Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kedves Olvasó!

Jó az, ha egy havilap olvasóinak véleménye akár szélsőségesen is megoszlik a lapszerkesztés egyik-másik "alapelvével" kapcsolatosan. Így van ez a Keresztény Szóban megjelenő, a protestantizmus történetét, életét, katolikus megítélését tükröző írásainkkal is. Vannak, akik a keresztény (keresztyén) ökumené rügyeit fedezik fel a katolikus havilap hasábjain olvasható, "protestáns érdekű" szövegekben, mások a felségvizek tisztaságát, illetőleg a katolicitást magát féltik tőlük. Most úgy tűnik, a katolikus és evangélikus egyházak közötti "megigazulás-egyezmény" aktualitása egyenesen "előírja", hogy a testvéri kapcsolatokról szót ejtsünk, annál is inkább, minthogy a katolikus hithez és egyházi tanításhoz dogmatikailag közelebb álló testvér, az ortodoxia részéről az utóbbi években inkább a hűvös távolságtartás gesztusaira figyelhettünk föl - természetesen a dicsérendő kivételek ellenére. A decemberi lapszámunkban közzétett írások "összképében" így feltűnhet a katolikus-evangélikus közeledést tükröző tömb és a kelet- és délkelet-európai ortodox "nemzetköziségről" szóló, illetve a román ortodox egyház és az egykori Securitate közötti viszonyt elemző írás kontrasztja. Lehet ugyan azt mondani, hogy "semmi sem véletlen", most azonban be kell ismernem, "az idők jelei" a szerkesztőt is meglepik. Ezt a kontrasztot ugyanis nem terveztük.

Önnek, kedves Olvasó, azt szeretném előrejelezni, hogy következő lapszámunkban katolikus dogmatikus szakember értékelését is olvashatja a katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség e talán korfordító közös dokumentuma kapcsán. Meggyőződésem, hogy ez az állásfoglalás csupán egy folyamat látványos és örömteli állomása, amely messzebb menő következtetések oka és további "melegedés" nyitánya.

Ez az utolsó olyan lapszám, amelynek évszámdátuma egyessel kezdődik. Nem szabad ugyan az egybeeséseket túlértelmezni, ám ha az egységesülés e parányi momentumát és a kettessel kezdődő évszámdátumok tényét összekapcsolom, csak derűlátó lehetek. Mégsem vagyunk csak Káinok! S ha - ezek szerint - valamennyire Ábelek is tudunk lenni, akkor talán esélyünk van arra, hogy Áreioszban, Nesztorioszban, Phótioszban, VI. Sándorban, Lutherben, Husban, Dávid Ferencben, Kantban vagy Nietzschében is hol tékozló, hol hűséges testvért, szeretésre és figyelemre szoruló társat találjunk, még ha úgy tudjuk is: mi vagyunk az igazi hűségesek. Hiszen végső soron egy az Atyánk. S ki mondhatná azt Istenről, hogy keresztény vagy katolikus?!

Az viszont hitből fakadó "tudásunk", hogy kimondta nekünk magát. Szava, Igéje az, akire sok száz adventje várunk, és aki annyiszor "születik meg" nekünk, ahányszor alázatunk van rá. Ennek a boldogságát megérezni még a testvéregyházak közeledése fölötti örömet is túlnövi. Ezt a boldogságot kívánom Önnek és Családjának.jakabffy tamás

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Baróti László

A karácsony Szent János prológusában

A karácsony minden embernek - még a nem hivőnek is - a barlangot, a pásztorokat, Máriát és a kis Jézust jelenti. Erről szólnak az éjféli és a hajnali szentmisék olvasmányai, amelyeket szent Lukács jegyzett le. Karácsonykor azonban egy olyan fontos hittitkot ünnepelünk, hogy egy másik evangéliumot is fel kell lapoznunk, hogy jobban megértsük azt, ami kétezer éven át "tüzet gyújtott a fázó homlokok mögé" (József Attila).

"Kezdetben volt az Ige, az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, ő volt kezdetben Istennél." (1,1-2) Jézus betlehemi születését megelőzte egy másik születés, még az idők kezdete előtt. Szent János az idők kezdetére visz vissza bennünket. A Hiszekegyben is ezt valljuk meg: "Aki az Atyától született az idő kezdete előtt" (a nikaia-konstantinápolyi hitvallás szerint).

Amikor János erről a titokról beszél, az Ige szót használja. Azt állítja, hogy Istenben egyféle "dialógus" létezik. Mi is így vagyunk: érezzük, hogy szavaink, tetteink már megnyilvánulásaink előtt is bennünk voltak valamilyen módon - gondolatokként vagy mint belső, alig megfogható párbeszédként. Jézus Isten Szava (Igéje). Az Atya kinyilvánítja, láthatóvá teszi számunkra Fiát, mivel Krisztus kezdetben az Istenben élő Ige, illetve maga Isten volt. Mielőtt Betlehemben megszületett volna az Ige, már létezett (preegzisztencia). Amikor a gyermek-Jézust szemléljük, ne feledkezzünk meg arról, hogy benne Isten mutatkozik meg nekünk: "Aki engem lát, az Atyát látja." (Jn 12,45) Mit mond ma nekem ez a betlehemi gyermek, milyen Szó a számomra? Mit nyilvánít ki nekem ma Istenről?

"Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett." (1,3) Isten Igéjének az öröktől történő, kezdet- és végpont nélküli születésére való hivatkozás után János felidézi "a világ" születését: "Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett". Az első benyomásunk Istenről a világ teremtése. A világmindenség a teremtő Istenről beszél (Kant). Ha a csillagokat, a virágokat, a termőföldet, az atom vagy egy élő sejt csodáit, a férfiban és a nőben rejlő szépségeket szemléljük, már képet is alkothatunk Istenről, mert kivétel nélkül minden az ő teremtő műve által lett.

"Benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága. A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel." (1,4) Az "örök születés" és "a világ születése" után íme, előtűnik az üdvösség művének születése: az emberi élet és a benne felragyogó "világosság". Az "élet" Jánosnál majdnem mindig az örök életet jelenti, a természetfelettit, az istenit. "Benne élet volt", vagyis Jézusban az emberiség igazi élete születik meg a betlehemi barlangban; csodáiban, tanításában, halálában és feltámadásában is az üdvösség köszönt ránk. Így János már evangéliumának első mondataiban fellebbentette Istenről készített hatalmas "festményének" tervét: Szentháromság, teremtés, megváltás. Isten öröktől fogva azt akarja, hogy bennünket az ő szeretetében és életében részesítsen. A teremtés volt ennek a tervnek az első lépése. A sötétség, a bűn, az Istennel szembefordult ember nem tudott ellenállni ennek a szeretetnek.

"Föllépett egy ember, az Isten küldte, s János volt a neve. Azért jött, hogy tanúságot tegyen, tanúságot a világosságról, hogy mindenki higgyen általa. Nem ő volt a világosság, csak tanúságot kellett tennie a világosságról." (1,7-8) Ha korábban magasan szárnyalt az elmélkedésben, most hirtelen a Földre száll az evangélista figyelme, mert a következő részben Jézus történetiségével szeretne foglalkozni. Szerinte Jézus történelmi személy, akinek jövetelét Keresztelő János működése készítette elő. János "csak" ember volt, nem ő volt tehát a "világosság", Isten helyét nem foglalhatja el senki. De Istennek szüksége van az emberekre. Jézusnak pedig konkrétan Keresztelő Jánosra van szüksége, s hogy megtestesülhessen, szintén egy halandó ember közreműködése kellett: a Máriáé. Isten számít ránk és számít cselekvő emberségünkre. Senki nem láthatja meg őt anélkül, hogy ne találkozna először emberi tanúkkal, nőkkel és férfiakkal, akik előkészítik bennünk "az Úr érkezését".

"(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít." (1,9) János e mondatával utat mutat mindannyiunknak. A sok-sok nem-gyakorló keresztény között ugyancsak sokan vannak, akik több-kevesebb rendszerességgel (mégis) megfordulnak a templomokban, vagy találkoznak a Megszületettel a rádió, televízió adásaiban vagy az újságok anyagaiban. Jó olvasni János kijelentését: Jézus, a világosság minden embert megvilágosít. Sokáig rejtve volt ez a világosság. Ám az egyházak ráébrednek arra, milyen fontos az, hogy az emberek valamiképpen Jézus világosságában éljenek.

“A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. Tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be." (1,10) János egész evangéliumában jelen van ez a kétségtelen alternatíva: vannak, akik elfogadják Jézust, mások visszautasítják, az emberiség hívőkre és "hitetlenekre" osztható. Én, aki hallgatom/olvasom e sorokat, próbálok-e egy lépéssel közelebb kerülni Istenhez? Nem is olyan könnyű eldöntenem, valójában hova tartozom, hisz mindenkor van, létezik, megnyilvánul azoknak a "csoportja", akik "nem fogadták be". Már Jézus bölcsőjénél ott van a kereszt: valahányszor nem hiszünk a szeretetben, az igazságban és a jóságban, Krisztust utasítjuk vissza.

“Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében, akik nem a vérnek vagy a testnek a vágyából s nem is a férfi akaratából, hanem Istentől születtek." (1,12-13) János itt párhuzamba állítja életünket a Jézuséval. Ahogyan az Igének "örök születése", isteni élete, és (betlehemi) megtestesülése van, úgy mi is megszülettünk erre a halandó életre, mégpedig "férfi akaratából", "a vérnek és a testnek a vágyából". És ismerjük nagyon jól emberségünknek ezt a törékeny voltát, amelyen áttetszik a halál, a betegség és sokszor a szenvedés is. De hitünk megmutatja másik származásunkat, azt, hogy Istentől születtünk. Isteni életünk is van tehát halandó emberi létünk mélyén, és ez örök, amit János nem is tud eleget hangoztatni (János 3,15-16; 3,36; 4,14; 4,36; 5,24-39). Két kifejezést használ: "Istentől született", "Isten gyermeke".

Minden ember "Istentől született". Mindenki gyermeki kapcsolatban áll vele. Senki nem maradhat teljesen kívül azon az "életen", amelyet Isten ad nekünk, mert nincs olyan emberi lét, amelyből a teremtő Isten hiányozhatna. Pál apostol magyarázza meg ezt világosan, amikor azt mondja: a pogányok, akik nem ismerik Istent, szintén Istentől születtek és üdvözülhetnek "a szívükbe írt törvény" megtartása által (Jer 31,33, 2Kor 3,2-3). Isten minden ember üdvösségét akarja, és üdvözítő kegyelmét is adja, segíti őket, hogy lelkiismeretük törvényei szerint éljenek (Róm 2,14-16).

"Isten gyermekei": olyan, mint egy másik létrend, mely az előzőre támaszkodik. Akkor válunk Isten gyermekeivé, ha hiszünk benne. Isten ma mindenkit meghív, hogy akik születésük által láthatatlan módon benne élnek, a hit és a keresztség által legyenek Isten gyermekeinek látható népe. A karácsonyi szentmisére eljövők között azért is vannak olyanok, akik máskor hiányoznak, mert Istennek ezt a nagy szeretetét megérezték, hisz minden ember lelkében - még a nem-hívő lelkében is - ott van a nagy óhaj: bár lenne igaz, bár ne volnánk csupán halandók, bár valóban létezne a boldogság.

"S az Ige testté lett, és közöttünk élt. Láttuk dicsőségét, az Atya Egyszülöttének dicsőségét, akit kegyelem és igazság tölt be." (1,14) János egészen közel visz hozzá, Betlehembe. Elbeszélése nyomán "megtapinthatjuk" testét. Halandóvá lett a mi halhatatlanságunkért, törékeny csecsemő a mi nagyságunkért. Emberré lett, hogy mi megistenülhessünk, ahogyan az ősegyház atyái szerették mondani. Amikor az Attila vezette hunok ostromolták a művelt Római Birodalom szívét, Nagy Szent Leó így kiáltott fel egy karácsonyi predikációjában: "Ismerd fel, keresztény, méltóságodat, és miután részesedtél az isteni természetben, ne térj vissza fajtád méltatlan életmódjához!

Az Ige testté lett, egyszülött Fiúvá. Amikor János rólunk beszél, a tekna Théou kifejezést használta. Most, amikor Jézus istenfiúságáról beszél, újabb szót használ, és így mondja: Uios Théou. Jézus istengyermeksége egyedüli. És hogy megsejtesse velünk a titkot, amit egyedül csak a hitben vagyunk képesek felfogni, földi megjelenésével kapcsolatban még egy szót használ: észkenoszen, amit helyesebben úgy lehetne fordítani: "felütötte sátrát" közöttünk. Ezt a kifejezést használja már a Septuaginta, az Ószövetség görög fordítása is, amikor a héber Sékinah (isteni jelenlét népe között) szót fordítja. Először a felhőben, majd a sátorban, a szövetség ládájában, a jeruzsálemi templomban. Azóta a betlehemi gyermek testét választotta lakóhelyéül. De láttuk: minden emberben jelen van - a teremtés által.

"János tanúbizonyságot tett róla, amikor azt mondta: »Ez az, akiről hirdettem: Aki nyomomba lép, nagyobb nálam, mert előbb volt, mint én.«" (1,15) Az evangélista itt visszatér "spirális" gondolatmenetéhez, amikor másodszor említi Keresztelő Jánost. Ez utóbbi - az Ószövetség utolsó prófétája és egyúttal Jézus első hirdetője - fontos szerepet tölt be, de (akárcsak mi) fizikai időben született, Jézus pedig az idő előtt, vagyis öröktől. Nekünk megadatott, hogy Isten gyermekei lehessünk, de Jézus maga Isten. A zsidóknak - a jáhvista hit szigorúsága miatt - ezt nehéz volt elképzelni.

Kinek tartom én Jézus Krisztust? Mitikus alaknak csupán, vagy Jánossal, az evangélistával hiszem, hogy valóságos Isten?

“Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk." (1,16-17) Isten és az ember teljes története egy szerelmi történethez hasonlít. Sokszor "válóperré" próbálta átírni az ember, ám Isten mindig a szeretet kihívása maradt. A legőszintébb és a legbölcsebb emberek ma is lelkesednek érte. Lehet ugyan, hogy kiábrándítóak azok, akik hirdetik őt, de Isten ma is ugyanaz marad. Jézusban teljesedik ki ez a szeretet, mert ő születésével közelebb hozta Isten irgalmát.

Részesültem-e már belőle? Minden karácsony egy-egy nagy alkalom, hogy a kegyelem az én osztályrészem is legyen.

"Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van." (1,18) Milyen nagy az isteni szeretet! Megtestesül, eljön közénk, hogy láthatóvá váljék rövidlátó földi szemünk számára is. Hogy megérezzük szeretetét, megsejtsük, amit gondol, és megismerjük, amit akar. Ez János prológusa, amely töretlen összhangban van egész evangéliumával. Jézusban Isten beszél az emberhez, feladja titokzatosságát, kinyilvánítja misztériumát. Ha valaki szeret - hívő vagy hitetlen -, Isten gyermeke lesz. Ha hisz Jézusban, a látható egyház tagjává válik. Igyekezzünk, hogy amint az isteni gyermek Betlehemben megszületett nekünk, úgy mi is szülessünk meg neki az egyház bölcsőjében testvéreinknek - ajándékul.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

A Római Katolikus egyház és a Lutheránus Világszövetség közös közleménye

Augsburg, 1999. október 31.

Azoknak a megállapodásoknak az alapján, amelyek a megigazulás tanításával kapcsolatos Közös Nyilatkozatban már kifejezésre jutottak, a Lutheránus Világszövetség és a Katolikus Egyház együtt jelenti ki a következőket: "A megigazulás tanításának értelmezése, amint azt a Közös Nyilatkozatban megszövegezték, azt mutatja, hogy egyezés van a megigazulás tanításának alapvető igazságaiban a lutheránusok és katolikusok között (KNy 40). Ennek az egyezésnek az alapján a Lutheránus Világszövetség és a Katolikus Egyház együtt jelenti ki: az evangélikus egyházak tanítása, amint ebben a Közös Nyilatkozatban kifejezésre jutott, nem esik a tridenti zsinat elítélő határozatai alá. Az evangélikus hitvallások elítélő nyilatkozatai nem illetik a Római Katolikus Egyház tanítását, amint az ebben a közös nyilatkozatban kifejezésre jutott." (KNy 41)

Hivatkozással a Lutheránus Világszövetség Tanácsának határozatára a Közös Nyilatkozattal kapcsolatban, amely 1998. június 16-án kelt és arra a válaszra, amelyet a Katolikus Egyház 1998. június 25-én a Közös Nyilatkozatra adott, valamint azokra a kérdésekre, amelyek mindkét oldalról felvetődtek, a Közleményhez mellékelt függelék tovább pontosítja azt a megegyezést, amelyet a Nyilatkozatban elértek és világossá teszi, hogy a korábbi közös tanításbeli elítélések nem érvényesek a párbeszéd résztvevőinek tanítására, amint az a Közös Nyilatkozatban kifejezésre jutott.

A párbeszéd mindkét résztvevője elhatározta, hogy folytatja és elmélyíti a megigazulás tanításáról szóló bibliai alapok tanulmányozását. Ugyancsak keresik a megigazulás tanításának további közös megértését mindazon túl, amivel a Közös Nyilatkozat és a csatolt függelék foglalkozik. Az elért megegyezés alapján kívánatos a folyamatos párbeszéd, különösen azokban a kérdésekben, amelyeket a Közös Nyilatkozat maga is említ (43. pont), valamint további tisztázás szükséges annak érdekében, hogy elérjék a teljes egyházi közösséget, egységet a különbözőségekben, amelyben a megmaradt különbségek "kiengesztelődnek" és nem jelentenek többé elválasztó tényezőket. Lutheránusok és katolikusok a közös bizonyságtétel érdekében folytatni kívánják ökumenikus erőfeszítéseiket, hogy a megigazulásról szóló tanítást a mai emberek számára érthető nyelven tolmácsolják, korunk egyéni és társadalmi követelményeinek megfelelően.

Az aláírás e tényével a Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség a megigazulásról szóló Közös Nyiltakozatot a maga teljes egészében megerősíti.

(Forrás: Credo. Evangélikus Műhely 1999/3-4. A fentebbi szöveg a negyvennégy pontos Egyezmény lényegi, rövid kivonata.)

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Priska Sauer-Longinotti

Augsburg: nemcsak díszlet

Ha a 16. század elején létezett volna már "a leggazdagabbak listája", Jakob Fugger augsburgi kereskedő nevét kétségkívül valahol a lajstrom elején olvashattuk volna. A bankár, akit már kortársai is "a Gazdag"-nak neveztek, üzleteit és más középületeit a legszínvonalasabb és legkorszerűbb itáliai módi szerint építtette. Ez a környezet lett aztán egy történelmi találkozás színhelye. 1518-ban a nyughatatlan szellemű Ágoston-rendi szerzetesnek, Martin Luthernek kellett volna a római Cajetan pápai legátus jelenlétében újkeletű tanításait visszavonnia. A szerzetes híressé vált 95 pontjával már egy évvel korábban "gondoskodott" Wittenberg szenzációjáról. Luther azonban Augsburgban is kitartott nézetei mellett. Ez a kitartás vezetett később a nyugati egyházszakadáshoz. Se Luther, sem pedig Cajetan nem álmodta volna 1518-ban, hogy 481 évvel később, 1999. október 31-én a két egyház képviselői újra közös asztalhoz ülnek, hogy egymás szemébe és szívébe nézve aláírják a megigazulás-tannal kapcsolatos közös nyilatkozatot.

Már az ókori rómaiak is felismerték a régi kelta település kedvező helyét a közlekedési vonalak csomópontjában, és Krisztus előtt 15-ben valóságos "településfejlesztési akcióba" kezdtek Augusta Vindelicorumban. A jelek szerint már az első "barbár" hullám előtt is keresztényeknek kellett élniük e városkában. Tudomásunk van egy 300 körül itt vértanúhalált halt hitvallóról, Afráról is.

A 15-16. század a város nagyarányú fellendülését hozta magával. A kisipari léptékben termelő Fugger takács-családnak ekkor kezdett felívelni a csillaga. Szorgalmuk és ügyes kereskedelmi praxisuk révén hovatovább egész Európa, sőt Kelet szövet-szállítóivá nőtték ki magukat. Augsburg neve Európa-szerte ismertté vált. A család tisztességgel "megtermelt" vagyonát később az élelmes Jakob Fugger a bankvilág szabályai szerint kezdte növelni. Hitelezett a Habsburgoknak és V. Károly császárrá választását is ő finanszírozta.

Az Albrecht Dürer rézkarcáról "személyesen" is jól ismert Fugger már ekkoriban valóságos korakapitalista vállalkozói szellemről tett meggyőző tanúságot. Ugyanakkor azonban a szociális gondolkodásra is példát mutatott. 1519-ben építtette munkásai számára a "Fuggerei"-t, a világ egyik első szociális intézményét. Még manapság is kb. 25 000 lejnek megfelelő jelképes évi bért fizetnek a Fuggerei lakói. De további feltétel is van, amelynek történelmi hagyománya van: akik otthonra találnak a Fuggereiban, vállalják, hogy naponta egyszer a Fuggerek lelki üdvéért imádkoznak.

Nem is csoda, hogy a császár e jelentőssé vált Augsburgot szemelte ki gyakori tartózkodási helyéül. Így vált a város a reformáció körüli viták meghatározó fontosságú színhelyévé is. Luther nyomai mindenütt felfedezhetők. A Szent Anna kolostorban talált 1518-ban menedékre, és a templomban látható Lucas Cranach híres Luther-portréja is.

Az úgynevezett Confessio Augustana, a lutheri krédó formáját (amelyet mi Ágostai Hitvallásként tartunk számon) Melanchthon dolgozta ki humanista felhangokkal, de a császár 1530-ban nem hagyta jóvá. A hitvallás azonban megnyerte a nép tetszését. A hagyomány szerint amikor a püspöki rezidenciában felolvasták a hitvallást, a palota körül örömrivalgásban törtek ki az augsburgi polgárok. A hangos "hír" elérte a császári udvart is, mivel a palota káptalan-terme túlfűtött volt, s az ablakokat kinyitották.

Az Ágostai Hitvallás, amely ma a lutheri egyház dogmatikus alapját fogalmazza meg, 1555-ben az augsburgi "vallásbéke" alapokmányaként működött. Ez vezetett a birodalmi vallási villongások átmeneti elcsitulásához, és ez járult hozzá a lutheranizmus birodalmi elismeréséhez.

A harmincéves háború után Augsburg a birodalomnak az a városa volt, amelyben megvalósult a felekezeti "paritás". 1806-ig két polgármester működött, és a katolikus főplébánost éppoly tisztelet övezte, mint az evangélikus városi lelkészt. 1650 óta az evangélikus hívők minden évben békeünnepet tartanak, amely e békés egymásmellettiség emléknapja, s a katolikusokkal való testvériség több mint szimbolikus megnyilvánulása.

(Kirchenzeitung der Diözese Linz, 1999.11.4.)

Jakabffy Tamás fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Hafenscher Károly

Testvéri légkör - örvendező gyülekezet

Augsburg 1999. október 31. Még nem tudhatjuk, milyen jelzővel vonul be a Közös Nyilatkozat aláírásának ünnepi aktusa az egyháztörténetbe. Résztvevőként, hitelesen, a címben megfogalmazott módon tudok e kiemelkedő pillanatokról beszámolni.

1980-ban, 19 évvel ezelőtt voltam először Augsburgban a Római Katolikus Egyház - Lutheránus Világszövetség Közös Bizottsága évi rendes ülésén, amikor az Ágostai Hitvallás 450. évfordulója alkalmából közös nyilatkozat született. Váratlan és előremutató szöveget szerkesztettünk Ugyanaz a Krisztusunk címen, Jelentős állásfoglalás született az Ágostai Hitvallás ügyében alcímmel. Akkor a Közös Bizottság mintegy 20 tagú csoportja, most sok ezres gyülekezet, a világ minden részéről egybesereglett hívők és a helyi egyházak átfogó ügyévé lett az Ágostai Hitvallás mondanivalója. "Régi formulákat együtt tanulmányozva, őseink hitéhez hűen, az élő központhoz: Jézus Krisztushoz ma is öntudatosan ragaszkodva született a közös állásfoglalásunk: mindnyájan az egy Krisztus uralma alatt élünk!" - írtam akkor tudósításomban (Evangélikus Élet 1980. június 22.). Akkor túl voltunk illúziókon, eufórikus hangulaton a II. vatikáni zsinat ökumenikus hatását illetően, ezért írhattam: "Ismerve a jelenlegi ökumenikus hűvös időjárást, számon tartva a feszült nemzetközi helyzetet, váratlannak mondhatom közös állásfoglalásunk létrejöttét. Mind tartalmában, mind szellemében pozitív eredménynek értékelhető." Hasonlót írhatok most is.

Akkor egy kis létszámú szakértői bizottság foglalkozott a témával és adta közre állásfoglalását, most a gyülekezet istentiszteleten ünnepelhetett. Istené legyen a dicsőség! - A megigazulás témájával birkózó, hosszú-hosszú tárgyalási sorozat után igazán nem emberi cselekedetek érdemének tulajdoníthatjuk, hogy eddig eljutottunk, a megbékélésnek, kiengesztelődésnek ezt a lépését megtehettük. A justificatio, a megigazítás isteni cselekvésének felismerése kötelez, hogy óvakodjunk minden ember-dicsőítéstől, ugyanakkor örvendezzünk és adjunk hálát Isten hatalmas cselekedeteiért. Legmélyebb élményem Augsburgban éppen ez volt: ennyi mosolygó, boldog testvért még nem láttam. Négy és fél évszázados feszültség oldódott, Jézus Krisztus evangéliuma minden félelmet kiűzött, szeretetre, remélységre bátorított, kívülállók számára is jelzés értékű eseménnyé vált Augsburg 1999. október 31-i istentisztelet-sorozata, az aláírás ünnepélyes aktusának méltó kerete.

Valóban már az aláírást megelőző napon a városháza Arany termében összegyülekező mintegy 750 ember már nemcsak udvarias fogadtatásban részesült, kitűnő - később részleteiben is értékelhető - információkat kapott, vendégbarátságról biztosító városi, állami, egyházi üdvözleteket hallhatott, hanem tartalmilag is jól előkészített, gondosan fogalmazott előadások alapján, fiatalok ének- és harsonaszava kíséretével ünnepelhetett. Mellettem egy olasz újságíró ült. "Öt éve még nem is tudtam semmit az evangélikusokról, most meg egy világegyház képviselőivel ünnepelhetek" - mondta.

Az esti istentiszteletet a Szent Ulrich bazilikában már 1200 hívőnél több résztvevőt vonzott. Ősi egyházi liturgikus elemek és mai ének és imádságos kincs gazdagította a jó prédikációkat. Harsogott a gyülekezett közös, Urunkat magasztaló éneke. A megbékélt különbségek egysége átélhető volt. Amit fejünkkel tudtunk, szánkkal vallottunk, most európai és világméretű élménnyé vált. Túl a szigorú tanulmányi anyagokon, a külcsönös információk sorozatán most a lelki, spirituális élmény dominált.

Az aláírás napján reggel a Dómban gyülekeztünk ünnepi előkészítő istentiszteletre. Mellettem egy új-guineai paptestvér, egy tanzániai evangélikus diakonissza, előttem norvégok sora ült, mögöttem bajor lelkészek és két misszionárius. A gyermekkar angyali hangon énekelt, különböző nyelven hangzottak a lekciók, könyörgő imádságok. A zsúfolásig megtelt templom körül is éneklő gyülekezet, már nem fértek be a hatalmas templomba, de a hangszórók segítségével teljesértékűen részesedhettek a bent lévők örömében.

Az ünnepélyes átvonulás az utcát is istentiszteleti hellyé változtatta. A járdákon a menetet helyi polgárok sora övezte. Láttam nemcsak apácát és diakonisszát együtt énekelni, de rendőrt és bank-kapuban álló vagyonőrt is, akik velünk énekelték: Laudate Dominum omnes gentes! Minden népek Istent dicsérjétek! Közben-közben felhangzott egy-két igevers, néhány tömör imádság, Szentlelket hívó könyörgő szó. Újságírók, televíziós riporterek szaladgáltak.

Nem szoktam szeretni az ilyen felvonulásokat, most mégis torkomat szorította a meghatottság, alig tudtam énekelni, valami páratlan élmény részese lehettem, mindnyájan egy nagy Úr vendégei voltunk. A szekularizált világ egy nagy ipari városának kellős közepén korálok, gregorián dallamok, taizéi ismert melódiák kíséretében, komoly felnőttek, lelkes fiatalok és nehezen járó öregek között átéltem valamit a communio viatorum, az útonlevők gyülekezete "zarándok-élményéből". Ez már nem püspöki és papi tisztségviselők, nem pusztán teológus szakemberek közössége - ez már maga az egyház!

Ezután következett az aláírás eseménye, méltó keretben, jól megkomponált ökumenikus istentiszteletben. Ünnepi orgonaszó, gyülekezeti énekkel váltakozó kórus-ének, ősi és mai tömör imádságok, harsonaszó, gazdag liturgikus elemek, testvéri kézfogás, békességköszöntés a körülállókkal, kitűnő igehirdetések. Krisztus-központú prédikációk mindkét részről, angol, német nyelvű oratio oecumenica, közben francia, spanyol, kiszuaheli, finn nyelvű imádságok, anyanyelven mondott Apostoli Hitvallás és Miatyánk jól érzékeltette mindenkivel, hogy itt nem egy nemzet (például nem a német) és nem két felekezet (az evangélikus és a római katolikus) eseményét éljük át. Református, anglikán, metodista, ortodox testvérekkel voltunk együtt. Újra meg újra eszembe jutott a legrégibb keresztény hitvallás: Jézus Krisztus az Úr! - Az Atyaisten dicsőségére; és valamit megízleltünk abból, mit jelent majd, amikor minden nyelv Úrnak vallja őt. A Filippi levél sorai és a Jelenések könyve egy-egy víziója járt a fejemben. Már a haláltól sem féltem, hiszen egy éneklő, ujjongó, Urát ünneplő gyülekezetbe készülök, nem a néma semmibe.

És az aláírás: nemcsak két vagy nemcsak néhány ember cselekedete volt. Nem is show-műsor. Felcsattant a szűnni nem akaró taps. Nem szoktam templomban tapsolni - de ott ez természetes volt. Az Egységtitkárság két jeles képviselője: Cassidy bíboros és Kasper püspök, a Lutheránus Világszövetség elnöke: Krause püspök és Noko főtitkár az alelnökök társaságában már az egész gyülekezet nevében írt alá. A média jelenléténél is fontosabb volt a gyülekezet… Sok érdeklődő kérdés, sok félreértett mondat, gyakori előítélet, sőt gyanakvás között - úgy éltem meg Augsburg 1999-ét, hogy valóban az egész egyházat érintő, történelmi léptékkel is mérhető esemény részese lehettem.

Kételkedő, bizonytalankodó olvasóimat Gamáliel bölcs tanácsára emlékeztetem: "Ha embertől van ez a mozgalom, úgyis semmivé lesz, ha ellenben Istentől, nem tudjátok azt megdönteni, legfeljebb úgy tűntök, mint akik Istennek szálltok harcba." (a Ravasz- és Raffay-fordítás szövege nyomán)

Nyilván sok-sok párbeszéd előtt vagyunk még, sok minden tisztázandó, de a légkör testvéri, sőt példaadó más felekezetek számára, s talán még jelzésértékű is a Kárpát-medencében, Európában és öt világrész békességre éhes, szeretetre vágyó emberei között. Mert ugyan miért rossz az, ha gyűlölködés és harc helyett megértés és valódi békesség él közöttünk?

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Az eukarisztia az egyház szíve. A trentói zsinat püspökeit erősen befolyásolta a protestánsokkal vívott harc, amikor meghatározták, Krisztus hogyan működik e szentségben. Az Oscott Egyetem teológusa a híres ex opere operato kifejezést elemzi és megmagyarázza, 450 évvel később hogyan nyer gazdagabb jelentést számunkra.

Bruce Harbert

Találkozás Krisztussal

Sürgősség éjjel háromkor: az aggódó rokonok körbeállják a haldokló ágyát, akinek kevés van hátra. Egy pap lép be a kórházi osztályra, kiveszi zsebéből a szentkenetet és néhány szót mormolva megérinti a haldokló kezét és homlokát. Néhány vigasztaló szó és már el is ment. Nemsokára a beteg meghal. A rokonok szomorúságukban is megkönnyebbülnek: a haldokló felvette a szent útravaló szentségét.

Ez a jelenet jól mutatja a szentségektől való függőséget, amely a régebbi katolikus felfogás jellemzője, s amely még ma is meglehetősen általános felfogás. Olykor az a követelmény csupán, hogy akárhogyan, csak a rítust végrehajtani - ezt kéri Isten.

E magatartásnak 450 éves a története. 1547. március 3-án, a trentói zsinat hetedik ülésszakán hirdette ki a híres nyolcadik kánont A szentségekről általában. "Ha valaki azt állítaná, hogy Újszövetség szentségei már önmaguk által, dologi teljesítmény formájában nem közvetítenek kegyelmet, hanem csak az isteni ígéret hite elég is a kegyelem bírására, legyen kiközösítve." Az ex opere operato, "a végbevitt cselekedet által" kifejezés a latin nyelvben oly divatos jelszóvá lett, amely a szentségek tárgyi hatásosságát jelzi, függetlenül a lelkipásztor és a felvevő személyétől, és gyakran a szentségekhez való gépies közelítést okozott. Ez azonban olyan állásfoglalás, amelynek nincs helye a katolikus hagyományban, s amelyet egyértelműen elutasít a Katolikus Egyház Új Katekizmusa. Tanulságos figyelembe venni, hogy az ex opere operato hogyan került a trentói okiratok közé és hogyan vált félreérthetővé.

1547. január 17-én Trentóban a püspököknek benyújtották "az eretnekeknek" a szentségi teológiában elkövetett hibáiról összeállított jegyzéket. Ezek között szerepelt, hogy "ők" - azaz a protestánsok - "elítélik azokat, akik azt tanítják, hogy a szentségek ex opere operato megigazítanak, és nem azt, hogy a bűnbocsánatba vetett hit szükséges a szentségek vételéhez". Ez az idézet egy 1530-as lutheránus okiratból, az Augsburgi hitvallásból való.

Az ezt követő vitában a legtöbb püspök e mondat egészében való elítélése mellett érvelt. Néhányan árnyaltabban foglaltak állást, rámutatva, hogy ha valaki nem hisz a bűnbocsánatban, akkor nincs az a szentség, amely megbocsátaná bűnét: ebben az értelemben legalábbis szükséges a hit. Ők az augsburgi mondat elítélése mellett érveltek "némely tisztázással" vagy "a lutheránus értelmezés" elítélését kívánták.

Február 26-án egy sor kánontervezet a szentségekről általában került a püspökök elé, amelyeket e viták számbavételénél fogalmaztak meg. A nyolcadik így hangzott: "Ha valaki azt állítaná, hogy a kegyelem semmiképpen sem nyerhető el egyedül a szentségi cselekedetek által, hanem az isteni ígéretbe vetett hit önmagában elégséges a kegyelem megszerzéséhez, legyen kiközösítve." A végbevitt cselekedet által kifejezés nem fordult elő a szövegben.

Trentó fontos döntések helyszíne volt 1547 elején. A püspököket nemcsak a szentségekről szóló protestáns tanítás foglalkoztatta, hanem a keresztelés, a bérmálás és az eukarisztia kérdése is, mindenekelőtt pedig a klérusnak a helybenlakásra vonatkozó kötelezettsége. Ez a nem teológiai, hanem fegyelmi kérdés része volt a zsinat egyházreform programjának, és több időt vett igénybe január és február folyamán, mint bármely más téma.

Március 3-ára a zsinat egy ünnepélyes gyűlése volt kitűzve, amikor döntéseit nyilvánosan kihirdetik. Március 1-én délután 7-től a szentségekről szóló négyórás vita után az általános gyűlés két óra szünetet tartott, feltételezhetően vacsorázás céljából. Este 9-kor hívták újra össze, és csupán éjjel 1-kor oszlatták fel.

E második négyórás gyűlés ideje alatt a 8-as kánon is megvitatásra került. Néhány alternatívát is ajánlottak az "önmagában a szentségi cselekvés által" helyébe, mint amilyen "a szentségek vétele által" és "a szentségek ereje által". Bitonto püspöke, Cornelius de Mussis pedig azt ajánlotta, hogy az Augsburgi hitvallás ex opere operato kifejezését szúrják be a kánonba. Ez azt jelentené, hogy a lutheránusok saját szavaikkal lennének elítélve. Már a korábbi tárgyalásokon a merev álláspontok képviselőjének mutatkozott: a protestánsok szinte minden álláspontjának rögtöni elítélése mellett érvelt.

De Mussis a teológusok bizottságnak azon tagjai közé tartozott, akik másnap délután 3-kor összegyűltek a kánonok átfogalmazása végett, az ő ajánlata megnyerte a többiek jóváhagyását. A munka elvégzése után általános közgyűlést tartottak a kánonok megszavazására. Ez éjjel 3-kor ért véget.

Később ugyanazon a reggelen a püspökök újra talákoztak. A kánonokat kihirdették, és így az ex opere operato bekerült a katolikus dogmatika szókincsében. A hit szükségességének említése kimaradt.

Amint láthattuk, a sokat emlegetett szókapcsolat lutheránus forrásból ered. Ami a katolikus hagyományban való helyzetét illeti, sehol sem található a 13. század előtt. Ezután kezdtek a teológusok klönbséget tenni az opus operatum, a végbevitt cselekedet és az opus operantis, a cselekvő cselekedete között.

Például Krisztus üldözői rosszak voltak, de az általuk végrehajtott cselekedet, a keresztrefeszítés jó volt. Ehhez hasonlóan az ördög cselekedetei is rosszak, bűnös természete termékei, de amennyiben ezek az elátkozottak bűneit büntetik, annyiban jók és Isten dicsőségét szolgálják. E két példa Poitiers-i Pétertől származik. III. Ince pápa ugyanezt a megkülönböztetést alkalmazta az eukarisztiára: bár a bűnös pap által bemutatott szentmiseáldozat tisztátalan cselekedete a papnak, az eredmény, a végbevitt cselekedet, a szentmiseáldozat maga tiszta.

Később ugyanebben a században Bonaventura és Aquinói egyaránt említik, hogy néhányan használják e terminológiát, de ők maguk nem alkalmazzák azt. Tehát Trentó nem merít gazdag hagyományból az ex opere operato használatát illetően.

És most átugrunk a 20. század végére. A Katolikus Egyház Katekizmusa (1127) megállapítja: "A hitben méltóképpen megünnepelve a szentségek közvetítik az általuk jelzett kegyelmet. Hatékonyak, mert bennük maga Krisztus cselekszik. Ez a jelentése az egyház azon kijelentésének, hogy a szentségek ex opere operato hatnak, azaz Krisztus megváltó műve által."

A katekizmus tehát visszaállítja a szentségek értelmezésében azt a két dimenziót, amelyeket az 1547 márciusi sietős viták során és miatt szem elől tévesztettek. Az első dimenzió, amelyhez néhányan nagyon ragaszkodtak Trentóban: hogy a szentség felvevőjének hite szerepet játszik a szentség hatékonyságában. A második, hogy a szentségek hatékonysága nem pusztán egy szertartás elvégzéséből ered, hanem Krisztus megváltó szenvedéséből.

Az ex opere operatónak az az értemezése, amelyet a Katolikus Egyház Katekizmusa ad, s amely Karl Rahner érvelését követi nem valószínű, hogy megfordult volna a fejében akár csak egynek is a trentói zsinat atyák közül. De kétségtelenül összhangban áll a katolikus hagyomány lényegével, és azáltal, hogy az ex opere operatót Krisztus megváltói működésével kapcsolja össze, feléleszti a kifejezésnek Poitiers-i Péter-féle árnyalatát.

Még tovább menve a szentségek hatékonyságának olyan szemléletét adja, amely tiszteletben tartja a protestánsok számára fontos tételt a hit fontosságával kapcsolatosan, valamint a szentségek és a bennük működő Krisztus összefüggését. A Katekizmus a történelemnek egy olyan fejezetét zárja le, amely négy és fél évszázadig tartott, és egy teológiailag és az ökemené szempontjából sokkal ígéretesebbet nyit meg.

Pál Enikő fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Caracas - Venezuela fővárosa - a legtöbb latin-amerikai metropolishoz hasonlóan kétarcú. A legtöbbször "tisztátalanul" is folytatott kereskedelem haszonélvezőinek luxusnegyedét vagy a felhőkarcolókkal képeslapokra kívánkozó trade-centereket csak néhány méter választja el a hullámlemez- vagy vályogviskó-negyedektől. A kohóiról nevezetes szegénynegyedek egyike a Július 24-e telep is, ahol az egyház még csak csíráiban van jelen.

Christian Schneider

Animadorok a Július 24-ében

A 18. századi nagy plantációs robbanással - a kakaó- és a kávéültetvények hatlamas hasznából adódó fellendüléssel - lépett elő Venezuela Új-Granada alkirályság egyik jelentéktelen tartományából gazdaságilag jelentős gyarmattá. A "nagy felszabadító", Simón Bolívar vezette 1811-es függetlenségi háborúval és a Nagy-Kolumbiától való elszakadással kezdődik Venezuelának mint önálló államnak a története. A 19. század számos polgárháborúja után diktátorok uralták az országot. 1958-ban - utolsóként - Pérez Jiménez futamodott meg az erőszakrendszerrel kormányzott Venezuela éléről. Betancourt államfő megválasztásával Venezuela számára felvirradt a demokrácia napja.

A kőolajkitermelés kezdetével a 20. század harmadik évtizedétől - de legalábbis az iparosítás negyvenes-évekbeli fellendülésétől számítva - a nagy-földbirtokosok a maguk tradicionalisztikus-gyarmati földművelési szokásaikkal egyre inkább háttérbe szorultak. Venezuela kisvártatva Latin-Amerika egyik leggazdagabb országának számított. Az olajárak robbanásszerű emelkedése - a hetvenes években - rohamos fellendüléshez vezetett. Az állam és a gazdaság szinte kizárólag az olajra koncentrált, a mezőgazdaságot és a gazdasági élet egyéb területeit teljességgel mellőzték a beruházások során, és a drasztikusan növekvő államköltségek folytán hatalmas adósságot halmoztak fel.

A olajár-robbanás hasznából alig részesedő lakosság jövedelme drámai módon csökkent. Az az egyre-másra hangoztatott ígéret, hogy a kőolaj "áldásai" egyre inkább a köz javát fogják szolgálni, szégyentelen áltatásnak bizonyult, hiszen a busás haszon kizárólag a kitermelő és kereskedő elit zsebébe vándorolt. Az olajat túlnyomó arányban külföldön értékesítették, és a gazdagodó elit is külföldön fektette be vagyonát. A dúskáló venezuelaiak mintegy 100 milliárd dollárt tartottak és forgattak az államhatárokon kívül. Nem is csoda, hogy a korrupció, a klientúra-gazdaság és a tőke-kivándorlás következményeként az elmúlt harminc évben 300 milliónyira kamatoztatott magánvagyon nem járulhatott hozzá a venezuelai nép életszínvonalának emeléséhez.

Az olaj ehelyett sanyarúvá és sebezhetővé tette a venezuelai egzisztenciát.

Milliós város a városban, sikátorok, lépcsők és kohók végtelen tömege: Petare, Latin-Amerika legnagyobb szegénynegyedeinek egyike, hatalmas szőnyegként piros kövekből és salakból összeróva Caracas, a venezuelai főváros keleti részén. Az élet a legtöbb család számára a túlélés drámája. Az egyház itt (is) a szegénységgel és az erőszakkal kell hogy szembenézzen. A kevés papot azonban meghaladná ez az embertelenül nagy feladat. Fiatal venezuelai asszonyok - mint például Ibeth Parucho - "segítenek a Szentléleknek" napról napra, évről évre, hogy ne aludjon ki az élet a közösségekben.

Vasárnap délelőtt a "Július 24-e" barrióban. A lakónegyedben körülbelül 6000 ember él. A név azt a napot idézi emlékezetünkbe, amikor az első kohót létesítették. Karibi meleg remegteti a levegőt a házak között. Salsa, Venezuela trópusi-elektronikus ritmusa árad a rádiókészülékekből az egyszerű házakban. A kis térbe néhány lépcsősor, pár girbe-gurba utca torkollik, amelyekből egyre-másra fiatalasszonyok és gyerekek "szállnak alá" misére. Bent a templomban Richardnak és Milagrosnak - a két katekétának - nincs könnyű dolga a gyermekkórus és az állandó konkurens, a diszkózene közötti "egyensúly" megtalálásakor a szentmisén. Az egyház egyáltalán nem játszik vezető szerepet Petareban. Nehéz is ilyen szerephez jutnia a szegénynegyedek kiaszott hangulatában, a barriók könyörtelen és erőszakos környezetében. Utcai bandák, kábítószer, trágár agresszió. Az egyházi élet a hátsó udvarokba és sivár "multifunkcionális termekbe" szorul be.

És ebbe a "templomba". Az olasz Mateo Marzano plébános alakított át "övéivel" egy elhagyott épületet "plébániai központtá". Egy dísztelen szoba neonfényében találkoznak gyermek- és ifjúsági csoportok, de ugyanebben a helyiségben tartják a munkanélküli fiatalok számára szervezett "kurzusokat" is. Vasárnap pedig, a mise előtt, Milagros, Richard és a Marzano plébános többi "jobbkeze" asztalt és székeket hord be a terembe, amely láthatólag ettől lesz hasonlóvá a szokásos templombelsőkhöz. Sódert, kavicsot, homokdombokat kerülgetnek közben: a "plébániához" tartozók le akarják bontani az épületet, hogy tisztességes kápolnát próbáljanak építeni a helyére.

Mateo Marzano nagyon ragaszkodik "plébániájához". Csodálatosnak tartja Petare lakosait. "Ide hozott a sorsom, és itt találtam meg valódi barátaimat. Ezeknek az embereknek még egy szívük van." A Július 24-e fiatal negyed. A lakosságnak több mint fele 20 év alatti. "A fiatal, aktív »animadorok« nélkül - mint például Ibeth - semmire se jutnék" - mondja Marzano. A foglalkozását tekintve óvónő Ibeth és a hozzá hasonló, elkötelezett közösségi vezetők ott hoztak létre közösséget, ahol a vallásos élet azelőtt teljesen ismeretlen volt. A kiáltó szociális igazságtalanságokról hírhedt metropolis gyors életritmusa kevés alkalmat és időt enged az elmélyülésre. Az erőszak és a megmaradáshoz fűződő, állandósuló félelem nyomja rá bélyegét a szegénynegyedekre. "Nem sokkal ezelőttig gyakori volt az ellenséges bandák közötti tűzpárbaj - mondja a "plébános". - Néhány hónappal ezelőtt pedig a kapum előtt lőttek le egy fiatalembert."

Ibeth Parucho számára az egyházi élet szervezése a megnyugvás lehetősége is. "Nagyon fontos törődni a fiatalokkal, alternatívát mutatni számukra. Sokan, akik a kábítószer rabságában élnek vagy valamelyik bandához tartoznak, valóságos esélyt jelentenek a csoportunk számára, hogy barátot, újabb elkötelezett társat találjunk bennük. Behozzuk őket az utcáról az egyházba."

Joó Kristóf fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Vincze Gábor

Non recuso laborem

"A Teremtő Isten elgondolása szerint a kis népek létjoga éppoly erős, mint a nagyoké."

Amikor 1938. december 24-én XI. Piusz pápa kinevezte a gyulafehérvári egyházmegye új megyéspüspökévé Márton Áron kolozsvári plébánost, kolozs-dobokai főesperest, a kinevezést az erdélyi magyar katolikus társadalom osztatlan örömmel fogadta, hiszen a plébános régóta népszerű és igen tekintélyes személyiség volt.

Csíkszentdomokosi földműves családban látta meg a napvilágot 1896-ban. A tehetséges gyermeket szülei az elemi elvégzése után, 1910-ben beíratták a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumba (ma ez az intézmény Márton Áron nevét viseli), majd 1915-ben Gyulafehérváron a kisszemináriumban érettségizett. Ezt követően önként jelentkezett harctéri szolgálatra, ahol a katonái által rajongásig szeretett "kishadnagy" háromszor is megsebesült. A háború végén hazatért szülőfalujába, és gazdálkodni kezdett. 1920-ban visszament Gyulafehérvárra a teológiára, és négy év múltán gróf Majláth Gusztáv Károly gyulafehérvári püspök pappá szentelte. Kezdetben Ditróban és Gyergyószentmiklóson volt káplán, majd 1928 júliusától egy évig a marosvásárhelyi katolikus főgimnázium igazgatóhelyettesi szolgálatát töltötte be. A Székelyföldön már ezekben az években "híre ment" a későbbi püspöknek, ugyanis nagy hatású szónoklatait még a nem-katolikusok is lelkesen hallgatták.

1930. október 1-ével Majláth püspök gyulafehérvári udvari káplánná és levéltárossá nevezte ki. A Gyulafehérváron eltöltött majd’ két év alatt mint a püspök bizalmi embere közelről láthatta az egyháza elleni támadásokat, illetve a konkordátum megkötése előtti diplomáciai csatározásokat. Ekkor jutott először a pápa színe elé, ugyanis Majláth püspök 1931 novemberében bemutatta Márton Áront XI. Piusznak mint az egyetemi ifjúság népszerű szónokát. Negyven évnek kell eltelnie, mire - már püspökként - ismét kijuthatott Rómába...

A publicista és népnevelő

1932. szeptember 1-étől ő lett a püspök titkára, ám egy hónappal később Gyulafehérvárról Erdély fővárosába kellett költöznie, ugyanis őt nevezte ki Majláth Gusztáv Károly a Kolozsváron tanuló magyar katolikus egyetemi és főiskolai ifjúság lelkipásztorává. A püspök azért küldte el maga mellől kedvelt emberét, mert a kolozsvári magyar hallgatók - akik előtt Márton Áron Az eszmék és irányzatok mérlege címmel nagy visszhangot kiváltó előadásával vált népszerűvé - kifejezetten kérték: előljárói őt nevezzék ki lelki vezetőjükké.

Erdély-szerte akkor lett igazán ismert személyiség, amikor 1933 őszén György Lajos irodalomtörténésszel megindították az Erdélyi Iskola című folyóiratot. Ettől kezdve Erdély egyetlen magyar pedagógiai folyóiratának hasábjain egyre-másra jelentek meg azok az írásai, amelyekben mindenkit érdeklő, aktuális kérdésekben foglalt állást. Így például ostorozta a magyar középosztály soraiban tapasztalható egykézést, élesen elítélve az abortuszt. Az Erdélyi Iskola hasábjain megjelent írásaiból már kirajzolódik annak a kisebbségpolitikusnak az alakja, aki teljes valójában majd csak 1945-46-ban mutatkozik meg. Elgondolkodtató, hogy 1935 márciusában (A kultúrharc kellős közepén című írásában) ugyanazt hányja szemére az akkori magyar kisebbségi vezetőknek, mint 1946-ban a Magyar Népi Szövetség vezetésének akkori ellenzéke: "Nagyobb bajok elkerülése reményében kisebbnek vélt dolgokban eddig többször engedtünk. És mindig megjártuk…"

Ami "világnézetét" illeti, egyaránt elítélte a liberalizmust, a marxizmust, annak szélsőséges változatát, a bolsevizmust, és a fasizmust, emellett azonban számos cikkében síkra szállt a szociális igazságosság megteremtése mellett. Írásainak talán legnagyobb részében az ifjúság kérdésével, a népnevelés feladataival foglalkozott. Valószínűleg ennek köszönhető, hogy 1934 tavaszán megbízták az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség egyetemi és főiskolai szakosztályának vezetésével, majd szeptemberben a Népszövetség közgyűlése a szervezet igazgatójává választotta. Márton Áron új életet vitt az egyesületbe. Tevékenysége rendkívül sokoldalú volt. Az ő nevéhez fűződik például az egyházmegye területén az iskolán kívüli népnevelés megszervezése. A kántorokat arra kötelezte, hogy a Népszövetség keretén belül ifjúsági énekkarokat szervezzenek, a tanítóknak pedig elrendelte, hogy kapcsolódjanak be az egyesületi tevékenységbe. Szervezett továbbképző tanfolyamokat, megalakította a Katolikus Népszövetség orvosi és pedagógiai szakosztályait, emellett kölcsön-alapot hozott létre.

Mindent összevetve az 1932- 38 közti években folytatott tevékenységével alapozta meg azt a tekintélyét, amely püspöki kinevezése után csak tovább növekedett, míg aztán a második világháború küszöbén a magyar közvélemény szinte egyöntetűen az erdélyi magyarság egyik "vezérférfiújának" tekintette.

A kisebbségpolitikus

Bár Márton Áron a közvetlen politizálástól tartózkodott, támogatta a magyar politikai elit reformszárnyát. Amikor pedig a két világháború közti korszak utolsó parlamenti választását követően II. Károly király Varga Béla unitárius és Vásárhelyi János református püspökökkel együtt őt is kinevezte a szenátus tagjának, bár a szenátus napi munkájába nem kapcsolódott be, de arról jó információk jutottak el hozzá, hogy a királydiktatúra álparlamentarista körülményei között milyen sziszifuszi küzdelmet kénytelen folytatni az akkori magyar politikai vezetés a kisebbségi jogok védelme érdekében.

A második bécsi döntés teljesen új helyzet elé állította Gyulafehérvár püspökét. Az ún. "belvederei határ" ugyanis hívei döntő részét Magyarországhoz csatolta, az egyházmegye székhelye azonban továbbra is Románia fennhatósága alatt maradt. Bár az új államhatár megvonását követő hetekben-hónapokban (önként, avagy a fasiszta román államapparátus kényszerének engedelmeskedve) tíz- és tízezrek költöztek át Dél-Erdélyből Észak-Erdélybe vagy a trianoni Magyarország területére, Márton Áron mégis a helybenmaradást választotta. Tudatosan cselekedett így, hiszen nem akarta, hogy a "maradék nyáj" pásztor nélkül maradjon. Úgy gondolta, hogy a kisebbségi lét szorításában élő magyarságnak nagyobb szüksége van rá, mint az anyaországhoz visszakerült észak-erdélyieknek. (A Magyarországhoz került római katolikusok lelki gondozásának irányítását Sándor Imre, Kolozsvárra települt püspöki helytartó végezte.)

A négy év alatt a püspök a dél-erdélyi magyarság nemhivatalos erkölcsi-szellemi vezetőjének számított. Szavára egyaránt odafigyeltek Bukarestben és Budapesten is. Emberi nagyságát jól mutatja az is, hogy nemcsak a dél-erdélyi magyarság tervszerű kifosztása, a magyar férfiak tömeges katonai munkatáborokba történő elhurcolása ellen tiltakozott különböző román illetékeseknek küldött memorandumaiban, hanem az észak-erdélyi zsidóság elhurcolása miatt is felemelte szavát. 1944. május 18-án a papszentelésre Kolozsvárra érkező püspök a Szent Mihály templomban tartott beszédében burkoltan ugyan, de elítélte az antiszemitizmust, és dicsérte azokat a híveit, akik aggódtak a hatóságok zsidó-politikája miatt. (Másnap, szűk körben a püspök sokkal nyíltabban beszélhetett: a Mária Kongregáció tagjai előtt tartott beszédében kifejtette, hogy Magyarország ismét elveszítette a háborút, és miközben Romániában bújtatják a zsidókat, a magyar kormány a zsidók deportálásával "megfosztotta önmagát egyetlen fegyverétől, az erkölcsi elvekre való hivatkozás lehetőségétől", amellyel a dél-erdélyi magyarság érdekeit igyekezett védeni a román hatóságok előtt.) Bár a Szent Mihály templomban elhangzott beszédét a kolozsvári és budapesti lapok nem közölhették, annak igen komoly visszhangja lett, emiatt sokan attól féltették Márton Áront, hogy a hatóságok letartóztatják. Erre nem került sor. Mielőtt azonban a püspök visszatért dél-erdélyi székhelyére, május 18-án levelet írt Jaross Andor belügyminiszternek, amelyben arra kérte, hogy "az embertelenséget akadályozzák meg, vagy ha erre nem képesek, ne működjenek több ezer ember elpusztítására irányuló cselekményben közre." (A levél másolatát, valamint a Szent Mihály templomban elhangzott beszédének szövegét eljuttatta Angelo Rotta pápai nunciusnak és Serédi Jusztinián hercegprímásnak is.)

A püspök a világháború alatt tanúsított magatartásával nemcsak a konzervatív-liberális középosztály és az egyházaikhoz kötődő vidéki földművesség osztatlan elismerését vívta ki, hanem még a magyar baloldal jórésze is respektálta őt. Erre utal egy az 1944. augusztus 23-i bukaresti "kiugrás" után egy évvel, ismeretlen személy által készített beszámoló is, amelyben az illető arról tájékoztatta az Ideiglenes Nemzeti Kormányt, hogy "Erdély magyarságának vezetői (a kommunista, szociáldemokrata vezetőket sem kivéve) augusztus 23-án bizalmasan felkeresték Márton Áron erdélyi püspököt és kérték, hogy vegye át a magyarság vezetését." A püspök azonban ennek a felkérésnek nem tehetett eleget, ugyanis a román és szovjet katonai hatóságok őt és mindazokat a magyar politikai-közéleti személyiségeket (Szász Pált, Jakabffy Elemért, gr. Teleki Bélát, Vita Sándort és másokat), akik támaszai lehettek volna, 1944 szeptember-november folyamán - több tízezer magyar civil lakosssal együtt - internálták, illetve elhurcolták. Részben emiatt aztán a Magyar Dolgozók Szövetsége/MADOSZ (amely 1944 októberében fölvette a Magyar Népi Szövetség/MNSZ nevet) köré tömörülő kis komunista csoport mind Dél-, mind Észak-Erdélyben monopolizálni tudta az erdélyi magyarság politikai érdekképviseletét; sikerrel akadályozta meg, hogy a magyar jobboldal önálló érdekképviseleti szervezetet vagy saját politikai lapot indítson, a potenciális konkurenciát, mint például a püspök egyik bizalmasa, Puskás Lajos által vezetett kolozsvári Tízes Szervezetet, felszámolta.

Bár köztudott volt, hogy az MNSZ tényleges irényítása egy szűk kommunista csoport kezében van, ennek ellenére kezdetben a püspök is támogatta a szervezetet. Abban reménykedett ugyanis, hogy a szovjetek által támogatott román baloldali pártok hatalomra kerülése esetén az MNSZ sikeres érdekvédelmi harcot fog folytatni. 1945 nyarán-őszén azonban a püspök és vele együtt a magyar társadalom egy jelentékeny része rá kellett hogy döbbenjen: az MNSZ vezetői fontosabbnak tartják a Groza-kormány támogatását, mint a kisebbségi sérelmek felszámolását, annak ellenére, hogy a magyar sajtó által előszeretettel "magyarbarát" politikusnak tartott Petru Groza hatalomra kerülését követően tovább folyt többek közt az erdélyi magyarság tudatos pauperizációja, gazdasági javaitól történő megfosztása.

Márton Áron ekkor már úgy vélte, hiábavaló abban reménykedni, hogy a korábbi történelmi pártokkal szemben a román baloldal majd méltányos kisebbségpolitikát fog folytatni. Egy 1945. szeptember 12-i keltezésű, Dálnoki Miklós Bélának küldött, aláíratlan levélben már arról tájékoztatták az ideiglenes nemzeti kormány vezetőjét, hogy Márton Áron "lehetetlennek tartja a két népnek olyan együttélését, amilyen volt Dél-Erdélyben a mai napig...", ezért arra kérték a magyar vezetést, hogy az "minden erővel" igyekezzen a Partiumot visszaszerezni, emellett pedig a béketárgyalások során érjék el, hogy a történelmi Erdélyt a Saar-vidék módjára helyezzék 10-15 évre nemzetközi ellenőrzés alá.

A püspök és a köré tömörülő kis értelmiségi csoport konkrét cselekvésre csak azt követően szánta el magát, hogy az MNSZ országos vezetése - Groza és az RKP nyomására a november 15-17. közt megtartott marosvásárhelyi intézőbizottsági ülésen - egy olyan értelmű nyilatkozatot adott ki, mely szerint az erdélyi magyarság elutasít minden olyan törekvést, amely megváltoztatná a trianoni magyar-román határt.

Márton Áron és társai ebben a helyzetben úgy gondolták, mindenképp fel kell hívni Groza és a nagyhatalmak vezetőinek figyelmét arra, hogy a nyilatkozatban foglaltak nem az erdélyi magyarságnak, hanem csupán az MNSZ Groza-kormányt feltétlenül támogató, az RKP vezetésétől függő országos vezetésének véleményét tükrözik.

A népe sorsa fölötti aggodalom azonban arra is késztette Márton Áront, hogy személyes levéllel forduljon Groza miniszterelnökhöz, feltárva előtte az erdélyi magyarság legsúlyosabb sérelmeit, illetve tisztázza az erdélyi magyarságnak a határkérdéshez való viszonyát. 1946. január 28-i, Petru Grozának írott levelében (amelyet az MNSZ országos vezetőségének is megküldött) kíméletlen őszinteséggel tárta fel az erdélyi magyarság szenvedéseit, majd a sérelmek felsorolása után - a novemberi kiáltványra utalva - kijelentette: "Nagyméltóságodat nem téveszthetik meg azok a nyilatkozatok, amelyeket egyesek a magyarság nevében tesznek, illetve a magyarságnak sugalmaznak. A romániai magyarságnak ma sincs magaválasztotta politikai képviselete... Mozgási, gyülekezési, szólási szabadsága kizárólag annak a csoportnak volt, amely a Magyar Népi Szövetséget alkotta... A Magyar Népi Szövetség egyes vezető emberei - saját elhatározásukból-e, vagy kívánságra?, nem tudjuk - olyan tartalmú politikai nyilatkozatokat kockáztattak meg, melyek a magyarság egyetemében élénk tiltakozást váltottak ki. Mindezek következtében a magyar tömegek a Magyar Népi Szövetséggel mind élesebben szembefordultak, és annak vezetőit a legsúlyosabb vádakkal illetik. A Magyar Népi Szövetség ezek ellenére igyekszik pozícióját megtartani, de az eszközök, amelyeket ennek érdekében éppen ezekben a napokban alkalmazásba vett, a terror jegyeit viselik magukon."

Feltehetően 1946 tavaszán a püspök kezdeményezésére Kolozsváron bizalmas értekezletet tartott a Márton Áron köré tömörülő kis csoport. A Venczel József egyetemi tanár, Márton Áron püspök bizalmasa, Szász Pál, az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE) vezetője, Korparich Ede, a Kaláka Szövetkezeti Központ elnöke, Lakatos István szociáldemokrata politikus, a Szövetség Szövetkezeti Központ elnöke, Buza László nemzetközi jogász egyetemi tanár, Juhász István, az Erdélyi Tudományos Intézet egyik vezetője és Nagy Géza, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) titkára részvételével megtartott tanácskozáson megbízták Venczelt, hogy dolgozza ki, miként lehet úgy kettéosztani Erdélyt, hogy a lehető legkevesebb román kerüljön Magyarországra és minél kevesebb magyar maradjon Romániában. (Ez a határtervezet egyelőre nem került elő. Ahogy utólag rekonstruálható, a Venczel által meghúzott határ után Magyarországhoz került volna mintegy 1.350.000 magyar és 850.000 román.) Emellett 1946 április végén elkészítettek egy memorandumot (amit Márton Áron, Szász Pál, Korparich Ede, Lakatos István és Vásárhelyi János református püspök írtak alá), amelyben felhívták a budapesti kormány figyelmét arra, hogy: "Az erdélyi magyarság felfogása szerint, sem neki magának, sem pedig a magyar kormánynak nincsen joga Erdély tekintetében, amely a magyarság összességének is létfontosságú kérdése, önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni... A magyarság most már minden román politikai rendszert megismert, de tűrhető életviszonyokat számára egyik sem hozott... Az erdélyi magyarság pedig éppen ezért elvárja, hogy a magyar kormány a maga részéről is mindent el fog követni annak érdekében, hogy a béketárgyaláson az erdélyi magyarságot kielégítő területi rendezés jöjjön létre." Az április 29-i keltezésű memorandumot eljuttatták Nékám Sándor bukaresti ügyvivőnek, és az kikerült a párizsi békedelegációhoz is. Ezt a nyilatkozatot aláírói a magyar igények alátámasztására szánták, a külügyminisztérium a békeelőkészítő jegyzékeiben azonban mégsem tudta ezt felhasználni, ugyanis ekkorra a Külügyminiszterek Tanácsa lezárta a területi kérdések megvitatását.

Márton Áronék memoranduma - sikertelen volta ellenére is - fontos dokumentuma e korszaknak, ugyanis világosan megmutatja, hogy az erdélyi magyar társadalom nagyobb részének valós szándékait, érzéseit tolmácsoló kis csoport nem osztotta azt a véleményt, miszerint a romániai magyar nemzetiség kizárólag a Groza (illetve az RKP) által irányított Romániában képzeli el a jövőjét…

1946. június 11-én, a hagyományos csíksomlyói pünkösdi búcsún, amelyen addig még soha nem látott tömeg, mintegy 140- 150.000 ember vett részt, nemcsak a katolikusok voltak jelen, hanem nagy számban a magyar protestáns egyházak hívei is. Ekkorra már Erdélybe is eljutott a párizsi határozat híre (a Külügyminiszterek Tanácsa ugyanis május 7-én döntött Erdély kérdésében, jóváhagyva az 1938-as magyar-román határt), aminek hatására a különben igen fegyelmezett csoportokban felvonuló tömeg hangulata rendkívül nyomott és egyben annyira feszült volt, hogy az elkeseredettség könnyen politikai tüntetésben robbanhatott volna ki. Hallatszottak olyan hangok is, amelyek azt kívánták, hogy az összegyűlt tömegnek - az 1918. december 1-i gyulafehérvári példa nyomán - nemzetgyűléssé kellene átalakulnia és a párizsi határozat elleni tiltakozás jeléül a Magyarországhoz való csatlakozást kellene követelnie. Ilyen körülmények között Márton Áronra hárult az a feladat, hogy az indulatokat levezesse. A püspök beszédében egyfelől tiltakozott a nagyhatalmi döntés ellen, másfelől azonban a tömegszenvedélyeket is igyekezett levezetni. "A párizsi határozat tulajdonképpeni jelentését ma sem ismerjük... Az a keserű csalódás azonban, mely a hírek hatása alatt a lelkeken erőt vett és amely sokakat már a kétségbeesés örvénye felé sodort; továbbá az a támadó gyűlölet, mely ugyanerre a hírre a másik oldalról ellenünk újult erővel fellángolt, kötelességünkké teszi, hogy aggodalmunknak hangot adjunk... Szabad emberhez és szabad néphez méltó életet kívánunk élni, mert ehhez Isten-adta jogunk van... Aggódtak a hatóságok, hogy nyílt politikai tüntetések lesznek. De Ti imádkozni jöttetek ide, s én épültem azon a példás fegyelmen, amelyet útközben tanúsítottatok. Ugyanilyen fegyelmezetten térjetek vissza."

Hazavezető útjában a szentkeresztbányai munkások köszönetet mondtak a csíksomlyói beszédért. Hogy ebben az időben már mekkora tekintélye volt a püspöknek, azt többek közt az is jól mutatja, hogy a búcsú után Marosvásárhelyen a református esperesi kerület tanácsa közölte Márton Áronnal, hogy mögötte áll minden hasonló természetű megnyilatkozásában. Ugyanezt hozták tudomására az unitáriusok is. (Márton Áron csíksomlyói beszédét ekkor már az erdélyi magyar sajtó nem közölhette!)

1946. november 19-én (durva csalással) a kommunisták nyerték meg a parlamenti választásokat, 1947 februárjában pedig Párizsban aláírták a békeszerződéseket, amely eldöntötte az erdélyi magyarság jövőjét is. Kiderült, hogy Márton Áronnak volt igaza: amint Románia aláírta a békeszerződést, a magyarságnak tett "engedmények" is megszűntek, a további jogbővítésre már nem nyílt lehetőség.

Egyházának védelmezője

A békeszerződés aláírásának évében az RKP megkezdte hadjáratát a politikai ellenzékkel szemben. Ebbe a hadjáratba természetesen magyar szövetségese, az MNSZ is bekapcsolódott: elkezdődött a magyar intézmények "megtisztítása", leszámolás mindazokkal, akik korábban nyíltan szembefordultak, vagy "csak" nem támogatták az MNSZ korábbi politikáját. Az ekkor elkezdődő tisztogatások közvetetten már Márton Áront is érintették: egyik bizalmasát, Venczel Józsefet, a Bolyai Tudományegyetem tanárát 1947. március 25-én éjszaka elhurcolták otthonából és hónapokig bírósági ítélet nélkül tartották fogva a pitešti-i internáló táborban. Három hónappal később a püspök másik bizalmasát, az Egyházmegyei Tanács világi elnökét, György Lajos egyetemi tanárt érte durva sajtótámadás. A június 27-i MNSZ-lapban, a Világosságban megjelent kirohanást követően, július 7-én Márton Áron arra hivatkozva, hogy az erdélyi katolikusság egyik világi vezetőjét ért támadás minden bizonnyal az MNSZ vezetőségének hozzájárulásával jelent meg, körlevelében utasította egyházmegyéje összes lelkészét, hogy tartózkodjanak a Népi Szövetséggel való mindennemű együttműködéstől.

1947 nyarán még csak a magyar kisebbség érdekvédelmi szervezetének induló, de ekkorra már az RKP szócsövévé váló MNSZ-szel vette fel a kesztyűt, 1948-ban azonban már a kommunista államhatalommal is nyíltan konfrontálódott. Lényegében három olyan kérdés volt, amelyben a püspök nem volt hajlandó Bukarest elvárásainak eleget tenni: az egyházi statútum, az egyházi iskolák és egyes püspökségek megszüntetése kérdésében.

Ami az elsőt illeti, ennek lényege röviden akként foglalható össze, hogy Márton Áron - az erdélyi protestáns egyházak vezetőivel elletétben - megtagadta, hogy olyan szellemben alakítsák át a statútumukat, ahogyan azt a vallásügyi minisztérium elvárná, hiszen ez utóbbi ellentétes lett volna az egyházi kánonjoggal, és önként alárendelte volna a katolikus egyházat a világi hatalomnak.

A másik konfliktus az egyházi iskolák kérdése miatt alakult ki. Erre az adott elsődlegesen okot, hogy - akárcsak a régió többi országában - Romániában is megkezdődött a szovjet típusú totalitariánus rendszer kiépítése, amelynek egyik első lépése az volt, hogy a bukaresti parlament 1948. április 13-án megszavazta az új - szovjet mintára megalkotott - alkotmányt, amely az állam monopóliumává tette az oktatást. Márton Áron már az alkotmánytervezet szövegének nyilvánosságra hozatalát követően számos fórumon tiltakozott a készülő államosítások ellen. Nem meglepő, hogy május végén Takács Lajos nemzetiségügyi államtitkárnak - a bukaresti magyar követtel történt beszélgetés során - az volt a véleménye, hogy "Márton Áron úgyszólván kivonta a véres kardot és minden rendelkezésére álló eszközzel támadásba ment át." Az egyházi iskolák államosítása az augusztus 3-i oktatási törvénnyel következett be. Ez elsősorban az erdélyi történelmi egyházakat sújtotta, hiszen ezek rendelkeztek igazán széleskörű oktatási hálózattal: csak a gyulafehérvári egyházmegyének 12 óvodáját, 173 elemi iskoláját, 10 főgimnáziumát, 2 tanítóképzőjét és más felsőoktatási intézményét államosították. A püspök az augusztusi jogszabály megjelenése után sem törődött bele abba, hogy az egyház több évszázados iskolái egy tollvonással az állam tulajdonába mennek át. Például 1948. szeptember 15-i körlevelében kijelentette: "Nem veheti senki rossz néven, ha iskoláink és nevelőintézeteink elvesztése fölött könnyeket hullatunk... Nem vehetik rossz néven azt sem, ha iskoláink visszaszerzése érdekében a törvényes lehetőségeket és eszközöket felhasználjuk."

A harmadik főbb konfliktusforrás az augusztus 4-i, 177. számú "kultusztörvénynek" az a rendelkezése volt, amely szerint minimum 750 000 hívő alkothat egy püspökséget (az ennél kevesebb hívővel rendelkező unitárius és zsinat-prespiteri evangélikus egyházzal a törvényalkotók kivételt tettek), aminek következtében csak a gyulafehérvári római katolikus püspökséget ismerték el, a szatmári, váradi, temesvári püspökségeket csupán esperesi kerületeknek tekintették, és ezen egyházmegyék püspökeit nyugdíjazták. Csakhogy ezt az érintett püspökök nem voltak hajlandók tudomásul venni, hiszen őket csak a pápa küldhette volna nyugdíjba, ezért nyíltan megtagadták az engedelmességet Bukarestnek.

Márton Áron 1948-49-ben pontosan látta, hogy a kommnunista hatalom úgymond maga alá akarja gyűrni a még utolsó, autonómnak mondható intézményt, az erdélyi katolikus egyházat, illetve el akarja azt szakítani Rómától. Mivel számított rá, hogy előbb-utóbb letartóztatják, mindenképp el akarta kerülni, hogy egyháza vezető nélkül maradjon. Emiatt titokban több, általa kinevezett püspököt, ún. ordináriust jelölt ki, azzal a céllal, hogy püspöktársai, vagy az ő letartóztatása esetén azok vegyék át az egyházmegyék kánonjogi szempontból legális joghatóságát.

1949 elején már csak ő állt ellen a kommunista diktatúra nyomásának, hiszen a potenciális szövetségesét, a görög katolikus egyházat 1948. december 1-ével "egyesítették" az ortodox egyházzal, püspökeit letartóztatták. Tudta, hogy hamarosan az ő egyházára kerül sor. Erre utal 1948. október 11-i körlevelében is: "Azok a megdöbbentő események, amelyek görög katolikus testvéreinkkel történtek, semmi kétséget nem hagynak fenn afelől, hogy számunkra is elkövetkeztek a hitvallói helytállásnak és a vértanúságot is vállaló kitartásnak a napjai." Erre nem is kellett sokat várnia…

1949. június 12-én tartották meg a korszak utolsó csíksomlyói búcsúját, melyen még jelen lehetett Márton Áron is. Alig telt el azonban egy jó hét, amikor június 21-én fondorlatos módon letartóztatták. Hamarosan követte őt többi püspök-társa és részben a titokban kinevezett ordináriusok is, akik közül többen (mint Scheffler János szatmárnémeti püspök és Bogdánffy Szilárd nagyváradi ordinárius) különböző román börtönökben szenvedtek vértanúhalált.

A püspök koncepciós pere 1951. július 30-án kezdődött meg a bukaresti katonai bíróságon. Az 1946-os memorandumot aláíró Szász Pállal, Lakatos Istvánnal, Korparich Edével, valamint Venczel Józseffel, Kurkó Gyárfással, az MNSZ volt elnökével, Bodor Bertalan bankigazgatóval és gr. Teleki Ádámmal, az EMGE egyik volt vezetőjével együtt ítélték el. A per "kiötlői" a vád koncepcióját többször megváltoztatták (kezdetben a magyarországi Rajk-per erdélyi szálát akarták megalkotni), végül Márton Áront hazaárulás és összeesküvésben való részvétel vádjával 10 év szigorított börtönbüntetésre és életfogytiglani kényszermunkára ítélték.

A püspök elítélése nagy visszhangot váltott ki nem csak Románia-szerte, hanem nyugaton is. Mivel attól kezdve, hogy letartóztatták, semmi megbízható hír sem szivárgott ki arról, mi történt vele, nem meglepő, hogy sokan halottnak hitték; Vértanú püspök vértanú népe című, 1952-ben Párizsban magyarul és franciául megjelent könyvében egy magyar emigráns katolikus pap, Szalay Jeromos is halálhírét terjesztette…

Bár az erdélyi római katolikus egyház legtekintélyesebb püspökét eltávolították az útból, a kommunista hatóságoknak mégsem sikerült megvalósítaniuk tervüket, vagyis létrehozni egy Rómától független, kizárólag Bukaresttől függő "nemzeti egyházat". Hiába tartóztatták le sorban a titokban kinevezett ordináriusokat, és hiába hoztak létre egy szakadár egyházvezetést és az ún. papi békemozgalmat, mivel a katolikus papok döntő része továbbra is hűséges maradt Márton Áronhoz és Rómához. Végeredményben a protestáns egyházakkal szemben az erdélyi katolikus egyházat nem sikerült "betörni".

Amikor Sztálin halála után Romániában is érezhetővé vált az "olvadás", Márton Áront - az elnöki tanács elnöke, Petru Groza kezdeményezésére - 1955. február 2-án kiengedték a börtönből. Amint megérkezett Gyulafehérvárra, összeomlott mindaz, amit a bukaresti egyházügyi hivatal és a pártszervek elértek az elmúlt öt évben. A püspök hamarosan széleskörű pasztorális tevékenységbe fogott, bérmautakat szervezett. Ahol csak megjelent, a hívek tömegesen tódultak hozzá. Népszerűsége azonban annyira zavarta a hatóságokat, hogy szabadulása után egy évvel, 1956 nyarán háziőrizet alá helyezték, és csak 1967-ben engedték véglegesen szabadon. Hiába korlátozták azonban mozgáskörét a püspöki palotára, még így is kézben tudta tartani egyházmegyéje vezetését. Már palotafogságának feloldása után, 1968-ban az egyik román illetékes bevallotta a magyar nagykövetnek, hogy Márton Áron püspök a számításaikkal ellentétben "el tudta érni, hogy a romániai római katolikus egyház irányítását kezébe tartsa és nem csak nehezítse, hanem lehetetlenné is tegye ezen egyháznak az állammal való viszonyát..."

Háziőrizete csupán 1967 őszén ért véget. Október 20-án a püspök részt vehetett a Curtea de Arges-i ünnepségen, majd Franz König bécsi bíboros közbenjárására Emil Bodnăraš miniszterelnök-helyettes november 22-én közölte vele, hogy végleg föloldották a kényszerlakhelyre vonatkozó rendeletet. Ezt követően hamarosan újrakezdte bérmaútjait, vizitációit, s meg-megismétlődtek az 1955-ös kiszabadulása utáni felemelő jelenetek ...

Márton Áron egyházpolitikájának fő törekvése az volt, hogy egyháza függetlenségét, Rómához való hűségét minden körülmények közt megőrízze. Ezt - már amennyire egy vallásüldöző diktatúra körülményei lehetővé tették - lényegében sikerült is megvalósítania. Míg például a két református püspök engedelmesen kiszolgálta a Ceausescu-rendszert (aminek egyik következménye az lett, hogy 1989-re katasztrofális mértéket öltött a két egyházkerületben a lelkészhiány, a két püspök pedig súlyosan kompomittálódott a rezsim gátlástalan kiszolgálása miatt), a katolikus egyház kisebb kompromisszumok árán sikeresen meg tudta őrizni függetlenségét. (Például Márton Áron a pásztorleveleit sohasem küldte előzetes cenzúrára, és azt sem tűrte, hogy az egyházügyi hatóság szabja meg, hány hallgatót vehetnek fel a teológiára...)

Bár minden püspöknek ötévente Rómába kell utaznia, Márton Áron püspökké szentelése után először csak 1969-ben kapott engedélyt a bukaresti hatóságoktól egy római látogatásra, majd még háromszor jutott ki a Vatikánba. (1971-ben magánkihallgatáson fogadta őt VI. Pál.)

A hetvenes évek második felében egészségi állapota egyre romlott. 1980. május 15-i - utolsó - körlevelével aztán tudtára adta híveinek, hogy egészsége megromlása miatt II. János Pál pápa fölmentette egyházmegyéje kormányzásának szolgálata alól, utódává Jakab Antalt nevezve ki. 1980. szeptember 29-én, életének 84. évében hunyt el. Több tízezer ember vett tőle búcsút a gyulafehérvári katedrálisban elhelyezett ravatalánál. Mindenki tudta, hogy a kisebbségi sorba kényszerített erdélyi magyarság egyik legnagyobb (Illyés Gyula szavaival: "katedrális méretű") személyiségétől vesznek végső búcsút.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Bura László

Apostolutód az idegenben

"Vannak időszakok, amikor a halottak hozzánk közelebb élnek, mint a távolban lakó, megközelíthetetlen élők, és a messzire száműzött többet időzik a távoliaknál, mint amikor közöttük élt, mert a kényszerű távolság csak élezi az igaz szeretet forró vágyát az egyesülés felé" - vezeti be Peregrinus, azaz a kényszerlakhelyre száműzött dr. Scheffler János szatmári püspök 1951. október 21-én a Körösbányán készült írását.

Száműzetésében idegennek, vándornak tekintette magát. A küldetése helyétől, egyházmegyéjétől való kényszerű elszakadása, távolléte, magánya ellenére az idegenben a körülmények adott lehetőségei között is cselekvő életmódot, napirendet alakított ki. A szentmise, a korábbi időszakéhoz viszonyítottan még több imádság (nem korlátozzák az egyházkormányzás napi teendői), a teológiai stúdiumokban való elmélyülés és a nyelvtanulás mellett bőven jut ideje az elmélkedésre, illetőleg a világból már eltávozottak és cselekedeteik felidézésére.

Körösbánya csendjében kiszabadul a háromdimenziós tér bezártságából és gondolatai a negyedik dimenzióban, az időben kalandoznak. Felvillan előtte Krisztus apostolainak képe, amint az idő folytonosságában továbbadják küldetésüket utódaiknak, az apostolelődök sorában hosszasan időz el a múlt század második harmadában működő elődjénél, Hám Jánosnál, akit a történelem a szatmári egyházmegye második megalapítójaként emleget. Megérzi ugyanis élete, apostolkodása körülményeinek közös vonásait. Az emberi történelemben eltelt ugyan egy évszázadnyi idő, de ez a szakasz az idő végtelenjében csak múló pillanat. Emberi mértékkel hosszabbnak tűnik, de a végtelen mércéjével mérve az egyéni életben valóban csak ennyi - pillanat.

A szellemi világ dimenzióiban járva megállapíthatja, hogy az apostolelődök kora és a ma világa alapvető emberi vonásaiban nagyon hasonlít. Az ember jellemvonásai és törekvései kétezer év alatt lényegében alig módosultak. Az apostolutódok küldetése sem változott, hasonló feladatokkal, gondokkal kell megküzdeniük, és küldetésük folytán sorsuknak is elődeikhez hasonlóan kell alakulnia.

Az apostol küldetése mindenekelőtt az evangélium hirdetése, mindenkinek, fajra, nemzetiségre való tekintet nélkül. Az első apostolok a kereszténységet a zsidók és a pogányok világában kellett hogy terjesszék, a későbbi korokban, főként Európában már kereszténynek mondott társadalmakban hirdethették Krisztus evangéliumát, valójában azonban ezeken a tájakon, ezekben a társadalmakban is igen sok táj missziós terület maradt. A szatmári egyházmegye területét is ilyennek tartja. Egyházmegyéje nemcsak Hám János korában volt missziós terület, ma is az. Olyan világi közigazgatási területen terül el, amelynek lakossága vallásilag nagy többségében nem katolikus, hanem protestáns, (kevés) ortodox, de lakosai közt nagyon sok a közömbös, a liberális gondolkodó, a hitetlen, és jelentős számú a valójában nem keresztény is (a társadalomban eléggé lenézett cigányok egy részére gondolhatunk).

Az első apostolok korában arról ismerték fel a keresztényeket, hogy mennyire szeretik egymást, ez abban is megnyilvánult, hogy különös gondjuk van a szegényekre, a betegekre, a szenvedőkre. Ez kellene jellemezze a későbbi korok keresztényeit is, de feltétlenül és példamutatóan az apostolutódokat.

Peregrinus felfedezi mindezt a XIX. század második negyedében működő Hám János mindennapjaiban, mi elmondhatjuk ugyanezt Scheffler Jánosról is. Hám János szociális intézményeket létesített, hogy a szegényeket elhelyezhessék, a betegeket ápolhassák, gyógyíthassák, ugyanakkor ő maga is hetente személyesen látogatta ezeket az intézményeket, mellette anyagiakkal folyamatosan, tetemes pénzösszegekkel támogatta a rászorulókat. Scheffler János korában politikai felfogásúak, etnikai hovatartozásuk miatt sokakat üldöztek, sőt egyes etnikumok (zsidók, cigányok) teljes megsemmisítésére is törekedtek. Scheffler János sokak megmenekülését segítette, püspöki tekintélyét latba vetve, a hatalom rosszallását elviselve szót emelt a zsidók üldözése, deportálása ellen, 1945-ben a svábok kollektív megbüntetése ellen.

Az apostolutódok élete nem lehet nyugodalmas, sorsuk Krisztuséhoz hasonló kell hogy legyen. Krisztus megmondta az apostolainak, hogy tanítványait is üldözni fogják, nekik is szenvedniük kell. Ez alól nem mentesülhetett Hám János sem, Scheffler János sem. Mindkettőjük élete bővelkedett szenvedésekben. A püspökök (ebből valószínűleg mindegyiknek kijut) szenvednek / szenvedhetnek lelkileg, ha azt látják, hogy szenved a nyájuk (csapások, háborúk, társadalmi elnyomatás), ha a rábízottak életmódja Krisztustól távoli, ha papjainak lelkülete nem elég buzgó, hivatástudata nem a jó pásztoré. Szatmár püspökei azonban üldöztetést is szenvedtek. Hám Jánosnak lelki szenvedést okozott a nem óhajtott hercegprímási cím, kinevezése után el kellett szenvednie törtető egyháziak, katolikusellenes liberálisok, protestánsok támadásait, a magyar kormány és a Habsburg császári udvar hatalmi üldözését, Scheffler Jánost pedig a kommunista hatalom bebörtönözte, kihallgatásokon gyötörte, a Szentatya elárulására akarta rávenni.

Mindketten életelvüknek vallották Isten akarata teljesítését, és az eseményeket ilyen szemszögből nézték. Ami velük történik, bizonyára Isten akaratából történik, tehát el kell fogadniuk, elfogadták. Tudatosan tették. (Naplóikban mindketten megfogalmazták.) Scheffler János tudós ember is volt, ezért ő minden esemény kapcsán, arról elmélkedve kereste az események, a tények teológiai megalapozottságát is.

Nagyon hasonlóan vélekedtek az apostolutódok híveikkel szembeni kötelességéről: mindenekelőtt szeretniük kell őket. Hám Jánosról kortársai egyöntetűen állították, hogy az emberek iránti szeretetének naponta számos tanújelét adta. Scheffler János naplójában rögzített önvizsgálatai során gyakran közvetlen feladatául tűzi ki: jobban kimutatni az emberek iránti szeretetét. Ennek cselekedetekben is, magatartásban is meg kell nyilvánulnia. Vallotta: a szeretet póbája, mértéke, fokozója az áldozat. A másokért hozott áldozat. Ezért akar vezeklő, engesztelő lélekké válni. Ugyanazon a hullámhosszon gondolkodik, mint elődje. Hám János is engesztelő életmódra törekedett, nagyon sokat imádkozott ezért, egész életében szigorú egyszerűségben étkezett, sokat bőjtölt. Mindezt azonban sohasem hangoztatta, nem hivalkodott velük. És senkinek sem mondta el, (halála után fedezték fel), hogy teste sanyargatásául vezeklőövet (ciliciumot) hordott.

Hám János 1857 decemberében meghalt, nem érte meg a Lourdes-i jelenést (1858.II.11.) Egész életében vallotta azonban Szűz Mária szeplőtelen fogantatását, Őt az egyház édesanyjának tekintette, különösen tisztelte, mindenben pártfogását, közbenjárását kérte. Ugyanezt teszi Scheffler János is, ő persze ismeri a Lourdes-i és a fatimai jelenéseket, s a Szentatya is kihirdette már a Szeplőtelen Fogantatás hittételét. Nem csodálkozhatunk tehát, hogy következetesen és sokszor hangoztatja: mai életünkben olyan csapások, veszélyek és szorongattatások vesznek körül, amelyekből emberi erővel ki nem szabadulhatunk. Egy szabadulási út létezik: szüntelenül kérni Szűz Máriától kegyelmek közvetítését, és (amint a szentek is tették) az ő kezébe helyezni minden érdemünket, minden küzdelmünket, hogy tárja, továbbítsa őket Szent Fia elé.

Az apostolutód múltba kalandozó gondolatai az időben előre is mutatnak, a mában is érvényesek. Scheffler János úgy vélte, hogy nemcsak az apostolelődökre kell gondolni, nemcsak azt kell vizsgálni, hogy ők hogyan adták át az ősi keresztény hagyományt, hanem másokra is, mindazokra, akik révén az örök értékek elveit a mához irányíthatjuk. Felhívja azonban a figyelmet, hogy bármiről, bárkiről szólunk, ragaszkodjunk a mindennapok valós tényeihez, ne idealizáljunk, és ne általános és lapos dolgokat írjunk a példaként állítottakról.

Scheffler János (Peregrinus jelzetű) írásában, a mára is érvényes gondolatokat tolmácsol.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Gabriel Andreescu

A nemzetközi kapcsolatok és az ortodoxia Kelet- és Délkelet-Europában (1)

Vallás és biztonság

A vallásnak a nemzetközi kapcsolatokban játszott szerepét érintő vizsgálódások meglepően újkeletűek.l A téma iránt a kilencvenes években támadt fel az érdeklődés, főként miután kiderült: riasztóan sokba kerül, hogy évtizedeken keresztül nem fordítottak kellő figyelmet a világban zajló konfliktusok vallási dimenziójának elemzésére.2 Ekkorra sikerült meghaladni azt a felvilágosodás korából származó előítéletet, mely a vallásos életet száműzte volna a "normális" társadalomból, s azt jövendölte, hogy a vallás szerepe fokozatosan csökkenni fog.3 A hidegháború után a konfliktusok természete is megváltozott. Többségük már "a faji, etnikai, nemzetiségi vagy vallási alapon szerveződött közösségek közötti összetűzésekből"4 fakadt. Ezt a hipotézist juttatta széles körű publicitáshoz Huntingtonnak "a civilizációk összeütközéséről" szóló tanulmánya is. A különböző kultúrák közt kialakuló feszültségekre vonatkozó huntingtoni felfogás egy jóval bonyolultabb koncepcióba illeszkedett, amely a konfliktusokat "nem annyira civilizációs szintek, mint inkább a (civilizációkká tömörült) helyi kultúrák és az egyetemes »civilizálódás folyamatából« adódó globális civilizáció összeütközései gyanánt"5 szemléli.

A biztonság és a vallás közti kapcsolat nem csupán a nemzeti és a nemzetközi biztonság témakörében bukkan föl - hátterében a sebezhetőség fokozódásával6 -, hanem a világ különböző országaiban zajló demokratikus reformfolyamatok egyik nagyon konkrét elemeként is. E reformok esetenként a gazdasági, politikai és katonai struktúrák bővítésének folyamatával is ötvöződnek. Ilyen jellegű folyamatok Latin-Amerikában és Ázsiában is zajlanak, de ez a tanulmány csupán az európai kontinenssel foglalkozik, amelynek fejlődésére a NATO és az Európai Unió bővítése nyomja rá bélyegét.

A vallások nemzetközi kapcsolatokra gyakorolt hatását vizsgáló tanulmánynak legalább két alapkérdéssel kell szembenéznie: (1) mekkora szerepet játszik a vallás a belföldi és nemzetközi dinamikában?; (2) a vallási jelenség milyen elemei tekinthetők ilyen vonatkozásban elsődlegeseknek? A témát többé-kevésbé meggyőző tanulmányok egész sora tárgyalja. A különböző módszerek közül megemlítem az egyes vallási rendszerek kodifikálását, melynek alapján érveket lehetett felsorakoztatni az iszlám és a marxizmus mint "uralmi" ideológiák közti hasonlóság mellett, illetve a buddhizmust és a dzsainizmust a nem agresszív doktrínák közé lehetett sorolni.7 Más vizsgálati módszerek is arra az eredményre vezettek, hogy a destabilizáló ideológiák közt a marxizmus és az iszlám jár az élen, az ellentétes oldalon pedig a buddhizmus található. A buddhizmus kedvező társadalmi hatásait főként a multikulturális kutatások emelték ki. A gyors demokratikus átalakulást, amely Japánban a háború végén bekövetkezett, John Peek szerint az tette lehetővé, hogy "a népfelség és az emberi jogok elve mélyen gyökerezik a japán kultúrában. Pontosabban, [...] a buddhizmus, mint a japán kultúra »három kincsének« egyike, belső lényege szerint szemben áll azokkal az autoritárius szociopolitikai struktúrákkal, amelyeket a japán népre időről időre rákényszerítettek."8 A szerző a buddhista doktrínában a szabad akarattól a racionalizmusig és a társadalmi aktivizmus iránti hajlamig a modern politikai értékrend számos fogalmának és elvének előzményét azonosítja: "[...] a világ egyéb vallásainak többségétől eltérően a buddhizmus a fő hangsúlyt a tanulásra és nem a hitre, az evilági élet minőségére és nem a túlvilágra helyezi."9

Agresszív expanziós törekvései és a nemzetközi terrorizmussal való összefonódása miatt számos tanulmány foglalkozik az iszlámmal, főként annak fundamentalista változatával. A szerzők többsége különböző megfogalmazásban, de egybehangzóan úgy vélekedik, hogy az iszlám doktrína összeegyeztethetetlen a liberális társadalmak értékeivel. "Annak lehetősége, hogy az iszlám társadalmak embere mérlegelhesse egy Isten által kirótt büntetés embertelenségének létjogosultságát, egyszerűen nem létezik."10 Ez a tény abból fakadna, hogy "az iszlám hívei mindenekelőtt azt állitják, a nép nem önmaga ura. A legfőbb hatalom az isteni akarat, mely a Korán és a Próféta szunnája által megfogalmazott saríja-törvényben fejeződik ki. A többség szava egy iszlám államban alapjául szolgálhat a politikai akarat gyakorlásának, de csak akkor, ha ez elismeri a saríját és annak keretei közt marad".11 Következésként "a politikai folyamatoknak csak azok az eredményei legitimek, melyeket a saríja szentesít. [...] Az alapérték a saríja és nem a demokrácia. Ezért bárki, aki a saríját akarja érvényesíteni, legyen az született uralkodó, a hadsereg tisztje, muzulmán pap vagy politikus, jogosan hivatkozik az iszlám legitimitásra. A saríja uralmának kikényszerítésében a szudáni Muzulmán Testvériség, akárcsak a pakisztáni Dzsamat Iszlami, egészen hasonló módon működik együtt a különféle katonai rezsimekkel, lemondva ezzel legfontosabb kötelezettségéről, a demokratikus eszközök garantálásáról."12

De nincsenek kevesen azok a muzulmán szerzők sem, akik tagadják, hogy az iszlám fundamentalizmus természetszerűen következne az iszlám elveiből. "Elsősorban azt kell szem előtt tartanunk - állítják -, hogy erkölcsi vonatkozásban gyakorlatilag minden kulturális örökség eléggé gazdag ahhoz, hogy bizonyos körülmények között, ha megfelelőképpen értelmezzük, ihletett érvekkel szolgálhasson az emberi jogok, a demokrácia és a társadalmi igazságosság mellett."13 Más szerzők értelmezésében az iszlám fundamentalizmus beszédmódja és - nyilvánvalóan - eszközei mögött nem egy többség, hanem egy kisebbség akarata húzódik meg, a küzdelem tehát nem a vallási szövegek értelmezésének hitelessége körül folyik, a valódi cél nagyon is pragmatikus: "a hatalom megtartása és az ellenzéki programok legitimitásának, s ezzel mindenféle kritikának az elutasítása."14

Az iszlámon belüli viták összetettsége minden további esettanulmánynál világosabban bizonyítja, hogy óvatosaknak kell lennünk, ha a vallási eszméknek a nemzetközi viszonyokra gyakorolt hatását vizsgáljuk. Apró hangsúlyeltolódások is lényegi pontokon érinthetik az eredeti vallási rendszert. A Sri Lanka-i buddhizmus esetét hozhatnám föl példaként, amelynek középpontjában történetesen Duttagamani (a ‘kegyetlen’ ) katona-király alakja áll, akinek kultusza indokolja, sőt ünnepli az erőszakot. A modern nacionalista Buddha-hívők a hős harcos hagyományára hivatkozva a Sri Lanka-i konfliktust a térség egyik legvéresebb konfliktusává változtatják.15 Ezenkívül a hasonló hitközösségekben folytatott összehasonlító vizsgálatok arra utalnak, hogy bár a vallási rendszerek befolyása jelentős, a végeredmény nagy mértékben függ az egyéb kulturális és szociopolitikai tényezőktől is.16 Ilyen körülmények között a kölcsönhatások értelmező szerepe természetszerűen megnövekszik.

Néppárti és hatalompárti egyházak; erős egyházak, gyenge államok17

A főbb egyházak és az állam közötti viszony a belső és külső stabilitás és a biztonság szempontjából különös jelentőségű. A vallásos közösségeknek a politikai játszmákban való részvétele még komolyabb tényezővé lép elő akkor, ha ezek között felekezeti jellegű konfliktusok is kialakultak, ahogyan azt Délkelet-Európában láthattuk. Ami a felekezeti intézményeket illeti, jellegzetes viselkedésmódjuk alapján két csoportra oszthatjuk őket: "néppárti egyházakra" és "hatalompárti egyházakra".

Az első csoportra jó példa a katolikus egyház. Sok esetben síkra szállt a társadalmi és politikai emancipációért, s így a harmadik világban meghatározó szerephez jutott. Jaime Sin bíboros irányításával a katolikus egyház vezető szerepet játszott a Marcos-rezsimmel szembeni ellenállásban.

1978-1979 között a katolikus egyház vezetése állt a Somoza elleni harc élére is. Mivel a diktatúrát nem volt képes megdönteni, az egyház a marxista-leninista szandinistákkal kereste a kapcsolatot (sok szandinista vezető volt pap). Amint a szandinisták hatalomra kerültek, a katolikus egyház a társadalomra kényszerített új rezsim fő kritikusa lett. A katolikus egyház kompromisszumra törekedett, aminek meghatározó szerepe volt abban, hogy a szandinisták 1990-ben elveszítették a választásokat.

El Salvadorban Oscar Romero érsek lett a hetvenes évek legmegbecsültebb politikai személyisége; nemcsak a katonákat bírálta, hanem a marxista gerillákat is - meggyilkolásáig. A katolikus egyház próbálta támogatni a parasztok önszerveződéseit, ami számos pap meggyilkolásához vezetett.

A katolikus vezetők szerepét újabban az indonéziai események állították
az előtérbe.

Szólhatnánk a katolikus egyház számos más erényéről is, amelyek lehetővé tették számára, hogy a nemzetközi színtéren oly meghatározó stabilizáló szerepet játszhasson. Ebben az értelemben Douglas Johnstonnak a katolikus egyház dél-amerikai jelenlétére vonatkozó összegezését idézném:18

"A katolikus egyház vezetői és az egyházi tulajdon lényegileg sérthetetlenek. [...] A katolicizmus nemzetközi kapcsolatai és a Vatikánnal való összekapcsoltsága az esetleges nemzetközi támogatás mozgósítását megkönnyíti, egy meghatározott kormányzatnak való alárendelését pedig megnehezíti. [...] A katolikus egyház belső fegyelme komoly erő, amely az egyházat de facto egyfajta politikai párttá változtathatja. A káderek odaadók és gyakorta rendkívül képzettek. [...] A katolicizmusnak önálló ideológiája van, s ennek egyik fontos összetevője a társadalmi igazságosság, bár ez utóbbi aspektus a vatikáni és a helyi vezetés állásfoglalásainak függvényében változhat, erősödhet vagy gyengülhet. II. János Pál személyében az egyházi hierarchia élén tekintélyes, karizmatikus személyiség áll, aki a neomarxista felszabadítási teológia ellenében is a demokrácia és az aktivizmus határozott támogatója. [...] Latin-Amerikában a lakosság nagy többsége mindenütt katolikus, s kiterjedt tömböket alkotnak a katolikusok Afrika és Ázsia tucatnyi országában is."19

Dél-Afrikában az anglikán Desmond Tutu volt kiemelkedő közéleti személyiség. Erőteljes keresztény irányzata az Afrikai Nemzeti Kongresszusban a marxista-leninista ideológia első számú vetélytársának bizonyult, és a terrorizmus korlátozásának fő eszközévé vált.

Érdemes emlékeztetnünk arra is, hogy a katolikus egyház saját álláspontot alakított ki az emberi jogokról, illetve a nemzeti kisebbségek jogairól is, melynek alapján lényegileg helyes válaszok adhatók azokra a kockázatokra, melyekkel ezek megsértése járhat.20

Az ellentétes modellt az ortodox egyházaknak a hatalommal való kollaborálása képviseli. Az ortodox egyházak beavatkozása a kelet- és délkelet-európai társadalmak életébe a második fogalompárhoz kapcsolható: erős egyházak versus gyenge államok. Kétségtelen, hogy a kelet- és délkelet-európai államok az utóbbi csoportba tartoznak.

A "gyenge állam" egyik megnyilvánulási formája az, amelyet Samuel Huntington "pretoriánus államnak" nevez, vagyis olyan államnak, amely bénító egyensúlyhiánnyal küzd, hiszen képtelen összehangolni a gyors politikai, gazdasági és szociális mozgósítást követelő népi nyomást és e társadalmi energiák mederbe terelésére és lekötésére alkalmatlan, archaikus, apatikus, törékeny társadalmi intézményeket.21 Huntington ennek a fogalomnak a kidolgozásakor olyan államokra gondolt, melyek - Görögországhoz hasonlóan - az erős hagyomány és az erős modernizációs impulzusok kettős hatása alatt állnak.

A "gyenge állam" problémáját újabban a volt kommunista államok társadalmi élete teszi rendkívül aktuálissá. A gyenge állam még nem szilárdította meg eléggé intézményeit ahhoz, hogy a jogállamot békés eszközökkel működtethesse. Az új demokráciák állapota jelentősebb szerephez juttatja az eliteket, mint amilyen megengedhető olyan társadalomban, amelyet szabályok, nem pedig akaratok kormányoznak. Az átmenet periódusában játszott szerepük fontossága nem csupán az államok belső helyzetéért teszi felelőssé az eliteket, hanem a regionális stabilitásért is. "Sőt fennáll annak kockázata is, hogy az államon belüli struktúrák az államvezetés akarata és részvétele nélkül - mintegy a határok fölött - a szomszédos államokba is átkerüljenek, ami súlyosan veszélyeztetheti a nemzetközi biztonságot."23 Hozzá kell még tennünk: ezekben az országokban a poszttotalitárius elitek tagjai keverednek a régi rendszert kiszolgáló elitek tagjaival.

Az ortodox egyház intézményei a kommunista rezsimek kontroll-szervezetei közé tartoztak, viselkedésük így az új demokráciákban is azoknak az eliteknek a státusától függ, melyekkel a kommunizmus alatt kollaboráltak. A bolgár kommunista rezsim összeomlásakor a bulgáriai pátriárka helyére új ember került. A román ortodox egyház feje, Teoctist pátriárka Ceaušescu bukását követően néhány hónapra szintén visszavonult, később azonban, miután az akkori elnök, Ion Iliescu köré tömörült konzervatív politikai csoport átvette a társadalom széleskörű ellenőrzését, magabiztosan visszatért az egyház élére.

Mivel az ortodox egyházak bizonyos államokban jelentős többséget alkotnak, az 1989-es változások után egészen más súlyra tettek szert. A legkülönfélébb politikai erőknek a klérus megnyerésére irányuló igyekezete csak ösztönözte ez utóbbinak az új demokráciák értékrendje elleni politikai törekvéseit. S a klérusnak az elmúlt években valóban sikerült a szekularizált állammal összeegyeztethetetlen pozíciót kivívnia a társadalom életében.

Tévedés volna azonban azt képzelni, hogy a volt kommunista országokban zajló átmenet mintegy szükséges feltétele a harcos ortodoxia sikerének - méghozzá nemzetközi következményekkel. A görög ortodox egyház kivételes helye a görög államiságban arra utal, hogy a régió régebbi története és az ortodoxia intézményeinek fejlődési szintje mindmáig meghatározó tényezők.

A demokratikus jogállamra Kelet- és Délkelet-Európa valamennyi ortodox többségű államában elviselhetetlen nyomás nehezedik tehát. Ez még nyilvánvalóbb, ha összevetjük az ortodox egyházak szerepét - 1989 előtt és után - a katolikus egyház lengyelországi vagy a protestáns egyházak kelet-németországi szerepével. A hagyományosan hatalompárti egyház és a régió csaknem összes államának gyengesége a kelet- és délkelet-európai térségben a legfontosabb kockázati tényezők közé tartozik.

Az ortodox nacionalizmus: a jugoszláv példa

Egyéb vallásoktól eltérően az ortodox egyházra a nemzeti dimenzió progamszerű felvállalása jellemző. Bár akadtak olyan elsőrangú ortodox filozófusok, mint Bergyajev vagy a kortárs Olivier Clément, akik kétségbe vonták, hogy létezik nacionalista kísértés, az ortodox gondolkodás fő vonulata mégis ebbe az irányba mutat. A nacionalizmus és a vallás vegyüléke táplálja vagy fokozza azokat a veszélyes feszültségeket, melyek a kisebbségi felekezetekhez és az etnikai kisebbségekhez fűződő viszonyt megmérgezik. Az ortodox egyházak olyan kulturális motívumokat hordoznak, amelyek a modern államéletet alaposan megnehezítik.

A vallás és a nacionalizmus (a vallás és az állam) közti átfedés negatív hatásainak legdrámaibb példája Jugoszlávia.24 Az etnicitás és a vallás egybemosása25 tipikus jellemzője a bosnyákoknak, de a még a horvátoknak is: "Az egyház és a nacionalisták egyaránt nagy erőfeszítéseket tettek, hogy a szerb-horvát nyelvűek etnikai hovatartozását és vallását száz százalékosan fedésbe hozzák egymással, s nem annyira a nacionalizmus megerősítésén, mint inkább valaminő »katolikus« univerzalizmus építgetésén fáradoztak. A volt Jugoszlávia területén az egyházak egyszerre harcosak és nemzetiek. A két identitás ily módon egymást erősíti."26 Paul Mojzes számos példát említ, s nem egyet személyes tapasztalatból, melyek kiemelik a horvát katolikus egyház felelősségét a nacionalizmus szításában és a háborús hangulat megteremtésében.

Ugyanakkor a szerb ortodox egyház kínálja a legmarkánsabb példát arra, miként vállal szerepet egy vallási felekezet az etnikai gyűlölet és szembenállás szításában. Ez az egyház nem csupán hozzájárult a háború kirobbantásához, hanem meghatározó módon járult hozzá.27 A szerb ortodox egyház szokatlanul éles nyilatkozatokat tett közzé a koszovói albán "fenyegetésről". A legnyilvánvalóbb félretájékoztatástól sem riadt vissza, hogy a szerb katonai beavatkozást ért bírálatokat ellensúlyozza. A szerb ortodox egyház püspökeinek a szerb őslakosok ellen folytatott albán genocídiumra, illetve a szerb kulturális emlékek meggyalázására vonatkozó nyilatkozata, melyet 1988. szeptember 14-én hoztak nyilvánosságra, előkészítette a tartomány autonómiájának belgrádi kormányhatározat általi megszüntetését. Az egyházi hierarchia hosszas kampánnyal idézte viszsza a szerbek emlékezetébe a horvátok által a második világháború alatt elkövetett atrocitásokat, azt állítva, hogy a muzulmánok és a katolikusok a szerbek javíthatatlan ellenségei. A múltidézéshez hamis jelentések társultak szerbek meggyilkolásáról, illetve szerb vallási emlékművek megszentségtelenítéséről. Az egyház a szerb érdekek alapvető védelmezőjeként határozta meg önmagát, a Szent Szinódus dokumentumai "a keresztény szerb nemzetről" és "a valóban ősi, az egész népet felölelő szerb egyházról" beszélnek.28 Az első szakaszban az ortodox egyház támogatta Milosevics rendszerét, egyes ortodox vezetők bizonyos kritikái csupán 1992-ben jelennek meg.29 Bár hasonló elhatárolódásokra több példa is akadt, a szerb ortodox egyház továbbra is a Milosevics-rendszer számos alaptézisének fő hirdetője maradt, így például - a volt Jugoszláviával foglalkozó Nemzetközi Bíróság bizonyítékai ellenére is - tagadta a szerb harcosok által elkövetett erőszaktételeket. A szerb ortodox egyház keményen elítélte a NATO 1994-es ultimátumát is. Sok pap lépett be a csetnik milíciákba, s vett részt az általuk kezdeményezett mészárlásokban.

Ma a boszniai ortodox egyház nyújt menedéket a háborús bűnökkel vádolt és a NATO-csapatok elől bujkáló Karadzsicsnak.30 Ez azonban csak egy mozzanata annak a jóval átfogóbb folyamatnak, amely a szerb ortodoxiát a tervezett kelet-európai antidemokratikus szövetség központi tényezőjévé igyekszik tenni. E szövetség a térség társadalmi törekvéseit támogató nyugati befolyás ellen fordul.

Az ortodox egyházak együttmüködése a kommunista rezsimekkel; változások e rendszerek bukása után

Az Orosz Föderáció a világ legnagyobb ortodox népességű állama, és egy esetleges pánortodoxizmus fő ereje. Oroszország - majd a Szovjetunió - a vallási kérdés kezelésében is a többi kommunista rendszer mintaképének számított.

Az orosz ortodox egyház és az orosz állam kapcsolata mindig rendkívül szoros volt. A bolsevizmus oroszországi győzelme a vallási életet az ateista rendszer uralma alá vetette és elfojtotta. Ugyanakkor - a hagyományokhoz híven - az egyházi vezetést intenzíven fölhasználták a rezsimnek és céljainak legitimálására. Szergij pátriárka 1927-ben kijelentette: "A haza öröme és bánata az ortodox egyház öröme és bánata is."31 A klérus és főként annak felső vezetése a politikai rendszer ellenőrző apparátusának részévé vált. A Szovjetunió megszűnése után a levéltárak időleges megnyitása lehetőséget teremtett a jelenség alaposabb megismerésére. Konsztantyin Harcsov, a Vallási Kérdések Tanácsának elnöke (1984-1989) igazolta, hogy az orosz ortodox egyház a kommunista párt Központi Bizottsága és a KGB szoros ellenőrzése alatt állt.32 A patriarkátus Külső Egyházi Kapcsolatok Részlegén számos KGB-ügynök dolgozott.33 A KGB archívumában talált dokumentumok jelzik, hogy a moszkvai patriarkátus Szent Szinódusának hat állandó tagjából négy - legalábbis a közelmúltig - KGB-ügynök volt.34

Az orosz ortodox egyház egész későbbi fejlődése olyan folyamatnak bizonyult, amely a többi volt kommunista ország esetében is tipikusnak tekinthető: a szolgalelkű, kommunistabarát retorikát radikális nacionalista beszédmód váltotta fel. II. Alekszij, a brezsnyevista egyházi nómenklatúra egyik tanítómestere (akit 1990 közepén, a volt pátriárka, Pimen 1990. májusi halálát követően neveztek ki), folytatta a szergyansztvo Szergij pátriárkáról (meghalt: 1944-ben) elnevezett filozófiáját. 1990 decemberében maga is aláírta Az Ötvenhármak levelét, melyben azt javasolták Gorbacsovnak, hogy "késedelem nélkül foganatosítson intézkedéseket a szeparatizmus, a felforgató államellenes cselekmények, az etnikumközi izgatás és nézeteltérések megelőzésére, s ennek érdekében éljen a törvény adta lehetőségekkel és azzal a hatalommal, mellyel felruházták".35

A Szovjetunió szétesése után az ortodox egyház lett a birodalom megmentésének legkövetkezetesebb harcosa. 1992 elején Alekszij pátriárka rámutatott: "A Moszkvai Patriarkátus elismert területe nem csupán Oroszországot foglalja magában, hanem Ukrajnát, Fehéroroszországot, Moldáviát, a balti államokat, Azerbajdzsánt, Kazahsztánt és Közép-Ázsiát is."36

Még 1993 augusztusában történt, hogy Alekszij pátriárka nyílt ultimátumban szólította fel Jelcin elnököt: vagy aláírja a parlament által már megszavazott új törvényt, amely korlátozza az idegen misszionáriusok oroszországi tevékenységét, vagy "az ortodox egyház belép az ellenzékbe, azaz a vörös-barna koalícióba".37 Az orosz ortodox egyház később de facto be is lépett ebbe a nyugati demokráciák képviselte értékek ellen irányuló koalícióba.38

Hiába ellenezte Jelcin, az ortodox egyház nyomása olyan konzervatív törvény megszavazását tette lehetővé, amely létszám-küszöb felállításával és a tizenöt éves működés bizonyításának kötelezettségével korlátozza az "el nem ismert" egyházak jogait. A szélsőjobboldali oroszok mindinkább úgy tekintenek az ortodox egyházra, mint olyan intézményre, amely jelentős szerepet játszhat a szovjet időszak állami egységének visszaállításában. Ugyanez az álláspont jellemzi az orosz baloldalt is.39 A média a politikusok és az egyház szövetségét mindig nyilvános eseménnyé változtatta, aminek következtében az egyház még nagyobb politikai befolyásra tehetett szert.40

A környező országok ortodox egyházainak sorsát a Nagy Szomszéd fejlődése és az ortodox egyház intézményeinek önálló nemzeti (autokefál) jellege befolyásolta. A visszatérés az ukrajnai ortodox egyházhoz a kilencvenes évek érzékeny témája lett.41 1990. június 5-6-án hét ortodox püspök, több mint kétszáz pap és ötszáz laikus Kijevben tanácsot hozott létre, mely Msztyiszlavot (Skripnik) választotta meg az önálló nemzeti ukrán ortodox egyház pátriárkájává. Ezt követően az önállósodási törekvések élére Filaret metropolita került - őt szoros kapcsolatok fűzték a későbbi elnökhöz, Kravcsukhoz. A moszkvai pátriárka nyomására, s azért, hogy elejét vegye az önállósodásnak, 1992. május 27-én az ukrajnai ortodox egyház püspökeinek szinódusa Volodimir metropolitát választotta az autonóm ukrán ortodox egyház fejévé. Filaret a maga részéről 1992 júniusában megpróbált egy új entitást teremteni, az Ukrán Ortodox Egyház Kijevi Patriarkátusát.

Moldáviában hasonló mozgalmak bontakoztak ki. 1992 októberében Volodimir metropolita és a moldáviai ortodox közösség kérésére a moszkvai Szent Szinódus úgy döntött, hogy a moldáviai egyházmegyét autonóm egyházzá nyilvánítja. Ekkor lépett be a játszmába a román ortodox egyház. Teoctist pátriárka besszarábiai metropolitát nevezett ki Moldávia földjére, Petru din Băloi püspököt, aki ideiglenes adminisztrátorként szolgál.

A lett ortodox egyház négy részre szakadt. 1990. január 31. és február 1. között Fehéroroszországban a moszkvai püspökök rendkívüli szinódusa létrehozta az autonóm belarusz (fehérorosz) ortodox egyházat, élén a minszki Filaret metropolitával - igazi sikertörténet.

Megemlítem még Bulgária esetét, melynek kommunista kormányzata talán a legszorosabban kötődött a moszkvai vezetéshez. Uralmuk kezdetén a kommunisták erőteljesen szekularizálták a bolgár társadalmat, ami elsősorban a bolgár ortodox népességet érintette (mely 1944-ben a 6,8 milliós összlakosság 85 százalékát tette ki). Ezzel párhuzamosan az 1,2 milliónyi muzulmánt arra kényszerítették, hogy vagy beolvadjon és lemondjon hitéről, vagy emigráljon.42 A szekularizációt megkönnyítette a bolgár ortodox egyházi vezetők ellenállásának gyengesége is, "akik történetileg arra kényszerültek, hogy meghajoljanak az ateista és despotikus közeg előtt".43 Az elemzők úgy vélik, hogy az ortodox egyház kormányzattal való együttműködésének legnyilvánvalóbb jele az volt, ahogyan az egyház a vallásszabadságra vonatkozó hamisítási kampányban részt vállalt. E kampány szégyenletes mozzanatának tekinthető, hogy az ortodox egyház megbélyegezte a Hrisztofor Szabajev által vezetett Felekezeti Jogok, Lelkiismereti Szabadság és Szellemi Értékek Tanácsát. Az ortodox egyház oly módon is részt vett a nacionalista propagandában, hogy vallási érvekkel támasztotta alá a kormányzat Macedóniának címzett jugoszláv-ellenes igényeit. Ebben az összefüggésben mondott le - mint már utaltam rá - a forradalom után a bolgár ortodox egyház feje. Feltehetőleg ugyanez magyarázza azt is, hogy ez az egyház a vallási liberalizációs törekvésekkel szemben erőtlenebbnek bizonyul. A légkör enyhülésének legnyilvánvalóbb jele, hogy 1998. október 7-én a bolgár minisztertanács a felekezeti törvény 6. bekezdése alapján jogilag elismerte Jehova Tanúinak Keresztény Egyesületét.45

(Studii Internationale/International Studies, Centrul de Studii Internationale 4. Bucuresti 1998. 3-32., Európai Szemmel. Budapest 1999/2-3. 3-39.)

Bíró Béla fordítása

Jegyzetek

1 Sokatmondónak tekinthető annak az újító jellegű, a nemzetközi viszonyok és a kultúra kapcsolatrendszerének szentelt munkának a példája, melyben a szerző, Jongsuk Chay a következő kutatási területeket tekinti át: antropológia, történelem, filozófia, irodalom, zene és művészetek. A vallás mint a nemzetközi viszonyok tényezője hiányzik; a szöveg, mely az iszlám feléledésének a Közel-Keletre, illetve a szuperhatalmakra gyakorolt hatásaival foglalkozik, az iszlám jelenségét inkább kulturális, mintsem vallási terminusokban tárgyalja. Lásd Jongsuk Chay (szerk.), Culture and International Relations (Kultúra és nemzetközi kapcsolatok), Praeger, 1990.

2 Természetesen szerepet játszott az elméleti érdeklődés is, mely gyakran valamiféle "ébredés", illetve különféle provokációkra adott válasz formáját ölti: "A modern kor nemzetközi jogászaira háruló egyik nagy - ha nem éppen a legnagyobb - kötelesség az, hogy egyetemes érvényű törvényt dolgozzanak ki, mely alkalmas arra, hogy rendet teremtsen a különböző vallású, történelmű, kultúrájú, törvénykezésű és nyelvű népek közötti kapcsolatokban:" Lásd Mark W. Janis (szerk.), The lnfluence of Religion on the Deuelopment of lnternational Law (A vallás hatása a nemzetközi jog fejlődésére), Martinus Nijhoff Publishers, 1991, iv.

3 Íme, miként lehet úgy bemutatni a konfliktusokat, hogy a felvilágosodás előítéletével összhangba kerüljenek: "jobb-bal" típusú konfliktus, Libanonban, bár a konfliktust egyértelműen a vallási különbségtétel uralta (keresztény arabok, maronita katolikusok, arab nacionalisták); "Észak-Dél" típusú konfliktus, Szudánban, bár a háború igazi tétje az volt, hogy a muzulmánok ráerőszakolhatják-e saját vallásukat a keresztényekre és az animistákra; a kommunizmus és a szabad világ konfliktusa Dél-Vietnamban, teljesen figyelmen kívül hagyva a domináns katolikus kisebbség és a frusztrált buddhista többség, illetve a nagyszámú szinkretikus szekta közti feszültségeket stb. Lásd Douglas Johnston, Introduction. Beyond Power Politics (Bevezetés. Ami a hatalmi politikák mögött van), in Douglas Johnston-Cynthia Sampson (szerk.), Religion, the Missing Dimension of Statecraft (A vallás mint az államhatalom hiányzó dimenziója), Oxford University Press,1994.

4 Douglas Johnston, i. m., 3.

5 Bassam Tibi, Islamic Law/Sharija, Human Rights, Universal Morality and International Relations (Az iszlám törvénykezés / a saríja, az emberi jogok, az egyetemes erkölcs és a nemzetközi kapcsolatok), in Human Rights Quarterly, 16. kötet, 2. szám, 297.

6 A két dimenzió, a biztonsághiány és sebezhetőség egyidejű figyelembevételének szükségességét Barry Buzan hangsúlyozta. Egyébként híres könyve, a People, States and Fear (Emberek, államok és rettegés), Harvester Wheatsheaf, 1991 egyik fejezete a National Insecurity. Threats and llulnerabilities (Nemzeti biztonsághiány. Fenyegetések és sebezhetőségek) címet viseli.

7 Gabriel Andreescu, Secolul XXI va fi democratic sau de loc (A XXI. század demokratikus lesz, vagy semmilyen), in Spre o filozofie a disidenřei (A disszidencia filozófiája felé), in Litera, 1992, 129-155.

8 John M. Peek, Buddhism, Human Rights and the Japanese State (A buddhizmus, az emberi jogok és a japán állam), in Human Rights Quarterly, 17. kötet, 3. szám,1995. augusztus, 527.

9 Uo., 529. A buddhizmus és a modern demokráciák politikai értékei közti analógiákra vonatkozóan lásd még Gabriel Andreescu, i. h.

10 Abdullahi Ahmed An-Na’Im, Toward a Cross-Cultural Approach to Defining International Standards of Human Rights. The Meaning of Cruel, Inhuman, or Degrading Treatment (Egy kultúraközi megközelítés felé az emberi jogok nemzetközi normáinak meghatározására. A kegyetlen, embertelen vagy lealázó bánásmód jelentése), in Abdullahi Ahmed An-Na’Im (szerk.), Human Rights in Cross-Cultural Perspectives (Az emberi jogok kultúraközi távlatokban), University of Pennsylvania Press, 35.

11 Timothy D. Sick, Islam and Democracy: Religion, Politics and Power in The Middle East (Iszlám és demokrácia: vallás, polifika és hatalom a Közel-Keleten), United Institute of Peace Press, 23.

12 Uo., 24.

13 Richard Falk, Cultural Fundations for the International Protection of Human Rights (Kulturális alapítványok az emberi jogok nemzetközi védelméért), in Abdullahi Ahmed An-Na’Im (szerk.), i. m., 54.

14 Ann Elizabeth Mayer, Islam and Human Rights. Tradition and Politics (Iszlám és emberi jogok. Hagyomány és politika), Westview Press, 1991, 30.; lásd még: Abdullahi Ahmed An-Na’Im, Toward an Islamic Reformation. Civil Liberties, Human Rights and International Law (Egy iszlám reformáció felé. Polgári szabadságjogok, emberi jogok és nemzetközi jog), Syracuse University Press, 1990; illetve Reza Afshari, An Essay on Islamic Cultural Relativism in the Discourse of Human Rights (Esszé az iszlám kulturális relativizmusról az emberi jogokról folyó vita tükrében), in Human Rights Quarterly, 16. kötet, 2. szám,1994. május.

15 William Vendley-David Little, Implications for Religious Communities. Buddhism, Islam, Hinduism and Christianity (A vallási közösségeket: a buddhizmust, az iszlámot, a hinduizmust és a kereszténységet érintő következmények), in Douglas Johnston - Cynthia Sampson (szerk.), i. m.

16 A vallási pluralizmus Amerikában a telepesek és az alapítók által behozott nagyszámú vallás kölcsönhatásán alapul; ehhez az is hozzájárul, hogy szüntelenül új és új vallási mozgalmak alakulnak ki, melyek révén növekszik az érintkezési felület. James Turner Johnson ezt a tényt "szerencsés véletlenként" értelmezi, "mely szerencsésen támasztja alá a demokratikus társadalmak pluralizmus-igényét, hiszen a 18. században még a nemzeti egyház intézménye volt az általánosan elfogadott szabály". Lásd James Turner Johnson, Does Democracy Travel? Some Thoughts on Democracy and Its Cultural Context (Utazik-e a demokrácia? Néhány gondolat a demokráciáról és annak kulturális kontextusáról), in Ethics and International Affairs, 6 (1992), 41-57. Franciaország a forradalom szellemében úgy döntött, hogy támogatja a vallásszabadságot, s az egyházakat teljesen függetleníti az államtól. A vallási mozgalmakat számos egyéb szekularizált csoporttal egyetemben mindkét rendszer a civil társadalom tiszta terébe helyezí. Íme tehát, a vallás és az állam viszonyát tekintve Franciaország közelebb áll az Egyesült Államokhoz, mint Németországhoz vagy Itáliához, melyekhez ősrégi vallási interferenciák fűzik.

17 A címet Burrin Rubintól kölcsönöztük, lásd Religion and International Affairs (Vallás és nemzetközi ügyek), in Douglas Johnston - Cynthia Sampson (szerk.), i. m., 3 és 22, mivel olyan észrevételen alapul, mely alapvető jelentőségű az olyan alakulóban lévő társadalmak politikai elképzeléseit illetően, mint amilyenek a kelet-európaiak.

18 Douglas Johnston, Introduction. Bevond Power Politics (Bevezetés. Ami a hatalmi politikák mögött van), in Douglas Johnston - Cynthia Sampson (szerk.), i. m., 31-32.

19 Ezeknek az előnyöknek a hiányában a protestáns egyházak hatása kisebb volt, amihez az is hozzájárult, hogy közöttük nagy számban lelhetők föl különböző szekták, továbbá számos filozófiai irányzat is megosztja ezeket az egyházakat; Latin-Amerikában pedig mindenütt kisebbségben is vannak.

20 Lásd XXIII. János pápa Pacem in Terris kezdetű enciklikáját, idézi Viktor Ivan Papez, Respect for Minorities, as the Basis of Peace (A kisebbségek tisztelete mint a béke alapja), in European Vision, 40. szám, 1995, 7.

21 Samuel Huntington, Political Order in Changing Societies (Politikai rend az átalakuló társadalmakban), New Haven, 1968.

22 "Ennek a fejlődésnek az alapkövét a frissen megbukott kommunista rendszer rakta le, melynek nem sikerült megteremtenie azokat a szerves struktúrákat, melyek a nyugati világban megszokott kényszer- és erőszakmentes társadalmi kohéziót garantálhatnák." Lásd Gerhard Wettig, A New Type of Challenge to European Security (Új típusú kihívás az európai biztonság számára), in Aussenpolitik, 46 (1995)/2, 137.

23 Uo., 144-145.

24 A szerbek, a horvátok és a boszniai muzulmánok közti fegyveres összetűzések nemzeti jellegűek. De az az irgalmatlan gyűlölet, mely az együtt élő és hasonló kultúrájú népeket egymás ellen hangolta, a felekezeti különbségben (ortodox, katolikus, illetve muzulmán vallásúakról van szó) gyökerezik.

25 Paul Mojzes javasolja, hogy a volt Jugoszlávia összefüggésében ne "nemzetiségről", hanem "etnikumról" beszéljünk. Lásd Paul Mojzes, Yugoslavian Inferno. Ethnoreligious Warfare in the Balkans (A jugoszláv pokol. Etnikai-vallási hadviselés a Balkánon), Continuum,1995.

26 Bogdan Denich, Ethnic Nationalism. The Tragic Death of Yugoslavia (Etnikai nacionalizmus. Jugoszlávia tragikus halála), University of Minnesota Press, 1994, 30.

27 Ua., 135.

28 Uo.,138-139.

29 A leginkább figyelemre méltók ebből a szempontból a szerb ortodox egyház fejének, I. Pavlénak és a Katolikus Püspöki Kart képviselő Franjo Kuharic bíborosnak, zágrábi érseknek 1991-es és 1992-es nyilatkozatai (az utóbbi évben több is). 1992-es genfi találkozójukon közös nyilatkozatot bocsátottak ki, melyben az ellenségeskedések azonnali és feltétel nélküli beszüntetését követelték.

30 "Karadzsics úrról a hatóságok azt állítják, hogy nemegyszer a boszniai szerb egyház birtokain talál magának menedéket..." (Chris Hedges, Karadzic Stays One Step Ahead of NATO forces [Karadzsics mindig egy lépéssel a NATO-erők előtt jár], in International Herald Tribune, Frankfurt, 1998. június 1.)

31 Stuart Mews (szerk.), Religion in Politics. A World Guide (A vallás a politikában. Világkalauz), Longman, 1989.

32 John B. Dunlop, "Khareev Affair" Sheds New Light on Severe Controls on Religion in USSR (A "Harcsov-ügy" új megvilágításba helyezi a vallások szigorú ellenőrzését a Szovjetunióban), in Report on the USSR, 1990. február 23., 6-9.

33 Egy nem lényegtelen adalék: a külföldiekkel való találkozásokról öt példányban kellett jelentést készíteni.

34 John B. Dunlop, i. m., 30.

35 Uo.

36 Uo., 21.

37 John B. Dunlop Vjacseszlav Polosin érseket idézi: i. m., 32.

38 Az idézett szerzők közvélemény-kutatásokra hivatkoznak, melyek azt bizonyítják, hogy az ortodox egyházhoz kötődő személyek kedvezőbben ítélik meg Sztálint és a kommunizmust, következésképp nagyobb mértékben utasítják el az emberi jogokkal kapcsolatos értékeket, mint a lakosság átlaga.

39 1990 közepén Ivan Polozkov kommunista vezető az orosz ortodox egyházat "a morális értékek érvényesítéséért és az etnikumközi konfliktusok ellen folytatott harcban a Kommunista Párt természetes szövetségesének" nevezte. Lásd John B. Dunlop, The Russian Orthodox Church as an 'Empire Saving' Institution (Az orosz ortodox egyház mint "birodalommentő" intézmény), in Michael Boudeaux (szerk.), The Politics of Religion in Russia and the New States of Euroasia (Valláspolitika Oroszországban és Eurázsia új államaiban), M. E. Sharpe, 1995, 19.

40 1998. június 5-én Alekszandr Lebegy tábornokot beiktatták Krasznojarszk tartomány kormányzói tisztébe. Lebegy a Bibliára tett esküt, s a tartomány ortodox egyházi vezetőjének, Antonyin püspöknek az áldásával foglalta el helyét. Az eseménynek a sajtó nagy nyilvánosságot adott.

41 Ukrajnában körülbelül 30 millió ortodox keresztény él, a lakosság összlétszáma azonban 52 millió. Ukrajna nyugati részén mintegy 5 millió görög katolikus él; ez a közösség ellensúlyt jelenthet az ortodox többséggel szemben.

42 A muzulmán kisebbség közvetlen és fontos szerepet játszott a bulgáriai politikai forradalomban. Az 1991. októberi választásokon a Demokratikus Erok Szövetsége a kommunistákkal szemben minimális, 1,2 százalékos szavazattöbbséggel került hatalomra. Berov professzor kabinetje 1992 végén jött létre a harmadik legnagyobb politikai csoportosulásnak, a bulgáriai törökök politikai képviseletének, a Jogok és Szabadságjogok Mozgalmának az 1991-1994 közötti parlamenti időszakban juttatott mandátum révén. A kommunisták visszatérése a hatalomba összefüggött a demokratikus erők és a muzulmán közösség közötti szövetség felbontásával.

43 Stuart Mews (szerk.), i. m., 30.

44 Uo.

45 1994 tavaszán a Jehova Tanúitól és még ötven más vallási szervezettől megtagadták a jogi személyiségként való elismerést. Miután a Jehova Tanúinak fellebbezését az Emberjogi Bizottság elfogadta, a bolgár kormány, hogy az Európai Bíróság megkeresését megelőzze, barátságos megegyezést javasolt.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Anne Herbst

A Securitate marionettjei és partnerei

Szembeszáll-e a román ortodox egyház múltjával?

1997. december 12-én a bukaresti parlament úgy határozott, hogy a Securitaténak, a kommunista idők román titkosszolgálatának archívumát a nyilvánosság számára hozzáférhetővé teszi. Ezzel úgy tűnt, ideiglenes sikerre jutott a múlt "legyőzésének" egy szakasza, melynek érdekében politikusok és egyházvezetők ténykedtek a változások után. A nyílt vita az archívum sorsáról már 1990-ben, közvetlenül a Ceausescu-diktatúra összeomlása után megkezdődött. Két évvel később a parlamentben ismét napirendre került a román titkosszolgálat munkája. Ekkor meghiúsult Virgil Măgureanunak, a SRI (a Securitate utódszervezete) elnökének indítványa, miszerint a titkosszolgálati archívumot 90 évre zárolni kellene.

Azóta koholt "leleplezések" sora bizonyította, hogyan tudta mégis a titkosszolgálat a dossziék fölötti monopóliumát továbbra is egész népcsoportok egymás elleni kijátszására felhasználni, és így az átláthatóság és demokrácia bontakozását késleltetni. A Securitate, illetve a SRI egyik legkedveltebb "játéktere" vitathatatlanul az egyház volt és még manapság is az, mindenek előtt az ortodox egyház, amely 1990 óta, a kezdeti reformtörekvések után alig mert szembenézni a Ceausescu-rezsimmel való összefonódása kínos valóságával.

A vita a titkosszolgálat korlátlan hatalma körül később újra fellángolt egy törvénytervezet kapcsán, amelyet a görög katolikus szenátor, Ion Moisin terjesztett a parlament elé azzal a céllal, hogy a püspökökről és a különböző - államilag elismert - vallási közösségek felelőseiről vezetett összes titkosszolgálati aktát nyilvánosságra hozzák. A szenátor a román parlament felsőházának egyik ülésén szóba hozta a román patriarchátus több vezetőjének összejátszását a kommunista rezsimmel. "Sok fájdalmat okoztak ezzel a kettős játékkal a román népnek" - jelentette ki. "Kérdezem a papokat, azokat, akik a gyónásban hallottakat a Securitaténak továbbadták: Kinek szolgáltak ők - Krisztusnak vagy a Securitaténak? Mondja meg a pátriárka és mondják meg a püspökök, milyen fegyelmi intézkedéseket írnak elő ilyen árulások esetében!" A szenátor javaslatát a titkosszolgálat archívumának megnyitására - ahogy ez más közép-európai országokban már megtörtént - a parlamenti többség végre elfogadta.

Hasonló irányt célzott meg - bár jelentős korlátozásokkal - egy további törvényjavaslat, amelyet két szenátor terjesztett elő a kormány jobbközép koalíciójából. Ez a javaslat azt az álláspontot ismerteti, miszerint a kormánynak meg kellene fontolnia, hogy a Securitate aktáit csupán a gyülekezeti lelkészek szintjéig hozza napvilágra; véleményük szerint a püspökök aktái továbbra is maradjanak zárolva. A kormánykoalíció egy másik képviselője szerint a románok csupán a kollaborálási esetek "jéghegyének csúcsát" ismernék meg. Ezek az esetek 1946 és 1989 között zajlottak le egyházi képviselők és az állambiztonsági szervezetek (Siguranřa, Securitate, SRI) között.

A politikusok civódásának látványos kiváltói lehettek nem utolsósorban Nicolae Corneanu bánsági metropolita nyilvános "gyónásai", amelyek során Corneanu felizzította a román ortodox egyház megterhelt múltjának "forró vasát" és ezzel megfelelő feltűnést váltott ki. Első magas rangú egyházi vezetőként vallotta be a metropolita 1997 márciusában a România Liberă című független napilapban, hogy ellenzéki papok üldözésében működött közre. Ugyanakkor állami megbízásból (tehát titkosszolgálatiból is) segített abban, hogy a külföldön élő román ortodox közösségeket Bukarest politikai ellenőrzése alá vonják. Corneanu már egy évvel korábban is tett egyfajta beismerést, amiért a görög katolikus egyház megsemmisítését ortodoxként szótlanul tűrte. 1996 májusában a lugosi görög katolikus püspök felszentelésekor mondott vendégprédikációjában a metropolita kifejezte abbéli reményét, hogy egy nap mindazt részletesen fel fogják fedni, "ami annak idején valójában történt". A kitartó gyűlölet az ortodoxok és a görög katolikusok között ma már semmi esetre sem természetes; a tények eltorzítása tovább hat, és ezzel megmérgezi a légkört. A két vallás közötti jogtalanságnak nem szabad továbbra is fennmaradnia. Ez a felismerés indította a kiérdemesült lugosi görög katolikus érseket, Ioan Ploscarut arra, hogy 1997. február 5-én nyilvánosan megerősítse "az ortodox püspökség és a Securitate közötti kollaborálások" tényét, melyeknek a görög katolikus egyház 1948 óta áldozata.

Ennek nyomán valóságos párviadal alakult ki az érintettek között. Nicolae Corneanu metropolita megnyilvánulása ugyanis saját egyházában heves tiltakozást váltott ki. Talán a leleplezések lavinájától féltek. A patriarchátus a görög katolikus érsek kijelentését viszont "a román ortodox egyház elleni rágalmaknak és sértő támadásoknak" minősítette. Andrei Andreicut gyulafehérvári püspök pedig elhatárolta magát bánsági püspök-társától azáltal, hogy Corneanu "véleményét" a görög katolikusokról "meglehetősen izoláltnak és egyedülállónak" mondta, a romániai görög katolikusok folyamatos üldözését pedig egyenesen kétségbe vonta. Maga Teoctist pátriárka csitítólag lépett közbe, amikor 1998 március 12-én a görög katolikus klerikusokhoz és hívekhez "felhívást" intézett a megbékélés és egyesülés érdekében. Ennek ellenére maga is fájlalta, hogy "az ortodox egyházat a katolikus papok és teológusok továbbra is gyakran rágalmazzák". Emellett azonban nem adott számot arról, hogy az ortodox egyházvezetés 1990-ben és 1991-ben még mennyiben működött együtt az állami hatóságokkal annak érdekében, hogy a nagybányai és máramarosi zavargások alkalmával az ortodox hívőket arra tüzeljék fel, hogy a görög katolikusoknak semmilyen engedményt ne tegyenek. A templomokért folytatott harc kiéleződését annak idején a titkosszolgálat manipulálta.

A kollaborálás négy módja

Hogy ne engedjenek teret más spekulációknak, a román ortodox egyház két püspöke Nicolae Corneanu metropolita példáját követte azáltal, hogy 1997 októberben - a politikusokkal egyidejűleg - nyíltan támogatta a Securitate archívumának megnyitását. Ez azonban a már említett gyulafehérvári püspök, Andrei Andreicut véleménye szerint (Ziua című napilap, október 18.) a teljes klérusra kellene hogy érvényes legyen. "Túl sok a gyanú, a gyanúsítás és a kétértelműség. Az akták hozzáférhetősége megnyugtatná a lelkeket" - véli a püspök. Nézete szerint ezzel az egyház csak nyerne, "olyan mértékben, hogy a nehéz tehertől való megszabadulással lelki tekintetben is szabadabbá válna". Állításával, miszerint "az emberek nem mindig képesek hősökké válni", egyáltalán nem azoknak a bátorságát és szolgálatát akarta ócsárolni, "akik állhatatosak maradtak, és az ördöggel sohasem paktáltak" - jelentette ki Andrei püspök. Ennek utána megpróbálta a Securitate munkatársait négy "kategóriába" besorolni.

Voltak egyrészt olyan ügynökök, akik szolgálataikért a Securitatétól fizetést vagy egyéb "jutalmat" kaptak. Ezek "váltak leginkább bűnösökké", és őket kellene elsősorban elítélni. Ezek mellett voltak olyanok, akik karrierista és opportunista okokból cselekedtek. Harmadrészt számba kell venni azokat, akiket az együttműködésre minden lehetséges zsarolási eszközzel kényszerítettek, és nem volt elég erejük ellenállni a pszichikai nyomásnak. És végül léteztek olyanok is, akik kizárólag funkciójuk miatt álltak a Securitate "bűvkörében", és akik tevékenységükről rendszeres jelentést kellett hogy tegyenek. Az utóbbiak szerepét a püspök záró kijelentésével enyhíteni próbálja: "Ezek az emberek engedtek ugyan a nyomásnak, de ezt csak a forma kedvéért tették. A Securitate képviselőivel való tárgyalásaik csupán banális jellegűek voltak, melyekkel másoknak nem ártottak. Véleményem szerint ezek az emberek a legkevésbé vétkesek" - tette hozzá Andrecuř püspök. Hogy saját klérusát ez utóbbi csoportba szeretné besorolni, azt nem említette. A volt vasúti mérnök mégis inkább azoknak a fiatal román püspököknek a generációjához tartozik, akiket rögtön a kommunizmus összeomlása után szenteltek fel, és akik egyházukat "tehermentesen" szeretnék a jövőbe átvezetni.

Bartolomeu Anania, a kolozsvári metropolita, aki magas kora ellenére szintén ennek az újabb generációnak a képviselője, három nappal hivataltársa közleménye után (október 22-én) ugyancsak nyilatkozott ebben a kérdéskörben, ugyanabban a napilapban, a Ziua-ban. "Ami az egyházat illeti, hasonló véleményen vagyok, mint Andrei püspök" - jelentette ki a metropolita. "Meg vagyok győződve róla, hogy ha a püspökök és papok aktáit megnyitják, akkor a román ortodoxia belső és külső ellenfelei abban a kellemetlen meglepetésben fognak részesülni, hogy az aratás sokkal kisebb eredménnyel végződött, mint ahogy azt várták volna" - állította. Végezetül kijelentette: beleegyezik abba, hogy "személyes aktáját megnyissák, megvizsgálják és alkalomadtán megjelentessék." Bartolomeu érsek már 76 éves, tekintélyes román teológus, író és zenész, aki nyilvánvalóan hihető módon számolhat be a kommunista idők egyházpolitikai helyzetről.: az 50-es évektől egy teológiai megújulási mozgalomhoz tartozott. Háromszor tartóztatták le, üldözték és 1958-ban 25 év börtönbüntetésre ítélték. Hat év után, 1964-ben engedték szabadon azzal a meghagyással, hogy az Egyesült Államokban 12 évig pasztorálja a román közösségeket. Csupán 1993-ban szentelték püspökké, azonnal megkapta a metropolitai méltóságot és azóta a kolozsi egyházmegyét vezeti. Egy tucat világi és egyházi értelmiségivel közösen 1990 januárjában megalapított egy "reflexiós csoportot" az egyház megújulásáért. Annak ellenére, hogy 1986-ban és 1990-ben többszöri ajánlatot kapott, a pátriárkai hivatalt Bartolomeu visszautasította.

Egy és ugyanaz a pátriárka

Bulgária és Grúzia mellett Románia az egyetlen posztkommunista ország, amelyben az ortodox államegyházat ugyanaz a pátriárka vezeti, mint a politikai földindulás előtt. Ebből adódóan ezek az egyházak meglehetősen vitatható változásokat mutatnak abban az értelemben, hogy megújulásuk akadozik vagy éppen megszakadt, és megterhelő örökségüket feldolgozatlanul kell magukkal cipelniük. Így Teoctist pátriárka személye folytán is negatív felhangok áradnak szét egy olyan egyházból, amely belső "alászállása" óta bénultként jelenik meg a közvélemény előtt (mintha legalábbis nélkülözné a fiatal, részben nyugati szellemben képzett egyházi és teológusi utánpótlást, amely pedig csak "az órára vár").

Az államnak való behódolás geneológiai vonala Justinian Marina pátriárkától (1948. június 6. - 1977. március 26.) utódjáig, Justin Moisescuig (1977. június 19. - 1986. július 31.) tart, és a jelenlegi pátriárka, Teoctist Arăpasu vezetése alatt újabb dimenziókat nyert. Jellegéből fakadóan az egyházak üldözése két típusú lehet: a legintenzívebb letartóztatási hullám 1958 és 1964 között az ortodox papoknak mintegy a felét érintette (5-10 ezren voltak időnként letartóztatásban, a halottakról nem is beszélve. Később a "politikai foglyok" általános amnesztiát kaptak.) A második fázist az ideológiai tettestársak cselekedetei jellemezték. Ez érintette mind a püspökség alárendeltségi fokát a világi hatalommal szemben, mind hajlandóságát arra, hogy a kommunista párt vezetőinek szörnyű cselekedeteit magára vállalja vagy agyonhallgassa. Ezek a cselekedetek a lakosság kulturális tradíciói, lelki törekvései és azon történelmi egyértelműsége ellen irányultak, amely számos műemlékben kifejezésre jut. Gondoljunk csak Teoctist pátriárka "teljes egyetértésére" a város- és falurombolási tervekkel, amelyeknek "szerzői" a történelmileg kiépült városi és falusi struktúrák megsemmisítése mellett a templomok lerombolását is célul tűzték ki. Így lelkiismereti okokból való tiltakozást a konformista püspökök helyett egyre inkább csak az egyszerű ortodox papoktól vagy az egykori foglyoktól lehetett várni. Sőt még a látszólag hű és "bizalomra méltó" egyháziak között is felbukkantak "hitehagyottak", mint például Ion Dura lelkész, akinek a Belgiumba, Hollandiába és Luxemburgba kivándorolt románok lelkigondozását kellett hivatali megbízásból ellátnia. Ő 1987 végén nyílt levelet intézett az Egyházak Ökumenikus Tanácsához (az "Egyházak Világtanácsához"), amelyben rámutatott Ceaušescunak arra a szándékára, hogy több más bukaresti templom lerombolása után a katedrálist, a 17. századi pátriárkatemplomot is lerombolják.

Ez az "örökké változatlan" pátriárka volt az is, aki két nappal a temesvári felkelők elleni öldöklés után - amely az ortodox katedrális előtt zajlott le - a diktátornak 1989. december 19-én a legutolsó hűségesküt küldte el.

Az egyház ellenzékiséggel próbálkozik

Az egyház önmegtisztulására a kommunista államhatalom megdöntése kínált esélyt, amikor is Teoctist pátriárka nyomban a támadások középpontjába került. Állítások szerint mér egy héttel a forradalom kirobbanása előtt ortodox papok ezrei tüntettek a pátriárka lemondásáért. Mind az átmeneti kormány, mind az ortodox laikusok és a száműzött klérus egy része azzal vádolták őt, hogy a Ceausescu-rezsimmel való összejátszása miatt az egyházat megfosztotta méltóságától és szavahihetőségétől. Egy különleges zsinat alkalmával a pátriárka levonta a következtetéseket. Miután önmagát a terror-rezsim áldozataként és "a pátriárkapalota túszaként" jellemezte, 1990. január 18-án visszalépett hivatalától és a Sihastria kolostorba vonult vissza bűnbánatra. Az új választásig három püspök vette át ideiglenesen a vezetést: mégpedig Antonie Pla ma deala erdélyi, Nestor Vornicesu olténiai és Nicolae Corneanu bánsági metropoliták, két kirendelt püspökkel. Önkritikája után a zsinat is belátta, hogy saját sorait is át kell strukturálnia: egy "megterhelt" püspök visszalépett, néhány Nyugaton kiképzett fiatal lépett elő, többek között a pátriárka külpolitikai "szóvivője", Daniel Ciobotea teológiai tanár is. A bánsági segédpüspökké való kinevezése csak rövid ideig tartott, mivel fél év után a szépreményű iaši-i metropolitai szék tulajdonosává léptették elő. (Ezt a tisztséget, amely 1986-ban üresedett meg, azelőtt Bartolomeu Anania visszautasította.)

A pátriárkaválság és az egyház új irányzata körüli zavarok idején haladó szellemű egyházférfiak harcoltak az intézmény ellen, melyet a háttérben a folyvást vitatott "kultuszminiszter" támogatott. Hivatalát - az egyházi ügyek minisztériumát mint a kommunistáknak a vallásos élet feletti hagyományos ellenőrzési eszközét - 1990. január 19-én vallásügyi államtitkársággal cserélték fel az életszínvonalért és a szociális védelemért felelős minisztériumban. Ennek egy vegyes állami-egyházi bizottság közös felügyelete alatt kellene működnie. Az a tény viszont, hogy a kritikus időszakban fél év alatt három kultusz-titkári név is cirkulált, s ezeknek híre minden egyes alkalommal csak veszített értékéből, a táborok között heves összecsapásokra enged következtetni. A zsinat nagy ellenkezése dacára a görög katolikus egyházat is újból törvényesnek ismerték el.

Ezeket és az egyház struktúráján belüli további átrendezéseket egy tizenegy fiatal újítóból álló, kicsi, de befolyásos kör tette lehetővé. Ezek az újítók január 12-én alapították meg "az ortodox egyház reflexiójának és megújhodásának csoportját". Szintén az ő oldalukon állt a hármas pátriárkátusban tisztséget viselő Nicolae Corneanu is. A vezető teológusok mellett a már említett Daniel Ciobotea is kitüntette magát. Ezek közül később többen is az úgynevezett "Polgári Szövetségben" egyesültek. Ez a szövetség az Iliescu-Roman-féle államvezetés álságos "demokratizálását" egy keresztényi-etikai alapon nyugvó programmal állította szembe. Emellett kötelezte el magát később Nicolae Corneanu metropolita, valamint Bartolomeu Anania is mint magas tisztségű és koros méltóságok, akik az új irányt meghatározóan magukkal hozták.

Az elindulás magasan szárnyaló terveinek már az első negyedévben hirtelen vége lett, amikor is a lemondott pátriárka váratlanul újból a színre került. Április elején a szent zsinat egyik ülésén Stoicescu kultuszminiszter követelte az átmeneti kormány nevében, hogy Teoctistot, aki már csaknem három hónapja vezekel, újból nevezzék ki pátriárkának. A kléruson belül voltak olyanok, akik az elviselhetetlen pátriárka végérvényes visszavonulása mellett azoknak a méltóságoknak az eltávolítását is követelték, akik a titkosrendőrséggel valószínűleg szorosan összedolgoztak. A társadalmi élet 140 személyisége (köztük két miniszter is) mozdult meg, akik "meglepettnek és nyugtalannak mutatkoztak amiatt, hogy a szent zsinat vonakodik az ortodox egyházat morálisan megtisztítani". A bukaresti teológusok "sajnálták volna", ha Teoctist visszatérése "visszafogná a spirituális megújulás lendületét". Eközben (magasabb kézből irányított) néptömegek is síkra szálltak az újra engedélyezett görög katolikus egyházért. Erre nemsokára a régi-új pátriárkának nyomatékosan ki kellett állnia a II. János Pál pápa vezette katolikus egyházzal folytatott ökumenikus dialógus megszakítása mellett.

Harc a "renegátok" ellen

Mai napig is Nicolae Corneanu metropolita az egyedüli román püspök, aki "hibáit" nyilvánosan beismerte. Az első lépést már 1991 januárjában (tehát az elindulás hangulatában) megtette az egyház külügyi hivatalának hivatalos orgánumában (A román ortodox egyház hírei): "Számos eseményben vettem részt, amelyek keresztény meggyőződésemmel túlnyomórészt összeegyeztethetetlenek voltak. Ezekben a szituációkban mégsem úgy viselkedtem, ahogy a lelkiismeretem diktálta. Bármennyire is sajnálnám most, akkor is nehéz lenne ismét jóvá tenni azt, amit elmulasztottam". "Vétkem tudata kötelez most arra, hogy legalább megpróbáljam a korábbi hibáimat nem megismételni." Nicolae bánsági érsek Románia rangidős metropolitája: 1961 óta vezeti a temesvári egyházmegyét és a hosszú évek során fontos funkciókat is elvállalt, különösen mint a román patriarkátus külügyi hivatalának vezetője.

A Româ nia Libera című folyóiratban közzétett leleplezései a román közvéleményben csodálkozást és sokkot váltottak ki. Először történt meg, hogy Románia ortodox egyházának egy olyan magas rangú méltósága "szellőztette meg" a kollaborálások kérdését, aki az egyház és a román társadalom jól őrzött ügyeit eddig elrejtette. Őszinte, nyilvános beismerése hozta napvilágra azt a mechanizmust, amely a Securitaténak lehetővé tette, hogy a román társadalmat saját szolgálatába állítsa - beleértve ennek legmagasabb spirituális fórumát is: az egyházat -, valamint azt, hogy az ortodox méltóságokat marionettjeivé alázza le. Olyan személyek neve lepleződött le, akik még ma is fontos pozíciókkal bírnak; olyan konkrét belföldi és külföldi esetekre derült fény, amelyekben a klérus a Ceauo escu-rezsimmel és annak kiszolgálóival a Securitatéban együttműködött, és amelyek azt a benyomást erősítik meg, hogy a hajdani politikai rendőrség még ma is cselekvőképes, mégpedig a társadalomban uralkodó, régi, megalázkodó reflex továbbélése alapján. Ehhez azokat az információkat és forrásokat veszi igénybe, amelyek 1989 előtt (és látszólag máig) a rendelkezésére álltak ahhoz, hogy az ortodox egyházat és Románia történelmileg új fejlődési irányát kompromittálják. Úgy kellett utólag Nicolae Corneanu metropolitát kétes hitelű dokumentumokkal a nyilvánosság előtt megszégyeníteniük, hogy a további várható leleplezések az együttműködő személyekről értéktelennek tűnjenek.

G2W 98/1

Knecht Tamás fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Vencser László

Atyánk és társaink (6)

Erkölcsi vonatkozások a Miatyánkban

Az emberek "szükségleteit" megfogalmazó kérések - nevezhetjük őket akár "követelményeknek" is - a Miatyánk második nagy szerkezeti egységét alkotják. Ezek nélkül az adottságok, feltételek nélkül az emberi élet nehezebben viselhető el. Amíg az első részben "a te neved", "a te akaratod", "a te országod" szerepel, addig itt "a mi kenyerünk", "a mi bűnünk" problémái merülnek fel, s ugyanígy mi kérjük Isten oltalmát a kísértésekkel és a gonosszal szemben. Ez a közösségi szemlélet, amely már a megszólításban is benne van - mi Atyánk! -, "zsinórként" kíséri végig a szükségben levő ember imádságát. Az időre vonatkozólag ezekben a kérésekben megtalálható a jelen és a múlt csakúgy mint a jövő. A mindennapi kenyér (napi=mai) kérése a jelenre vonatkozik. A bűnök megbocsátásának kiesdeklése a múltban elkövetett dolgokra utal. Amikor pedig azért imádkozunk, hogy ne essünk kísértésbe és megszabaduljunk a gonosztól, a jövőben bekövetkez(end)ő veszélyekre gondolunk.1

Az ember élete igazolja, hogy a szorongatott helyzet mindig - vagyis a mindenkori tegnaptól holnapig - konkrét formában következik be. Ezért éredemes muinden időben kérni az isteni segítséget, mégpedig mindannyiunk számára, és a magunk részéről megtenni mindent annak érdekében, hogy embertársaink és saját életünk szebb legyen.

Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma

A kenyér az ember életében mindig fontos szerepet játszott. Így van ez ma is és valószínűleg a jövőben sem lesz másként. Vannak, akik bővelkednek benne, mások pedig - végletes hiányában - életüket féltik. A média segítségével lakásainkba is "betörnek" azok a képek, amelyek az éhségben szenvedő emberek helyzetét számunkra megpróbálják bemutatni. A háború borzalmaitól megpróbáltatott népek helyzete szintén azt igazolja, hogy kenyér nélkül az élet nehezen képzelhető el. Sokakban bizonyára még elevenen él az a koszovói kép (1999), amikor az otthonukból elűzött emberek hosszú gyaloglás után, kiéhezve ismét kenyérhez jutottak. De idézni lehetne hasonló helyzetben élő embereket más földről, más vidékről is, akik átélték vagy még ma is átélik a "kenyér" hiányának kerserűségét. Olyan alaptáplálékkal van dolgunk, amiért háborúkat folytatnak, és amennyiben a felelős személyek ennek a problémának világszinten való megoldásáért nem tesznek valamit, a jövőben is tanúi lehetünk népek és hadak acsarkodásának. Az előrejelzések szerint ugyanis a kenyérért és a vízért a jövőben is harcolni fognak, jóllehet a "mindennapi kenyér" katégóriájában egyéb javak is helyet kapnak, mint a technika eredményei, a kultúra, a mindennapi munka gyümölcsei. Az ember ma már sokkal érzékenyebb a javak elosztásának kérdésével kapcsolatosan, mint régen. Nem elégszik meg azzal, hogy valaki egy darab kenyérrel jót tegyen vele, hanem a Föld összes javaiból részt kér.

Jézus a Miatyánkot közvetlen tanítványainak adta át, akiknek - akár kései utódaiknak - a mindennapi kenyér elengedhetetlen szükségletük volt küldetésük teljesítéséhez. A Mester ugyanis a maga és tanítványai számára a radikális vándoréletet választotta és ajánlotta. Ezért tanítja, buzdítja őket, hogy kérjék a napi kenyeret az Atyától. Aki egzisztenciális szempontból ilyen bizonytalan életmódot vállal, az alamizsnára, szűkösen mért napi kenyérre szorul. Egy napi "adagért" kellett hogy imádkozzanak. Ezt jelenti a görög szövegben az epiousziosz kifejezés.2 A jézusi megfogalmazás azt sugallja, hogy a tanítványok esetében a holnap gondja gyakorlatilag "ki van zárva". Nekik a vállalt küldetéshez szükséges napi kenyér a lényeges, ami majd bizonyára holnap is megadatik. Ez Isten gondoskodó szeretetének jele, aki népét - az Ószövetség ígéretei szerint is - minden időben táplálja.

Isten gondoskodik az emberről

Már a teremtés leírása is visszhangot ad ennek a bibliai bizonyosságnak. A Teremtés könyvének 2. fejezetében a következő olvasható: "Az Úristen kertet telepített Édenben keleten, és oda helyezte az embert, akit teremtett. Ez az Úristen a földből mindenféle fát sarjasztott, ami tekintetre szép és táplálkozásra alkalmas." (Ter 2,8-9) A nép a pusztai vándorlás idején szintén megtapasztalja Isten gondoskodó szeretetét, amikor mannával és fürjekkel táplálja (Kiv 16). Amikor Isten üdvtörténeti tetteiről ír, a zsoltáros szintén megemlékezik arról, hogy "mannát hullatott az égből eledelöl, égi kenyeret adott nekik. Az erősek kenyerét ette az ember, ételt küldött nekik bőségesen" (Zsolt 78,24-25). Amikor a nép szomjazik, vizet fakaszt a sziklából, hogy az ember szomját enyhítse. Ebben a helyzetben, étel és víz nélkül a pusztában a nép élet és halál között volt. Istennek gondoskodnia kellett róla, hiszen ezeket az embereket ő hozta ki Egyiptomból, ahol gyakorlatilag ezekben nem szenvedtek hiányt. Most a pusztában a két alap-táplálék - a kenyér és a víz - révén a nép megtapasztalhatja, hogy Isten vele tart. Rá lehet hagyatkozni. Ez sem volt lényegtelen. A népnek is rá kellett döbbennie erre, mivel korábban felmerült a kérdés, vajon a nép képes lesz-e felfogni az Úr szövetségi áldását a maga teljességében. Lesz-e a népben hajlandóság az isteni szeretet befogadására és az önátadásra?

Jézus erre az atyai gondoskodásra hívja fel a figyelmet, amikor a hegyi beszédben a gondviselésről beszél. "Ne aggódjatok életetek miatt, hogy mit esztek vagy mit isztok, sem testetek miatt, hogy mibe öltöztök… Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van…" (ld. Mt 6,25-34) Ezt a bíztatást a Miatyánk megtanítása után mondja el, ami azonban kérés időszerűségét nem érvényteleníti. Kérni kell az Atyától, de ugyanakkor bízni is kell az ő jelenvaló jóságában, gondoskodó szeretetében. Jézus nem akarta tanítványait a semmittevésre biztatni, hanem az Atyára való ráhagyatkozást kötötte lelkükre. Ugyanakkor a "Minennapi kenyerünket add meg nekünk ma" kérés megtanításával közölte velük, hogy az embernek joga van a földi javakért imádkozni. Ez nem ellenkezik Isten akaratával. Ő azt akarja, hogy az ember ezekért a javakért is imádkozzon, hiszen a földi dolgok az ő adományai, amelyeket az ember bízvást elfogadhat.

A mindennapi élet is azt mutatja, hogy az ember nagyon sok földi, világi dologért imádkozik. Nemcsak kenyeret kér, hanem az életéhez szükséges többi javakért is könyörög. A gyermek is ezt teszi, amikor például azért imádkozik Istenhez, hogy szülei neki tetsző, rég vágyott játékot vásároljanak. De a felnőtt is gyakran az életét megkönnyítő, széppé varázsoló javakat kér - méltó, konfortos lakáskörülményeket, alkalmanként magát a luxust is.

A tanítványok csak egy napi kenyér-adagért könyörögtek. Ez elég volt számukra, hiszen biztosítva voltak arról, hogy holnap is megkapják azt, amit kérnek. Vajon ez a gondoskodás - más szóval a biztonság folyamatossága - mindig időszerű? A Jézus által tanított imaszövegben erre megtalálható az igenlő válasz. A kettőzés ("mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma") ezt akarja hangsúlyozni. Ez annak a feltételezése, hogy Isten mint gondoskodó "apa" a világban élő gyermekeiről egész életük folyamán, mindene egyes "ma" alkalmával gondoskodik. Mindig és minden helyen, minden embernek lehetősége van és lesz megtapasztalni ezt a gondoskodást. Az ilyen isteni jelenlét, együttlét felbátorítja az embert - és kér. Amennyibe kérése teljesül, nehézségek nélkül erősödik benne a tudat, hogy Atyja jelen van életében.3 Nehezebb olyan esetekben, amikor valaki nem érzi kérésének meghallgatását, sőt akár az ellenkezőjét tapasztalja. Ilyenkor a gondoskodás tényének elfogadása nem könnyű.

Az ember hálás Isten gondoskodásáért

Amikor az ember a mindennapi kenyérért imádkozik, mind a bőségben élő, mind a szegénységben sínylődő, fel kell tennie önmagának a kérdést: milyen magatartás szükséges ahhoz, hogy kiléphessen önmagából és a Gondoskodóra és embertársaira gondoljon. E kérés kimondása mindenki számára kihívás. Mintegy provokál minket, hogy valamit mi is tegyünk. Az egyik ilyen tett a hála és a köszönet, ami az embernek nem spontán megnyilatkozása, hanem a meggondoló megfigyelésből keletkező erény. Lényegét nem fejezi ki teljesen az, hogy a kapott jót érzelmileg viszonozza. Sokkal inkább az adás és elfogadás, a kérés és köszönet sok alkalmán túl az erkölcsileg érett emberek alapmagatartása, akik felismerték, hogy létüket, eredetüket és fennmaradásukat nem a maguk teljesítményének, hanem folyamatosan másoknak köszönhetik.4 Amikor hálásak vagyunk a kenyérért, erkölcsi magatartásunkról teszünk tanúságot. Az emberek mindig tisztában voltak azzal, mit jelent számukra a kenyér. Ezért hálájukat jelekkel is kifejezték. Tisztelettel bántak a kenyérrel. Népünk hagyománya is erről tanúskodik. A kenyeret sok helyen még ma is megjelölik a kereszt jelével. Ahogy a gyermek vagy más személy homlokára keresztet rajzolunk, így tették sokan - és teszik mostanában is - a kenyérrel. Ez a jel Istenre utal. Az emberek hálásak neki - a termésért, a kenyér zamatáért. A hála révén elismerjük, hogy minden Isten áldásától függ. A "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma" kérés ezt akarja bennünk tudatosítani. Megpróbál rávezetni annak elismerésére, hogy az alkotás és növekedés nem egyedül a mi kezünkben van. Amint már korábban is utaltunk rá, nemcsak kenyérről van szó, hanem az összes javakről, amelyek életünket élhetővé, széppé, könnyebbé, kényelmesebbé - ám nem ritkán gondokkal teltebbé is - teszik. Mivel a hála lelkülete az embernek nem spontán megnyilatkozása5, e kérés imádkozásánál erre külön figyelni kell, jóllehet ennek gyakorlati kivitelezése nem egyszerű. Csak úgy lehet ezt elképzelni, ha alkalmakként az imádság központi gondolataként ezt a célt jelölöm meg. Már az ima megkezdésekor elhatározom, hogy itt és most Istennek a kenyérért akarok hálás lenni. Azt is megtehetem, hogy csak ezt az egy kérést terjesztem Atyánk elé. Ebben az esetben kibővíthetem, annak tartalmát "átírhatom". Különösen csoportosan végzett ima alkalmával nyílik erre lehetőség.

A kenyérért való hála kifejeződésének jó eszköze az étkezések alkalmával sorra kerülő asztali imádság. Itt adva van a "téma", hiszen az asztalnál ülők célja a táplálkozás, azoknak az ételeknek, "javaknak" az elfogyasztása, amelyek az emberi munka gyümölcse, de végső soron mégis Isten áldásából fakadnak. A közös asztali imának az értéke éppen ezért felbecsülhetetlen. Ez abban az esetben is elmondható, ha a mai rohanó világban esetleg nem kerül sor erre minden alkalommal. A nevelésben azonban fontos szerepe van. A gyermek megtapasztalja, hogy az adományokért, a földi javakért hálásnak kell lenni. Nem magától értetődő azok "léte", "jelenléte". Ezért a családnak ápolnia kell ezt a hagyományt, aminek megőrzése nem kerül különösebb erőfeszítésbe. Ahol pedig már "kiment a divatból", megéri felújítani.

Az emberi hálaadás közösségi formája az Eukarisztia ünneplése. A szó jelentése: hálát adni. Amikor a közösség összegyűl megünnepelni a kenyér és a bor látható alakjában jelenlévő Krisztust, hálát is ad Istennek mindenért, amit tőle kapott. Ilyenkor alkalom nyílik arra, hogy az összes javakért, így a mindennapi kenyérért is köszönetet mondjon, nemcsak egyénileg, de közösségileg is.6

Az imádkozó embertársára is gondol

A kenyér, amit kérek, nem "az én kenyerem", hanem "a mi kenyerünk", mindenki kenyere. Az imádkozó nem pusztán egyénileg és nem kizárólag a maga számára kéri. Ezzel kifejeződésre jut a közösségi jelleg, amelyről e sorozatban már említést tettünk. Ez a keresztények között megteremti a kapcsolatot, a "horizontális" kölcsönviszonyt, mivel egymás iránt a közös Atya gyermekeiként viselkednek.7 A mindenki kenyere gondolat összekapcsolja azonban a földön élő népeket, nemcsak a keresztényeket, hanem a zsidókat, a mohamedánokat és a nagy világvallások követőit. A Karl Rahner által többé-kevésbé meghatározott "anonim keresztények"-szemlélet értelmében ez nem is lehet másként. Jézus minden emberért meghalt és feltámadt, a Lélek pedig mindenkit megszentelt. Ezért fontos e kérés imádkozásakor megnyílni a világ fellé, belefoglalni abba az emberiség nagy családját, és engedni, hogy a Lélek mindenkivel összekapcsoljon.

Az ember ember iránti gondoskodása - hasonlóan Isten gondoskodásához - jele a felebaráti szeretetnek - ami a javak elosztását jelenti, mégpedig globális értelemben. Ez korunkban kötelességként jelentkezik. Politikusok, egyházi vezetők, felelős beosztásban levő személyek, de minden egyes személy is köteles erről elgondolkodni és a probléma megoldásának, a szegénység felszámolásának érdekében lépéseket tenni. Gyakorlati megvalósítása nagyon bonyolult feladat. A maga területén ennek ellenére mindenki tehet valamit, amivel egyének, csoportok, esetleg népcsoportok helyzetén könnyíthet. A javak szétosztása az egyik eszköz erre. Másfelől különleges súllyal bír a munka "megosztása" is, ami által a munkanélküliség világméretű gondja enyhülhet. Ez a felebarátra, az embertársra való gondolás és a róla való gondoskodás csalhatatlan ténye és jele. És ugyanakkor ez lenne az ima kéréséből származó erkölcsi követelmények egyik gyakorlati teljesítése is. Ez a szolidaritás8, amely az embereket egymással összeköti, amely az egyént kötelezi és aminek számtalan példájával találkozhatunk. Természeti katasztrófák - árvizek, földrengések, "etnikai tisztogatások" elől menekülők - láttán az imádkozó ember nem tud semleges maradni, különösen a "mindennepi kenyerünket add meg nekünk ma" kimondásakor. Ilyenkor minden jóérzésű ember ráébred arra, hogy tennie kell valamit. A kérés kötelességet "provokál", ami arra indítja, hogy segítsen azokon, akiknek nincs kenyerük, otthonuk, akik szükséget szenvednek.

A harmadik évezred küszöbén a mulasztás katasztrófákhoz vezethet. Amennyiben az egyének, népek nem lesznek egymás iránt fogékonyak, ha nem tudják a szolidaritás erényét megvalósítani olyan módon, hogy a föld javait, a munka utáni nyereséget egymással képesek legyenek megosztani, eluralkodik a gyűlölet és háborúk fognak végigsöpörni a világ különböző tájain. Ezt a katasztrófát elháríthatja a Miatyánk e kérésében kifejezett óhaj meghallása, teljesítése.

"Nem csak kenyérrel él az ember"

A "mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma" imádkozása magába foglalja azt a figyelmeztetést is, amelyet Jézus negyvennapos böjtölése után a pusztában a kísértőnek mondott: "Meg van írva, nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden tanítással is, amely az Isten szájából származik." (Mt 4,4). Egyben arra is gondolnunk kell, amit Jézus a kenyérszaporítás után önmagáról mondott: "Én vagyok az élet kenyere." (Jn 6,35)

A mindennapi kenyér kérése azonban háttérbe szoríthatja - nyilván nem szükségszerűen - emberi minőségünket. Ám az anyagiakra való odafigyelés nem boríthatja fel helyes értékrendünket.9 Ezért fontos figyelni az említett jézusi figyelmeztetésekre. Az élet nemcsak eszem-iszom, hanem ennél jóval több. Aki csak azért dolgozna, hogy enni és inni tudjon, anélkül, hogy megpróbálna hinni, imádkozni, másokkal és másokért élni, az az élet értelmét nem szemléli helyesen. Az ilyen személy annak a veszélynek teszi ki magát, hogy bizonyos élethelyzetekben megtorpan. Valószínű, hogy az ilyen ember ritkán imádkozza őszintén és komolyan a Miatyánkot. Ám ha bekövetkezik életének válsága, fény vetül az ima valódi értelmére, s imája egyre őszintébb, lényegibb lesz.

Földi kenyeret kérünk, de jó tudni, hogy figyelni kell arra a táplálékra is, amelyet Jézus búcsúzásakor, az utolsó vacsorán apostolainak nyújtott, Testére és Vérére, ami itt, a földi-testi vándorlás idején "mennyei kenyér" (v.ö. 1Kor 10,3). A földi kenyér kérése ilyen értelemben távolabbra mutat.10

1 Slenczka, Reinhard, Die Bergpredigt Jesu, Göttingen 1994. 94.

2 Egger, Wilhelm, "…Wie der Herr uns zu beten gelehrt hat". Brixen 1998. 70.

3 Theologischen-Historischen Kommission für das hl. Jahr 2000. Gott, der barmherzige Vater. Regensburg 1998. 124.

4 Ld. Schütz, Christian, A keresztény szellemiség lexikona. Budapest 1993. 114-115.

5 Uo. 114.

6 V.ö. Rahner, Karl - Vorgrimler, Herbert, Teológiai Kisszótár. Budapest 1980. 194-199.

7 Gott, der barmherzige Vater. 124.

8 Ld. Schütz, i.m. 367-368.

9 Hubert, Max, Was für en Gott, Freiburg-Basel-Wien 1999, 163.

10 Slenczka, i.m. 95.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Borsos Szabolcs

A 2000. év vallásfilozófiai jelentősége

A média egyre gyakrabban és egyre hatásosabban adja el(ő) különféle műsorait a világvége témakörével kapcsolatban. Ennek a szociálpszichológiai paraméterekkel mérhető világjelenségnek - úgy gondolom - több szempontból is jelentősége van. Az erről való gondolkodás, elmélkedés nem lehet ostobaság. Mi történik valójában? Csupán egyszerű hisztériának lehetünk tanúi, vagy esetleg belülről, vagy alulról mozgatott manipulációnak vagyunk az elszenvedői?

Vizsgáljuk meg először ezt a jelenséget mint hisztériahullámot, amely hatásaiban a legkevésbé sem lebecsülendő. Honnan jöhet ez a hisztéria, hogyan keletkezhet? A hisztéria önmagában látvány, egy színpadias jelenet, amelynek valamilyen üzenete van a közösség, jelen esetben a társadalom felé. De minél többen "vesznek részt" egy hisztériás hullámban, annál inkább elmondható, hogy olyan jelenségről van szó, amely nem kerülheti el figyelmünket. Szűkebb vagy tágabb világunkban megtalálhatjuk azt a sajátos történetet, amely arról szól, hogy "közeledik a világvége, mi lesz velünk?". Ez a nagyméretű hisztéria, amely részben a mediatizálás előnyeit is bírja, úgy gondolom, tanulságos lehet. Ha elfogadjuk a hisztéria mutatvány voltát és azt, hogy üzenetszerűen működik a közösség irányában, akkor mindenképpen látnunk kell egy mélyen lappangó igényt, amelynek története a megmutatás, a meghallgatás, az üzenethagyás fogalmakkal közelíthető meg. A mélyen lappangó lelki kielégületlenség nagyon sokak sorshelyzetét jellemzi. Sokan szeretnénk úgy üzenetet hagyni, hogy annak majd hatékony következménye legyen. Egy túlinformatizált és gazdasági szempontból kilátástalan környezetben annyira kiszolgáltatottá válik az ember, hogy egyetlen üzenetrögzítési lehetősége a misztifikált eszközökkel működő látványkeltés, azaz hisztériás hullámban való aktív részvétel. Ennek több megnyilvánulási formája lehetséges: diákok egymás között megbeszélik és továbbgondolják az előző esti filmet, a betegváróban a betegek egymás közt osztják meg az elmúlt néhány hónap tragikus világeseményeit, a hóvégi számla-sorban a postán kicserélik történeteiket az emberek. Minden történetben jelen van az illető személy, akinek szüksége van meghallgatásra, üzenetközlésre, meg kell mutatnia valahogyan önmagát. Misztifikált eszközökről beszélhetünk, mert a legtöbb esetben csak féligazságok, illetve képzeletbeli figurák irányítják pozitívan vagy negatívan az ember és a társadalom sorsát. Ezeket a forgatókönyveket ékesítik a különféle "jóslások", amelyek szintén zavarják a józan gondolkodást. A probléma az, hogy a sok misztifikáció átszövi a világ folyamatának értelmezését, miszerint bármilyen esemény valójában csak hozzájárul a már elkészített forgatókönyv beteljesedéséhez. Egy földrengés például így válhat a megjósolt világvége részeseményévé. Tulajdonképpen bármi történjék a világban, mindaz egyféle misztifikált szemüvegen keresztül válik nézhetővé és értelmezhetővé. A misztifikált szemüvegen keresztül látott és elbeszélt történetek szerzői nagyon fontosnak tartják, hogy valamilyen aktív szereppel hozzájáruljanak a cselekményhez. A média munkatársa - éppen azáltal, hogy valamiről tudósít - fontosnak tartja magát, aktív szereplőnek számít a történetben. A tévénéző, aki látja a segélyfelhívást, nyilvánvalóan fontosnak érzi magát azáltal, hogy támogatja az akciót. Mindeddig nincs misztifikáció, nagyon helyes, hogy egymáson segítenek az emberek, nagyon fontos, hogy túdósítson a riporter. A probléma csak ezután adódik. A történet akkor alakul át misztifikációvá, amikor az ember szeretné e történetet önhatalmúlag befejezni. Valójában az a lényeg, hogy a beláthatatlan, sorsszerű eseménynek - ha már ennyire kiszámíthatatlanul érkezett - legalább a befejezését kellene irányítani, ellenőrizni. Szükségszerűen ki kell alakítani egy saját epilógust, hogy az egyébként hirtelen érkező, sorsszerű esemény elviselhető legyen. A saját epilógusnak azonban az a veszélye, hogy bár észrevétlenül, de kétségkívül szerepcsere történik. Az ember mint a történet befejezője valójában Isten szerepét próbálja eljátszani. Némely esetben ez a folyamat nem tudatos, csupán ösztönös, máskor azonban esetben tudatos szerepcsere feltételezhető. Tulajdonképpen a hisztériakeltőknek két tábora van. Egyrészt vannak jóindulatú, segítőkész, szolidáris emberek, akik sorsszerű eseményekre ösztönösen reagálnak a maguk kulturális nyelvén, másrészt azonban vannak tudatos (félre)értelmezők, akik a jelenből jövőt formálnak oly módon, hogy a befejezést ők szeretnék kitalálni. Eddig a "kitalációig" még el tudják ugyan mondani, hogy a teljes tudás birtokában (vagyis "Isten szerepében") vannak, ám utána általában csúfosan és nevetségesen abba kell hagyniuk az irányítást, de csak azért, mert egy újabb értelmező bukkan fel, aki még meggyőzőbb módon "mutatja meg" a vég kezdetét - és ez így folyik tovább. Feltehető a kérdés, mégis mi van e jelenség mögött, mert hogy oly sokan megtévednek, még ha csak ideig-óráig is. Arról van szó, hogy az embernek elidegeníthetetlen igénye van a megértésre. Az ember mint személy állandó törekvésével azt fejezi ki, hogy szüksége van a mások általi elfogadásra. Az elfogadás úgy érzékelhető, hogy az ember valóban megértésre talál. A megértés azért fontos, mert nagyon sok kérdésre nincs egyértelmű válasz. A legtöbb kérdés mégis eggyé formálható: mi történik majd a jövőben, abban az időben, amelynek megvalósulása már múlt, de addig is mitől kell rettegnünk? Nincs tudásunk a jövővel kapcsolatban, mert ez már spekuláció lenne, mégis tartanunk kell a jövőtől, mert ez mélyen egzisztenciánk lényegéhez tartozik. Csak egyre tornyosul a mögöttünk hagyott múlt és valójában egyre fogy az előttünk levő jövő, mert jelenről egyre kevésbé beszélhetünk. Nagy mértékben igaz, hogy a múlt valamennyire befolyásolja a jövő képzetét, vagyis a megszerezhető tudás és mindenféle tapasztalás jövőbeni alkalmazása fontos, amennyiben nem a múlt sztereotipikus megismétlése a cél, hanem valami új élmény szerzése, átélése. Az újtól, a szokatlantól való félelem azonban mélyen ott lappang mindannyiunk tudattalanjában. Hogyan lehet ezzel harcba szállni? Erre nincs recept, a kulturák, a nyelvek, kommunikációs képességeink, a tudomány és egyéb civilizációs eszközeink mégis arról győzhetnek meg bennünket, hogy emberi mivoltunkban erőtartalékok vannak. Az erőtartalék bizonyítékai: a bátorság, a hit, a remény, a szeretet, a megértés, a tudás, a józan gondolkodás stb. Ezeket erényeknek nevezzük, amelyek akarva-akaratlanul bennünk és általunk többé-kevésbé megvalósulnak. Ezek által szelidíthető meg valamennyire az egyébként ismeretlen jövő. Azt kell feltételeznünk, hogy a jövőtől való rettegés annyiban válhat hisztériakeltő mutatvánnyá, amennyiben elfeledkezünk kulturális örökségeink erény-kovácsoló hagyományairól. Az ilyen irányú feledésben sajnos segítséget nyújtanak a minden házban meglevő sokcsatornás kultúrdobozok, amelyek ontják és erősítik félelmeinket a jövőtől. Egyetlen erénye e kultúrdoboznak, a televíziós készüléknek az, hogy bármikor ki lehet kapcsolni. Az olcsón megszerzett, tudásnak vélt információözön azonban sok esetben párosul fantáziaszülte rémtörténettel. Nagyon nehéz különválasztani az igazán használható információt a salakanyagtól, a szubkulturális áradástól, az agresszivitást fokozó filmbálványoktól. Olcsónak mondható az ilyen "információszerzés", mert elmondják helyettünk, kigondolják helyettünk, átérzik helyettünk, megölik helyettünk a másikat, nekünk valójában csak emésztenünk kell.

Ezzel azonban - félreértés nélkül! - nem a vizuális kultúra e formája ellen tiltakozunk.Csupán felmerül a felelősség kérdése. Valójában ki mondja meg, hol a határ, meddig lehet elmenni ebben a jól jövedelmező iparban? A mérce, a határ a nézőtől, a fogyasztótól kell hogy induljon. Erre sok helyen van már példa. Egyre többször előfordul már, hogy szülői összefogással tiltakozások fogalmazódnak meg televíziós társaságok ellen például a különféle agresszív rajzfilmek miatt. (Nem lehet elvárni egy társaságtól, hogy önmaga számára jól körülhatárolt mércét állítson fel, mert egy piaci feltételek között működő cégnek a kereslet szerint kell önmagát meghatároznia és ha az agresszivitásra meg rémtörténetre van kereslet, akkor ezt kell gyártani. Nem feledkezhetünk viszont meg a "fehér hollókról", amelyek műsorstratégiájukban nem pusztán a market-gondolkodás törvényszerűségeire, hanem a jó értelemben, nem manipulatív módon értelmezett tömegpedagógiára és a valódi kulturális értékőrzés eszményeire is építenek.)

Összefoglalásképpen azt kell mondanunk, hogy a 2000. év várakozással tölti el az emberiséget, ki-ki a maga vérmérséklete szerint éli meg ezt az átmenetet. Mégsem tekinthetjük természetesnek mindazt, ami körülöttünk zajlik, mert az lehet a benyomásunk, hogy éppen a lényeg marad ki ebből az egész rendszerből. A "mennyire marad ki a lényeg és mennyire lehet mégis megközelíteni?" kérdésre akkor válaszolhatunk, ha megvizsgáljuk ezt a jelenséget a manipuláció oldaláról.

Ameddig "díszbeburkolt" történetek mesélik el egy esetleges világvég bekövetkeztét, úgy gondolom, a nézőre van bízva, mit gondoljon. Ezen túl pedig amikor hivatkozások, sőt külön műsorszámok indulnak a ténylegesnek vélt világvég "megbeszélése" céljából, akkor már bizonyos értelmű manipulációnak vagyunk kitéve. Azért tarthatjuk manipulációnak az ilyen jellegű műsort, mert nem törekszik a kulturális élet átfogó képviseletére. Hiányoznak az ilyen jellegű műsorokból a társadalomkutatók, a lelkészek, a vallástörténészek. Esetleg meghívnak egy szakembert, aki könyveket írt Nostradamus versbe szedett üzeneteiről, de nincs a témának opponense. Hogyan lehet teljes a kép, ha csak egy oldalról közelítenek a témához?

Ajánlatos volna talán - nagyon röviden - összefoglalni, hogy vallásfilozófiai szempontból mit is kell tudnunk erről az egyébként nem kis eseményről.

Izrael története során többször előfordult, hogy Isten prófétái mellett egy egész jól fizetett "prófétai apparátus" alakult ki az uralkodóház körül, amelynek feladata a "megfelelő" üzenetek közlése volt. Aki lelkiismerete szerint prófétált, azt könnyen száműzték a kiválasztott csapatból. Azt is mondhatnánk, hogy az ilyen jellegű megnyilvánulásnak hagyománya volt. Világosan tudatosulnia kell azonban annak, hogy az ószövetségi típusú próféták kora lejárt, a kinyilatkoztatás "közvetlen" ideje Jézus Krisztus halálával és feltámadásával illetve az újszövetségi szentírás megalkotásával lezárult. Ez nem jelenti azt, hogy ne lennének magánkinyilatkoztatások, amelyek valójában akkor hitelesek, ha a közösség épülését, megtérését szolgálják. Egyháztörténeti adataink vannak ilyen kinyilatkoztatásokról, amelyek nagyon szigorú egyházi elbírálás következtében váltak elfogadottakká.

A 20. század borzalmai nyilvánvalóvá tették számunkra, hogy a gonosz hatalma több ízben és formában megmutatta erejét, háborúk, tömeggyilkosságok, diktatúrák, társadalmi és ökológiai katasztrófák, világgazdasági bűntettek révén. Nem volt nehéz feladat több Antikrisztust is találni egy évszázad leforgása alatt. Ma már bízvást mondhatjuk, hogy tényleges véghangulatot teremtettek ezek a szomorú események, jelenségek. Ennek tudattalanul is bennünk levő oka az a - sajátosan zsidó-keresztény kultúrkörben élőkre jellemző - történelemszemlélet, amely egyenes irányú vonalként húzódik végig rajtunk, bennünk és általunk. Egymás mellé írjuk és datáljuk eseményeinket, ezért arról is szó van, hogy mivel nem lehet a végtelenbe ugrani, ennek a vonalnak egyszer vége lesz. Valamikképpen minden bizonnyal megszakad ez a vonal saját életem végén. Ez a kínos "felismerés" arra készteti kíváncsiságunkat, hogy forgatókönyveket készítsünk az egész emberiség végéről. Ehhez a forgatókönyvhöz járulnak hozzá meglévő szomorú tapasztalataink. Mondhatjuk, hogy szinte szükségszerűen beépülnek közelmúltbeli szomorú tapasztalataink egy lehetséges világvég-váró vízióba. Lélektanilag kész a "talaj", ezért a különféle jóslások és rémképek csupán a "trágya" szerepét játsszák ebben a kérdésben. Hogyan védekezhetünk az ilyen jellegű tömegpszichózis ellen? Egyedüli lehetséges magatartásnak a Pál apostolé látszik, az általa megfogalmazott "harci készenlét" - amint az efezusiakhoz intézett levélben elmondja. Derekunkon a tisztesség öve, magunkra öltve az igazság páncélja, lábunkon pedig a békesség evangéliumának hirdetésére a készség saruja jelenti az alapállást. Mindehhez fognunk kell a hit pajzsát, amellyel elháríthatjuk a gonosz minden tüzes nyilát. Ehhez társul még az üdvösség sisakja és markunkban a lélek kardja, ami Isten igéje. Ez a készenlét biztosítja számunkra a lényeg megfogalmazását a 2000. évvel és az azt követő időre vonatkozóan.

Ami lényeges és tényleg az

Meg kell fogalmaznunk röviden, mi lehet a páli szöveg aktualitása. Először is ki kell állnunk derekunkon a tisztesség övével, magunkra öltve az igazság páncélját. "A tisztesség öve" talán arra utal, hogy tudásunk legyen felelősségteljes, legyen áttekinthető, ellenőrizhető, mert ez bizonyos értelemben bizalmat és önbizalmat is jelent. Tisztességesek csak akkor lehetünk, ha világosan ismerjük megvalósításra váró céljainkat. Ez nyilvánvalóan arra utal, hogy tudásunk kellő autonómiával rendelkezik. Ez az önrendelkezés teszi lehetővé a felelősség vállalását, az önmagunkkal való szembesülés tényét. A tisztesség, amelyet a derekunkon (testi felépítettségünk középtájékán) levő öv jelképez, arra utal hogy ez nem más, mint a kiegyensúlyozottság, a mértékletesség. Mindenképpen egyfajta önimsereti folyamat kezdetét jelentheti ez a tisztesség.

Ezután következik "az igazság páncélja". Mit jelenthet ez? Mindenképpen arról van itt szó, hogy a tényállásokat nagyon komolyan kell vennünk. Ez a komolyság csak akkor aktuális, ha elkezdjük megismerni, tanulmányozni a szóban forgó jelenséget, vagy eseményt, amelyben mi is - mint tisztességgel felövezett személyek - résztvevők vagyunk. Az igazság páncélja jelképezi tehát azt a szilárdságot, amellyel képesek vagyunk helyt állni a körülöttünk örvénylő eszmei és ideológiai harcban. Tényállásról van szó, amelyben kellő felkészültséggel és bátorsággal kell megvédenem igazságomat. Nem pereghet le rólunk mindaz, ami sértés, ami bántás, ami félrevezetés. Észre kell vennünk, mi történik velünk egy "tényállás" kibontása kapcsán. Jelen vagyunk-e tudásunk és megismerési vágyunk teljes tudatában minden minket érintő tényállás felderítésében, vagy csupán elszenvedjük azt, amit mások mondanak? Erre jó a páncél. Mert egy szellemi harcban kell szerepelnünk, amelyben mindenki tudva-tudatlan részt kell hogy vegyen, legalább állásfoglalás szintjén. Filozófiai megfogalmazásban azt mondhatjuk erről, hogy ez nem más mint az arany középút egyértelmű vállalása és a szélsőséges tendenciák elleni állandó küzdelem.

Ezután következik "a lábunkra húzott saru", amely a békesség evangéliumának hirdetésére szánt készség. Ez olyan lelki beállítódás, amelyben a békesség örömhírét kell továbbítanunk minden egyes és mindenfajta kommunikációnkban. Erre utal a saru - mert a lábak jelképesen a kapcsolatokra utalnak. Aki nem rendelkezik kellő tisztességgel, vagyis önmaga szerinti tudással és nem tudja értékelni a mértékletességből származó tényállásra való törekvést, az nem tudja hitelesen kifejezni örömét. A tisztesség nélküli ember - a maga sajátos tudatlanságának köszönhetően - nem tud örömet és tartós békét szerezni. Átmenetileg örülhet, de cselekvése cinkosságot, ellenszenvet feltételez és eredményez. Az igazság nélküli ember szeretné birtokba venni vélt jogait, miközben nem gondolja végig, hogy balgasága csak egyre fokozódik, önmagától egyre távolodik. Egy idő után az ilyen ember üressé válik, mert megszűnik az önmaga felé vezető ösvény mint vonatkoztatási pont. Ha jóindulatú, akkor féligazságok megfogalmazására még képes, ha rosszindulatú, akkor megtervezett érvrendszerbe állítja vélt igazságait és ezzel könnyen félrevezet másokat. Ahelyett, hogy a béke és az öröm hírét tolmácsolná, önmaga üressége körül forogva mások lelki-szellemi befolyásolását idézi elő. Itt is egyfajta készség hiányáról van szó, amely valóban békét és örömet kellene hogy tükrözzön, de az előző két motívum nélkül (tisztesség és igazság) ez lehetetlen. A tisztességgel felövezett ember ismeri önmaga lehetőségeit és korlátait, továbbá az igazság eszközével valóban képes lesz arra, hogy minden kommunikációja és metakommunikációja a béke és öröm hirdetésének jegyében történjen. Egyszerű tekintetéből megérezhető, hogy amit közöl, azért felelősséget vállal.

A következő kijelentésben azt mondja Pál: "fogjátok a hit pajzsát, amellyel elháríthatjátok a gonosz minden tüzes nyilát". Mit jelent a gonosz tüzes nyila és mire vonatkozik a hit pajzsa? A tüzes nyíl általában egy jól meghatározott cél érdekében használt harci eszköz; e harcban pedig azt szeretnénk elérni, hogy lehetőleg "észrevétlenül" semmisüljön meg az ellenség, észrevétlenül váljon a tűz martalékává. A tűz legeredetibb sajátossága az, hogy melegít, aztán forróvá, égetővé , majd megsemmisítő erejűvé válik. Ebben a jelenségben a legnagyobb probléma a helyes célzás. Ki kire és miért céloz? Itt kell értelmeznünk "a hit pajzsát". Valószínű, hogy ez nem lehet más, mint egy értelmileg belátott és tudással körülbástyázott védelmi rendszer, amely az egyébként féltve őrzött Istenbe vetett bizalmunkat erősíti. Szükség van erre, mert hitünket "nem dobhatjuk disznók elé", komoly apparátussal védenünk kell mindenféle hiszékenységgel és egyéb, személyi integritásunkat fenyegető ideológiával szemben. Tüzes nyilak érkeznek, valójában nem tudhatjuk milyen irányból várhatók, de hitünk pajzsa megvédhet bennünket, amennyiben kialakítjuk készségünket az előző három téma felvállalásában: tisztességgel végzendő önismereti folyamatunkban, kellő tudással rendelkezve és a béke, illetve öröm jóhírét kommunikálva lehetünk képesek arra, hogy elgondoljuk Istennel való kapcsolatunk őrzését. A hit pajzsa ezt az őrzést jelenti, nem magát a hitet. Azért van erre így szükség, mert a különféle jóslások tekintetében arról győződhetünk meg, hogy az illető személy valójában nem ment végig a tisztesség, az igazság és a béke, illetve öröm hírének tapasztalati útján. A rövidítés érdekében azt kell mondanunk, hogy a 2000. év kapcsán a tisztesség egyértelműen önismereti törekvésre, az igazság a külvilág iránti állandó érdeklődésre, vagyis a megismerésre, a béke és öröm készsége pedig a világgal való kommunikációra utal. Akinél ezek a tényezők dominálnak, az elmondhatja magáról, hogy eljutott az Istennel való kapcsolatra. Ezt a kapcsolatot azonban védeni, őrizni kell - éppen a "tüzes nyilak" ellen, amelyek elsősorban lelki-szellemi rabságot, majd beszűkülést és megsemmisülést jelentenek. Nem lehet kellő felkészültség nélkül belevágni az Istennel való kapcsolat kalandjába. Elsősorban lelki-szellemi kapcsolatban állunk Istennel, ami azt is jelenti, hogy alapvető lélektani jelenségek ismerete nélkül nem valószínű a kapcsolat biztonsága. A jóslások és egyéb "tüzes nyilak" (például szélsőséges vallási közösségek) valójában ilyen értelemben fejtik ki hatékonyságukat. Pál apostol világosan leszögezi, hogy a hitnek pajzsra van szüksége, amelynek előfeltételei vannak. Ezt a logikát követni kell, nem szabad "kiugrani" bármelyiket is a fentebb értelmezettek közül. A tisztesség egyben erkölcsi kategória is, az igazság úgyszintén keretet szab a cselekvésre, amelyben béke és öröm készsége kell hogy megnyilvánuljon. A béke és öröm tapasztalata jöhet hamarabb, de utólag pótolni kell az előző kettőt. Különösen a nagy emócióval történő megtérések esetében fontos ez. Tanulság kell hogy legyen ez a következő évek, évtizedek vallási jelenségeinek megítélésében, feltérképezésében.

Pál ezután azt mondja, "vegyétek föl az üdvösség sisakját". Mit jelenthet ez a sisak? Nyilvánvalóan külső jel, amelynek jelentése az, hogy Krisztushoz tartozunk, s egy olyan harcban veszünk részt, amelyben a történelem értelmezése a tét. Az üdvösség története nem más, mint a történelem eseményeinek értelmezése, amelyben minden a maga helyére kerül, nem időben lemérhető módon, hanem tartalmi szempontból, vagyis elsősorban a szabadság és a felelősség felhasználását célozza meg. Az igazságosság feltételek nélküli megvalósulása belső igényének a külső jele a sisak. Ezt az elidegeníthetetlen igazságosságra való jogot jelzi "az üdvösség sisakja".

Záró gondolatként azt mondja Pál, hogy "markoljátok meg a lélek kardját", ami - Isten igéje. Világos, hogy a gondviselő Istennel való bizalmas kapcsolatunkra utal az apostol, arra hogy a Szentírás lelki táplálékunk, s ha nem vesszük magunkhoz, akkor valójában nem lehet a lélek kardja. Istenbe vetett hitünk és bizalmunk a Szentírással való intenzív kapcsolatunk nyomán válik körvonalazhatóvá. A lélek kardja a bennünk és általunk élő Isten igéje. Miért oly harcias ez a kép? Azért, mert a világ - és benne önmagunk - megismerése nem egyértelmű folyamat, különféle kihívások és szellemi zsákutcák veszélyeztetik lépteinket. A lélek kardja önmagunk megtisztítására és az Istennel való bizalmas kapcsolat állandó tisztítására irányul. Ez nem jelent hadakozást mások integritása ellen, csupán a mások felől érkező kommunikáció önkontrolljaként, szűrőjeként működik.

Összefoglalásképpen azt mondhatjuk el, hogy a páli képben nagy tanulság van. Az első három motívum (tisztesség, igazság, béke és öröm készsége) az ember önismeretét, megismerési vágyát és kommunikációjának szelídségét jelzi. A hit pajzsa nyilvánvalóan védekező rendszer, amely által felismerhetjük Istenbe vetett bizalmunk értékességét, azt hogy kincsről, ajándékról van szó. Az üdvösség sisakja jelzi az igazságosság örök témáját, azt hogy feltételek nélküli igazságszolgáltatást várunk. A lélek kardja mint Isten igéje arra utal, hogy ő velünk marad a világ végezetéig.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Balla Péter, Balogh Tamás, Bütösi János, Horváth Levente, Neumark Tamás, Selyem Zsuzsa, Sipos Gábor, Sulyok Elemér, Szeverényi János, Széplaki Kálmán, Végh László, Visky András, Visky Ferenc, Wim van Vlastuin írásai

A különbözés ajándéka

Kolozsváron, a Református Teológiai Intézet vonzáskörében meg egy sereg protestáns vallású értelmiségi jelenléte következtében pezsgő szellemi élet körvonalazódik, s mindennek hagyománya van, mára pedig beérett termései. Ezek egyike a Koinónia, mind a társaság, mind a könyvkiadó. De ugyanide sorolható a MÁSvilág Klub, vagy a nyaranta a Lesi tónál különböző nevek alatt futó táborok, értelmiségiek számára vagy által szervezett lelki és szellemi műhelyek, töltekezési alkalmak. A név szerint említett csoportosulások közül a MÁSvilág Klub immár tíz éve működik s szervez rendszeresen találkozókat, kérdezz-felelekkel kiegészített előadóesteket, jeles meghívottakkal. A Koinónia, később Genezius Társaság pedig 1994 óta félévente előadássorozatokat szervez az egyetemi év ritmusát követve őszi és tavaszi ülésszakkal a kolozsvári Király utcában. Az utca nevét a régi kolozsváriak emlékében őrzött formában nevezik meg - ezzel is jelezve valamit azok felé, akiknek mindezt meghirdetik. Jelesen a hagyomány ápolásának egyfajta helyi jellegét, amelyben fontos szerepe van a megőrzésnek: a nem túl régmúlt idők szokásait, szellemi irányultságát és hangulatát kívánják érintetlenül, helyesebben szólva építő, továbbépítő módon megőrizni. A régi Kolozsvár szellemi központ-jellegét szeretnék továbbvinni, ezt a hagyományt fejlesztve továbbadni mindazok, akik az említett szellemi mozgásokban és mögött jelen vannak. Azt a fajta helyi autonómiát élik és éltetik ezálal, amely a különböző helyek egyéni arculatának különbözőségében a különbözés ajándékát látják.

"Könyvünk egy most induló sorozat első darabja, amolyan hangulati mintavétel az elmúlt évek elhangzott előadásaiból." - olvassuk az előszóban, amely így folytatódik: "A közös és személyes részvétel igénye hitünk szerint Erdély, legfőképpen pedig Kolozsvár város - alkalmasint meglehet rejtőzködő - szelleméből is fakad. A különbözés ajándékával elkezdett sorozatunk a maga eszközeivel ebből a velünk élő örökségből is feidézni szándékszik egy töredéknyit."

A kötet a szervezők szándékának és a hallgatók érdeklődésének megfelelően rendkívül sokszínű: találunk benne a prédikációtól az értekezésig, irodalmi esszéig mindenféle műfajt, s a természettudománytól a hittudomány legkülönfélébb ágazataiig széles palettán mozog. Szerzői közt van hazai és külföldi, lelkész és orvos, esztéta és jogász, levéltáros és szerkesztő, tanár és esztéta. A szerzők vallási, felekezeti hovatartozása is változatos, hiszen van református lelkész, evangélikus ifjúságvezető és bencés szerzetes. Mindegyikükben s témáikban talán az a közös nevező, hogy világunk érzékeny pontjaira helyezett ujjal fülelik a mai lét pulzusát, azt, hogy ver-e még és milyen ritmusra a szív.

Lehetetlen egy ilyen szerteágazó, szervezőelvében leginkább mégis csak az "egy helyen elhangzott"-ra építő könyvről egységes kritikát mondani. Inkább tallózom az egyes szerzők gondolatai közt, talán annyira esetlegesen és csapongóan, ahogyan ezek a szövegek egymás mellé kerültek - ez azonban nem ítélet, mert valószínűleg a mai világ, a hazai hívő közérzet lázgörbéjét így lehet csak megközelítő pontossággal és hitellel érzékeltetni.

"Isten kész kommunikálni, csak mi nem vagyunk készek elfogadni ezen az áron. Aki fél bűnös önmagát így odaadni, odavetni Krisztusnak, hiába igyekszik, hogy megjavuljon. Mert aki azt mondja, hogy jobb leszek holnap, az gonoszabb lesz ma. Ámen." (Horváth Levente)

"Egy fiatal elmondta nekem, hogy egyszer, amikor lelki válságba került, három budapesti parókiára is becsengetett, hogy segítséget kérjen, de senkinek sem volt ideje rá. Talán azért nem, mert össze is volt verve, és aggasztóan nézett ki. De egy összevert bajbajutott hová menjen? Elfelejtettük az irgalmas szamaritánus történetét? Minden város tele van ilyen nyomorultakkal, kéregetőkkel, akik sokszor koszosak és büdösek, akikre az egyháznak nem mindig van ideje, energiája, de tudnunk kell, hogy a Názáreti ott van közöttük. Ezért hát pakold tele velük az autódat, melyet amúgy is a jó Istentől kaptál, hadd legyen koszos és büdös. Ez a gyakorlati istentisztelet." (Szeverényi János)

"Akkor válunk a legmegkísérthetőbbekké, amikor megtapasztaljuk: nem automatikusan érvényesül az adni és elfogadni törvénye. Mindnyájunkat megkörnyékezhet, sőt meg is környékez a profán élet hasznossági elve: szívesen vagyok veled, ha hozzád való tartozásom ellenértékeként szolgáltatsz is valamit, szívesen veszek részt életedben, ha eleven, éltető közösséggel ajándékozol meg. Ha viszont életszövetségünk alkalmi csoportosulássá zsugorodik vagy annak benyomását kelti, mi értelme van még, hogy együtt maradjunk? A keresztény hit szerint van értelme, csakhogy az utóbbi nem a lázasan kapkodó cselekvés szintjén mutatkozik be, hanem mélyebben. Mert ha annak ellenére is kitartok, hogy látszólag semmit sem kapok, tulajdonképpen nagyon sokat kapok: a hűséget." (Sulyok Elemér)

"Amikor meghallottam, hogy a keresztény identitásról szeretnétek előadást, s amikor rémülten vettem észre magamon, milyen nagy kedvem van eljönni hozzátok, s e két állítást a logika szabályainak megfelelően összekötöttem, bizony megrémültem: hogyan mondhatnék bármit is a keresztény identitásról, anélkül, hogy éppen azt tagadnám meg? Hiszen keresztény identitás csak a jelenben létezik, cselekedetben. Hiába is kapszkodnék általam valamelyest ismert személyekbe, történetekbe, ezek a történetek megmaradnának a kulturális tájékozottságunk gyarapítását, vagy egyszerűen kíváncsiságunkat szolgáló információknak, ha én magam nem..." (Selyem Zsuzsa)

(Koinónia 1999)

Bodó Márta

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Laptestvérek

(Vigilia 99/11, Pannonhalmi Szemle 99/3, Tanítvány 99/3)

"A hívő ember nemcsak a haldoklók jajkiáltását hallja, hanem a feltámadottak örömujjongását is." - írja Lukács László a novemberi lapszám elöljáró írásában. Megjelöltek címen a hónap jeles ünnepnapjaira reflektál, az azokat a liturgikus ünneplési rendbe iktató szándék és a rájuk vonatkozó köznapi felfogás ellentétére. "Talán jól is van így." - folytatja a főszerkesztő bevezető reflexiójában. "Hiszen az emberiség jövőjének is távlatot nyitó kinyilatkoztatás arra a reményre nevel bennünket, hogy az élet nem ér véget a halállal: van folytatása, sőt beteljesülése."

A lapszám fő írása Tomka Ferenc A katekumenátus és bevezetése hazánkban című tanulmánya. Ebben az 1972-es Katekézis Általános Direktóriumára hivatkozik, amely jelentős változást hozott a katekumenátus vonatkozásában. Ugyanakkor elemzi az ősegyházban gyakorolt formáját, és a megtérés hosszú folyamatához jól alkalmazkodónak nevezi. Itt azonban nem a lelkiségi mozgalmak egyikének, a neokatekumenális mozgalomnak a szinonimája, bár eredetük közös. "A megtérés lényegi eleme Krisztus tanításának életreváltása. A katekumenátus és a katekumenális jellegű hitoktatás során a gyermek vagy felnőtt (a katekumen) nemcsak a napi imát gyakorolja, hanem a szenvedés elfogadását, a szegények, a legkisebbek szolgálatát, az ellenség szeretetét, a krisztusi életről való tanúságtételt is." - írja Tomka. "Mi a mondanivalója az ősegyház tapasztalatának és a katekumenátusnak napjaink hazai lelkipásztorkodásában?" A választ a Katekézis Általános Direktóriumának szavaival adja meg: "Sok régóta keresztény országban, s olykor a fiatalabb egyházakban is a megkereszteltek egész csoportja elvesztette a hit eleven érzékét, vagy nem is vallja magát az egyház tagjának, mert életükben eltávoltodtak Krisztustól és az evangéliumtól. Ez a helyzet új evangelizációt igényel. S ebben a helyzetben az »alapvető katekézisnek« és a katekumenátusszerű bevezetésnek a hitbe elsőbbséget kell biztosítani."

blumenfeld

 

A Pannonhalmi Szemle idei 3. számának tematikus alcíme: A sivatag. Tanulmány-tömbjének szerzői ez alkalommal Jaques Dupont, Jacob, Taubes és Mezei Balázs. Jaques Dupont írása komoly helyzeti előnnyel kerül az olvasó elé. E helyzeti előnye nem más, mint a tanulmány címe, amely egy lehetséges válasszal kecsegtető esélyt ad arra, hogy megtudjuk, Hogyan keletkezett a Jézus pusztai megkísértéséről szóló elbeszélés?. A szinoptikus evangéliumokban több-kevesebb részletességgel, de félreérthetetlen jelentőségtulajdonítással előadott kísértés-történet "fizikailag" reális hátterét, a valódi eseménytörténetet kutató bencés szerző emlékeztet az egzegéták kétféle álláspontjára. Az egyik "tábor" abból a tényből indul ki, hogy az evangéliumok közvetlenül a keresztény közösség hagyományán alapulnak, "ezért ők az elbeszélésben az első keresztények problémáinak megjelenését keresik", s így e "tábor" képviselői a megkísértés-elbeszélést kollektív alkotásnak tartják. A másik "tábor" viszont az első keresztények hitének vizsgálatából kiindulva feltételezik, hogy e hit szolidsága nem engedi meg események, mondások és tanítások Jézusnak való puszta tulajdonítását. Ez utóbbiak nyilván fizikailag is reális eseményként értelmezik a megkísértést. Dupont ezután azokat az érveket veszi sorra, amelyek amellett szólnak, hogy a megkísértés-történet Jézustól magától származik (Nehézségek; Jézus visszautasítja a tőle követelt "jelet"; A tanítványok messiás-várása; Jézus és az ördög viszonya).

Jaque Taubes írásának címe: A csúf igazolása az őskeresztény hagyományban. A csúf azonban itt korántsem esztétikai minőségében válik a teológus kutatásának tárgyává. A kereszthalál - tágabban értelmezve: a kereszt teológiája - által hordozott "szégyen", "bolondság", "botrány" értelmében tűnik fel, különösen is Pál értelmezés-világának fényében. Taubes írása teszi egyértelművé, hogy a kereszt-jel teológiai, illetőleg művészettörténeti vonzatai az őskeresztény egyházban gyökeresen mások voltak, mint ahogyan azt évszázadokon keresztül feltételezték. A konstantini fordulat ebben is fordulatot hozott. A "csúf" vált felségjellé, a diadal szimbólumává.

"Filozófiai problémavázlatot" ajánl az olvasónak Mezei Balázs Filozófia és teológia című tanulmányában. "Ki" "kinek" a szolgálólánya ("ancilla")? Vannak-e közös remények és esélyek? Ezeket az egyáltalán nem újkeletű kérdéseket vizsgálja Mezei. Módszerének szemléltetésére érdemes felsorolni tanulmánya alcímeit: A filozófia önállósága; A filozófia teológiai problémája; A teológia önállósága; A teológia filozófiai problémája; A filozófia és a teológia közös válsága; A közös kibontakozás lehetősége; A közös jövő és szerkezete.

Joó Kristóf

 

Először jutott el szerkesztőségünkbe a magyar domonkosok immár ötödik évfolyamánál tartó lapja, a Tanítvány, amelyet Budapesten adnak ki. A megnevezése alapján kimondottan rendi lapnak tűnő folyóiratot fellapozva hamarosan rájövünk, hogy színvonalas és mély mondanivalót tartalmazó teológiai-lelkiségi kiadványt tartunk kezünkben.

A Domonkos Rend generálisának, Timothy Radcliffe-nek A szerzetesi identitás ma című írása minden hitét életformaként értelmező keresztény számára érdekes és elmélkedési témát is jelető lehet. " Abban a társadalomban, ahol az identitás már olyan gyenge, olyan bizonytalan - állítja a szerzetes -, mi egész sor olyan dologról lemondunk, amiben biztonságukat keresik az emberek, a támaszt bizonytalan tudásukhoz, hogy kik is valójában. Így teszünk, hogy megvilágítsuk minden ember valódi identitását és hivatását. Először is azt mutatjuk meg, hogy minden emberi identitás - ajándék. Saját gyártmányú identitásunk sohasem lehet elég értékes önmagunkkal összemérve. Túlságosan kicsik azok az identitások, amiket mi eszelünk ki e társadalomban. Másodszor is megmutatjuk, végső soron nem is kaptunk emberi identitást. Életünk teljes története - kezdetektől a végig és azon is túl - árulja el, kik vagyunk. [ ...] A támasztékok elvetése jelzi, hogy az emberi identitás: meglepetés, ajándék és kaland."

Leopold Tanganagba Sangbi fiatal domonkos doktorandusnak Az Afrikai teológia: Az inkulturáció és a szabadság feszültsége című tanulmánya nemcsak betekintést ad a fekete-afrikai teológiába, és segít megérteni azt, hanem felhívja az európai hittudósok figyelmét is néhány lényeges és az életszerűség megvalósításához fontos szempontra.

A szerkesztők ebben a lapszámban elkezdik Th. C. De Kruijfnak a 60-as években írt Szexualitás a Bibliában című könyvének közlését. Valóban tanúságtevő és az igazságért bátran kiálló, tanításában ma is időszerű 16. századi misszionáriust ismerhetünk meg Bartolomé de Las Casas személyében.

A lapban olvashatunk továbbá az egyházatyák korabeli keresztény katonáról, a katolikus egyház búcsúkkal kapcsolatos hagyományos tanításáról és annak mai értelmezéséről, az inkvizícióról, a bölcsességről Nicolaus Cusanus értelmezésében, a domonkos rend eseményeiről, valamint könyvújdonságokról is.

És végül egy erdélyi vonatkozás: Márkus András sepsiszentgyörgyi plébános saját élményeiből kiindulva értekezik a romániai cigányok világáról, helyzetéről.

Bereczki Silvia

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Nyíri Tamás

Karácsonyi hitvallás

Hagyjuk a vitát! Legalább erre az egy napra. Ne kérdezzük, hogyan lehetséges mindez, hanem próbáljunk ünnepelni. Míg futja a hangulatból; holnapra már úgyis odalesz mindez. Ma még bízzunk a hangulatban, de kérdezzük meg: ez minden? Ez a karácsony? A gyermekkor utáni nosztalgia? Hogy újra megsimogassa valaki kócos fejünket, és újra mondja valaki a síró kisgyereknek: ugye már nem is fáj úgy? Katonadolog, majd elmúlik holnapra. Ez a hangulat lenne a karácsony? Illúzió, ahová elmenekülünk egy napra - vagy pedig egy szent történést jelez ez a hangulat, szent történést, amely valahol másutt történik: az ég magasában vagy a lelkek mélyében…

Hiszem, hogy ma is történik karácsony, hogy ez a szent ünnep nem a kispolgár kedvenc gyönyörűsége csupán, hanem szent valóság, ami bennünk is történni akar, bennünk is végbemehet. Kerekedjünk fel bátor hittel! Menjünk át Betlehembe és nézzük meg a gyermeket. Isten Fiát, aki ember lett. Aki eljött, hogy megvilágítsa az éjszakát. Sötétségeink éjszakáját, érthetetlenségeink éjszakáját, félelmeink és reménytelenségünk kegyetlen éjszakáját… Karácsony ünnepe arra való, hogy megőrizzük azt a pillanatot, amikor ez történ. Hogy felidézzük azt a valóságot, amikor az Isten Fia megszentelte az éjszakát. Hogy bennünk is karácsony történjen: gyulladjon világosság szívünkben és lelkünkben.

Karácsony azt jelenti, hogy végre történt valami.

Ha hitelt adnánk az átlagos emberi tapasztalásnak, akkor azt kéne mondani, hogy nem történik semmi. Örök körforgás az élet: fel - le. Legfeljebb az történik, hogy egyszer jól megy a sorunk, aztán - többször - rettentő kietlen az életünk. Fel - le, fel - le, nincs más, mint ez az örökös visszatérés. Sivár értelmetlenségét azzal rejtjük el, hogy beleveszünk az apró-cseprő hétköznapi gondokba, menekülünk a gondolkodás elől. Ki ismeri ki magát az emberi sorsban? Rejtély, halálos rejtély az ember. Ha csupán emberi szemmel néznénk e gyermek születését, róla is, magunkról is csak azokat a keserű szavakat mondhatnánk el, ami Jób könyvének 14. fejezetében olvasható: rövidéletű az ember, aki asszonytól születik, betelik sok nyomorúsággal, kinyílik és elhervad, mint a virág, eltűnik, mint az árnyék és nincs tartós maradása. Picinyke fénypont határtalan sötétségben, nem képes másra, mint hogy még sötétebbé tegye azt. Megoldhatatlan példa, mert soha nem jön ki eredmény maradék nélkül. Belehajították a létbe, anélkül, hogy kérdezték volna. Terhére van Istennek és embernek, legfőképpen önmagának. Amint megszületik, máris haldokolni kezd, amit pedig az élet jó oldalának mondunk, rafinált eszköz, hogy meghosszabbítsa az élet tortúráját. Legalábbis ilyennek tűnik, ha csak emberi szemmel nézzük…

Ha azonban hittel, elszánt és bátor, józan hittel mondjuk ki, hogy karácsony van, akkor azt mondjuk: végre történt valami. Végre betört valami erre a földre, betört valami az életembe, ami átalakít mindent. Véget vetett a régi prédikátor és a modern egzisztencialisták borzadályának, hogy nincs semmi új a nap alatt, mert életünk sötét éjszakáját, ezt a dermesztően rideg éjt megszentelte és megvilágosította. Mert itt az Úr. A világ Ura és az én életem Ura. Örökkévalóságából belépett az időbe és idő lett. Az Isten Fia ember lett. A világ örök értelme látható, tapasztalható valóság, hús lett. S ez átalakított mindent. Hogy Isten ember lett, azzal megváltozott minden. Nem szűnt meg isteni volta és örök boldogsága - de valódi ember is lett. Ettől fogva igazán érinti ennek a világnak a sorsa. A világ ettől fogva nemcsak műve és alkotása Istennek, hanem egy része, egy darabja is Istennek. Nem kívülről szemléli, hanem benne van, s épp úgy érzi magát benne, mint mi. Kiszolgáltatta magát sorsunknak, örömeinknek és bánatainknak. Nem hozott külön rendelkezést magáról: éhség, fáradtság, ellenségeskedés, halálfélelem, nyomorult halál lett az ő sorsa is.

Ez karácsony egészen valószínűtlen igazsága. Isten ember lett. A végtelen Isten magárea vette az emberi szükséget, az örök boldogságot, a halálos nyomorúságot. Azóta nem kell a felhők mögött keresni az Istent, az ég végtelenségében, ahol menthetetlenül eltéved szívünk-lelkünk. Isten ember lett és itt van a földön. Ez az a valószínűtlennek tűnő igazság, az a homálynak tűnő fényesség, hitünk fénye, ami egyedül képes megvilágítani életünk sötét éjszakáját, egyedül ez képes megoldani az emberi élet feladatát. Történt valami. Isten ember lett.

S ez a megoldás.

Mert minden más lett, mint amilyennek látszik.

Nem örök körforgás az idő, mert karácsony óta célja van. Egészen egyértelműen tör végső célja felé: hogy a világ és benne az ember szembekerüljön Istennel. Karácsony óta tudjuk, hogy a világ értelme ez a találkozás Istennel. Hiszen ezt jelenti ki nekünk az Ige megtestesülése. Karácsonykor Isten kimondta végleges szavát erre a világra. Belemondta magát az időbe és térbe s ezt a Szót nem lehet többé visszavonni. Ez a szó, Isten visszavonhatatlan szava: szeretlek téged, ember, szeretlek téged, világ. Váratlan szó. Valószínűtlen. Hogyan is mondhat ilyent, aki ismeri a világot, aki ismeri az embert. De Isten jobban ismeri a világot, és jobban az embert is. Isten közösséget akar az emberrel, szemtől szembe, szívtől szívig. Erre hív mindenkit, hogy Isten legyen az ember szívében s az ember Isten szívében legyen. Sőt! Alapjában már itt is van, legfeljebb vonakodhat az ember a szeretet csókjától, ami már égeti is ajkát.

Karácsonykor, Fia földi születésekor mondta ki Isten ezt a szót. Azóta már csak kis idő van hátra. Kis idő, amit büszkén világtörténelemnek mondunk, amit saját életünknek mondunk. Valójában azonban az örök szeretet cselfogása csak ez, ami lehetővé teszi, hogy az ember ignet mondjon Isten felkínált szeretetére. Hogy az ember egyetlenegyszer kimondja: szeretlek, Uram, nem, ne is mondja, csak adja át magát némán az isteni szeretet ölelésének.

Karácsony azt jelenti továbbá, hogy Isten magával ragadja a világot. Mert a megtestesülés óta megváltozott minden. Isten felé törekszik minden. A világ közepéből, a föld szívéből már Isten felé tart minden, az időt átöleli már az örökkévalóság, aki idő lett. A föld szívében már elapadtak a könnyek, mert Isten sírta el azokat. A világ éjszakája már ragyogó, a remény már beteljesülés, hiszen a világ Istené. Csak szívünk akadékoskodik még. Nem akarja elfogadni, hogy Isten nagyobb szívünknél, s ezért oly kicsi is lehet, mint egy kisgyermek. Csak szívünk nem akarja belátni, hogy az éjszaka felén már túl vagyunk. Hogy minden keserűség csak figyelmeztetés, hogy minden öröm igazolása annak, hogy tényleg karácsony van, hogy itt az Úr és magával akar vinni mindent.

Ezért nem hangulat csupán karácsony ünnepe, hanem - hitvallás.

Nem költészet és illúzió karácsony ünneplése, hanem hitünk megvallása. Annak a hitnek, amely egyedül képes megmenteni az embert. Karácsony ünneplése hitvallás, hogy eljött az Isten és ember lett. Az ünnepi hangulat annak a szónak a visszhangja, amit lelkünk mélyén mondunk Istennek, amivel elfogadjuk a megtestesülés igazságát. Ha kimondjuk ezt a beleegyezést, akkor valódi karácsonyunk lesz. Akkor szívünkben is megszületik Isten, Isten bennünk lesz és mi őbenne, mint akik megismerték és megszerették egymást. Ugyanolyan valóságosan születik meg akkor lelkünkben, mint született Betlehemben. Ha feltárjuk szívünk ajtaját, akkor eljön tulajdonába s közöttünk, bennünk lakozik. Tessék megpróbálni. Aki szeret, tudja, hogy miről beszélek, hogy igazat mondok.

Ha hiszek karácsony titkában, nekem is elmondja, amit Betlehemben mondott a világnak: itt vagyok veled: én vagyok a te életed, én vagyok a te időd. Én vagyok hétköznapjaid kietlensége - miért nem akarod hordozni őket? Én sírom könnyeidet, sírd nekem a tiéidet. Én vagyok a te örömed. Ne félj a derűtől, mert amióta könnyeimmel öntöztem a földet, az öröm sokkal reálisabb magatartás, mint azok bánata és szomorúsága, akiknek nincs reményük. Panaszkodsz végességed miatt? Nem veszed észre, hogy veled vagyok végességed börtönében, mert foglyul ejtett a szeretet? Úgy érzed, hogy zuhansz? Legmélyebb zuhanásodat is én fogom föl, hiszen már a mai napon megkezdtem alászállásomat a pokolra. Ott vagyok a halálodban is, mert már elszenvedtem a te halálodat, semmitől sem kímélve magamat.

Ne szánakozz tehát azon, aki erre a világra születik. Aki elfogadja az én üdvömet, annak karácsony éjszaka a születése. Személyesen, igazán személyesen bocsátkoztam abba a rettentő kalandba, ami az ember születésével kezdődik. Az enyém sem volt különb, mint ami rátok vár - de biztosíthatlan benneteket arról, hogy boldog kimenetelem van. Ha tehát én be akarom bizonyítani magamban és bennetek, fivéreimben és nővéreimben, hogy mint Teremtő nem reménytelenül kísérleteztem az emberrel, akkor mit féltek? Ki az, aki kiragad titeket az én kezemből? Ha saját magatok felől akarjátok megérteni jövőtöket, nem lehettek elég pesszimisták. De igazi jövőtök az én jelenem, ami ma kezdődött és nem múlik el soha többé.

Éppen ezért sokkal reálisabb, ha az én optimizmusomra, nem utópiára, hanem Isten valóságára építtek, az egész valóságra, amit ma hoztam le a mennyből a szűk, hideg, sötét betlehemi istállóba.

Itt vagyok, veled vagyok. Karácsony óta legyőzhetetlen szeretettel szeretlek, ember. Ünnepeljetek tehát. Én mondom, hogy estefelé gyújtsátok meg a gyertyákat! Mert karácsony óta a gyertyáknak van igazuk.

(Újlaki beszédek, 1964)