Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Gábor Csilla SSS

A szerzetesi élet újraindulása Közép-Kelet-Európában a kommunizmus bukása után *

Elöljáróban hadd fejezzem ki abbéli örömömet, hogy jelen lehetek az Önök körében Rómában, a nyugati kereszténység szívében. Előadásom témáját az adott terjedelmi keretek között nem meríthetjük ki teljesen; mégis remélem, hogy sikerül valamelyes képet kapniuk a mi egészen sajátos közép-kelet-európai helyzetünkről, közösségeink gondjairól és reményeiről. Ha a posztkommunista időszak közép-kelet-európai szerzetesi újjáéledéséről beszélünk, akkor voltaképpen mindenek előtt a mi Urunk kegyelméről és irgalmáról kell szólnunk, aki a legbonyolultabb és a legreménytelenebbnek látszó történelmi és politikai helyzetekben is megmutatta gondviselő jóságát. A kelet-európai szerzetesközösségek története egyazon időben a kereszt útja és gyönyörűszép bizonyítéka azok életképességének, akiket Isten arra választott ki, hogy „kövessék a Bárányt, bárhová megy” (Jel 14,4).

Szerzetesek 1948 és 1989 között

Ahhoz, hogy megérthessük azokat a jelenbeli folyamatokat, amelyek közösségeinkben általában végbemennek, szükséges egy rövid pillantást vetnünk a szétszóratás előtti és alatti helyzetükre. Az 1948 előtt működött apostoli és kontemplatív közösségek változatossága a szerzetesközösségeket az Atya ajándékaként mutatja, amelyet egyházának adott a Szentlélek által (v.ö. Vita Consecrata 1). E közösségek valóban az egyházi élet szerves részét képezték, a lelkiség, a szeretetszolgálat és a kultúra központjai voltak: az egyházi élet integrális részét alkották, a keresztény hivatás benső természetét jelenítették meg (v.ö. VC 3). Valószínűleg ez az oka, hogy az ateista célokat követő kommunista diktatúra a szerzetesrendek puszta létét is államellenes összeesküvésnek tekintette, tevékenységüket pedig az új politikai rendszer aláásásának minősítette. Ezért a 40-es években kommunista államvezetésre áttért országok legtöbbjében a szerzetesrendeket központi határozattal megszüntették, korábban végzett tevékenységüket betiltották, tulajdonukat pedig – kolostorokat, konventeket, intézményeket stb. – államosították. Ebben az időben számos püspök, pap, elkötelezett világi és nagyszámú szerzetes került börtönbe államellenes összeesküvés vádjával.

A kommunizmus hatása azonban nem egyformán érvényesült a különböző országokban. Nézzünk néhány árnyalatot: Szlovákia és Lengyelország helyzete nem hasonlítható a többi szocialista országéhoz. A különféle közösségekhez tartozó szlovákiai szerzeteseket eleinte lágerbe gyűjtötték, hogy elszigeteljék őket a világtól, és megtiltották nekik, hogy új tagokat vegyenek föl. Az 1968-as „prágai tavasz” után azonban enyhült a helyzetük: elhagyhatták a lágert, és szociális, illetve karitatív munkákat kezdhettek az állam által nem vállalt szociális tevékenységi területeken (például pszichiátriai szanatóriumokban). Ekkortól újrakezdhették a közösségi életet, soraikba fogadhatták a szerzetesi hivatást kapó jelentkezőket.

Lengyelország volt az egyedüli közép-európai szocialista állam, amelyben a szerzetesrendeket nem oszlatták fel, csupán tevékenységi terüket szűkítették be. Karitatív és szociális munkát, valamint plébániai szolgálatokat végezhettek, és e célokra új tagokat is fogadhattak.

A romániai és magyarországi helyzet jóval nehezebb és hosszantartóbb volt. 1949. augusztus 1-jén Románia Hivatalos Közlönyében megjelent az a határozat, amely minden római katolikus szerzetesi közösség működését betiltotta. Tagjainak pedig felajánlotta, hogy beköltözhetnek ama három kijelölt kolostor egyikébe, ahol a különböző rendekhez tartozó személyek összezárva folytathatják a szerzetesi életet. Ez a változat nyilván az állami hatóságok állandó ellenőrzését jelentette volna, ezért nem sokan választották. A másik lehetőség az volt, hogy világi munkahelyet, megélhetést keressenek. Mivel a római katolikus szerzetesek többsége magyar nemzetiségű volt, a kommunista diktatúra pedig az évek folyamán egyre erősödő nacionalizmussal fonódott össze, veszélyeztetettségük és üldözöttségük a rendszer 1989-es öszeomlásáig folyamatos volt.

Magyarországon az internálás és szétszóratás egy évvel később, 1950 júniusában következett be. A szerzetesek tevékenységét azzal az indokkal tiltották be, hogy az állam képes ellátni mindazokat a feladatokat, amelyeket korábban a szerzetesek végeztek. Ugyanabban az évben, szeptemberben négy közösség – a bencések, piaristák, ferencesek és a szegény iskolanővérek kongregációja – engedélyt kapott a korlátozott működésre négy gimnáziumban. Ezek és csak ezek a rendek fölvehettek évente két újoncot. A helyzet 1989 augusztusáig tartott, amikor a kormány visszavonta a korábbi tiltó határozatot, engedélyezte a közösségi élet újrakezdését, amennyiben megvoltak erre az anyagi lehetőségek.

Mi történt a szerzetesekkel, akik a szétszóratás következtében nem élhettek közösségben, eleinte lágerbe kényszerültek, és akiknek ki kellett alakítaniuk a maguk életkeretét, miközben az állam és a társadalom ellenségeinek minősültek? Egy magyarországi ciszterci szerzetes, Kerekes Károly visszaemlékezései általános érvényűek: „A szétszóratás kétéves előkészítése (1948-50), a sorozatos letartóztatások és a kirakatperek lélektanilag talán több kínt jelentettek, mint az elhurcoltatás. 1950. szeptember 7-én a kormány kihirdette: a Magyar Püspöki Kar képviselőivel történt megegyezés (valójában diktátum) alapján a szerzetesek az ÁVH [Államvédelmi Hivatal] által foganatosított összeterelés után egy egész országnyi karámban »szabad« életet kezdhetnek, azaz maguk kereshetnek családoknál, üzemekben, illetve alkalmi munkahelyeken életkeretet.” A szerzetesek általában hűségesek maradtak hivatásukhoz, és valami titokzatos benső szabadsággal viszonyultak a helyzethez. Megtapasztalták Isten gondviselő jóságát, és úgy tekintettek a történtekre, mint egyfajta próbatételre, amelyet ki kell állniuk. E szenvedések azonban mégsem múltak el mindig nyomtalanul. A 80-as években – még egyetemistaként – csodáltam meg egy nővért, aki mindig olyan megmagyarázhatatlanul derűs volt: tanár szeretett volna lenni, ám a kommunista rendszerben szövőgyári munkásként kellett a kenyerét megkeresnie. Egy másik nővér, aki ugyancsak derűjével és a belőle áradó békével ejtett ámulatba, évekig volt börtönben, amikor pedig kiszabadult, templomgondozóként azzal kezdett foglalkozni, hogy bevonja a fiatalokat a plébániai életbe. Életpályájuk látszólag megtört, ám ők képesek voltak értelmet találni a veszteségben; Isten szeretetének jeleivé váltak munkatársaik körében, környezetükben. Másfelől viszont ekkoriban találkoztam olyan nővérekkel is, akik kétségkívül szintén megőrizték a szerzetesi hűséget, ám mivel nem tudták feldolgozni a szétszóratást és üldöztetést, keserűekké és gyanakvókká, bizalmatlanokká váltak.

Maguk a közösségek sem egyformán viszonyultak a szétszóratás valóságához. Egyesek titokban folytatták a közösségi életet, fiatal tagjaikat nagy kockázatok vállalása árán külföldre küldték (a jezsuiták például magyar novíciátust nyitottak Torontóban); mások laza és óvatos kapcsolatot tartottak egymással; ismét mások pedig beletörődtek a helyzetbe anélkül, hogy megkísérelték volna a közösségi élet folytatását vagy egymás között a kapcsolattartást.

Ami a Szociális Testvérek Társaságát illeti, tagjai mind Magyarországon, mind Romániában a közösségi élet folytatása és a felbukkanó hivatások elfogadása mellett döntöttek. Természetesen mindezt a legnagyobb titoktartás mellett tették. A titokban történő képzés kizárta a hivatásébresztést és -gondozást, és nem tette lehetővé a hivatás lényegét megvilágító katekézist sem, amely az Istennek szentelt életre meghívottakban támogathatta volna azt a szabad, készséges és nagylelkű választ, amely hatékonnyá teszi a meghívás kegyelmét (v.ö. VC 64). Maradt viszont egy reménysugár: hogy Isten kezdeményezése elég erős ahhoz, hogy meghallgatásra és követésre találjon a kiválasztott fiatalokban. Isten kezdeményező hívásának erejét sajátosan tapasztalták azok, akik a közösségekhez csatlakoztak a kommunizmus idején vagy röviddel annak bukása után. Hiszen semmilyen külső segítséget nem kaptak, egyedül Isten ingyenes szeretetének tapasztalata vezette őket, amely „oly mélységes és erős, hogy az érintett személy úgy érzi, életének föltétlen odaadásával kell válaszolnia, úgy, hogy mindent, jelent és jövőt egyaránt az ő kezébe ajánl” (VC 17).

Az új tagok képzése a szétszórtság idején gyakorta a nyelvlecke formáját öltötte – és minthogy a szerzetesek nem szeretnek hazudni, németül tanulmányozták a bencés regulát és a társaság szabályzatát. A képzés az efféle óvintézkedések ellenére is veszélyes tevékenység volt, amelyet folyamatosan a titkosrendőrség figyelme kísért. Egy magyarországi testvér esete legendába illő: akkor csatlakozott a közösséghez, amikor a szétszóratás első híre eljutott hozzá: attól félt, később késő lesz.

Az új tagokat csupán a novíciusmester és az elöljáró ismerte, a biztonság kedvéért pedig tilos volt kívülállóknak a hovatartozásról beszélniük – beleértve a családtagokat is. Ez a tilalom olykor meglehetősen fonák helyzetekhez vezetett. Amikor a 80-as évek derekán kerestem a hivatásomat, megismerkedtem valakivel, aki az általam is látogatott plébánia oszlopos munkatársa volt. Viselkedése alapján az a gyanúm támadt, hogy van egy különös titka. Úgy tűnt, ő is igényli a velem való kapcsolattartást. Néha célozgatott arra, hogy fontos meghozni az élethivatás melletti döntést, magáról azonban sosem beszélt. Néhányszor megpróbáltam kifürkészni a titkát, ám óvatos kérdéseimre nem kaptam egyértelmű választ. Egy idő után pedig elveszítettem a türelmemet, ingerültté tett a tartózkodása, a kapcsolatunk egyoldalúsága. Amikor más városba költöztem, a kapcsolatunk megszakadt. 1992-ben pedig, amikor újra találkoztunk, kiderült, hogy ő szociális testvér, aki a diktatúra idején lépett be a közösségbe, és „megszimatolta” a hivatásomat, csak éppen azt nem tudta, miként kezdjen a gondozásához.

Általában véve az Istennek szentelt személyek, különösen a szerzetesnők, számos tevékenységi területen jelen voltak a szocializmus idején. Ha plébániákon dolgoztak (rendszerint szakácsnői vagy templomgondozói minőségben), hovatartozásuk köztudott volt. Ha azonban az állami szférában találtak megélhetést, senki sem ismerhette legféltettebb, legbensőbb kincsüket; a lelkiség és a keresztény értékrend mégis minden tettüket áthatotta, jóllehet ez a hatás csupán a közvetlen környezetüket érhette el. Végül, de nem utolsósorban Isten irgalmának nagy tetteként értékelhetjük, hogy a tiltás és információhiány ellenére, Isten „direkt” vonzásának köszönhetően, új hivatások csatlakoztak azokhoz a közsségekhez, amelyek eléggé bátrak és nyitottak voltak befogadásukra.

A szerzetesi élet a rendszerváltás után

A kommunista rendszer bukását vártuk és vágytuk; válságának apró jelei a remény forrásai voltak, mégis, amikor a változás bekövetkezett, mindenkit váratlanul érintett. A társadalom, az egyház és a szerzetesközösségek, legalábbis eleinte, nem igazán tudták kihasználni a szabadság kínálta új lehetőségeket. Az újrakezdés semmivel sem bizonyult könnyebbnek, mint a túlélés.

A kommunista ideológiának, amely hatalmi és manipulációs eszközeivel megpróbálta a hitéletet a templom falai közé szorítani, sikerült megváltoztatnia a társadalom jelentős részének gondolkodását – beleértve a hívőket is. Persze az ideológiai nyomás és a modernizáció hatásai nem egyformán érvényesültek a térség különböző országaiban, így az innen adódó gondok sem egyformák. Modernizáció és hitélet összefüggéseiről a szociológiai felmérések eredményei alapján a következő tipikus esetek különíthetők el Közép- és Kelet-Európában:

  1. Hirtelen modernizáció és hirtelen elvallástalanodás következett be Kelet-Németországban, Csehországban, Magyarországon, Szlovéniában;
  2. Elmaradt a modernizáció, a vallásosság pedig megőrizte tradicionális jellegét és erejét Lengyelországban és Romániában;
  3. Horvátországban, Ukrajnában, részben Szlovákiában és Litvániában a népesség vallásossága jelentősen csökkent, jelenleg azonban a hitbeli megújulás képezi az alapját azoknak a törekvéseknek, amelyekkel ezen országok új társadalmi és nemzeti identitásukat próbálják kialakítani.

A különféle helyzetekből adódóan az újrakezdésre és újjáépítésre tett erőfeszítések is eltérnek egymástól. Minthogy a magyarországi és romániai helyzetről van saját tapasztalatom, a térség többi országát csak érinteni fogom, figyelmemet Magyarországra és Romániára összpontosítom.

Úgy tűnik, Lengyelország van a legkedvezőbb helyzetben: szerzetesi konferenciájuk 140 tagot számlál, 93 közösség képviseletében; 23000 nővér tartozik a konferenciához. Rajtuk kívül van még az országban 78 olyan kolostor, amelyben szemlélődő életet élnek. ők néhány évvel ezelőtt megalakították a saját konferenciájukat. Az utóbbi 15 évben 40 szerzetesközösség telepedett le Lengyelországban, 300 rendtaggal. A megújulás szükségességét ennek ellenére ők is érzik. Míg a kommunizmus idején elsősorban plébániai munkát végeztek, most vissza kell térniük az alapítási karizmájukhoz, újra kell értelmezniük magukat a karizmából következő lelki örökség fényében (v.ö. VC 36). És jóllehet elég számosan vannak ahhoz, hogy megsegítsék a nemzetközi közösségeket – elsősorban Szlovákiába, de Magyarorszégra is küldenek tagokat az ott jelentkező létszámgondok enyhítésére –, nekik is fel kell készülniük azokra a kihívásokra, amelyeket Lengyelországnak az Európai Unióhoz való csatlakozása fog jelenteni.

Szlovákiában a szerzetesrendek 1991 után visszakapták intézményeiket, ám nem minden közösség tudott mit kezdeni az új lehetőséggel és feladattal. Sajátos vonás ebben az országban, hogy a hagyományos rendek körül világi intézmények alakulnak a három evangéliumi tanács megtartásával.

Magyarország és Románia helyzete néhány sajátságos hasonlóságot is mutatott, noha a gazdasági, politikai, társadalmi és egyházi viszonyok nagymértékben különböztek a két országban a rendszerváltás idején. Magyarország egyike volt azon országoknak, amelyek társadalma – különösen a képzettebb réteg – nagymértékben elvallástalanodott. Az egyház elveszítette társadalmi jelenlétét, kirekersztődött a kultúrából és közéletből. Következésképpen – egy szociológiai felmérés eredményei szerint – a változás pillanatában hiányoztak a keresztény meggyőződésű politikusok, gazdasági szakemberek, művészek, újságírók és tudósok. A magyarországi egyháznak ezért ki kellett dolgoznia azokat a stratégiákat, amelyek segítették a nyitásban, abban, hogy a keresztény értékrend elemeit jelenvalóvá tegye a társadalomban. Még több időre volt szüksége ahhoz, hogy elegendő kezdeményezőkészséget és bátorságot gyűjtsön intézményrendszerének újjáépítéséhez (ez karitatív feladatok vállalását, iskolák indítását, könyvkiadást stb. jelentett), hogy képes legyen az új idők új igényeinek megfelelni. A vallástalan társadalom részéről pedig ezeket a törekvéseket folyamatos gyanakvás kísérte. (Tipikus, de nem egyetlen jele és példája e gyanakvásnak a következő: a 90-es évek elején fakultatív tantárgyként bevezették az iskolai oktatásba a hitoktatást. Az iskolaigazgatók azonban gyakorta arra biztatták a tantestület tagjait – a világnézeti semlegesség, a gondolatszabadság jegyében –, hogy ne ajánlják a gyermekeknek és szüleiknek a hittanórák látogatását.)

Románia vallásossága – amint már említettük – erős és hagyományőrző, és főként az ortodox többségű lakosságot jellemzi. Az ortodox egyház beépült és ma is beépül az államhatalomba, a katolicizmust pedig virtuális versenytársnak tekinti. A katolikus egyház tagjainak többsége Erdélyben a magyar kisebbséghez tartozik, a katolikusok tehát másodrangú és veszélyes állampolgároknak minősültek, politikai okokból. Továbbá a katolikus és protestáns felekezetek elkötelezett tagjai passzív ellenállásuk miatt az államhatalom ellenzékének számítottak, ezért távol tartották őket a közélettől. Maguk a felekezeti közösségek hűségesek maradtak vallásukhoz, gyülekezetükhöz a maguk hagyományőrző módján, megőrizve a népi vallásosság szokásait. Valószínűleg ezekkel az okokkal magyarázható, hogy a mi hazánkban is gyakorlatilag szakemberek, értelmiségiek és középosztály nélkül maradt a katolikus egyház. Jónéhány évnek el kellett telnie, míg e rétegek tudását, tapasztalatát és szolgálatát elfogadta és igénybe vette az egyházi hierarchia. A hitélet teljes újjáépítése még nehezebb, mivel szinte semmiféle anyagi vagy természetbeni kártérítést nem kapott az egyház az államosított javak helyett. A működési szabadságot az eszköztelenség teszi olykor majdnem lehetetlenné.

Természetes, hogy ilyen körülmények között nem sok információ terjedt a megszentelt élet mibenlétéről, a szerzetesség múltjáról és jelenéről sem. Mind Magyarországon, mind Romániában a 90-es évek elején úgy tűnt, az egyháziak elfelejtették, hogy „egy olyan egyház képe, amely kizárólag fölszentelt hivatalviselőkből és laikusokból áll, nem felel meg az isteni Alapító evangéliumokból és újszövetségi iratokból megismerhető szándékának” (VC 29). Időbe telt tehát, amíg az egyház hozzászokott a szerzetesek jelenlétéhez és legalább erkölcsi támogatást adott tevékenységükhöz. További gond volt, hogy azok a szerzetesek, akik fiatalok és dinamikusak voltak a szétszóratás idején, a kommunizmus évtizedei alatt megöregedtek. Még ha be is léptek fiatalok egyes közösségekbe a kommunizmus idején, számuk elenyésző volt. A kegyetlen valóság az, hogy az illegalitás évtizedei miatt egy nemzedék hiányzik. Sokak számára sokkolólag hatott a II. vatikáni zsinat által hozott új egyházkép, a közösségi élet korszerűbb értelmezése. Másoknak arra kellett rájönniük, hogy nem készültek fel a szabadságban való életre, minthogy a börtön árnyékában és félelmében éltek hosszú időn keresztül. Az is nehézséget jelentett, hogy olykor hiányzott a jövőkép, vagy sokan azzal próbálkoztak, hogy visszatérjenek ahhoz az élet- és vezetési stílushoz, közösségi élethez, azokhoz a szolgálatokhoz, amelyek megfelelőek és prófétai jellegűek voltak negyven évvel korábban, ám anakronisztikusnak bizonyultak az új körülmények között. Az alapítási karizmához való hűség kérdését szintén újra kellett gondolni az új kihívások fényében. Mindenesetre nagy bátorságra volt szükség mind a közösségi élet újrakezdéséhez olyan emberekkel, akik évtizedeken át egyedül éltek, mind a közösségekhez való csatlakozáshoz újoncokként ebben az átmeneti állapotban. Hála Istennek voltak olyan bátor emberek mind az egyes közösségeken belül, mind a hivatásukat kereső fiatalok körében, akik készek voltak vállalni az újrakezdés kockázatait és keresztjeit.

Perspektívák, megvalósulások

Az újrakezdés első bátortalan lépései után jelentős eredmény a szerzeteselöljárók nemzeti konferenciáinak megalakulása: Magyarországé 1991-ben, Csehországé és Romániáé 1992-ben, Litvániáé és Szlovákiáé 1995-ben.

A Magyarországi Szerzeteselöljárók Konferenciája fő feladatának a szerzetesközösségek és a Püspökkari Konferencia közötti kapcsolattartást tekinti, és szervezett keretet kíván biztosítani a szerzetesek folyamatos továbbképzése számára. Ezért évente kétszer tartanak közgyűlést előre meghatározott témákban (az elmúlt időszak témái: megszentelt élet és evangélium-orientált társadalom; társadalmi bűnök, bűnös struktúrák; tekintély, hatalom és engedelmesség a 21. század szerzetességében; hivatások pasztorációja). A Konferencia kezdeményezte a bencés renddel közösen a Sophia teológiai kar elindítását szerzetesnők részére. A kar 2000 januárjától a Sapientia Szerzetesi Teológia részeként működik. Ezenkívül különféle műhelyfoglalkozások és tanfolyamok kívánnak segíteni a közösségeknek közösségi életük megszervezésében, eligazítani a jelöltmestereket a bevezető képzés programjának kidolgozásában. Az elmúlt években szerveztek továbbá könyvelői, levéltári, kánonjogi és kommunikációs kurzusokat is.

A Romániai Szerzeteselöljárók Konferenciája 69 latin és görög rítusú közösséget tömörít. Titkársága a kolozsvári „Legszentebb Szentháromságról” elnevezett evangelizációs központban működik: egy kisméretű, ám funkcionális épületben, amely egy dokumentációs központnak, könyvtárnak és előadóteremnek is otthont ad. A hely alkalmas tanfolyamok és tréningek tartására. Az elmúlt időszakban szerveztek itt önismereti és kommunikációs tréningeket, ikonfestő tanfolyamokat, kulturális jellegű programokat, nyelvtanfolyamokat és számítógépes kurzusokat. A központ nagy jelentőséget tulajdonít e rendezvényeknek, mivel a múltban a szerzetesi képzés meglehetősen esetleges és rendszertelen volt. A Konferencia ugyanakkor a különféle nyelvek és kultúrák találkozási fóruma is, hiszen latin és görög rítusú, román és magyar nemzetiségű, valamint távoli országokból érkezett szerzetesnők tartoznak hozzá – így hát ökumenikus törekvések eszköze is lehet.

Szociális testvérek – szemközt az idők jeleivel

Az újjáéledési folyamat, amelyen a mi közösségünk átment, jellemző a térségre általában, bár bizonyos sajátosságai is megfigyelhetőek. Ezért a következőkben végigkövetjük e folyamat legfontosabb mozzanatait.

A Szociális Testvérek Társasága 1923-ban alakult Magyarországon, válaszként az akkori társadalom ínségeire. Az alapítás óta jellemző a közösségre „a Szentlélekben gyökerező élet; Szent Benedek lelkisége; a felkészült, szociális tudatosság; és a korszerű életstílus” (Élet a Szentlélekben – Szabályzat 3, a továbbiakban: Szabályzat). Ez a karizma új és szokatlan volt a 20. század elejének egyházi és szerzetesi világában. Az akkori idő közgondolkodása nehezen tudta elfogadni a habitus, kolostor és jól körülhatárolt munkakör nélküli szerzetesnő létét, jelenségét. Ez a fajta szolgálat nagyfokú mozgékonyságot, találékonyságot és alkalmazkodási képességet követelt. A testvéreket valóban képessé tette a Lélek arra, hogy új, még nem próbált helyzeteket is vállaljanak (v.ö. Szabályzat 47.1): olyan tevékenységi területekre is elmerészkedtek, ahová a hagyományos szerzetesi közösségek nem juthattak el. Nem feladatunk ez alkalommal e területek bemutatása, de jól rávilágíthat az alapítás körülményeire egyetlen példa: az alapító, Slachta Margit három ízben volt magyar parlamenti képviselő. Első mandátuma (1920–22) idején az első és egyetlen nő képviselő volt, „szószólója az evangéliumi értékeknek a törvényhozásban” (Szabályzat: Gyökereink). Évekkel később, a diktatúra idején a testvérek ugyanerről a találékony bátorságról tettek tanúságot, amikor megpróbálták védeni az egyház jogait Romániában: együttműködtek a bukaresti apostoli nunciussal a Szentszékkel való kapcsolat fenntartása érdekében. Ezért és más, politikai természetű okok miatt 15 testvér szenvedett börtönbüntetést, egyesek igen hosszú éveken át. De a túlélés és növekedés stratégiái is sok bátorságot, elővigyázatosságot, sőt intelligenciát követeltek az illegalitás évei alatt. Persze azt is el kell ismernünk, hogy ez egy természetellenes helyzet által kikényszerített bátorság, elővigyázatosság és intelligencia volt, amely hátrányokkal is járt, s bizony megvoltak a romboló hatásai is. A változás után sok ilyen jellegű beidegződésről le kellett szokni.

Az újrakezdés embertpróbálóan nehéznek bizonyult a felemelő örökség mellett is. Az úttörő lelkület mintha semmivé foszlott volna, hiányzott a tisztánlátás és távlati koncepció a közösségi élet, képzés, szolgálatok vonatkozásában, sokakon a tehetetlenség és lehetetlenség hangulata lett úrrá. Az első szabad évek legnagyobb dilemmája az volt, vajon képesek leszünk-e túlélni és megerősödni viszonylag „normális” szociális viszonyok között. Persze más közösségek is szemben találták magukat ezzel a problémával. Nehézséget okozott az a törekvés, amely a negyven évvel korábbi életstílushoz, gyakran formalitásokhoz való visszatérést sürgette: ahelyett, hogy figyeltünk volna az alapítási karizmához és a belőle következő lelki örökséghez való hűségre, amely nyitottságot, kockázatvállalást és új utakon való elindulást feltételez, inkább hajlottunk a múlt restaurálására, összetévesztettük a tradícióhoz való hűséget a tradicionalizmussal, vagy a lényeget a járulékossal. További gondokat jelentett a közösségi élet kialakítása, valamint a képzés. Fájdalmasan érintett a megfelelő képzési keretek hiánya, illetőleg a felkészült képzőcsoport és jól átgondolt képzési terv hiánya.** A kommunizmus idején többnyire megsemmisültek azok a szolgálati formák, amelyek a tagság számára ismerősek voltak, s amelyek iránt a testvérek elkötelezettek voltak. Az új lehetőségeket, a társadalom sokrétű ínségei ellenére, lassan és nehézkesen látta meg a közösség. Ráadásul a szétszóratás gyakorlatilag tovább folytatódott, különösen Romániában, minthogy hiányoztak – és még ma is hiányoznak – azok az anyagi feltételek, amelyek alapvetőek volnának a közösségi élet és a szolgálat elkezdéséhez.

A helyzetre ugyanakkor nagyonis érvényesek Szent Pál szavai: „az erő a gyöngeségben nyilvánul meg” (2Kor 12,9), illetőleg: „amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2Kor 12,10). Talán nem lesz érdektelen nyomon követni a Romániai Kerület fejlődését a viszonylagos szabadság éveiben.

A közösség 1991-es káptalanjára készített jelentés szerint a testvéreket elsősorban a közösségi élet újjászervezése foglalkoztatta, ugyanakkor keresték az egyházi keretek közötti szolgálati lehetőségeket is. Ki kellett építeniük azokat az alapstruktúrákat, amelyek lehetővé tették a közösség mint közösség életét, az egyes rendtagoknak pedig egymást is meg kellett ismerniük – a fiatalabb testvéreket ugyanis nem ismerték az idősebbek, a kötelező titoktartás miatt. A munkaterületek ekkortájt elsősorban plébániai szolgálatot jelentettek (egyházi járulék begyűjtése, kórustagság, lelkiségi programok szervezése, egyháztanács-tagság stb.), vagy önkéntes munkákat (szegények látogatása, segítése, hitoktatás). Néhányan bekapcsolódtak a nőszövetségi munkába, a fiatalabbak pedig teológiát kezdtek tanulni. Próbálkoztak a közösségnek a katolikus sajtóban való népszerűsítésével – ez a módszer hatékonynak mutatkozott a két világháború között, ekkor azonban semmilyen visszhangja nem lett. Eredményesebbnek látszottak a személyes kapcsolatok: a testvérek jelenléte ifjúsági táborokban és ifjúsági lelkigyakorlatokon „hozott” néhány új hivatást a közösségbe. Az új kezdet reményre okot adó jele éppen az volt, hogy a mostoha körülmények ellenére 1991-ben volt a legmagasabb a közösség novíciáinak száma.

A kerületi jelentés beszél a lehetőségekről és tervekről is: arról a felismerésről, hogy fontos a jelenlét a tömegtájékoztatás területén, „hogy hatásosan tudjanak beszélni Krisztusról a mai embernek” (VC 99). A közszellem formálása érdekében jövőbeni feladatukká tették a média nyelvének megtanulását. Emellett a közösségi tervek között szerepelt a hitoktatás, valamint a lelkiségi mozgalmakban való aktív részvétel.

Az itt bemutatott helyzetelemzésben kétségtelen, hogy jószándéktól vezérelt megoldási kísérletek vannak; a benne megmutatkozó gondolkodásmód azonban ugyanolyan, mint negyven évvel korábban. A közösség az 1948-ban megszakadt tevékenységet, struktúrákat tervezte újjáéleszteni. Ezért tűnik úgy, hogy az életigenlő szemlélet és az úttörő lelkület (Szabályzat 48), ami a közösség alapvonása az alapítástól fogva, meggyengült vagy hiányzik. Számos munkaterület, amely a 90-es évek elején hiányzott vagy amelyre nem is gondoltunk, később természetes tevékenységi területté lett.

Lassacskán oldódni kezdett ez a tehetetlenség: első lépésként azoknak a testvéreknek köszönhetően, akik vállalkoztak arra, hogy otthonukat és korábbi munkájukat feladva magukhoz öleljék a bizonytalanságot a közösségi élet újraindítása érdekében. 1994-ben a közösség Csíkszeredában vásárolt két lakrészt egy tömbházban (egy év múlva pedig egy harmadikat ugyanabban a tömbben), ahol elkezdődhetett a közös élet és a novíciák képzése. Csíkszereda mint katolikus kulturális és spirituális központ a két erdélyi központ egyikének terveződött. A másik színhely Kolozsvár, az egyetemi város és a hajdani kerületi központ, az a város, amelyhez a Társaság történetének számos fontos eseménye fűződik. Itt 1998-ban vásároltunk egy lakrészt (ismét tömbházlakásban, a szűkös anyagiak miatt), amely három testvér otthona és közösségi rendezvények színhelye.

Menet közben beletanultunk az alapítási karizma iránti hűségbe – és ez a tanulási folyamat még mindig tart. Fokozatosan alakul a fogékonyságunk az idők jeleire, fejlődik az a dinamizmus és bátorság, amely szükséges ahhoz, hogy válasszunk és elfogadjunk új apostoli területeket. Ma már nehéz lenne minden tevékenységi területünket felsorolni, néhány jellegzetes vonás és törekvés azonban kezd kirajzolódni. Az evangelizáció az egyik jellegzetes tevékenységi kör a maga sokrétűségével. Többen alkalmanként vesznek részt benne lelkigyakorlatok, lelkiségi csoportok vezetésével, a „klasszikus” evangelizáció módszereinek igénybevételével. Egyik testvér ellenben ennek egy új útját választotta: lelkigondozói, közösségépítő kurzusok tartásával segíti a hagyományos plébániai élet megújítását, élő közösségek kialakítását. Ez a munka átfogja az egyházmegyét: megvan tehát a szociális dimenziója, hozzájárulhat egy evangélium-közelibb gondolkodásmód alakításához.

További, az egész egyházmegyére kiható tevékenység az egyházmegyei zsinat munkálataiban való részvétel. A 2000 szeptemberében megtartott zsinat előkészítése 1996-ban kezdődött, amikor összeálltak a szakbizottságok, és megfelelő forgatókönyv alapján elkészültek az egyes dokumentumok. Ezeket megvitatásra szétküldték minden plébániára, majd a beérkezett vélemények figyelembevételével készültek el a végleges szövegek. A különféle bizottságokban többen is részt vállaltak, néhányan a végső munkafázisban, a zsinati munkálatokon is jelen voltak.

Az eltelt évtizedben a közösség felismerte, hogy országunkban fontos területe a szociális missziónak az oktatás és nevelés folyamataiban való részvétel „mindenfajta iskolában, főiskolákon és egyetemeken” (VC 97). Jóllehet a közösség az alapítás idején nem tekintette feladatának, karizmája részének a közoktatásban való részvételt, ma, amikor a tanítórendek teljesen hiányoznak, jelenlétünk az alap- és felsőoktatásban, egy szinte összeomlott iskolarendszerben, a kultúra evangelizálásának nagy lehetősége. Magunkévá tettük II. János Pál pápa felhívását, amely szerint „a szegények iránt tanúsítandó előszeretetnek különlegesen érvényesülnie kell azoknak az eszközöknek a keresésében, melyekkel ki lehet szabadítani az embereket a kulturális és vallásos képzettség hiányának súlyos nyomorúságából” (VC 97). Ezért többen is dolgoznak az oktatásban és az egyetemisták pasztorációjában.

Amikor a Szabályzat különféle apostoli területeket ajánl, többek között kiemeli, hogy „tudatosan a szegények, elnyomottak, elidegenedettek felé fordulunk, olyan igazságos világ kialakulásán fáradozunk, amelyben mindenki szabadságban élhet” (Szabályzat 50). Ebben a szellemben alkalomszerű és folyamatos erőfeszítések történtek az új rendszer kezdetétől. A rászorulók karitatív megsegítésébe számos testvér mellett a Társaság kültagjai is bekapcsolódtak, az egyik testvér pedig egy árvaházban helyezkedett el, hogy anyjuk helyett anyja legyen az elhagyott gyermekeknek. Apró, de talán nem jelentéktelen adalék, hogy a nevezett gyermekotthon a közösség valamikori kerületi anyaházában működik, amelyet 1949-ben államosítottak. Minthogy azonban nem elegendő pusztán a meglévő gondok enyhítése, hanem a gyökeres orvoslás általi megelőzésre is szükség van (v.ö. Szabályzat 8), rájöttünk, hogy ennek az értéknek szervezett keretet kell adnunk. Egy testvér varrótanfolyamokat szervezett az árvaházból kikerülő lányok számára. Ezt a kezdeményezést lelkigyakorlatok, evangelizációs kurzusok, kirándulások szervezése követte, amelyeknek az a célja, hogy képessé tegye e fiatalokat az egészséges és teljes családi életre. Van olyan testvér és jelentkező, jelölt, aki egyetemi szinten tanulja a szociális munkát.

A szolgálat tereinek keresése közben tapasztalhattuk, hogy „a történelmi eseményekben […] gyakran van elrejtve isteni fölhívás arra, hogy Isten terve szerint gyümölcsöző tevékenységet folytassunk” (VC 73); ezzel egyidőben ki kellett építenünk a közösségi élet új struktúráit, ki kellett alakítanunk az egyensúlyt életünk és szolgálatunk különféle dimenziói között. Azt is tapasztalatból tudjuk, hogy „a lelki életnek mind személyes, mind közösségi elkötelezettségben adott elsőbbségétől függ az apostolkodás termékenysége, a szegények iránti szeretet önzetlensége, és az ifjú nemzedék hivatására gyakorolt vonzereje” (VC 93). Ez a törekvés is sok közös útkeresést, türelmes és tapintatos dialógust kért tőlünk, hogy a közöttünk levő különbségeket harmóniába hozhassuk – a folyamat itt sem ért véget, a reményre pedig minden okunk megvan. Közös vágyunk, hogy boldog közösséggé legyünk, akár a nyolc boldogság szellemében. Tudatában vagyunk, hogy munkánk hatékonyságától függetlenül, elsődleges értékünk a puszta létünk és a hivatásunk, amely arra indít, „hogy az Urat osztatlan szívvel szeressük” (Szabályzat 27).

Összegzés

Közép- és Kelet-Európa szerzetesközösségei abban a reményben kísérelték meg túlélni a kommunizmust, hogy a szétszóratást és totalitarizmust átmeneti katasztrófának tekintették, amely előbb-utóbb véget ér. Tíz évi szabadság után azt kell látnunk, hogy az átmeneti állapot még mindig nem ért véget, csupán más formát öltött. A szerzetesi élet újjáélesztése voltaképpen egyfajta új alapítás. A szerzetesek az egyházi és civil szféra számos területén jelen vannak. A közösségek korábbi változatossága ma már nem létezik, és talán még jó ideig nem is fog létezni; a működő közösségekről mint közösségekről is csak lassan vesz tudomást a társadalom. Mostanában a jelenlét szolgálata (v.ö. Szabályzat 51) a jellemző. Ám a nehézségek ellenére, amelyekkel szerzetesekként találkozunk, reményben egyesült közösségek (Szabályzat 3) módjára próbálunk élni, észrevéve és értékelve életünk pozitív változásait, készen arra, „hogy tanúságot tegyünk Isten megszentelő szeretetéről” (Szabályzat 2).

* Elhangzott Rómában 2001. március 28-án, az Amerikai Egyesült Államok egyházmegyei szerzetesi referenseinek 34. közgyűlésén.

** E legutóbbi probléma Romániában volt a legnagyobb, hiszen Magyarországon és Szlovákiában – a két másik európai kerületben – a gulyáskommunizmusnak köszönhetően megvolt, még ha korlátozottan is, a lehetőség egy, a képzést érintő vízió megfogalmazására.

Felhasznált irodalom

Vita Consecrata, II. János Pál pápa Megszentelt élet kezdetű apostoli buzdítása. Róma 1996.

Élet a Szentlélekben – Szabályzat, Szociális Testvérek Társasága, h.n. 1998.

Bíró Mária SSS, A Szociális Testvérek Társasága az illegalitás évei alatt. kézirat, 1995.

Kerekes Károly, Szétszóratás és összeszóratás. Vigilia 1997/9. 664–668.

Várnai Jakab, Szerzetességünk ma. Vigilia 1997/9. 669–673.

Máthé György (szerk.), A te szavadra…Nemzeti hivatásgondozó kongresszus. Budapest 1999.

Berkecz Franciska – Gottlieb Katalin – Broczky István – Csík Krisztina (szerk.), Zarándokúton az Atya háza felé. Budapest 2000.

Szociális Testvérek Társasága – Kerületi jelentések az 1991-es budapesti, valamint az 1997-es kassai káptalanra.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Heribert Arens

A szerzetesi élet európában

„Aki a földet nem érinti, nem érheti el az eget. "

„»Nemcsak kenyérrel él az ember.« Európát csak a kenyér izgatná? Európa célját az euró rögzíti? A monetáris szekularizációt követjük, vagy marad valami a spirituális kreativitásból? Olyan kérdés ez, amit Önöknek – szerzeteseknek – különösen, és nekünk keresz tényeknek közösen – feltesznek.” Ezeket kérdezte az akkori német munkaügyi és népjóléti miniszter, Norbert Blüm a VDO százéves fennállásának jubileumán. Majd így folytatta: „A világon – bár sokan még nem érzik – a vallásos törekvések mély hulláma fut végig. Talán ezek a vágyak olyan válaszokat keresnek, amelyeket a nyugati civilizáció nagy vállalkozása – egyre messzebbre, egyre magasabbra, egyre gyorsabban – nem tudott megadni. A funda mentalizmus, az ezoterika egészen a keménykötésű üzletem berekig, akik ezt az új igényt ajánlataikkal kielégítik, olyan előjelek, amelyek egy – nem az euróhoz kötő – lelkiség új lehetőségei felé mutatnak.” Lelkiséget kér a miniszter a szerzetesrendektől, a fundamentalizmus, a liberalizmus és a posztmodern tetszőlegesség ellenszerét.

Mi a lelkiség?

Nincs köze az anyagiakhoz, a társadalmi valósághoz, az euróhoz? A miniszter kérdése a kapcsolatot keresi. A lelkiségnek még is jó néhány olyan értelmezése létezik, amelyek inkább elszakítják a valóságtól, és eszkatologikus életmódként szembeállítják azt a valósággal. Ezt nevezném spiritualizálásnak. A Keresztény szelle miség lexikona (Budapest 1993) kifejti, hogy a „lelkiség” új fogalom, még nincs pontosan körülírva. Többek között a következő definíciós kísérleteket említi meg: „megnyílás a mélységnek” (G. Stachel), „élet a Lélekből” (K. Rahner), „az egész élet integrá lása egy hittől vezetett és átgondolt életformába” (Institut der Or den), „az a keresztény egzisztencia, amely Isten Lelkének ajándéka, és ezáltal az élet sokszínűségében bontakozik ki” (A. Rotzetter).

Ezekben a körülírásokban közös, hogy – magasabb, mélyebb – valóságot hoznak be világunkba, a dolgok értelmét keresik, ami anyagi szinten alig válaszolható meg. Arra is kísérletet tesz nek, hogy ezt a valóságot a mindennapi élet formálásába is be építsék – személyes, társadalmi és politikai szinten. Ezt értem én földközeli lelkiségen. „Aki a földet nem érinti, nem érheti el az eget” (v.ö. Elisabeth Moltmann Wendel, Zürich, 1997).

A földközeli lelkiséget keresve szeretnék néhány pillantást vetni Európára, a szerzetesi élet valóságára.

Szerzetesség a mai Európában

Miről beszélek, amikor Európáról szólok? Európa az egység felé tart, de nem egységes. Európa csak akkor lesz egységes, ha tagjainak különbözőségét észreveszi, komolyan veszi, elfogadja. Ha olyan egységről beszélek Európában, ahol ugyanazok a kérdések és ezért a válaszok is, akkor eleve elhibáztam a témát.

Hadd mutassam be néhány példán: „Háború előtt – háború után” – Németországban és más nyugat-európai országokban ezek a fogalmak azt jelentik: 1939 előtt és 1945 után. Horvátországban és Boszniában ugyanezek a szavak más számokat, más tapasztalatokat jelentenek: 1989 előtt és 1995 után, Koszovóban pedig 1999-et. Amit ezek az évszámok tartalmaznak, az ott minden pusztító következményével együtt szemléletesen látható, bennem viszont a „háború után” a sikeres újjáépítéssel, a kiengesztelődéssel, a jóléttel kapcsolódik össze. Európa a különböző országokban különböző szakaszban van a háború és a béke szempontjából.

„Tíz évvel a falak és a vasfüggöny leomlása után” – Németországban nemrég ünnepeltük ezt az eseményt, teljes örömmel, de mindazzal a fájdalommal, ami a falak leomlásával együtt járt: öröm az újra elnyert szabadság felett, öröm, hogy az embereknek nem kell többé hazájuk rácsai mögött élni, öröm az ország újraegyesítése miatt; de fájdalom, hogy a fejlődés nem megy olyan gyorsan végbe, mint azt az „arany nyugattól” remélték, fájdalom, hogy a határok megnyitásával nemcsak a nyugat vívmányai áramlottak be, hanem hanyatlása is, fájdalom, ha megérzi az ember, hogy két egymástól eltérő negyvenéves folyamatot egyetlen ünnepséggel nem lehet egységessé tenni. Ez minket, németeket foglalkoztat, másokat kevésbé.

„Tíz évvel a falak vagy a vasfüggöny leomlása után” – mást jelent Romániában, mást Írországban, mást Lengyelországban és mást Spanyolországban.

„Szekularizáció” – Európában szekularizált világban élünk. Sokrétű jelenség ez. A világ eloldódik Istentől, a hit dimenziója és ezáltal Isten is leválasztódik a társadalom, a gazdaság és a politika mindennapi történéseiről. Privatizálódik és kikerül a társadalmi közbeszédből. Az ember autonómmá válik evilági horizontjában, nincs szüksége, nem igényli Istent, de legalábbis az egyházat nem. A szekularizált társadalom nem figyel (többé) Istenre. Az élet értelmének elvesztése gyakran csak válsághelyzetekben kerül felszínre, ilyenkor pedig másoknál, nem a keresztény egyházaknál keresik a választ.

Európában a szekularizációnak különböző okai vannak, és az egyes országokban eltérő fázisban tart. Ha Kelet-Németországban körülbelül tízmillióan nincsenek megkeresztelve, annak döntő oka az ateista kommunizmus negyvenéves történelme, hasonlóan a volt keleti blokk többi országához. Másként történt a nyugati országokban. Itt lappangó szekularizáció folyik, amelynek kiváltó oka a felvilágosodás, a vágyakat megfojtó jólét, a tudomány és a technológia robbanásszerű fejlődése, amely az emberi mindenhatóság álomképét táplálja – és nem utolsósorban a szabadságmozgalom, amelyben a felvilágosult ember kiszabadítja magát egy olyan egyház szorításából és gyámkodásából, amelyben még ma is léteznek manikeista, világmegvető tendenciák. A szekularizáció ennyiben pozitív, világigenlő folyamatként jelenik meg. A szekularizáció olyan jelenség, amelynek különböző okai vannak, de a hatása hasonló: Istent kitiltják a világból, az egyház pedig veszít befolyásából.

Jubileumi esztendő

Ilyen eltérő helyzetekből érkezve találkozunk megváltásunk jubileumi évének kezdetén, hogy elgondolkozzunk az európai szerzetesi élet földközeli lelkiségéről. A figyelmet a jubileum okára, Isten kétezer évvel ezelőtti, a Názáreti Jézusban való megtestesülésére szeretném irányítani.

A „descendit” és az „ascendit” között

„Értünk emberekért, a mi üdvösségünkért, leszállt a mennyből” – valljuk meg a Credóban. A latin szövegben a descendit (leszáll) szó áll, azt követi: „et incarnatus est” (testté lett). A jubileum erre a „descendit”-re vonatkozik, az „incarnatus est”-re. Isten e mozgásának nincs semmi köze „evilági ország”-hoz, a „nagyméltóságok"-hoz, a kiemelt helyekhez. A „descendit” iránya: lefelé történő mozgás (kenoszisz) – társadalmi szempontból is: a pásztorokhoz, a szegényekhez, az utcanőkhöz, a vámosokhoz és a bűnösökhöz (a megaláztatáshoz, az elfogatáshoz, a megostorozáshoz és a kigúnyoláshoz vezető út, két lator között a kereszten). Nem a megaláztatásért vállalja ezt, hanem „értünk emberekért, a mi üdvösségünkért”. Mivel szegénnyé lett, egy lett közülünk. Mindaz, aki „legalul” van, maga mellett tudhatja.

Jézus útján van azonban egy második mozgás is, amelyet a Credo az ascendit szóban foglal össze. Fölment a mennybe. Az „ascendit” környezetében előforduló szavak: fölmagasztalás, Isten jobbján, dicsőség, glória, győzelem. Ez a mozgás ettől a világtól, az emberektől elfelé mutat. Krisztus e felmagasztalása a Szentlélek megígéréséhez kapcsolódik, aki ismételten „leküldetik”. Az egyház kezdetén így ismét „leszállást” találunk. A felmagasztalás az egyház számára eszkatologikus, jövőbeli ígéret, nem jelenkori feladat.

Az egyház történelmében az első három évszázadot a „descendit-lelkiség” jellemezte. Nem utolsósorban a vértanúk nagy száma mutatja ezt. A konstantini fordulattal a 4. század kezdetén, a császárság és az egyház fokozatos összefonódásával változás áll be. Az egyház jobban érzi magát a megdicsőült Krisztus követésében, mint a megtestesült Krisztuséban. Hivatalviselőinek inkább a dicsőségből ad részt. Ezzel kialakul egyfajta egyházi távolságtartás az emberekkel szemben, ami máig megmutatkozik: az olyan címek, mint „főtisztelendő”, „őexcellenciája”, „őeminenciája”, „őszentsége” tanúskodnak arról, hogy az egyházi hivatal osztozik Krisztus felmagasztalásában. Még a diakónusok is – akiknek leginkább a megtestesülést kellene elénk tárniuk – a liturgikus ruhákban, kiemelt helyeken érzik magukat a legjobban. A templomépítészetet is ez a felmagasztalás-teológia jellemzi, és a klérust természetesen a szentélyben a Megdicsőült Úr oldalára helyezi. Európai társadalmaink legtöbbjében az egyház tisztviselője még mindig – vagy ismét – egy társadalmi „többlet” részese, mert a „kiemelt” réteghez tartozik.

Ennek a fejlődésnek a szerzetesi élet is részese. Még ha különböző módon szekularizálódott országokban élünk is, a szerzetbe történő belépés még mindig, illetve újra társadalmi privilégiumot hoz magával, amely a „descendit”-tel homlokegyenest ellenkezik.

Megtérés a megtestesülés egyházához

Ha a 2000. jubileumi esztendő a bibliai értelemben „jóbel-év”, akkor helyesen a megtérés éveként kell megülnünk. Az egyház „ősbűne” számomra az egyház elfordulása egy „descendit-egyház”-tól egy „ascendit-egyház” felé. Az a megtérés, amely a 2000. évet „szent”, „gyógyító/megszentelő” évvé, az „üdvösség évévé” tehetné, az „ascendit-egyháztól” való áttérés lenne egy „descendit-egyházhoz”, a megtestesülés egyházához, amely nem különül el az emberektől trónokon, liturgikus brokátruhákban, kórusokon, hanem küldetését inkább abban látja, hogy a megtestesülést, Istennek az emberekhez és minden teremtményhez való közelségét élje meg.

A szerzetek alapítása nem ritkán egyben megtérési mozgalom is volt a megtestesülés egyháza felé. Ilyen volt a ferences megújulási mozgalom a 13. században. Ferenc példája szemlélteti, hogyan lép ki valaki a rendi társadalomból, miközben a szegényekhez fordul. A 19. század sokféle kongregációja felel a kor társadalmi szükségletére, és áll a szegények mellé – legalábbis ami az alapítás karizmáját illeti. A teológia és a lelkipásztorkodás latin-amerikai megújulása a felszabadítás-teológia és -lelkipásztorkodás jegyében nemegyszer a különböző szerzetek megtestesülési lelkiségének talaján nőtt.

A harmadik évezred küszöbén az államok és az egyházak közötti összefonódás felbomlóban van. Politikailag az egyház még ott érdekes, ahol tehermentesíti az államot szociális feladatvállalásában. Társadalmi szempontból az egyház fontossága már csak ott mutatkozik meg, ahol kompetens módon kapcsolódik be a társadalom életébe. Ezt a kompetenciát csak akkor ismerik el, ha nemcsak Isten „szakembereként” lép fel, hanem közel is áll az emberhez, gondjaihoz és boldogságához. Ahol az egyház hitelt érdemlően beszél az emberről, ott van meg az esélye, hogy hitelesen beszélhessen Istenről is. Pusztán a hivatal és a felszentelés még nem ad súlyt szavának. Az Igének testté kell lennie! „Aki a földet nem érinti, nem érheti el az eget.” Ebben a sokak által felpanaszolt fejlődésben esélyt látok arra, hogy az egyház ismét visszataláljon az eredetéhez.

A szerzetek szerepe a megtestesülés egyházához való megtérésben

Ez a megtérési folyamat az egész egyház feladata és esélye, és ezért a szerzeteké is – talán különösen is az övék. Az evangéliumi tanácsok életformája természeténél fogva annak a közelében érzi jól magát, „aki Istennel való egyenlőségét nem tartotta olyan dolognak, amihez mint zsákmányhoz ragaszkodjék, hanem kiüresítette önmagát, engedelmes lett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig” (v.ö. Fil 2). Az a tér, amit értékrendjükből fakadóan a szemlélődésnek tartanak fenn, alkalmas arra, hogy a világot és Istent egyaránt szem előtt tartsák. „Rendalapítóink a vágy emberei voltak, egy más, jobb élet utáni vágy emberei. Ezek az emberek legalább a saját életüket vágyuk, belső víziójuk szerint akarják alakítani. Amennyiben így tesznek, az egyházat és a világot is alakítják.” Ezt az esélyt és feladatot különösen a szerzeteseknek kell meggondolniuk.

A szerzetesi élet kontemplatív dimenziója

E megtérés kezdete a szemlélődés. Tevékenységünknek nem szabad a cselekvők akcionizmusává csökevényesednie. A keresztény, különösen a szerzetes, a szemlélődésből él – máskülönben nem keresztény, nem szerzetes! Talán éppen attól szenved sok helyi egyház vagy az egyház egésze és sok szerzetesközösség is, hogy az életükből kiveszett a szemlélődés.

A szemlélődés olyan tartás, amely minden érzékszervvel figyel és észlel. Ellentéte annak, amit „futó pillantásnak” nevezek. Az egész európai térséget veszélyeztetettnek tartom: a totális információ korában, amelyben a világ egyetlen globális faluvá lett (M. McLuhan), az információk tömege zúdul ránk. Olyan ütemben űzik egymást, hogy futólag egyszer ide, másszor oda pillantunk, a benyomásokat nem engedjük közel magunkhoz, nehogy megérintsenek. Így felejti el a modern ember a szemlélődő nézést.

A futó pillantás

A futó pillantás nem időzik el, nem néz, legfeljebb a felszínt veszi észre, máris továbbáll. Nem időzik el a földrengés-katasztrófa képeinél, mert már itt van a következő kép: Schumacher a piros Ferrariban. Nem időzik az etnikai tisztogatás bestiális képeinél, hanem továbblép a monacói hercegnő, Caroline újszülött gyermekéhez. Nem áll meg a teremtés csodáinál sem, a teremtményekből áradó szépségnél.

A futó pillantás a pillanattal vándorol. Rémülten vettem tudomásul az ősszel egy horvátországi és boszniai látogatás során, mennyire sebezhető vagyok e kísértéssel szemben. 1999-re elfelejtettem a horvát Krajinában végigvonult pusztító háborút – figyelmem továbblépett Boszniához, ahol a háborúnak 1995-ben lett vége. A pillantásom onnan ismét továbbhaladt Ruandába, onnan Csecsenföldre, aztán Koszovóba, utána Kelet-Timorba, most ismét vissza Csecsenföldre. Ebben nincs tévedés – de a korábbi érintetteket mind szem elől tévesztettem, akik pedig még ma is áldozatok, és szükségük van szolidaritásomra.

A futó pillantás, amely nem néz elég hosszan oda, amely a megpillantottat nem engedi szóhoz jutni, átengedi a terepet „evilág uraságainak”, akik nyugodtan számíthatnak arra, mennyire feledékeny az ember. Ahol hiányt szenved a szemlélődés, ott hiányzik az életért, az ember és a teremtés üdvösségéért folytatott küzdelem is – a politika pedig igen jól ki tudja használni ezt a hiányt.

A szemlélődés annak a művészete, hogy elég hosszan odafigyeljünk, szemünket ne csukjuk be, és „ne hunyjunk szemet”. Aki elég hosszan elidőzve figyel – fülel, tapint, szagol –, az közel engedi magához a dolgokat. Azok pedig megszólalnak, bejelentik igényüket.

Elmélyült tekintet

Egy Szent Ferenc hivatását csak a szemlélődő alapmagatartás felől lehet megérteni. Élete kereséssé vált. Kereste Istent, és ellentétekbe ütközött: egy olyan egyházba, amelynek nehezére esik az Evangélium életre váltása, egy olyan társadalomba, amely szó nélkül elfogadja a szegények vegetálását ajtaja előtt. Ilyen körülmények között nem találta meg Isten arcát – hacsak nem a tövissel koronázott Krisztusét. Mivel keresett, mert ebben a keresésben alaposan és kitartóan odafigyelt, meghallotta a kereszt szavát: „Ferenc, menj, és építsd fel házamat, amely, mint látod, omladozik.” Csakugyan nincs semmi rendkívüli abban, hogy a keresztek megszólalnak: a szegények keresztjei, a jogfosztottak keresztjei, a meggyalázott és kirabolt teremtés keresztjei, a háborútól és népirtástól sújtottak keresztjei. A futó pillantás ezeket nem látja. Aki szemlélődő módon, időzve és kitartóan odafigyel, az meglátja a kereszteket. Aki szemlélődő módon; elég hosszan figyel, az meghallja szavukat, igényüket, hívásukat, és megtalálja hivatását. A teremtés fényes eseményei és csodái szintén érthető nyelven beszélnek. A szemlélődő ember látva, hallva, tapintva, ízlelve és szagolva tanulja meg ezt a nyelvet.

A szemlélődés különösen sajátja a szerzetesi életnek. Ha életformánk szabad időt és teret biztosít számunkra, akkor azt nem arra kapjuk, hogy a degenerált tévékultúra elnyomorítson, nem is azért, hogy buzgalmunkban gondolkodás nélkül a „gumijaink profilját lekoptassuk”, hanem, hogy a szemlélődés emberei legyünk – akik mindenben és mindenütt Isten kívánságát keresik.

A szemlélődésben ki-ki ott indul el, ahol akar – Istenre vagy a világra pillantva. A világban egyfajta dinamika rejlik, amely Isten felé tapogatózik. Istenben pedig olyan lendület, amely a világ felé hajtja. Aki elegendő ideig szemléli Istent, felfedezi, amit Szent Ágoston mond: „Isten vágya az ember.” Istent valami a világ és az ember felé hajtja: a teremtésben, a megtestesülésben, a Lélek elküldésében. Ha Istenre tekintesz, magával visz a világ felé. Ha nyugodtan időzve szemléled a világot és az embereket, az eseményeket és az idők jeleit: olyan dinamikát hordoznak magukban, amely Isten után tapogatózik: telve vággyal, kérdezve, kételkedve, szenvedve, kiáltva vagy éppen szótlanul. „Magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg nyugalomra nem talál benned”, mondja Szent Ágoston. A szemlélődésben eget és földet érintesz. Csak szemlélődve találhat az egyház jó utat a harmadik évezredbe.

Összefoglalva: földközeli szemlélődésről beszéltünk, nem spiritualizálásról, amely aggódik, nehogy Isten elhagyja mennybéli országát, az eseményektől tisztes távolban széplelkű elmélkedésekkel foglalatoskodik, amelyek sem a földet nem érintik, sem az eget nem érik el. Ki legyen tehát a szemlélődés tudója, ha nem a szerzetes, akinek életformája a szemlélődés forrásaiból táplálkozik?

Vigilia 2001/6, Várnai Jakab fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Bakos Annamária

Nagy Károly és egyházpolitikája

Károlynak, a frankok királyának, majd a középkori keresztény Európa első császárának legendákkal övezett alakja napjainkban is él a történelmi tudatban. Már életében kiérdemelte a „Nagy” jelzőt, amelyet I. Hadrianus (Adorján) ragasztott nevéhez. A Carolus Magnus nevet mégis inkább Einhard, Károly udvari történetírója hagyta az utókorra. De természetesen nem csak neve maradt fenn: az elkövetkező korok meghatározó fontosságú uralkodói is példaképként emlékeztek rá – így I. Ottó vagy Napóleon.

A 11. század második felétől azonban a német-római császárok aktuális érdekeket követve a Károlyra való hivatkozást a pápaság elleni küzdelem eszközeként is felhasználták. Nagy Károly uralmára és hatalmára hivatkoztak, arra az időre, amikor a császári hatalom felette állt a pápainak. Az sem vonható kétségbe, hogy a keresztény Európa „kezdete” a Karoling Birodalom korára nyúlik vissza.

A következőkben mutassuk be e hatalmas „mű” egyetlen mozaikdarabját: az egész Birodalom összetartó elemét, tartópillérét. A forrásokat követve kísérjük nyomon Károly, a nagy államférfi egyházpolitikáját és a valláshoz, egyházhoz fűződő magatartását, tetteit. Ezek mintegy továbbfejlesztett gyakorlati mintáját adják a Konsztantinosz császár által megalapozott és Euszebiosz által hitelessé tett cezaropapizmusnak.

A Károly uralmát megelőző időszak

A 8. század közepére Európában és Keleten is olyan politikai rendszerek jöttek létre, amelyek elszakadtak a klasszikus antikvitás uralmi gyakorlatától. Itt meg kell említenünk Bizánc „Kelet Rómájává” válását, az iszlám térhódítását a bagdadi kalifátussal, és – ami számunkra fontosabb – a frank állam felemelkedését.1

A frank királyság Chlodvig korában fokról fokra kezdett egységes birodalommá alakulni. Ezzel egyidőben tért hódított a kereszténység is. Chlodvig a katolikus burgund király lányát, Klotildot vette feleségül, akinek rábeszélésére és hatására fölvette a keresztény vallást. Szent Remigius püspök Reimsban keresztelte meg a frank uralkodót.

A kereszténység felvétele kedvező változást hozott a frank királyság számára. A római civilizáció és a barbárság közötti összekötő kapocs, a gall-római népesség és a frankok közötti „híd” a római katolikus hit lesz. Mindezek mellett Chlodvig a keleti császárság pártfogására is szert tett, és végső soron ez segítette elő a frankok nagyhatalommá válását.2

Chlodvig halála után, 511-ben, fiai – akik felosztották az államot maguk között – elsősorban Kelet felé irányították hódító hadjárataikat. Sorra igázták le és hajtották uralmuk alá a thüringiaiakat, burgundokat és bajorokat. Ennek a gyors terjeszkedésnek megvolt azonban a hátulütője, jelesen az, hogy a frank királyság nem rendelkezett egységes gazdasági, társadalmi és etnikai szerkezettel, ebből adódóan pedig egyre inkább megmutatkoztak a különböző területi tömbök fejlődésének, fejlettségének különbségei. Ebben az időben alakult ki a három részállam: Neustria, Burgundia és – nem utolsósorban – Austrasia.

A 7. századra a frank államban az uralkodói hatalom elemyészett. Einhard az utolsó Merovingokat „henye Megoringoknak” nevezte. Az ő leírásából tudjuk meg, hogy „a király kénytelen volt beérni a puszta címmel; hosszú hajjal és nyíratlan szakállal ült a trónon, és játszotta az uralkodót… ugyanis a haszontalan királyi címen és a bizonytalan megélhetésen kívül, mely utóbbit az udvarnagy juttatott neki, tetszése szerint, csak egyetlen igen kevéssé jövedelmező jószága volt…”3

Az államhatalom a frank államban mind erősebben Austrasiában koncentrálódott, ahol a politikai hatalom birtokosai a majordomusok lettek.

Miután „Középső” Pippin, az austrasiai udvarnagy, a Neustria elleni háború során a picardiai Tertry mellett vívott ütközetből győztesen került ki, megkaparintotta a hatalmat. 714-től Pippin fia, Károly lett a király, akinek a nevét a Karoling dinasztia hordozza, és aki később a „Martell” – azaz pöröly – melléknevet is kiérdemelte.

Károly, apja nyomdokain haladva, nagyhatalmi politikába kezdett. Egyházpolitikáját tekintve Károly viszonya az egyházhoz nagyonis ellentmondásos volt. Miután megszerezte családi tulajdonának a Merovingok birtokait, katonáinak az egyház birtokaiból ajándékozott, aminek folytán több kolostor is elvesztette vagyonát, ingatlan javainak nagyrészét.

Károly egyházpolitikája nagymértékben elősegítette az amúgy is lazuló galliai egyházszervezet bomlását. Ennek ellenére az újonnan szerzett területeken támogatta a missziót és az egyházszervezet kiépítését. Martell Károly halála után Kis Pippin szerezte meg a hatalmat. Uralomra jutásával lényeges változás történt az egyházpolitikában is.4

A „Kis Pippin-fordulat”

A királyi hatalom nem maradhatott tovább pusztán jelképes, és döntően világi arculatú. A harcos frankoknak új, igazi király és egyben új uralkodócsalád kellett. Ugyanakkor a római pápáknak is új, hatékony védelemre volt szükségük a dühöngő longobárdokkal szemben. Emellett a kereszténység számára egyre fenyegetőbben kezdte éreztetni hatalmát az iszlám is. 751-ben tehát – a pápa beleegyezésével – Kis Pippint kenték fel olajjal, mint hajdan Izrael királyait. Ennek nyomán egyre szorosabbá vált a kapcsolat Rómával, és Frankföldön is létrejött egy sajátos „mikro-kereszténység”, amelynek terjesztését a frankok fő céljuknak tűzték ki.

Ebben a korban az írországi és britanniai keresztények körében az önként vállalt „száműzetés” volt divatban, s kivált a szerzetesek a peregrinatio pro Christi jelszó követését tették életcéljukká. Sokan elhagyták szülőföldjüket, hogy máshol keressék a szerzetesi ideált, az igazi keresztényi tisztaságot és leghőbb vágyuk volt, hogy eszméiket – a keresztény eszméket – a missziós parancs értelmében máshol, más népek körében is terjesszék. Ezeket a szerzeteseket „idegeneknek” nevezték. Az „idegenek” új nemzedékének képviselői közé tartozott Willibrord, aki maroknyi szerzetes kíséretében már 690-ben felajánlotta szolgálatait Heristali Pippinnek. Fő vágyának és céljának a pogány lelkek megmentését vallotta.

Willibrord és szerzetesei tehát már Utrechtből hozzáláttak, hogy „kigyomlálják” a pogányságot a frank uralom alá került területekről. A helyi nemesség adományok révén mutatta ki tiszteletét, Willibrordot szent embernek tartották, vir strenusnak, „Isten tevékeny apostoli szolgájának”, aki ráadásul Pippin kedveltje is egyben. Hozzá csatlakozott a későbbiekben Wynfrith, a latin nyelvű kultúra egyik kifinomult értője és alkotója és Szent Bonifác, aki mint „Germánia apostola” vált ismertté. Sikeres hittérítői munkájuk rányomta bélyegét a frank egyháztörténelem egészére. Ennek a felvirágzó kornak volt a gyermeke az a hatalmas, rendíthetetlen akaratú ember, Nagy Károly, aki a frankok népének császáraként Európa történetét hosszú évszázadokra új irányba fordította.5

Károly és a Nagy Alkotás

Károly katonai sikereivel kiterjesztette a birodalom határait. A 8. század közepére a Frank Birodalom Európa legerősebb állama lett.

Einhard leírása szerint Nagy Károly örömét lelte Szent Ágoston könyveinek olvasásában, különösen is a De Civitate Dei (Az Isten Országáról) szóló munkáját olvasta nagy lelkesedéssel. Gazdagon meg volt áldva ékesszólással, és akaratát könnyedén, világosan ki tudta fejezni. Megtanult latinul, sőt valamelyest jártas volt a görögben is.

Az állammal, amelyet Károly megteremtett, igyekezett már itt, a földön megvalósítani Isten Országát. Kis túlzással azt is mondhatjuk: életének utolsó harminc évében ő maga „testesítette meg” leginkább a katolikus egyház látható alakját. Birodalma rendjét hitre és rendre akarta alapozni.6 Kemény kézzel uralkodott, és akarata jószerével szent volt alattvalói előtt: nem volt más választásuk, mint a kereszténység elfogadása.

Károly Kapitulárékban rögzítette akaratát: „Aki pogány rítusokat követ és egy halott ember tetemét tűzben égetné el… az életével fizessen.” „Aki a szászok népéből megkereszteletlenül rejtőzik köztünk és megvetően távol tartja magát a keresztségtől, és pogány akar maradni, halállal lakoljon.” És hogy nemcsak a pogányság ellen lépett fel ilyen szélsőséges formában, hanem alattvalói hűtlenségét is keményen büntette, azt a következő törvénye is bizonyította: „Annak, aki hűtlennek mutatkozik urunkhoz, a királyhoz, büntetése halál legyen.”

Ez a vasfegyelem és a szigorú törvények mindenképpen szükségesnek látszottak az állandó jelleggel lázongó szászok végleges alárendeléséhez és sikeres térítéséhez.

Nagy Károly és utódai uralkodásának ideje alatt a kereszténységnek egy sajátos nyugati formája alakult ki, amelyet lényegében az egyházi hatalom és egy új politikai rendszer szövetsége jellemzett. Ahhoz, hogy igazán messzeható eredménnyel járjon fellépése a nem-keresztény ellenállással szemben, el kellett hitetnie a birodalom népével, hogy a felfordult világban a társadalmi és vallási stabilitás egyetlen hatékny biztosítéka az Aachenben létrejött császári rend, amelyhez szorosan kapcsolódik az egyházi rend, és csak azok boldogulnak, akik csatlakoznak hozzá.

Károly a frank nemességet – terjeszkedési politikájával kedvezve neki – valósággal a koronához láncolta. Európa egész területén osztogatott hivatalokat, és a hozzá hű embereket olyan előnyökhöz juttatta, mint azelőtt egyetlen uralkodó sem.

Hogy birodalma stabilitását megőrizze, még hatásosabb politikai erőket is felhasznált: elsősorban az egyház volt fő támasza, amelynek hatalma a hódító hadjáratok idején mutatkozott meg igazán. A hódító sereget misszionáriusok követték, Károly tehát a kardhoz a keresztet is következetesen hozzákapcsolta. Bár világi ügyekben valamennyi vidék megőrizhette saját törvényeit, vallási kérdésekben Károly nem hagyott teret a pluralizmusnak: a „keresztény törvény” volt birodalmának írott vagy éppenséggel íratlan „alkotmánya”. Az egyházi törvény volt az egyetlen kötelék, amely egységet teremthetett a keresztény császár valamennyi alattvalója között.7

A kor jogi felfogása szerint a törvények közvetlen forrása az uralkodó akarata, ám ugyanakkor szerepet játszottak az általános gyűlések, a tartományi vagy még nagyobb hatókörű szinódusok. Károly több ízben is kifejezte: „Mivelhogy Isten kegyelméből megkaptuk a Birodalom kormányzását, szükséges, hogy annak védelmére és felmagasztalására teljes erőnkkel közdjünk Krisztus segítségével, és tőle kiérdemeljük a jó és hűséges szolga címét. És ez nemcsak a mi ügyünk, akinek megadatott, hogy az egyházat a jelen század viharos árján vezessük, hanem legyen mindazoknak gondja is, akiket ez az egyház felnevelt.”8

A birodalmi egyház

Mivel a frank uralkodót trónra lépésekor felszentelték, vagyis főpapi (sacerdos) méltósággal bírt, jogot és hatalmat gyakorolhatott a birodalom minden klerikusa fölött. És a birodalmi egyház kormányzásában a Karoling-kor valóban lényeges változást hozott. A teokratikus jellegű Karoling-kormányzatnak szüksége volt a művelt, tökéletes életvitelű egyházra. Útjára indult tehát az a reform-folyamat, amely az egyházszervezet egyesítésére, az egyházi törvények érvényre juttatására és a hitélet megújítására irányult. A 8. század közepétől a felújított zsinatok és az egyházi törvények, kapitulárék szüntelenül emlékeztették a klérust a hívek oktatására és nevelésére, a szegények felkarolására és a példamutató, erkölcsös életre.

A tartományi zsinatok működése idővel rendszeressé vált, és az uralkodóval együtt ellenőrzésük alatt tartották az egyházszervezetet. A rendszeres zsinati gyűlések mellett Károly 774-től visszaállította az érsekségeket is, ám az érsek ettől kezdve nem csupán a pápa alárendeltje lett, hanem az uralkodóé is, s ekként közvetítő szerepet játszott a király és a püspökök között.

Az egyházkormányzat fundamentuma a püspökség volt. Károly a concessio regalis (uralkodói hozzájárulási jog) megerősítésével jelentős változást hozott a püspöki székek betöltésének gyakorlatában. Ennek folytán az egyházmegyék és a hívek választottak a tisztségre alkalmas személyt, aki azonban csakis az uralkodó hozzájárulásával lehetett püspök. Az uralkodó háromszor szólhatott bele a püspökök és az apátok választásába. Először a választás előtt, amikor megüresedett a püspöki szék s az egyház kérte az uralkodótól a választás engedélyét. Másodszor a választás folyamán, harmadszor az ún. tetszvényjog alapján – a püspökszentelés előtt.

Károly azonban közvetlenül, mindenfléle választás nélkül is gyakorolta főkegyúri jogát (ius patronatus regius). A meghódított népességnek személyesen alapított egyházakat, a püspököket is személyesen helyezte méltóságukba. Az egyháztartományi rendszerrel is hasonlóan járt el. Négy érseket (Mainz, Köln, Trier, Salzburg) személyesen nevezett ki bizalmas püspökei közül.

A püspökök fennhatósága alá tartozott az egyházmegye világi és kolostori egyházszervezete. A püspök székhelye a székesegyház volt, és körülvette magát kisebb-nagyobb létszámú papi testülettel, amelynek tagjait kanonokoknak nevezték. A kanonokok mellett a testület tagjai voltak az egyházmegye kerületeit irányító főesperesek is, alárendeltjeik az esperesek. A kanonokok testületének – a káptalannak – az élén a prépost állt. A káptalan szó a capitulumból származik, ez pedig nem más, mint a kanonoki közösségek számára szolgáló szabályzat neve.

A frank egyház legkisebb egysége az egyházközség volt, ennek plébánosát nem illette meg püspöki juttatás, hanem maga a közösség tartotta el. Károly korától kezdődően a püspökök számára funkcióik ellátásához birtokaik mellett a tized is rendszeres jövedelemforrássá vált. Károly egyházkormányzati joga kiterjedt az egyházi birtokok felügyeletére is. A püspöki és kolostori javak fölött egyaránt ellenőrzést gyakorolt.

Az egyházszervezet másik nagy egységét a kolostorok rendszere alkotta. A kolostorok élén az apátok álltak, akik a 8. század második felétől teljesen elveszítették önállóságukat, és a püspökök fennhatósága alá kerültek, de az uralkodónak megvolt a joga kivonni az apátokat a püspöki joghatóság alól.

Az újonnan megkeresztelt vidékeken a 9. század elején több kolostor közvetlenül a császár fennhatósága alatt állt. A kolostorok a benedeki regula elfogadásával nyitottá váltak a környező világ felé, egy-egy kis régió központjaivá, a világiak előtt pedig a keresztény életforma példaértékű helyeivé lettek. Az egyházszervezet kialakulásával egyidejűleg törvények születtek az egyházi fegyelem javítására is: 774-ben I. Hadrianus pápa kiadta a Collectio Dionysio Hadriana törvénygyűjteményt, amelyet kiegészített formában a 802-es aacheni zsinat hivatalos egyházi törvénykönyvvé nyilvánított.9

A hierarchikus szervezet megerősítése után Nagy Károly átfogó reformtervének következő lépése volt az alsópapság szellemi és erkölcsi szintjének emelése mint elkerülhetetlen feltétele a keresztény élet általános megújításának. Egy 802-es kapituláré, amely a klérus helyzetének felülvizsgálását írja elő, kérdéseket tartalmaz a papság tudásáról: hogyan szolgáltatják ki a szentségeket, miként végzik az istentiszteleteket, de mindenekelőtt életmódjukról, erkölcsi tisztaságukról alkot képet, végső soron azt vizsgálva, hogyan adnak példát a papok a keresztény népnek. Az egyházi előírások be nem tartását szigorúan büntették: „Amennyiben egy pap tudatosan a kánoni előírások ellen cselekszik és nem akar megjavulni, el kell távolítani hivatalából.”

Károly uralkodásának utolsó éveiben kapituláréval egészítette ki a törvényt, amelynek értelmében megtiltotta, hogy az egyház tagjai ágyasokat tartsanak, hogy kocsmába járjanak, és azt is, hogy szökött klerikusokat befogadjanak. Ezenkívül a törvénykönyv többek között a következőket írja elő: a püspököknek jogukban áll a laikusokat megbüntetni, ha megsértették az egyházi ünneptartást, vagy ha nem tartották be a böjtöt, illetve ha elhanyagolták a szentségek vételét.

Károly – kora szellemiségének viszonylatában – nagy hangsúlyt fektetett a nép oktatására a klerikus egyházszervezet részéről. Tudván, hogy még nagy a hitbéli járatlanság, és erős a pogány hagyományból táplálkozó babonaság, az egy tárgykörben intézkedő kapitulárék megkívánják, hogy a papság támadja a prédikációiban ezeket a „pogányságokat”, válassza témául – mint megbélyegzendő gyakorlatot – minél több alkalommal a régi tévelygéseket és babonákat.11

Dogmatikai téren Károly kora nem hozott lényeges változást, hiszen az arianizmus, amely a korábbi századokban erősen éreztette hatását, a 8. századra jószerével kimerült. A Keleten tomboló képromboló mozgalmat a 794-es frankfurti zsinat elutasította, de egyben elutasította az ikonolatriát – a képimádatot – is. A keresztény államvezetés a 790-es években fellépő adopcianista eretnekség ellen is fellépett; ezt a tanítást ugyancsak a 794-es frankfurti zsinat ítélte el végérvényesen.

A szertartásrend egységesítésében a birodalmi egyház szintén a pápa támogatására hagyatkozott. Mivel eddig a „barbár” királyságokban nem volt egységes liturgia, Károly és főpapjai a római szertartás átvételét tekintették a legmegfelelőbb megoldásnak. A római liturgia alapját Nagy Szent Gergely misekönyve, a Gregorianum képezte. 785-ben I. Hadrianus küldött Károlynak egy példányt a Gregorianumból, amelyhez Alkuin egy „pótkönyvet” csatolt. A 11. század elején a Gelasius-féle misekönyv részletei is belekerültek. A 9. századtól az egyházi ének és egyáltalán a zene becsülete ugrásszerűen megerősödött, mivel fontos szerepet játszott az ájtatos, dicsőítő vagy magasztos érzelmek ébresztésében.

Károly igyekezete arra is irányult, hogy emelje népe erkölcsi és vallási színvonalát, ezért mindenekelőtt olyan papságot kellett kiképeztetnie, amely feladatának magaslatán áll. Megkívánta, hogy a főpapság felélessze a szunnyadó káptalani iskolákat.12

A kultúra mint „az egyház szolgálólánya”

Károly uralkodása alatt a Frank Birodalom társadalmának korábban mélypontra jutott kultúrája a 8. század utolsó harmadától kezdett újra erőre kapni. A Karoling kultúra élesztői a keresztény antikvitás szellemi vívmányaihoz nyúltak vissza. A megújulás a papi tudás emelését, a Szentírás titkaiban való szakszerűbb elmélyülést szolgálta.

Károly hűen követte a kor legnagyobb egyházatyjának elismert Augustinus elvét: „Serkentünk benneteket, hogy ne hanyagoljátok el a tudományok tanulmányozását, hanem inkább alázatos és Istennek tetsző szándékkal azért vetélkedjetek a tanulásban, hogy a Szent Írások misztériumaiba annál könnyebben és teljesebben tudjatok behatolni.” Károly a műveltebb egyházatyák és itáliai úti tapasztalatai hatására karolta fel a kultúra ügyét. Útjai során számos tudóssal ismerkedett meg: így Aquileai Paulinusszal, Paulus Diaconusszal – akikkel majd olyan kapcsolatokat alakít ki, melyek nyomán eléri, hogy ezek a tudósok udvarába költözzenek és ott fejtsék ki tudományos munkásságukat.

A frank udvar kulturális tevékenységének sokoldalú alakja volt a nyugati gót származású Theodulf, akinek a maga korában kiemelkedő teológiai képzettsége volt. Kétségtelen azonban, hogy a birodalom kulturális fellendülésében a yorki születésű angolszász szerzetesnek, Alkuinnak volt a legnagyobb szerepe, akivel Károly Rómában ismerkedett meg. Alkuin bizalmas barátja és befolyásos tanácsadója volt a császárnak, a frank társadalom vitathatatlan „nagymestere”, akinek ismereteiben és ítéleteiben a mértékadó személyiségek teljesen megbíztak. ő szorgalmazta az írásreformot – vagyis a karoling-minuscula bevezetését –, amely megkönnyítette az írás olvasását és a pontos másolást. A megreformált írásmód a középkori európai (latin) írás alapeleme lett. Alkuin szorgalmazta és ösztönözte a kolostori és püspöki oktatás továbbfejlesztését. Károly szükségesnek látta, hogy birodalma különböző részein olyan iskolák nyíljanak, amelyekben a jövő klérusának nyújtanak rendszeres képzést a korszerű tudás alapismereteiből. „Úgy tetszett nekünk és híveinknek: igen hasznos lenne, hogy a püspökségek és kolostorok ne elégedjenek meg tisztán csak az áhítatot ápoló élettel, hanem tegyék magukévá a tanítás munkáját és oktassák azokat, akik Istentől tehetséget kaptak a tanulásra.”13

Az oktatás sikerének azonban fontos feltétele volt a könyv, amely ismét értékké vált, így jónéhány, később világhírre szert tett könyvtár alapítása is ekkorra datálható.

Az egyházszervezet helyreállításával, a püspökségek és apátságok közötti kapcsolatok kiépülésével világossá vált, hogy jelentős eltérések voltak a Biblia szövegei és a liturgikus könyvek között. A Biblia javított, egységes szövegének elkészítését is Alkuin irányította. Az új írás művelése a kolostorok scriptoriumaiban történt. Hogy a latin szövegek félreértés nélkül terjedhessenek, a Tours-ban összegyűlt püspöki kar először hirdette ki, hogy a homíliákat latinul kell felolvasni, de a prédikátor dolga, hogy lefordítsa azokat: „in rusticam Romanam linguam aut Thiotiscam” – köznépi latin nyelvre, vagyis germánra.

A Birodalom közigazgatását, erkölcsi és kulturális funkcióit tehát egészében tekintve a papság felügyelte, hiszen csakis a klérus sajátíthatta el a latint, így hovatovább úgy tekintették magukat, mint a profán világ „kormányzóit”. A keresztény törvények felsőbbrendű ismeretének tudatával a leginkább üdvösséges irányba akarták terelni a már nem pogány, de mélységesen profán világ tömegét, a világi keresztények százezreit.

Nagy Károly halála fordulópontot jelentett mind a birodalom, mind az egyház számára. A hatalmas Karoling Birodalom Károly utódainak országlása idején részekre esett. Az egyház számára fokozatosan megszűnt a császári államegyháziság, a cezaropapizmusnak az a változata, amely Martell Károly óta egyre nyomasztóbb is lett. Lassú folyamatként elágazott a középkort alakító két nagy tényező, az állam és az egyház addig szorosan szimbiotikus fejlődése.14

Jegyzetek

1 Brown, Peter, Az európai kereszténység kialakulása. Budapest 1999. 247.

2 V.ö. Angi János – Bárány Attila, Európa a korai középkorban. Debrecen 1997.

3 V.ö. Epperlein, Siegfried, Nagy Károly. Berlin 1976. 108-117.

4 V.ö. Angi – Bárány, i.m.

5 V.ö. Brown, i.m. 256-264.

6 V.ö. Félegyházi József, Az egyház a korai középkorban. Budapest 1967. 322-329.

7 V.ö. Brown, i.m. 270.

8 V.ö. Félegyházi, i.m. 272-329.

9 V.ö. Papp Imre, Nagy Károly és kora. Debrecen 1997. 101-103.

10 V.ö. Papp, uo.

11 V.ö. Félegyházi, i.m. 334-339.

12 Papp, i.m. 340-354.

13 V.ö. Félegyházi, uo.

14 Papp, i.m. 342.

További felhasznált irodalom

Gratianszkij, N. P. – Szkazkin, Sz. D., Középkori történeti chresztomácia I. Budapest 1952.

Papp Imre, A modern Európa születése. In: História 1997/3.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Bereczki Silvia

Az egyházi kommunikáció hatékonysága a számok és szavak tükrében

Régi téma a katolikus egyházon belüli kommunikáció kérdése, illetve az, megvalósul-e egyáltalán a kommunikáció, azt kommunikáljuk-e, mi, egyházon belüliek, „bennfentesek”, amit szándékozunk, vagy nagyon „katolikusul” hangzó szavaink és mondataink csupán a hozzánk hasonlóan „bennfenteseknek” mondanak valamit. Nemegyszer egyenesen úgy fogalmaznak a kérdést pesszimistábban szemlélők, hogy egyházi szövegeinket magyarról magyarra kellene lefordítani, ha azt szeretnénk elérni, hogy meg is értsék, hogy szándékunknak megfelelően értsék meg.

A katolikus egyházi kommunikáció hatékonyságának vizsgálatához, illetve annak javításához megfogalmazandó javaslatok érdekében egy kérdőívet állítottam össze, amelynek segítségével 30, az egyház életében tevékenyen részt vevő, de teológiai képzésben nem részesült egyetemistát és fiatal értelmiségit kérdeztem meg arról, mennyire érthetőek szerintük az egyház kommunikációs eszközei, illetve mit javasolnak azok javítására. A megkérdezettek száma ugyan viszonylag kicsi, mégis úgy gondolom, a felmérés lényeges információkat szolgáltathat.

Első kérdésemben tíz terület érthetőségéről kértem ki a véleményüket, mégpedig oly módon, hogy osztályozzák 1-től 10-ig terjedő pontozással (a 10-es a teljes értést jelenti), mennyire értik az általam felsorolt kommunikációs elemeket ők, illetve (ez volt a 2. kérdés) szerintük azok a szintén értelmiségi fiatalok, akik azonban teljesen kívül vannak az egyházi körökön. (Itt természetesen ajánlatos lett volna kívülállókat megkérdezni, erre azonban nem voltak meg a szükséges feltételek, és úgy gondolom, a megkérdezetteknek személyes kapcsolataik, beszélgetéseik, a nem egyházi körökben való állandó jelenlétük révén releváns rálátásuk van a körülöttük élők helyzetére ebből a szempontból is.)

A következő kategóriákat neveztem meg:

a) a szentmise nyelvhasználata;
b) az ájtatosságok (keresztút, szentségimádás, litániák stb.) nyelve;
c) a prédikációk;
d) a liturgián kívüli egyházi rendezvényeken elhangzó szövegek;
e) a hittanórák, ifjúsági és felnőttkatekézisek mondanivalója;
f) a katolikus lapok cikkei;
g) a katolikus egyház képviselőivel készített rádiós és tévés interjúk;
h) a katolikus egyház képviselőinek civil ünnepségeken elhangzó felszólalásai;
i) az egyházi metakommunikáció elemei (szimbólumok, gesztusok stb.);
j) az egyházi rendezvényeket, ünnepeket „reklámozó” plakátok, hirdetések.

A harmadik pontban azt kértem, határozzanak meg, vagy írjanak körül hét, általam megjelölt egyházi szakszót, amelyet nagyon gyakran használnak egyházi szövegekben, és amelyek divatszavakká váltak a II. vatikáni zsinat után: aggiornamento, “az idők jelei”, ökumenizmus, egyetemes papság, laikus, szubszidiaritás, püspöki kollegialitás.

Negyedik kérdésem az volt, mit javasolnak a katolikus egyházon belüli kommunikáció, illetve az egyháznak a rajta kívül állókkal folytatott párbeszéde javítására.

Az első két kérdésre adott válaszokat egy táblázatba összesítettem.

  belső átlag legkisebb pontszám l.nagyobb pontszám külső átlag legkisebb pontszám l.nagyobb pontszám különbség n.különbségek sz. egyenlőségek sz.
a 8,97 7 (1) 10 (8) 6,29 3 (1) 9 (3) 2,68 12 3
b 7,68 5 (2) 9 (8) 4,51 1 (1) 7 (6) 3,17 16 0
c 8,48 6 (2) 10 (5) 6,84 4 (1) 9 (2) 1,64 6 5
d 8,00 6 (2) 10 (3) 6,46 4 (1) 10 (1) 1,54 6 8
e 8,72 5 (1) 10 (6) 6,66 3 (2) 10 (2) 2,06 7 5
f 7,81 5 (1) 9 (8) 5,92 2 (2) 8 (5) 1,89 7 1
g 8,00 5 (2) 10 (3) 6,11 1 (1) 9 (2) 1,89 6 3
h 8,08 6 (4) 10 (4) 6,00 1 (2) 8 (8) 2,08 6 8
i 7,18 2 (1) 10 (2) 3,60 0 (2) 7 (2) 3,58 23 6
j 8,57 5 (1) 10 (9) 6,37 2 (3) 10 (1) 2,20 6 4

Amint a táblázatból is kiderül, az érthetőségi átlagok (belső és külső) kiszámításán kívül fontosnak tartottam szemügyre venni, melyik az előforduló legnagyobb és legkisebb pontszám egy-egy kérdés esetében, és ezt hány válaszoló írja (utóbbit tüntettem fel zárójelben). Továbbá nagyon érdekes megnézni azt is, mekkora a különbség egy-egy kérdés esetében a belső és külső érthetőségi átlag között. Végül minden esetben megszámoltam, hányan látják úgy, hogy a külsők értési szintje legalább három ponttal kisebb, mint az övék (n. különbségek száma), valamint hányan úgy, hogy a külsők is annyira értik az adott kommunikációs eszközt, mint ők – egyenlőségek száma (arra nem volt példa – és ez érthető is –, hogy azt állították volna, a kívülállók jobban értsenek valamit az egyházi kommunikáció eszközeiből, mint ők).

Ami a számszerű adatokból kiderül

A válaszolók (tehát az egyház berkeiben jártasok) összesített értési átlága 8,15 volt, és megfigyelhető, hogy a megkérdezettek leginkább a szentmise nyelvhasználatát értik (8,97), amit elég szorosan követ a hittanórák, ifjúsági és felnőttkatekézisek mondanivalója (8,72). (Ez egyébként furcsa, hiszen a hittanóráknak kellene a leginkább érthetőeknek lenniük). A legkevésbé a metakommunikáció elemeit, az egyházi szimbólumokat, gesztusokat értik (7,18), de az ájtatosságok nyelvezete (7,68) és az egyházi lapok cikkei (7,81) sem igazán világosak sokuk előtt. Feltűnő, hogy míg általában a legkisebb érthetőségi mutató 5–7 között mozog, a metakommunikáció elemeinél 2-es és 3-as minősítés is előfordul (utóbbi kétszer). Érdekes és biztató ugyanakkor, hogy az ájtatosságokat és a katolikus sajtót (!) leszámítva minden elemnél voltak olyanok (többen is), akik úgy érzik, teljes mértékben értik az üzenetet, és a két említett esetben is volt 9-es pontszám.

A kívülállókra vonatkoztatott értési átlag 5,88, és az adatokból kiderül, hogy a be nem avatottak számára még leginkább emészthetőnek a válaszolók a prédikációkat (6,84) és az ifjúsági hittanórák (6,66) nyelvét tartják. Itt is rekordot dönt azonban érthetetlenségben a szimbólum- és gesztusnyelv (3,60) és az ájtatosságok során használt nyelvezet (4,51). A legkisebb és legnagyobb pontszámokat tartalmazó oszlopok adatai is elgondolkodtatóak: a legkisebb érték mindenik pontnál kisebb 5-nél, sőt – annak ellenére, hogy 1-től 10-ig terjedő minősítést kértem – az i) pontnál két nullás értékelés is előfordul, az 1-es és 2-es pedig egészen gyakori. A két legproblémásabb kommunikációs eszköznél a legnagyobb érték csak 7-es, és az ájtatosságok esetében még ezt a minősítést is csak ketten adták meg.

A két tábor értési különbségének átlaga 2,27, és ez a két problémás terület esetében a legnagyobb: a metakommunikációnál (3,58) és az ájtatosságoknál (3,17). Legkisebb a különbség a nem liturgikus egyházi rendezvények (1,54) és a prédikációk (1,64) esetében. Nagy különbséget (háromnál több pontnyit) a legtöbben, 23-an szintén a szimbólumoknál és az ájtatosságnál (16-on) feltételeztek. A saját és a kívülállók értési szintjét egyformának a legtöbben, 8-an a különböző (egyházi és világi) ünnepségeken egyházi képviselők által mondott szövegek esetében ítélték. Érdekes még, hogy a megkérdezettek által a leginkább értett terület, a szentmisék nyelvhasználata (8,97) a kívülállók esetében csupán 6,29-es értési mutatóra becsülhető, és elég nagy (2,68) a különbség a két átlag között.

Mire figyelmeztetnek a számok?

A megkérdezettek válaszai arra engednek következtetni, hogy középszinten beszélik az egyház nyelvét , ami jó aránynak számítana, ha kívülállókról vagy az egyházi élet peremén nézelődőkről lenne szó, ha viszont figyelembe vesszük, hogy mindannyian valamilyen módon aktívak az egyházi közösségben (egyetemi lelkészségi tagként, önkéntes segítőként, kisközösség tagjaként), bőséges okunk van azon gondolkodni, mit lehetne tenni a helyzet javításáért. A hagyományból származó szimbólumok, gesztusok és ájtatosságok kapcsán pedig felvetődik a kérdés: hogyan lehetne a mai ember számára is érthető formát adni nekik, vagy miként lehetne eljuttatni magyarázatukat mindenkihez, akihez szólniuk kellene.

A kívülállókkal kapcsolatos válaszok, valamint a két csoportra vonatkozó értékek különbsége egyrészt érthető, hiszen minden közösségnek megvannak a maga kódjai, csak a tagjai által értett önközlési formái, másrészt viszont a kapott eredmények arra figyelmeztetnek, hogy ez a kommunikációs szint az egyház gettóvá válásához vezethet, és vajmi kevés esélyt ad arra, hogy az üzenet eljusson újakhoz is, márpedig a missziót az egyház mindenkori feladatának tartotta és tartja.

Ki mit ért a felkapott és elkapott szavakból?

a) Az aggiornamento a kor szintjére való felemelkedés elve, amelyet XXIII. János pápa hirdetett meg a II. vatikáni zsinatot megnyitó beszédében a következőket mondva: a zsinatnak arra kell törekednie, hogy úgy mélyítse el és úgy adja elő az egyház tanítását, hogy az megfeleljen korunk követelményének. Az egyház meg akar szabadulni mindattól, ami benne elévült vagy történelmi múlt, hogy ezáltal önmaga valódi mivoltára találva eredményesebben tudja teljesíteni korszerű küldetését. 1

Ezt a szót 20-an egyáltalán nem határozták meg, közülük egyvalaki megjegyezte, annyit tud róla, hogy valami jót jelent. Volt, aki a templom díszítésére tippelt, más egy gyülekezettel azonosította. A megkérdezettek közül csupán heten tudták/sejtették a szó értelmét: hárman a II. vatikáni zsinat fő céljaként és jelszavaként határozták meg, mások nyitással, szellőztetéssel , frissítéssel írták körül. Egy-egy válaszoló írta, hogy az aggiornamento időszerűséget, az egyház napirendre hozását jelenti.

b) Az idők jelei kifejezés főként a 19. század protestáns teológiájában volt jelen, és némileg a 20. első felének katolikus teológiájában és igehirdetésében is, ám hivatalosan csak XXIII. János pápa II. vatikáni zsinatot összehívó Humanae salutis bullájának kibocsátásakor vonult be a katolikus szóhasználatba. A zsinati dokumentumokban mindössze négyszer fordul elő, de gondolati tartalma végigkíséri a teljes zsinati szövegkönyvet. A pápa ezt a kifejezést a 19. századi restauráció óta a katolikus egyházban uralkodó, s a végromlás prófétáira jellemző borúlátó és a világban csak a rosszat, rombolót észrevevő szemléletmód helyesbítésére szánta. Giuseppe Ruggieri teológiaprofesszor meghatározása: Egy esemény akkor válhat » az idők jelévé« , ha egy adott korszakban, miután széles körben tudatosult, kellően hatékony ahhoz, hogy statisztikailag jelentékeny mértékben messiási (azaz megváltói – szerk. megj.) irányban mozdítsa el az emberi kapcsolatok rendszerét. 2

Ezt a kifejezést is kevesen értették (jól): 11-en nem határozták meg, 10-en pedig a világ végét hirdető jelekkel hozták kapcsolatba, voltak, akik itt utaltak az evangélium mondanivalójának a mai időkre való lefordítására; ketten pedig a sors jeleire gondoltak a kifejezés kapcsán; olyan is akadt, aki az időjárásnak a természeti jelekből való meghatározását érti rajta. Csupán két meghatározás vágott egybe a kifejezés egyházi értelmével: odafigyelés arra, milyen változást kíván tőlünk a kor, amelyben élünk; az aktuális problémák felismerése s lereagálása, és az evangélium hirdetésének eszerint való alakítása.

c) Az ökumenikus mozgalom kifejezés (ennek kevésbé alkalmas, elvontabb, de gyakrabban használt formája az ökumenizmus szó) a gyűjtőneve mindazoknak a törekvéseknek, amelyek arra irányulnak, hogy a különböző felekezetekhez tartozó keresztények ismét egyesüljenek. Az ökumenikus mozgalom elsősorban igazi dialógus. (...) Hozzátartozik tehát az, hogy az egyházak kölcsönösen tájékoztassák egymást egymás életéről és tanrendszeréről; kölcsönösen törekedjenek a mindenkori teológia jobb megértésére; a saját teológiájukat próbálják meg lefordítani a másik nyelvére és megfordítva; próbálják meg kiküszöbölni a valóban meglevő tanbeli eltéréseket; állapodjanak meg közös cselekvésben. (...) Az egyházak nagyon sokféleképpen tudnának közösen (akár a saját soraikban jelentkező ellenállás bátor leküzdése árán is) harcolni a békéért, az előítéletek és megkülönböztetések kiküszöböléséért, a társadalmi igazságért, a gyengék és szegények érdekeiért. És meg lehetne teremteni mindennek a közös intézményes feltételeit. 3

Ez a szó volt a legérthetőbb a megkérdezettek számára, egy kivétellel, aki az ökumenizmust különálló vallást képviselő szervezetnek hitte (és még valaki egyházak közös rendezvényére szűkítette a fogalmat), mindenki egy vagy több lényeges aspektusával írta le a szót (egy kivétellel mindenki tudta, hogy a különböző keresztény egyházakról van szó): különböző egyházak egységtörekvése (8 ilyen válasz volt), együttműködése (7), közeledése (4); egymás kölcsönös megismerése (4) és elfogadása (5), közös istendicsőítése (3); közös elemek utáni kutatása, saját gyökereik megsértése nélkül; egyetemesség; kommunikáció a különböző felekezetűek között (3); hídépítés; nyitás (2), közeledés; szolidaritás; tisztelet (2); kiengesztelődés; együttes öröm; közös cél; kompromisszum.

d) A II. vatikáni zsinat dokumentumai szerint mindazok, akiket megkereszteltek, Isten népét alkotják és részesednek Krisztus papi hivatalában is, mert nekik saját papi hivatalából is részt ad lelki istentisztelet bemutatására a világi és egyházi szolgálatuk során bemutatott áldozatuk felajánlása által4 – ez az egyetemes papság alapja.

Az egyetemes papság kifejezést 5 megkérdezett nem értette, 7 pedig félreértette azt gondolva, hogy a katolikus egyház a világon élő összes papjának gyűjtőneve. A válaszadók körülbelül fele értette, hogy a kifejezésnek ahhoz van köze, hogy Isten minden embert meghívott az egyháztagságra és minden megkeresztelt bizonyos értelemben pap is, akkor is, ha nem tartozik a klérushoz; minden kereszténynek joga és kötelessége az evangélium hirdetése, nemcsak a felszentelteknek.

e) A laikus szó a görög laikoszból származik, amelynek jelentése ‘a néphez tartozó’. A laikus mint teológiai fogalom először is azt az embert jelenti, aki nem tartozik az egyházban a főhatalomnak vagy a teljes szentségi hatalmaknak a birtokosai közé, aki tehát nem tartozik a klérushoz . (A laikusokat a II. vatikáni zsinat is negatíve határozta meg: a laikusok vagy világi hívek azok a hívő keresztények, akik nem tagjai az egyházi rendnek vagy a szerzetességnek. Lumen gentium 31).5

A laikus szót csupán egy megkérdezett nem határozta meg, egy személy pedig a lelkipásztori kisegítővel azonosította, illetve valaki azt is írta, hogy olyan személy, akinek nincs semmi haszna egy tevékenységből. Haton azonban hozzá nem értőként definiálták a laikust (sokáig a klerikusok is ebben az értelemben használták a szót), ketten külső szemlélőként határozták meg, 19-en azonban olyan személyként, aki nincs pappá szentelve és öten megemlítették, hogy a laikus nem tartozik szerzetesrendhez sem (5), hárman viszont bevették a meghatározásba azt is, hogy az egyház életében aktívan részt vesz a laikus, ami a fogalomnak nem velejárója.

f) A szubszidiaritás vagy kisegítés elve: egy magasabb szintű közösség nem avatkozhat be egy alacsonyabb szintű közösség belső életébe és nem foszthatja meg azt illetékességétől, sőt, ha a szükség úgy kívánja, támogatnia és segítenie kell abban, hogy összehangolja tevékenységét a társadalmat alkotó más tényezőkkel a közjó érdekében.6

Ezt a fogalmat csupán hárman határozták meg, kiemelve, hogy ott, ahol ez az elv érvényesül, megvan, ki miért felelős, és a felmerülő kérdéseket azon a szinten kell megoldani, ahol felmerültek azok, nem magasabb szinten; ketten azt sejtették, hogy az egyházi hierarchiával kapcsolatos a fogalom.

g) A püspöki kollegialitás a püspökök kollégiumához való tartozást jelenti, amely egészként utódja az apostoli kollégiumnak mint testületnek, tehát a püspököknek is csak a kollégium tagjaiként van hatalmuk. Az elsődleges valóság a püspöki kollégium, amelynek élén a pápa áll, aki nélkül nem lehet elgondolni azt, ám a pápa csak e kollégium tagjaként és fejeként pápa, és csakis így lehet pápa.7

A püspöki kollegialitást 19-en egyáltalán nem határozták meg, a többiek a következő válaszokat adták: a püspökök közti megegyezések olyan témakörökben, amelyek több egyházmegyét érintenek; a püspökök együttműködése valamilyen közös cél érdekében; püspökök közti kapcsolat, jó viszony (3); püspökök együttese, testülete; a püspökök egymás kollégái (2); az egész világ püspökeinek közössége.

Következtetés

A hét fogalom értelmezési kísérlete ugyanazt a tényt támasztja alá, amit már a kvantitatív felmérés megmutatott: még az egyházban aktívan jelenlévők is gyakran egyáltalán nem értik vagy félreértik az egyház hivatalos kommunikátorait, akik saját nyelvüket beszélik, és gyakran észre sem veszik, hogy ami számukra otthonos, az mások számára kommunikációs gátak forrása. Érdemes lenne ezeket a fogalmakat megmagyarázni legalább az egyháztagoknak (a kérdőív kitöltői egyébként ezt igényelték is), és ahol lehet, helyettesíteni azokat egyértelmű magyar kifejezésekkel.

Mit lehetne tenni?

a) A katolikus egyházon belüli kommunikáció javításával kapcsolatosan négyen nem írtak semmit, a többiek pedig a következőket javasolták: az egyháziak legyenek nyitottak a felmerülő kérdések megbeszélésére (7); a híveket szólítsák meg személyesen, a klerikusok és laikusok közti nagy különbséget szüntessék meg, legyen lehetőség a személyes kommunikációra a pappal (4); a fogalmakat, tetteket, szimbólumokat magyarázzák meg (2); növeljék a hívek szerepét az istentiszteleten; tartsanak katekéziseket felnőttek számára (3) és beszélgetéseket a prédikációk kapcsán (2); tisztánlátást és őszinteséget; lépjünk ki a falak közül, és tapasztalják meg a világiak életét a nem világiak is; szervezzenek közösségi programokat (2); nyitott napokat szerzetesközösségekben; alkalmazzanak belső információszóró eszközöket (e-mailt vagy üzenetrögzítős telefont), amelyeken keresztül a plébániákon történt eseményekről értesítik a többi plébániát is, ahol szintén hirdetik az eseményt; készítsenek ötletes és jól látható plakátokat; az értelmiségiekre figyeljenek oda; legyen megértés; őszinteség, türelem; felvilágosult szemlélet; erőszak nélküli közeledés.

b) A kívülállókkal folytatott párbeszéd javítására hárman nem javasoltak semmit, a többiek részéről a következő ötletek érkeztek: szólítsák meg személyesen a kívülállókat; az egyház szálljon le a magas lóról ; a mondanivalót fogalmazzák hétköznapi nyelven (2); a sajátos kifejezéseket, szakszavakat magyarázzák meg; találjanak átlátszóbb nyelvezetet, amely nem profanizál, de nem is miszticizál, és nem cifráz agyon; szervezzenek nyílt katolikus napokat és más hasonló programokat (2); képezzék ki a világiakat a kívülállókkal való párbeszédre és az egyházzal kapcsolatos kérdések megválaszolására; éreztessék meg Isten szeretetét és a keresztény életörömöt az emberekkel (3); feleljenek meg a kor igényeinek; az idősebb generációnak mentalitást kell váltania, illetve a párbeszéd folytatását a fiatalokra kell bízni (2); az egyházközségeknek közöséggé kell alakulniuk, amely vonzza a kívülállókat; közeledni kell más egyházakhoz, és keresni kell azt, ami összeköt; be kell mutatni a katolikus vallást; nyílt hittanórákat kell tartani; kulturális rendezvényeken kell részt venni; előadásokat kell tartani az egyetemeken az egyház állásfoglalásáról különböző kérdésekben; több misét kell közvetíteni a rádióban és tévében; gyakrabban kell katolikus folyóiratokat megjelentetni; toleranciát kell gyakorolni más nézetekkel szemben; fel kell hagyni az ítélkezéssel (2).

A kommunikáció mindkét szintjére érvényes javaslatok: készítsenek és sugározzanak rövid (maximum 7–10 perces) anyagokat a médiában a szimbólumokról és ünnepekről (erre példa a marosvásárhelyi segédlelkész heti műsora a Gaga rádióban); adjanak ki megfelelő egyházi könyveket; biztosítsanak találkozási lehetőségeket; legyen lehetőség kötetlen beszélgetésekre világiak és egyházi vezetők között; törekedjünk a közös nevező megtalálására; használjunk közérthetőbb nyelvezetet (4); aktualizáljanak bizonyos kifejezéseket, hogy ne használjunk archaizmusoknak tűnő kifejezéseket, amelyek a hallgatóság számára elveszítették jelentésüket; a mondottakat mindig támasszák alá személyes példaadással; figyeljünk egymásra (2); gyakoroljuk a türelmet.

A felsorolt javaslatok mindegyikének megvalósíthatóságáról és hatékonyságáról lehetne vitatkozni, mint ahogy arról is: valóban ennyire érthetetlenek vagyunk-e önmagunk és mások számára? Lehetne és talán érdemes is lenne ütköztetni a véleményeket, de talán még többet érne, ha elkezdenénk odafigyelni egymásra, és megtanulni egymás nyelvét, mert biztos, hogy sem üdvösségünknek, sem egyháziasságunknak nem feltétele, hogy csak mi (vagy még mi se) tudjuk, miről beszélünk...

Jegyzetek

1 V.ö. A II. vatikáni zsinat tanítása (szerk. Cserháti József – Fábián Árpád). Budapest 1992. 11.

2 Ruggieri, Giuseppe, A II. vatikáni zsinat hermeneutikájához., In: Mérleg 2000/1. 49.

3 V.ö. Rahner, Karl – Vorgrimler, Herbert, Teológiai kisszótár. Budapest 1980.

4 V.ö. Lumen Gentium dogmatikai konstitúció az egyházról 34. Pont. In: A II. vatikáni zsinat tanítása. 64.

5 V.ö. Teológiai kisszótár.

6 V.ö. II. János Pál pápa 1991-es Centessimus annus kezdetű enciklikája 48. pontját. In: Az Egyház társadalmi tanítása – dokumentumok (szerk. Tomka Miklós – Goják János). Budapest é. n. 573.

7 V.ö. Teológiai kisszótár, püspök címszó.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Kerekes László

Liturgiam authenticam

Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció új utasítása a liturgikus szövegek élőnyelvi (népnyelvi) fordításáról1

Az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció 2001. március 28-án adta ki a Liturgiam authenticam című instrukcióját (utasítását) a liturgikus szövegek élőnyelvre való fordításáról. Az említett utasítás a II. vatikáni zsinat után az ötödik, amely a liturgiáról szóló, Sacrosanctum Concilium kezdetű konstitúció irányelveinek beteljesítésével, végrehajtásával foglalkozik.2 Mindegyik dokumentum „a II. vatikáni zsinat szent liturgiáról szóló konstitúciójának helyes betöltésére” (ad exsecutionem constitutionis Concilii Vaticani Secundi de sacra liturgia recta ordinandam) alcímet viseli.

A II. vatikáni zsinat célja a liturgikus reformmal egyértelmű: „…a megújításban a szövegeket és a szertartásokat úgy kell rendezni, hogy világosabban fejezzék ki a jelzett szent valóságokat, s így a keresztény nép, amennyire csak lehet, könnyen fölfoghassa azokat, és általuk teljesen, tevékenyen és a közösség jellegének megfelelően együtt ünnepelhessen.”3

Az első utasítást 1964. szeptember 26-án adta ki a Rítuskongregáció4 Inter Oecumenici5 címmel, amelyben általános elveket közölt a liturgikus megújulás kapcsán. A második utasítás három évvel később, 1967. május 4-én látott napvilágot Tres abhinc annos6 címmel, és a szentmise rendjéhez való későbbi hozzáadásokról szól. A harmadik utasítást az Istentiszteleti Kongregáció adta ki 1970. szeptember 5-én Liturgicae instaurationes7 címen, amelyben irányelveket ad a megyéspüspököknek a liturgia megújítására egyházmegyéjükben. A negyedik utasítást 1994. január 25-én adta ki az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció8 Varietates legitimae9 címmel – ebben a római liturgia és inkulturáció fontosabb kérdéseit tárgyalja.

A dokumentum felépítése

A Liturgicam authenticam dokumentum az egyik leghosszabb utasítás a liturgiáról: öt részből, mintegy 133 pontból áll. Egy rövid bevezetés után (1-9) az első rész az élő nyelvek kiválasztásáról és a liturgiában való használatáról szól (10-18). A püspöki konferencia illetékes megállapítani, hogy a területén milyen nyelvet használnak a liturgiában. A dokumentum különbséget tesz egyfelől a használatban lévő nyelv (élő nyelv) és másfelől azon nyelvek között, amelyek nem „érik el” a pasztorációban a természetes kommunikáció szintjét. Ez utóbbi nem használható a pasztorális tevékenységben, hanem megmarad a kulturális érdeklődés hatóterében.10 A püspöki konferenciának e distinkció megtétele során ki kell kérnie a szakértők és más közreműködők írásos véleményét. A püspöki konferencia titkosan szavaz, és a döntéséhez 2/3-os többségre van szükség. A dokumentumokat – a szakértők írásbeli véleményével együtt – az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációhoz kell benyújtani megerősítés (recognitio) végett.

A második rész (19-69), a legterjedelmesebb: a liturgikus szövegek élőnyelvre való fordításáról szól. A dokumentum rámutat arra, hogy a liturgikus szövegek fordítása nem jelenthet kreatív újítást, hanem sokkal inkább az eredeti latin nyelvű liturgiához való hasonulást és hűséget célozza, hogy a fordítás megőrizze a liturgikus nyelv méltóságát, szépségét és pontosságát.11 Az általános irányelvek után az egyes szövegek fordítását szabályozza – a szentírási szövegek, különös jelentőségű liturgikus szövegek (a szentmise kánonjai, „Hiszekegy”) és más liturgikus szövegek fordítását.

A harmadik rész (70-108) a fordítás előkészítésének mikéntjét tárgyalja. A fordítás előkészítése a püspöki konferencia Liturgikus Bizottságára tartozik. Ahol pedig nincs ilyen bizottság, két-három olyan püspökre kell bízni, akik szakértők a liturgika, biblikum, filológia és szent zene területén. A fordítást és a vele kapcsolatos dokumentumokat az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációhoz kell küldeni megerősítés végett. A fölterjesztésnek tartalmaznia kell a fordítás menetét, a fordításban részt vevő személyek nevét, az újítást az előző fordításhoz képest. Az illetékes kongregáció engedélyét a lefordított liturgikus könyv első oldalán kell feltüntetni.

A negyedik rész (109-125) a liturgikus könyvek kiadásáról rendelkezik. Az eredeti szövegek szerzői joga az Apostoli Szentszéket illeti meg, míg a fordítás az illetékes püspöki konferenciákat. A liturgikus könyvek külalakja a megfelelő méltóságot kell hogy mutassa.

A dokumentum ötödik része (126-130) a sajátságos liturgikus szövegek fordításáról szól, mint amilyenek például az egyházmegyei liturgikus használatra az Apostoli Szentszék által jóváhagyott szövegek vagy a megszentelt élet intézményei (szerzetesrendek, apostoli társaságok) által használt liturgikus szövegek.

A befejezésben az utasítás érvényben hagyja az eddig használt fordításokat, de az utasítás előírása követendő annak hatálybalépésétől kezdődően (2001. április 25). Felszólítja a püspöki konferenciák elnökeit és a megszentelt élet intézményeinek legfőbb elöljáróit, hogy a liturgikus szövegek fordításáról öt éven belül pasztorális tervet mutassanak be az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációnak.

A Liturgiam authenticam kánoni jelentősége

Az egyházi törvények külső elemei közé tartozik, hogy illetékes, törvényhozói hatalommal rendelkező egyházi hatóság hozza. Az egész egyházra szóló törvényhozói hatalommal rendelkezik a pápa12 és a püspökök testülete13, amelynek kiemelkedő működési formája az egyetemes zsinat. Hatáskörük határai között törvényhozói illetékességük van a megyéspüspököknek és a velük azonos jogi elbírálás alá eső főpásztoroknak14, a részleges zsinatoknak15, továbbá bizonyos értelemben a püspöki konferenciáknak.16 Más ordináriusok17 csak végrehajtói hatalommal rendelkeznek, vagyis nem hozhatnak törvényt, csupán végrehajtják azokat.

A Liturgiam authenticam az utasítások kategóriájába tartozik: nem új törvényhozásról van szó, hanem a meglévő törvények előírásait világítja meg, és végrehajtásuk módját definiálja. Kibocsátója a végrehajtói hatalommal rendelkező illetékes hatóság (az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció) azok számára, akiknek gondoskodniuk kell a törvények végrehajtásáról. Jelen esetben a megyéspüspök és a püspöki konferenciák az utasítás alanyai.18

Az egyházi törvénykönyvben nem találunk kifejezett liturgikus törvényeket. A törvénykönyv nem határozza meg a liturgikus cselekmények végzésének kötelező rítusait, hanem az eddig érvényes liturgikus szabályok maradnak hatályban, mint például a Missale Romanum, a Pontificale Romanum, a Breviarium, a Graduale, a Lectionarium, a Rítusok könyve, az Áldások könyve előírásai.19 Ezek a szűk értelemben vett liturgikus törvények, amelyek a szertartáskönyvek bevezetőjében találhatóak. Általában feketével nyomtatják, teológiai töltettel rendelkeznek, de fogalmazásuk jogi stílusú.20 A rítuson belül találhatók a rubrikák, amelyeket általában pirossal nyomtatnak, és amelyek a szertartás pontos menetét határozzák meg. Tágabb értelemben liturgikus törvénynek nevezzük azokat a fegyelmi szabályokat, amelyek a liturgia védelmére hivatottak, amelyek a szentségek kiszolgáltatójára és felvevőjére vonatkoznak. Ezek az egyházi törvénykönyv IV. könyvében (Az egyház megszentelői feladata) találhatók.21

A Liturgiam authenticam utasítás tehát nem új törvény, hanem a már meglévő törvények betöltésére ad irányelveket, nevezetesen a liturgikus szövegek élőnyelvre való fordításához. Jelentősége: pontos utasításokat ad, amelyek segítenek megőrizni az élőnyelvi fordítás esetében az eredeti liturgikus szöveg (editio typica) teológiai tartalmát, szépségét és méltóságát, megvédik a fordítást minden ideológiai hatástól és pszichologizáló nyelvezettől.22

Vitatott pontok közlése és hatályba lépése

Az egyházi törvénykönyv a 7. kánonban pontosan meghatározza, hogy a törvény akkor “jön létre”, amikor kihirdetik. A törvény kihirdetése és hatályba lépése közti időt hívjuk vacatio legisnek (a törvény szünetelési idejének), hisz a skolasztikus axióma szerint nihil volitum, nisi cognitum (nem akarhatjuk azt, amit nem ismerünk). A kihirdetés az egyházi törvény nyilvánosságra hozásának rendes módja. Célja: megismertetni a közösséggel a betartandó új normát. Az egyházi törvénykönyv pontosan meghatározza ezt a szünetelési időt: az egyetemes törvények esetében három, a részleges törvények esetén pedig egy hónap. Az utasítások nem kifejezett egyházi törvények, így a fenti előírások nem is vonatkoznak rájuk. Az egyházi törvénykönyv nem is szól az utasítások kihirdetéséről. De minthogy ezek is általános közigazgatási intézkedések, hivatalosan közölni kell őket a címzettekkel, és ez egyfajta kihirdetésnek számít. Az utasítás közlési módját – éppúgy, mint az esetleges szünetelési időt – maga a kibocsátó határozza meg. Céljuknál és műfajuknál fogva nem szorulnak oly széles körű kihirdetésre, mint a törvények.

A Liturgiam authenticam utasítást ez év március 28-án hirdették ki, és április 25-én lépett hatályba. De világhálón csak május első napjaiban, nyomtatásban pedig még később jelent meg. Több kánonjogász kérdése, hogy tudniillik mennyire töltötte be szerepét a vacatio legis: az utasítás alanyai valóban megismerkedtek-e az új normákkal vagy sem? Hogyan kötelezhet egy olyan norma, amelyet nem ismerünk?23

Az „élő nyelv” kiválasztása

Az utasítás az első fejezetben tárgyal az élőnyelv kiválasztásáról. Mindenekelőtt ajánlja, hogy az illető területen pasztorális terv alapján kell különbséget tenni a beszélt nyelv és aközött, amely a pasztorációban nem éri el a természetes kommunikáció szintjét. Ez utóbbi a kulturális érdeklődés tárgya marad. Továbbá figyelembe kell venni, hogy az adott nyelvet hány pap, diakónus és világi kisegítő beszéli, megfelelő szakértőket kell felkérni a vizsgálatra, akik a fordítást előkészítik, valamint meg kell teremteni az anyagi és technikai körülményeket, amelyek a fordítások kiadásához és a liturgikus könyvek nyomtatásához szükségesek.24 Végülis a püspöki konferencia illetékes eldönteni titkos szavazás alapján, milyen nyelven végzik a liturgát.

Ezek a kritériumok egyáltalán nem kedvezőek az olyan részegyházakban, ahol nemzeti kisebbségben élő krisztushívők is vannak, különösen ha a püspöki konferencia többsége nem beszéli az illető nemzeti kisebbség nyelvét. Így többé-kevésbé nyilvánvaló, melyik nyelv javára fog szólni a püspöki konferencia kétharmados szavazata. Ez egyértelműen a nemzeti kisebbségek asszimilálását segíti elő. Hiszen a püspöki konferencia ilyen alapon a kisebbség által beszélt nyelvet “kulturális örökségnek” (nem élő nyelvnek) is ítélheti – és ekként nem használhatónak a liturgiában. A pasztorációban használt nyelv minéműségét természetesen az adott területen élő világi krisztushívők nyelve dönti el. De mi történik akkor, ha a szent szolgálatot teljesítő személyek nem beszélik az illető nyelvet? Hova fellebbezhetnek a krisztushívők ilyen esetben? Hiszen félő, hogy a pasztoráció nyelve nem más, mint a szent szolgálatot teljesítő személy anyanyelve.25

Az utasítás ajánlja, hogy egy nemzeten (államon) belül lehetőleg egységes liturgikus nyelv legyen használatban. Az egyházi törvénykönyvben a natio gyakran az állammal azonos jelentésű. Az egyes államok területe például kritériumként esik a latba, amikor a püspöki konferenciák felállításáról van szó, vagyis elvi és gyakorlati szempont az, hogy a püspöki konferenciák határai essenek egybe az országok (natio) határaival.26 Mintha „nemzetállamról” lenne szó, és a „központ” nem kísérné figyelemmel a nemzeti kisebbségek sorsát.

Új perspektívák?

A II. vatikáni zsinat a liturgiáról szóló apostoli konstitúciójában az egészséges pluralizmusról beszél, amikor kijelenti: „Az egyház a hitet és a közjót nem érintő dolgokban nem kívánja kötelezővé tenni a formák merev egységét, még a liturgiában sem. Sőt ápolja és fejleszti a különböző népek és nemzetek jellegzetes sajátságait és örökségét. Ami tehát a népszokásokban nem elválaszthatatlanul kapcsolódik babonákkal és tévedésekkel, azt jóakaratúlag mérlegeli, és ha lehetséges, teljesen és érintetlenül megőrzi, sőt olykor magába a liturgiába is beépíti, amennyiben az a liturgia igazi és hiteles szellemével elvileg összeegyeztethető.

Megőrizve a római szertartás lényegi egységét, helyet kell adni a törvényes változatoknak, alkalmazkodni kell a különféle közösségekhez, vidékekhez és népekhez, különösképpen a missziós területeken. Ez legyen mérvadó a liturgikus könyvek felülvizsgálatánál, a szertartások szerkezetének és rubrikáinak megállapításakor is.”27

Úgy tűnik, a Liturgiam authenticam utasítás mintha nem e zsinati dokumentumot akarná betölteni, hanem új “törvényt” szeretne hozni: visszafelé haladni, a II. vatikáni zsinat előtti útra térni. (Talán éppen ezért kérdőjelezik meg sokan érvényességét is – hisz mintha nem is a zsinat szellemét tükrözné!) A liturgia inkulturálódása nem törvények alapján történik, hanem az élet, a hagyományok és a szokások alapján. Ezért is tekinti a törvénykönyv a szokásjogot íratlan törvénynek. A krisztushívők a megértő és elfogadó gesztusukkal, valamint a törvény gyakorlásával válnak a törvény magyarázóivá. A 27. kánon elismeri ezt, amikor kimondja, hogy a szokás a legjobb törvénymagyarázó.28

Bár igenis nagy gondot kell fordítani a liturgikus szövegek élőnyelvi fordítására, a liturgiában a hívek mindenekelőtt életükkel fejezik ki és mutatják meg másoknak Krisztus misztériumát, és az igaz egyház sajátos természetét.29 A II. vatikáni zsinat óhaja pedig – amikor a különböző szertartásokról ír – ugyanez: „ahol szükséges, megfontoltan, de egész terjedelmükben az egészséges hagyomány szellemében vizsgálják fölül, s napjaink viszonyainak és igényeinek megfelelően új élettel töltsék meg őket.”30 Új élettel tehát – és nem új rendelkezésekkel.

Jegyzetek

1http://www.vatican.va/roman_curia/congregations/ccdds/documents/rc_con_ccdds_doc_20010507_liturgiam-authenticam_lt.html

2 V.ö. SC. 14, 22, 36.

3 Sacrosanctum Concilium (SC) 21.

4 A mai Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció elődje.

5 V.ö. Actae Apostolicae Sedis (AAS) 56. (1964) 877-900.

6 V.ö. AAS 59 .(1967) 442-448.

7 V.ö. AAS 62. (1970) 692-704.

8 A Pastor bonus apostoli konstitúció óta hivatalosan (1988. június 28.) Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció (v.ö. AAS 80. (1988) 841-924).

9 V.ö. AAS 87. (1995) 288-314.

10 „Opportunum est enim ut in unoquoque territorio ratio pastoralis elaboretur, quae respectum habeat praecipuorum idiomatum ibi exstantium, distinguendo inter sermones, quibus populus sponte loquitur, et eos, qui, cum non attingant naturalem communicationem ad mensuram rei pastoralis, maneant tantum res culturali studio proposito.” – Liturgiam authenticam (a továbbiakban LA) 10.

11 „...quas populus aetatis nostrae experitur, dum simul ad dignitatem et pulchritudinem ipsius celebrationis liturgicae conferunt” (LA 25).

12 V.ö. 331. k.

13 V.ö. 336. k.

14 V.ö. 381. k.

15 V.ö. 445. k.

16 V.ö. 455. k. 1§.

17 V.ö. 134. k.

18 V.ö. 34. k.

19 A liturgikus jogra az egyházi törvénykönyv 2. kánonjában találunk utalást. A liturgikus szövegek élőnyelvi fordításával a 838. k. foglalkozik.

20 Több kifejezéssel is találkozunk: pl. általános utasítás (institutio generalis), bevezetés (praenotanda), általános bevezető (praenotanda generalia) stb.

21 Nagyon fontos ebből a szempontból a Sacrosanctum Concilium zsinati dokumentum a liturgiáról. 1975. júl. 11-én VI. Pál pápa megalakította az Istentiszteleti és Szentségi Kongregációt. E kongregáció felelős a különböző liturgikus könyvek és szövegek előkészítéséért és kiadásáért. V.ö. Beal, J.P. – Coriden, J.A. – Green, T.J., New Commentary on the Code of Canon Law, Commissioned by the Canon Law Society of America, New York 2000. 49-50.

22 V.ö. LA 25, 54.

23 V.ö. Örsy, L., The Reception of Laws by the People of God: A Theological and Canonical Inquiry in the Light of Vatican Council II. In: The Jurist, 55. (1995) 504-526.

24 Kérdés, hogy mit tekintünk a pasztoráció nyelvének: ahogyan az adott területen élő világi krisztushívők beszélnek, vagy az őket „pasztoráló”, szent szolgálatot teljesítő személyek? Bár a más nyelvet beszélő krisztushívők számára a megyéspüspök beleegyezésével lehet a már jóváhagyott liturgikus könyveket használni, de ha nincs meg a megyéspüspök beleegyezése, melyik egyházi hatósághoz lehet (egyáltalán lehet?) fellebbezni?

25 Mi történik például a csángó ügyben, amikor a csángók identitásának megőrzése érdekében az Európa Tanács Romániára nézve kötelező erejű dokumentumot – az 1521/20001. számú Ajánlást – fogadott el 2001. május 23-án Isztambulban A csángó kisebbségi kultúra Romániában címmel, amellyel elismeri és javasolja, hogy a csángók egyedülálló nyelvi, néprajzi sajátosságait megfelelő módon rögzíteni kell, tudományos konferenciákkal lehetővé kell tenni a nemzetközi szakértők számára a csángók tanulmányozását (v.ö. Romániai Magyar Szó, 2001. június 9)? Továbbá: az anyanyelven történő istentisztelet és oktatás biztosítását garantálni kell. Ugyanis ez a természetjoghoz tartozik, amitől egyházi rendelkezéssel senkit sem lehet megfosztani.

26 V.ö. Erdő P., Az Egyház mint szent nemzet. In: Teológia, XXIV. évf. 2000. 1-2 szám. 1-9.

27 SC 37-38.

28 V.ö. Beal – Coriden – Green, i.m. 92-93.

29 V.ö. SC 2.

30 SC 2.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Szofronij (Drincec) püspök írása elé

Hogy a Keresztény Szóba ez alkalommal egy Békéscsabán élő ortodox püspök szövegét hívtuk meg vendégségbe, sannak az az oka, hogy egyszerűen feltűnt. Megtudtuk, hogy van.

Másfelől e vendéglátás hatalmas próbatétel is. A lelki látások, a spirituális kultúrák különbségeinek megmérése, valódi kísérlet. Nem kell túl sok mondatot elolvasnunk Szofronij püspök szövegéből ahhoz, hogy megérezzük, mennyire más, mint amiben mi vagyunk. A bizánci/keleti lelkület elsődleges megnyilvánulása magyarra fordítva egy nyugati-keresztény kultúráből élő lapban: igazi próbatétel, és ezért igazi élmény is. Szofronij szubjektív úti beszámolójában így számunkra új kulcsfogalmak, kulcsmotívumok merülnek fel. A fény nem világosság, nem derengés, nem luxban mérhető fizikai jelenség, hanem erőtér, a kegyelem állapota, az élet – „Krisztus szentjeiben csillogó fény”. Másfelől pedig megszégyenülve láthatjuk meg, mennyi türelem, jóság, derű és együttérzés hibádzik bennünk ahhoz, hogy „a szépség rétegeit lassan derítsük fel” a világban. A nyugati kereszténység vélhetőleg jóval többet herdált el viharos története során a lélek és látás misztikus együttélésének ókeresztény hagyományából, mint a bizánci. Milyen ritkán hallható a liturgiáról (a Bárány feláldozásáról) olyan bennsőséges, meghatott beszéd, mint Szofronijnál! Mennyire elvesztettük immunitásunkat a gépiességgel, az ismétlődés mákonyával szemben!

Ezért – és még számos egyéb patinás „újdonságáért” – lett szívesen látott vendég lapunkban Szofronij püspök szövege, amely talán arra is jó, hogy egyéni kultúránk körvonalainak rugalmasságát tesztnek vessük alá: hogy megmérjük toleranciánkat, fantáziánkat, elfogadó szeretetünket.

Szofronij (Drincec) püspök

Párizsi út

Egy világváros számtalan alkalmat ad arra, hogy megnyerje csodálatunkat, attól függően, milyen titkokat tartogat, milyen gondolatokkal, érzékenységgel voltak hajlandók egykorvolt elődeink feltűnést kerülő nyomokat hagyni a kései maradéknak. Ám nagyrészt függ a nézőtől is, hiszen kétségkívül adva van egyfelől a csodálat tárgya – a mi esetünkben a világváros –, másfelől viszont: a rácsodálkozó néző. Párizs pedig olyan „tárgy”, amely különösen is kínálkozik az efféle elámuló szemlélésre. Minthogy látogatói különöző kultúrákból érkeznek, különböző neveltetést hoznak magukban, és maguk is annyira különböznek egymástól, alig hinném, hogy tévedek, ha azt állítom: annyi Párizs van, ahány csodálót megnyert magának, amióta a szépség iránt olyannyira áhítozó világunkban fényeskedik – ha másként nem, mint az ember isteni szépség után sóvárgó, gyógyíthatatlan vágyának kései visszfénye. Ezt a várost fénysávnak látom, amely végighúzódik a föld színén. Én pedig a Szűz Szent Genovéva városának csodálói, szerelmesei közé számítom magam.

Visszásnak tűnhet talán elismernem, hogy a Szentegyház szolgájaként Párizs fényei és titkai elbájoltak. Ennek dacára érezvén érzem: a Fönséges Teremtő finom, rejtelmes fénnyel teli jelenléte – aki megalkotta a Világmindenséget és eltöltötte örök fénnyel – nagyon is felismerhető, még egy efféle metropolisban is, amelyet első pillantásra talán csak világias, elkerülhetetlenül kozmopolita városként lehetne elkönyvelni. Igen, csakhogy Párizs nem csupán ennyi. Illő, hogy szépségének rétegeit lassanként derítsük fel. Talán még a futó pillantás is felfedezi égi ujjlenyomatát e városnak, amelyet csak elhamarkodva lehetne fényes földnek számítani. Kétségtelen: fényes föld. De ennél sokkal több is. Olyan föld, amely valahonnan odaátról kapta nem-földi, soha be nem alkonyuló fényét.

Valóban, a város templomait már régen bekebelezte az emberiség „kulturális öröksége”. A Notre-Dame székesegyház a Citén, a Sacré-Coeur a Montmartre-on, az Invalidusok dómja, a Sainte-Chapelle, a La Madelaine… Ezekhez még hozzáadhatjuk a kevésbé híres, de szép Szent Alekszandr Nyevszkij orosz templomot a Rue Darun, az ősrégi Saint-Julien-de-Pauvre kápolnát, ahol a melkita keresztények imádkoznak – és még sok mást. De nem is ezeket akarom említeni, bár mindegyikük megérdemelne néhány méltató írást. A rövid, sajnos túl rövid szabadidő, amelyet e Párizsnak nevezett csodának szentelhettem, nem volt eléggé bőkezű velem; meg kellett elégednem a Sacré Coeur-i bencés nővérek vesperásával, fönt a hegyen, az őszi est hűvösében, ahol az ember lelke átérzi a bizonytalanságot, minden nyugtalanságot és gyöngéd törékenységet, amellyel az itteni lelkek átélik földi vergődésünket e nagyvárosban. Csak annyi szükséges, hogy figyelmes és képes légy meglátni, felfogni a hegy magaslatáról elbűvölően csillogó város fényei mögött a sok-sok harcoló lelket, a kétségbeesetten remélőkét, elérzékenyülőkét és szenvedőkét, mindazokét, akik vonszolják magukat, görcsösen megragadják az életet, foggal-körömmel belekapaszkodnak, dacolnak a halállal vagy éppenséggel lezuhannak, küszködnek a sötétséggel, olykor összezúzzák magukat, máskor őrült magasságba emelkednek, hogy ismét a mélybe hulljanak, legtöbbször azonban makacsul élni, csak élni akarnak. És sikerül is nekik, de ha kialszik a fényük, jönnek mások, folytatják a küzdelmet, remélnek, kétségbeesnek, hogy újra megragadják a fegyvert és harcba induljanak. És vajon ez a nagyváros nem harctér-e, amelyen – mint bármely más világvárosban vagy akár szelídebb városkában – az emberek küszködnek, megpróbálnak fennmaradni, keresnek, éheznek, szomjaznak, álmodoznak, zátonyra futnak, kievickélnek a partra, elvesztik egymást és egymásra találnak, elfelejtik és újra átélik élményeiket, születnek és meghalnak, leszállank a sírba és várják a feltámadást?

A magam párizsi útjára – összes vonatkozásában – az Athosz-hegyi Szent Sziluanosz egyesület hetedik közgyűlése adott alkalmat. Az egyesület a párizsi Szent Szergiosz Ortodox Teológiai Intézet épületében talált székhelyre. Egy meghívó és indulásomkor egy lelki atya áldása – ez volt az a két szikra, amely lángra lobbantotta a lelkem, és arra ösztökélt, hogy elmenjek a Szent Sziluanosz köré csoportosult megannyi kiváló személyiséggel való találkozóra. Sziluanosz 1866-ban született és 1938-ban költözött el. Példaadó, egyszerűségben leélt élete és Istennel eltelt írásai alapján – amelyeket tanítványa, Szofroniosz atya szeretetteljes erőfeszítése juttatott el hozzánk – a konstantinápolyi anyaegyház Szent Szinódusa 1987-ben, ötven évvel égi születése után beiktatta a szentek közé. Szent Sziluanosz a keresztények elveszett egysége keresésének szimbólumává vált. Egy katolikus trappista szerzetes, Thomas Merton „a huszadik század leghitelesebb szerzetese” tiszteletbeli címet adta neki; ez az egyszerű orosz paraszt, aki a görögországi Athosz-hegy egyik kolostorában lépett szerzetbe – innen az Athonita mellékneve –, tanítványa, Szofroniosz archimandrita révén ránk hagyott lelkiségén keresztül ortodoxok, katolikusok, protestánsok és talán nem-keresztények szellemi fókuszpontjává vált. Gyümölcsöző módon benne, általa lehet találkozniuk mindazoknak, akik az egyszerűséget kedvelik, Krisztusnak és Evangéliumának egyszerűségét, amely erőteljesen sugárzott Szent Sziluanosz szívéből is. Ebben a kölcsönös bűnbánati közösségben, ebben az alázatos megbecsülésben és szeretetben valóban együtt vannak ortodoxok, katolikusok és protestánsok, szerzetesek, teológusok és lelkészek, mindenfelől elszármazottak, férfiak és nők, idősek és fiatalok, és a sziluanoszi lelkiségben, Sziluanosz és Szofroniosz atyák írásai révén keményen elhatározták, hogy együtt maradnak, együtt járják az utat Emmausz felé, mindannyian remélve, hogy felismerik Krisztust az Ország Új Kenyerének megtörésében.

Az évi találkozók egy-egy lelkiségi téma köré szerveződnek. Ezt alkalomról alkalomra erőteljesen megtestesíti Szent Sziluanosz vagy lelki utóda, Szofroniosz valamelyik írása. Az 1999-es év a lelki atyaiság nagyszerű jelszava alatt lepergett évként marad ismert a történelemben: a kereszténység karizmatikus és prófétai működése jegyében, amely mélyen a Kelet hagyományában gyökerezik, s amely a szerzetesség szerves alkotórésze. Ennek az atyaiságnak a forrása és a mintaképe Istenben, a Szentháromságban: az Atya, a Fiú és a Szentlélek egységében van. A fény pedig Keleten tűnik fel. Az Isten Fia Keleten öltött magára emberi testet, de az egész emberiség számára; a Szentlélek által felvilágosított apostolok pedig elvitték az egyház fényét Jeruzsálemből az egész világba, tanítványokat képeztek, akik maguk is átadták a szentséget másoknak. Párhuzamosan az egyház intézményes papságával, amely az apostoli folytonosság szilárd alapjára támaszkodik, a kereszténységben fényt sugároz a lelki atyaiság karizmatikus papsága is, amelynek keretében a kolostori elöljárók, szentéletű atyák – akiknek éltét valósággal átsugározza a Szentlélek – átadják ezt a szolgálatot azoknak, akik készek rá, hogy elfogadják alázatosságban és teljes lelki átalakulásban, majd ők is átadják másoknak; itt azonban meg kell jegyeznünk, hogy ez a második papi folytonosság jóval kevesebb atyát tart számon, sőt, mondhatnánk: ezek sajátos kivételt képeznek, ők a Szentlélek felcsillanásai, akiket csak Isten és kevesek tartanak számon, de akik alkalmasint többen vannak, mint hinnénk.

A Szent Sziluanosz köpenye alatti találkozásunk öröme valóban nagy volt, és oda vezetett, hogy Párizs valósággal ókori Rómává váljék számunkra, ahol Szert Szergiosz katakombáiban találkozunk mi, keresztények. Együtt voltunk a kenyértörésnél: egy magyarországi román ortodox püspök (akihez később, az eukarisztikus lakománál társult a párizsi román ortodox érsek is), francia, román, orosz ortodox szerzetespapok és szerzetesdiakónusok is, férfiak és szerzetesnők, magukkal hozván Libanon, Oroszország, Franciaország, Anglia ortodoxiáját, vagy a nyugati bencés lelkiséget – nem csupán Franciaországból, de Belgiumból, Hollandiából is –, akikhez teológiai tanárok, papok, protestáns lelkészek és a kereszténység három nagy ágából való hívők is csatlakoztak számos európai országból. (Simeon Cossec elöljáró atya, a Saint-Mars-de-Locquenay-i Athonita Szent Sziluánosz kolostor elöljárója, illetőleg Dom Siluan, a normandiai Saint-Wandrille bencés szerzetese voltak a fő előadók. De lehetetlen meg nem emlékeznem több kiváló hozzászólóról is, akik a találkozót követő beszélgetésnél és a Társaság meg a Teológiai Intézet által rendezett szeretetlakomán felszólaltak. Mindenikük ortodox vagy egyéb színezetű lelkiségek és – szerzetesek esetében – különböző kolostori aszketikus hagyományok megtestesítője: Placide Deseille atya, a Saint-Laurent-en-Royans franciaországi Remete Szent Antal kolostor elöljárója, Simeon archimandrita, az angliai maldon-essexi kolostor főnöke és lelkivezetője, amelyet Szofroniosz atya, Sziluánosz tanítványa alapított; Mariam nővér, egy libanoni női kolostor elöljárója és – természetesen indíttatva érzem magam, hogy megemlítsem – Boris Bobrinskoy atya, a Szent Szergiosz Intézet dékánja. E néhány igazán rendkívüli személyiségen kívül, nem kis elragadtatásomra, találkoztam más kiválóakkal is, akikkel már régebben ismerkedtem meg. Jelenlétük bőséges fényt hozott a találkozásunkba, még ha olykor a lelki finomság mellett megláthatsz is bennük némi sebezhetőséget; sőt éppen ebben – tudniillik a sebezhetőségben – tűnik át a bűneinkért Keresztrefeszített valóságos ereje. Még csak azt említem meg, hogy az egyesület titkára, Egger Maximosz ortodox diakónus ennek a rendkívüli mozgalomnak, az „emberhalászásnak”, ennek a sohasem kialvó és el nem múló fény – Krisztus szentjeiben csillogó fénye – körüli egybegyűjtésének a lelke és mestere. S egy azok közül, akik feltűnés nélkül és alázatosan, egyszerűen és lendületes lélekkel, okosan, Istenért és a világért égő lélekkel élték le életüket, egy közülük Szent Sziluánosz is, akinek imái által te, Urunk, Jézus Krisztus, Isten Fia, könyörülj rajtunk!)

Íme, így bizonyulhatott Párizs egy földöntúli világgal való szeretet-találkozás színhelyének. A Társaság gyűlésnapja olyannak tűnt, mint Isten „Ma-napja”, egy közös imanap, az elmélkedés, a magunkba-szállás ideje, a fölfigyelés napja. És – nyilvánvaló – az emlékezés napja is. Egyedülálló kép: a rendi formaruhák és hagyományok sokasága, a lelki tájkép bámulatos változatossága, amely lehetővé teszi a megoszthatatlan egyház képének megsejtését. És ezt éppen Párizs szívében, egy régi protestáns templomban élhettem meg, amelyet a 20. század eleji Oroszországban lezajlott nagy felfordulás elől ide menekült oroszok vásároltak meg és alakítottak át ortodox templommá. Most úgy néz ki, mint egy valódi, szép, két szintre tagolt orosz templom: a földszintet aulaként, könyvtár- és olvasóteremként használja a Teológiai Intézet (itt zajlott le a találkozó és a konferencia), az emelet pedig egy csodálatos templom, amelyben minden a pravoszláv Oroszország légkörét sugározza (és ahol a reggeli eukarisztikus ünneplésen – amely megelőzte és megáldotta a napot – együtt imádkoztunk). A környezetkép a lehető legérdekesebb: a francia fővárosbeli térszűkében a hely maximálisan ki van használva, úgy, hogy az utcáról (rue de Crimée) alig sejtenél bármiféle egyházi létesítményt: egy kovácsoltvas kerítés (keresztalakú virágdíszítéssel) egy olyan keskeny udvart rejt, hogy oda nehezen fér be akár egy gépkocsi is, és hamarosan egy orosz jellegű, részint földszintes, részint emeletes épület zárja le, amelynek bejárata fölött, egy olajlámpa fényében, Radonyezsi Szent Szergiosz, a létesítmény patrónusa őrködik. Ott lakik Mikáel püspök, Szergiosz, a párizsi orosz érsek helynöke, aki az Ökumenikus Patriarkátus joghatósága alatt áll. Az érsek székesegyháza a Szent Alexandr Nyevszkij templom, vikáriusának, Mikáelnek a székesegyháza pedig a Szent Szergiosz. Az utcai épület két oldalán egy-egy ösvény indul, amelyek az épület mögé vezetnek, ahol két másik emeletes ház tűnik fel – bal oldalt a régebbi, ahol az orosz emigráció nagy teológusai laktak, jobbra meg egy újabb, amelyben az előadótermek, az étkezde és a diákotthon kapott helyet. Majd az ösvények felfelé vezetnek, a templom felé, amely nyugodtan, forró imában emelkedik Párizs, Franciaország, Oroszország, Európa, a világ ege fölé…

Minthogy a katakombákban esett találkozásunk napja után egy áldott vasárnap következett, illendő volt, hogy újra feláldozzuk a Bárányt. És a Mindenekfölött Kegyelmes – akit egy forradalom sem képes száműzni vagy nyaktilóval kivégezni – úgy rendelte, Szergiosz érsek áldásával, Iosif érsek kérésére, hogy megtörjem a kenyeret, és együtt igyak a kehelyből két román pappal, Ciprian és Timotei atyákkal együtt, akik Párizsban doktoráltak, és akik a Bussy-en-Othe-i Isten Anyja Köpenyéről elnevezett női kolostorban szolgálnak, együtt Olga főnöknővel és a Szent Köpeny kolostor tagjaival együtt, az imádókkal és a többi hívőkkel együtt, akik vasár- és ünnepnapokon idejönnek a Párizs melletti Bussz-be, hogy a Szűzanya mindent átölelő védelme alá kerüljenek. Talán észrevették, hogy az „együtt” szót gyakran és előszeretettel használom. Ez azért van, mert – úgy hiszem – az egész párizsi utam a közösség jegyében állt: a Krisztussal való közösségében és egyházával való közösségben, Szent Sziluánosszal, az összes szentekkel, a keresztények drága Anyja, az Örökké Szűz gondoskodása jegyében.

Akkor ismertem meg Olga főnöknőt. Igazi „mátyuska”, aki a rubljovi és dosztojevszkiji Oroszország szép és fényes mélységéből került ide. A tanítványai pedig – körülbelül húszan – az égi világ könnyed, áttetsző gyertyatartói, amelyek titokban alászálltak Párizs vidékére, Franciaországra, a világra. Csend és szépség. Láthatatlan angyalok és megtestesült angyalok, az orosz hagyomány szerint élő szerzetesnők köpenyeibe, klobukjaiba (süvegeibe), hosszú kámiláfkáiba (szerzetesi fátyolba) öltözve. Orosz, francia, angol nők, öregek és ifjak, mindannyian engedelmesen, mindnyájan megtisztult arccal, együtt az imádságban, az Egyház Vőlegénye és a szegénységben és bajokban szenvedő világ iránti szeretetben. Olyanok ők, mint egy húsvéti gyertyacsokor, amely az egész világ megváltásáért ég. Hieratikus testmozgások és az isteni fennség előtti leborulások egy templomocskában, amelyet istállóból alakítottak át gyönyörűséges jegyessé a Minden Szépség Fölötti számára. Meleg és vigasztaló fény ez a világ sötétjében, a találkozás ujjongása. Az emberek közé leszállott isteni dicsőség, amely eltörli a bűnöket, behegeszti a sebeket, gyógyírral megkeni a sebhelyeket, megfiatalítja a lelkeket. Ezért fiatalok az összes szerzetesnők, még ha deres is a hajuk; a mindent meggyógyító és láthatatlan kegyelem megújítja ifjúságukat, „mint a sasét”. És mindezek felett magányos imádságok a kertbeli Szárovi Szent Szeráfimnak szentelt kápolnában.

Azután már csak az elkerülhetetlen búcsúzkodás következett… Annak ellenére, hogy a lelkem egy morzsája ott maradt a korporálé egyik gyűrődésében a Szent Oltáron, hogy valahányszor megtörik a Kenyeret és az Áldozat Kelyhét isszák, a feláldozó törölje le a szivaccsal a bűn sebeit és nyomait, és e részecskén való balzsam csorogjon le lelkemre, és egy kis hűvösséget és megkönnyebbülést hozzon neki. A búcsú: egy másik Vőlegény ködbeborult és fázós menyasszonyai, akik elkísérik Annak egy érdemtelen barátját.

Mert nem voltam képes ellenállni a kísértésnek, hogy néhány percet szenteljek a Louvre látogatásának, engedelmeskedtem elképzelésemnek, odamentem, hogy ott is keressem a szépség nyomait, a Fény ujjlenyomatát. És ezt azért, mert a művészeteknek ez a temploma bárkit – nem csupán a sznobokat – képes magához vonzani. Minthogy az a fény, amelyet itt kerestem, a Ptolemaioszok Egyiptomának szentelt termek meglátogatásával kezdődött, tüstént nekiláttam. Felkavaró találkozás lett belőle egy régen letűnt világgal. És a mindennapi élet nyomain, a múzeumi rétegeken túl, amelyek magukba zárják az egykorvolt emberek érintéseinek nyomait, azokon a tárgyakon túl, amelyek megmutatják, hogyan éltek, hogyan álmodtak, hogyan dolgoztak, hogyan reméltek, hogyan imádkoztak az egykoriak, az emlékeken túl valami közelebbit kerestem: az El-Fayum-i halotti arcképeket. Már láttam őket a londoni British Museumban is, volt egy Euphrosyne Doxiadis nevű, szenvedélyes görög nő által nekik szentelt értékes albumom, amelyet egy athéni könyvesboltban vásároltam, és megszereztem magamnak egy másikat is – eddig kiadatlan képekkel –, amelyet épp aznap vásároltam egy híres párizsi könyvesboltban, a La Procure-ben, ahol kiürítettem a zsebeim, hogy gyönyörködtessem a lelkem a római, egyiptomi, szíriai, örményországi legelső keresztény közösségek nyomain; mindezeken felül tudtam, hogy a Louvre-ban van egy fontos ikon a „római Egyiptomból”. Ezeknek a majdnem kétezer éves átszellemült, kimondhatatlan szépségű arcképeknek a bűvölete, amelyből – mind Egyiptomban, mind Palesztinában, Szíriában, a Szinai-hegyen – nemsokára megszülettek a kezdetleges ikonfestéssel való szomszédságok, ennek a régen alámerült világnak a vonzalma olyan intenzitással hatott rám, hogy e majdnem kétezer évvel előttünk élt emberek képeivel való találkozás ünnepnappá vált: a társalgás ünnepévé. Én kérdeztem őket, ők feleltek nekem, túl a halotti deszkán vagy vásznon, amelyre a névtelen portréfestő terpentinben oldott gyantával ráfestette az eltávozott arcképét, élethűen, sugárzóan, derűsen, mint aki elfogadja a sorsát, amely a mindenkori Abszolútum utáni szomjas, éhes emberiséget szólaltatja meg, aki kutatja, átfúrja a végtelenséget, belefaricskál az évszázadok emlékezőképességébe, aki nyugodtan fejezi be zarándoklását, azzal a meggyőződéssel, hogy a találkozás a Másikkal, aki a halál csúf arca mögött van, a feltámadás erőforrásaival telve mutatkozik azok számára, akik az ő elmúlhatatlan képmása szerint voltak megalkotva: fiatal katonák, akiknek soraiból kikerültek az első vértanúk, nemes hölgyek, akik közül – utódai által – sok megtér majd Isten szépségének őrületes hitére, bölcs csillagkutatók, akiknek csoportjából a soha el nem apadó bölcsesség után szomjúhozók kerülnek ki. És mindegyikük arcán rejtelmes fény. Szépség szépségre halmozva. Megsejted a forrást, amelyből az imádkozó aszkézis lehozza majd a Szentlelket egy rendkívüli lehívás által, amelyből megszületik az ikon. Klasszikus, elmélkedő szépség. Semmi nyoma a hétköznapiságnak, semmilyen mesterkéltség. Egyszerűség és lelkiség, meleg és fény. És ismét szépség. Hosszúkás arcok, keskeny, elnyújtott orrok, semmilyen érzékiség az ajkak körül, nagy, befelé tágra nyitott szemek. A szemek azok, amelyek beszélnek. Velünk, velem, a nézővel, aki keresi az örökkévalóságban a találkozást Azzal, Akinek képe megmaradt bennem, bennünk, amelyet megörökített az örökkévalóság egy másik kutatója. Művészi hajviseletek, amelyek előrevetítik a későbbi angyalokét, imádkozó testtartás, és sok, ritkított anyagtalanság. Sok, olyan nehezen beszerezhető fehér, arany- és bíborszín. A majd eljövendő ikon meleg, lelkendező előrevetítése.

Képtelen voltam és nem is akartam elhagyni ezt az Evangéliumra és annak megtestesítésére várakozó világot, amely jóllakott a faragatlansággal, a mocsokkal, a kolonccal, amely éhes a finomságra, a szépségre, a súlytalanságra, amely kész rá, hogy elrepüljön, mert másra van felkészülve. És úgy vélem, sokban hasonlít a mi világunkra. A mostanira, amely fáradt és megcsömörlött a lagymatagságtól, a semmit-sem-ábrázolástól, a megosztottságtól, amelyben most is élünk, akárcsak akkor, mi, az evangéliumi üzenetet hordozók tehetségtelen utódai, többnyire katakombákban, a sebeinket nyalogatva annyi kizárás, bujdosás és számkivetettség után, imádkozván a hit megújulásáért, erőnk és hihetőségünk megújulásáért, a világban a fény és a szépség széthordását célzó munkánkban. A kezdetek iránti, az őskeresztény közösségek után epedő szomjúságom, az önnön gyökereinket kutató, kimerítő munka, a legelső egyházközösségek keresése, amelyek a fáradhatatlan apostoli munkából sarjadzottak ki az elgörögösödött és szinkretikus Római Birodalomban, az az égető óhajom, hogy Egyiptom csodálatos világában maradjak, ez késztetett arra, hogy egy lépést tegyek a grádicson fölfelé, és néma szemlélődésben elmerüljek a Louvre kopt művészetnek szentelt termeiben, Egyiptom vidéki művészetét, a Ptolemaioszok korától egészen a nagy bizánci családba való belépéséig, ahol sikerült megőriznie jellegzetes vonását, személyiségét, termékeny primitivizmusát. A híres kopt liturgikus és házi használatra készült csipkéket, rokonait azoknak, amelyeket Isten kegyelméből 1995-ben megcsodálhattam a londoni Byzantium-kiállításon. De itt, a Louvre-ban volt részem abban az örömben, hogy egy kopt templomban találjam magam, amelyet a múzeum egyik termében rekonstruáltak: a Baouit monostor templomában. Fából faragott ajtók, oszlopcsarnokok, domborművű díszkeretek, kőből faragott oszlopfők, de kiváltképpen egy földöntúli szépségű ikon: az Üdvözítő és Menász atya… A már teljességet eláruló fayumi halotti arcképek. Krisztus megtestesült az egyiptomi művészetben, a római művészetben, a klasszikus művészetben. Már megszületett az ikon. Ez pedig, amely az akkori szemem előtt volt, az ikon, amelyet már régen vágytam látni, amelyről tudtam, hogy ott van, ez az ikon elém hozta Krisztust, aki meleg és átható tekintetével beburkolt engem, elhozván nekem az ő és Atyjának örökkévalóságát és a baouiti Menász atyát ajánlván mintaképül. Krisztus a Louvre-ban! Találkoztam Vele. Elmentem a Louvre-ba, hogy találkozzam Vele azoknak a dermegő várakozásában, akik a római Egyiptomban a Nagy Útra készültek. Úgy mutatkozott meg nekem most Párizs, mint találkahely, ahol Krisztus fénye sokakat, egyre többeket gyűjt egybe.

Láttam a Louvre-ban az ikont! Mire lett volna még szükségem? Mit mondhattam volna még el? Igen: a keresztény kőkoporsók. Megtekintettem azokat is. De épp így vágytam a kései ikonok termének látására, a 16. századi orosz és krétai ikonokéra. A krétai ikonoknál már érezhető a Nyugat befolyása. Ez azonban fordítva is érvényes, a Nyugat is kap fényt Keletről. Fényhordozó volt Domenikosz Theotokopoulosz is, más néven – El Greco. Az ő festményein tisztán kivehető az ikonfestészet művészetének hatása. És ebben a híres párizsi múzeumban van egy világhírű „Keresztrefeszítés” is. Úgy adódott, hogy láthassam – és a csodálattól megnémuljak láttán. Elnyújtott alakú Krisztust ábrázol, aki a bizánci keresztrefeszített Krisztusra emlékeztet, olyan Krisztus-alak, aki egy minden földiségtől megtisztult, kék égben lebeg. Isteni magasztosság, amely derűsen legyőzi a halált a maga halála által. Ugyanazt az anyagtalanságot sugározza. És minden súlyérzés elenyészik.

Képtelen voltam meglátogatni a Louvre-t úgy, hogy meg ne álljak néhány pillanatra pár csodálatos kincs előtt, amelyet itt őriznek. Nem engedhetek meg magamnak más magatartást, mint az őszinteséget, még ha ez azt a benyomást kelti is – egyházi szemszögből –, hogy képromboló vagyok. Aki le akarja bírni ezeket az előítéleteket, az könnyűszerrel rájöhet, hogyan is állnak valójában a dolgok. Így tehát kénytelen vagyok beismerni, hogy nem voltam elragadtatva, amikor megláttam Mona Lisát. Mosolyának rejtett háttere és ki tudja, milyen titkokat leplező tekintete megtorpan, amikor összeütközik majdnem teljes nemtörődömségemmel egy efféle kép láttán. Nem merem – Isten ments’ – kétségbevonni Leonardo mester tehetségét, nincs szándékomban sem most, sem a jövőben vitába bocsátkozni a műkritikusokkal, nem akarom bemocskolni azokat a tiszta gondolatokat, amelyek megfogamzanak e festményt csodálók lelkében, csupán gyónok: annyira különböző szinteken mozgunk a valóságban csakúgy, mint a képzeletbeli világegyetemben! Csak ennyit mondhatok most Giocondáról, és majdnem az összes európai mester több nagyon híres festményéről. Az ezerkétszázas és ezerháromszázas szomorúság mellett ez a naturalista lavina sajnos – vagy szerencsére – érintetlenül hagyott. Hol vannak itt az ikonfestő művészet titokzatos fényének nyomai? Hol van a képbe foglalt láthatatlan? Bocsássanak meg, de nem vagyok képes felfedezni. Csupa játék, könnyelmű csodálat, pietizmus, ledérség. És nem vagyok híve sem a pajkosságnak egy ilyen „komoly” világban, sem a könnyelműségnek ott, ahol emberek halnak meg és szenvednek, sem a pietizmusnak, amikor kóstoltam az ikon misztikus realizmusából, sem a ledérségnek, amikor minden fontos.

Mégsem akarom e szerény sorok olvasóját mord gondolattal és keserű szájízzel hagyni a világ e nagy múzeumának mégoly futó áttekintése után. Hozzáfűzöm tehát a nosztalgiát is, amelyet megéreztem a görög-római ókor szép és szomorú szobrai közelében. Az összes közül – talán azért is, mert egész utam a fények városa felé repülés jegyében telt – kiválik a Szamothrakei Niké szobra és repülni kezd most is, amikor írok, és álmodozom azokról a csodákról, és elkezd repülni a szellem magasságai felé. Miféle láthatatlan vitorlás vezet el – nem evilági kikötőbe, hanem szellemi révbe! Az élet vitorlása. Bármelyikünk életéé. Az én életemé is. És talán ha Malraux bőrében lennék, az ő lábainál, a „folyékony sírboltban”, amelyet mesteri lendülete alatt sejtek, ott pihennék meg. És azért, mert az ő röpte – annak dacára, hogy a szép istenek világa letűnt, annak ellenére, hogy ma már nem tűnnek fel istenségek, szörny-istenek – mégis repülés marad, ámbár túl a lenyugvás után, mégis felkel egy új, valódi világban, ahol a szárnyak egyenesen a célba röpítenek, az őskezdet felé, Ahhoz, Aki mindent túlcsorduló szépségből teremtett. És nemességből: szomorú, várakozással teli szépségből.

Igaz az is, hogy Aphrodité körvonalainak tökéletessége, Marcus Aurelius, a filozófus császár soha el nem múló nemessége vagy a bithüniai Antinous komor szépsége – amely méltóságteljesen száll fel az örökkévalóságba a császári kultusz főpapi ornátusának redőiből, derűsen és márványszerűen, a naplemente fehér-vöröses fényében –, az ókori világ mind e tisztasága annyira elbűvöltek azzal, amit (nem mint esztéta, hanem mint csodáló) a maguk meleg várakozásának neveznék! Minek és – ismétlem – kinek a várakozása ez? Az igazi szépségé. Saját szépségének forrásáé. Azé a szépségé, amely tartósabb, mint a kő, amelyet a tenger sója és semmiféle sav szét nem porlaszthat. Amely már a világ kezdete előtt létezett, amely a világot teremtette. Azt, amelyet megpillantottam a Baouit monostor Menász atyát ábrázoló ikonján Krisztus szeméből, azokból a felém s az emberiség felé, az egész világ felé tágra nyitott szemekből. Az ő szeretetteljes pillantása, amely Feléje irányít, Aki irántunk érzett végtelen szeretetből keresztre feszíttette magát, egyszer s mindenkorra megfeszítve és lebírva a halált, és meghíván mindnyájunkat, hogy felmagasztaljon őbenne – megistenült emberi természetében – abba a dicsőségbe, amely az övé volt az Atyánál a világ teremtése előtt.

Íme, hogy vált párizsi utam a szépség, a meg nem sejtett keresésévé! De eljött a pillanat, hogy megkérdezzem magamtól: nem volt-e eddigi életem a maga egész „bonyolódásában” egyféle szépségkeresés, az örök szépség kutatása? S vajon mindegyikünk élete, külön-külön, nem a szépség utáni kitartó kutatás története-e? És sajnos sokszor valóban mást találunk. Hamisítványt. Még az is megesik, hogy a sárba ragadunk. Mégis, milyen fájdalmasan kiált fel bennünk a lélek, megkísérelve, hogy újra felgyújtsa bennünk a sóvárgást az után a szépséggel teljes Valaki más után, Aki vonz, de mi ellenállunk neki, ő folytatja a hívást, mint aki előhozott minket a nemlétből, pontosan azért, hogy megcsodálhassuk szépségét, hogy eltöltsön minket vele, hogy ragyogóvá váltson minket a maga szépségében, örök isteni elragadtatásban, a szépség folytonos növekedésében! Az Alexis avagy a hiábavaló vívódásról szóló értekezés című munkájában Marguerite Yourcenar elmondja, hogy a főhős – miután megtalálta a szépséget – otthagyja szerető és nagyon is megértő feleségét, Monique-ot, hátrahagyván egy hosszú levelet, voltaképpen egy „értekezést”, amely maga a könyv. Azt hiszem, ez a szépség cselekvési módja. De – elsősorban! – az isteni Szépségé. Amikor Isten szépsége elkezd vonzani, elhagysz mindent, hogy kövesd őt, hogy rohanj keresésére. Legtöbbször rá sem érsz levelet hagyni szeretteid számára. És ez azért van így, mert képtelen vagy elmagyarázni, amit érzel. Máskülönben csak a szenteket ihleti meg a Lélek akként, hogy ezt megtegyék. De nem azért, hogy valamennyire is megokolják elfutásukat, a világból való elmenekülésüket, hanem azért, hogy mások, akik a szép pusztaság szerelmesei lettek – ahogy a szerzetesi ének mondja: –, lámpásokat kapjanak és világítótornyokat találjanak botorkálásukhoz, a Szépség keresésének sötét és rögös útján, amely Szépség, miután találkoztál vele, újra eltűnik szemed elől, megsebez és újra hív megtalálására. És elindulsz egy kevéssé megvilágított úton, olykor vaksötéten át, sóvárogva azután, akit elvesztettél. És ha sebesen szaladsz, ha követed a sötétségben a lámpások, a távoli parti világítótornyok pislákolását, egészen utazásod végéig, találkozol a Szépséggel, és nem veszted el többé szemed elől. Odafönn, a magaslatok megritkult levegőjében te is csillogni fogsz a Szépségben, amelynek sápadt arcmását láthatjuk itt a földön. Én is láttam Párizsban egy fénysávját. És nem csak azt. De arrafelé indultam el, hogy nyomára akadjak, mert kincset kerestem. Hogy mit találtam és hogyan jöttem vissza, megsejtheted, kedves olvasó, e sorok mögött.

Ha utam felcsigázta kíváncsiságodat, és ha anyagi lehetőségeid nem engedik meg, hogy Párizsba utazz, elárulom neked, hogy Párizs benned van. Igen, Párizs: a te személyes Párizsod. Olvasmányaid és kereső készséged emel épületet épület után, sugárutat sugárút után, hogy azután fényeket helyezz el közöttük. És bármelyik nagyváros ugyanott van: benned. Egyetlen képességre van csak szükséged: arra, hogy álmodni tudj. Itt már minden tőled függ. Befejezésül ezt mondom tehát: álmodj, ne állj meg! Alakítsd ki álmaidat! És ne felejtsd el: keresd tántoríthatatlanul a Szépséget. Meg fogod találni.

Ioan-Vasile Botiza fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

A miskolci magyar görögkeleti egyházművészeti múzeum

A Kárpát-medence egyháztörténetének kevésbé ismert fejezete a magyar görögkeleti egyház múltja. A magyar ortodoxoknak jelenleg már csak Magyarországon vannak működő parókiáik, többségükben az újonnan alakult budapesti egyházmegye keretében (2000), egyesek viszont a bécsi metropolia joghatóságát igénylik. Híveinek zömét a 17-18. században bevándorolt, majd elmagyarosodott görögök leszármazottai alkotják. Kultúrájukban ötvöződnek a magukkal hozott bizánci-balkáni elemek a magyar környezet elemeivel.

E kulturális teljesítmény iránti tisztelet sugallta Miskolcon 1986-ban megnyitott múzeum létrehozását az egyházközség egykori iskolájának épületében (Deák tér 7).

A látogatót egy folyosón keresztül beocsátják be, amely a görögkeletiek sorsának és történetének alakulását dokumentálja az évszázadok során. A múzeum megalkotói itt mutatják be az 1805-ben kapuit megnyitó iskola képes és tárgyi relikviáit, beleértve az épületét, amely Janovics Ferenc helybeli kereskedő adománya volt az egyház számára. Kedves emlék – egyebek mellett – az iskola csengője és egy görög ábécéskönyv. Több dokumentum jelzi a híres Zaviras irodalmi munkálkodását, mások Theodoros Steriady, illetve Kallona Ignác és Gábor munkásságát mutatják be (a 18. század végén és a 19. elején). Külön figyelmet érdemel az 1861-ben Nagyváradon megjelent első magyar nyelvű görögkeleti imakönyv.

Az első terem egy hagyományos kápolna eredeti berendezését mutatja be, kezdve az oltártól. A keleti szertartás szabályai szerint a miseáldozatot az antemiszionon kell bemutatni, általában selyem- vagy vászonkendőn, amelybe bibliai jelenetet vagy szentet ábrázoló képeket vagy feliratokat nyomtattak, megjegyezve, hogy ez a joghatóságilag fölérendelt püspök adománya.

A második termet az ötvösművészet remekei uralják, részben bizánci-balkáni, részben pest-budai mesterek munkái. Figyelemre méltó egy 1721-ből származó oltárkollekció, amely Moscopolisban készült, és ebben látható egy kehelytartó, oltárkereszt és püspöki hármas gyertyatartó. A feszületek és a gyertyatartók sokasága a 18-19. századból valók.

A görögkeleti egyetemes egyházművészet egyik jellemzője a puszpángból faragott kereszt, amelynek ágai bibliai jeleneteket mutatnak be mesteri finomsággal és pontossággal. A gyűjteményben található több athoszi, illetve szentföldi példány zarándokok útján került egyes templomok birtokába, miután ezüstfoglalatba helyezték őket.

A szertartásoknál használatos öltözék több darabját is kiállították. Említésre méltó egy zománcberakásos öv a 17. századi Erdélyből. A hímzett textíliák is helyet kaptak a kiállításon. Feltűnik a konstantinápolyi Szuszana lánynevelő intézetben készült takaróegyüttes, amelynek darabjait fémszállal hímezték ki. Végül megemlítjük a pazar kötésű evangeliárionokat, amelyek Velencében készültek (1690, 1750, 1810).

A harmadik termet az ikonok sokasága uralja: görög, szerb, orosz és magyarországi mesterek művei. Ezek között megemlíthetjük a híres Gruntovics néhány képét, elsősorban is a Krisztus Pantokrátort (1760). A macedo-románnak tartott Iovan Grabovan is szerepel a kiállításon „Szentháromság”-ikonjával (1770), amelyben az ikonografikus elemek sokaságát vonultatja fel pompázatos gazdagságban. Látható itt a híres bánsági Bezdin kolostor „Theotokosz-” (Istenanya-) képének másolata is. De különösen is felkeltheti figyelmünket egy 1757-ből származó ikon, amely az angyalok kilenc rendjét ábrázolja.

A látogatókat szertettel hívják a szomszédos monumentális templom megtekintésére, amelyet 1785 és 1791 között emeltek. A templom legnagyobb ékessége a 16 m magas és 87 ikont tartalmazó barokk ikonosztázion, festményeinek többsége Kuchelmeister bécsi festő műve. Vele dolgozott Jankovics Miklós egri fametsző is.

A látogatás végén elgondolkodhatunk: a művészi élményen túlmenően számunkra is világossá válhat, hogy mindannak, amit láthatunk, végső forrása és legszentebb célja, alapgondolata és feladata ugyana, ami a nyugati keresztény művészeté. Lényegében ugyanazt hisszük, csak kissé másként fogalmazzuk meg.

G. J.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

A szerző a Compass Direct News Service hírügynökség ázsiai irodavezetője. Írása a keresztény kiadók nemzetközi lapjában, az Interlitben, 2001 februárjában jelent meg, s célja, hogy a távolkeleti ország sorsa vonatkozásában a remény perspektíváját vázolja.

Alex Buchan

Vallás és vallásos irodalom Észak-Koreában

Az észak-koreai egyházról három dolog közismert: 1. nagyon kicsiny, 2. földalatti és 3. mindenkori elöljárói folyamatosan a vértanúsággal néznek szembe, gyakoriak a kivégzések. Nem túl sok ”tudnivaló”...

A mai Észak-Korea területén a keresztény egyház valamikor számottevő volt, 400 000 hívőt számlált a koreai háború előtt, de aztán – az ötvenes évek közepén – ezeket nagy vehemenciával irtani kezdték, sok keresztény menekült akkor délre az üldözés elől. Azt az alaposságot, amellyel a keresztényeket abban az időben felkutatták és irtották, a nép emlékezete hűségesen őrzi.

Valószínűleg kevés keresztény élte túl az üldözést. Egy menekült elmesélte, hogyan tanítottak nekik egy „játékot” az iskolában, amely abból állt, hogy egy bizonyos könyvet kellett otthon megkeresniük, amely minden valószínűség szerint valahol a házban lehet elrejtve. A tanúskodó menekült 1958 egyik délelőttjén meg is látta az édesanyját, amint egy könyvecskét próbál elrejteni az ágy matraca alá. A kislány, amint módja volt rá, elővette a könyvecskét – amely természetesen az Újszövetség volt. Elvitte a tanítónőnek, aki megdicsérte és egy nagy csillagot is adott neki. Aznap este a kislányt új családba „küldték”. Sohasem látta többé a szüleit.

Nincs megbízható statisztika arról, mára hány keresztény maradt Észak-Koreában. Elsődleges forrást azok az idős emberek jelenthetnek, akik átjárnak a határon Kínába kereskedni, és azok a menekültek, akik az éhínség elől indulnak a világba. De ezek közül is kevesen keresztények. Elmondásuk szerint már csak alig néhány keresztény gyülekezet van az ország nyugati részén. Mind „házi egyházak”, földalattiak, családi alapon szerveződnek, és semmilyen írott anyaggal nem rendelkeznek. Nem is vágynak rá, mivel veszélyes volna Bibliát rejtegetniük.

Létezik egy hivatalos koreai egyház, a Koreai Keresztény Föderáció, amelynek állítólag 100 000 tagja van. Ez rendelkezik Bibliákkal, vannak épületei, lelkészei, és – amikor külföldiek kifejezetten kérik – vasárnapi istentiszteleteket is tartanak. Egy nyugati látogató egyszer elhatározta, hogy templomba menne. Ez éppen húsvét vasárnap történt. A templom azonban zárva volt. Egész délelőtt várt, de nem tartottak istentiszteletet. Amikor az idegenvezetőnek elpanaszolta, mi történt, az így válaszolt: „Ha mondta volna, mit óhajt, elrendezhettük volna.”

Hónapról hónapra érkeznek kivégzésekről szóló jelentések. A legutóbbi valóban ellenőrizhető jelentés szerint 2000 áprilisában hét 15 és 58 év közötti keresztény férfit végeztek ki. Az Egyesült Államok külügyminisztériumába érkezett jelentések szerint további 23 keresztényt végeztek ki az elmúlt évben – bár ezt nem erősítették meg. Mások azt állítják, egyedül a tavaly több mint ezer kereszténnyel végeztek.

Valamiféle vallásos-irodalmi munka mégis folyik Észak-Koreában. Az éhínség leküzdésére irányuló segélyeket gyakran Újszövetségek kísérik, főleg a Kína északi részében működő dél-koreai misszióktól. Van némi kapcsolat a Korea északi részében található házi egyházakkal, és ezen az úton érkezik az országba vallásos irodalom. Ugyanakkor – mivel a jelenlegi vezető, Kim Dzsong Il megkísérli a gazdaságot javítani – lehetőség lesz diplomáciai úton vallásos irodalmat az országba juttatni. Ám Észak-Koreában leginkább az elosztás a gond. Hogyan lehet biztosítani, hogy a vallásos irodalom azokhoz jusson el, akik leginkább rászorulnak? A maradék egyház megerősítésre szorul. A nem-keresztények pedig valósággal szomjazzák Istent.

Az országban harminc éven keresztül egyetlen vallás létezett: a kim-il-szungizmus. 1994-ben bekövetkezett halála előtt Kim Il Szung azt állította magáról, hogy valóságos istenség. Azt mondták, egyszerre több helyen is jelen tud lenni és fénysebességgel közlekedik. Azt állította, a koreai népnek elhozta az örök életet. Mégis úgy halt meg, mint egy „közönséges” halandó: szívinfarktus végzett vele. Most, hogy „istenük” halott, talán az észak-koreaiak elkezdik az igaz Istent keresni.

Ha Észak-Koreát Kínához hasonlítjuk, Kínában Mao nagyon a Kiméhez hasonló vallást alapított. Mao halála a népet lesújtotta ugyan, mégis folytatták az igazságkeresést. Külföldi evangelizátorok szűk három évvel Mao halála után alig hittek a szemüknek, annyian fordultak Jézus felé. „Egész életünkben arra tanított minket Mao, hogy keressük Istent”, mondták a hívők. „Azt gondoltuk, Mao az isten, de az istenek nem halnak meg. Most Istent Jézusban látjuk!” Néhányan az evangelizátorok közül Maót afféle pre-evangelizátornak tekintik, akit Isten felhasznált a hatalmas kínai ébredés előkészítésében.

Az észak-koreai kiadóknak ugrásra készen kell állniuk, hogy betörjenek a piacra, mihelyt Isten lehetővé teszi nekik. A hívők addig is imádkozhatnak az országhatárok megnyílásáért. Ha Észak-Korea Kína példáját követi, nemsokára nagyon nagy lesz az igény a vallásos irodalomra.

Bodó Márta fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Hegedűs Enikő

A Szent tere (3)

A II. vatikáni zsinat tanítása a szakrális művészetről

A 20. századi kereszténység életében döntő fontosságú II. vatikáni zsinat (1962-1965) az egyházkép, a katolicitás újraértelmezésével és a mai társadalom felé fordulásával gyökeres reformokat eredményezett. A zsinat a súlypontot a kereszténység lényegére helyezte: az önmagát kinyilatkoztató, emberszerető Isten üdvözítő tettére. Az egyház ennek az isteni műnek a részese és továbbvivője, „Krisztusban mintegy szakramentuma, vagyis jele és eszköze az Istennel való bensőséges egyesülésnek és az egész emberiség egységének” (Lumen gentium 1). A zsinat azt a célt tűzte maga elé, „hogy a krisztusi életet a hívőkben egyre jobban elmélyíti, az egyházi élet változásnak alávetett formáit jobban korszerűsíti, valamennyi Krisztusban hívő egységét elősegíti, és minden meghívottnak megkönnyíti a hazatalálást az anyaszentegyház közösségébe” (Sacrosanctum Concilium, SC 1).

A zsinat előtti korszak liturgikus mozgalmai által, a liturgia megújítását és ápolását szorgalmazó liturgikus reform révén kezdte el azt a folyamatot, amelynek eredményeképpen az 1963. december 4-én közétett Sacrosanctum Concilium, a szent liturgiáról szóló konstitució megszületett.

A zsinati tanítás a liturgia lényegére irányítja a figyelmet: Krisztus üdvhozó halálának és feltámadásának eseményére és az egyház kegyelemközvetítő mivoltára. Az élő Krisztus valóságos jelenléte és működése különösképpen a liturgiában tapasztalható meg. Jelen van az Igében, az egybegyűlt hívőközösségben, a misét bemutató, szentségeket kiszolgáltató papban, és kiváltképpen jelen van az oltáriszentségben.

A hívő közösségnek a középpontja az eukarisztia együttes ünneplése – ahogyan a Presbyterorum Ordinis, a papi szolgálatról és életről szóló zsinati határozat kiemeli. Felhívja a figyelmet arra, hogy az eukarisztia ünneplésének és őrzésének helye, az imádság helye „legyen szép, áhítatra hangoló és alkalmas a szent cselekmények végzésére” (PO 5). A megfelelő szakrális tér és művészi alkotások a keresztény közösség számára olyan légkört biztosítanak, amely az istendicséretet mélyíti.

Fontos, hogy az istentisztelethez tartozó tárgyak méltók legyenek az istendicsérethez, jelezzék és tükrözzék a természetfeletti élet valóságát és megsejthető szépségét. Feleljenek meg a hitnek, a vallásosságnak és a vallás áthagyományozott elveinek, legyenek alkalmasak a szakrális használatra és emeljék az istentisztelet fényét (v.ö. SC 122).

A konstitúció elismeri minden korszaknak a sajátos kifejeződési formáját, és egyik művészettörténeti stílust sem tekinti kizárólagosan mértékadónak. Elismeri az évszázadok során létrehozott művészi alkotások értékét, és buzdít arra, hogy a művészi kifejezés formái alkalmazkodjanak az adott nép, földrész jellegzetes adottságaihoz és a különböző rítusok igényeihez (SC 123). A Gaudium et Spes, az egyház és a mai világ viszonyáról szóló konstitúció is ezt erősíti meg: „Az egyház nincs hozzákötve kizárólagosan és elválaszthatatlanul egyetlen (...) ősi vagy új szokáshoz sem, minthogy minden kor és minden földrész valamennyi népéhez szól küldetése” (GS 58). A zsinat kifejezi, hogy „az egyháznak el kell ismernie az új művészeti irányokat is. (...) A szent helyen is találjanak otthonukra, ha méltó kifejezésmódjukkal és a liturgia követelményeinek megfelelően Istenhez emelik a lelkeket. Egy műalkotás többet mondhat Istenről, mint sok elvont ismeret, világosabbá teheti az értelem számára az evangéliumi tanítást, és azt úgy képes bemutatni, mint ami hozzátartozik az élethez” (GS 62).

A művészet új formái iránti nyitottság viszont nem mindig könnyű feladat. A zsinat olyan korban született, amikor maga a művészet is önazonosságát kereső, válságos időszakot élt át, és ma sem tudni, milyen irányba tart. A hangsúlyosan gazdasági, technikai és tudományos orientációjú földi valóságban társadalmi szinten nemcsak a vallás, hanem a művészet is háttérbe szorul. A korábbi társadalmi és kulturális struktúrák gyökeres változása a különböző értékrendek és kultúrák pluralizmusát eredményezte. A művészet autonómiáját is el kell ismerni.

„A mi korunkban is biztosítani kell az egyházban minden nép és földrész művészeti szabadságát – csak szolgálják megfelelő tisztelettel és kellő megbecsüléssel az Isten házát és a szent szertartásokat...” (SC 123) Viszont távol kell tartani a templomoktól és a szent helyektől „a hittel és a keresztény érzülettel ellenkező műalkotásokat, és azokat is, amelyek művészi szempontból nem kielégítőek, silányságok vagy csak utánzatok.” A megrendelőt ne a hivalkodás vezesse, hanem a nemes egyszerűségre törekedjék. A templomok tervezésénél a legfőbb szempont, „hogy azok alkalmasak legyenek a liturgikus cselekményekre, és tegyék lehetővé a hívek tevékeny részvételét” (SC 124).

A műalkotások megítélésére az egyháznak fontos olyan bizottságokat felállítania, amelyeknek az egyház tanítását hűen követő tagjai szakmailag is megfelelő szempontok szerint tudják értékelni, elfogadni vagy elutasítani az egyházi szolgálatra – kivált a liturgia végzésére vagy keretéül – szánt művészi alkotásokat.

A zsinat előírja a templomépítésre és templomi felszerelésekre vonatkozó régebbi előírások és meglevő alkotások felülvizsgálatát is, és amennyiben szükséges, a megváltoztatásukat kéri, a zsinat szellemében megújított liturgiának megfelelően.

A püspökök feladata, hogy gondjuk legyen a művészek képzésére, bevezetésére a szent művészet és a liturgia szellemébe, és ösztönözzék őket arra, hogy tehetségükkel, munkájukkal Isten dicsőségét és a hívők lelki épülését, Istenhez való segítését szolgálják. Ajánlatos, hogy „ahol jónak látszik, iskolákat vagy akadémiákat alapítsanak, amelyekben a szakrális művészet számára művészeket képeznek ki” (SC 127).

A papképzés részét kell képeznie a művészi nevelésnek, „a szakrális művészetek történetéről és azok fejlődéséről, valamint azokról az egészséges alapelvekről, amelyekhez a szakrális műalkotásoknak igazodniuk kell” (SC 129). E művészeti képzés adhat alapot arra, hogy a leendő papok megtanulják megbecsülni és megőrizni az egyház művészeti emlékeit, és megfelelő tanácsokkal tudják ellátni az alkotókat.

Újítás és hagyományőrzés

A zsinat utáni években a liturgikus reformnak megfelelő szakrális tér kialakítása képezte az elsőrendű művészi feladatot – ami elsősorban a korábbi templombelsők átalakítását jelentette. A megújított liturgia központi eseményének, az eukarisztikus ünneplésnek helye, az oltár is kiemelkedő szerepet nyert. A liturgia ünneplésének hangsúlyozott közösségi vonatkozása a hívekkel „szembeforduló” oltár kialakítását eredményezte.

A liturgikus reform szükségessé tette a kortárs művészetek felé fordulást, hiszen csak ezek segítségével vált lehetségessé az újítás.

A zsinat utáni időszakban számos kezdeményezés született, amelynek eredménye nagyon sokszínű képet mutat. „A sürgetett és gyorsan végrehajtott átalakulás nem hozhatott minden szempontból kielégítő megoldásokat, mégis utat mutatott, amely majd a következő nemzedékben célhoz ér és létrehoz kiérett formákat...”1

Az új templomok és templomi berendezések esetében kérdés, vajon a műalkotás hogyan tud beépülni az egyház liturgiájába anélkül, hogy sértené a művészet öntörvényűségét. A zsinat óta eltelt időszak alkotásai azt mutatják, hogy a liturgia és az építészet közötti kapcsolat létre tudott jönni, viszont nehezebben tud megvalósulni a festészet és a szobrászat vonatkozásában.

A megépített új tereket sokszor a közelmúltból átöröklött „vallásos” giccsekkel rakták tele, amelyekkel nagyonis visszatetsző hatást keltenek. „A cél nem szentesíti az eszközt” alapelve vonatkozik a keresztény tartalmak továbbadásának formáira. „Silány, értéktelen, nem tiszta eszközök megengedhetetlenek. Nagyobb igényességet csak nagyobb tudatosság eredményezhet. A nagyobb tudatosság pedig a fogalmak tisztázása után valósulhat meg.”2 A hamisítvány nem méltó Isten dicséretéhez. A kor által felkínált lehetőségek közül csak azok alkalmazhatók, amelyek a kortársak előtt is nemesek, tartósak és a szent célra alkalmasak.

Az épületnek igazodnia kell az adott hely sajátosságaihoz és igényeihez. Kérdésként merül fel, hogy a keresztény liturgia sajátos, megkülönböztetett épületet kíván-e, és az hogyan illeszkedik a modern város összképébe. A régi templomok egykor harmonikusan beilleszkedtek a tájba, és a település szerkezetének szerves részét képezték – legtöbbször a központot. Ma azt láthatjuk, hogy az új templom helye a kortárs városképben nehezebben alakítható ki, mint a régebbi korokban. Valószínűleg összekapcsolható ez a kor igényeinek változásával, és az egyház társadalmi – a korábbi időkhöz viszonyítva perem felé szorult – helyzetével is.

A korábbi szakrális terek átalakítása, ugyanakkor a múlt értékeinek megőrzése sok esetben az új templomok építésénél nagyobb kihívást jelent.

A templomok, a keresztény hagyomány leglátványosabb kifejezői az emberiség kulturális örökségének jelentős részét képezik. Ezért szükséges a nyilvántartásuk, felmérésük és védelmük. Az egyházi kulturális javak védelme az egyházak mellett az államnak is kötelessége. Karbantartásuk és szükséges felújításuk, helyreállításuk képzett szakemberek feladata. A lelkipásztoroknak fontos erre különösen odafigyelniük, hogy a gondozásukra bízott műemlékeket, műkincseket el ne tékozolják.

A történeti örökséget meg kell ismerni, s értékeit megőrizve tovább kell adni a jövő nemzedéknek.3 Az egyház számára ez az evangelizáció eszköze lehet, amennyiben fel tudja tárni a ma emberének (közöttük akár a templomokat csupán művészi látványosságuk miatt felkereső turistáknak) a művészi alkotások igazi indítékát és célját, az ember Isten felé fordulását.

Kitekintés

Mitől templom a templom? A keresztény templom csak akkor őrizheti meg önazonosságát, ha a két évezredes hagyományához hűen továbbra is az egyház-szimbolika hordozója és az ember, illetve a közösség Isten felé való megnyílásának a tere.

A templom nem lehet pusztán gyakorlati szempontú építkezés célja és terméke. A liturgia számára biztosított gyakorlati funkcióján túl arra hivatott, hogy a keresztény lelkiség hordozója legyen.

Milyen legyen a ma és a holnap temploma? Korunk emberének közösség utáni ínségéből fakad a bensőséges légkört elősegítő terek igénye. Ezért manapság az egyház közösségi jellegét hangsúlyozó ún. közösségi házak építése került előtérbe. A plébániák közösségi házai egyszerre több funkciót is betöltenek. A liturgikus ünneplés terét is használhatják más rendezvényekre. Az épületegyütteshez általában kisebb kápolna is tartozik, az Oltáriszentség őrzésének és az imának, az összeszedettségnek a helye. Az első századok „ház-templomait” idéző megoldás a hívek számára a közösséghez való tartozást erősíti. Lényeges azonban, hogy a ma épült terek az Istennel való találkozáshoz is hozzásegítsenek.

A holnap temploma számára pedig lényeges megtalálni azokat a formákat, amelyek által a világ felé is a keresztény üzenet hordozója lehet.

Az új kifejezésmódok kiválasztásához kulturális nevelés is szükséges (egyház- és művelődéstörténet, esztétika, művészettörténet), hogy az egyházi közösség nyitottá váljon a kultúra befogadására, és kialakíthassa az önértelmezésével összefüggő helyes értékítéletet.

Az egyház temploma jel kell hogy legyen, „annak jele, hogy az egyház nemcsak bebocsátást kér az emberek közé, s nem erőlködik riadtan, hogy valamitől el ne maradjon, hanem együtt él az emberiséggel, adni akar és tud is adni valamit, amitől mindenki gazdagabb lesz.”4

Jegyzetek

1 Szigeti Kilián, A magyarországi római szertartású liturgia vázlatos története. In: Várnagy A., Liturgika. Abaliget 1993. 507.

2 Korzenszky Richárd, Vallás és kultúra, In: Cs. Varga István (szerk.), Szent művészet. Budapest 1994. 84.

3 ’A műemlékvédelem mint az állam és az egyház feladata’ témában tanácskozott a Német Püspöki Konferencia Titkársága és Az Egyház Kulturális Javainak Pápai Bizottsága a Como-tó menti Villa Vigoniban, 1994. február 27-28. és március 1-jén. Állásfoglalásuk, a ‘Villa Vigoni Charta’ tizenkét pontban fogalmazza meg az egyházi javak védelmének legfontosabb szempontjait. V.ö. Keresztény Szó, XI. évfolyam. 2. szám. 2000 február. 13. old.

4 Jelenits István, A szakrális tér esztétikájához. In: uő., Kinyilatkoztatás és emberi szó. Budapest 1999. 305.

A témához kapcsolódó válogatott magyar nyelvű irodalomjegyzék

A katolikus egyház katekizmusa. Budapest 1994.

B. Szűcs Margit, Reneszánsz. Budapest 1985.

Beke László, Műalkotások elemzése a gimnázium I-III. osztálya számára. Budapest 1988.

Bellinger, Gerhard J., Nagy valláskalauz. Budapest 1986.

Borras, Lluisa – Serrano, Dolores, A korai középkor. Budapest 1995.

Conti, Flavio, Dióhéjban az egyiptomi művészetről. Budapest 1989.

Conti, Flavio, Dióhéjban a görög művészetrő., Budapest 1989.

Conti, Flavio, Dióhéjban a román kor művészetéről. Budapest 1989.

Conti, Flavio, Dióhéjban a reneszánsz művészetről. Budapest 1990.

Cs. Varga István (szerk.), Szent művészet. Budapest 1994.

Cserháti József – Fábián Árpád (szerk.). A II. vatikáni zsinat tanítása. Budapest 1986.

Dankó László (szerk.), „Ex invisibilibus visibila…”. Budapest 1993.

Duby, Georges, A katedrálisok kora – Művészet és társadalom 980-1420. Budapest 1984.

Eliade, Mircea, A szent és a profán. Budapest 1996.

Gerő László: Magyar műemléki ABC. Budapest 1984.

Gombrich, E.H., A művészet története. Budapest 1974.

Gozzoli, Maria Christina, Dióhéjban a gótikus művészetről. Budapest 1990.

Haag, Herbert, Bibliai lexikon. Budapest 1989.

Hajnóczi Gyula, Klasszikus kultúrák. Budapest 1991.

Harpur, James, Megszentelt tájakon. Budapest 1998.

Jantzen, Hans, Francia gótikus székesegyházak. Budapest 1989.

Jelenits István, A szakrális tér esztétikájához. In: uő. Kinyilatkoztatás és emberi szó. Budapest1999, 289-305.

John testvér, Taizé, Zarándok Isten. Szeged 1995.

Jungmann, Josef A., A szentmise. Eisenstadt 1977.

Kádár Zoltán – Németh György – Tompos Erzsébet, A Hagia Szophia. Budapest 1987.

Káldi Gyula, Szellemi és tárgyi örökségünk együtthatása. In: Keresztény Szó, 2000 február.

Kirschbaum, Engelbert, Apostolfejedelmek sírjai. Budapest 1987.

Kőszegi Lajos – Várhegyi Miklós, Barokk és Maulbertsch. Veszprém 1992.

Le Corbusier, Új építészet felé. Budapest 1981.

Lustiger, Jean-Marie, Értetek és mindenkiért..., Pannonhalma 1997.

Marosi Ernő (szerk.), A középkori művészet világa. Budapest 1969.

Marosi Ernő, A középkor művészete I-II. Budapest 1996.

Medvigy Mihály, Rómát látni... Budapest 1996.

Medvigy Mihály, A vatikáni Péter-bazilikák életrajza. Budapest 1998.

Nanovfszky György, Kereszténység – katolicizmus – ortodoxia. Budapest 1996.

Nemeshegyi Péter, „Ezt tegyétek az én emlékezetemre...”. Szeged 1994.

Nemeshegyi Péter, Mit mond nekünk a II. vatikáni zsinat? Kecskemét 1996.

Panofsky, Erwin, Gótikus építészet és skolasztikus gondolkodás. Budapest 1986.

Péteri Pál, Róma templomai. Kaposvár 1997.

Pogány Frigyes, Itália építészete I-II. Budapest 1973-1975.

Ronchi, Sergio, A protestantizmus. Budapest 1991.

Schaffer, Francis A., Művészet és Biblia. Budapest 1999.

Schneider, Theodor (szerk.), A dogmatika kézikönyve I-II. Budapest 1997.

Sigal, Pierre André, Isten vándorai. Budapest 1989.

Söveges Dávid, Fejezetek a lelkiség történetéből. Pannonhalma 1993.

Szabó Éva (szerk.), Képek és jelképek. Budapest 1988.

Szántó Konrád, A katolikus egyház története I-II. Budapest 1984.

Szentkirályi Zoltán, Az építészet világtörténete I-II. Budapest 1980.

Szentkirályi Zoltán, Barokk. Budapest 1986.

Szentkirályi Zoltán – Détshy Mihály, Az építészet rövid története. Budapest 1994.

Tompos Erzsébet, A bizánci és az iszlám építészet. Budapest 1989.

Tóth K. János, Római virágszedés. Bécs 1988.

Vanyó László, ARS SACRA – ARS LITURGICA a 20. Században. Budapest 1994.

Vanyó László, Az ókeresztény művészet szimbólumai. Budapest 1988.

Vanyó László, Katekézis, költészet és ikonográfia a 4. Században. Budapest 1995.

Várnagy Antal, Liturgika. Abaliget 1993.

Verbényi István – Arató Miklós Orbán (szerk.), Liturgikus lexikon. Budapest 1989.

Wellner István, Kalauz Európa vallási műemlékeinek megtekintéséhez. Budapest 1990.

Wittkower, Rudolf, A humanizmus korának építészeti elvei. Budapest 1986.

Zarnecki, George, Kolostorok, szerzetesek, barátok. Budapest 1986.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

“Az emberi élet szent, mert kezdeteitől fogva Isten teremtő cselekedetét hordozza és örökre különleges kapcsolatban marad Teremtőjével, mint egyetlen céljával. Egyedül Isten az élet ura annak kezdetétől egészen a végéig: senki és semmilyen körülmények között nem tulajdoníthatja magának a jogot, hogy közvetlenül ártatlan életet pusztítson el.” (A katolikus egyház katekizmusa 2258.)

Jakab Gábor

Ne ölj! – védd az életet!

A “ne ölj!” parancsolat az Istentől ajándékba kapott emberi életet védi. A nyelvtanilag jól ismert tiltó mondatot felszólító formában és ugyanolyan röviden így fogalmazhatjuk meg: Védd az életet! Aligha van a tíz között ennél magától értetődőbb parancsolat. Lényege ez: senki emberfia nem veheti el büntetlenül egy másik ember életét. Az indoklás egyszerű: az élet forrása, ajándékozója és egyedüli ura Isten. Még a leggonoszabb ember is Isten gyermeke! Bármilyen gonoszságot követett is el, Isten nem megsemmisíteni, hanem megmenteni és üdvözíteni akarja a többre született embert. A parancs természetesen önmagunk életének védelmére is kötelez bennünket.

Bár fogantatása pillanatában az ember ingyenes ajándékként megkapta az életet, öntudatosan csak később dönt mellette vagy ellene. Bizonyításra nem szoruló tény, hogy az emberek elsöprő többsége tengernyi nyomorúság ellenére is elfogadja az életet, és boldog azért, hogy élhet. Mindenképpen jobb lenni, mint nem lenni! De tény az is, hogy igen sokan csak kényszerű kompromisszumot kötnek vele, hiszen tartalmát tekintve az élet egy önmagunkkal, másokkal és körülményeinkkel folytatott szünet nélküli harc. Jób ezt így fogalmazta meg: “...(katona)szolgálat az ember sorsa a földön,... csalódással teli hónapok jutottak részemül, keserves éjeket adtak osztályrészül. Már amikor lefekszem, kérdezem: »mikor virrad«? És mihelyt fölkelek: »Mikor lesz már este?«” (Jób 7,1-3) Ezt a küzdelmet azonban a hívő ember gyáva megfutamodássá sohasem fokozhatja le. Nem tartozhat azok közé, akik ijedtükben dezertálnak, vagy akik visszautasítják az ajándékul felkínált életet.

A kétezer éves újszövetségi üdvtörténet során az a tény különösen is “fölértékelte” az emberi életet, hogy Jézusban Isten magára vette emberi testünket, s ezáltal az Atya gyermekeivé és egymás valóságos testvéreivé tett minket. Egy alkalommal Jézus ki is jelentette: “Azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen" (Jn 10,10).

Természetes, hogy Istentől ajándékba kapott testi életünkre vigyáznunk kell. Elengedhetetlenül szükséges ezért a testápolás, a sport, a pihenés, betegség idején pedig az orvosi kezelés. Az itallal, dohánnyal s gyógyszerrel való visszaélés, napjainkban pedig a növekvő arányú kábítószerfogyasztás előbb-utóbb kikezdi és labilissá teszi az ember “egész”-ségét. Ijesztő állapotokról és eseményekről tudósítanak szinte naponta a különféle médiumok. Ha mi magunk és a ránk bízottak, élettársunk, gyermekeink és szüleink érdekében erőnlétünket, egészséges életmódunkat biztosítjuk, akkor nyugodtan elmondható, hogy az ötödik parancsolat megkívánta szellemben élünk.

Az “eszményi” emberi életről készített olcsó reklámoknak viszont nem szabad bedőlnünk. Nincsen “örök ifjúságunk”. Idővel mindannyian megkopunk, megöregszünk. Minden életszakaszban olyan nőknek és férfiaknak kell ezért magunkat elfogadnunk, amilyenek éppen vagyunk. Az értékek cserélődésébe bele kell törődnünk, s az előbb-utóbb törvényszerűen bekövetkező végső elmúlást – halálunkat – is békés lélekkel el kell fogadnunk. Meghitt barátság és jó emberi kapcsolatok kiépítésével életünket emberivé és elviselhetővé tehetjük.

A földi élet egyirányú folyamatával, fokozatos leromlásával, majd elmúlásával szemben a feltámadás hite ad megalapozott reményt a keresztény embernek. Pál apostol írja: “nem veszítjük el bátorságunkat, mert bár a külső ember romlásnak indult, a belső napról napra megújul” (2Kor 4,16). A rafináltan reklámozott “örök ifjúság” önámításából a keresztény ember levonhatja azt a fontos következtetést, hogy egy pillanatig sem bálványozhatja önmaga életét. A Biblia az életet “elhervadó virághoz” (Jób 14,2, Iz 40,6) hasonlítja, amit fokozatosan kell az embernek a dolgok természetes rendje szerint visszaadnia, illetve másokért (övéiért) föláldoznia. Az élet “visszautasításának”, az arról való “lemondásnak” ez az egyetlen megengedett és törvényes útja. Utalnunk kell itt Jézus példájára, aki saját szavait igazolandó – “senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13) – övéiért meghalt. Két évezred folyamán férfiak és nők ezrei léptek az ő nyomába. Hitből és meggyőződésből adták életüket Istenért vagy embertársaikért.

Semmiképpen sem hasonlíthatók ezekhez a mártírokhoz azok, akik nap mint nap önkezükkel vetnek véget életüknek, mert számukra – úgymond – elviselhetetlen és értelmetlen az élet, mert – mint mondják – “nem éri meg, hogy leéljék az életet”. A “ne ölj!” parancsolat minden emberhez címeztetett és minden korban egyformán érvényes. Isten adta az életet, s csak ő veheti el! A hit szemével nézve: nincsen értéktelen élet! Még a “fogyatékosnak” nevezett félszeg élet is megéri azt, hogy az ember leélje. Ezzel a kijelentéssel persze nem óhajtunk kultuszt csinálni az élet vállalásával együttjáró szenvedésből. Igenis, annak miden formája ellen elszántan küzdeni kell. Ez szent kötelességünk. Az orvosok és ápolók munkáját ezért kell nagyra becsülnünk és őszintén értékelnünk.

A végességénél fogva “halálra ítélt” ember persze (teljesen szabadon!) akár a legkeservesebb szenvedést is vállalhatja, mint ahogy azt Krisztus tette a kereszten, de úgy, hogy ne legyen életének akarva-akaratlan kioltója.

Az elmondottakból fontos és gyakorlati vonatkozású megállapítások következnek: az euthanázia (vagyis a “menthetetlen” életet kioltó, fájdalom nélküli halál) alattomos merénylet az emberi élet ellen, ezért összeegyeztethetetlen a keresztény hittel; az öngyilkosság égbekiáltó bűntett, hiszen reményét veszítve sem végezhet magával az ember, mert nem szuverén ura életének. (Lásd Káin és Ábel bibliai történetét, s benne Isten számonkérő szavait: Ter 4,11); a magzatelhajtás is teljes érvényű gyilkosság. A tehetetlen kisgyermek még csak nem is védekezhet. Mindenkinek – minden megfogant életnek – joga van élni. Az édesanyák nem teremthetnek láthatatlan fejfákkal teletűzdelt temetőket saját méhükben.

Annak érdekében, hogy ezek a bűnök megelőzhetőek legyenek, össze kell fognia minden jószándékú embernek a lélektani, gazdasági, társadalmi, családi és történelmi körülmények megjavítása érdekében, s elkötelezetten cselekednie is kell ilyen céllal a maga helyén és a maga eszközeivel mindenkinek.

Az elmondottakon túl érdemes még elemzés tárgyává tenni néhányat azokból a tényezőkből, amelyek előidézhetik az ötödik parancsolat elleni bűnöket:

A gyűlölet. Jézus határozottan óv ettől minket. Feltétel nélkül szólít fel az esetlegesen ránk neheztelő felebaráttal való mielőbbi kibékülésre: “Még mielőtt ajándékodat az oltárhoz viszed” (Mt 5,24). Egy követésre mindenképpen érdemes, s azóta szállóigévé lett aranyszabályt így fogalmazott meg: “Mindazt, amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük” (Mt 7,12).

Az erőszak. A hívő kereszténynek az erőszak minden fajtáját – a megbukott kommunista rezsimből jól ismert ún. “osztályharc-ideológiát”, mint ahogy a vadkapitalizmus “ember embernek farkasa” szemléletet is – el kell utasítania. Nem feledhetjük: Jézus sem a szemet szemért, fogat fogért elve alapján, hanem szeretettel válaszolt a durva erőszakra: “Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják mit tesznek” (Lk 23,34). A megbocsátás erejét a nekünk adott Szentlélek által közvetíti számunkra. Szentlélektől eltelve mondta Szent István diakónus is, az első vértanú: “Uram, ne ródd fel nekik ezt a bűnt” (ApCsel 7,60).

A félelem. Szítja ezt világunkban az egyre inkább lábra kapó, a másság nem-tűréséből fakadó, fékevesztett idegengyűlölet. Nézzünk csak körül balkáni térségünkban. A félelem légköre előbb-utóbb gyilkos gyűlölethez, majd pedig tényleges fölfegyverkezéshez vezet, nehezen irtható bizalmatlanságot teremt és lehetetlenné teszi emberek és népcsoportok között a békés szóértést.

Mindezzel nem azt állítjuk, hogy az egyénnek vagy a közösségnek nincs joga létének és törvényeinek, anyagi és szellemi értékeinek megvédésére. Márton Áront idézem: “Egyik kisebbség sem áldozhatja fel magát a többség önkényének”. De azt igenis állítjuk, hogy a fegyver használata utolsó és kétes értékű megoldás. Békével nem vész el semmi, de háborúval minden odaveszhet. Ezért a másik féllel kapcsolatba kerülni akaró egyén és közösség legfőbb feladata a békesség tárgyalásos úton való keresése, vagyis a párbeszéd elkezdése és fenntartása kell hogy legyen. A tárgyalásra hajlandó fél arra is kész, hogy elengedje a maga igazának egy részét – éppen a békesség kedvéért. Aki viszont nem hajlandó párbeszédet folytatni – tehát feltételek kizárásával és csökönyösen csak az “egészet” (=integrum!) akarja –, az elvileg máris belebonyolódott a háborúba, a jobb és békésebb világ nehéz erőfeszítések árán történő megteremthetőségének kategorikus elutasításába.

Az ötödik parancsolat elemzése során érintenünk kell még egy nagyon sokat vitatott kérdést – a halálbüntetését. Ennek fokozatos kiiktatása az emberiség nagy vívmánya lesz. Egyházunkkal isteni tanítás alapján valljuk, hogy minden emberi élet (még a tömegyilkosé is!) szent. Ezért már fogvatartása idején joga van az emberi bánásmódhoz és az emberi életkörülményekhez. Viszont azt is elismerjük, hogy bizonyos – de csakis égbekiáltó – esetekben kimondható a halálos ítélet a nagyobb léptékű és végzetes társadalmi romlás elkerülése érdekében. A katolikus egyház katekizmusa ebben a kérdésben így fogalmaz: “A társadalom közjavának megőrzése megkívánja, hogy ártalmatlanná tegyék a támadót. E téren az egyház hagyományos tanítása elismerte a törvényes közhatalom jogának és azon kötelességének jogosságát, hogy szigorú büntetést szabjon ki az elkövetett bűntény súlyosságának arányában, nem zárva ki rendkívül súlyos esetekben a halálbüntetést sem” (2266). Ez a gyakorlat azonban az emberi történelem útján csak „átmeneti állapot” lehet. Minden emberi közösségnek kötelessége idővel megteremteni azokat a társadalami és erkölcsi fetételeket, amelyek közepette majd ilyen súlyos büntetésre szükség nem lesz. Az ószövetségben is megtiltották a vérbosszút, vagyis: privátim – mint egyénnek – senkinek sem volt joga a másik életét elvenni. De a halálos ítélet Izraelben is gyakorlat volt. S nemcsak az elkövetett gyilkosságért való “visszafizetésként”. Valósággal megrémülünk, milyen bűntettekért járt ki halálbüntetés. Sajnos így volt ez akkor más népeknél is. A “ne ölj!” parancsolat tehát csak kezdet a kinyilatkoztatás útján a jobb megoldás, a “védd az életet” gyakorlata felé.

Az élet védelme gyakorlatilag egyenlő önmagunknak és másoknak a helyes szeretetével. Jézus parancsa kötelezi erre az újszövetségi embert: “Szeresd felebarátodat úgy, mint önmagadat” (Mt 23,39). Nagyon megfontolt a Mester ilyetén fogalmazása, hiszen a felebaráti szeretet nagyon silány lenne, ha nem szeretnénk “előzőleg” saját magunkat. Összegzésül ezt mondhatjuk: azt a szándékot, hogy magunk vagy mások életét “tudva és akarva” megsebezzük, megcsonkítsuk vagy megsemmisítsük, abban való hitünkkel, aki a kereszten meghalt értünk – összeegyeztetni sohasem tudhatjuk. Szeressük hát magunkat, de úgy, hogy közben szolidárisak lehessünk másokkal: “az éhezőkkel, a szomjazókkal, az idegenekkel, a betegekkel, a foglyokkal” (Mt 25,40). Mindazokkal tehát, akik védelemre szorulnak.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Glück Jenő

A melkiták nyomában

A keleti szertartású katolikusok jelentős csoportját alkotják a melkiták, akiknek létszáma mintegy másfél millió, felerészben a Közel-Keleten élnek (Szíria, Libanon, Izrael, Egyiptom). A melkiták másik fele a mohamedán elnyomás miatt az utóbbi két évszázadban az Egyesült Államokba, illetve dél-amerikai és európai nagyvárosokba vándorolt el.

Elnevezésük történelmi helyzetet tükröz, amely a kalkedoni zsinat (451) nyomán alakult ki. A monofizita eretnekekkel szemben Krisztus kettős isteni és emberi természetét védelmezők a bizánci császár támogatását is élvezték, és így ragadt rájuk a királyi–császári „cím”. Lényegében a görög rítust vallották magukénak, amely uralkodó volt Antiokhia, Jeruzsálem és Alexandria patriarkátusaiban. Az idők folyamán a hívek nagy többségét képező arabok nyelve behatolt az egyházi életbe, sőt a 8. században már virágzott a keresztény-arab irodalom is.

A monofiziták előretörése lényegében megfosztotta az alexandriai patriarkátust a görög rítusú hívektől, megcsonkította az antiokhiait, de hatástalan maradt a jeruzsálemiben. A melkita hívek helyzetére rányomta bélyegét az arab előretörés a 7. században. E súlyos helyzet következtében a keleti patriarkátusok 1054 után nem tettek formális nyilatkozatot a római egyházzal történő szakításról, annál is kevésbé, minthogy a keresztesek jelenléte – lényegében nyugati vezetéssel – helyzetüket időlegesen javította (1099-1291). Bár a továbbiakban a görög rítusú közel-keleti patriarkátusok felsorakoztak Bizánc mellett, a római egyházzal az érintkezés nem szakadt meg teljesen.

A 16-17. században kivált a török–francia kapcsolatok révén latin misszionáriusok érkeztek a Közel-Keletre. Ezek kísérletet tettek az unió megteremtésére, főképpen az antiokhiai patriarkátus és Róma között. A török uralom alatt újjáéledt bizánci patriarkátus ellenkezése késleltette az eredmény megszületését.

Érdemleges lépésre 1724-ben került sor Athanasziosz Dabba pátriárka halála után, amikor a klérus kettészakadt. Egyidejűleg két utódot szenteltek fel Damaszkuszban és Konstantinápolyban. Az előbbiben VI. Cyrill Tanas pátriárka lépett a kormányzószékbe, aki valójában az első melkita pátriárka. Ettől az időponttól kezdve a melkita megjelölés egyet jelent a katolikussal, hívei hangsúlyozzák hűségüket a római egyházhoz, ugyanakkor hagyományaik tiszteletét is jelzik.

A szíriai és libanoni keresztényüldözések, amelyeknek éle a katolikusok ellen irányult, dél felé szorították a melkiták jórészét. Ilyen körülmények között a melkita pátriárka 1772-ben felvette címerébe Jeruzsálemet is, majd Alexandria következett.

A 19. század első felében, főképpen III. Maximosz pátriárka idején terebélyesedett ki a melkita egyházszervezet, és sikerült kivívniuk a közel-keleti, török uralom alatt álló keresztények által már előbb megszerzett egyházi és polgári autonómiát.

A továbbiakban erősödött kapcsolatuk Rómával, amit jelez pátriárkájuk részvétele az 1870-es I. és az 1962-65-ös II. vatikáni zsinaton. Ez utóbbin IV. Maximosz pátriárka egyik fő résztvevője volt a keleti egyházakat érintő dekrétum előkészítésének.

A melkiták alapjában véve máig ragaszkodnak a bizánci szertartáshoz. Templomaik jórésze a konstantinápolyi Ája-Szofia mintáját követi. Alapjuk az egyenlőszárú kereszt, amely felett a központi kupola emelkedik. A liturgia nyelve görög és arab, az utóbbi predominanciájával.

A templomok belsejét freskók és ikonok sokasága jellemzi. Az oltárt a háromajtós ikonosztázion választja el a hívők terétől. A legtöbb templomban azonban a kánoni rész alatt sem csukják be a „királyi kaput”, hogy a hívek követhessék a papok tevékenységét. Több templomban (Jeruzsálem, Názáret, Jaffó) nyugati szentek képeit is láthatjuk, főleg Szent Ferencét, aki maga is járt a Szentföldön. A liturgia több keleti elemmel vegyül. Így például a jaffói templomban a kenyeret és a bort a templomot körbejáró körmenet nyomán adják át a miséző papnak. Az eukarisztiát kovászos kenyérből változtatják át és hidegen tartott bort használnak. Több helyen az áldozásnál a hívek nem isznak a kehelyből, hanem Krisztus Testét a borba mártják.

A keresztelés elvileg alámerítéssel történik, ám szülői kérésre néhol egyszerűbb eljárással is megelégszenek. A keresztelés után az újszülöttet megáldoztatják és megbérmálják. A keresztvetést a Szentháromságra emlékezve három ujj összefogásával jobbról balra végzik, gyakran meghajlással (metania).

Mint keleten általában, nős férfiakat is pappá szentelnek, de püspök csak szerzetes lehet. A melkiták 1857 óta a Gergely-naptárt használják. Körükben gyakran volt alkalmam hallani a testvéri érzések megnyilvánulásait a dél-olaszországi, görög és albán, ukrán, magyar és román keleti szertartású katolikusok iránt.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Laptestvérek (Vigilia 2001/6, Studia Theologica Transsylvaniensia 2)

A Vigilia júniusi számának középpontjában a szerzetesség kérdése áll, mégpedig abban a vonatkozásban, mi az értelme a szerzetességnek ma. A kérdésre több szerző különböző műfajú írásai keresik a választ. A francia Etienne Richer A megszentelt élet – avagy Betánia illata című írása rövid tanúságtétel a Nyolc Boldogság Katolikus Közösség vezetőségi tagja részéről. Ez a közösség a katolikus karizmatikus megújulási mozgalom keretéből nőtt ki olyan szerzetesi életformát folytató közösséggé, amely új idők új jeleire reagálva vegyes összetételű. Barsi Balázs szövege a jeles ferences szónoktól megszokott lelkes és lelkesítő, látomásosan fűtött kis írás. Orosz Athanáz A feltámadás fényének keleti hírnökei címen tárgyal a szerzetesség keleti felfogásáról, formáiról és gyakorlatáról. Puskely Mária tanulmányt ír a misztériumról, a tőle megszokott alapossággal, ugyanakkor érzékenységgel járva körül a téma ágait-bogait. Heribert Arens A szerzetesi élet Európában címen a korántsem egységes kontinens számára „földközeli lelkiséget” keres (lásd lapszámunk …. oldalán). Kereszty Rókus a szerzetességnek ma az Egyesült Államokban létező formáiról, lehetőségeiről szól, az amerikai élet egy kevésbé a szenzációfürkész nyilvánosság előtt zajló válságairól-örömeiről. Tanulmányában színfolt a négy konkrét eset, négy hivatástörténet. Tanulságait azért írom ide, az ismeretetés szűk keretei ellenére, mert – ahogye gyébként maga a szerző is jelzi írása végén – a hivatás útja s nehézségei itt is,ott is hasonlóak, hívni pedig mindenütt ugyanaz az Isten hív. Kulturális akadályoknak nevezi azt a kettőt, ami szinte fejlődésünkkel együtt szívódik tudatunkba mindannyiunknak. Az egyik a boldogság minden áron s minél hamarabb való elérésének vágya, holott a keresztény élet, ezen belül a szerzetesi a várás s a transzcendens boldogság ígérete jegyében kell hogy teljék. A másik az elköteleződés problémája azzal az érvvel, hogy az emberi pszichikum természetes fejlődése során nem vállalható a mában a tíz év múlva esedékes én, illetve a tíz év múlva élő énem nem azonosulhat korábbi döntésemmel... „Nemcsak tudat, öntudat is” az ember, „olyan valaki, aki tudatában van, hogy állandóan változik, de énje megmarad, éppen mint változásainak alanya. ...képes arra, hogy a futó időt transzcendálja, akarati aktusával átfogja egész jövőjét és – Isten kegyelmével együttműködve – egész elővételezett valóját ajándékul adhatja Istennek.” Hiszen ha erre nem volna képes, ha ez nem volna egységes, értelmetlen volna a házasság köteléke, a hűség és elkötelezettség is.

(bm)

A gyulafehérvári Római Katolikus Hittudományi Főiskola teológiai folyóirata a második számával jelentkezik. „A Studia Theologica Transsylvaniensia második számát azzal a szándékkal adjuk közre, hogy jelezzük létezésünket. És megpróbáljunk némileg eleget tenni annak az elvárásnak, melyet keresztény híveink és a hittudományok iránt érdeklődők támasztanak a gyulafehérvári teológiai tanárokkal szemben.” – olvassuk az előszóban. Műhelyalakítás kísérlete ez, természetesen a kezdet minden gyengeségével és nehézségével, ugyanakkor az élet jeleivel. Új szerzők is felsorakoztak az előző számhoz képest, s most idegen nyelven született tanulmányok is helyet kaptak (Peter Jäger: Wort und Bild – Szó és kép, illetve Bara Zoltán: Il sacerdozio dei fedeli in San Giovanni Crisostomo – A világi krisztushívők egyetemes papsága Aranyszájú Szent Jánosnál). A biblikus témák között van ószövetségi (Oláh Zoltán: Korabeli események és teológiai gondolkodás nyomai Iz 8,23B-9,6 Septuaginta fordításában) és újszövetségi (Gérard Rossé: Szeretet-Isten az Újszövetségben, Nagy József fordításában). Vizi Elemér Az ökonómiai és immanens Szentháromság Karl Rahner és Hans Urs von Balthasar szemléletmódjában címen közöl tanulmányt, Székely Dénes Az egyház az ezredfordulón címen elemzi a mai kor jellegzetes kérdésfeltevéseit, Marton József pedig ismét Márton Áron püspök beszédeiből elemez, a kultúra szolgálatában elmondott alkalmi beszédeket vesz sorra. Függelékben e beszédekből hatot közöl is, köztük kézimunka kiállítás megnyitóján elmondottat, orgonahangverseny bevezetőjeként elhangzottat, s cselédek közös áldozásakor mondottat. A Szemle rovatban Marton József és Kerekes László aktuális és ismertetésre érdemes munkákat mutat be. Műhely szeretne kialakulni a gyulafehérvári Hittudományi Főiskola körül kialakulni. A szándék dicséretes, az irány jó, az úton haladni kell. A főiskola folyóiratának második száma mindenképp azt mutatja, anyagban és kapacitásban nincs hiány, a kitartó munka szükséges, s reméljük, nem fog anyagiakon múlni a műhelyben születő termékek szélesebb közönséggel való megismertetése.

(bodó)