Parteniába száműzték címzetes püspöknek. Leváltását sok keresztény és nem-keresztény igazságtalanságként élte meg, és mély sebeket hagyott maga után. Jacques Gaillot számára a sivatagba való elűzetés egy új kihívás. Nem rezignált, nem ül ölbe tett kézzel. Amikor Evreux-t elhagyta, Párizsba ment a Dragon utcába, és hajléktalanokkal, tartózkodási engedély nélkül élő emberekkel lakott egy általuk elfoglalt, üresen álló katolikus iskolában. Otthona ma Párizsban van, egy egyszerű kis szoba egy keresztény közösségnél, amelynek tagjai őt mint testvért fogadták be. Márpedig ez így van! – Vagy mégiscsak másképpen? – kérdezi Malte Faber és Reiner Manstetten. A tudománynak és a vallásnak van egy lényeges közös vonása: mindkettőt közösségben művelik. A tudományhoz hozzátartozik a tudományos közösség (scientific community); a valláshoz pedig az egyházközség (mint a kereszténységben) vagy pedig a sangha (mint a buddhizmusban). A misztika esetében e tekintetben másképp áll a dolog. Misztikus tapasztalatokra olyasvalaki is szert tehet, aki egyetlen vallási közösséghez sem tartozik. S még ha valaki történetesen valamely csoport tagjaként járja a misztika útját, a lényeges tapasztalatok birtokába akkor is egymagában jut el, és önmaga számára tesz szert anélkül, hogy másokkal is beszélne minderről. Az, hogy kölcsönösen kicseréljük saját gondolatainkat, hogy párbeszédet folytassunk, megbíráljuk és helyesbítsük egymást, mindez a misztika számára nem ugyanabban az értelemben lényeges dolog, mint a vallás és a tudomány esetében. Noha fellelhető bizonyos ellensúly mester és tanítvány viszonyában is, ez azonban nem helyettesíti a közösséget. Ezenkívül továbbra is fennáll a következő nehézség: ki az, aki adott esetben felülbírálja és helyesbíti a mestert? A jövő misztikusáról – Pierre Teilhard de Chardin-ről – ír Günter Schiwy. Teilhard de Chardin tanítása ma is időszerű. Életében az egyház mellőzte, halála (1955) után azonban, írásai megjelenését követően, egyik napról a másikra világhírű lett. A II. vatikáni zsinat „rehabilitálta". Azóta a „hivatalos egyházban" agyonhallgatták, majdnem elfelejtették a francia jezsuitát és evolúció-kutatót. (jt)


Fogassy Judit SDSH: „Vegyétek és egyétek" (Ozsváth Judit)

A II. János Pál pápa által az eukarisztia éveként meghirdetett 2005-ös esztendőhöz kapcsolódó hitoktatáshoz kíván katekétikai segédanyagot szolgáltatni ezzel a kiadványával Fogassy Judit. A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Hitoktatási Bizottságának munkatársa egy „multifunkcionális" könyvet szerkesztett tulajdonképpen, amit sokan sokféle módon forgathatnak: haszonnal olvashatják, festhetik kisebbek és lapozhatják nagyobbak – tehetik ezt egyedül vagy plébániai, iskolai, baráti, családi és másféle közösségben, katekétával vagy nélküle is. Nem tankönyv és nem lelki olvasmány, inkább csak „útikönyv", mely az eukarisztia misztériumához próbálja közel vinni a jószándékú kereső embert. Amint azt a bevezetőben írja, munkája „csupán segédanyagnak tekinthető, amelynek az a célja, hogy még nagyobb vágyakozást keltsen a szívünkben az Úr iránt, az Ő belé vetett hit közös megünneplése iránt és az Ő eukarisztikus közössége iránt". Erénye mindenképpen, hogy nem „kívülről" vezet, hanem a saját, belső út megtalálását célozza meg. Ezt szolgálják az egyes témákat, kisebb egységeket lezáró, elmélkedést segítő kérdések vagy a közbeékelt feladatlapok, naplóvázlatok és természetesen az utolsó rész egyéni és közösségi imái.

A könyv nem a „programozott" hitoktatás meghatározott időkeretben zajló tanóráihoz használandó segédanyagnak készült elsődlegesen, kis egységei mégis szem előtt tartják – nagyon helyesen egyébként! – a „megszokott" tanításnál követni kívánt oktatói és nevelői célokat is. Bár erről szó nem esik sehol, a legtöbb négy-ötoldalas „lecke" szerkezetében felismerhető, hogy a szerző saját szerzetesi közössége, a Jézus Szíve Nővérek Társaságának tagjai által kidolgozott öt pont szemléltető módszert használja. Érthető módon a módszer második pontját, az illusztrált magyarázatot itt a Biblia és a katekizmus tanítására épített elbeszéléssel helyettesítette (bár minden anyagban találunk általa rajzolt hangulatos ábrákat is), a többi pillér – az érdeklődés felkeltése, az élettel való kapcsolat, a heti (vagy napi) gyakorlat és az ismétlő összefoglalás – szinte mindegyik egységből visszaköszön. Különös nyomatékkal foglalják össze az ismertetett anyag lényegét a „leckéket" lezáró, keretben hozott gondolatok.

A Biblia és az egyház eukarisztiával kapcsolatos tanításának rövid ismertetése után négy nagy egységre tagolódik a könyv: az első a leginkább katekézis-jellegű, az ebben megjelölt tíz témát főképpen lelkipásztoroknak, katekétáknak, felnőtt hívőknek ajánlja a szerző – homíliákban, külön lelkigyakorlatokon, szülői értekezleteken vagy szentségimádások bevezetőiben alkalmazhatók. A második részben a gyermekek és fiatalok katekézisét segítő színezőket és munkalapokat találunk, míg a harmadik egység kifejezetten a családok részére készült. Érdekes és minden bizonnyal rendkívül hasznos a Családi élet és a szentmise liturgiája címmel szerkesztett munkalap, amely a szentmise részeihez kapcsolódóan tesz fel az egyéni és a családi élet felülvizsgálatára indító kérdéseket, majd ezek nyomán új elköteleződésekre indít. A negyedik rész különféle imaalkalmakra (szentségimádásokra, családi liturgiákra, lelkinapokra, éjszakai virrasztásokra) kialakított vázlatokat tartalmaz. Nem kész sablonok ezek, igény szerint alakítható valamennyi, ám közös vonás bennük, hogy nem csak elmondott imákat, hanem komoly önvizsgálatot is kívánnak az ilyen liturgikus cselekményekbe bekapcsolódóktól.

A könyvet hosszú évek óta katekézissel foglalkozó ember szerkesztette, aki jól ismeri az Isten felé vezető úton haladó lelket. Ezen az úton az eukarisztikus Jézus a legfontosabb társa az embernek, így Fogassy Juditnak az eukarisztia katekézisével kapcsolatos kötete nemcsak a 2005-ös esztendőben, de minden időben hasznos kézikönyv marad.

(Szent István Társulat – Budapest, 2005)


„Az Isten fiatal, nyitott, jószívű és abszolút korrekt". Koch Sándor magyarországi virológus-professzorral Ozsváth Judit beszélget

Azt kérték tőle, hogy az emberi szellem keletkezéséről tartson előadást Győrben, a 47. Magyar Pax Romana Kongresszuson. Közvetlen hangon szólalt meg, és nem csak a megjelölt témáról beszélt. Az emberről. Arról az emberről, akinek barátja az Isten. Végig úgy éreztem, mondandójának ő maga a leghitelesebb „szemléltető eszköze". A nyolcvanéves tudós szelleme szédítő magasságokban szárnyal, miközben egész lénye térden áll a nagy Barát előtt. Örömmel vállalta az interjút. A győri Klastrom Hotel Barokk Termében egészen megnyílt előttem – azaz előtted, Kedves Olvasó.

Ozsváth: Milyen útravalót csomagoltak az otthoniak a Sándor bácsi „tarisznyájába"?

Koch: Először is rendkívül hálás vagyok az Úristennek, mert olyan génállománnyal tarisznyált fel, amelyik lehetővé teszi, hogy 81. évemben is itt üljek és beszélgessek, ahelyett, hogy – mint egy rendes, tisztességes férfi – 65 éves koromban meghaltam volna. A családom… Induljunk a Koch-ágon. Dédapám Frankhonból települt Zomborba még Mária Terézia idején – harisnyakötő és kékfestő mester volt az öregúr. Aztán Kolozsvár felé vezetnek a szálak. Dédapám két fia egyetemi tanár lett. Koch Antal akadémikus a kolozsvári egyetemen volt geológus-professzor, onnan Szegedre, majd Budapestre került. Antal bácsi a magyar geológia és paleontológia egyik megalapítójaként szerepel ma is a tudománytörténetben. Dolgozott Herman Ottóval, és Brassai Sámuellel is Kolozsváron. Szintén Kolozsváron született és a városban töltötte gyermekkorát Koch Ferenc szerveskémikus nagyapám. Ő ott még nem vitte a tanárságig, mert fiatal volt, amikor Budapestre kerültek. Nagyapám húsz évvel volt fiatalabb Antalnál, ezért „Antal bátyámnak" szólította a saját testvérét. Antal bácsiról tantermet is elneveztek a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen; a Földtani Intézet is nagy tisztelője, mert ott is fontos dolgokat művelt az öregúr. Nagyapám nem futott be ekkora karriert, ő a budapesti Tanárképző Főiskolának volt tanára és igazgató-féléje is.

Apai nagyanyám szintén erdélyi volt, Ady Csinszkájának nagy barátnője. Édesapám mesélte, hogy kisdiák korában nagyanyámmal még jártak látogatóban Ady Endrénél és Csinszkánál Csucsán. Mondanom sem kell, hogy nagyanyám haláláig nagy tisztelője volt Adynak – ami rendben is van, mert én is az vagyok.

Édesanyámat Oppenheimer Mártának hívták, ő kémia–biológia szakos középiskolai tanár lett. Oppenheimer János, morva származású gazdatiszt, jószágigazgató leánya volt. Garay Gabriella nevű nagyanyám a szabadságharcos Garay Antal leánya. Érdekes fickó volt ez az Antal, szakmája szerint asztalos, de könyvet írt a párizsi forradalomról, és élvonalban harcolt az 1848-as magyar szabadságharcban. Én még őrzök tőle régi, Klapka s.k. és Haynau s.k. aláírású plakátokat. Antal dédapámnak a híres költő, Garay János volt a bátyja. Nagyanyám öccse, Garay Ákos, ismert magyar lófestő volt, ő illusztrálta a Borsszem Jankót az 1900-as évek elején. Elég „szennyezett" tehát a család „felfelé menetben".

Szüleim mindketten hívő katolikus emberek voltak, bennünket is így neveltek a nővéremmel. Édesapámnak lett is ebből elég kellemetlensége 1945 után. Ettől függetlenül az elsők között kapott Kossuth-díjat pedagógusi és minerológusi munkájáért. Maga Rákosi elvtárs írta alá iszonyú fogcsikorgatva, tudta ugyanis róla, hogy tiszta kezű, tisztességes hívő ember. Évekig volt dékán Szegeden, mert nem találtak olyan embert, aki tisztességgel megfelelt volna erre a feladatra. Minerológusként úgy ismerte a magyar bányahelyeket, mint a tenyerét. Nemcsak a Csonka-Magyarországbeli néhány kis bányát, hanem az összes erdélyi és felvidéki bányahelyet is. A nagyon szép és nagyon nagy értékű – Magyarországon egyedülálló! – ásványgyűjteménye jelenleg a Szegedi Egyetemen, a volt tanszékén van.

Ozsváth: Egy interjúban Sándor bácsi bevallotta: a csodálkozás művészetét otthon kezdte el tanulni.

Koch: Igen, mert az én édesapám volt a világ legcsodálatosabb embere. Hómann Bálint minisztersége idején kinevezték őt az összes magyar múzeum felügyelőjévé, ebből következőleg mindegyiket jól ismerte. És én kiskamasz koromban majdnem minden magyarországi múzeumot végigjártam vele. Ezeknek az élményeknek is nagyon sok mindent köszönhetek az életemben. Például az 1962–63-as párizsi tanulmányutamat, ahova a Nobel-díjas André Lwoff hívott meg. Mielőtt a Nobel-díját megkapta, egy nemzetközi virológiai kongresszusra jött Magyarországra, és az egyik kávészünetben feltette a kérdést az őt körülálló kiemelkedő tudósoknak: igaz-e, hogy van Budapesten egy Leonardo-lovasszobor? Iszonyú nagy csend lett, a tudós urak egyike sem tudta a választ. Én a szomszéd asztalnál kávéztam, és elnézést kérve odaszóltam, hogy a Leonardo által készített V. Károly-lovasszobor a Szépművészeti Múzeumban található… Az öregúr nagyon megörült ennek, el is trappolt, meg is nézte, rám meg nagyon csúnyán néztek a többiek, hogy honnan tud egy hülye virológus ilyesmit. Igen, én onnan tudtam, hogy annak idején édesapával végigjártam a múzeumokat. Hát ilyen családi miliőből kerültem ki. Mindent megkaptam, amit tanulni lehetett. Édesapámnak is volt egy 5–7 ezer kötetes könyvtára, válogatottan szép anyag volt – egy részét én őrzöm. De Garay János és Garay Antal könyvtárából is van nálam anyag, meg vannak saját könyveim is persze. És most már, hogy vénülök, elkezdtem osztogatni a dolgaimat a kedvenc tanítványaim között.

De térjek vissza a szüleimre. Édesapám kint harcolt a fronton az első világháborúban; ő úgy gondolkozott ugyanis, hogy egy tisztességes magyar fiatalember nem ülhet a fenekén és nem járhat az egyetemre, amikor háború van, ezért önként jelentkezett katonának. Leszerelés után édesanyával együtt készültek a vizsgákra, és ő is időben befejezte egyetemi tanulmányait. 1920 körül házasodtak össze. Édesanya egy ideig próbált tanítani, mert szükség volt minden fillérre, de aztán, mikor édesapának sikerült annyit keresnie, hogy el tudta tartani őt és a két gyermeket, abbahagyta a középiskolai tanítást. Közben a korabeli keresztény nőlapoknak, a Miasszonyunknak meg a Nagyasszonyunknak írt cikkeket a két rosszcsont gyerekéről, azaz rólunk: Tuciról és Öcsiről. Nagyon érdekes most, nyolcvanévesen, ezeket az 1927-es írásokat olvasni… Ahogy az írások is tanúsítják, végtelenül meleg, rendkívül értelmes, jószívű, korrekt család volt a mienk.

Ozsváth: A Gondolatok a könyvtáramban című írásban nagy tisztelettel és szeretettel tetszik emlékezni az iskolai nevelőkre…

Koch: Az elemi iskolát Budapesten jártam, az első évekből különösen nagy szeretettel gondolok Drozdi Gyula tanító bácsira, akit az Isten áldjon meg. Hatvanan voltunk az osztályban, és minden felszerelésünk egy palatábla, egy palavessző és egy madzagra kötött szivacs volt. Szeptemberben kerültünk a Drozdi bácsi keze alá, és mire befejeztük az első osztályt, minden gyerek hibátlanul írt és olvasott. Diszlexiás, mozgászavaros, pszichonemtudommicsodás nem volt, ezek ismeretlen fogalmak voltak akkortájt… Drozdi bácsi és még sok társa tudott nevelni, ők szívvel neveltek. Azt, hogy a tanító szerette a diákjait, és a diákok szerették a tanítójukat, azt akkor nem pedofíliának hívták, hanem természetes magatartási formának. Egy teremben volt mind a négy elemi osztály, és hát nem lehettek valami irtózatosan komplikált pedagógiai módszerei az öregnek. Amíg őt vártuk, kórusban kellett mondanunk a szorzótáblát, úgyhogy amikor kikerültünk az elemiből, olyan gyorsan és pontosan tudtunk fejben szorozni, mint a zsebszámológép. Mindemellett be kell vallanom, hogy héttel a mai napig sem tudok szorozni, mert diftériás voltam éppen, amikor a 7-es szorzótáblaszakasz ment. Úgyhogy azt nem tudom, mennyi 7?6, csak azt, hogy 6?7.

Ma csak nézem, hogy az én Vazul nevű kisunokám 20 kilós hátizsákkal vonszolja be magát az iskolába, és az új pedagógiai módszerek ellenére ő és társai sem okosabbak, mint mi voltunk annak idején… De ne áruld el senkinek.

Negyedik után a budapesti Piarista Gimnáziumba jártam, majd a szegedi piaristáknál folytattam. A budapesti osztályban is 62-en voltunk, mégis tökéletes rend és fegyelem uralkodott, mindenki komolyan tanult. Még ma is folyékonyan és a legtöbbször szótár nélkül olvasok latinul, ezt a nyelvet ott tanultam. Ugyanakkor mire érettségire került a sor, németül és franciául is tudott mindenki. Persze, mint minden diák, mi is voltunk pajkosak is, de soha nem adtuk ki egymást. Emlékszem, ha valami disznóság történt, és az osztályfőnök mérgesen megkérdezte, ki volt a tettes, mind a 62 ember felállt… És hát sajnos a következő lépés az volt, hogy „Gundel, Koch, Molnár, gyertek ki!"… És akkor Gundel, Koch, Molnár kimentek, kaptak két pofont fejenként. Aztán kiderült, hogy az esetek 90 százalékában igaza volt az öregnek, mert mi voltunk az érdemi szerzői a legtöbb disznóságnak, ami történt.

1943-ban érettségiztem a szegedi piaristáknál, utána pedig beiratkoztam az orvosi egyetemre.

Ozsváth: Miért épp oda?

Koch: Azért mentem orvosnak, mert engem – furcsa mód – az élő dolgok érdekeltek, és nem az ásványok. Tetszettek nekem, esztétikailag szerettem őket, Nagybánya és környéke nekem is a szívem csücske volt, de én élettelennek éreztem az ásványt. Pedig édesapa mindig mondta, hogy „az ásvány is él, csak egy kicsit lassabban, mint mi"… Ma már nagyon jól tudom, miként rezegnek az atomok az atomrácsokban, sőt az atomon belüli iszonyúan élénk mozgást is ismerem, tudom, hogy valóban él a kristály. Elhittem volna én édesapámnak, ha azt mondta volna, hogy az ásvány fütyül is, mert neki mindent elhittem, de valahogy az élő dolgok jobban érdekeltek. Akkoriban inkább csak amolyan morfológiai, leíró biológiát oktattak, ami engem nem nagyon nyűgözött le. Gondoltam, hogy majd az orvosi egyetemen komolyabb biológiát tanulok. Ott meg pillanatok alatt rájöttem, hogy nekem az ember túl komplikált és túl nagy.

Közben kitört a háború, és 1943-ban behívtak katonának. Szegeden dolgoztam egy hadikórházban, ahova a doni téli offenzívából hozták haza a sebesülteket. Medikusként az volt a fő feladatom, hogy napi nyolc órában amputáltam a feketére fagyott kéz- és lábujjakat. Fájdalmatlan és veszélytelen művelet volt. A lábam közé tettem egy vödröt, abba potyogtak a levágott ujjak. Amikor a vödör tele lett, kirúgtam a lábam közül, és hozták a másikat… Közben az járt a fejemben, hogy mit fog csinálni ez az ember, ha már mind a két kezéről mind az öt-öt ujja le van vágva. Ezek láttán aztán nekem hiába dumáltak, hogy a háború hősi dolog – elég volt ezt a részét látni, meg azt tudni, hogy nyak- és ágyéksérüléssel nem érkeztek sebesültek. Azok ugyanis morfiumot kaptak. Az átlőtt hasú embereket a front körül megoperálni ugyanis teljesen reménytelen volt. Úgyhogy a háború rám nem a hősiesség benyomását tette, hanem az emberi tragédiák sokaságának a benyomását, és el is iszonyodtam rendesen tőle. Sajnos ott szoktam rá a dohányzásra, de hát ép ésszel nem is lehetett elviselni a látottakat.

Aztán a szombathelyi kórházba kerültem amolyan ágytál- és hordágyhordó medikusnak, majd a kórházzal együtt Ausztriába távoztam. Közben fogságba is estem, de szerencsére hamar szabadultam.

A háború után mint „tetűmentes, egészséges volt hadifogoly, polgári ruházat híján, kincstári ruházatban elbocsátva", 1945 novemberében kerültem vissza szüleimhez Szegedre. Lesújtó kép fogadott. Kifosztva állt az egyetem, a tanárok és a diákok szakadt ruhákban, kiéhezve ténferegtek, ki a hadifogságból, ki a koncentrációs táborból került elő. Az 1944. április 5-én hatályba lépett rendelet szerint a zsidó származásúak nem hagyhatták el lakhelyüket, és kötelesek voltak a sárga csillagot viselni. Ez lett a sorsa – többek között – Purjesz Béla belgyógyász-professzornak, a világhírű matematikus Riesz Frigyesnek és Sík Sándor professzornak is. Ám az egyetem tanári kara egy emberként harcolt értük, és végül a Szegedről június 28-án indított haláltábor-vonatról az ausztriai Strasshofban még sikerült őket kiszabadítani és csodával határos módon hazahozni. A végtelenül emberséges Purjesz Béla a sebész professzor Vidákovics Kamillóval megkezdte az egyetemen a betegellátás és a tanítás szervezését. Purjesz megmentette az egyetemet és biztosította a folytonosságát. Bár a baloldal élesen támadta, Purjesz professzor csak azt hangoztatta: „Szántsunk mélyen, vessünk bőségesen, hogy dús aratásunk legyen, hogy bőséges áldás hulljon munkánkra, ahhoz alázatos szívvel kérjük az Úristen segítségét."

Lassan aztán beindult az oktatás, én is folytattam tanulmányaimat. De nekem nem volt elég, amit tanítottak, így már másodéves koromban bekérezkedtem Ivánovics professzorhoz a Mikrobiológiai Intézetbe. Hát szerencsém volt, az öregúr nagyvonalú volt velem. Kétségkívül nagyon jónevű intézet volt, és hihetetlen hajtással és fegyelemmel tanultunk. Soha nem felejtem el Dénes Géza – jelenleg már akadémikus – kollégánk esetét. Lépfene-spórát kellett előállítanunk, mégpedig olyat, amelyikből egyetlen spóra hat óra alatt megöl egy egeret. Tehát egy nagyon virulens törzset. És miközben Dénes Géza pipettázta ezt a spóra-szuszpenziót, lenyelt egy köbcentinyi anyagot. Jött be hozzám a másik laborba, és mondta, hogy: „Nekem a főnök szanaszét fogja rúgni a fenekemet, mert lenyeltem egy köbcenti anyagot és képes leszek megdögleni tőle." Szerencsére nem halt meg, és nem rúgták szét a fenekét sem. Hanem kiváló kutató lett.

Volt egy nyári időszak, amikor rengeteg agyhártyagyulladásos gyermek jelentkezett vizsgálatra. Agyhártyagyulladásuk volt, de az agyvizük bakteriológiailag sterilnek bizonyult. Odamentem az öregúrhoz, és jelentettem, hogy itt valami nem kóser. „Te teljesen hülye vagy – mondta –, fogj hát egy egeret, oltsd kupán, és nézd meg, hogy nincs-e benne vírus." Igaza volt neki, kupán oltottam az egeret – hát volt benne vírus… Aztán elvégeztem a kontrollt is. Mert előfordul, hogy az egér hordozza a vírust, és amit beoltunk, abban egy fia vírus sincs, a vírushordozó egér viszont tipikus tünetek között megdöglik az oltástól. Szerencsénk volt, mert a mi egerünk tényleg nem volt vírushordozó, úgyhogy megvolt ez a vírustörzs. Na most ezt a vírustörzset a csúnyaság kedvéért úgy hívják, hogy lymphocytas choriomeningitis. Fontos volt az azonosítása, hiszen a járványként fellépett központi idegrendszeri betegségek okát nem találták addig. 1946-ban nekihasaltunk hát ennek a kutatásnak és pár évig szórakoztunk vele.

Aztán áttértünk a nem-emberpatogén vírusokra, tulajdonképpen ezekkel bűvészkedve tanultuk meg a virológiát.

1950-ben közben megkaptam az orvosi oklevelet. Egyáltalán nem voltam kedvenc, mert az egyetem lassan erősen kommunista fészekké vált. Rólam meg tudták, hogy minden vasárnap a jezsuita templomba járok, és időnként Glattferder püspök úrhoz is beballagok a püspöki palotába.

De térjek vissza a virológiai munkára, ami engem egyre jobban érdekelt. 1953-ig tanultunk, dolgoztunk Ivánovics professzor mellett. Ekkor már nagyon kezdte birizgálni a mozgalmi vonal csőrét a professzor úr, aki egyébként – jobboldaliként – a saját intézetébe volt internálva. Elkezdték hát betelepíteni a mozgalmi legényeket, s nekünk, a már komoly publikációkkal rendelkező fiatal kutatóknak, szednünk kellett a sátorfánkat, mert azoknak kellettek a helyek. 1953-ban tehát szakmailag fölrobbantották az intézetet. Én akkor a budapesti Humán Oltóanyagtermelő és Kutató Intézetbe kerültem, a Kiütéses Tífusz Vakcina Osztályának élére – ez volt a legmagasabb beosztás, amit életemben betöltöttem. Akkor mindössze 29 éves voltam. Jó beosztás volt, mert a kiütéses tífusztól mindenki nagyon félt, a főelvtársak nagy ívben elkerülték az osztályt, így hagytak dolgozni. Jól tudták, hogy hiába párttitkár valaki, ettől a ronda betegségtől meghal ő is, ha nem ért hozzá. Akkor már nem volt tífuszjárvány, csak egy biztonsági készletet termeltünk a lakosság, a katonaság számára. Nagyon utáltam ezt az eljárást, mert – mivel tyúktojásból vontuk ki – bokáig járkáltunk a tojásban. A sárgájában termelt, zsíros, ronda maszat volt az a vakcina. Közben megreformáltuk az előállítás módját, a rengeteg tojássárgája eredetű lipidet széntetrakloriddal „kiráztuk" az anyagból, majd liofileztük. A liofilezés egyébként fagyasztott beszárítást jelent. Így tisztább, hatékonyabb és gyakorlatilag korlátlan ideig tárolható vakcinát nyertünk. Az igazgató elvtárs úgy látta, hogy ebből csinálhatnánk egy közös szabadalmat, de ezt a közös dolgot én sehogyan sem akartam érteni. Nem is lett hát szabadalom, csak egy szerényen honorált újítás. És az 1956 szeptemberében a gyermekbénulás-vakcina ügyében Koppenhágába induló háromfős delegáció egyik tagja lehettem.

Ozsváth: Merthogy ekkortájt – új járványként – a gyermekbénulás szedte áldozatait Európa- és világszerte…

Koch: Az ?50-es évek elején jelentkezett Magyarországon a járvány, s nem volt védőanyagunk ellene. 1956 nyarán úgy döntöttek Budapesten, hogy az OKI osztályvezetőjét, a Humán Oltóanyagtermelő Intézet főigazgatóját meg engem, a „mezei" virulógust kiröpítenek Koppenhágába. Mint mondták, engem, a rendszer ismert ellenségét, azért vettek be maguk közé, hogy legyen kit felakasztani, ha valami gikszer talál lenni a dologból. Úgy képzeltük, hogy egy hónap alatt megtanuljuk odakinn a vakcina előállításának módját, majd visszajövünk, és itthon gyártjuk. Magyarországon közben kitört a forradalom, nem tudtunk november előtt hazajönni.

Itthon a főigazgató kerek-perec megmondta: „A vakcinát maga fogja előállítani, mert maga ért hozzá, maga volt kint Koppenhágában (érdekes módon a másik kettőről valahogy elfelejtették, hogy ők is ott voltak…). Tudjuk viszont azt is, hogy a rendszer ellensége, tehát ha valami nem jól működik, a maga akasztásával nem lesz semmi probléma." Munkához láttam, és egy év alatt előállítottam a gyermekbénulás elleni Salk-vakcinát, amit a koppenhágai Stetens Seruminstitut hivatalos nemzetközi ellenőrzése is jónak talált. Akkor közölte velem a belügyminisztérium, hogy két hétig ne hagyjam el a lakásomat, és 1959-ben két hét alatt beoltották a teljes fiatalságot 0-tól 18 éves korig azzal a vakcinával, amit én csináltam.

Ozsváth: És Koch Sándor révén Magyarország a világ országai közül harmadikként szabadult meg a gyermekbénulástól…

Koch: Hát igen. De nem volt veszélytelen játék, mert tudtam, bármilyen kicsi hiba számomra végzetes lehet. Szerencsére nem történt semmi baj, a Jóisten megint rendes volt hozzám, meg hát lehet, hogy én is tisztességes munkát végeztem… Közben kiderült, hogy nem érdemes ezt az elölt vakcinát gyártani, mert abból sok, háromszor egy köbcenti kell, és többször megismételve kell beadni a gyereknek. Sabin professzor Amerikában kisütötte, hogy élő vírussal dolgozva lehet gyengíteni, és abból csak három cseppet kell tenni egy kockacukorra, ha az elszaporodik a gyermek hasában, immunis lesz és kiszorítja az aktív vírust. Így aztán átálltunk mi is az élő vírus-vakcina gyártására. Albert Sabin nagyon szőrösszívű, de egyébként kitűnő és aranyos ember volt, és csak az ő engedélyével lehetett ilyen vakcinát előállítani. Ő eljött, megvizsgálta a helyszínt, és ha megadta a minisztériumnak a hozzájárulását, akkor lehetett gyártani. És hát – most hadd vágjak fel! – azt mondta: „Amíg Koch Sándor csinálja, addig lehet Magyarországon vakcinát előállítani, ha más hozzányúl, azonnal betiltom." Pár évig tehát én gyártottam a Sabin-vakcinát is. Az, hogy Magyarországon a gyermekbénulás megszűnt, ennek a munkának volt köszönhető.

Ozsváth: Ekkora eredmények láttán mégsem jutott eszébe senkinek, hogy valamiféle jutalmat adjon Sándor bácsinak?

Koch: Nem, mert közben azért ők úgy tartották, hogy „Koch elvtárs iszonyú rosszul látja a problémát"… És akkor csak gyártsa a vakcinát, de nem kap érte semmit. Jó volt ez így, hiszen nem az én elismerésem, hanem a gyermekek gyógyítása volt a cél.

Ozsváth: Amikor mások tömegesen emigráltak Magyarországról, Sándor bácsi Koppenhágában tartózkodott. Teljesen egyértelmű volt a hazatérés?

Koch: Számomra egyértelmű volt, mert engem azért küldtek ki, hogy megtanuljak gyermekbénulás elleni védőoltást előállítani, és hozzam haza, amit megtanultam. Ferenc Pali, a László Kórház akkori igazgatója – aranyos pofa ember, Isten nyugtassa – érdekes dolgot művelt velem. Tudta, hogy viszolygok a vakcina-termeléstől (én ugyanis, miután előállítottuk az oltóanyagot, inkább új kutatásokkal szerettem volna foglalkozni), és azt kérte, látogassam meg egyszer őt. Elmentem a kórházába, és végigvitt a kórtermeken. Enyhébb betegségekkel beutalt, vigyorgó kislányokat, kisfiúkat láttam, majd Pali megnyitott egy termet, ahol húsz gyermek feküdt vastüdőben. Ezt látva megállt bennem az ütő. Kijöttünk és Pali megkérdezte: „Csinálsz vakcinát vagy nem?" Mondtam neki, hogy piszok alak, amiért átvert, s hát persze, hogy csinálok, ilyet nem akarok még egyszer látni.

Majd amikor a járványon túl voltunk, már csak tartalék védőoltást gyártottunk, évente csak húsz litert. A vírusos agyvelőgyulladáson átesett és részben bénán maradt Csumakov professzor viszont hihetetlen akaraterővel és hozzáértéssel termelte Moszkvában a vakcinát, mi pedig attól kezdve tőlük importáltuk. Így itthon lassan teljesen feladtuk a termelést.

Ezáltal nekem is több időm lett teoretizálni. Nem tetszett az, hogy ez a gyermekbénulást okozó vírus ilyen iszonyúan fertőző, holott ha megvizsgáljuk a dolgot, kiderül, hogy körülbelül ezer darab vírus kell ahhoz, hogy egy fertőzés létrejöjjön egy sejten. Ha nyolcszáz vírust adok hozzá, már nem is fertőz olyan nagyon… És hát elkezdtem ezen a téren kutakodni. Felvetettem egy ún. dinamikus receptor-modell fogalmát, amit aztán később elég jól elismertek nemzetközileg. Jól eljátszottam vele, csak hát utáltak az OKI-ban, mert nem végeztem a rutin laboratóriumi munkát, hanem teoretizáltam. Jött fel a párttitkár elvtársnő és kérdezte: „Koch elvtárs, most éppen mit csinál?" Mondtam: „Elvtársnő, kérem, játszom!" Dühös lett attól, hogy amíg a dolgozó nép véres verejtékkel termel, én pofátlanul merek játszani és még be is vallom ezt. Ekkor fél évre újra visszatérhettem Koppenhágába a Polio Laboratóriumba. Persze semmi sem ment simán, hiszen az eredeti meghívót főnökeim nem kézbesítették felém. A dánok sajnálkozásukat fejezték ki nekem levélben, amiért nem megyek, s ekkor derült ki a vezetők aljassága. Végül mégis kijutottam, fél év késedelemmel. Majd 1962-ben – alig 10 éves késéssel – megvédhettem kandidátusi értekezésemet is. Ez azonban nem bizonyult előnyösnek, hiszen amikor André Lwoff meghívott a párizsi Pasteur Intézetbe egy évre, az úti engedélyt azért „nem tudták" megadni, mert mint kandidátus az Akadémiához tartoztam. Az Akadémia viszont azon a címen utasított el, hogy a minisztérium alkalmazottja vagyok. Lwoff mindkét helyre megküldte a másiktól kapott választ és felkérte őket, döntsék el, ki a kompetens eben az „országos fontosságú" ügyben. Végül utazhattam, Lwoff az utamat is kifizette. Az az év fantasztikus volt! Lwoff professzor olyan kedves volt velem, mint egy apa. A hetenkénti szemináriumokat olyan nevek fémjelezték, mint Szilárd Leó, J. Crick, S. Benzer, S. Brenner és mások – szellemi fölényük nyomasztott, de Lwoff nyugtatgatott, hogy végig kell csinálnom. Nagyon sokat tanultam ott.

Párizsból visszatérve már nem találtam a Polio-labort, feloszlatták, mert „nem gondolták, hogy hazajövök". De tudtam dolgozni, és még egy kis laboratóriumot is sikerült kialakítani, ahol elkezdtem a viron-gazdasejt kölcsönhatás korai szakaszának vizsgálatát. Közben 1968-ban négy hónapot Iránban töltöttem mint WHO-tanácsadó. Végül 1971-ben a távozásomat sürgető nyomás hatására kiléptem az OKI-ból és a Semmelweis Orvostudományi Egyetem II. Patológiai Intézetében lettem tanácsadó. Semmi keresnivalóm nem volt ott, de azért lassan feltaláltam magam és újra tudtam kutatni. A hullakamra mellett volt két üres terem, azokat megkaptam szövettenyésztő laboratóriumnak, hogy az ottani kutatásokhoz erekből származó különféle sejteket állítsunk elő. Csonka Éva kitűnő kolleganőmmel a világon elsőként sikerült nekünk itt tiszta endothel sejtet izolálni. Ezen az új munkahelyen írtam meg korábbi virológiai munkáim alapján az akadémiai doktori disszertációmat 1971-ben, a védésre viszont – már mondanom sem kell, miért – csak 1974-ben kerülhetett sor.

Sajnos a hatvanas évek végén dédelgetett nagy álmom, az önálló magyarországi víruskutató intézet létrehozása nem valósulhatott meg, egyértelműen „káderpolitikai" okokból.

Ozsváth: Ennyi megkülönböztetés, akadályoztatás, megalázás után, de főleg a jobb kutatási lehetőségek miatt Sándor bácsi soha nem gondolt arra, hogy Nyugaton folytassa munkásságát?

Koch: Lehetőség ugyan lett volna rá, de az a furcsa dolog áll fenn, hogy én magyarnak születtem. Édesapám és édesanyám neve ellenére is magyarnak tartottuk magunkat és én is annak tartom – részben erdélyi származású magyarnak. Az én Ilonka nevű drága feleségem mondta, mikor útra keltünk: „Otthon megállás nélkül, fröcsögve szidod az országot, a minisztériumot meg mindent, de attól kezdve, hogy átlépjük a határt Hegyeshalomnál, nálad véresebb szájú magyart nem látni…"

1945-ben maradhattam volna kint először, amikor Ausztriában amerikai fogságba estem, és abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy angolul, franciául és németül tudtam. Aztán ?56-ban Koppenhágában, majd újra ott vagy Párizsban is. Nem tettem meg, mert én ezért a népért akartam dolgozni. Gyermekeim is hasonlóképpen gondolkoznak. A fiam matematikus, mesterséges intelligenciával foglalkozik, a lányom művészettörténész. Négy unokám van, akikre szintén nagyon büszke vagyok.

Ozsváth: Az eddigiekben nem esett szó a pedagógusi munkáról. Koch Sándort pedagógusként is nagyra értékelik ma Magyarországon.

Koch: Pedig évtizedekig nem engedtek tanítani az egyetemen. Éppen azért, mert „Koch elvtárs rosszul látta a problémát"… 1970-ben aztán az ELTE Természettudományi Karán a mikrobiológia tanszéken kaptam tanítási lehetőséget, 1976 óta címzetes tanári minőségben, mert – elveim miatt – rendes tanár nem lehettem. Bejártam hát, és a biológiát hallgató ötödéves diákoknak tartottam két féléves virológiai kurzust. Kimondhatatlanul élveztem a tanítást. Azt mondtam, mindenki akkor szól bele az előadásba, amikor akar. Ma ezt interaktivitásnak nevezik, én meg azt mondom: teljesen normálisan próbáltunk együtt tanulni. Volt olyan diák, aki bevallotta, hogy öt éve, amióta biológiát hallgat, nem is gondolta, hogy ennyire összefüggenek a dolgok…

Ozsváth: Akkor nem is csak a tudás gyarapítása volt a cél, hanem a szemlélet alakítása is.

Koch: Valahol igen, és boldog voltam, hogy ezt megérezték, megértették. Bizonyos dolgokat egészen másképpen láttam, mint a kötelező és formális oktatás elkötelezett hívei. A virológia oktatását mindig egy vallomással kezdtem. Elmondtam nekik: amikor hatéves lettem és megtanultam írni-olvasni, rájöttem, hogy teljesen hülye vagyok. Elkezdtem hát tanulni, mint az őrült, és körülbelül 75 éves koromra vált számomra nyilvánvalóvá: most már nem csak hiszem, de biztosan tudom, hogy teljesen hülye vagyok. Ez elég kellemes érzés, mert mindenféle értelmi nagyképűségtől mentesít. A diákokkal együtt próbáltunk hát rájönni a dolgok nyitjára. Állítom, hogy így, megbeszélve a legjobb tanítani, mert ekkor a diákban is felépül egy kép, és én is át tudom adni azt a képet, ami bennem felépült. És ez használható tananyag lesz a végén. Sokszor eszembe jutott Szent-Györgyi Albert, akitől a biokémiát tanultam annak idején. Mikor egyik diákja sok képletet irkált a táblára, azt mondta: „Írhat, amit akar, mert én öt képletet ismerek, azt az öt vegyületet, amivel foglalkozom, a többi pillanatnyilag nem érdekel." Ő is irányelveket tanított. Azzal kezdte, hogy feltette a kérdést: „Tudják a hölgyek és az urak, hogy mi is a medikus?" Igyekeztünk értelmesen nézni, mire az öregúr azt mondta: „A medikus egy 20%-os vizes oldat egy bőrstanecliben". És tulajdonképpen igaza volt. Ezután kezdte majd kibontani, hogy abban a bőrstanecliben micsoda fantasztikus struktúra van. Így tanította a biokémiát, nem pedig úgy, hogy be kellett biflázni a képleteket, a vegyi folyamatokat és az ilyen marhaságokat. Szemléletet, képet adott, miközben megtanított csodálkozni. – És egy csomó ilyen kitűnő ember tanított engem, hála a Jóistennek! Köztük volt Murier Béla, Hetényi Géza, Jancsó Miklós. Az erdélyi származású Jancsó farmatológia-professzor volt. Sose felejtem el, amikor a Magyar Élettani Társaság éves kongresszusán, előadása közben a nagy plénum előtt egyszer csak így szólt: „Lesz itt nálam valahol egy egér…" És kihúzott a zsebéből egy egeret, ott nyilvánosan beoltotta, és mutatott valami kísérletet rajta.

Nagyon sokat tanultam ezektől az emberektől, nem magolnivaló anyagot, hanem dinamikus, rugalmas, nyitott világképet, amiért én nagyon hálás vagyok.

Ozsváth: A Sándor bácsi 80. születésnapjára kiadott könyv szép számmal közli az egykori diákok – mára már elismert kutatók – vallomásait a Mesterről. Az egyetemi „beszélgetéseken" túl az otthoniakat is felemlítik valamennyien…

Koch: Soha nem zárkóztam el a diákok elől, sőt, mondtam nekik, akinek kedve van, szívesen látom a lakásomon. Valóságos klubdélutánok voltak nálam. Szívesen jöttek a tanítványok, és jól érezték magukat az otthonomban. Ilonka feleségem pedig boldogan főzte vödörszám a teát, és etette őket zsíros kenyérrel. Mi közben rettentő jókat szórakoztunk együtt. A könyvtáramban sok mindent megkaptunk, ami szóba került. Ők csak ámultak azon, hogy a 15 ezer könyv bármelyikéről pontosan meg tudtam mondani, hol kell keresni. Kérdezték, hogy honnan tudom ezt? Mondtam, onnan, hogy elolvastam, és utána ugyanoda tettem vissza.

Pár évfolyam német diákot is tanítottam, őket is meghívtam a lakásomra. Ezen nagyon csodálkoztak, mondták, hogy Németországban egyáltalán nincs ilyesmi, ott a professzor valahol a felhőkben lebeg… Én pedig azt kértem, hogy ne professzor úrnak, hanem Sándor bácsinak szólítsanak. Büszke vagyok rá, hogy a német diákokból négy ember még ma is rendszeresen látogat engem.

Ozsváth: Írásaiban, előadásában visszatérő gondolat, hogy a világ nem „van", hanem „történik". Hogyan kell ezt érteni?

Koch: Hívő keresztény vagyok ugyan, de ettől függetlenül nem tudom egy az egyben igaznak elfogadni a mózesi teremtéstörténetet. De hát nem is természettudományos leírás az. Én az ősrobbanást fogadom el. Akkor ugyanis egy cseresznyényi, iszonyúan forró, iszonyúan sűrű és iszonyúan gravitáló, koncentrált energiával telített anyag egy szimmetriasértés következtében felrobbant. Mi tulajdonképpen ebből vagyunk. És ahogy hűl a rendszer, visszafelé már nem tud haladni. Hát ezért van az, hogy egy protonnak 1039 év az élettartama. Annyi energia ritkán jön össze a világegyetemben, hogy le tudjon bomlani egy proton. És ettől néz úgy ki az evolúció, mintha egy megjelölt irányba haladna. Bizonyos események bekövetkezéséhez szükséges és elégséges feltételek egy alkalommal, egy helyen, egy időben adottak. Akkor bekövetkezik az esemény, és utána továbblép a rendszer, visszamenni nem lehet. Folyamatról, történésről van szó tehát, amiben esemény eseményt követ. De mindegyik esemény csak akkor következik be, ha adottak a bekövetkezéséhez szükséges feltételek. Ha nem adottak, az az esemény már soha többé nem fog bekövetkezni. Hát ennyi az egész.

Ozsváth: Akkor a természettudomány számára sem létezik a véletlen…

Koch: Szerintem a véletlen nem létezik. Csak kauzalitás létezik. Mert ugye, ha nincsenek meg az objektív feltételei annak, hogy valami bekövetkezzék, akkor egyszerűen nem következik be. Vagy ha bekövetkezik, akkor azt csodának nevezzük, de az meg nem triviális esemény. Ilyen értelemben csak kauzális események vannak, tehát csak ok-okozati eseménysorok.

Ozsváth: Ezek szerint a természettudós számára sincs nagy távolság a hit és az ész között.

Koch: Az ember azt hiszi, hogy rengeteg esze van. Ott volt mindjárt Ádám. Ő azt hitte, hogy rengeteg esze van, és meg is próbált a tudás fájának gyümölcséből bekapni egy falatot. Már a Biblia világosan megmondja, hogy nem ette meg a gyümölcsöt, csak egy falatot harapott belőle. De a tudás gyümölcse nagyon fura gyümölcs – minél nagyobbat harap belőle az ember, annál nagyobb lesz az az ép része, amiről fogalma sincs. És én azt hiszem, hogy az a jó kutató, aki nem megoldásokat, hanem újabb kérdéseket produkál. Lép egyet, tisztáz valamit, és az azonnal felvet egy csomó újabb kérdést. Így dinamikusabban mozog a tudomány. Ha előre megoldjuk a dolgokat, szépen át lehet kötni iratainkat, és el lehet tenni őket, a továbbiakban érdektelenek lesznek már. Kutatási eredményünk triviális ténnyé válik, és nem lesz előrehaladás a tudományban.

Én állítom: aki természettudománnyal foglalkozik és azt meri mondani magáról, hogy ateista – az hülye. Egyszerűen azért, mert minden lépésnél belebotlik az Úristen tevékenységébe. Az egész koncepció fantasztikus: valaki megteremtette a kezdeti és a peremfeltételeket, és megteremtett egy komplett algoritmust, amitől egy cseresznyényi koncentrált anyagból egy robbanás kapcsán kibontakozik ez az egész elképesztő világegyetem. Valami halálosan precíz harmóniával történik mindez. Nem renddel, mert itt nincs rend, itt harmónia van! A rend és a harmónia két különböző dolog. Voltak olyan pillanatok, amikor kritikus mutációk léptek fel, egészen kicsi valószínűséggel. Például elindult az ember agykérgének a fejlődése. De ahhoz, hogy elindulhasson az agykéreg fejlődése, kellett az első giliszta, amelyik egy ingerlésre érzékeny sejt volt korábban. – Szerintem akkor váltunk mi emberré, amikor az Úristen megengedte, hogy az agyunk olyan komplexitási szintet érjen el, amivel ki tudjuk nyitni szemünket a transzcendencia felé is. És ne azt mondjuk, hogy csak az van, amit látunk, vagy amit megfogunk, hanem igenis tudjuk, hogy amit látunk és megfogunk, azt egy intelligens, személyes Isten produkálta.

Isten csak egy van, de biztos, hogy nem Kovács Jánosnak hívják. Mert ha valakit Kovács Jánosnak hívnak, az óriási kirekesztés mindenki másra nézve. Ugyanolyan ez, például, mint az új emberi élet keletkezése. Amikor te keletkeztél mint zigóta, jóapád 39 999 999 999 spermiuma „le lett söpörve" a pályáról, és azok a „gyermekek" soha nem fognak megszületni, azok lehetősége egyszer s mindenkorra le van törölve. Viszont lettél helyettük te, s ennek nagyon kell örülnöd. Ugyanakkor valahol felelsz is azért a 39 999 999 999 testvéredért, akik soha nem születtek meg. Mert te lesöpörted őket a pályáról…

Ozsváth: Minden pillanat egyszeri és megismételhetetlen tehát, ezért végtelen értékű. És nekünk ilyen pillanatokból kell „összeraknunk" az életünket…

Koch: Korábban írtam egy cikket Van-e élet a halál előtt? címmel, mert akkoriban nagy divat volt arról elmélkedni, van-e élet a halál után. Különböző kiadványok is megjelentek, amelyekben a halál-élményt átéltek nyilatkoztak. Itt jól meg kell jegyezni, hogy az újraélesztett emberek még nem voltak meghalva. Akiknek rövidebb időre leállt a szívük – például infarktusban –, még nem voltak halottak. Lehet, hogy mindenféle érdekes élményük volt, mert az agy vérellátásától nagyon sok dolog függ, de hangsúlyozom: ők még nem tudnak semmit a meghalásról. „Onnan" még nem jött vissza senki, a Bibliából ismert feltámasztottakon kívül.

Az, hogy miképpen éled az életedet, senki mástól nem függ, csak tőled. Sokszor mondogatom, hogy nagyon sok olyan ember élt és él a világban, akiket a megfélemlítések, kínzások sem tudtak megtörni. Egy csomó embernek megmaradt az embersége, a tartása, a gerince, mert volt elegendő alapjuk hozzá – hiába pofozták, nyúzták, éheztették, gyilkolták, fasírozták őket, tudták, hogy bennük valami több, valami értékesebb van, mint a puszta testük és a puszta földi életük. Ezeknek az embereknek például egészen biztosan van életük a halál előtt. És ezek racionálisan várják el azt is, hogy legyen életük a halál után. Aki életében felelőtlen és gonosz volt, halála előtt sem „élt" és halála után sem fog igazán élni. Ezért mondom én azt, hogy az ember felelős azért, hogy milyen élete volt a halál előtt, s ha olyan volt, ami folytatható, biztosan fog is folytatódni.

Ozsváth: Mennyire „él" a mai tudomány?

Koch: Itt egy kis baj van. Sokan félremagyarázták már a történelem folyamán az Úristen szavait, mikor azt mondta Ádámnak, azaz az embernek, hogy hajtsa uralma alá a teremtményeket. Ezek az emberek azt hitték, az Isten azt mondja: „Édes gyermekem, zsákmányold ki pofátlanul a világot!"… Az Úristennek esze ágában sem volt ilyet mondani, mert az Úristen ennél sokkal okosabb. Hanem azt mondta, hogy hatalmat adok neked arra, hogy felelj mindenért és mindenkiért, aki rád van bízva. Amint a királyok, a vezetők is felelnek a rájuk bízott országért és annak minden lakójáért és fűszáláért.

Én folyton mondtam a diákjaimnak, nyissák ki a szemüket, nézzenek körül, mert ez a világ észvesztően gyönyörű. A földből kihajtó fa, a virág önmagában eszméletlen élmény! Ezzel kell foglalkozni, nem mással. Nyugodtan lehet bámulni és csodálkozni, mert az Isten csodálatos dolgokat művelt, és nem a saját szórakoztatására tette, hanem minket tanít vele. Nem uralkodásra, leigázásra tanít, hanem szeretetre. Mert ha nem szeretjük egymást és nem a szeretet vezérli a cselekedeteinket, nincs élet, tessék elhinni, nincs élet! Érvényes ez a tudósokra is. Az ő munkájukat is ez kell hogy jellemezze. Ők sem uralkodhatnak, csak szeretettel szolgálhatnak – és különösen felelősek a rájuk bízottakért. Ha ezt nem így értelmezik, akkor ők sem „élnek", és a tudományuk sem „él".

Ozsváth: A biológiai fegyverek márpedig készülnek…

Koch: Persze hogy készülnek. Aki biológiai fegyvert állít elő, nagyon sötét ember. De mindenféle fegyvergyártó az!

Ozsváth: És mennyire vagyunk biztonságban?

Koch: Semennyire már. Lépfene-spórát egészen könnyen elő lehet állítani, és egészen hamar lehet vele pusztítani. Mi is kikísérleteztünk egy olyan spórát, amelyik egy óra alatt megölt egy egeret. Ezt bárki előállíthatja, ha van hozzá laboratóriumi felszerelése, és elég pofátlan ahhoz, hogy szétszórja. Ez ellen egyszerűen nincs védekezés. Mint ahogyan egy kézfogással, egy ártatlan puszival bármit össze lehet szedni, úgy ez is nagyon könnyen fertőz. Így ez a legsötétebb dolog, ami létezik. De a környezetszennyezés minden formája is bűn a többi ember ellen.

Ozsváth: „A tiszta, szép, életre szóló szerelemből születő, kiegyensúlyozott családok mentik meg a nemzetet" – olvasom Sándor bácsi hittételszerű vallomását egyik írásában…

Koch: Ez így van. Az, hogy én úgy képen törülök egy nőt, hogy megszédül, majd leteperem őt, nem azt jelenti, hogy szeretem, hanem azt jelenti, hogy brutális erőszakot követek el rajta. Szeretek valakit – azaz olyan állapotba tudom őt hozni, amelyikben megérzi: ő nekem rettenetesen fontos, és azt is érzi, hogy mindenét nyugodtan rám bízhatja. Ebben az állapotban ő csodálatosan jól érzi magát, és én is rengeteget nyerek ezen a kapcsolaton. És ha úgy próbálok emberekkel együtt dolgozni, hogy megfélemlítem őket, és szorongás tölti el őket a közelemben, hát az a munka semmit sem ér. És az a kapcsolat, az az „élet" sem.

Valóban hiszem, hogy a nemzetet és a világot is az egymásra figyelő szeretetben élő családok mentik meg. Áldás van azon a családon, amelyikben ilyen gondoskodó szeretet uralkodik. Áldás és „élet" van – félelem nincs!

Amikor azt mondják, hogy az Istentől félni kell, én mindig dühös leszek. Nem kell az Istentől félni! Az Isten fiatal, nyitott, jószívű, abszolút korrekt. – Nagyon jól emlékszem arra a napra, amikor szegény kis feleségemről kiderült, hogy tüdőrákja van és másfél-két éven belül biztosan meghal. Az a kolléga, aki ezt diagnosztizálta, elnézést kért tőlem, hogy nem tudja kis Ilonkámnak megmondani. Hát megmondtam én. Szépen leültünk és megbeszéltük, hogy a meghalás tulajdonképpen nem azt jelenti, hogy megsemmisül és végleg eltűnik az ember, hanem azt jelenti, hogy átkerül egy másik dimenzióba, a transzcendencia dimenziójába, és ott találkozik Istennel, aki szükségképpen nem lehet buta és szükségképpen nem lehet rosszindulatú. Mert „ordít" mindenről, amit tesz, hogy csodálatosan, zseniálisan bölcs és okos. És a végtelenségig jószívű, hogy ezt a véges embert szereti. Hát akkor mitől féljen az ember?


Koch Sándor: Beszélgetések a szerelemről

Csizma az asztalon? Netán egy megvénült férfiember álcázott zsémbelése a korával együtt járó „savanyú a szőlő" tünetcsoport ellen? Nem. Inkább egy, az utókorért aggódó „ős" elmélkedése egy gondról, amely már évtizedek óta „böki a csőrét". Arról, hogy ma már nem szokás fiataljainkkal „beszélgetni a Szerelemről", hanem e helyett pragmatikusan, szigorúan tudományos alapon „szexuálisfelvilágosítunk". A kétféle megközelítés között a különbség ég és föld. No erről szeretnék beszélgetni Veletek!

Arról, hogy a fenenagy tudományos felvilágosultságunkban és tárgyilagosságunkban nem átalljuk leányaink és fiaink – jövendő unokáink édesanyái és édesapái (Nem apukái és anyukái!) – lelkéből kimaszatolni az emberlét egyik legcsodálatosabb, legboldogítóbb, jellemformáló élményét, a Szerelmet! Tesszük ezt annak ellenére, hogy pontosan tudjuk, a tiszta, szép és életre szóló Szerelemből születő, kiegyensúlyozott, boldog családok az egyedüli alapjai a Nemzet jövőjének. […]

A Szerelem témája ősrégi (bár minden igazi szerelmes úgy érzi, ő fedezte fel azt az érzést). Úgy tűnik, hogy lényegében az emberré válással, a tudat kialakulásával egyidejű. A bibliai történet szerint a Paradicsomban egyedül tengődő Ádám, mikor Évával kiegészülve kölcsönösen teljes értékű emberré tették egymást, sürgősen belekóstoltak a Tudás almájába. Ennek azonnali következménye az lett, hogy elveszítették ártatlanságukat és ráébredtek az addig (a többi állathoz hasonlóan) természetesnek talált meztelenségük izgatóan „illetlen" voltára. Ettől persze azonnal megjelent az első „gátlás" is a hírhedt fügefalevelek képében. Csodálatos tömörítés az a történet, még akkor is, ha mára az események idősorrendjét kissé másképpen képzeljük el. Az alapgondolat azonban máig felismerhető a még jelenleg is „paradicsomi" viszonyok között élő természeti népek szokásaiban. […]

A házasságok létrejöttében a Szerelemnek nem vagy csak ritkán lehetett döntő szerepe a szervezett társadalmakban. A nő szerepe – kevés kivétellel – éppen biológiai adottságai miatt is – elsősorban az otthonra, a családra és a gyermekekre koncentrálódott. Ezt a „hímhiúság" igen gyakran (még napjainkban is) a férfi házizsarnokságáig vitte el. Itt súgom meg, hogy a hím ivart jelentő XY kromoszóma-pár jelenléte főként az emlősökre jellemző. Más fajoknál környezeti feltételek szabják meg, hogy az egyaránt XX kromoszómát hordozó egyedek melyike lesz hím és melyike nő ivarú. A „féllábú" Y kromoszómával az a gond is van, hogy benne hiányosak a javító információk, illetve tele vannak töredék (köztük sok vírus-eredetű) információval és ezek száma az időben egyre nő. Úgy látszik, kínos – de igaz –, hogy a férfi, a „teremtés koronája" a két nem közül a genetikailag tökéletlenebbik. Van olyan elképzelés is, hogy a férfi genom az ősi multipotens XX nőivarú (genetikailag androgyn) genom elfajzásának tekinthető és idővel el is fog tűnni. No ennyit a macho felsőbbrendűségről. […]

Tisztelettel kérem férfi olvasóimat, ne akarjanak meglincselni ezért, hanem – saját jól felfogott érdekükben – olvassák el Szabó Lőrinc Semmiért egészen című versét és nézzenek mélyen magukba. A Szerelem két (fél) ember ügye, ami szükségképpen csak a kétoldali „Másik-Szerelme" alakjában lehet az igazi „emberi" Szerelem, amire mindannyian vágyunk. Aki csak azt várja el, hogy őt szeressék feltétel nélkül, önmaga ellen is súlyosan vét, mert a „féloldalas" élet maga is szükségképpen féloldalas. Véleményemnek ez a része – fájdalom – vonatkozik az általam igen tisztelt, mi több, illő hódolatomat is bíró „hazánk szebb keblű" (Vörösmarty Mihály) hölgyeire is. Úgy tűnik, a genetikailag vezérelt állatvilág az embernél etikusabb, de mindenképp jövőorientáltabb. A párok kapcsolata, akár csak a nemzés aktusára szorítkozik, akár egy életre szóló monogám kapcsolat (lásd némely vándormadarak), mindenképpen és csaknem kivétel nélkül az utódnemzést szolgálja. Érdekes, hogy az ember – az egyetlen tudattal rendelkező állat –, akinek múlt és jövő tudata (emlékezete és előrelátása) is van, napjainkban mennyire „perc-orientálttá" züllött. Vakon habzsol. És mennyire nem tanulékony; mindig elámul, amikor törvényszerűen beáll a depresszió és a csömör.

Csak egy életünk van. Azt ész nélkül elvesztegetni tökéletes hülyeség. Az ok valahol ott rejlik, hogy manapság nem „divat" a céllal élés. Élünk bele a világba, ahogy esik, úgy puffan! Ha a dolgok nem sikerülnek, jön a legolcsóbb drog, a szex (lásd a bonobokat), majd a szesz, a lágy és kemény drogok – a HIV (AIDS), hepatitis-B és -C, a méhnyakrákot okozó pappiloma vírus – az elfuserált élet és végül a nyomorult halál. Ezért valóban kár megszületni.

Véleményem szerint a kiút a klasszikus, hívő család újrafelfedezése. A szeretetben, egymásra figyelve (a „másik szerelmében") élő emberpár gondoskodása szerelmük gyümölcseként felnövekvő gyermekeikről és (ha még élnek) az idős szülőkről. Meggyőződéses kötődés valamely közösséghez (például a kétezer éves kereszténységhez), a becsületes munka szeretete és tisztelete, a tisztesség, az elhivatottság, a felebarátok önzetlen szeretete. Az őszinte hit egy gondoskodó szeretetben (mondjuk Istenben). Soha meg nem szűnő bizakodás (remény) abban, hogy minden helyzetre van megoldás, ha tisztességesen és őszintén keressük. Nem a pénz, a siker, a mindenáron való győzelem a cél, hanem a belső tartás megalkotása. Kevés szó esik a különféle rémuralmakat megéltek bámulatosan megőrzött hitéről, reményéről és szeretetéről, pedig ezek lennének a jó példaképek a helyes életre. A manapság sulykolt erőszak, agresszió, önzés és felelőtlenség nem visznek sehová, csak a csömörbe és a depresszióba. Nem véletlen, hogy börtöneink, elmegyógyintézeteink túlzsúfoltak, és temetőink tele szájjal nyelik a fiatal, sőt gyermek öngyilkosokat.

Ezért érték a szüzesség, mint az önértékelés és önfegyelem kiváló eszköze, mint a jövendő családunk és gyermekeink iránti felelősség nagyszerű iskolája. […] Alapja egy tiszta, szeretettel és reménnyel működő, boldog családi életnek. Higgyétek el nekem, ez a jövő záloga.

(Megjelent a Pillanat – Ember – Végtelenség c. kötetben, Scientia 2005.)


Nyirő József plébános bejegyzése a kidei Domus Historiába, 1915

1915

Kevés idő múlásával, melyet a plébános az új viszonyok és a hívők helyzetének megismerésére fordított, hogy a közjót célzó terveit ezek szerint irányítsa, már legelső impresszióként szomorúan tapasztalta, hogy a protestánsok (ref.) többsége miatt nemcsak az anyaszentegyházat, hanem a filiálisokat is túlságosan inticiálta a vegyes házasság, aminek természetes következménye a hitbéli indifferentizmus; 50%-a kiegyezés a jelenben, és a kath-mus fokozatos pusztulás a jövőben. Alig van reversalissal kötött vegyes házasság, amiért a született gyermekek nagy többsége ránk nézve elveszett. Ebben a tekintetben súlyos kötelességei vannak a plébánosnak és ha következetes kíván maradni ezen a téren, sokszor ellentétbe jut a híveivel, kik a magasabb intenciókat megérteni képtelenek. Az új plébános nagy súlyt helyezett kezdettől fogva arra, hogy a híveit az akatholikus templomoktól távol tartsa, helyesebbnek tartotta azonban a folyamatban lévő húsvéti gyónás kapcsán a kérdést egyenként a gyóntatószék keretei közé vonni, amivel egyfelől inkább bír hatni, másfelől nem provokálja a reformátusok nyílt gyűlölködését. A második eszköz az ifjúság megmentése volt.

Sajnos a legények és leányok érintkezése, játéka annyira elfajult, hogy közel állott a prostitúcióhoz. Mivel a legénykorban lévőket besorozták, a kamasz-éretlen fiúk teljes zabolátlansággal dobták magukat a bűnös életbe. A szülőknek tett figyelmeztetés eredménytelen volt, sőt rossz néven vették a gondolatot is, hogy ők gyermekeikre ne bírnának gondot viselni, emiatt a plébános úgy kívánt segíteni, hogy a lányokat a vasárnap délutáni szabad időre elvonta a játéktól. Kéthangú énekkart szervezett, amely a májusi ájtatosságon, vasár- és ünnepnapok vecsernyéin emelje az istentisztelet fényét.

Figyelme kiterjedt a korcsmákra, de Istennek hála, ezek vasárnap zárva vannak, az alkohol-szenvedély különben sincs elterjedve a községben.

A község erkölcsi nívóját, tekintélyét – szomorú dolog –, hogy a nők viselkedése süllyeszti. Megszólás, rágalmazás, pletyka, paraszt gőggel párosulva senkit sem kímél. Névtelen leveleket dobálnak el az utcán és reprodukálhatatlanul piszkos, erkölcstelen szavakkal egymás becsületébe gázolnak, így rontva meg fiatal lányok hírét-nevét, családi békességét. Talán a csendőrség közbelépése eredménnyel fog járni. […]

Ezzel szemben öröm látni a választottakat, akik a nehéz idők magaslatán észrevették az Istent és hű gyermekei az Egyháznak. Értem a templomba járókat, gyakori áldozókat. A nagy többség elég jól végzi vallásos kötelességeit és többen vannak, kik a gyakori szentgyónást sem hanyagolják el. Nagy tiszta örömei vannak bennük a plébánosnak. Terhes, de szép munkakör. Isten adjon eredményt! […]

Kath. iskola sem a materben, sem a filiákban nincsen, ennek felállítása alig néhány gyermekért fölösleges, illetve anyagilag lehetetlen. A hitoktatás révén a kath. növendékek hitét lehet biztosítani az állami iskolákban is, és ebben a tekintetben a jelenben nincs okunk panaszra. […]

Annak a nagyarányú szoc. munkának, amelynek megvalósítása az újonnan épült, de még föl nem szerelt „olvasóköri ház"-zal kapcsolatban a plébánosra vár, első pozitív kiindulása a „Katholikus Népkönyvtár" létesítése.

Előre láthatólag megfizethetetlen haszna lesz, tekintve a hívők olvasási készségét, ha szín katholikus könyveket nyújthatunk. A minisztérium által létesített „Népkönyvtárnak" munkái kath. szempontból nem kifogástalanok, ennek ellensúlyozására gondolnunk kellett. Anyagi eszköz hiányában adományozás révén kellett a munkáról gondoskodni és ez eredménnyel járt. […]

Püspök Urunk őméltósága kegyes volt engedélyt adni 2172/1915. sz. rendeletével 1915. április 10-i kelttel, hogy a plébániális könyvtár tulajdonát képező szépirodalmi és gazdasági munkák bemutatott jegyzéke szerint a kath. könyvtár részére átutaltassanak és ezáltal a könyvtárat sikerült létesíteni 90 kötettel és 300 szépiratkával. – A fokozatos fejlesztés három irányban történik: hitvédelmi, szépirodalmi és gazdasági szakban. A további teendőkről, a szabályok megalakításáról egy bizottság köteles gondoskodni. Az eredményes és helyes használathoz minden esetre szükséges az olvasókör megalapítása, amelynek vezetése a plébános hozzáértéséről és helyes tapintatától függve idő múlásával hasznos és pozitív szilárdulását jelenti a katholikusoknak.

(A Domus Historiát egy éven keresztül, öt oldalon vezette Nyirő József, utolsó bejegyzéseit látható módon ő vagy valaki más kitépte. Az átadás-átvétel 1919. október 27-én történt.

Utóda, Kicsid Géza, a következőképpen folytatja a plébánia történetét:

1919. okt. 27!… Itt Nyirő József történetírása megszűnt. Látni való: lapok hiányoznak a könyvből… Hogy a tinta mit festett a kitépett hiányzó lapokra, azt csak sejteni lehet, mert Nyirőt, a történetírót, ezek után már nem annyira a világháború eseményei foglalkoztatták, dacára annak, hogy közben Kolozsváron katonalelkészi szolgálatot is teljesített, hanem az a nagy küzdelem, mely lelkében folyt le: az a küzdelem, melyben titáni harcot vívhatott az ő papi lelkiismerete a világ gyönyörűségeivel s szörnyeivel. Az első – úgy látszik – gyöngébb volt, s elveszítette a harcot. Nem lágyították meg a fiú szívét még az édesanyai könnyek sem, pedig sokszor záporként hullottak a fia ballépése miatt szomorkodó bánatos édesanya párnáira.

Nyirő plébánost püspöke intő szavai sem térítették vissza az egyházias gondolkodás útjára. 1919 év őszén egy lehetetlen kérést küldött püspökéhez, hogy őt a papi rendből bocsássa el. – Több levélváltás után jött a főpásztori rendelet, hogy a főesperes vegye át a kidei plébániát, s bízza meg valamelyik szomszéd lelkészt – további intézkedésig – az árván maradt hívek lelki gondozásával. Megtörtént!

Idb. Kicsid Géza kajántói lelkész a főesperes kérésére „egy pár hétre, amíg a püspök új papot küld a kidei híveknek" dr. Balásy Imre Kolozsvárszentpéteri plébános főesperesi megbízott előtt a hivatalos formák betartása mellett átvette a kidei plébánia ideiglenes adminisztrációját.)


Kalota József: Az ortodoxia hangja és szerepe Európában

Bár hatalmas ortodox lakosság mellett/között élünk, általában mégsem tudunk igazán érdemlegeset az ortodoxok más vallásfelekezetekhez, egyházakhoz fűződő viszonyáról, s amit tudunk, néha az is előítéletek árnyékában tudatosul. A magyar ortodox egyház egyik mértékadó teológusa, Kalota József alább közreadott előadásával e „homály" oszlatását segíti elő: egyfelől az ortodoxia és az egyes európai felekezetek/egyházak közötti dogmatikai – elsősorban egyháztani – nézetütközések vagy –egyeztetések kimenetelét veszi számba, másfelől az európai uniós alkotmányozási folyamat egyik legkritikusabb nézetére reflektál ortodox nézőpontból.

Az ortodoxia ökumenikus szolgálatát a szeretet és az igazság jegyében végzi. A Konstantinápolyi Egyetemes Patriarkátus már több mint száz éve (1902) kezdeményezője és koordinátora ortodox részről az egyházak közötti párbeszédnek. Nincs jogunk ugyanis ahhoz, hogy hidakat romboljunk le, hogy elzárkózzunk a hit dolgainak megvitatásától, vagy helyette a vak fanatizmust engedjük érvényesülni. Ennek tudatában tekintsük át röviden az ökumenikus párbeszéd jelenlegi állását és annak néhány ortodox vonatkozású eseményét:

1) Az Egyházak Világtanácsában (Egyházak Ökumenikus Tanácsában) most az ekleziológiai viták élesedtek ki. Az ortodox és a protestáns egyházkép ugyanis egyre távolabb kerül egymástól. Ezért az EVT-ben sürgősen tisztázni kell, hogy a teológiai kérdések fórumaként is működni kíván-e a jövőben, mert ha igen, akkor az ortodox tagegyházak sorra kilépnek belőle. A tavalyi KB-ülésen ezért olyan határozati javaslat született, hogy ortodoxok és protestánsok kölcsönösen tartsák tiszteletben egymás Szentíráson és hagyományon alapuló ekleziológiai tanítását. Az eddigi szavazási anomáliákon pedig úgy próbálnak segíteni, hogy a többségi szavazás helyett konszenzus lesz, ami gyakorlatilag vétójogot biztosít az ortodox autokefál egyházaknak is egyes kardinális kérdések eldöntésénél a protestáns felekezetek számbeli fölényével szemben. Elfogadták továbbá a közös imákra és az új tagok felvételi rendjére tett ortodox javaslatokat is. Ami pedig az Ökumenikus Charta további kidolgozását és elfogadtatását illeti, az EVT valóban nincs olyan helyzetben, hogy a politikai döntésekkel azonos és mindenkire kötelező érvényű dokumentumot adjon ki.

2) Az ókatolikus egyházzal 1870 óta folytatott soklépcsős párbeszéd legutóbbi ülésére a görögországi Kaválában (Pál apostol korában Neápolisz) 1987 októberében került sor. Itt három témát vitattak meg: a) a szentségek közül az eddig még nem tárgyaltakat (gyónás, betegek kenete, papság, házasság), b) eszkatológia, c) a teljes egyházi közösség feltételei. Az utóbbi 17 év azonban nem hozott semmi előrelépést. Az ókatolikusok továbbra is szentségi közösségben maradtak az anglikánokkal, és az ortodoxokkal folytatott dialógust követően szentségi közösségre léptek az evangélikusokkal is.

3) Az anglikán-ortodox párbeszéd 1973-tól rendszeresen folyik. Történelmi előzménye az a levélváltás, amelyet a vértanú konstantinápolyi pátriárka, Kirillosz Lukarisz és a canterburyi érsek folytatott egymással a 17. században. 1976-ban az anglikánok elfogadták, hogy kihagyják hitvallásukból a „filioque" betoldást, 1978-ban, Athénban pedig megvitatták a női papság kérdését. Az athéni állásfoglalás kimondja, hogy „amennyiben anglikán testvéreink folytatni kívánják a nők papi felszentelését, az meghiúsítja az anglikán-ortodox egységbe vetett minden reményünket." Mint tudjuk, anglikán részről ez a gyakorlat folytatódik, és további bonyodalmat okoz, hogy nemrég egy homoszexuális papot szenteltek püspökké. Újabb közös nyilatkozat kiadása ezért csak 2006-ra várható.

4) Az ősi keleti egyházakkal a kalkedoni zsinat (451) óta próbáljuk a teljes egységet helyreállítani. A hosszú párbeszéd a ródoszi IV. összortodox zsinaton (1968) ért be, és így 1994-ben a svájci Sambesyben már az anatémák feloldását és a szentségi közösség teljes helyreállítását lehetett kihirdetni. Ezek gyakorlati megvalósításáról azóta nincs hivatalos információ.

5) Az evangélikus egyházzal a történelmi párbeszéd a 16. században kezdődött, amikor II. Joaszáf és II. Jeremiás konstantinápolyi pátriárka a tübingeni teológusokkal levelezett. Folytatására 1981-ig kellett várni. A teológiai vegyesbizottság (VB) azóta rendszeresen ülésezik, a legutóbbi ülésen, Damaszkuszban, két közös nyilatkozatot is kiadtak: az Üdvösség – kegyelem – igazságosság – szünergiát és Az egyház mint misztériumot. 2003 szeptemberében Krétán volt VB-ülés, ahol a 12. találkozót készítették elő.

6) A református egyházzal 1986-ban a svájci Sambesyben kezdődött a párbeszéd, amelynek témája „a Szentháromság dogmája a nikaia-konstantinápolyi hitvallás alapján" volt. 1988-ban ismét Svájcban, majd a legutóbbi, nyolcadik ülésre Nagyszebenben került sor, amelynek témája, „az egyház szentsége" körül teljes nézeteltérés alakult ki. Ennek ellenére a részt vevő felek a párbeszéd folytatása mellett döntöttek.

7) A római katolikus egyházzal a 11. század óta törekszünk az egységre. A hivatalos teológiai párbeszéd mai formája 1980-ban Patmosz és Ródosz szigetén kezdődött. 1990-ben a németországi Freisingben kiadott nyilatkozat elítéli az uniót mint az egység olyan módszerét, amely ellentétes a két egyház közös hagyományával. Ekkor bukott meg a kelet- és közép-európai országokban a kommunizmus és éledt fel az uniós probléma. A görög katolikusok atrocitásaival szembeni tiltakozásul a libanoni Balamandban tartott 7. vegyes-bizottsági ülésen kilenc ortodox egyház nem vett részt. Az ülésen részt vevő ortodox egyházak pedig visszavonták a freisingi határozatot, ami újabb feszültséget okozott az ortodoxia és Róma között. Így nem csoda, hogy a 8. ülésen (Baltimore, USA, 2000 júliusában) a párbeszéd újabb hajótörést szenvedett. Egyelőre a folytatás lehetősége itt is jó eredménynek számít.

Racionálisan összegezve ezeket a tényeket azt mondhatnánk, hogy a keresztények közötti pátbeszéd eleddig sikertelen vállalkozás. Miért állítjuk mégis, hogy feltétlenül folytatni kell? Azért, mert a hívő ember a remény embere is, aki tapasztalatból tudja, hogy a kapcsolat fenntartásának puszta lehetősége is tovább élteti a keresztény egységbe vetett hitet és annak reményét is. A keresztény egyházak közötti párbeszéd sikere ugyanis nem a felek kompromisszumkészségétől, engedékeny hozzáállásától vagy kényszerű meghátrálásától függ. A keresztény egység: a Szentlélek gyümölcse (Gal 5,22). Ezért minden kis eredménynek felbecsülhetetlen értéke van. Gyakran lehet tapasztalni azonban azt a türelmetlenséget is, amely az egyházak egyesülését előre eldöntött, történelmi távlatba szeretné helyezni. Valóban furcsa ellentmondás, hogy az egyház, miközben azért imádkozik, „hogy mindnyájan egy legyenek" (Jn 17,21), a megosztottság botrányát éli.

Krisztus egyháza, mint tudjuk, az igazság egyháza is. Az igazságról szóló kérügma azonban sokak számára ma is „kemény beszéd". Az Urat is elhagyták miatta a tanítványai. Ezért tette fel a kérdést a tizenkettőnek is: „Talán ti is el akartok menni?" (Jn 6,66–67) Az ortodoxia a Szentlélek kegyelmével küzd üdvözítő Urunk, az Ige igazságáért, annak megőrzéséért és továbbadásáért. A teológiai párbeszédben részt vevő ortodox teológusok nem független képviselői vagy tanácsosai az egyháznak. Személyi autonómiájuknál is fontosabb számukra az igazság iránti alázat és a más keresztények iránti krisztusi szeretet szolgálatának önkéntes vállalása. A nézetek tisztázásához pedig az egyetemes egyház első nyolc évszázadának teológiai tanítása szolgál közös és elfogadható alapként. Az egység lényegét érintő teológiai és ekleziológiai kérdésekben az ortodox vélemény szerint valamennyiünknek egyforma felelősségünk van az egyházban (G. Konidárisz).

Az ortodoxia nem osztja a részegyház, részigazság vagy „részhagyomány" elvét, mert az örökös megosztottságra kárhoztatná a kereszténységet. Ezért nem értünk egyet P. Evdokimov orosz teológussal, aki a pápai csalatkozhatatlanság dogmáját mint „helyi részhagyományt" elfogadhatónak tekinti. Egyetértünk viszont vele akkor, amikor azt mondja, hogy az ortodoxokat nem a hit, a szabadság vagy a szeretet hiányérzete, hanem éppen ellenkezőleg: azok túláradó érzése ösztönzi a párbeszédre.

Az Isten és egyház előtti felelősség mellett ortodox részről is alapos felkészültségre van szükség az eredményes párbeszéd folytatásához. A tudományos ismeretet az Evangélium szerinti élet hitelesíti, és az vezet el a nézeteltérések megoldásához. Az Úr tanítása szerinti hitből és küldetésből fakadó bizonyságtétel előtt ezért az ortodox teológusnak mindenekelőtt az „élő víz" egyedüli forrásához kell eljutnia, és akkor Pál apostol kérése (1Kor 1,10) sem lesz számára hiábavaló.

A 21. század kezdetén öreg földrészünk népeit ismét az egyesülés és együttműködés lehetősége foglalkoztatja. Az eddigi tagállamok mellé újabb országok csatlakozása is várható. Az uniós állampolgárok száma néhány éven belül meghaladhatja az 500 milliót. Az ortodoxok számának növekedésével az ortodox egyház felelőssége is növekedni fog. Az ortodox egyházak brüsszeli irodája eddig is élénk figyelemmel kísérte az EU ügyeit és ezután is kész mentőövet nyújtani híveinek személyiségi jogaik, vallási és kulturális örökségük megőrzésében és védelmében. Nem avatkozik bele a politikába, de elvárja az ortodox parlamenti képviselőktől, hogy olyan „reálpolitikát" folytassanak, amely nem sérti egyetlen európai nép történelmi és kulturális hagyományát sem. Ezt ugyanis olyan értéknek tekinti, melynek tiszteletben tartása nélkül nem lehet az emberi személy, a család vagy egy közösség szociális helyzetének javításáról sem beszélni.

Az ortodox felfogás szerint minden ember egyedi és megismételhetetlen, és értékesebb minden földi kincsnél, de szabadnak kell lennie ahhoz, hogy felelős döntéseket hozhasson. Nem válhat egy globalizált tömeg részévé, nem veszítheti el egyéni arculatát, erkölcsi tartását, nyelvét, hitét, lelki örökségét és hagyományát. A nyugati társadalom észuralmi rendszere nem képes a közömbösség, az individualizmus és az egocentrizmus rohamos terjedésének ellenállni. Elhiteti az emberrel, hogy az eszével mindent elérhet, de valójában csak fantáziál. A metafizika kiiktatásával az európai polgár elveszíti az élet misztériumát, elfásul, kiüresedik, és nem tud sem igazsággal, sem szeretettel feltöltődni. Ő annak a balga gazdag embernek a mai megszemélyesítője, aki tragikus helyzetének feledtetésére csupán a szenvedélyekbe menekül.

A neves történész, Steven Runciman szerint az ortodoxia mai hivatása az, hogy az igaz hit tiszta és eredeti formáját az elvilágiasodott, „vén" Európának ismét felmutassa. Mit nyújthat ma az ortodoxia Európának? Először is az aszketizmus étoszát. Másodszor az emberi személy méltóságának tiszteletét. Harmadszor pedig a lelki élet elsődlegességét. Természetesen mindezt a legkisebb elbizakodottság vagy gőg nélkül, alázattal, de nem szolgalelkűen kell tennie, szeretettel és bizalommal fordulva a nyugati keresztény testvérek felé. Az ortodoxiának nem kell félnie attól, hogy kisebbségben marad Európában mindaddig, amíg ez a „kicsiny nyáj" a só és a kovász szerepét be tudja ott tölteni.

Az ortodoxia partnere lehet valamennyi európai egyháznak, amely a vallásilag semleges, de a keresztény gyökerek hangoztatását diszkriminatívnak tekintő ún. „laikus állam" (état laique) ideológiai csapdájába került. Az EU sok politikusa nemcsak nem értékeli a keresztény civilizáció vívmányait, hanem a más vallású népek jövőbeni csatlakozása szempontjából akadályozó tényezőnek is tekinti. Európai polgárok millióit kellene most Lisszabontól Athénig minden lehetséges fórumon felvilágosítani arról, hogy a keresztény értékek az európai civilizáció alapvető értékei, és valójában a saját lelki identitásuk, azonosságuk megőrzését jelentik. Európa lelki öngyilkosság előtt áll, ha megtagadja keresztény értékeit.

Az ortodoxia fejet hajt az európai államok közösségének megálmodói, Adenauer, Schumann és más alapító atyák emléke előtt, akik hittel küzdöttek azért, hogy évszázados ellentéteket áthidalva megvethessék Európa egységének, békés fejlődésének az alapjait. Egyetért velük abban, hogy a múlt kísértésein való felülemelkedéshez új európai szellemre is szükség van. Ezt a friss, üdítő európai szellemet egyébként megbocsátásnak, szeretetnek és szolidaritásnak nevezik, és a kereszténységgel együtt jött Európába. A megbékélt, egyesült és erős Európa álma ugyanis a keresztény testvériség nemzetek feletti eszméjéből született. Nem légből kapott ideológia tehát és nem is a francia felvilágosodás vagy a humanizmus terméke. Mégsem mindenki számára érthető, hogy az EU-nak tulajdonképpen azzá kell válnia, ami az európai keresztény kultúrában lelkileg már régen megvalósult, vagyis igazi közösséggé.

A keresztény gyökerek puszta említése is – mint tudjuk – allergiát okoz az EU-alkotmányt megfogalmazók körében, ezért még a preambulum szövegében sem szerepelhetett. Ez nagy csalódást keltett az európai egyházak körében. Az alkotmányozás eredeti célja ugyanis az európai értékek és érdekek demokratikus összehangolása lenne. Amennyiben ez sikerül, akkor az EU szép jövő előtt áll. A kereszténység elhallgatása pedig egyenesen az európai civilizáció arcnélküliségéhez vezet, nem is beszélve arról, hogy az európai ember üdvösségébe vetett hitének nyílt megtagadását fejezi ki. Az egyház így azonos szintre kerül az uniós intézményekkel, bankokkal, lobbykkal stb.

Az európai egyházak – az ortodoxok is – tiltakoztak a kereszténység európai kultúrában betöltött szerepének alkotmányos cenzúrázása miatt. Érthetetlen az is, hogy miért nem teszik ugyanezt a híres európai tudományos intézetek, egyetemek, akadémiák, társaságok és pártok is. Nem is szólva arról, hogy hol vannak ilyenkor a máskor oly hangos európai médiumok? Érthető talán, hogy az EU döntéshozói, akik mind elkötelezett demokraták és az EU pillanatnyi geopolitikai érdekének megfelelően készek bármely kompromisszumra, az egyháztól azt várják el, hogy ne ítélje meg ezért szigorúan őket?

Így az ortodoxiára, az európai katolicizmusra és az európai protestáns egyházakra hárul jelenleg az a feladat, hogy kifejtsék az európai történelem cenzúrázásával és annak ideológiai szempontjaival szembeni véleményüket. Európa népei eleget szenvedtek már eddig is az egyes hatalmi csoportok erőszakos történelemhamisításai miatt. Ők mindig a közösség nevében, de a saját érdekükben követelőztek. Ma az európai egyházak egyike sem támogat ilyen abszolutista törekvéseket, sem egy olyan elfogult politikát, amely az európai keresztény civilizációt bármilyen érdekből nem meri felvállalni. Az első EU-alkotmány elfogadtatásának éppen az a lényege, hogy az ne egy fércmű, egy hamis okmány, hanem az európai egységet és szellemiséget megfelelően kifejező és a történelmi igazságot hűen tükröző és megerősítő alapdokumentum legyen.

Érdemes ezért felsorolni, hogy melyik kormányok kérték előzetesen, írásban a keresztény értékek deklarálását az EU alkotmányában: a ciprusi, a görög, az olasz, a portugál, a lengyel, a litván, a máltai, a cseh és a szlovák. Az EU-alkotmányozás nem csak a kormányokat, hanem főleg a polgárokat érintő kérdés. Ne feledjük, hogy hátra van még az uniós alkotmány országonkénti elfogadtatása, amely az egyes tagállamokban, más-más formában, pl. népszavazással történik.*

Ilyen alkalmanként azért nem árt a közvéleményt is figyelembe venni. A görögországi közvélemény-kutatások eredménye megegyezik az egyház véleményével is. Az Opinion felmérése szerint, melyet az Eleftherotüpia című újságban 2004. május 25-én – tehát még a referendumot kormányfői szinten elfogadó brüsszeli csúcs előtt – tett közzé, a megkérdezettek 70,2%-a egyetértett azzal, hogy a kereszténység mint európai érték legyen megemlítve az EU alkotmányában. Arra a kérdésre, hogy milyen mértékben ért egyet ezzel a deklarációval, a következő részletes eredmény született: egyáltalán nem 8,4%, alapvetően nem 9%, alapvetően igen 26,9%, teljes mértékben 43,3%. A görög közvélemény döntő többségének kiállása a keresztény értékek mellett, reméljük, nem egyedüli jelenség Európában. Egyre több pozitív példára lenne szükség ahhoz, hogy más EU-tagállamok polgárai is bátran fölvállalhassák keresztény identitásukat és kifejezhessék azt a szilárd meggyőződésüket, hogy a keresztény lelki örökség alkotmányos rögzítése hozzájárulna nemcsak az EU stabilitásához Európában és a világban, hanem elősegítené a népek közötti békét, az emberi jogok tiszteletben tartását és nem utolsósorban ösztönözné a vallások közötti párbeszédet is.

* A budapesti Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság 2004. évi konferenciáján, szeptember 11-én elhangzott előadás szerkesztett változata. (Ökumené 2005/1)


Jakab Gábor: Dönthetünk-e szabadon

Előtökbe adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot… Válaszd az életet.

(MTörv 30,11.20)

Az emberi szabadság nagy rejtélye, hogy Isten maga is megáll a küszöbe előtt.

(Edith Stein)

Az ószövetségi Szentírásnak az emberi szabadságról szóló, döntő fontosságú tanítása Sírák könyvéből való: „Isten teremtette a kezdet kezdetén az embert, és kiszolgáltatta saját döntése hatalmának… Az ember előtt ott az élet és a halál, megadatik neki, amit választ". (Sir 15,14.17)

Az újszövetségi részben Pál apostol ugyanezt a problémát a gyakorlat oldaláról közelíti meg, s így fogalmaz a korintusiakhoz írt első levelében: „Minden szabad (nekem), de nem minden használ. Minden szabad, de nem minden épületes… (Majd a zsidó étkezés vallásos rituáléjáról szólva ezt mondja): Mindenből ehettek, ami a piacon kapható, a nélkül, hogy lelkiismeretbeli aggályok miatt utána kutatnátok. Az Úré a föld és minden gazdagsága. Ha egy hitetlen meghív, s el akartok menni, egyetek mindenből, amit föltálalnak, anélkül, hogy lelkiismeretbeli aggályok miatt utána kutatnátok. De ha valaki azt mondja: ?Ez áldozati hús?, ne egyetek belőle, egyrészt a figyelmeztető, másrészt a lelkiismeret miatt. Nem a te lelkiismeretedről beszélek, hanem a másikéról. Miért vessem alá szabadságomat egy másik lelkiismeret ítéletének? Ha hálaadással eszem, miért szidjon valaki azért, mert hálát adok?

Tehát: akár esztek, akár isztok, vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére. Se zsidót, se pogányt, se az Isten egyházát meg ne botránkoztassátok, hiszen én is mindenkinek kedvében járok. Nem keresem, ami nekem hasznos, hanem ami másoknak az, hogy üdvözüljek". (1Kor 10,23–33) A 2. korintusi levélben határozottan kijelenti: „Ahol az Úr lelke, ott a szabadság" (2Kor 3,17), a galatákhoz címzett levélben pedig szemléletesen fejti ki azt, hogy Krisztus eljövetelével megszűnik a szabadságot korlátozó korábbi mózesi Törvény. „Azt gondolom: amíg az örökös kiskorú, semmiben sem különbözik a rabszolgától, jóllehet mindennek ura. Gyámok és gondviselők alá van rendelve atyjától meghatározott ideig. Így mi is, amíg kiskorúak voltunk, a világ elemeinek szolgálatába álltunk. De amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, s a törvény alattvalója lett. Ki kellett ugyanis váltania a törvény alá rendelteket, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldte Fiának Lelkét szívünkbe, aki ezt kiáltja: ?Abba, Atya!? Tehát nem rabszolga többé, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten által örökös is." (Gal 4,1–7) Ugyanebben a levélben ezt is kijelenti: „A szabadságra Krisztus vezetett minket. Álljatok tehát szilárdan és ne hagyjátok magatokat újra a szolgaság igájába hajtani." (Gal 5,1) Néhány sorral hátrább pedig ez a figyelmeztetés olvasható: „Testvérek, ti szabadságra vagytok hivatva. Csak ne éljetek vissza a szabadsággal a test javára, hanem szeretettel szolgáljatok egymásnak. Az egész Törvény ugyanis ebben az egy mondatban teljesedik be: Szeresd felebarátodat, mint önmagadat." (Gal 5,13–15a) Vagyis: az igazi szabadság – az igazság bírása/birtoklása!

Az i-re a pontot – ahogy azt a közbeszédben mondani szoktuk – János evangélista tette fel, amikor a szabadsággal kapcsolatosan a 8. fejezetben leírtakat így összegezte: „Az igazság szabaddá tesz titeket" (Jn 8,32).

Az egyház tanítása

A Katolikus Egyház Katekizmusa, amely 1993-ban jelent meg Rómában (a közelmúltban újra kiadták XVI. Benedek aláírásával és javított formában), az emberi szabadságot így definiálja: „A szabadság képesség arra, hogy az ember cselekedjen vagy ne cselekedjen, és önszántából elhatározott tetteket vigyen véghez". A tömör meghatározást egy alapos megfontolásra késztető megállapítással így folytatja: „A szabadság akkor jut el a tökéletességre, ha a Legfőbb Jó, Isten alá van rendelve" (1744). „A teljes emberi cselekedeteket (actus humanus) a szabadság jellemzi. A szabadság az emberi lényt felelőssé teszi azokért a tettekért, amelyeknek akaratlagos szerzője" (1745). Majd pedig, a szabadságot befolyásoló külső tényezőkkel is számot vetve, ezt állítja: „A tudatlanság, erőszak, félelem és más pszichikai vagy társadalmi tényezők valamely cselekedet beszámíthatóságát vagy az érte viselt felelősséget kisebbíthetik vagy teljesen megsemmisíthetik" (1746). A figyelmeztetést tartalmazó végkövetkeztetés pedig így fogalmazódik meg: „A szabadság megélése nem foglalja magába azt a föltételezett jogot, hogy az ember akármit mondhat vagy tehet" (1747).

Világos beszéd. Az idézett passzusokból egyértelműen következik, hogy a szabadságnak, akármilyen hatalmas szellemi képességnek tűnjék is a mindenkori ember számára, határa van. Nem az a szabad ember, akit a világ sok esetben annak tart, aki kénye-kedve szerint azt tesz, amit akar, hanem az, aki tud parancsolni magának és engedelmeskedni is tud a maga parancsának. Másképpen mondva: az a szabad ember, akinek van bátorsága ahhoz, hogy hiteles választások során át maga teremtse meg a maga világát.

Közismert Szent Ágostonnak a szabadsággal kapcsolatos híres mondása: „Szeress – és tégy, amit akarsz!" (Ama et fac quod vis!) Mi tagadás, első hallásra ez „hallatlan"! De csak első hallásra, mert gyakorlatilag nem tehet meg az ember mindent, amit akar! És azért nem, mert a szeretet (a „szeress"!), határt szab korlátlannak tűnő szabadságának. A korlátok nélküli szabadság egyenlő volna a szabadossággal, ami totális félreértése a szabadságnak! „Az igazi szabadságot – fogalmaz összefoglalóan Pál apostol a galatákhoz írt episztolájában – Krisztus szerezte meg nekünk" (Gal 5,1).

Teológiai és dogmatikai megfontolások

Tény, hogy az ember nincs determinálva, illetve rákényszerítve – sem a jóra, sem a rosszra. Schütz Antal írja dogmatikájában: „Ha az embernek minden állásfoglalása akár külső, akár belső tényezőktől volna előirányozva, sem az érdemnek, sem az érdemtelenségnek nem volna értelme és alapja. Amely állásfoglalásnak nem ura az ember, az nem érdemel erkölcsi elismerést vagy gáncsot". De az is cáfolhatatlan tény, hogy a körülmények befolyásolják az ember gondolkodását és cselekvését mind jó, mind pedig rossz irányban.

Föltétlenül hivatkoznunk kell itt Ágostonnak az isteni segítségről, vagyis a kegyelemről szóló tanítására, mely szerint az individuumnak makacs bezártságát, önmagába való „becsavarodását" az említett isteni kegyelem belülről, sok esetben teljesen észrevétlenül és egészen váratlanul, hatalmas intenzitással kioldhatja, áttörheti, vagyis az igazi szabadságra „felszabadíthatja". (Igazolásul gondoljunk itt nagy konvertiták „pálfordulásaira".)

Az isteni kegyelem persze minden esetben a konkrét emberi természetet feltételezi – tulajdonképpen arra épít! A dogmatikában latinul ezt így tanultuk hajdanában: gratia praesupponit naturam (= a kegyelem feltételezi a természetet). Non destruit (nem rombolja le), sed perficit (hanem tökéletesíti azt)! A vallásórákon legfontosabb hitigazságaink egyikeként ezt ma is így tanítjuk: „Isten kegyelme szükséges az üdvösséghez". Másképpen mondva: az ember pusztán önmaga erejéből soha nem üdvözülhet; nem juthat el önmaga erejéből élete végső céljához, Istenhez, az örök üdvösségre! Ha pedig „bábeli tornyot építő", büszke emberként, önteltségből mégis vállalkozna erre, az olyan lenne, mintha egy mély szakadékból megpróbálná önmagát (saját hajánál fogva) kihúzni a szakadék szélére. Hasonlósági alapon állíthatjuk, hogy a bűn szakadékából pusztán önmagunk erejéből történő kiemelkedésünknek is csak ennyi az esélye. A megoldás irányában előre mutató következtetésünket ezért – egyfajta erkölcsi tanulságként is – Schütz Antal szavait kölcsönözve így fogalmazhatjuk meg: az ember nem annál kevésbé, hanem annál inkább lesz élete során ember, minél közelebb jut legvégső céljához, az Istenhez.

Gyakorlati útmutatás céljából A dogmatika kézikönyve című kétkötetes teológiai szakkönyvből is idézek néhány sort: „A teológiának az a feladata, hogy a szabadságot ne csak ?valamitől? való szabadságként, hanem a ?valamire? való szabadságként fogalmazza meg, és így mozdítsa elő annak megvalósulását. Isten az embert Jézus Krisztusban a gyógyító s megszentelő Lélek által szabadságra szabadította fel: a Lélekből fakadó életre. Fölmentett az önmegvalósítás minden reménytelen kísérletétől, és felhatalmazott a felszabadító cselekvésre."

Az örökösen gyötrő kérdés

A morfondírozva „vajúdó" ember számára ismételten föltevődik a kezdetektől fogva mind a mai napig kínzó kérdés: miért adta meg a lehetőséget Isten az embernek arra, hogy elfordulhasson tőle, s ennek következtében a pusztulás útját válassza? Azért – bármilyen furcsán hangozzék is –, mert szerette és szereti az embert! Ahelyett, hogy ellentmondást nem tűrő módon „ráerőltetné" az emberre az üdvösséget, igenis az ő szabad döntését és igenlő válaszát várja ingyenes szeretetére. Ezért akár így is fogalmazhatunk: jobbnak tartotta azt, hogy a rosszból hozza ki később a jót, mint azt, hogy egyáltalán ne engedje meg a rosszat. (Gondoljunk csak a tékozló fiúról szóló jézusi példázatra.)

Kiemelkedően szép és vonzó példa ebben a vonatkozásban Pál apostolnak a 180 fokos „fordulása". A Feltámadottal való felejthetetlen és élményszerű damaszkuszi találkozás egyszer s mindenkorra világossá tette számára, hol húzódik a „demarkációs vonal" az élet és halál, az áldás és az átok között. A galatákhoz írt levélben így összegzi a vele történteket: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem" (Gal 2,20).

Egy vatikáni dokumentum

A II. vatikáni zsinat dokumentumai között különlegesen fontos helyet foglal el a Gaudium et spes kezdetű, az egyház és a mai világ viszonyával foglalkozó lelkipásztori konstitúció, amelyben a szabadságról többek között a következők olvashatók: „Az ember csak szabadon fordulhat a jó felé. Igazuk van tehát kortársainknak, amikor nagyra értékelik a szabadságot és személyesen keresik. Gyakran azonban helytelen módon élnek vele: jogcímül használják arra, hogy mindent megtehessenek, ami jólesik – még a rosszat is. Pedig az igazi szabadság éppen az Istenhez való hasonlóság fönséges jele az emberben. Isten ugyanis szándékosan hagyta az embert a saját döntésére, hogy így az a maga elhatározásából keresse Teremtőjét, és hozzá ragaszkodva szabadon jusson el a teljes és boldog tökéletességre. Az ember méltósága tehát megkívánja, hogy tudatosan és szabad választás alapján cselekedjék, személy módjára, azaz meggyőződése indítsa és irányítsa, ne pedig vak ösztön és merő külső kényszer. Ezt a méltóságot akkor éri el az ember, ha kiszabadítva magát a szenvedélyek minden rabságából, a jónak a szabad választásával törekszik a cél felé, az alkalmas eszközöket pedig őszinte akarással és leleményes szorgalommal biztosítja magának. Mivel pedig az ember szabad akarata sebet kapott, amikor vétkezett, csak az Isten kegyelmével tudja egészen jól cselekedetekre váltani ezt az Istenre való beállítottságot. De mindenkinek számot is kell majd adnia életéről Isten ítélőszéke előtt: jót vagy rosszat cselekedett-e." (GS 18)

Összességében ez azt jelenti, hogy az embernek végül is rá kell döbbennie arra, „hogy neki magának kell helyes irányba terelnie azokat az erőket, amelyeket ő maga szabadított fel, mert ezek eltiporhatják, de szolgálhatják is" (gondoljunk Az ember tragédiájára).

Szabadon, de felelősségtudattal gondolkodó emberek

Az ausztriai Linzben élő Vencser László erkölcsteológus írja Felelős szabadság című könyvében: „A szabadsággal együtt jár a kockázat. A szabadság megnyitotta a tudósok előtt a nagy lehetőségeket. A technika olyan vívmányaival találkozunk napjainkban, amelyekről régen esetleg álmodozni volt bátorságuk egyeseknek. De ezzel együtt jár az, hogy az emberiség önmagát el is pusztíthatja. Szabadságából fakadóan képes a nukleáris energiát, a géntechnológiát, a biológiai vagy kémiai hatalmat jóra és rosszra egyaránt használni. Képes a természetet a maga eredeti szépségében megőrizni, vagy a levegőt, a vizet, az erdőket elárasztani ipari mocsokkal. Ez a szabadság kockázata. Ha nem vállalná ezt, nem tudna fejlődni. A fejlődés pedig isteni parancs. Aki nem vállalja a kockázatot, megfosztja önmagát és a közösséget az előrelépés és fejlődés örömétől." (Zárójelbe illesztenék itt egy Kierkegaardtól vett és ide találó idézetet: „Ha kockáztatsz, egy pillanatra elveszítheted a talajt a lábad alól. Ha nem kockáztatsz, elveszted önmagad.") „Szabadon gondolkodni, élni, cselekedni nem csupán megengedett lehetőség, hanem erkölcsi kötelesség is – írja tovább Vencser. – Természetesen nem lenne helyes, ha kiollóznánk azokat az életterületeket, ahol a szabadsággal élhetünk, máskor pedig visszautasítanánk még a gondolatát is. Ne csak magunknak kívánjuk ezt az értéket, hanem adjuk meg másoknak is, az egyéni és közösségi életben egyaránt".

A szabadság – a filozófiai irodalomban

Az ember szabadságáról legalább két és fél ezer éve vitatkoznak a nyugati civilizáció filozófusai és bölcsei. A múlt eddigi kutatásának az eredménye azt tanítja nekünk, hogy nemcsak folytonosságok és kikerülhetetlen szükségszerűségek vannak, amelyeket tudomásul kell vennünk, hanem vannak lehetőségek is, amelyek között (viszonylag) szabadon választhatunk. Aki nem választ, aki nem vállalja a döntés kockázatát, az előbb-utóbb rajta kívül álló erők játékszerévé, rabjává válik.

Lev Tolsztoj, a Háború és béke szerzője, a nagy mű utolsó 40 oldalán a szükségszerűség és szabadság viszonyát tárgyalva megállapítja: „Azoknak az eseteknek, amelyekben nő vagy csökken a szabadságról vagy a szükségszerűségről formált elképzelésünk, kivétel nélkül valamennyinek három alapja van: 1. a cselekvést végrehajtó ember viszonya a külső világhoz, 2. az időhöz, és 3. a cselekvést előidéző okokhoz." „Ha minden egyes ember akarata (abszolút) szabad volna, vagyis ha mindenki úgy cselekedhetne, ahogy neki tetszik, akkor a történelem az összefüggéstelen véletlenek sorozata volna." „Ha van az embernek akár csak egy (teljesen) szabad cselekedete is, akkor nincs többé egyetlen történelmi törvény sem, és nincs semmilyen fogalmunk sem a történelmi eseményekről." „Ahhoz, hogy elképzeljünk egy teljesen szabad embert, aki nincs alárendelve a szükségszerűség törvényének, egymagában, téren, időn és az okoktól való függésen kívül állónak kell elképzelnünk…" (hozzátenném ehhez: ilyen abszolút szabad ember és abszolút emberi szabadság nincsen!). S még csak egy mondatot idézek Tolsztojtól: „A történelemben azt, amit ismerünk, a szükségszerűség törvényeinek nevezzük; azt, amit nem ismerünk, szabadságnak".

Az idei budapesti könyvhétre jelent meg Hankiss Elemérnek Az ezerarcú én című kötete. Az én-építés és a szabadság címet viselő fejezetből kölcsönzök egy részletet: „Önnön énünk alakításának szabadságfoka és jellege változik életünk folyamán. Születésünkkor (különösen, ha jó helyre születtünk) ?a világ a lábunk előtt hever?; a lehetséges szerepek és ének széles skálája nyílik ki előttünk. Ahogy növekszünk és kifejlesztjük képességeinket, egyfelől újabb és újabb lehetőségek merülnek föl; másfelől viszont fokozatosan kizárunk más lehetőségeket. Bergson, Heidegger, Sartre és mások fejtették ki azt, hogy minden egyes döntésünkkel egyetlen lehetőséget választunk ki a sok lehetséges közül, és az összes többit, egy időre vagy véglegesen, megsemmisítjük. Életpályánk egy bizonyos pontján az előttünk nyitva álló lehetőségek száma csökkenni kezd. Ez azonban nem azt jelenti, hogy életünk vége felé lesüllyedünk a választási lehetőségek szabadságának zéró pontjára. Amíg urai vagyunk gondolkodásunknak és akaraterőnknek, különböző ének között vagy legalábbis az élettel és halállal szembeni magatartások különböző változatai között választhatunk. És ez – igazi szabadság." (Ha nem is abszolút, de legalább relatív szabadság – teszem hozzá.) E szabadság „bizonyítására" Schütz Antalt is idézhetem: „Sok esetben állásfoglalás előtt fontolgatunk, még akkor is, ha szembetűnően erősebb indíték az egyik irányba terel. Mikor pedig állást foglalunk, legtöbbször kísér az a tudat, hogy elhatározásunkat még mindig megmásíthatnók". Tehát szabadok vagyunk, és relatíve szabadon döntünk.

Hadd idézzem meg szülőfalum nagynevű íróját, Tamás Áront is, a Jégtörő Mátyás című regényéből idézve: „Mindnyájunkat két tenyér tart és hordoz ebben az életben. Az egyik tenyér az Istené, a másik pedig az Ördögé. – De olyanformán kell kormányoznunk az életünket, hogy apránként átalhúzódjunk egészen az Isten tenyerébe, s onnét röppenjünk el aztán, amikor megriaszt a halál".

Ám hogy ez az „átalhúzódás" sikerülhessen, előzőleg meg kell tanulnunk döntéseink sorozatán át helyesen leélni az Istentől ajándékba kapott életet.

Jean Paul Sartre egzisztencialista filozófus írja: „mindent kitaláltunk már, kivéve azt, hogyan kellene élnünk". Nos, ezt nekünk magunknak, egyénileg kell kitalálnunk, mégpedig úgy, hogy alapos értelmi munka elvégzése után esetről esetre helyesen döntünk, illetve lehetőségek között helyesen választunk.

De tulajdonképpen mi között kell választanunk? A régi vagy hagyományos európai keresztény kultúra és civilizáció, és az új vagy modern kultúra és civilizáció között, illetve azok alapparancsai, alapértékei, magatartásformái és eszméi között. Követendő példaként említhetjük az Ószövetség világából Salamon királyt, aki helyesen döntött és választott akkor, amikor Izrael Istenétől fiatal uralkodóként „nem hosszú életet vagy gazdagságot, nem (is) az ellenség megsemmisítését vagy halálát", hanem „éber szívet", illetve bölcsességet kért azért, „hogy meg tudja különböztetni a jót meg a rosszat".

Hadd idézzek itt, eszmélkedésünk végéhez közeledve, még egyszer Schütz Antal dogmatikai tankönyvéből egy továbbgondolásra érdemes szövegrészletet: „Az emberi szabadság három irányban gyökeresen korlátozva van: 1. Az akarat lényegesen a jóra irányuló képesség, és ezért lehetetlen közömbösnek maradnia a jóval mint olyannal szemben (az akarat nem szabad az egyetemes jóval szemben; csak ezzel vagy azzal a jóval szemben lehet közömbös); lehetetlen nem ösztönösen fordulnia az eléje táruló jó felé. 2. Az akarat nem léphet ki közömbösségéből Isten első-oki indítása (vagyis kegyelme) nélkül. 3. Az emberi szabadság képesség, CSÍRA, hozományul adva minden embernek; igazi, tetteket kiváltó készséggé való kibontakoztatása azonban sok biológiai és külső életfeltételtől függ, nevezetesen az energikus önneveléstől." (Ide illesztem be Abraham Lincolnnak egy bölcs mondását: „Neked magadnak kell felnőnöd, függetlenül attól, hogy milyen magas volt a nagyapád".) „A teljes erkölcsi szabadság, az erkölcsi elveknek és eszménynek tántoríthatatlan és biztos szolgálata csak kegyelem támogatta következetes és fáradságos aszkézisnek a gyümölcse."

S még egy érdekes irodalmi adalék: Pico della Mirandola Oráció az ember méltóságáról című művében Isten így szólítja meg az embert: „Nem mennyei s nem földi, nem halandó s nem halhatatlan lénynek teremtettünk téged; azért, hogy méltóságod tudatában és szabad akaratodból, mintegy önmagad formába öntője úgy alakítsd magad, ahogy jónak látod. Lelked ítélete ad erőt s hatalmat neked, hogy magasabb, isteni formákban szüless újra".

Hankiss Elemér ekként sorolja fel azokat az egymással szemben álló, nem egy esetben teljesen ellentétes, régi és új alapparancsokat, régi és új célokat, értékeket, amelyek között a szabad ember viszonylag szabadon választhat, mellettük vagy ellenükben dönthet:

RÉGI ÚJ

Szeresd felebarátod! Szeresd önmagad!

Áldozd fel magad! Valósítsd meg önmagad!

Korlátozd vágyaidat! Éld ki szabadon vágyaidat!

Légy becsületes! Légy sikeres!

Engedelmeskedj! Te vagy a világ ura!

Dolgozz! Élvezd az életet!

Takarékoskodj! Fogyassz!

Becsüld meg azt, amid van! Szerezz minél többet!

Bűnös vagy! Ártatlan vagy!

Törődj az elesettekkel! Mindenki a maga szerencséjéneka kovácsa!

Az élet szenvedés. Az élet gyönyörűséges kaland.

Az élet célja az üdvösség. Az élet célja a boldogság.

Az ember halandó. Sosem halunk meg.

A Háló ez év júliusában Marosfőn rendezett táborában elhangzott előadás szerkesztett változata


Nemeshegyi Péter SJ: Buddhizmus és kereszténység

Harminchét évig éltem egy többségében buddhista nép országában, Japánban. Sohasem éreztem indíttatást arra, hogy buddhistává legyek, de mély tiszteletet érzek ez iránt a nagy vallás iránt, amely kétezer-ötszáz éve adott és ad emberek millióinak jóságot, irgalmat, békét, derűt és reménységet. Teljesen egyetértek azzal, amit a II. vatikáni zsinat a buddhizmusról a katolikus egyháznak a nem-keresztény vallásokhoz való viszonyáról szóló nyilatkozatában mond: „A buddhizmusban, annak különféle formái szerint, elismerik e változékony világ gyökeres elégtelenségét, és olyan utat tanítanak, amelyen az emberek áhítatos és bizakodó lelkülettel vagy elérhetik a tökéletes szabadság állapotát, vagy – saját törekvéseikkel, illetve felsőbb segítséggel – eljuthatnak a felsőrendű megvilágosodáshoz." (Nostra aetate, 2).

Ezért nagyon fájlalom, amikor keresztények, kellő ismeret hiányában, primitív elmarasztaló ítéleteket mondanak ki a buddhizmusról. Elnevezik nihilizmusnak, ateizmusnak, remény nélküli világnézetnek, a szeretet tagadójának. Ezek az ítélkezők, gondolom, sohasem találkoztak hiteles buddhistákkal, és nem éltek buddhista többségű társadalomban. Azt sem tartom helyesnek, hogy keresztények is, buddhisták is szögesen ellentétbe állítják az isteni kinyilatkoztatáson alapuló izraelita és keresztény vallást az állítólag pusztán emberi erőfeszítések által kigondolt buddhizmussal. Keresztény részről ez gyakran együtt jár más vallások leértékelésével, sőt – mint például Karl Barth esetében – azok értékének teljes tagadásával. Manapság viszont, éppen ellenkezőleg, a buddhizmus értékeként szokták feltüntetni, hogy pusztán emberi tapasztalatokon alapuló utat nyújt az embereknek a felszabadulás felé.

Karl Rahner és sok más katolikus teológus nyomán én azt gondolom, hogy a Szentlélek megelőző kegyelme minden ember szívét megvilágosítja. Hiszem, hogy ez az „egyetlen közvetítő", Jézus Krisztus (1Tim 2,5) miatt van így, de egyben azt is hiszem, hogy Jézus minden ember üdvösségéért halt meg és támadt fel, és ezért – ahogy a II. vatikáni zsinat mondja – „a Szentlélek minden embernek lehetővé teszi, hogy a mysterium paschaléval (vagyis Krisztus halálának és feltámadásának üdvhozó eseményével) egyesüljön" (Gaudium et spes, 22). A Szentléleknek ez a megvilágosító kegyelme módosítja az emberek tudatát. A teológiai hagyomány fénynek és íznek nevezi ezt. A fény pedig világít, az íz pedig ízesít. Ezt a belső fényt és ízt Szent Bonaventura „kinyilatkoztatásnak" (revelatio) nevezi. Nem a Szentírás által „hitelesített" kinyilatkoztatás, mint a zsidó-keresztény kinyilatkoztatás, mégis kinyilatkoztatás. Ennek nyomai pedig felfedezhetők minden népnél, különösképpen pedig a nagy vallásalapítók és mesterek tanításaiban. Ezért nem csoda, hogy a buddhizmus és a kereszténység tanai között sok értékes hasonlóságot fedezhetünk fel, sőt hogy mi, keresztények, sokat tanulhatunk is a buddhistáktól. Ha erre nem lenne kilátás, akkor hiába ajánlaná az egyház a más vallásúakkal folytatandó párbeszédet, hiszen a párbeszéd csak akkor hiteles és gyümölcsöző, ha mindkét fél hajlandó a másik féltől tanulni, és így kölcsönösen növekedni ismeretben és szeretetben.

Ezért a következőkben először fel szeretném sorolni a kereszténység és a buddhizmus közötti hasonlóságokat, majd rá szeretnék mutatni e két lelkiség közötti különbözőségekre, végül pedig néhány oly dolgot említenék, amit a keresztények bátran megtanulhatnának a buddhistáktól.

A buddhizmus és a kereszténység főbb hasonlóságai

1. Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy elmúlik e világ, és ezért nem tekinti a pénzt, az élvezetet vagy a hatalmat legfőbb életcélnak. „A Gion templom harangja mindenek elmúlását kongatja" – mondja egy híres japán költemény. „Minden e világon csak futó patak buborékának buboréka" – mondja egy másik vers. „Nincs itt maradandó városunk" – mondja a Szentírás (Zsid 13,14). Ezért mindkét vallás hangoztatja, hogy nem szabad odatapadnunk és görcsösen ragaszkodnunk az olyan dolgokhoz, amelyeket egyszer úgyis el kell hagynunk. Az ebből a meggyőződésből születő lelki szabadság az igazi keresztények és buddhisták nagy kincse.

2. Mind a keresztény, mind a buddhista meg van győződve arról, hogy a végső, örök valóság Irgalom és Jóság. A keresztények hiszik, hogy „Isten szeretet" (1Jn 4,8). A buddhisták pedig azt állítják, hogy a mindennek a mélyén jelen levő „buddha-természet" „Nagy Irgalom" (japánul: daidzsihi). Ez a meggyőződés főleg a mahájana (Nagy-Kocsi) buddhizmus alapvető tanítása, de a régebbi buddhizmusban is az önzetlen, szerető életvitel hozza létre a valóság alapjával történő egybeesést. A valóság lényege tehát etikai jellegű.

3. Mind a keresztény, mind a buddhista hiszi, hogy jónak lenni jó. A buddhista „parancsok" (ne olts ki éltetet, ne lopj, ne paráználkodj, ne hazudj stb.) olyan életstílusra oktatnak, amely a jó embert jellemzi. A keresztény „főparancs" pedig a szeretetről szól, amely nyilván jóságot jelent.

4. Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy van egy „végső és kimondhatatlan misztérium, mely átöleli létünket, melyből eredünk, s mely felé tartunk" (Nostra aetate, 1). A buddhista vallásos áhítattal közelít a leghétköznapibb dolgokhoz is, mert vallja, hogy „minden rizsszemben ott lakozik a Buddha". A keresztények pedig tudják, hogy „Istenben élünk, mozgunk és vagyunk" (ApCsel 17,28). Ennek a láthatatlan mélységi dimenziónak a megérzése teszi emberi életünket igazán emberhez méltóvá.

5. Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy „boldogok a békeszerzők" (Mt 5,9), és ezért terjeszti a békét. Be kell ismernünk, hogy a kereszténység történelmében bizony Jézusnak ezt az alapvető tanítását sokszor elhanyagolták. Az elvben keresztény Európa egész történelme szakadatlan háborúk sorozata volt, még a 20. században is Európában keletkezett két nagy háborút terjesztettünk ki az egész földkerekségre, sőt még a 21. században is vannak keresztények, akik támadó hadjáratukat Isten nevében akarják viselni. Persze az is igaz, hogy a Jézust igazán követni akaró keresztényekben megvolt és megvan az egyetemes békére való elkötelezettség. A buddhizmus történetében ritkák a háborúk. Az sem véletlen, hogy napjainkban a világbékéért buzgólkodó vallásközi kongresszusok szervezői és anyagi támogatói főképpen a buddhista felekezetűek.

6. Mind a keresztény, mind a buddhista tudja, hogy minden a szíven múlik, és hogy a tiszta szívből születik a jó gondolat, érzés, szó és cselekedet (v.ö. Mk 7,21). A buddhizmus különösen ügyel a belső tudat és motiváció megtisztítására. Egy 8. században élt buddhista szent, Santideva írta a következőket: „Meg kell szüntetnem mások szenvedését, mert az ugyanúgy szenvedés, akárcsak az enyém. Csak hamis én-tudat vezet arra, hogy korlátozzam gondoskodásomat saját testemre." (A megvilágosodás útjára lépni). A buddhista etika szerint az emberek tettei csak akkor lesznek erényesek és rendezettek, ha tudatviláguk megtisztul a téves felfogásoktól és káros szenvedélyektől.

A buddhizmus és a kereszténység közötti különbségek

A fenti hasonlóságok mellett természetesen fennállnak fontos különbségek is a két vallás között. Soroljuk fel a legfontosabbakat.

1. A kereszténységben az „én-te-viszony" alapvető fontosságú. Hitünk szerint maga az Isten: szeretetközösség. Az Atyaisten szereti a Fiút, aki viszontszereti az Atyát; kettejük közös és kölcsönös szeretete pedig a Szentlélek. „Az Isten egy, de nem magányos" – mondta már Szent Hilarius. Az „egység" tehát nem ősibb és eredetibb a „többségnél" (háromságnál). Ezért hiszik a keresztények, hogy a világ végső beteljesedésében sem szűnik meg az emberi személyek különbözősége és a személyek közötti szeretetkapcsolat. A buddhizmusban az egység az abszolút érték, és ezért a nirvana végső beteljesedésében nem csak az „enyém" és a „tiéd" különbsége szűnik meg, hanem az „én" és a „te" is beleolvad a béke tengerébe.

2. Az Isten áradó szeretetét hangsúlyozó kereszténység hiszi, hogy a világ teremtése Isten pozitív szerető akaratából származik. A buddhizmus szerint viszont ez a sokféle létezőből álló és sok szenvedést hordozó világ valami hamis vágyból vagy tévedésből keletkezett. Ezért, bár a buddhisták nagyon hangsúlyozzák a minden élőlény iránti irgalmas jóságot, nem szorgalmazzák a teremtés művének továbbfejlesztését és a társadalmi élet igazságos és helyes kialakítását. A buddhizmus legtöbb felekezetében – az Amida-felekezet kivételével – csak a világból kivonuló és mindenről lemondó szerzetesek remélhetik haláluk után közvetlenül a nirvánába való bejutást. A buddhizmus ilyen beállítottsága miatt fordultak szembe Kínában a társadalmi kötelezettségeket hangoztató konfuciánusok a buddhistákkal.

3. További különbség, hogy a kereszténység Isten kezdeményezését erősen hangsúlyozza. A bűnbocsánat és a megigazulás Isten ingyenes ajándéka. A buddhizmusban viszont – megint az egy Amida-felekezet kivételével – az ember saját aszketikus és elmélkedő erőfeszítéseit hangsúlyozzák. A „lélekvándorlás" gondolata is ebből a felfogásból táplálkozik. Ha ugyanis minden cselekedet szükségképpen meghozza következményeit, és nem sikerül a vágyaktól megszabadulni, menthetetlenül tovább folynak az újjászületések a szamszára fájdalmas világában. A keresztény ember viszont hiszi, hogy Isten személyes irgalmával úgy eltörli a bűnt és annak minden következményét, hogy azt nem az embereknek kell „ledolgozniuk". A halál utáni tisztulási folyamatról (purgatorium) szóló katolikus tanítás némileg hasonlít ugyan a karma indiai és buddhista elgondolásához, de az üdvösség elnyerésének lényegét minden keresztény ember az Isten személyes bocsánatában látja.

4. Mindebből következik, hogy a buddhista irgalom és a keresztény szeretet hasonlít ugyan, mégsem azonos. A buddhista irgalom ugyanis az ősvalósággal való belső egyesülésből születik és mindeneknek az ősvalóságba való visszaolvadását célozza. Nem kívánja a szeretett személy örök személyes fennmaradását. A krisztusi szeretet viszont kölcsönös személyes megszólítottságból származik, és a szeretett személy örök létét kívánja. Az örökkévalóság a szeretet ideje. Mert Isten hűségesen szeret, azért élünk a halál után is örökké. A szerető személyek pedig egymás és szeretetkapcsolatuk örökkévalóságában reménykednek.

5. A legnagyobb különbség a buddhizmus és a kereszténység között az, hogy a keresztényeknek van Jézus Krisztusuk, ismerik és szeretik őt. Gautama Buddha személyisége nagyon szimpatikus, de a róla szóló írások évszázadokkal halála után keletkeztek, és így alakja szinte elvész a régmúlt homályában. A názáreti Jézusról viszont halála után alig néhány évtizeddel keletkezett írások számolnak be, és bennük kirajzolódik egy közöttünk élő csodálatos ember képe, akinek tettei és szavai örök frissességgel tárulnak elénk. Jézusról Szent Pállal megvalljuk, hogy „szeretett engem, és önmagát adta értem" (Gal 2,20), és hogy „meghalt mindenkiért" (2Kor 5,14), meghalt értem is. A keresztény hívő soha sincs egyedül, mert a feltámadt Jézus Krisztus, aki az Atyánál van, ugyanakkor, ígéretéhez híven, velünk van „minden nap, a világ végéig" (Mt 28,20).

A keresztény hitnek e nagy kincsei – és még sok mást is fel lehetne sorolni – olyan értékek, amelyek megérdemlik hűségünket. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a keresztények ne tanulhatnának sokat buddhista embertestvéreiktől. Soroljunk fel hét ilyen pontot a sok közül.

Mit tanulhatunk a buddhistáktól?

1. Először is, a keresztény megtanulhatja a buddhistáktól a minden élőlénnyel való szolidaritást. Ez nagy hiánycikk a zsidó és görög forrásokból táplálkozó nyugati kultúrában. Az embernek nemcsak „uralkodnia" kell a többi élőlényen (Ter 1,28; 9,2), hanem „művelnie és őriznie" is kell a teremtett szép világot (Ter 2,15). A zsidó Biblia nagyon ritkán ír együttérzéssel az állatokról és a növényekről. A görög gondolatvilágban pedig a szellem és az anyag éles megkülönböztetése vonta el a figyelmet az állatok és növények világától. Pedig ha a teremtő Istenben hívő ember, Assisi Szent Ferenc módjára, teremtmény-testvéri lelkülettel viszonyul a fákhoz, virágokhoz, bogarakhoz, halakhoz, madarakhoz és egyéb állatokhoz, rengeteget tanulhat tőlük, amint ezt maga Jézus mondta az ég madarairól és a mezők liliomairól (Mt 6,26–30). Az ilyen csodálkozó, tiszteletteljes és ápoló lelkület nagy szerepet játszhat a mai ökológiai válság megoldásában. Az élővilág nemcsak az emberiség „környezete", hanem Isten bölcsességének, fantáziájának és végtelen életadó energiájának csodálatos tükröződése is.

2. Az ősirgalomról szóló buddhista meggyőződés segítheti a keresztényt abban, hogy Istenről alkotott felfogását ne a Szentírásban is több helyen fellelhető tökéletlen istenkép szerint alakítsa, hanem a jó Istenről, az Abbáról szóló jézusi kinyilatkoztatás legyen számára az egyetlen mértékadó. Ezt nagyon jól tudták a régi egyházatyák, akik minden erejükkel arra törekedtek, hogy az egész Szentírást „Istenhez méltóan" értelmezzék, ahhoz az Istenhez méltóan, akinek végérvényes kinyilatkoztatója Jézus Krisztus.

3. A buddhista erőszakmentesség segíthet abban, hogy a keresztények jobban megértsék Jézusnak az erőszakmentességről szóló tanítását (Mt 5,38–48), és merjék követni azt. Buddhista felekezetek sohasem vívtak egymással vallásháborúkat. A keresztes háborúhoz hasonló vállalkozások is ismeretlenek a buddhizmus történetében. Ezzel szemben hányszor kísérelték meg a múltban a keresztények az erőszak alkalmazását „igazságuk" étvényesítésére! II. János Pál pápa több alkalommal nyomatékosan kért bocsánatot a keresztényeknek azon bűnéért, hogy erőszakkal terjesztették hitüket.

4. Megtanulhatjuk a buddhistáktól, hogy az összeszedett és fegyelmezett testtartás nagyon fontos az imánál. A testi összeszedettség vezet a belső, lelki összeszedettséghez. A liturgikus testtartásokban rögzített régi keresztény hagyományban megvolt ez a tudás, de napjainkban ezt nagyon elhanyagolják. Egyeseknél divat lett nyegle testtartásban részt venni az istentiszteleten. A buddhistáknál viszont a legkisebb mozdulat és a testtartásnak minden részlete azt a mély tiszteletet fejezi ki, amely a Végső Valósággal történő szembesülésnél kívánatos.

5. Megtanulhatjuk a buddhistáktól a csend kultúráját is. Micsoda csodálatos csend honol a buddhista szentélyekben és szerzetesházakban! Mi, nyugatiak, állandóan hangkulisszákat építünk magunk köré, és még a templomi istentiszteletnél is állandóan mondunk vagy éneklünk valamit. Félünk a csendtől, valami ijesztő benső üresség érzését ébreszti fel bennünk a zaj hiánya. Pedig a régi egyházatyák szerint éppen a mély csend dicséri a legszebben a kimondhatatlan Istent.

6. Megtanulhatjuk a buddhistáktól az egyszerűséget. Nem az imaszövegek retorikus kidíszítése, nem a teológiai spekuláció bonyolultságai, nem a szabályok sokasága vezet közelebb Istenhez, hanem az egyszerűség. Hiszen Isten végtelenül egyszerű, és – ahogy Jézus mondta – „csak egy a szükséges" (Lk 10, 42).

7. Végül a Buddhának a Végső Valóságra vonatkozó hallgatása tudatosíthatja bennünk azt, hogy az Istenre vonatkozó minden gondolatunk és beszédünk végtelenül elmarad az Isten valósága mögött. Istenről vallott állításaink esetében az Istennel való hasonlóságnál mindig nagyobb a különbözőség (maior dissimilitudo) – mondta már a IV. lateráni zsinat. „Ha megértetted, akkor nem Isten" (Si comprehendis, non est Deus) – mondja Ágoston, és ugyanő teszi hozzá: „Isten mindig nagyobb" (Deus semper maior).

Ez a mindennél nagyobb „nagy Isten" ugyanakkor „jó Isten". Keleten is, Nyugaton is minden jóság tőle származik, és őt dicséri. Adná Isten, hogy mindnyájunkat, keletieket és nyugatiakat, egybekötne Istennek e végtelen jósága!

(Elhangzott a Keresztény Ökumenikus Baráti Társaság budapesti konferenciáján 2004. szeptember 10-én. Ökumené 2004/3.)


Test – lélek – szellem


Bodó Márta: A piarista nevelés elvei és gyakorlata

José de Calasanz (1557–1648), az előkelő, de elszegényedett aragóniai család sarja 1583-ban lett pap, majd 1592-ben teológiai doktorátust szerzett, időközben a püspök megbízásából egyházmegyei feladatokat teljesített, vizitációkat végzett, majd plébánosként működött, s 1592 elején került Rómába, ahol kezdetben Colonna bíboros szolgálatában teljesített különféle megbízatásokat, közben egyre teljesebb képet kapva a korabeli Róma életéről, nehézségeiről, korlátairól és szükségleteiről. E tapasztalat segítette őt ahhoz a felismeréshez, amely hivatását jelentette: Róma szegénynegyedében, Trasteverében kezdetben csupán vasárnap a templom sekrestyéjében hittant tanított a köznép egyszerű gyermekeinek olyan sikerrel, hogy napi iskolává kellett bővítenie kis, alkalmi sekrestye-iskoláját. Kegyes iskolának nevezték az általa kezdeményezett formát, hiszen ingyen, kegyességből tanította az egyszerű családok gyermekeit, kezdetben elsősorban hitbeli alapismeretekre. Iskoláival az ingyenes népoktatás elindítója lett. Iskoláiban kezdetben önkéntesek segítségével a hittantanítás mellett az írás-olvasás területén való alapismereteket valamint számolást oktattak, az iskolákat pedig önkéntes adományokból tartották fenn – innen a későbbi szerzetesrend neve, hiszen scholae piae, scuole pie-nak nevezték iskoláit. Az önkéntesek munkájának egységesítése, az iskolaforma konzerválása céljából papi jellegű társulatot hozott létre, egyszerű fogadalmas kongregációként kezdetben (1617. március 6-án V. Pál pápa fogadta el). Mai neve: Congregatio Clericorum Regularium Pauperum Matris Dei Scholarum Piarum, az Istenanyáról nevezett Szegény Szerzetespapok Kegyes Iskoláinak Rendje. Kalazanti József a pápai elfogadás nyomán tizennégy társával szinte azonnal el is kezdte a szerzeteséletet. Kalazanti 1621-ben már pápai megbízásból rendfőnök lett. XV. Gergely pápa nevezte ki, ekkor még csak kilenc évre (1632-ben VIII. Orbán élete végéig szóló megbízásként adta ezt a feladatot Kalazantinak), miközben az általa alapított kegyes iskolatestvérek rendjét fogadalmas szerzetesrenddé emelte. 1622-ben elkészült a rend alapszabálya, a Constitutiones is.

A kezdeti, szinte alkalmi tanítás fokozatosan az igényeket és érdeklődést tapasztalva rendszeres ismeretátadássá lett, nagy figyelemmel arra, hogy a neveltek jövőjét mi szolgálja leginkább. Lévén a szegény rétegek gyerekeiről, sőt, kallódó, utcán tengődő-hányódó gyermekekről szó, alapismeretek átadása volt a fő cél: írni, olvasni, számolni megtanítani őket, a hitigazságokat megismertetni velük. Később középfokú osztályok is alakultak, ahol a kor iskolai szokásai szerint latint tanítottak és humán tárgyakat, de matematikát is, valamint a mindennapi életben használható tudást igyekeztek a tanárok átadni a diákoknak. A piarista iskolák megszervezésénél az alapító a jezsuiták rendkívül sikeres, kipróbált és jól bevált szerkezetét és szervezetét követte – módszertana, pedagógiája, a büntetési és jutalmazási elvek, az oktatás megszervezése e mintát követte azzal az újítással, hogy a matematika oktatását sokkal kiemeltebb helyen kezelte. Ugyanakkor a piarista iskola sajátossága az is, hogy – talán mivel az alsóbb néprétegek gyermekeinek nevelésére indították – mindig egyformán foglalkoztak a nemesi származású s az annál alacsonyabb sorból származó gyermekek oktatásával.

Az iskola szerkezete szerint három alsóbb és hat középfokú, gimnáziumi osztályt foglalt magába. Hatéves gyermekeket vettek fel a legalsó osztályba, ahol helyesen beszélni, olvasni, írni tanultak – és imádkozni. Másodikban az írást gyakorolták, s az olvasást, mégpedig a minden diák rendelkezésére álló, saját használatra kapott tankönyv segítségével – ez is újdonság volt abban a korban. A könyv olvasmányai a diáknak és a szülőnek egyaránt okulására szolgáltak, az iskolában a történeteket a beszédgyakorlatok során fel is dolgozták. Minden nap foglalkoztak a katekizmussal. Mindezek mellett a számolás alapjait is elsajátították a négy alapművelet megtanulásával. A matematikai ismeretek további bővítése a harmadik osztályban következett.

A különböző származású gyermekek egyenlő kezelését jelezte az a törekvés, hogy az alsóbb osztályokban tehetségesnek bizonyuló, de nem tehetős családból származó gyermekeknek a piaristák igyekeztek biztosítani a lehetőséget a gimnáziumi fokozaton való továbbtanuláshoz.

A piarista intézetekben tanító tanároknak komoly kritériumoknak kellett megfelelniük: alapos szakmai képzettséggel és pedagógiai felkészültséggel állhattak csak az osztály elé, felsőbb osztályban csak olyan tanár taníthatott, aki kezdőként elemi tagozaton gyakorlatot szerzett. A diákkal együtt a szülőkre is igyekeztek hatni, kapcsolatot tartani velük, elsősorban a vallási nevelés céljából. Igyekeztek őket az iskola életébe is bevonni, iskolai rendezvényekre meghívni, véleményüket meghallgatni.

A rendalapító puritánabb nézeteket vallott a jezsuita iskolákban szokásos színjátszásról, s bár a legelső piarista iskolákban is volt színjátszás, az alapító éppen a rend alapcélkitűzéseivel való ellentét miatt nem kedvelte a pompás felvonulásokat, túl díszes kiállítású előadásokat. Egy 1623. június 3-án írt levélben Kalazanti ezt írta: „Ilyenformán megrendezni egy ünnepséget, egyáltalán nincs összhangban a mi szegénységünkkel, amiért is más alkalommal, ha Isten segítségével újra rendezünk ünnepséget, egészen másképpen kell megrendezni, sokkal egyszerűbben." (163. levél) A piarista iskolában más nyilvános megmérettetési alkalmakat részesítettek előnyben: az akadémiának nevezett önképzőkört, amely a tanórai tevékenységet kiegészítő fontos megnyilvánulási keret és forma volt. Itt a diákok, akiket önálló munkára biztattak tanáraik, megmutathatták tehetségüket, felolvashatták, megvitathatták önálló alkotásaikat: dolgozatokat elsősorban, de később más irodalmi műfajokba tartozó próbálkozásokat is. Végül a piarista iskolák is beengedték a színjátékot falaik közé, iskoláik színpadára, annyira, hogy a magyar hivatásos színjátszás elindulásakor az első társulatok elsősorban piarista paptanárok irodalmi értékű darabjait adták elő. De ennél az irodalmi csemegénél sokkal nagyobb jelentőségű a színjátékok által a diákokra gyakorolt pedagógiai hatás, hiszen a szövegtanulással és színpadi megnyilvánulással járó darabelőadások nevelő értéke valós.

Emellett a piarista iskolákban a zenei oktatásnak s a kórusszervezésnek is szép hagyománya alakult, s a kifejezetten iskolai szereplések mellett ez a templomi, egyházi ünnepségek fényét is hivatott volt emelni, ezzel a törekvéssel a piarista iskolások részvételével tartott ünnepélyek és ünnepi istentiszteletek kiemelkedő kulturális cselekedetté magasztosultak mind a diákok, mind a többi résztvevő emlékezetében. S a kettő, a színjáték és zene összekapcsolásának is a piarista iskolák a példái, mert volt ugyan a jezsuiták gyakorlatában zenés előadás, sőt igen művészien elkészített színpadkép előtt előadott opera is, az 1773-as feloszlatás ezt az ígéretes tevékenységet is jó időre teljesen megszakította a jezsuitáknál, továbbá a piarista iskolában az ilyen előadások nyelve hamarabb és nagyobb mértékben volt, lett az anyanyelv, ami a szélesebb körű sikert és befogadást jelentette.

A piarista nevelés elveit, törekvéseit jellemzendő Karl János (1891–1956) összefoglalóját idézem: „Mi tehát a piarista iskolának lényege: hely- és időfeletti jellegzetessége, mintegy életerős magva, amely körül azután, mint valami központ körül a mindenkor feltétlenül jelentkező hely- és korkívánalmak is szépen megférnek? A válasz rövid. A piarista iskola a nevelés négy nagy kérdését: ki, kit, mit és hogyan, igyekezett mindenkor összehangolni, s rájuk egységes feleletet adni. Minden tudatosan nevelő nemzedéket feltétlenül foglalkoztat e kérdések összessége, vagy gyakrabban egyike, a kelleténél, a kívánatosnál jobban kihangsúlyozva. Az utóbbi eset következményei aztán nemegyszer a ?divatos?, a ?felkapott?, a ?keresett? iskolák. Velük, a legtöbbször rövid életűekkel szembe helyezhetők az évszázadok viharát álló nevelő-oktató intézmények és rendszerek, amelyek nem a hangos, népszerűséget hajhászó jelszavakat igyekeznek kihasználni, hanem valóban munkálják is a nevelés szent ügyét. A piarista iskolák az utóbbi csoportba kívántak és kívánnak tartozni." (Karl 1940–1943 közt a kolozsvári gimnázium igazgatója volt.)

A jeles piarista tanár és iskolaigazgató, elhivatott pedagógus piarista nevelésről szóló tanulmánya az említett négy kérdés köré csoportosítva a következőképpen jellemzi rendje nevelési elveit, amelyeket már az alapító tisztán testesített meg:

– a tanárt egész élete munkájában az evangélium szelleme élteti, egyedüli eszményképe a Mester, tehát nem fizetett hivatalnok vagy alkalmazott, hanem egész ember. Ezt a típust világi ember is képviselheti, nem csak pap! A piarista tanár azonban erre esküvel, fogadalommal is kötelezi magát, s egyetlen és kizárólagos hivatása ez.

– tanítványában az ilyen tanár a földi egyénen túl Isten teremtményét is látja, akit egyéniséggé és társas lénnyé is kell nevelnie.

– mivel az alapító szándéka a társadalom számára hasznos tagokat nevelni, iskolájában az elméleti anyag mellé, amit a jezsuita iskola mintájára osztott be, gyakorlati tárgyakat is taníttatott. A latin szerzők tanítását tárgyi magyarázattal kísérik a piarista iskolában, s mennyiségtant meg természettudományt tanítanak, történelmet, földrajzot, hogy a gyakorlati élet számára neveljenek. Ezt még akkor is ebben a szellemben folytatták a piaristák, amikor iskoláik tananyagát egyre nagyobb mértékben az állam kívánta megszabni.

– a piarista iskolában elsősorban világnézetet kívánnak adni, amihez a tananyag eszköz. Bár a tudásra sokat adnak a piarista iskolában, az alapító intelmével összhangban nem felejtik: scientia ornat, sed virtus coronat. „Tanítványaiban ezért igyekezett élmény és átvétel segítségével a személyes világnézetet kifejleszteni. A szépséget, jóságot és igazságot a tananyag közlése közepette egész életre szóló élménnyé tette, s ezt többre értékelte, mint azt a tudásmennyiséget, amely ehhez segítette. Nemes tartalmú és nem üres formákkal megelégedő tekintélytiszteletével és előkelő nevelői légkör megteremtésével s nemzedékeken át való megőrzésével – mint pl. a kötelező szentmiséken és litániákon való megjelenés, a tanítás előtti és utáni ima, a vasárnapi szentbeszéd, más néven a fogalommá vált exhortációk – ezt még jobban megerősítette és alátámasztotta" – fogalmaz Karl József.

– a tanítványok lelkivilágára és felfogóképességére tekintettel oktatnak a piarista iskolában. Módszertani szabály a szemléltetve oktatás. Minden hasznos újítás alkalmazható a piarista iskolában. Az ismeretszerzésre különböző módszereket használnak. A lényeg az, hogy a tanárok tudják: az ismeretátadás és az ismeretszerzés nem mechanikus folyamat, minden külső, formai tökéletesség mellett is van egy titokzatos pillanat, amely a lélek mélyén játszódik le, s amelynek során a lélek hangja s a krisztusi szeretet cseng át. Ezen a nyelven pedig mindenki ért és megért.

A piaristák Erdélyben

A piaristák még az alapító életében, 1642-ben megtelepedtek magyar földön, a felvidéki Podolinban. Az önálló magyar rendtartomány 1721-ben alakult. Erdélyben a 18. század elején telepedtek le: 1717-ben Besztercén, ahova Erdély katonai parancsnoka, gróf Steinville István hívta őket, eltartásukra felajánlva a plébánia jövedelmét (itteni rendházuk 1878-ban szűnt meg), 1725-ben Nagykárolyban, ide gróf Károlyi Sándor hívta meg a rendet családi birtokára, s 1727-ben a plébánia vezetését rájuk bízta, 1730-ban Máramarosszigeten, ahova III. Károly király alapítólevele által megerősítve mentek, s ahova Zuana Márk királyi biztos, a sóbányák felügyelője, a vidék népének szellemi-lelki elhagyatottságát látva hívta őket, 1741-ben Medgyesen az erdélyi kincstári hivatal támogatásával – ahol rövid idő múlva, 1789-ben mind az iskola, mind a rendház tevékenysége megszűnt, s 1751-ben Szentannán alapítottak házat Bibics Jakab alispán és felesége, Tomején Margit 200 000 forintos alapítványának köszönhetően – 1788-ban az itteni intézetet II. József megszüntette, illetve Temesvárra költöztette. Kolozsvárra 1776-ban Mária Terézia megbízásából kerültek a jezsuiták intézetét átvenni. A Jézus Társaság feloszlatását követően ugyanis a korábbi jezsuita tanárok még három évig folytatták az oktató-nevelő munkát a kolozsvári gimnáziumban. Mária Terézia 1776. június 7-én kelt rendelete értelmében a piaristák Kolozsváron a nemesi konviktusban, a szemináriumban, az intézet különböző tagozatain helyezkedtek el, s ez utóbbi a nyilvános iskola (scholas publicas) nevet kapta. Az intézet későbbi sorsában lényeges mozzanat, hogy Mária Terézia amellett, hogy a piarista rendre bízta a tanintézetet oktatói és nevelői szempontból, ugyanakkor az erdélyi püspököt minden iskola legfőbb protektorává nevezte ki. Az 1866–67-es iskolai évben vette át véglegesen az erdélyi egyházmegye Státusa a Catholica Commissiótól, egy egészében világi intézmény jellegével bíró bizottságtól az iskolafenntartói szerepet. Ez ebben az időben részben presztízskérdés volt, részben a jelentős pénzügyi alap s egy jelentős tanintézmény fölötti rendelkezés jogával járt – a 20. században, a két világháború közti időszakban azonban ez mentette meg az iskolát s a piarista tanároknak ez biztosította a lehetőséget, hogy továbbra is (magyarul) taníthassanak a római katolikus főgimnáziumban az egész erdélyi közösség hasznára. Az 1923-as tanügyi rendelkezések nyomán ugyanis külön nehézséget okozott, hogy az iskolában a piarista rend tagjai tanítottak: az állami vezetés elképzelése szerint mint minden államban, így Romániában is a szerzetesek az állam nyelvén kötelesek tanítani. Eszerint az iskola tannyelvet váltott volna. A Státus, amely az iskola fenntartója volt, ezt megakadályozandó a közoktatásügyi miniszterhez folyamodott ez ügyben arra hivatkozva, hogy bár az intézetben valóban szerzetestanárok tanítanak, maga az iskola azonban nem szerzetesi intézmény, hiszen egyházi iskola, az Erdélyi Római Katolikus Státus autonóm tanítási intézménye, s a tanárokat is a Státus mint iskolafenntartó tartja el és foglalkoztatja. Az erdélyi egyházmegye ekkori püspöke, Majláth Gusztáv Károly, az iskola s a diákok nagy pártfogója és barátja személyesen is síkraszállt az iskola tanítási nyelvének érdekében és védelmében, emlékeztetve az állami hatóságokat arra, hogy a kolozsvári római katolikus főgimnázium (illetve az új elnevezés szerint líceum) mindig az erdélyi püspök ellenőrzése, fennhatósága alá tartozó iskola volt és maradt. Mindezen közbenjárások eredményeképpen, bár megszületett a Magánoktatási Törvény, s benne helyet kapott a szerzetesekre vonatkozó kitétel, de a kolozsvári iskolára vonatkozóan a tulajdonjog vált döntővé, azaz az egyházmegye tulajdonának számított, egyházi főhatósági fenntartásban, a benne tanító piarista szerzetesekre tehát nem vonatkozott a kötelező román tannyelv. (A temesvári gimnáziumban például kénytelenek voltak áttérni az állami előírás értelmében a román tanítási nyelvre.)

A trianoni békeszerződés következtében Magyarországtól különszakadt Erdélyben 1925-ben alakult önálló piarista rendtartomány a meglevő négy erdélyi rendházból, s Patay József, a kolozsvári iskola igazgatója kapott rendfőnöki megbízást. Az erdélyi piarista rendtartomány 1940-ig állt fenn. Ekkor ugyanis a temesvári kivételével a piarista rendházak ismét a magyar tartomány részei lettek, a II. világháború után nem sokkal pedig, a kommunista hatalomátvétel nyomán, Romániában a rend iskoláit az államhatalom megszüntette, javait államosította.

Piarista nevelés Kolozsváron a 20. században a két világháború között

A piaristák tehát a jezsuita rend 1773-ban bekövetkezett feloszlatását követően kerültek Kolozsvárra, s vállalták át az árván maradt iskolát. A kolozsvári iskola ekkor akadémiai és középiskolai tagozattal egyaránt rendelkezett, az akadémiai tagozat bölcseleti, hittudományi és (részleges) orvosi fakultással működött – a piaristák ezek közül a bölcseleti és hittudományi karon tanítottak, valamint a gimnáziumban, s elemi iskolát is működtettek, ugyanakkor a gimnáziumi konviktust és a szemináriumot is vezették, lelkileg is ellátták a diákokat, emellett az iskola csillagvizsgálóját s a könyvsajtót is igazgatták, valamint lelkipásztori szolgálatot végeztek a szintén a jezsuitáktól átvett templomban, miséztek, prédikáltak.

A Kolozsvárra érkezett piaristáknak már az első nemzedéke is kiválóságokból állt. Az első igazgató az a Pállya István volt, aki iskoladrámáiról ismert s kiváló szónok is volt, az iskola vezetésében is jeleskedett 1776–1782 között, vele együtt érkezett s az akadémián működött Koppi Károly, a kiváló történész. Áldásos működésüket mutatja, hogy az 1777-es kimutatás szerint 346-ra ugrott a tanulók létszáma. 1797–1799 közt Bolla Márton történetíró volt az igazgató, az 1818–1821 közti időszakban, Gull János igazgatósága idején, I. Ferenc magyar király is meglátogatta az iskolát.

A 20. században dr. Erdélyi Károly (1897–1908), Nemes Endre (1908–1911), Rietly Károly (1911–1921),Visegrádi Lajos (1921–1923), dr. Patay József (1923–1925), dr. Bíró Vencel (1925–1929), Uitz Mátyás (1929–1933), Bakódi Antal (1933– 1940), dr. Karl János (1940–1943), Barta István (1943–1944), Cservény Albin (1944–1947), végül dr. Simon Tamás (1947– 1948) voltak a főgimnázium igazgatói. Kiváló szakemberek, kiváló egyéniségek, remek és példaadó nevelők.

A piarista iskola jellemzője az is, hogy a szerzetestanárok mellett hozzájuk hasonló elkötelezettségű világiak is bekerültek a tanári karba, s szakmájuk iránti alázatos szeretetükkel valamint pedagógiai képzettségükkel és képességükkel a piarista nevelés századaihoz méltóan irányították az erdélyi tanulóifjúságot.

Az első világháborút követően az iskolai élet is, mint az erdélyi élet egésze, nehezen indult: az 1918–1919-es tanév a pusztító spanyolnátha járvány miatti hosszú szünettel kezdődött (október 1–december 4.), s rendkívüli tanmenetben, rövidített időkeretben májusban véget is ért. Folytatódtak a korábbi tevékenységek: önképzőkör, Mária-kongregáció, lelkigyakorlatok a főtéri Szent Mihály plébánia segédlelkészeinek irányításával, Majláth püspök látogatásai. De nemigen volt tornaóra, mert a tornaterem katonák lakásaként szolgált, s nem volt kirándulás sem. A következő tanévben jelentős volt a létszámcsökkenés, lazult a fegyelem.

Már ekkor új tantárgyak jelentek meg a tanrendben, általánosan kötelező lett a román nyelv, az 1921–1922-es tanévtől új tanterv lépett életbe. A következő tanévben további változások következtek, tovább nehezítve a diákok dolgát: a két félév helyett három évharmadra tagolták a tanévet, az osztályozás módosult, s a tanulók évharmadi és év végi minősítésének kiszámolását megváltoztatták, megemelkedtek az óraszámok. Mindezek mellett a legnagyobb próbatételt az abszolváló vizsga jelentette, amelynek sikeres letételétől függött, hogy a IV. osztály végeztével továbbtanulhatnak-e vagy sem. A VIII.-osok abszolváló vizsgájának sikerétől függően iratkozhattak egyetemre. Az 1925. évtől az érettségi vizsga külön nehézsége, hogy bár a bizottság tagjai az iskola tanárai voltak, elnöke állami kiküldött, idegen, gyakran magyarul nem tudó ember volt, sőt olyan időszak is következett, amikor a diákok központi helyen, kijelölt bizottság előtt, az állam nyelvén vizsgázhattak csak. Nem csoda, hogy a bukási arány igen megnövekedett, volt olyan év is, hogy az országos arány 40 százalékos volt.

Ilyen körülmények közt folytatták a piarista atyák a rájuk bízott iskola vezetését, annak falai közt az oktató-nevelő munkát, amit a konviktusbeli tevékenység egészített ki. Az általános csüggedés, a teljes reményvesztettség lelkiállapotában kellett irányt mutatniuk, értelmes célt a fiatalok elé állítaniuk, s amikor a magyar diákok későbbi elhelyezkedési lehetőségei is szűkültek, a tanulás, a becsületes, vallásos emberré levés értelmét megmutatniuk. A kolozsvári római katolikus főgimnázium tanári kara a nehéz körülmények közt sem hagyta magát. Minden lehetőséget megragadtak: ünnepélyeket szerveztek, kiváló lelkiatyák bevonásával tartották az évi lelkigyakorlatokat, amikor lehetőség adódott rá, nagyszabású kirándulásra, országjárásra vitték a diákokat – így 1922 őszén Brassót és környékét, 1924-ben Verespatakot s a nemesfémbányákat, 1925-ben Gyulafehérvár és Vajdahunyad városokat és azok környékét látogatták meg. Az 1923–1924-es tanévben az általános hangulat javítására Patay József igazgató (1925-től ő lett az önállósult erdélyi piarista rendtartomány első elöljárója) vidám órák tartását vezette be az ünnepnapokat megelőző délután, amikor tréfás szavalatok, énekek, jelenetek előadásával, álló- és mozgóképek vetítésével igyekeztek derűre hangolni a tanuló ifjúságot, életkedvet adni a diákoknak. A művészi nevelés fellendülése is ebbe az irányba hatott: kiváló ének- és zenekar szerveződött, művészettörténeti elődássorozatot tartottak Tóth Lajos, majd Bíró Vencel, Diviaczky Rezső rajztanár a diákság művészi ízlésének kialakítására, csiszolására törekedett a rajzórákon. A testnevelés az 1923–1924-es tanévtől kiváló tornatanár, Schenker Lajos tartalékos őrnagy és okleveles vívótanár vezetésével folyt, a diákok több sportban kipróbálhatták erejüket, vívni tanultak, e téren országos szinten is eredményeket értek el.

A piarista iskolai nevelésben jelentős szerepet kapott a cserkészet – erről dr. Wildt József tanár beszélt az 1922. május 28-i évzárón, majd az ő, később az Uitz Mátyás és Puskás Lajos tanárok buzgólkodása nyomán el is indult az iskolában a cserkészmozgalom. Ezt mind a tanárok, mind nevelésük eredményeként a diákok az iskolai nevelés kiegészítésének tekintették, illetve többletnek. A nevelés másik, az iskolai tevékenységet kiegészítő bástyája volt az önképzőkör, amely a nagy előd, Pázmány nevét viselte, s amelynek keretében a szép magyar szót ünnepelték. Dolgozatok, kritikák, versek születtek, szavalatok hangzottak el, a tenni vágyó, irodalmi igényességű diákoknak itt nyílt tér és lehetőség többet tenni, mint a tanórán, erejüket kipróbálni. E tevékenység keretében tűntek ki olyan diákok, akik később maguk is ennek az iskolának lettek tanárai piaristaként (Aubermann Péter, Cservény Albin) vagy világi szaktanárként (Heinrich László, Pataki József). Ezt a remek keretet az 1926–1927-es tanév végén állami rendelet betiltotta, megszüntette. Ettől kezdve az iskolai ünnepélyek s a kongregációs meg cserkésztevékenység kiemeltebb szerepet kapott, azok maradtak a tanulóifjúság iskolán kívüli megnyilvánulásának lehetőségei. A Mária Kongregáció keretében sok jó színielőadásra került sor, s a diákok a Magyar Színházzal úgy is kapcsolatba kerültek, hogy az ott tartott matinék bevezetőjét tanáraik tartották (dr. Perényi József, Visegrádi Lajos, Földvári György, dr. Patay József, Rácz József, dr. Rózsa József, Csopoti Lajos, dr. Bíró Vencel, Puskás Lajos, Reischel Artúr). Jóbarát címen pedig 1925 októberétől országos terjesztésű ifjúsági lapot adtak ki ennek az iskolának a tanárai, olyat, amely a kor legjobb pedagógiai törekvéseit sűrítette, amely katolikus az egyetemes értelemben volt, s amely 1940-ig az ifjúság számára nevelő eszköz, értékmutató fáklya, tehetség-kibontakoztató kifutópálya tudott lenni.

A piaristák Erdélyben is azokat a nevelési elveket alkalmazták, amelyeket alapítójuk s az ő követői saját pedagógiai munkájuk során dolgoztak ki – ezek az elvek komoly gyümölcsöket teremtek. Mint választott példánk, a kolozsvári római katolikus főgimnázium piarista vezetés alatt álló rövid szakasza mutatja, a piarista nevelés a 20. században, nehéz körülmények közt is virágozni tudott. S anélkül, hogy e líceum padjaiból kikerült neves személyiségeket sorolnánk most, csak arra utalunk, hogy az egykori piarista diákok ma is létező, működő öregdiák-egyesületbe tömörülnek, az egykori iskola számukra 50–60 év múlva is olyan meghatározó jellegű, hogy – bár piarista szerzetes, piarista iskola ma nincs Erdélyben – életüket meghatározza. Ez is azt mutatja: a piarista nevelés Kolozsváron (is) olyan eredményeket hozott, amelyek az e nevelési elvek mögött álló szellemi-lelki értékek érvényességét és erejét mutatják.

Irodalom

Balanyi György, Calasanzi Szent József élete. Budapest 1923.

Csóka Lajos, A katolikus megújhodás kora. In: Bangha-Ijjas (szerk.), A keresztény egyház története. Budapest 1940.

Fazakas István, Vallás és neveléspolitika Erdélyben. Csíkszereda 2003.

Ghibu Onisifor, Viata si organizatia bisericeasc? si scolar? în Transilvania si Ungaria (Az egyházi és iskolai élet és szervezet Erdélyben és Magyarországon). Bucuresti 1925.

György Lajos (szerk.), Öreg diák visszanéz. Cluj-Kolozsvár 1926.

Lázár Istvánné Kántor Irén (szerk.), Tiltott évkönyv. A kolozsvári Báthory István alapította 411 éves líceum kiadványa. Kolozsvár 1990

Marton József, Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története. Gyulafehérvár 1993.

Marton József, Papnevelés az erdélyi egyházmegyében 1753-tól 1918-ig. Budapest 1993.

Mészáros István, Magyar iskolatípusok 996–1990. Budapest 1991.

Nóda Mózes, Biserica Romano-Catolica din Transilvania 1919–1940. Teza de doctorat (A római katolikus egyház Erdélyben 1919–1940. Doktori disszertáció). Cluj 2003.

Prónai Antal, A piarista iskolák kezdete, Budapest 1899.

Pukánszky Béla – Németh András, Neveléstörténet. Budapest 1996.

Puskely Mária, Keresztény szerzetesség. Történelmi kalauz. I–II. Budapest 1995.

Reisinger László András – Kosztin Péter (szerk.), A kolozsvári piarista öregdiákok emlékkönyve. Kolozsvár 1992.

Szántó Konrád, A katolikus egyház története, I–III. kötet, Budapest 1988.

Szögi László (szerk.), Hat évszázad magyar egyetemei és főiskolái. Budapest 1994.