Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kedves Olvasó!

Bizonyára sokan vannak köztünk, akik számára gyanúsak azok a témák, amelyekről - legalábbis szószólóik szerint - "nem lehet eleget beszélni". Amiről nem lehet eleget beszélni, az épp a túlbeszéltség miatt előbb-utóbb értelmét, fényét veszti. A gyakran látott plakát felhívó jelentése önmaga ellen fordul.

De mi van akkor az Örömhírrel? Sokak megegyező tapasztalata szerint léteznek olyan emberi reakciók, amelyeket éppen az evangelizálás túlmértéke idéz elő. Vannak "ekkleziogén betegségek" is, amikbe azok "esnek", akik egyházközeli életvitelüknél fogva a kelleténél inkább eltávolodnak a "külvilágtól".

Az evangélium üzenetéről mégis beszélni kell, "akár alkalmas, akár alkalmatlan". Valahogy ez a vigasztaló számomra akkor is, amikor (újra) a világi keresztények egyetemes papságából adódó kötelezettségekről és felelősségről hallok vagy olvasok. Az egyetemes papság, amelynek minden megkeresztelt ember részese, sokak számára még mindig ismeretlen - fogalomként is, következményeiben is. S épp ez az, amiről "nem lehet eleget beszélni". Nagyon kevesen vannak ugyanis azok a világiak és papok, akik célul tűzték maguk elé a környezetükben élő keresztények ráébresztését egyetemes papi méltóságukra. A "kétemeletes" egyház fennálló rendjének védelme hovatovább ösztönszintig horgonyozta belénk magát, szembenézni az egyházrendelő Isten félreérthetetlen akaratával, amely szerint valóságos papságot hordozunk midannyian - ez sokkal nagyobb kihívás; ma, itt lényegesen nehezebb is, mint amilyen örömteli lehetne.

Elekes András e lapszám elején az általános papság fogalmát próbálja tisztázni antropológiai, biblikus és általános teológiatörténeti nézőpontból. Ez persze a gyakorlatias olvasó számára messzemenően "írott malaszt". Nem is képzeljük azt persze, hogy Elekes írásának közreadásával - vagy akár csak egyetlen szöveg esendő, "elszálló" publikálásával - érdemi megoldást hozhatunk Isten erdélyi katolikus népe keresztényi aktivizálásában. Ehhez valóban evangelizálás kell. Azt közhírré tenni, hogy a világi keresztényeknek semmi más dolguk nincs, mint hogy kövessék papi elöljáróikat, nem örömhír. Az igazi örömhír az, hogy a maga helyén minden keresztény aktív és kezdeményező papja lehet kisebb közösségének, saját életének, papi hivatásnak megfelelő méltósága és felelőssége van a gyülekezetben, az aktív együtt-ünneplésben, az igehirdetésben, a caritasban.Jakabffy Tamás

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Elekes András

Az egyetemes papság

Keresztény közösségeinkben püspök által felszentelt papok végzik a különböző szolgálatokat: a hívekkel közösen bemutatják a szentmiseáldozatot, keresztelnek, mint minősített egyházi tanúk vannak jelen az esküvői szertartáson, megerősítik a rászorulókat a betegek szentségével. A Szentírásban ezzel szemben azt is olvassuk, hogy az egyszerű emberek is papok. Ezt tanítja az egyház is, különösen újabban, amikor egyre többet beszélnek a világiak tevékeny részvételéről az egyházi életben. Őket viszont nem szentelte fel a püspök, a lelkipásztori munkában dolgozókat leszámítva még megbízatást sem kaptak. A Szentírás és az egyház tanítása szerint pap az egyszerű földműves, aki keresztvetéssel kezdi a munkáját, pap az édesanya, aki áldozattá lett családjáért, pap a munkás, a tisztviselő, a tanár, pap mindenki, akár erkölcsösségétől függetlenül is, anélkül, hogy ezek az emberek a templom oltárára állnának.

Hogyan papok ezek az emberek és hogyan papok azok, akiknek ez a "munkájuk"? Papok ők a papok között, vagy vannak papabbak a papoknál?

Antropológiai alapok

Ezeket a kérdéseket segít megérteni a jezsuita Nemeshegyi Péter meglátása. Az Isten népének szolgái című könyvében (Budapest 1994) antropológiai alapokon igyekszik megközelíteni a papság szerepét. Eszerint az embert az egyetemes értékekhez: az igazhoz, széphez, jóhoz és szenthez való viszonya teszi emberré.

Minden ember szeretné ismerni az igazságot. Tudni, ismerni környezetét, a törvényszerűségeket, amelyek alapján a világ működik - és mi is a világban. Az embernek ezt a tevékenységét, amely az igazság ismeretétére irányul, tudománynak hívjuk. Akik viszont ennek a birtokában vannak: a tudósok. A tudós a közvetítő, aki az igazságot hozzáférhetővé teszi az igazságot ismerni akarók számára.

Az ember szereti a szépet maga körül. Szereti szemlélni de szereti művelni is. Ez a művészet. Akik ezt kimagasló szinten teszik: a művészek. Ők, a Mozartok, a Michelangelók, a Danték a közvetítői a szépnek a szép többi művelői felé.

Az ember törekszik a jóra. E törekvés maga az erkölcs, és képviselői, közvetítői - kevésbé intézményesített formában - a jó emberek.

Az ember természetéhez tartozik ugyanakkor a szent keresése is. A szent, ahogyan ezt Rudolf Otto kifejti: ahol megtörik a tér és idő homogenitása, ahol valami kiugró történik, ahol az egészen más, a Transzcendes, Isten van jelen. Mircea Eliade szerint ez mindig is hozzátartozott az ember természetéhez. A szent tehát a tudat strukturájának egyik eleme, nem pedig fejlődésének egyik állomása. Az ember szentre irányuló törekvése és ennek történése a vallás, amelynek szintén megvannak a közvetítői. Nemeshegyi Péter négy közvetítőről beszél. Van, aki létében megtapasztalja az Ősvalósággal, a Szenttel, az Istennel való egységet. Ezek az emberek a misztikusok, akik dadogva, szavakat keresve próbálják elmondani, leírni élményüket. Írásaik a vallásos irodalom gyöngyszemei. Vannak, akikhez Isten szólt, és akiket szavának hirdetésére küldött. Ezek a közvetítők a próféták, akiknek fülében, szívében-lelkében Isten parancsoló szava tiszta kegyelemként dördül meg, és ezt kell hirdetniük. Ezek figyelmeztetik, ha szükséges, intik vagy éppen vigasztalják a népet. A próféta tehát Isten ajándéka, akit kifürkészhetetlen kegyelmében kiválaszt az Úr. Ezenkívül ott vannak azok, akik egy társadalomban az Istennel való nyilvános kapcsolat művelésével vannak megbízva: a papok. A vallástörténelem tanúsága szerint az emberben mindig is párosult az Isten utáni sóvárgás és az Isten titokzatos, az ember számára kiismerhetetlen hatalmától való félelem. Hogy a vele való kapcsolattartás minél szabályosabb legyen és nehogy maga után vonja Isten haragját, ezt hivatottak biztosítani a papok. Ők azok, akik szolgálatot teljesítenek a szent helyeken, a templomokban és szentélyekben. Ez a szolgálatteljesítés a vallások története során kiváltságos joguk lett. Ezeken kívül vannak olyan közvetítők, akik saját bölcseleti kutatásaik, vagy a misztikusok és próféták iratait olvasva olyan vallási ismeretre tesznek szert, amelyek képesítik őket mások tanítására. A tanítók, írástudók, hittudósok ismereteik révén nagy szolgálatára lehettek a vallási életnek.

Minden emeber törekszik az igazság ismeretére, a tudományra, a szép művelésére vagyis a művészetre, a jó megélésére, az erkölcsiségre, és a Szenttel való találkozásra és kapcsolatra. Láttuk azonban hogy mindenik téren egyes emberek vagy csoportok - akik az adott értékkel való különleges és mély kapcsolatuk révén - közvetítőként "működnek" a többi ember felé a tudomány, a művészet, az erkölcs és a vallás terén. E közvetítők szolgálatot teljesítenek abban, hogy nyitottságunk az igazságra, a tudományra, a szépre, a jóra és a szentre adott körülményeink között beteljesülhessen.

A Szenttel, vagyis Istennel való kapcsolatunkra alkalmazva ezt a képet: végső soron minden ember nyitott Istenre és a vele való kapcsolatra, és vannak közvetítők, akik hivatásuk természete szerint ezt a kapcsolatot szolgálják.

Az ószövetségi választott nép

Már az Ószövetségben találkozunk ennek a tudatával. A választott nép a pusztai vándorlás során megérkezik a Sinai hegy lábához. Mózes felmegy a hegyre. Ekkor az Úr a következőket mondja Mózesnek: "»Ezt közöld Jákob házával; és hirdesd Izrael fiainak. Láttátok, mit tettem az egyiptomiakkal, s hogy mintegy sasszárnyon hordoztalak benneteket, s ide hoztalak magamhoz. Ha tehát hallgattok szavamra és megtartjátok szövetségemet, akkor az összes népek között különleges tulajdonommá teszlek benneteket, hiszen az egész föld az enyém. Papi királyságom és szent népem lesztek. Ezeket a szavakat add tudtára Izrael fiainak.« Mózes elment és összehívta a nép véneit, s közölte velük mindazokat a szavakat, amelyeket az Ú reá bízott. Az egész nép egy szívvel válaszolt: »Mindent megteszünk, amit az Úr parancsol«." (Kiv 19, 3-8.)

Ez a rész beszél kifejezetten arról az Ószövetségben, hogy az egész nép papi királyság és az Úr szent népe lesz. Néhány szempont azonban mindenképpen figyelemre méltó. 1. Az Úr azzal kezdi szózatát: "láttátok, mit tettem az Egyiptomiakkal", vagyis láttátok a csodálatos szabadulásotokat, ezt ti tapasztaltátok meg, és így tanúi vagytok hatalmas, egészen más, azaz szent jelenlétemnek. Ezt a választott nép minden egyes tagja megtapasztalta. 2. Ezek után az Úr felszólítja őket a parancsok megtartására. Nem szabad elfelednünk, hogy ott és akkor a választottak hatalmas esemény elébe néznek a Sinai hegy tövében: az isteni törvény fogadása elé. Erre kell hogy előkészüljenek. Arról az isteni törvényről, arról a tíz igéről van szó, ami előbb létezett az ember szívében-lelkében, vagyis természetében. Ennek a megtartását parancsolja meg az Úr. 3. Miután Mózes közvetítette az Úr szavát, az egész nép egy szívvel válaszolt: "Mindent megteszünk, amit az úr parancsol", vagyis értelmükkel és akaratukkal igent mondanak az isteni parancsnak. Teljes odaadással akarják, amit az Úr akar.

Ezt a részt olvasva szinte azt is mondhatnánk, hogy szabályos papszenteléssel állunk szemben, a nép pappá szentelésével. Előbb meg kell ismerniük az Urat, akaratát, hatalmát, ismerniük kell minden parancsát, aztán ezek ismeretében értelemmel és szabad akarattal igent kell mondaniuk, vagyis át kell adniuk magukat.

Ez a rész is utal már arra, hogy az ószövetségben az előbb felsorolt vallási közvetítők között helyet kap a királyság fogalma is - ami később majd tovább is fejlődik -, amennyiben a király Isten üdvösségterve kivitelezésének egyik eszköze.

Az ószövetségben a nép papságának egyik megnyilvánulásaként értelmezhető az is, amikor - családi származástól függetlenül - az asztalnál a családfő töltötte be a pap szerepét, aki áldást is mondhatott.

A választott nép "szent nép" volta és királyi papsága mellett működtek a papok, majd pedig a próféták. A papok hivatala egy családhoz fűződik, Áron nemzetségéhez. Ők végezték az áldozatbemutatást és a szolgálatot a templomban és az áldozati helyeken. Ennek következtében a lelki mellett nagy társadalmi méltóságra és befolyásra is szert tettek. Ez azonban nem mindig vezetett jóra. Később gyakorta problémát jelentett a más természetű közvetítők valóságos hivatottsága is, hiszen megjelentek az álpróféták, szélhámos misztukusok is, a törvénytudók pedig Isten eleven törvényéből merev esettant gyártottak, amelybe inkább belefeszült a jámbor lélek, mintsem üdvösségére szolgált volna.

Az Újszövetség tanúsága

Az idők teljességében, vagyis amikor a szent kézzelfogható formában megjelenik az emberiség életében, amikor olyasmi történik, ami eddig nem látott módon töri meg a tér és idő homogenitását - Jézus Krisztusban beteljesedik mindenik természetű vallási közvetítés. Jézus Krisztus személye összefogja és egyszer s mindenkorra újraértékeli a vallási közvetítés minden formáját. Személyében egyesül a misztikus, a próféta, a pap, a tanító és a király, és maga emeli vissza ezeket ősi tisztaságukba. Így lett Jézus egyetlen közvetítő Isten és ember között.

Az a tény, hogy Jézus Krisztusról a továbbiakban mint a mindenség Királyáról, az igazi Prófétáról és örök Főpapról beszélnek, nem jelenti azt, hogy a többi közvetítő szerep elenyészett volna. Sokkal inkább azt jelenti, hogy e három tökéletesen kifejezi azt a személyt, aki igazán vallási közvetítő lesz.

Jézus Krisztus tehát újraértékeli a királyságot. Király ő, de már nem a hatalmaskodó önkényúr, hanem a nyájára vigyázó, a nyáját szolgáló jó pásztor formájában. Próféta ő, hiszen Isten eleven szavát úgy közvetíti, hogy az: ő maga, Isten megtestesült Igéje. Pap ő, bemutatja az áldozatot, de úgy, hogy maga lesz az áldozat, midőn megtöretik a teste és kiomlik a vére. Ezzel a papi szolgálattal, az áldozattá válással vált meg minden embert, szerzi meg az örök, az új, halhatatlan életet.

Igazi családfőként gyűjtötte össze apostolait arra, hogy hallgassák és megértsék minden szavát és tettét, beleértve szenvedését és halálát. Családfőként gyűjtötte össze tanítványait, hogy megüljék a húsvéti lakomát, a szabadulás lakomáját, amelyen önmagát adja a megtört kenyér és a bor színében, mely szenvedésének és halálának, a csodálatos jelenléten keresztül pedig egyben feltámadásának is jele és ezköze. Családfőként gyűjtötte össze apostolait, hogy szétküldje őket a világ minden részére, hogy az új életre születés örömhírét megvigyék mindenkinek, és megkereszteljenek mindenkit annak jegyében, akinek ez az új élet köszönhető, vagyis Jézus teljes önátadásában, halálában. Ez viszont nem csak borzalom, hiszen az Atya nevére történik, aki örök hűséggel akarja az ember életét; a Fiú nevére történik, aki ezt az atyai akaratot a maga hamisítatlan formájában bemutatta és beteljesítette; és a Szentlélek nevére is történik, aki ezt a művet tovább viszi és aktualizálja minden ember életében.

Az egyetemes papság eszméje az egyház életében

A kiválasztott és felkészített apostolok Jézus Krisztus királyságában, prófétaságában és örök főpapságában részesedve, az ő személyében kereszteltek. A megkereszteltek Jézus halálában és feltámadásában öröklik az életet, azaz részesednek mindabban, ami Jézus Krisztushoz tartozik. Így tehát minden megkeresztelt részesedik Jézus Krisztus királyságában, prófétaságában és papságában is. Az új választott nép, vagyis az egyház így lesz királyi papsággá, szent nemzetté és tulajdonul választott néppé, minden egyes tagja pedig királlyá, prófétává és pappá. (V.ö. 1Pt 3,9. Ilyen értelemben használja a Jel 1,6; valamint a 20,6 is.) Ez jelöli tehát az egyház tagjainak egyetemes papságát. Az ősegyházban azonban elmulaszthatatlanul az adott kor kihívását kellett szem előtt tartani. Szükség volt megfogalmazni a vitás kérdésekre a választ, többek között azt, hogy éppen kik tartozhatnak és milyen feltételekkel az egyházhoz, Isten új választott népéhez. Mind e kérdések megvitatásához, mind az egyház többi lényegi létmegnyilvánulásához azok gyűlnek össze, akiket Jézus kiválasztott, maga mellett felkészített, akiknek mennybemenetele előtt egyértelműen a küldő megbizatást is megadta, és akik először részesültek Isten népe nagy ajándékában a Szentlélek kiáradásában. Ezek az apostolok voltak. A továbbiakban is azért van nagy gondjuk az arra alkalmas apostoli utódok kijelölésére, a kijelöltek Szentlélekben való felkenésére, hogy a hit tisztaságához, a tanítás hitelességéhez ne férhessen kétség. Ebből a szempontból nézve kevésbé hangsúlyozódik a tagok egyetemes papi szerepe, ami nem jelenti azt, hogy teljesen feledésbe is merült. Említi ezt többek között Szent Ágoston: "Mindenki pap, mert tagja az egyetlen papságnak" (De Civitate Dei XX,10) vagy Nagy Szent Leó: "A kereszt jele minden Krisztusban újjászületettet királlyá tesz, a Szentlélek kenete pappá szentel, és a mi speciális papságunk mellett egyetemes lelki és szellemi (értelmi) kereszténynek ismerik, ha a király nemzetségének és papi szolgálatának részesévé lett" (Sermo 4,1.)

Különös hevességel tör elő ez a kérdés a reformáció idején. Ennek az oka a háttérben ugyanaz, ami bizonyos esetekben az ószövetségi papságtól sem volt idegen: amikor a papság társadalmi szempontból is megkülönböztetett státushoz jutott, aminek következményeképpen a hangsúly áthelyeződik a pap közvetítő szerepéről az ebből adódó kiváltságokra. Ennek különböző megnyilvánulási formáival találkozunk, melyek szöges ellentétben állnak a jézusi papság lényegével és ily módon jogosan váltottak ki felháborodást. Luther az Eukarisztiáról beszélve mondja: "A hitnek kell mindent megtennie. Ez egyedül az igazi papi hivatal... Ezért minden keresztény férfi pap és minden keresztény nő papnő, lehet fiatal vagy idős, úr vagy szolga, úrnő vagy szolgáló, tanult vagy laikus." (WA 6, 370., 24.) Luther az egyetemes papságot úgy értelmezte, hogy a hívek gyülekezetében mindenkinek joga van a pap szerepét betölteni. Később ez olyan szempontból alakult, hogy aki ehhez a szükséges tanulmányokat elvégezte, az kapta a megbízást a pásztori feladatra.

A tridenti zsinat után, a katolikus megújhodás időszakában érthető, hogy a papság szentségi jellege - s ezzel kapcsolatban áldozatbemutató szerepe - kerül az előtérbe. Az áldozópap kilétének és feltételeinek szükségessége érthető okokból uralja a papról szóló reflexiók területét. A II. vatikánumot megelőző időszakban azért már érezhető volt annak az igénye, hogy az egyházról szólva azok is említést nyerjenek - és ne csak másod-harmadsorban -, akik az egyháznak éppen keresztségük révén tagjai. Ekkor kezd hangsúlyozódni "a világiak nem elhanyagolható szerepe" az egyházban. A II. vatikáni zsinatnak az egyházről szóló dogmatikai konstituciója kifejezetten foglalkozik a megkereszteltek egyetemes papságával: "Az Úr Krisztus az emberek közül választott főpap (v.ö. Zsid 5,1-5.) az új népet »Atyjának az Istennek országává és papjaivá tette« (Jel 1,6; v.ö. 5,9-10). A megkereszteltek ugyanis az újjászületés és a Szentlélek kenete által felszentelt leki házzá és szent papsággá lesznek, hogy - a keresztény ember minden cselekedetében megvalósuló - lelki áldozatot mutassanak be, és hirdessék annak dicsőségét, aki a sötétségből meghívta őket csodálatos világosságra. (v.ö. 1Pt 2,4-10). Ezért Krisztus összes tanítványai, az imádság gyakorlatában kitartva és együtt dicsőítve Istent (v.ö. ApCsel 2,42-47) adják oda magukat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul (v.ö. Róm 12,1), mindenütt tanúskodjanak Krisztusról, és az érdeklődőknek adjanak számot az örök élet bennük élő reményéről (v.ö. 1Pt 3,15).

A hívők egyetemes papsága pedig és a szolgáló, azaz a hierarchikus papság egymáshoz van rendelve, jóllehet a lényegben különbözik egymástól, és nemcsak fokozatban: mert egyikük is, másikuk is a maga külön módján részesedik Krisztus egyetlen papságában. Az, akit a szolgálati papságra szenteltek fel, szent hatalmával kialakítja és kormányozza a papi népet, Krisztus képviseletében bemutatja az eukarisztikus áldozatot, az egész nép nevében ajánlva fel azt Istennek. A hívek viszont közreműködnek a szentmiseáldozat felajánlásában - mégpedig királyi papságuk erejében - és azt a szentségek felvételével, az imádsággal, a hálaadással, szent életük tanúságával, önmegtagadásukkal és tevékeny szeretetükkel gyakorolják." (LG 10)

Meggondolások az egyetemes papságról

A zsinat nemcsak fokozati, hanem lényegi különbségről beszél a két papsági forma között, és ennek következtében az egyetemes papság lelki áldozásáról beszél, miközben elismeri, hogy mindkettő Jézus Krisztusban gyökerezik. Ezt a különbséget nehéz meghatározni anélkül, hogy ne torkolljon ismét a klerikalizmus veszélyébe. Mert ha ezt a lényegi különbséget ontológiai szinten úgy értelmezzük, hogy ez egyben egyfajta többletet is jelent, ami felé a lényegi jelző hajlik, akkor ebből könnyen téves következtetések is származhatnak, mint ahogy származtak is. Ha viszont a lényegi különbség nem a többlet és ennek hiánya alternatívájában jelenik meg, hanem a lényegi másságban, akkor az egyetemes és szolgálati papság között sem rangsorolási formában értelmezhető a különbség. Szentségtani szempontból is nemcsak a papság szentsége kölcsönöz eltörölhetetlen jegyet, hanem a keresztség és a bérmálás is. Ha a lényegi különbséget akarjuk meghatározni, akkor azt a zsinati szóhasználatnak megfelelően csakis az üdvösség jóhírének hirdetésében vállalt és kapott szolgálat másságában tehetjük.

A szolgálati papság lényegi másságát sokszor egyfajta ontológiai többletként is értelmeztük, értelmezzük. Ennek oka abban keresendő, hogy egy adott vallásban, adott korban a papnak mint az áldozatot az adott szabályok szerint bemutató vallási közvetítőnek közvetlen kapcsolata van azzal az Istennel, aki után az ember természete szerint mindig is vágyódott, akitől viszont kiismerhetetlen hatalma és titokzatossága miatt félt is. Így alakultak ki a papság feltételei. Ezek közül egynéhány feltétel magán viseli az adott kor és abban a korban kialakult istenkép jegyeit, melyek időről időre változnak. Ezek mellet mindig is ott voltak azok a feltételek, melyek kortól és korhoz kötődő istenképtől függetlenek. Ezek közé sorolható az áldozattá-válás, az áldozatvállalás jézusi magatartása. Abban az esetben, ha túlságosan ragaszkodunk a korhoz kötődő feltételekhez, akkor is, ha azok már idejüket múlták, és ha az örök feltételek nagyrészt csak elméleti szinten léteznek, nem csodálkozhatunk, ha nemcsak hogy kevesen vállalják ezt a szolgálatot, de amit szolgálnia kellene: a jóhír is elérhetetlen marad. Ilyen esetben nem állíthatjuk a káromkodás bűne nélkül, hogy nincsenek hivatások, mert ezzel Isten hűségét vonjuk kétségbe, mellyel ő minden korban embereket szólít és hív meg üdvössége jóhírének hirdetésére.

A lényegi különbség mellett - a forrást és a célt tekintve - lényegi azonosságról is beszélhetünk. Mindkét papságnak az eredete Jézus Krisztus örök főpapsága. A célja pedig: a telejes önátadás, az áldozattá-válás révén tanúsítani az Élet győzelmét, vagyis az üdvöséget. Ilyen értelemben az egyetemes papság lelki áldozása is igazi és teljes áldozat, amely nélkül a szolgálati pap hivatalos áldozása is, a maga részéről rutinos cselekménnyé sekélyesedik. Attól még megmarad a szentségi jellege (opus operatum), csak a hatékonysága marad hiányos (opus operantis).

Az egyetemes és szolgálati papság viszonyát szépen érzékelteti az ősegyház gyakorlata. Pál apostol felsorolja Timóteusnak, milyennek kell lennie a jó püspöknek, azaz szolgálati papnak: "A püspöknek ugyanis kifogástalannak, egyszer nősültnek, józannak, megfontoltnak, tisztességesnek, (szemérmesnek) vendégszeretőnek, tanításra termettnek kell lennie. Ne legyen iszákos vagy erőszakoskodó, hanem megértő, ne veszekedő, sem kapzsi. Saját házában legyen jó gazda, aki gyermekeit fegyelemre és teljes tisztességre fogja. Aki ugyanis tulajdon házában nem jó gazda, hogyan is tudná gondját viselni Isten egyházának? Újonnan megtért se legyen, hogy föl ne fuvalkodjék, s az ördög sorsára ne jusson. A kívülállók előtt is jó híre legyen, hogy meg ne szólják, és az ördög csapdájába ne kerüljön." (1Tim 3,1-7; v.ö. Tit 1,5-9) Az apostol itt olyan tulajdonságokat sorol fel, amelyek az "egyszerű" keresztény alapvető tulajdonságai kell hogy legyenek. Tehát azt az embert ajánlja az apostol a papi/püspöki szolgálatra, akit már az élet megpróbált, hogy egyetemes papságát a lehető legjobban megéli.

Amennyiben a keresztény értékek és kvalitások az alapvető emberi értékeken alapulnak, felötlik még egy szempont az egyetemes papság megélésére. Mivel mindannyian különbözőek vagyunk, ez azt jelenti, hogy mindenikünkben teljesen sajátságos módon jelenik meg a másság. Mindannyiunk egyénisége megtöri egy kicsit a tér és az idő homogenitását, így magában hordoz valamit a Szentből. Ez jelenti azokat az adottságokat, talentumokat, amelyeket felhasználhatunk, gyümölcsöztethetünk egymás javára. Így mindegyikünk olyat tehet, amit csak ő tud megtenni. Odafigyelni erre a bennünk lévő Szentre, és hagyni, hogy vele áldozattá legyünk, észrevenni másokban ezt a szentet és érte, mint egyedi és megismételhetetlen valóságért áldozatot hozni - nem más, mint az egyetemes papság megélése.

Az Ószövetségben a királyi papságnak és szent népnek mint Isten által kiválasztott népnek papi, közvetítői szerepe volt a többi nép felé. Küldetése lett volna őket Istennel meismertetni. Az Újszövetség papi népe szintén erre hivatott: "Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára" (1Pt 2,9) Ezt idézi a zsinat is. Ez azt jelenti, hogy az egyetemes papság, az új választott nép feladata is elmenni az egész világra és hirdetni az örömhírt minden kultúra, nyelv szokás, meggyőződés közepette. Ez viszont mély hitet, hitünk alapos ismeretét, ugyanakkor a másik népre, kultúrájára való odafigyelés készségét igényli. Az ökuménia is valahol ezen a szinten kezdődik, és itt is a leghatékonyabb.

Amikor ezeket a lehetőségeket végiggondolom, azokkal az okoskodásokkal szemben, amelyek sokszor annyira felkavarták és felkavarják a kedélyeket, úgy érzem magam, mintha Márta szerepében fontoskodnék, gondolva, hogy ezek nélkül nem is történhetne semmi. Pedig jobb lenne talán egyszerűen leülni és természetem, emberi nyitottságom minden porcikájával észrevenni, megélni, hogy az Úr itt van jelen közöttünk. Hiszen nem hiába Emmánuel.

A Romániai Magyar Pax Romana 1999-es tanulmányi találkozóján elhangzott előadás szövege (október 22)

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Ioan-Vasile Botiza

Egy kérdés, amely feleletre vár: a millennarizmus

Ma már történelmi esemény-számba megy XXIII. János pápa gesztusa, midőn az 1959. január 25-i bíborosi konzisztóriumon felszólalt: "Uraim, nyissuk ki az ablakokat!" A testület egyik fiatalabb tagja szó szerint vette a kifejezést, felállt és elindult az egyik ablak felé, hogy kinyissa. "Nem, nem ezeket az ablakokat - szólt a pápa -, nyissuk ki az egyház ablakait a világ felé!" Ezután a humoros bevezetés után a Szentatya kijelentette, hogy elhatározta egy egyetemes zsinat összehívását, amely hivatva lesz új formában meghatározni az egyház álláspontját a világ aktuális problémáival kapcsolatban.

A II. vatikánumot megelőző zsinatokban két jellemző tendenciát fedezünk fel: az egyik a tévtantól való mind pontosabb elhatárolódás, a másik a tévtan reprezentáns személyiségének és terjesztőinek elítélése. Megesett az is, hogy egy tévtan túlbuzgó megcáfolása közben egyes zsinati atyák újabb tévtan kelepcéjébe estek; az árianizmus elleni harc túlzásba vitele például monofizizmust szült.

E tendencia alapján a korábbi zsinatok atyái mindinkább pontosították az egyház tanait azokban a még vitás kérdésekben, amelyekben az előbbi zsinatok tágabb mozgásteret hagytak. Az első tendenciának sikerült megvédenie a katolikus álláspontot: az egyház szilárdan körülbástyázta magát, ám eközben a védelmi fal mind magasabbra emelkedett, és - valljuk be - a várfalak előtti árok is mindinkább szélesedett és mélyült. A második tendencia is - ismerjük be - általában nem az eretnek megtérését eredményezte; nem is csoda, hisz a görög "hairészisz" éppen az önnön véleményhez való makacs ragaszkodást jelenti.

Már kopogtatott az ajtón a veszély, hogy az említett önvédelmi folyamat eredményeképpen az egyház idegen zárvánnyá váljék a társadalomban. Igaz ugyan, hogy az 1054-es nagy egyházszakadás után az egyház minden zsinat alkalmával nyitva hagyta a kaput kelet felé; meghívta a zsinatra a keleti püspököket is.

De másképp alakult az 1517 után megszületett protestáns egyházakkal való kapcsolat. Ellentétben a levállt keleti egyházakkal, amelyek elismerték a szent hagyományt mint az isteni kinyilatkoztatás szerves részét, a protestantizmus elejétől fogva a "sola scriptura" jól ismert álláspontjára helyezkedett. Ezáltal leszakadt az összekötő híd a "hagyományos" és a protestáns egyházak között. A második újítás, amely inkább magukat a protestáns egyházakat érintette, a Biblia szabad vizsgálata, a "liberum examen" bevezetése volt, amely megnyitotta az utat az újprotestáns denominációk kialakulása és elszaporodása előtt.

1517 után tehát két álláspont alakult ki: az egyik a katolikus egyházé és az 1054 előtt levált hagyománytisztelő egyházaké, a másik a szent hagyományt teljesen elvető keresztény irányzatoké. Az utóbbiak, abból a tényből kiindulva, hogy a Szentírás - a tradíció nélkül - töredékes jellegű, a szentírási kinyilatkoztatások közötti házagok betöltésére szabad utat nyitottak a bibliamagyarázatban a szubjektivizmusnak. Ez a szubjektivizmus általában két formát öltött: az egyik egyfajta szelektív forma, amely csak azokat a szentírási helyeket használja, amelyek - így elkülönítve - a magyarázó saját álláspontját igazolják; a másik az olyan szentírási helyek felfedezése, amelyeknek értelmezését a katolikus egyház nem pontosította eléggé és ezek újszerű magyarázása, mintegy kisajátítva az egzegéta részéről az illető hely magyarázási "jogát".

Az első megnyilvnulási formára jellemző a szombatnak mint heti ünnepnek - Istennek szentelt napnak - a visszaállítása, a másikra pedig a millennarizmusnak, mintegy "nehéztüzérségnek" a bevetése.

Mi is tulajdonképpen a millennarizmus? Az a tan, amely szerint Isten országa látható, anyagi, testi formában fog megvalósulni itt a földön, Isten személyes uralkodása idején, mégpedig ezer éven át. Lényege, hogy a kiváltságosak - természetesen a millennaristák -, szám szerint 144 000-en, feltámadnak, mindegyikük visszatér othonába, a családjához, a halála előtti foglalkozásához. Ez a millennarizmus "materiális" változata. De van egy úgynevezett "enyhített millennarizmus" is, amely szerint Jézus az utolsó ítélet előtt - akár az igazak feltámadásától megelőzve, akár nem - látható alakban visszatér a földre, hogy ezer éven át uralkodjék. A kettő között a különbség az, hogy az enyhített millennarizmus nem ragaszkodik az ezeréves élet anyagi voltához és bosszúállásra váró szelleméhez.

A millennarizmus "kútfeje" a Jelenések Könyve 20. fejezetének első hét verse, amelyeket helyesnek tartok idézni: "1Aztán láttam, hogy egy angyal szállt alá a mennyből, a mélység kulcsa volt nála és egy nagy láncot tartott a kezében. 2Megragadta a sárkányt, az ős kígyót, vagyis az ördögöt, a sátánt, és ezer évre láncra verte. 3Letszaította a mélységbe, bezárta és lepecsételte, hogy ne vezesse többé félre a népeket, míg le nem jár az ezer esztendő. Akkor rövid időre szabadon engedik. 4Ezután trónokat láttam, azok ültek rajtuk, akikre az ítélkezést bízta. És láttam a lelkeket, akiket Jézus melletti tanúságtételükért és az Isten szaváért lefejeztek, akik nem borultak le sem a vadállat, sem a képmása előtt, sem bélyegét nem viselték homlokukon vagy karjukon. 5Életre keltek és ezer évig uralkodtak Krisztussal. A többi halott csak akkor kelt éltere, amikor letelt az ezer esztendő. Ez az első feltámadás. 6Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban. A második halálnak ezeken nincs hatalma, hanem Istennek és Krisztusnak lesznek papjai, és ezer évig uralkodnak vele. 7Amikor letelik az ezer esztendő, a sátán kiszabadul börtönéből és útra kel, hogy a föld négy sarkán félrevezesse a népeket, Gógot és Magógot és harcra táborozza őklet. Számuk annyi mint a tenger fövenye."

A millenniummal foglalkozó bibliamagyarázatok azonban korántsem olyan újak, mint a millennarizmus materiális formájának hirdetői vélik. Az egyház történelme folyamán a fentebbi magyarázata ismételten visszatér, de az egyház mai elképzelésünktől eltérően nem ítélte el mindannyiszor ezeket.

A millennarizmus foglalkoztatta többek között Hierapoliszi Pápiászt, Szent Jusztinoszt, Szent Ireneust, Euszébioszt, Tertullianust, Szent Ágostont. Alexandru Todea bíboros egy fiatalkori tanulmányban kimutatta, hogy az első évezred egyházatyáinak túlnyomó többsége foglalkozott a millennarizmus magyarázatával, de az egyház nem ítélte el őket. Egyházi büntetés sújtotta Hyppolitust, aki I. Kallixtusz (218-222), I. Orbán (222-230) és Pontiánusz (230-235) ellenpápája volt. Ő azt tanította, hogy a világ 6000 éves létezése után - amely a teremtés hat napját jelképezi - következik a hetedik évezred, a "szombat" évezrede, amely azonos a Jelenések Könyvében említett ezer évvel. Azonnal felismerhetjük a hasonlóságot a MTörv 15,1-ben megparancsolt hetedik évvel, a haladék évével, de szembetűnik a rabbinikus hagyomány befolyása is. Eszerint abból, hogy a héber Szentírás első és utolsó versében (Ter 1,1 és 2Krón 36,23) hatszor fordul elő az "álef" betű, amely éppúgy jelenthet egyet, mint ezret, az következik, hogy a világ kezdete és vége között 6000 év fog eltelni. Megjegyzendő, hogy Hyppolitus visszavonta tévtanát, lemondott az (ellen)pápaság igényéről, vértanúhalált halt 235-ben és a bizánci egyház meg is ünnepli mint vértanút január 30-án. Ezen kívül az egyház törvénytárában nem található egy zsinati határozat sem, amely elítéli a millennarizmust mint tévtant.

A millennarizmussal kapcsolatos fejtegetéseknek Szent Ágoston vetett véget hosszú időre a De Civitate Dei című munkája 20. fejezetében. Az ő magyarázata a nyugati egyháznak úgyszólván "hivatalos álláspontja" napjainkban. Hadd idézzem ezt a magyarázatot dr. Kosztolányi István tollából, amint az a Szent István Társulat 1976-os Biblia-kiadásának 1424. oldalán olvasható: "Egy angyal szállt le a mennyből, hogy megkötözze a sátánt. Sokan Szent Mihályt vélik felismerni ebben az angyalban. A megkötözés ezer évre szól, és ezalatt Krisztus hívei vele együtt uralkodnak. Ez az ezeréves együtturalkodás sok vitának volt a kiindulása. Akik betű szerint értették, eretnekségbe jutottak. Az ezer év zsidó elgondolásból származhat: a hét napos teremtésnek megfelelően a világ 7000 évig marad fenn, amelyből az utolsó ezer évre vonatkozik Krisztus ezeréves uralma. míg az utána következő nyolcadik ezer év az örökkévalóságot jelentené. Ágoston és Jeromos az ezer évet Krisztus megtestesülésétől számítjkák. A sátán elvesztette hatalmát Jézus megtestesülésével, és a keresztények a kegyelem révén valóban királyok és papok lettek. János ezen kívül beszél első és második feltámadásról. Az első halál a testi halálra vonatkozik, a második feltámadás pedig a világ végén bekövetkező testi feltámadásra. János a második halált az örök kárhozatra értette, így az első feltámadáson a lelki feltámadást kell érteni, amikor valaki megbánja bűneit s attól kezdve kegyelmi életet él. Így Krisztus ezeréves országának tagjai a keresztények, akik a kegyelem állapotában élnek, vagyis feltámadtak a bűnből a keresztség révén. Az ezer év tehát Krisztus születésétől egészen a második eljöveteléig tart."

Az az állítás azonban, hogy az első feltámadáson a lelki feltámadást kell érteni, amikor ti. valaki elhagyja bűneit és lelki életet él, ellenkezik Szent Pál Timóteushoz írt második levele második fejezetének egy szakaszával, amelyben ezt olvashatjuk: "A haszontalan, üres szócsépléstől azonban óvakodjál. Ezek ugyanis egyre inkább belesodródnak az istentelenségbe, s fecsegésük úgy terjed, mint a rákos daganat. Közéjük tartozik Himeneusz és Filéteusz is, akik eltévelyedtek az igazságtól, mert azt állítják, hogy a feltámadás már végbement."

Szerintem a fentebbi idézetet úgy is lehet értelmezni, hogy az első feltámadást nem azonosíthatjuk kinek-kinek az egyéni megtérésével. Egyelőre elégedjünk meg ennyivel.

Ágoston döntése után a millennarizmus úgyszólván eltűnik a köztudatból, nem foglalkoztat úgyszólván senkit, sőt emiatt Chantal van der Placke kimutatta - G. Duby, L. Grodecki és J. Delumeau kutatásai alapján -, hogy még az első évezred végén sem öltött a világ végétől való rettegés olyan általános és félelmetes jelleget, mint ahogy azt ma gondoljuk. A millennarizmus lappangó kérdése csak a 13. század folyamán került ismét felszínre Joachim Florensis (Gioacchino da Fiore) kalábriai cisztercita apát tevékenysége révén. Ha közelebbről megvizsgáljuk az ügyet, kiderül ugyan, hogy az egyház a IV. lateráni zsinaton (2115) elítélte tanait, de a De errore Abbatis Ioachim című határozatban szó sincsen a millennarizmusról. Leszámítva az első évezred végi és mostani aggodalmas hangulatot, amelyet bizonyos újprotestáns irányzatok ügyesen kihasználnak, az egyház történelme folyamán nem ütötte fel a fejét jelentősebb millennarista mozgalom, úgyhogy a millennarizmust elítélő konkrét határozatok hiánya nem meglepő. Annál meglepőbb azonban az a közvélekedés, amely szerint az egyház elítélte a millenarizmust és emiatt napjainkban a tárgyalása valóságos "tabuvá" lett.

Még jobban megerősítette a millennarizmus tárgyalásának "tabu" jellegét a Commissio Biblica 1944. július 21-i határozata, amely szerint - itt idézem Benyik György Az újszövetségi Szentírás keletkezés- és kutatástörténete című munkája II. kötetének 333. oldalát - ezt a helyet nem szabad (hangsúlyozom a "nem szabad" kifejezést!) szó szerint értelmezni.

A ma ismeretes, tömegjelenséggé fejlődött millennarizmus materiális és enyhített formája mint kihívás csak a 19. század elejének szülöttje, az újprotestáns denominációk frissebb hajtásként. A mai millennarizmust valószínűleg a darbyták indították el. Az adventisták legelőször 1841-re (egyes adatok szerint 1843-ra) jósolták meg Krisztus második eljövetelét; a skóciai "új apostoli mozgalom" 1864-re, az adventistákból kivált millennarista denomináció legelőször 1870-re jósolta meg Krisztus második eljövetelét. Miután a millennarizimus egybeolvadt "a Biblia tanulmányozóival", a "Világító Őrtoronnyal" és "Jehova tanúival" és létrejött a Jehova Tanúi Társasága, az armageddoni csatát, amely a millennium kezdete, előbb 1914-re, majd 1918-ra, 1933-ra és legutoljára - tudomásom szerint - 1953-ra halasztotta el. Rajtuk kívül még a mormonok, vagy amint magukat nevezik "az Utolsó Napok szentjeinek egyháza" is ismerni vélik a millennium kezdetének dátumát; Guru Maharaj Ji 1973-ra jósolta, Noon, a Koreából elindított és róla elnevezett mozgalom alapítója már az újra megtestesült Jézusnak vallja magát. Valószínű, hogy az összes mai millennarista irányzat mögött a New Age, az "Új Korszak" irányzat húzódik meg. Ez az "új paradigmát", a Vízöntő csillagképébe való átlépést hirdető világmozgalom, amelyet Ann Alice Bayley alapított az 1948-ban megjelent The Return of Jesus Christ című könyvével, már nem ezeréves békekorszakot hirdet, hanem azt, hogy a 21. században a föld a Vízöntő csillagképébe megy át, Jézus visszatér (más névvel és más alakban).

Millennarista tanokban és mozgalmakban tehát nincs hiány; a Jelenések Könyvének vakbuzgó és fanatikus magyarázói gyakran fenyegetéssel is élnek, és a bosszú napját hirdetik és várják.

Hogy a kihívást nyugodtan elfogadhassuk, vegyük nagyítólencse alá a Commissio Biblica említett nyilatkozatát és a Jelenések Könyvének ide vonatkozó szakaszát.

A Commissio Biblica arra a kérdésre: "Quid sentiendum de systemate Millenarismi mitigati, docentis scilicet Christum Domunim ante finalem iudicium, sive praevia sive non praevia plurium iustorum resurrectione, visibiliter in hanc terram regnandi causa esset venturum?", ezt a feleletet adja: "Responsio (confirmata a Summo Pontifice, 20 iul.) Systema Millenarismi mitigati tuto doceri non posse."

Jegyezzük meg egyelőre, hogy a Bizottság nem ítéli el az enyhített millennarizmust, csupán azt szögezi le, hogy nem lehet bizonyosságként tanítani az enyhített millennarizmus rendszerét, amely szerint a végső ítélet előtt, akár több igaz feltámadásától megelőzve, akár nem, Krisztus el fog jönni, hogy láthatóan uralkodjék ezen a földön. A lényeg tehát az, hogy nem lehet biztosként tanítani a millennarizmust, ami nem zárja ki, hogy a Jelenések Könyve 20,1-7 egyik magyarázati változataként foglalkozzunk vele.

Mivel az "egészséges" ezegézis úgy tartja, hogy nem szabad a textust a kontextusból kiemelni és úgy magyarázni, nézzük csak át az egész 20. fejezetet, és rájövünk, hogy az értelmi hangsúly nem az ezer évre esik.

Először szembeötlik a 6. vers: "Boldog és szent, akinek része van az első feltámadásban. A második halálnak ezeken nincs hatalma." Márpedig ha az "első feltámadáson" a lelki feltámadást kell érteni, mint a fentebbi bibliamagyarázat állítja, ez még nem zárja ki a bűnbe való visszaesést és az örök kárhozatot, vagyis "a második halált". Az első feltámadás fogalmának megvilágítására vegyük számításba, hogy Jézus a János szerinti evangélium 6,54-ben azt állítja, hogy aki magához veszi az ő Testét és Vérét, azt feltámasztja az utolsó napon. Mi értelme van ennek a kifejezésnek, ha ez a világvégi általános feltámadásra vonatkoznék? Miben állna a kiváltságosok, a gyakran és jól áldozók jutalma, ha velük együtt mindenki feltámad? A tesszalonikaiaknak írt első levél 4,15-ben azt olvassuk, hogy "először a Krisztusban elhunytak támadnak fel". A Szent János szerinti evangélium 5,28-29-ben, hogy: "meghallják az Isten Fia szavát és előjönnek; akik jót tettek, azért, hogy feltámadjanak az örök életre"; a Zsidókhoz írt levél 11,35-ben: "csak hogy jobb feltámadásban részesüljenek" (az eredeti szöveg szerint "kreíttonos anastáseos"); a 2. Makkabeus-könyv 14,14-ben: "az igazak feltámadásakor megkapod a jutalmadat"; a Jelenések Könyve 14,4-ben: "Ezek azok (a 144 000), akik asszonyt nem érintettek, szüzek maradtak,… ők a megváltottak az emberek közül, az Isten és a Bárány első termése".

Az idézetekből világosan kitűnik előbbi állításom, jogy a Jelenések Könyve 20,1-7-ben nem az ezeréves uralmon van a hangsúly, hanem hogy lesz egy első feltámadás, az igazaké, pontosabban a vértanúké, a szüzeké és az Eukarisztia szerelmeseié, és lesz egy második feltámadás, az általános, amely megelőzi az utolsó ítéletet. Nem okvetlenül szükséges, hogy a kettő között ezer évnek kell eltelnie, mert az ezer szám a Szentírás szellemében egyike a tökéletességet jelképező számoknak, mint amilyen az 1, a 3, a 7 vagy a 12. Inkább azt kell látnunk, hogy a kiváltságosak tökéletességben támadnak fel, valószínűleg azért, mert földi életük után közvetlenül az örök boldogságba kerültek.

Összegezve: a tárgyalt szakasz úgy is értelmezhető, hogy a világvégi eseményeknek négy mozzanata lesz;

az első halál mindenkinek az egyéni halála, amely által kilép az anyagi világ koordinátáiból;

az első feltámadás a kiváltságosak (vértanúk, szüzek, eukarisztikus lelkek) tökéletességben való feltámadása (Lk 14,14);

a második feltámadás az általános feltámadás, az utolsó ítélet előtt;

a második halál az örök kárhozat.

Ha így, általánosabb és átfogóbb tekintettel olvassuk a Jelenések Könyve huszadik fejezetét, úgy vélem, szembetűnik, hogy a fejezet a két halál és a két feltámadás szerkezetére van felépítve, akár egy négyfelvonásos színmű, ahol a felvonások cselekménye, mondanivalója lényeges, nem pedig a felvonások közötti szünetek hossza. Márpedig - ne vegyék rossz néven a millennarizmus hívei -, az ezer év inkább hasonlít két fontos esemény közötti időközhöz, mintsem hogy saját maga képezze az esemény lényegét.

A fentebbi szemszögből vizsgálva, ógy gondolom közelebb kerülünk a Jelenések Könyve huszadik fejezetének megértéséhez, rájövünk, hogy a millennarizmus nem is olyan lényeges kihívás a harmadik évezred küszöbén, mint terjesztői szeretnék elhitetni és nem is kerülünk ellentétbe a Bibliai Bizottság sokat említett határozatával.

Felhasznált irodalom

Biblia, Szent István Kiadás, Budapest, 1976

Geiger Albert, Bilder letzter Wirklichkeit, Stuttgart, 1974

Nestle-Aland, Novum Testamentum Graece, Stuttgart, 1979Van der Plancke Chantal, L Apocalypse, Brüsszel, 1984

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

"Az új kommunikációs technológiák gyökeresen átalakították a bennünket körülvevő világot, a telefon, rádió, televízió után az egymásról való tudás világhálózata és a tudatosan megtervezett kommunikáció napi gyakorlata az élet minden szintjét átjárja. A számítógép megjelenése, személyes birtokbavétele és a globális hálózat kialakulása alaposan átrajzolta gondolkodásmódunkat és társadalmi életünket. A technológia oly mértékben oldja föl a megszokott törvényszerűségeket, hogy paradox módon a fejlesztés fő finanszírozója a potenciális vásárló lett, az ő döntései (szavazás vásárlás útján) határozzák meg a fejlesztés irányait. Ezért óriási a jelentősége annak, hogy digitális játékszereinkről ne csak az újdonságnak kijáró önkéntes és naiv promóció szintjén gondolkozzunk, hanem hosszabb távú, történeti-társadalmi kontextusban is lássuk az ezredvégi technikai konjunktúra produkálta új eszközeink hatásait."1

Balla Árpád

Alapvető megfontolások egy elmaradt kérdésről

Gondolatok a Főgyházmegyei Zsinat a médiumokról szóló tervezetének margójára

Ahhoz, hogy a tömegtájékoztatásról érdembeli párbeszédet lehessen kezdeményezni azokkal, akikhez a zsinat szólni akar, úgy vélem, először is át kell gondolni azt, amit a II. vatikáni zsinat és a későbbi lelkipásztori instrukciók a helyi egyházak és azok vezetői lelkére kötnek a hívek médianevelésével kapcsolatosan. A zsinati szövegtervezetben ezért ennak a kérdésnek is helyet kell kapnia: Hogyan viszonyuljon az egyház a (katolikus) médiumok címzettjeihez, a befogadókhoz?

Az utóbbi években fejlődésük következtében a tömegkommunikációs eszközök nálunk is egyre nagyobb befolyással rendelkeznek a mindennapi életben olyannyira, hogy ezek hatása alól senki nem tudja kivonni magát. Ha a médiumok ilyen nagy hatással vannak személyre, társadalomra, kultúrára, az egyháznak (is) oda kell hatnia, hogy a keresztény ember használni tudja és ismerje a tömegkommunikációs ezközöket és hatásaikat, s így részt tudjon venni az ilyen eszközök segítségével történő kommunikációs folyamatban. Nálunk az egyháznak úttörő szerep jut, mert tudtommal az iskolai nevelésben a médiapedagógia és az ezzel kapcsolatos - a ma már lassan az általános műveltség keretében helyet kapó - ismeretek oktatása háttérbe szorul.

Annál is inkább, mert már a II. vatikáni zsinat ide vonatkozó 1963. december 4-én kihirdetett Inter mirifica kezdetű határozata megállapítja, hogy "a befogadók helyes magatartása végett szükség van jól alkalmazott és sajátos elméleti és gyakorlati képzésükre"2. Az egyház az 1971-ben kiadott lelkipásztori instrukció, a Communio et progressio szerint is belátja annak égető szükségét, hogy a médiumok címzettjeinek ő maga is felkínáljon egy keresztény lelkiségtől átitatott képzést3. Az említett dokumentum ezzel kapcsolatosan a feladatok egész sorát említi. Csupán néhányat szeretnék felidézni: a médiumok működési elvének világossá tétele; egyes médiumok sajátosságainak, struktúráiknak és szakszerű használatuknak ismertetése.4 II. János Pál pápa az 1978. évi, a szociális ezközök világnapján szokásos megnyilatkozásában külön foglalkozik az olvasók igényeivel, amelyek között a nevelés kiemelkedő helyet foglal el. Ugyanott az ügyben illetékes Pápai Tanács a médianevelés fontosságát hangsúlyozza a modern katekézisben.5 Végül pedig az Aetatis Novae kezdetű lelkipásztori instrukció megállapítja, hogy a tömegtájékoztatás és a médiumok problémái az egész lelkipásztori szolgálatot érintik, beleértve a nevelést is.

Ezért az egyháznak mint "az idők jelei" vizsgálójának és értelmezőjének fel kell hívnia a hívek figyelmét arra a tényre, hogy a modern társadalomban és mindennapi életben a médiumoknak egyre nagyobb szerep jut, valamint segítséget kell nyújtania abban, hogy helyesen értékeljék és használják őket. Ugyanakkor meg kell tanítania arra is, mit tart az egyház a médiumokról, milyen helyet foglalnak el ezek az evangélium hirdetésében és a keresztény élet kialakításában.

Az egyháznak nem elhanyagolható szerepe van abban, hogy a katolikus hívő hogyan viszonyul az (egyházi) médiumokhoz. Nem csupán abban kell segítségére lennie, hogy rendelkezésére álljon a mindennapi életben egyre szükségesebbé váló információmennyiség, hanem abban is, hogy egyre jobban és szakszerűbben eligazodjék ebben az információ-áradatban földi boldogulása és örök üdvössége érdekében.

Az egyház ilyen irányú tevékenységét - ahogy az említett dokumentumok is teszik - a médianevelés fogalmával lehet összefoglalni. Ez a nevelés azért mérhetetlenül fontos, mert a médiumok (többé-kevésbé) áldásos hatása nyomán egy teljesen új, nemzetek, nemzeti államok feletti kultúra van kialakulóban, amely előreláthatóan megváltoztatja majd élet- és magatartásformánkat egyaránt, s hogy ezt a kultúrát mennyiben hatja át majd a krisztusi szellem, az nagymértékben attól függ, hogyan viszonyul ma az egyház a médiumokhoz és ezeken keresztül a "hatások befogadóihoz".

Ezért a következőkben a médiumok szerepével és hatásaival foglalkozom a társadalom, a személyek, az egyház és a keresztény mindennapi életre nézve, majd röviden összefoglalom azokat a területeket, ahol ezek a hatások gyakorlati megfontolásokat és lépéseket is megkívánnak.

A médiumok szerepe a személyek és a társadalom mindennapi életében

A médiumok jelentős szerepet játszanak a modern élet minden területén, nemcsak amiatt, mert a társadalomi élet középpontjában állnak, hanem azért is, mert mélyen behatolnak minden egyes ember hétköznapi életébe. Az új technológiák, de a gazdaságpolitikai elképzelések által is támogatva a médiumok jelentősége a jövőben egyre inkább növekedni fog. A városi és a vidéki életmód közötti különbség - nem utolsósorban a médiumok hatása miatt - lassan megszűnik, és összeomlik a falu társadalmi struktúrája. Ennek a keresztény élet szempontjából (is) beláthatatlan következményei lehetnek.

Tudatában kell lennünk annak, hogy a médiumokhoz való negatív hozzáállás ugyanolyan ártalmas és szakszerűtlen, mint az elvakult optimizmus; a médiumok ugyanis kettősséget hordoznak, egyrészt óriási lehetőségeket, másrészt problémákat és veszélyeket.

A médiumok és a társadalom

A mai társadalom egyre láthatóbban alakul át ipari társadalomból információs társadalommá. Az információs és kommunikációs eszközök mutatják, meghatározzák és siettetik ezt az átalakulást. Ez az átmenet a társadalom minden területére (részben káros) hatással van.

A demokrácia megvalósítása a véleményformálás folyamatától függ; ez meg a maga során alapvetően az információközlésre, a médiumokra van utalva. A gyakorlati politika ma már elképzelhetetlen a médiumok politikai tartalmú tudósításai nélkül. A médiumok teremtenek egy-egy kérdésnek nyilvánosságot, fórumot biztosítva a vitáknak is. Ugyanakkor a politikai események egyfajta ellenőrzési feladatát is betöltik.

Az információ mennyiségének megnövekedése nem jelenti azonban tartalom minőségének javulását is. A tömegkommmunikációs eszközök használóinak az informácók, a kínálatok és a vélemények özönében nem kis erőfeszítésébe kerül a szakszerű válogatás, sőt gyakran meg sem próbálnak megküzdeni ezzel a feladattal. Emiatt nem alakul ki a vélemények kívánt sokszínűsége. Mivel a médiumok szolgáltatják a nyilvános viták tárgyát, de a személy politikai véleményformálása is a médiumok képviselői által létrehozott tudósításoktól függ, sokkal inkább fennáll a manipuláció lehetősége.

Az egyre növekvő információözön, az informatika fejlődése által megváltoznak a társadalmi közlés feltételei is. A médiumok által történő közlés már nem egyirányú, hanem sokkal inkább interaktív lett. A közlés a világ minden pontjáról, annak minden pontja felé lehetséges. Érdekes folyamat figyelhető meg: miközben a regionális kommunikáció virágkorát éli, egyfajta "világfalu" (global village) van kialakulóban. Ennek következtében olyan fogalmak jelentését és tartalmát kell újragondolni és újrafogalmazni, mint közösség és kultúra. Most jönnek létre a világot behálózó elektronikus úton közvetített kultúrák, amelyek a személy érdekére irányulnak. Ugyanakkor a kommunikációs csoportok egyre nagyobb számban jelentkeznek az interneten vitafórumok, társalgók, levelezési listák formájában. Ez a valós világból való bizonyos kiszakadáshoz vezethet. Ilyen körülmények között a különféle régiók népességének (főleg a kisebbségeknek) egyre nehezebb lesz kulturális identitásuk felépítése és megőrzése. A régió népességének szétforgácsolódása, dezintegrációja, illetve polarizációja lehet ennek a folyamatnak a következménye.

A nyugati országokban, de lassan nálunk is, a médiumok egyre nagyobb gazdasági erőt képviselnek, sőt jó úton haladnak afelé, hogy a legjelentősebb gazdasági erővé nőjék ki magukat. Hatalmas összegeket fektetnek be a gazdaságnak ebbe az ágazatába. Sok vállalat arra törekszik, hogy pozíciójának megerősítése és teljesítménye növelése érdekében vállalatát nemzetközivé tegye. Ezért egyre növekszik a médiával foglalkozó vállakozások szerepe a gazdasági, társadalmi és politikai folyamatokban. Ilyen hatalmas tőkekoncentrációval szemben a médiumok poltikai ellenőrzése, illetve irányítása nagyon nehézzé, csaknem lehetetlenné válik. A médium-hatások befogadói számára a gazdasági és politikai háttér nem látható, éppen ezért a médiumok sokfélesége önmagában még nem nyújt semmilyen biztosítékot arra, hogy a befogadókat nem manipulálják.

A munka területén is nagy változásokat hoz magával a különféle médiumok - mint például az elektronikus számítástechnika és különösen az internet - térnyerése. Egyrészt új munkalehetőséget teremt olyan helyeken is, ahol a gazdasági struktúra különben nem tenné ezt lehetővé. Mégpedig olyan természetű munkalehetőséget, amely nagyon jól egyeztetni tudja a hivatást a családi élettel. Másrészt megszüntet egy sor munkahelyet, főként olyanokat, amelyekhez nincs szükség magas szintű képzettségre.

A médiapolitika komoly kihívás előtt áll, amennyiben nagy politikai szerep jut a médiagazdaságnak. A politikum lassan elveszíti annak lehetőségét, hogy beleszóljon a médiumok fejlődésébe, hiszen azok a nemzeti államok felett működnek. Ezért közvetlenül már nem tudják ellenőrizni, sem befolyásolni a médiumok irányultságát vagy tartalmát. Ez a tény pedig olyan fontos területeket érint károsan, mint az ifjúság védelme, a szerzői jog védelme, adatvédelem stb.

A médiumok fejlődése hatással van a társadalmi egyensúlyra is. Elvileg mindenki számára nyitva áll az a lehetőség, hogy a fontos információkhoz hozzájusson, és így részt vegyen a társadalmi folyamatoknak.

Az új médiumok használója a standard elképzelések szerint fiatal férfi, jó anyagi lehetőséggekkel rendelkezik (megengedheti magának, hogy megvásárolja a legújabb hard- és szoftvereket) és szereti a technikát.

Egyre nyilvánvalóbbá válik az is, hogy a népesség egy része az információs társadalom peremére szorul vagy teljesen kiszorul belőle. Vagy azért, mert az új technikákhoz elutasítóan viszonyul, vagy mert nem tudja megvásárolni a hard- és softwereket, vagy pedig mert nem sajátította el - különféle okok miatt - az információszerzés technikáját.

Eckhart Bieger SJ igen érdekes megállapításra jutott: a médiumok sokfélesége a különféle népességcsoportok közötti szakadékot mélyíti. Németországban a kevésbé képzett réteg csak nagyon kevés médiumot használ. Gyakran még napilapot sem rendelnek meg, hanem csupán egy képes újságot vásárolnak az utcán. Minél kevesebbet olvasnak, annál jobban rá vannak utalva a televízióra, illetve a rádióra, amelyek egyszerű nyelvezettel szolgálják ki őket.

Az a réteg viszont, amely jobb anyagi lehetőségekkel rendelkezik, "érdekesebb" a reklám szempontjából a vállakozóknak, így aztán sokféle szakterülettel foglalkozó médiumok célpontjai lesz. Nem csupán a rádióújságok vagy nőknek szóló lapok, hanem számítástechnika, vitorlázás, tenisz, evés-ivás stb. részterületekkel foglalkozó lapok igyekeznek elérni őket. Ezeket célozzák főleg a saját régiójukon kívüli napi- és hetilapok, hírmagazinok stb. Minél magasabb a képzettség, a hivatásbeli pozíció, annál nagyobb az információigény. Ez magyarázza, miért nagyobb a médiakínálat azok számára, akik képzettebbek és jobban keresnek. Ez a különbség a médiahasználat terén oda vezet, hogy a médiumok a társadalmi különbséget még jobban elmélyítik az említett népességcsoportok között. A mai sokszínű médiakínálat hosszú távú következménye, hogy akik sokat tudnak, még többet fognak tudni, akiknek pedig kevesebb lehetőségük volt önmaguk képzésére, illetve alacsonyabb szakmai felkészültséggel rendelkeznek, azok még inkább a peremre szorulnak.6

A médiumok a személy mindennapi életében

A médiumok manapság az egyének mindennapi életének szerves tartozékaivá váltak. Nap mint nap alakítják, formálják életünket és hatással vannak annak fejlődésére.

A gyerekek ma a médiumok "dzsungelében" nőnek fel. Ezeknek a használatát egyre korábban és egyre jobban elsajátítják, sőt olykor nagyobb jártasságra tesznek szert ezek használatában, mint a szülők vagy a pedagógusok. A médiumok mindenesetre jelentős szocializációs tényezővé váltak. Gazdagítják a fiatalok tapasztalási- és fejlődési lehetőségeit.

Ha azonban a médiumok a fiatalok közvetlen (primér) tapasztalatát nem kiegészítik, hanem helyettesítik, behatárolódik a fejlődésükhöz szükséges tapasztalat lehetősége. Ezen kívül a médiumok ellenőrizhetetlen befolyásoknak teszik ki őket. Kérdéses tartalmak közvetítése (erőszak, pornográfia stb.), illetve hibás médiahasználati magatartásforma kialakulása (átgondolatlan vagy túlzásba vitt használat) negatív hatással van a gyerekek és fiatalok fejlődésére, a szülőket, nevelőket pedig új nevelési problémák elé állítja.

A médiumoknak kognitív funkciójuk is van. Megsokszorozzák a tapasztalás lehetőségét, módot adnak idegen világok megismerésére és részvételi lehetőséget biztosítanak a világ eseményeiben. A médiumok segítségével sokféle módon lehet támogatni a tanulási folyamatot (az iskolán kívül és más intézményekben is): különféle dolgokat lehet velük szemléltetni, a motivációt erősíteni stb. Hatalmas információs anyag áll a rendelkezésünkre (pl. adatbankok, online-szolgáltatások, multimédia). Az egyre növekvő információáradat megnehezíti a felhasználónak a célszerű tájékozódást és a szakszerű válogatást. A médiumok szakszerűtlen és átgondolatlan használata ezért kommunikációs problémákat eredményezhet, sőt negatívan befolyásolhatja a tanulás folyamatát is.

A médiumok társadalmi funkciókat is átvesznek. A különféle technológiák segítségével a közlés egyszerűbbé, sok esetben egyáltalán lehetségessé vált. A közlés a médiumok segítségével kilépett az idő és tér szorításából, amennyiben tértől és időtől függetlenül megvalósulhat. Emellett a médiumok használatából származó közös élmények az interperszonális közlést is elősegítik. Beszédtémát biztosítanak ugyanis a személyek közötti kommunikációhoz, sőt a társadalmi hovatartozást és életstílust is meghatározzák.

Ugyanakkor azonban ezek az eszközök megváltoztatják a közlési formát és a magatartásformát is. Használatuk módjától függ, kiegészítik-e a személyek közötti közlést, vagy pedig olyan társadalmi csoportok funkcióit veszik át, mint család, szomszéd vagy barát. A médiumok szociális funkciókat vehetnek át: nagy a kísértés arra, hogy velük kompenzáljuk a hiányos vagy nem megfelelő társadalmi kapcsolatainkat, hogy kikerüljük a feszültségeket és konfliktusokat, hogy megkerüljük a társadalom követelményeit és a személyek közötti kommunikáció kihívásait. A gyerekek számára különösen veszélyes, mert a médiumokban megjelenő figurák átvehetik a különböző személyek szerepét: ezek könnyen elérhetőek, gombnyomással irányíthatóak, nem úgy, mint a szülők vagy barátok. Olykor a családok is abba a hibába esnek, hogy ezeket nevelési eszközöknek tekintik. A médiumok mértéktelen használata egyben azt is jelentheti, hogy zavar állt be a interperszonális kacsolatokban.

A médiumok tartósan formálják, meghatározzák és gazdagítják az ember észlelését és tapasztalását. Az esztétikailag igényes műsorok fejlesztik a befogadók ízlését. A médiapedagógusok véleménye szerint annak az ifjú generációnak, amely már beleszületett ebbe a technikailag új világba, lényegesen megváltozik az érzékelési és tapasztalási folyamata.

A reális és virtuális világ egymást átható jellege a médiumok használóit nagy problémák elé állíthatja. Az új technológiák által megvalósított virtulális világ ("virtual reality","cyberspace") és a valóság közötti különbségtétel nem egyszerű. Ennek következtében hosszú távon fennáll a világkép manipulálásának veszélye. A két világ közötti választás, illetve a virtuális világban való elmerülés lehetősége menekülésre is késztethet a "valós" világ kihívásai elől, ami a maga során a realitás érzékelésének és annak a képességnek elvesztését vonhatja maga után, hogy szembe tudjunk nézni a mindennapi élet gondjaival.

A médiumok az önazonosság megtalálásában és felépítésében is segíteni akarnak a befogadóknak, amennyiben sokfajta példát, mintát és sablont kínálnak, amelyekből bárki képet alkothat az életmód kialakításának módozatairól és az életstílusok színes sokaságáról, majd kiválogathatja a neki tetsző elemeket, beépítve azokat saját életébe. A médiumoknak - nemcsak a gyerekeknél - önazonosságképző funkciójuk is van: lehetővé teszik a vonzó a személyekkel való azonosulást, értékeket, normákat, magatartás- és szerepformákat közvetítenek. Fennáll azonban az a veszély, hogy sztereotip magatartás, szerep vagy világkép alakul ki. Az önazonosság képzésének folyamatában úgy tűnhet, hogy minden életforma egyenértékű, és ez károsan befolyásolhatja önazonosságunkat. Azok az életstílusok ugyanis, amelyeket a reklámok sugallnak, erőteljesen a fogyasztóként éretlmezett befogadókra orientáltak és azt sugallják, hogy a személyiség kialakulása bizonyos termékek megvásárlásától, illetve bizonyos javak birtoklásától függ.

E néhány példával arra szeretnénk rávilágítani, hogy a médiumok, illetve használatuk milyen sokfajta esélyt és lehetőséget hordoznak, de ugyanakkor arra is, hogy át nem gondolt vagy nem megfelelő használatuk milyen veszélyeket rejtenek magukban. A médiumok hatása elsősorban attól függ, hogyan használjuk őket, mennyire ismerjük hatásaikat, és csak másodsorban azoktól, akik érdekelve vannak abban, hogy a hatások elérjenek bennünket.

A médiumok szerepe az egyház és a keresztény élet szempontjából

A médiumokat nem lehet pusztán az igehirdetés eszközeinek tekinteni. Az egyház és a keresztény ember olyan világban él, ahol ezek a mindennapi élet feltételei és meghatározói. Ezért a visszatérés egy médiummentes világba már nem lehetséges.

Az egyház és a médiumok

A médiumok nyilvános fórumokként működnek, ahol nem csupán a valamilyen szempontból fontos kérdések kerülnek napirendre, hanem itt dől el az is, melyek a megvitatásra méltó kérdések. Ha az egyház a rábízott örömhírrel a nyilvánosság elé kíván lépni - márpedig "a katolikus egyházat belső »kényszer« készteti az evangélium hirdetésére7 -, nem kerülheti meg a médiumokat. A keresztény szellemiségű közlés által valósul meg ugyanis a hit nyilvános dimenziója.

Manapság - legalábbis nyugaton - az egyház részben a belső konfliktusokról szóló tudósítások formájában van jelen a médiumokban. Ennek következtében sokszor esik szó a médiumok egyházellenes beállítottságáról. Az egyház a maga kommunikációs és információis stratégiája (vagy ezek hiánya) révén azonban szintén részese a médiumokban megjelenő egyházkép kialakításának.

Az egyház a médiumokat külső és belső kommunikációra egyaránt használhatja. A médiumok lehetőséget adnak a gyors és hatékony közlésre és arra, hogy állandóan napirenden legyünk az egyházban történő különféle eseményekkel. Az egyházban a közvetlen kommunikáció lehetőségét csak a közösség egy kicsiny magja használja. A legtöbben csak bizonyos események alkalmával kerülnek az egyházzal közvetlen kapcsolatba: életfordulók vagy nagyobb egyházi ünnepek alkalmával. Az egyház a médiumokon keresztül kerülhet a nyilvánossággal és az eltávolodottakkal kapcsolatba, hogy őket a hit közösségébe hívja, a keresztény élet sokszínűségét bemutassa és mindenkit bátorítson a keresztény élet megélésében.8 Lehetőség nyílik arra, hogy az egyházi és keresztény tartalmú információkat új formában mutassuk be és az emberekkel új kapcsolatformákat alakítsunk ki.

Számolni kell azzal, hogy a médiumokban az egyházi és keresztény jellegű információ és üzenet csak a kínálatnak csupán egy eleme a sok közül, hogy ezek is alá vannak vetve a verseny törvényeinek. Ugyancsak át kell gondolni azt a tényt is, hogy a médiumokat saját jellegzetes tulajdonságaik szerint tanácsos használni. Itt főként azt kell figyelembe venni, hogy ezek kétirányú információközlésre, vagyis párbeszédre vannak berendezkedve, ezért minden olyan kísérlet, amely nem veszi figyelembe a médiumoknak ezt a jellegzetességét és úgy próbálja használni őket, eleve halálra van ítélve.

A médiumok és a keresztény élet

A vallásosság a szekularizált világból sem tűnt el, csupán más megjelenési formát vett fel. A vallásosságnak ez az egyháztól távoleső - mondhatni "szabadúszó" - formája a médiumokban figyelhető meg a legjobban: a vallásról sokféle módon beszélnek és sokféle vonatkozását mutatják be. A médiumok átvesznek különböző szimbólumokat, elbeszéléseket, illetve a szentségkiszolgáltatási szertartások bizonyos részeit stb. (Mivel a médiumok mindig párbeszédet folytatnak használóikkal, a fent leírt jelenséget arra a kultúrtörténeti szemléletformára lehet visszavezetni, amelyet vallásos posztmodernnek lehetne nevezni. Vagyis arra, hogy az embereknek manapság az a véleményük, hogy hinni kell valahogyan Istenben, különben "bebukik" az életük, és boldogtalanok leszenek. Hisznek tehát - egy kicsit. Pontosan az úgynevezett "csavargó vallásosságot" mutatják, erősítik és bátorítják bizonyos médiumok.9 A média-vallásosság ilyen megjelenése egyrészt kritikaként értelmezhető a keresztény vallásgyakorlatra vonatkozóan. Lehet, hogy a hitet nem tudjuk már úgy bemutatni és továbbadni, hogy az felölelje a mai ember szükségleteit, valamint választ adjon reményeire és gondjaira. Másrészt nem szabad elfelejteni, hogy az ilyen vallásosságnak - noha keresztény szimbólumokat és elemeket használ - nagyon kevés köze van a keresztény léthez.

Az élet értelmének és életformák bemutatásának monopóliuma már rég kikerült az egyházak kezéből. A pluralista társadalom embere más forrásokat (is) keres, hogy választ találjon létének kérdéseire. Ebben az összefüggésben a médiumok a létkérdések megválaszolásának fontos forrásai lettek. Ezekre a kérdésekre ugyanis különféle elbeszélések (filmek, portrék), szimbólumok és példák bemutatásával válaszolnak, így befolyásolva az önazonosság felépítését.

Az egyház jelen kell hogy legyen a speciális keresztény életbeállítottság bemutatásával a médiumokban. Számolnia kell természetesen azzal, hogy a médiumok sajátos természete miatt ez az életforma csupán mint a választási lehetőségek egyike jelenik meg.

A keresztény élet és nevelés nagymértékben képekre és szimbólumokra van utalva. Hubert Halbfas szerint a szimbólumok a vallás nyelvének tekinthetők. A sokrétű képi világ és a médiumok szimbólumhasználata nyilvánvalóan rányomja bélyegét a mai ember érzékelési és észlelési módjára. A valláspedagógusok már régóta hangoztatják, hogy a szimbólumokkal való mindennapos szembesülés által megváltozott észlelési folyamat pozitívan befolyásolhatja a vallás megismerésének folyamatát is. Ezért a médiumok használata sokat segíthet a hitoktatásban: segíthetnek abban, hogy az óra témáját konkrétan, szemléletesen és élménykeltően mutathassuk be.

A vallásos nevelésnek azzal is szembe kell néznie, hogy nem kerülheti ki az összeütközést a médiumok szimbólum- és esztétikai világával, valamint ezek sajátos működési törvényeivel. A médiumok a vallásos képeket és a szimbólumokat nem a vallásos tartalmak közvetítésére, hanem csupán díszletként vagy bizonyos termékek népszerűsítésére használják. A vallásos motívumokkal való visszaélés pedig megsebzi a hívő ember vallási érzését.

A médiumok segítségével az egyházi élettel kapcsolatos, a mindennapi keresztény élet szempontjából fontos információkat tehetünk közzé. A helyi egyházak számára lehetőség nyílik tevékenységük bemutatására, a saját honlap adta lehetőségen keresztül akár támogatók szerzéséhez is. (Örvendetes, hogy egyre több erdélyi egyházi intézmény honlapja jelenik meg az interneten (például a csíkomylói ferencesek, a dévai ferencesek, Keresztény Szó, Vasárnap, a gyulafehérvári főegyházmegye honlapja stb.) Ilyen eredményeken keresztül a helyi egyház tevékenysége látványosan jelenik meg a nyilvánosság előtt. Az egyház tevékenységét ismertető hírek, szentmiseközvetítések stb. által nyílik egyáltalán lehetőség bizonyos csoportok számára, hogy valamilyen mértékben részt vegyenek az egyház életében.

Másrészről a keresztény élet megengedhetetlen leszűkítését jelentené, ha a keresztény ember az ehhez szükséges információkat csak a médiumok által közölt forrásokból merítené, vagy lemondana a helyi egyházi közösségek életében való részvételről.

Végül azt mondhatjuk, hogy a médiumok lehetőségeinek és veszélyeinek megítélése mindig a személy értékbeállítottságától függ, ami a maga során szorosan kapcsolódik az illető emberképéhez, illetve az interkommunikációs, valamint a személyközi együttélésről kialakított képéhez. Az egyház elsőrendű feladatának kell hogy tartsa a krisztusi örömhírnek ebben a közegben való hirdetését is. Meg kell tanítania híveit arra, hogy mint a médiumok használói a keresztény antropológia és erkölcstan alapján tevékenykedjenek.

A médiumok fejlődésének néhány következménye az egyházi tevékenységre

A médiumok fejlődése kihívást jelent az egyházi tevékenység majdnem minden területén. Ahhoz, hogy az egyház szakszerűen tevékenykedjék olyan területeken, mint a lelkipásztorkodás, igehirdetés, nyilvános tevékenység stb., figyelembe kell vennie ezt a kihívást. Amilyen mértékben az egyház követelményeket állít a médiumok irányában, azok alakítására vonatkozóan, ugyanolyan mértékben kell neki is e követelményeknek megfelelnie.10

A teljesség igénye nélkül szeretnénk néhány területet felsorolni, ahol a médiumok fejlődése a következő években nagyon fogja éreztetni hatását, és amiket az egyháznak ezért különös figyelemmel kell kísérnie.

Lelkipásztorkodás(tan)

A lelkipásztorkodásnak figyelembe kell vennie, hogy a jövőben olyan emberekkel kerül majd kapcsolatba, akiknek életét nagymértékben a médiumok határozzák meg. Ha ezek hatásai következtében megváltozik a közlés formája, a valósághoz való viszony, a munka világa, akkor ennek következményei lesznek arra is, hogy az egyház eléri-e őket, és hogyan éri el a maga tanításával.

Az igehirdetés

Az evangelizáció tanításában és gyakorlatában át kell gondolni, hogy a krisztusi örömhír, amelyet az egyháznak hirdetnie kell, hogyan jelenjen meg a leghatékonyabban a régi és az új médiumokban. Az a szemlélet alakul ki ugyanis, hogy azok a témák, amelyekről a médiumokban nem esik szó, azok vagy jelentéktelenek, vagy nem is léteznek.

Az egyház nyilvános tevékenysége

Ennek során az egyháznak figyelnie kell arra is, hogy a nyilvánosság képe és szerepe is megváltozik. A tömegkominikáció szerepét egyre inkább a csoportra és az egyénekre irányuló párbeszédformák veszik át. Úgy is mondhatnánk, hogy megszűnőben van az a valóság, amelyet a tömeg-kommunikáció fogalma takar. Éppen ezért a készülő zsinati dokumentumnak, illetve a majdani egyházmegyei médiakoncepciónak ezt a tényt különösen is figyelembe kell vennie.

Ifjúság- és gyermekpasztoráció

Az ifjúság- és gyermekpasztorációnak figyelembe kell vennie a médiumok változó világát, hogy ezáltal a felnövekvő generáció hitbeli szükségleteinek és érdeklődésének meg tudjon felelni. Ez persze nem jelenti és nem is jelentheti azt, hogy a hagyományos, jól bevált formákat valamiféle, még ki nem próbált formákkal helyettesítsük, hanem csupán annyit, hogy a lelkipásztori szolgálat e területét is előítéletmentesen, ugyanakkor kritikusan szembesíteni kell az új módszerekkel, és a lehetőségek szerint ki kell egészíteni azt, ami már a sokéves tapasztalat szerint bevált. Mindezt pedig nem valamiféle divat-előírások miatt, hanem avégett, hogy a gyermekek, illetve az ifjúság megfelelő helyen és módon sajátítsa el a médiumokkal való helyes együttélés lehetőségeit.

Az egyház társadalmi felelőssége

E felelősséghez tartozik, hogy felhívja az információs társadalom figyelmét a szociális igazságosságra. Társadalmunk egyre inkább "jólinformált" és "kevésbé informált" rétegekre darabolódik. A két réteg között feszülő ellentétekkel szemben ez a felelősség gyakorlatilag az utóbbiak melletti döntést, az úgynevezett "Option für die Armen"-t11 jelenti. Azokkal való szolidarítást, akik az új technológiákat nem engedhetik meg maguknak, vagy akik képzettségük hiányosságai miatt nem vehetnek az "információ kosarából" és ezért az információs társadalom peremére szorulnak. Végül ide tartozik - amint arról már többször is szó esett - a médiumok felelős használatára oktatni a keresztény híveket.

1 Buldózer-Médiaelméleti antológia 1997. Bevezető, 3., www.mek.iif.hu

2 Uo. 16.

3 V.ö. 107.

4 V.ö. 64, 106, 111.

5 Welttag der sozialen Kommunikationsmittel, Botschaften und Leitworte seit Communio et progressio (1971), 81-85.

6 V.ö. "Lebendiges Zeugnis" 1999.

7 Inter mirifica 3.

8 V.ö.Gemeinsame Erklärung der Deutschen Bischofskonferenz und des Rates der Evangelischen Kirche in Deutschland In: Chancen und Risiken der Mediengesellschaft. Hannover - Bonn 1997, 33.

9 Helga Bohnet, Zeitgeist und Spiritualität, In: Lebendiges Zeugnis 1997.

10 V.ö. Gemeinsame Erklärungen, 78.

11 Stienkamp, Hermann, Sozialpastoral. Freiburg in Breisgau 1991.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Glück Jenő

Száz év búcsú az adakozásért

A gyulafehérvári érsekségi levéltár nagyrészt feltáratlan, hatalmas állományában számos dokumentum tanúsítja a mindenkori főpásztornak az apostoli Szentszékkel gondosan ápolt kapcsolatát. E dokumentumok között találjuk VII. Piusz pápa körlevelét, amelyet a világegyház főpapjaihoz intézett 1809. február 13-i kelettel. A korában nem éppen mindennapos pápai megnyilatkozást egy megdöbbentő esemény váltotta ki. A jeruzsálemi Szent Sír templom az előző év vége felé tűz áldozatává lett. A pápa fájdalommal állapítja meg, nem lehet tudni, hogy a tűz gondatlanság vagy bűnös kéz okozata volt-e. A 11. században épült, majd a keresztesek által hatalmassá növelt székesegyház úgyszólván használhatatlanná vált. Az újjáépítéssel egyidőben berendezése is megújult, az egykori berendezési tárgyakból néhány darab a görög keleti pátriárkátus múzeumában látható.

A pápa felhívta a katolikus világot, hogy segítsen a Szent Sír templom újjáépítésében. Kérte, hogy mindenki, férfiak és nők adakozzanak, és valamennyiük számára a hozzájárulás mértékétől függetlenül 100 év búcsút (indulgenciát) engedélyzett.

A pápa egyben intézkedéseket tett az adományok gyűjtésére vonatkozóan és a pénz hűséges kezelése érdekében. Jelentett, hogy bármilyen visszaélés minden további nélkül a Sznetszéknek fenntartott kiközösítést vonja maga után.

A pápai körlevelet 1809. március 4-i kelettel a Propaganda Fide bíboros prefektusa küldte meg az erdélyi püspöknek. Gyulafehérváron a dokumentum kézhez vétele után nyomban intézkedtek a gyűjtés megszervezésére. A lendület azonban csakhamar megtört. Az Egyházi Államba betörő francia csapatok Napoleon parancsára 1809. július 5-ikén foglyul ejtették és elhurcolták magát a pápát is. Az események nyomán a Habsburg Birordalomban hatósági rendelettel beszüntették a gyűjtést, nehogy a pénz a franciák kezére jusson.

E körülmények közepette a Szent Sír templom helyreállítása elhúzódott és a munkálatok az eredeti arculat részbeni megváltoztatását is maguk után vonták, a vezetésben döntő szerepet szerző görögkeleti pátriárkátus intézkedései nyomán.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Füzesi Magda

Ha magyar vagy Kárpátalján

Az 1989 januárjában tartott népszámlálás adatai szerint Kárpátalján 155 711 fő, azaz a lakosság 12,5%-a magyar anyanyelvű. A beregszászi járásban 56 971 magyar él (ez 66,9%), az ukránok 21 584-en voltak a népszámláláskor (a lakosság 25,4%-a). A fennmaradó 4,3%-ot az oroszok, romák, szlovákok, zsidók és beloruszok alkották.

Kárpátalja az első világháborút lezáró békekötés alapján 1919-ben Csehszlovákiához került. 1938 októberében a fasiszta Németország ösztönzésére ukrán bábállam létrehozásával kísérleteztek. 1938 novemberében az első bécsi döntés értelmében a magyar csapatok bevonultak Kárpátalja egy részére, majd 1939 márciusában egész Kárpátalját visszafoglalták. 1944 őszén a szovjet csapatok megszállták a vidéket. 1945 júniusában Moszkvában a Szovjetunió és sehszlovákia között létrejött megállapodás értelmében Kárpátalját az Ukrán Szovjet Szocialista Köztársasághoz csatolták. Többször történtek kísérletek arra, hogy valamilyen különleges önkormányzat, esetleg a többségében magyarlakta területen magyar autonóm körzet jöjjön létre, ám ezt a hatalom megakadályozta. Most egy belső kulturális autonómia irányítja a társadalmi életet. A kisebbségbe szakadt magyarság fennmaradásában a háború utáni asszimilációs törekvések közepette két intézmény játszott meghatározó szerepet: a vallás és az oktatás.

A kárpátaljai magyarság az ukrán-magyar alapszerződés aláírása óta tudja, hogy sorsa elvégeztetett, bár semmi sem tisztáztatott. Így aztán megkérdezhetjük magunktól: kinek van ránk szüksége. Annak a hazának, amely kitaszít, vagy annak, amely be sem fogad? Elemi erővel tör fel a lelkekből az indulat: ki kell beszélni magunkból a múltat és a jelent. A kisebbségben élő magyarság számára az a bizonyos trianoni sorsforduló kaloda, amelyből csak két kiút van: a kivándorlás vagy a beolvadás. Szerencsére Kárpátalján a magyar körében ez utóbbira kevés példa akad, sőt a nemzetiségi vegyesházasságokban született gyermekek is egyre jobban ragaszkodnak a magyar "mentalitáshoz".

A hitélet újjászületését jelentősen segítette az az 1991. március 23-án hatályba lépett törvény, amely eltörölte az ifjúsággal való egyházi foglalkozás tilalmát és engedélyezte a hitoktatást. Ismeret és lelkiismeret - ez latt a jelszó, hiszen az ismeretek lelkiismeret nélkül elpusztíthatját a világot a háborúk által, míg az ismeret lelkiismerettel párosulva felvirágoztatja a földet. E jelszó jegyében kezdte meg a hitoktatást minden felekezet a maga fiataljai körében.

A törvény az egyházakat jogi személynek ismerte el és szabad utat nyitott az egyházak belső ügyeinek rendezéséhez. Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának akkori elnöke 1991. november 22-én rendeletet adott ki, amelynek értelmében Ukrajna Legfelsőbb Tanácsának titkársága és a Nemzeti Bank a feloszlatott Ukrajnai Kommunista Párt vagyonából 25 millió rúbelt utalt ki azoknak a templomoknak és más kulturális létesítményeknek a javítására, illetve restaurálására, amelyeket a szovjet hatalom éveiben jelentős károsodás ért.

Ez a rendelet némileg rehabilitálta az egyházakat. Talán hihetetlen, de az úgynevezett "felszabadulás" után (1944 őszétől) igen sok kárpátaljai templomot raktárhelyiségnek, malomnak, néhányat ateista propaganda-múzeumnak rendeztek be, s csak az utóbbi években nyílt lehetőség helyreállításukra, újra-benedikálásukra. Szemléltetésül következzék néhány példa: 1991 tavaszán szentelték fel a búcsúi református, majd a római katolikus templomot (mindkét épület évekig raktárul szolgált). 1991 szeptemberében Seregély István egri érsek - a vidék ugyanis 1804-től az egri egyháztartományhoz tartozik - felszentelte Macsolán az újra megnyílt katolikus templomot. Az utóbbi években a katolikus egyház számos templomot kapott vissza. Új templomok is épültek, így például Sislócon és Korláthelmecen. Az utóbb említett község templomát 1985-ben rombolták le "felsőbb utasításra".

Tanulságos a bótrágyi katolikus templom sora. 1947-ben a falu lakossága (reformátusok és katolikusok közösen) templomot építettek, hogy a katolikusoknak ne kelljen a mezőkaszonyi templomba járniuk. 1952-ben az államhatalom utasítást adott a templom bezárására. Vetőmagraktárt, majd malmot rendeztek be az épületbe. 1989-ben a helyi lakosok úgy gondolták, újra itt az ideje a templom felépítésének. Csak 1991-ben engedélyezték az építkezést. Ismét összefogott a falu és felekezetre való tekintet nélkül elkezdték a munkát. Ma már a bótrágyi római katolikus egyházfelekezet saját templomában dicsérheti Istent. Az összefogás bizonyítja: az istenszeretet nem választhat el, sokkal inkább összeköthet.

1992-ben 94 egyházközségből állt a kárpátaljai református egyház, amely mintegy 120 ezer lelket számlál. Ekkor 24 lelkipásztor szolgált, 32 fiatal tanult különöböző teológiai főiskolákon, így Budapesten, Debrecenben, Sárospatakon, Kolozsváron.

1993. szeptember 8-án Nagyberegen a középiskolában megnyílt a református gimnáziumi osztály, 1945 óta Kárpátalja legelső vallási közoktatási intézménye, amely azóta többszáz diáknak adott érettségi bizonyítványt és jelenleg önálló református líceumként működik. A hollandiai reformátusok támogatásával még két egyházi iskola tevékenykedik megyénkben, az egyik Nagydobronyban, az ungvári, a másik Tivadarban a nagyszőlősi járásban, mindháromban igen magas színvonalon oktatják a növendékeket.

Becsült adatok szerint Kárpátalján mintegy 50-60 ezer magyar, szlovák és német nemzetiségű katolikus él. A katolikusok az állami szervek engedélyével többezer magyar nyelvű Bibliát, imakönyvet és más vallásos irodalmat kaptak Magyarországról. 1989 őszén öt pap és három ferences szerzetes érkezett öt évre Kárpátaljára missziós munkára. A ferencesek missziója révén megélénkült a fiatal katolikusok hitélete, a szünidőben "hittantáborok" működnek.

A szovjet rendszer bevezetése után a kárpátaljai görög katolikus egyházat fokozatosan felszámolták. 1949-ben, a munkácsi görög katolikus püspökség működésének betiltásakor Kárpátalján 265 parókia volt 384 templommal. 17-ben magyarul, 6-ban románul, a többiben szláv nyelven folyt a szertartás. A 450 ezer hívő között 28 ezer magyart és 16 ezer románt tartottak nyilván. Többezer görög katolikus magyart már a csehszlovák időkben is - éppen vallásuk miatt - ukránként vettek nyilvántartásba, és ez a legutóbbi időkig megmaradt.

1949-ben 128 görög katolikus papot tartóztattak le csak azért, mert hűek maradtak egyházukhoz és esküjükhöz. Ugyanakkor 20 református és 19 római katolikus papot is börtönbüntetésre ítéltek.

A nyugat-ukrajnai ukránok körében 1980-ban mozgalom indult az unitus egyház visszaállítása érdekében. Mozgalmuk eredményeképpen 1989. december 13-án jelent meg a szovjet kormány rendelete, amely visszaállította jogaiba a görög katolikus egyházat. A templomok visszavétele nagyrészt megtörtént, a beregszászi járásban szinte konfliktusmentesen. Beregszászban 1992 júliusában adták vissza a görög katolikus templomot. A pravoszláv egyház képviselői elvitték a lepecsételt templom kulcsait a járási közigazgatási hivatal által létrehozott bizottsághoz, tőlük vették át azokat a görög katolikus egyház vezetői. Aztán meghúzták a harangot. Mindkét egyház becsületére válik, hogy békésen zajlott le a templomépület visszaadása.

A kárpátaljai görög katolikus egyház működésének újraengedélyezésével feltámadt a ruszin hívek ez idáig titkolt identitás-törekvése is. A görög katolikus vallás ugyanis a kárpátaljai ruszinok számára nemcsak hitbeli kérdés, hanem nemzeti hovatartozásuk szerves eleme is, amelyet azonban több mint négy évtizedig nem vallhattak meg.

A ruszinok között is vannak olyanok, akik ukránnak vallják magukat. A papok között ez az arány 20% körül van. Szemedi János megyéspüspök - aki ruszin nemzetiségű - és a papság több mint háromnegyed része nem hajlandó az ukrán egyházhoz csatlakozni. A kárpátaljai görög katolikus egyházmegye több mint 350 éve, azaz fennállása óta különleges státust élvez. Önálló egyházmegye, tehát közvetlenül Rómának van alárendelve. Ha önállóságukat feladnák, akkor közvetlen feljebbvalójuk a lembergi metropolita lenne, és elképzelhető, hogy a magyar, román és a szlovák hívek háttérbe szorulnának. A galíciai egyház célja kezdettől fogva az volt, hogy a Vatikán lemondjon a kárpátaljai görög katolikus egyház különállásáról s így az fokozatosan olvadjon be az ortodoxba. A háttér-indítékok azonban nem vallásiak, hanem politikaiak: felszámolni a ruszin identitást, amely szorosan kötődik a magyarbarát görög katolicizmushoz. A Vatikán állásponta gátat vetett a galíciai törekvéseknek: 1992 augusztusában Munkácson járt Antonio Franco apostoli nuncius, aki a kárpátaljai görög katolikus egyházi tisztségviselőkkel közösen kiadott közleményében a jelenlegi állapotot tartotta elfogadhatónak.

A beregszászi járás különböző felekezető egyházközségei szoros kapcsolatban vannak egymással. Amikor 1992-ben elkezdődött a beregszászi pravoszláv templom építése, valamennyi városi egyházközség pénzadományokkal támogatta azt. A templomot 1995 novemberében szentelték fel. Az ünnepségen valamennyi felekezet képviseltette magát. Ugyancsak 1995 őszén avatták fel a nagymuzsalyi református imaházat.

Kárpátalján 13 ezer magyarul beszélő roma él. 3 roma gyülekezetnek van is már temploma. Beregszászban 1998. augusztus 20-án avatták fel a roma gyülekezet 300 férőhelyes templomát, amelynek építéséhez 99 kárpátaljai egyházközség járult hozzá anyagi segítséggel.

Az utóbbi időben egyre több településen állítanak keresztet. 1997 májusában Guton szenteltek keresztet a római és a görög katolikusok. A Nagyszőlősön szolgáló Papp Tihamér ferencrendi szerzetes áldotta meg a keresztet. Orosz Tibor, a község református lelkésze a falu összes felekezetének példás együttélését méltatta. Jelenleg a községben folynak az előkészületek egy római és görög katolikus közös kápolna építésére. Egyébként valamennyi kárpátaljai településre jellemző, hogy megértésben, békességben ápolják a hitüket. A közelmúltban a 370 lelket számláló Hunyadiban szenteltek kerestet. Az esemény külön érdekessége, hogy a költségeket egy helyi vállalkozó fedezte.

A kárpátaljai magyarság életében fontos szerepet tölt be egy tavaly bejegyzett társadalmi szervezet, a Kárpátaljai Katolikus Értelmiségiek Fóruma (Pax Romana). Örvendetes, hogy - névválasztása dacára - a Fórum ökumenikus szervezet, amelynek alapszabálya kimondja: "Az egyesület önkéntes, vallásos szellemű és irányzatú, politikamentes civil szervezet, amely minden keresztény vallású állampolgár számára nyitott, nemre, származásra, anyanyelvre, nemzetiségre és felekezetre való tekintet nélkül." Számomra is sokat jelent, hogy bekapcsolódtam a közösség munkájába és részt vehetek a Fórum rendezvényein.

Kárpátalján egyre többen válnak munkanélkülivé, így igen nagy szükség van arra, hogy az egyházközségek jótékonysági intézményeket tartsanak fenn. A beregszászi katolikus egyházközség jóvoltából 30 ember kap minden nap meleg ebédet, a református egyház pedig létrehozta az öregek Thabita napközi ötthonát. Ez utóbbiról Budapesten is tudnak. A közelmúltban a budapesti ukrán önkormányzat egy mikrobusznyi adományt küldött a beregszászi öregeknek. Az önkormányzat - ígérete szerint - a továbbiakban is segíteni fogja a Thabitát.

Ide kívánkozik egy illyési gondolat: "A nagyon-nagyon nehéz emelnivalóhoz mosolyogva állj oda!" Úgy hiszem, a nehéz emelnivaló a kisebbségbe szakadt magyarok számára egyre nehezebb lesz. A kárpátaljai egyházak azonban a gondok ellenére is megúájulóban vannak. Látva a gyülekezetekben a sok fiatalt, a hittanórákon a sok érdeklődő iskolást, elbeszélgetve a papi pályára készülő fiatal emberekkel, ellátogatva a református gimnáziumok óráira, az a meggyőződésünk alakulhat ki, hogy Kárpátalja magyarságának nemcsak eltökéltsége, hanem komoly esélye is van arra, hogy megmaradjon hitében és békéjében.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Hogyan lesz egy kábítószerfüggő muzulmán türkmén keresztény hittérítővé, és mit kell ezért kiállnia a mai Türkmenisztánban?

Célpont: a protestánsok

Sagildij Atakov nyolc éve vált a heroin rabjává, amely teljesen lerombolta a személyiségét. Feleség, gyerek - nem számítottak többé. Egyedül az "anyagra" gondolt. Végül már csak a halál járt az eszében. Egy alkalommal valaki "véletlenül" elvitte egy keresztény igehirdetésre. Amit ott Istenről hallott, a szeretet Istenéről, aki még őt, a bűntől mocskos Sagildijt is meg tudja menteni - attól reménysugár ébredt benne. Újra vágyott élni. "Segítsetek, mert már nem bírom tovább! Mentsetek meg, mert meghalok!" A hittérítők részletesen meséltek neki Krisztusról, aki olyanokért áldozta föl magát, mint ő; megismertették vele a tékozló fiá történetét is. Atakov zokogva hagyta el a házat. Igen, ő a tékozló fiú - de hogy térjen vissza atyjához, hogy kezdje újra? Anpokig imádkozott - közben állandóan kísértette a drog iránti vágy. Ki akart törni környezetéből. A nagyvárosi Asgabatban talált lakást a családjának, és így közelebb lehetett a hittérítőkhöz is, akiket újra felkeresett. A tudat, hogy Isten hívja a bűnösöket, és szereti őket - mély sóvárgást keltett benne. Már nem élhetett az evangélium örömhíre nélkül. Rendszeresen járt az igehirdetésekre. Egy éjszaka megrázó érzés villant át a szívén. Melegséget érzett - a boldogság első, bátortalan jelét: "Jézus értem halt meg, értem, a bűnösért. Ennyire szeret. Megbocsátásra találtam, új éltet kezdhetek." Reggel felkereste a gyülekezetet és hangosan imádkozott: "Uram, hiszem, hogy te vagy a Megváltó, Istenem, bocsásd meg bűneimet!" Ettől kezdve nemcsak a családja, egész környezete megtapasztalta a csodát. Atakov kiszabadult a kábítószer fogságából, és fokozatosan megváltozott, "új emberré" vált. Mindenkinek el akarta mondani, amit érzett, az új élet örömét, Jézus Krisztust, akit megtalált. Ezzel sértette meg először a társadalmat: a muzulmán Türkmenisztánban minden vallási közösséget be kell jegyeztetni a hatóságnál. A baptista hitélet pedig - beleértve a térítést - tilos, mivel ez nem engedélyezett egyház.

Menj mecsetbe!

"A hatóság megjelent a házunk előtt, és Sagildijra ordítottak: »Befejezed az igehirdetést vagy sem? Nem szégyelled magad, türkmén létedre ebbe az imaházba járni? Menj mecsetbe! Teljesen összezavarodták, és másokat is erre térítesz. Letartóztatunk… Biztos lehetsz benne, megtaláljuk a módját…« - meséli Gulja, a feleség. - Ekkor a férjem azt mondta: »Gulja, prédikálni fogok. Soha többé nem hagyom el Istent«." Kitartását hamarosan be is kellett bizonyítania.

1998. december 18-án türelmetlen csöngetés hallatszott. Ki lehet az ilyenkor? A titkosszolgálat? Vagy a vallási ügyosztály hivatalnoka? Talán az imám? "Batír, a legnagyobb fiunk ugrott, hogy ajtót nyisson, de az apja rászólt: »Hagyd, majd én.« - folytatja Gulja. - Ekkor kintről hangos vitatkozás zaja szűrődött be. Rendőrök üvöltöttek a férjemmel, és a kocsiba tuszkolták, bár nem volt letartóztatási parancsuk. Sagildij azt mondta: »Hozzanak letartóztatási parancsot. Addig imádkozom, aztán elvihetnek«." Atakov egész családjával imádkozott. Csak egy pillanatra bizonytalanodott el - és ekkor újra átvillant a szívén ugyanaz a ragyogó szeretet. Amikor a csengő ismét megszólalt, már készen volt. Felesége - aki a nehéz időkben mindig mellette állt, és most, amikor először tapasztalja férja gondoskodását és szeretetét, újra elveszíti őt - csendben sírt. Letartóztatása után három nappal megindították az eljárást Atakov ellen. Korábbi életéből egy rég elfeledett dolgot ástak elő: hogy kábítószerhez jusson, 1994-ben illegális autókereskedelemben vett részt.

Megerősítve

Atakovról két hónapig semmit sem lehetett tudni. Az elképesztő börtönviszonyok nem öltékmeg Isten szeretetébe vetett hitét - sőt megerősítették, amikor találkozott a 70 elkeseredett rabbal… Igen, ők is "tékozló fiúk", Isten szereti őket is! A rabok fele nemsokára együtt imádkozott vele. Hittestvéreinek a következő üzenetet küldte: "Ne féljetek. Világossá vált számomra, hogy azok, akiket kerestem, itt vannak. Az Úr vezetett ide. A legjobb helyen vagyok."

A tárgyalás: "Hű maradok Krisztushoz!"

A tárgyalás március 19-én, Sagildij születésnapján kezdődött: két év munkatárorra és 12 000 USA-dollárnak megfelelő pénzbüntetésre ítélték. Biztos volt benne, hogy Krisztusért szenved. Micsoda öröm! Őrizetbe vétele előtt kijelentette: "Hű maradok Krisztushoz!"

Azóta legközelebbi rokonai is megtértek, megkeresztelkedtek - mindannyian készek arra, hogy Krisztusért szenvedjenek. Csarijar Atakovot, Sagildij bátyját is őrizetbe vették, és súlyosan megkínozták. Utolsó erejével csak ennyit tudott mondani: "Jézusért halok meg". Amint kimondta, kínjai megszűntek. A pribékek ilyet még nem tapasztaltak.

Christian Solidarity International 1999. október

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Az Amerikai Püspöki Kar struktúrája igen összetett; több szerkezeti és szervezési egység tevődik egymásra, amelyeket különböző igények hoztak létre. Ezek szétválasztásán már évek óta vitatkoznak ugyan az Egyesült Államok katolikus egyházmegyéinek püspökei és tanácsadóik, de lényeges változás nem történt. Tulajdonképpen két szerkezeti egység, két intézmény működik párhuzamosan: egy olyan szervezet, amelyet maguk az Egyesült-Államok-beli katolikus püspökök hoztak létre, kezdeményeztek azért, hogy a hatalmas országban a katolikus jelenlétet megjelenítsék és tudatosítsák, hogy megfeleljenek hivatásuknak, az evangélium-hirdetés missziójának - társadalmi szinten is. Ugyanakkor a Vatikán is szorgalmazta a különböző országok és nemzetek szintjén a katolikus püspököknek egy testületbe való tömörülését - ennek az igénynek megfelelve egy másik struktúrát kellett létrehozni, ugyanis - bár első olvasásra úgy tűnik, a kettő teljesen azonos - az előbbi, a vatikáni kezdeményezésű testület előtt már létrejött püspöki fórum önálló, állami igényeknek megfelelően jogi személyiséggel bíró, nem kifejezetten az egyházi szervezet igényei szerint szervezett püspöki konferencia volt. Ez a kérdés nagyrészt formai, hiszen a két elnevezés: United States Catholic Conference (Az Egyesült Államok Katolikus Konferenciája), illetve National Conference of Catholic Bishops (A Katolikus Püspökök Nemzeti-Országos Konferenciája) még nevében is nagyon hasonló. A két összefonódó intézmény mellett számtalan bizottság és albizottság, iroda és ad hoc bizottság működik. Az amerikai katolikusoknak igénye, hogy szolidaritásukat a világ különböző, nehezebb sorban élő népei fele kifejezzék. Püspökeik pedig lelkipásztori feladatuknak tekintik, hogy az élet minden területén megfeleljenek az igényeknek, s a mai világ legkülönfélébb kihívásaira megfelelő választ kínálhassanak, hogy a katolikus egyházat, a krisztusi tanítást képviseljék a társadalomban, mind az amerikai kontinens katolikusai, mind pedig a sok más vallású vagy nem hívő fele.

A külügyi bizottság feladata az amerikai katolikusoknak a más országok sorsa iránt érzett felelősségét kifejezni és tettekben is megmutatni. E bizottság élén most az amerikai rutén katolikus püspök, Judson M. Procyk áll, a Pittsburgh székhelyű keleti rítusú egyházmegye metropolitája. Korábban Theodore E. McCarrick newarki püspök állt e bizottság élén. Ugyanakkor a szükség és a segíteni vágyás alkalmanként különböző területeket előnyben részesít, nagyobb figyelmet fordítva rá, nagyobb mértékű támogatást irányítva oda. Így jött létre ad hoc bizottságként tíz éve a Közép- és Kelet-Európát segélyező bizottság, amelybe hét püspök tartozik, egy püspök-vezető irányításával, valamint egy három személyből álló irodával, amely a konkrét tervezést és munkát végzi az egész év során. Ez Washington székhellyel működik, ugyanott, ahol az Amerikai Püspöki Kar székhelye is található. Az említett iroda vezetője msgr. R. George Sarauskas ügyvezető igazgató. Litván bevándorlók gyermeke, Chicagóban született és nevelkedett.

Támogatni ott kell, ahol tényleg kell

Beszélgetés George Sarauskassal

Bodó Márta: Hogyan lehet az Amerikai Katolikus Püspöki Kar Kelet- és Közép-Európai Segélybizottságnak a támogatására pályázni?

George Sarauskas: Az első és legfontosabb feltétel, hogy bármilyen kérést csak a helyi püspök tudtával és beleegyezésével küldjenek hozzánk. Tehát a hozzánk érkező kérésnek tartalmaznia kell az illető püspök kézjegyével ellátott ajánlását. Hiszen mi szívesen támogatunk mindenkit, de minden egyházmegyében sajátos gondok adódnak, saját elképzeléseket érvényesítenek, s minden püspök mint egyházmegyéje felelős vezetője maga tudja, mit tart szükségesnek. Ezért amit ő ajánl, azt mi nem bíráljuk felül, viszont csak az általa ajánlottakat vesszük figyelembe.

Bodó: Milyen tervezeteket támogatnak?

Sarauskas: Bizottságunk természetesen jól meghatározott elvek szerint működik. Alapvető missziónknak tekintjük - hiszen ezért jött létre bizottságunk - Közép- és Kelet-Európa országaiban a katolikus egyház helyreállítását segíteni, elsősorban lelkipásztori szempontból. Így prioritásaink a következők:

papok és szerzetesek képzése - ez ösztöndíjakat is jelent, valamint szemináriumok és noviciátusok támogatását,

vallási nevelés és evangelizáció - ez világi vezetők képzését is magába foglalja, katekéták képzését, valamint a vallásos nevelés és oktatás segédeszközeinek előállítását jelenti,

tömegtájékoztatás - támogatjuk a vallásos sajtót, kiadókat, rádió- és televízióműsorok készítését, vallásos műsorszórási lehetőségek kialakítását, fejlesztését,

szociális szolgálat - olyan programok támogatását jelenti ez, amelyek helyreállítani vagy megalapozni hivatottak az egyháznak azt a képességét, hogy szociális téren szolgálni tudjon az adott országban.

Mindezeket a támogatásokat mi ideiglenesnek szánjuk, amelyek mindaddig tartanak, amíg a térség országaiban a katolikus egyház önállóvá, önellátóvá tud válni.

Eredeti elgondolásunk alapján építkezéseket nem kívántunk támogatni, vagy csak abban az esetben, ha ezek a helyi egyház pasztorális munkájához szükségesek. Szemináriumok, noviciátusok, pasztorális intézmények és kiképző központok építésére gondoltunk. Nem szerepelt a tervek között templomépítések támogatása. Ez az eredeti elképzelés annyiban módosult, hogy rá kellett jönnünk: Románia, Ukrajna, Oroszország esetében kivételt kell tennünk. Itt ugyanis az államosítás következtében mindent elvettek, s ha az állam nem szolgáltatja vissza az épületeket, akkor bizony építeni kell. Tehát kivételesen - csakis másodlagos fontossági szempontként - jöhettek és jöhetnek számba építkezések támogatására vonatkozó kérések. Ilyen esetben azonban a kérvényezőnek, a tervezetet beküldőnek érveket kell felsorakoztatnia, miért szükséges, fontos és sürgős tervezetének támogatása.

Romániáról külön el kell mondanom, hogy 4 millió dollárt juttattunk az országba 180 tervezet számára 1990 óta. Hogy csak a nagyobbakat említsem: segítettük a gyulafehérvári teológiai intézetet, a bukarestit, a nagybányai görög katolikus katedrális építését, a vincés (irgalmas)nővérek házának építését, a bazilita nővéreket, a Szent Kereszt nővérek otthonának létrehozását, a resicai, iaši-i építkezést, a romani ferenceseket. 60-70 görög katolikus templom épült a segítségünkkel - hiszen tőlük mindent elvettek -, támogattuk a lugosi bazilita nővéreket, a bencés nővéreket, számtalan plébániaépület javításához, építéséhez járultunk hozzá, Ludason, Slatinán, Năvodari-on, Maieru-ban, Besztercén, Fenesen, Marosvásárhelyen, Zilahon, Dicsőszentmártonban, Resicán, Bákóban. Ezek részben görög, részben római katolikus egyházi épületek, nem is tartom külön számon, melyik hova tartozik, hiszen az én feladatom, hogy igazságosan és egyenlő mértékben igyekezzem elosztani, amit itt a hívek adományoznak. Kezdetben maguk a romániai római katolikusok is azt mondták nekünk: támogassuk most elsősorban a hajlék, templom és minden ingatlan híján működő görög katolikusokat. Ezért szerepel a kezdeti évek listáin többségében görög katolikus létesítmény. A római katolikusokhoz befutott támogatásaink közül a legjelentősebb a gyulafehérvári és a iaši-i.

Prioritásaink között szerepelnek az ifjúsági találkozók támogatására szolgáló kérések, a nyári kurzusok, képzések és részképzések, tanfolyamok támogatása, nyári tanfolyamok papok számára.

Püspökeink legutóbb további fél milliót hagytak jóvá további tervezetek támogatására. Ebből Romániát 38 új tervezetben támogatjuk, s itt, Washingtonban, a Katolikus Egyetemen tanul két iaši-i egyházmegyés pap, akiknek tandíját és itt-tartózkodásuk költségeit mi fedezzük. Nekem egyébként is szívügyem, hogy papok itt az Egyesült Államokban folytassanak tanulmányokat, lehetőleg kettesével, ugyanis ha csak egy ember tanul és tartózkodik itt, esetleg kevéssé hihető a hazaiak számára az, amit majd ő a tapasztalatairól otthon elmesél.

Bodó: Járt Ön Romániában?

Sarauskas: Négy-öt alkalommal jártam már Romániában. Gyönyörű ország! Sajnos gazdaságilag igen nehéz helyzetben van. Első és későbbi látogatásaim között hatalmas fejlődés ment végbe az országban, ezt az utak állapotán, a házak kinézetén, a boltok kínálatán tudtam lemérni, de azt is láttam: ez a fejlődés nem egyenletes, nagy különbségek vannak az egyes vidékek között. Első alkalommal Lucian Murešan érsekkel például görög katolikus létesítményeket látogattam meg. Azt kell mondanom, nagyon-nagyon szerény körülményeket találtunk. A szeminárium mindössze néhány szobából állt, s ötven emberre mindössze három fürdőszoba jutott. Ezért is juttattunk legelőször a számukra segélyt: hogy emberi körülményeket teremthessenek, hogy emberi lényeknek érezhessék magukat. Amúgy is a szemináriumok álltak a figyelmünk középpontjában - újjáépítésük vagy felépítésük.

Másik fókuszpont ebben az időben a szerzetesnők közösségi házai voltak.

A következő segélyezési hullámban már más fókuszpontokat kellett volna keresni, de még mindig elsősorban építkezésekre kértek tőlünk segélyt. A görög katolikusok esetében megoldásnak látszott az államtól kérni az elkobzott javak visszaadását. Amúgy pedig azt az elvet követtük - ezt tűztük ki elvként a beérkező kérések elbírálásának szempontjaként -, hogy valóban építeni kell ugyan, ahol az emberek szolgálata érdekében ez szükséges, de amúgy minél kevesebb pénzt fordítsunk építkezésekre… Európában, Romániában természetes, hogy a történelem során az állam támogatta az egyházat, ám az Egyesült Államok történetében ez nem volt így soha, nálunk mindig gyűjtésből, önkéntes adományból tartották, tartják fenn az egyházi intézményeket, az egyházat. Itt minden centet - hogy úgy mondjam - "összekoldulunk". Hirdetjük, kire-mire, milyen célra szeretnénk pénzt fordítani, s a hívek adják össze azt a pénzt, amit mi kiosztunk. Természetesen akarunk segíteni, ahol lehet, de sokszor nem értjük, miért olyan fontos egy új, "összekoldult" pénzen épített templom esetében, hogy a templomépület mellett még egy torony is álljon. A mi tapasztalatunk, hogy a templom torony nélkül is áll és működésképes. Mi itt Amerikában nem is építünk már tornyot a templomainkra. Hiszen a lényeg az, hogy pasztorális rendeltetésének megfeleljen. Románia esetében is tapasztaltam, mennyire fontos az építtetőnek egy-egy ilyen részlet. Talán azért kívánják a tornyot is felépíteni, mert az messzire látszik? A szomszéd faluig? - Vagy így magasabbra nyúlik a miénk, mint a szomszédé, a másik felekezeté? Ennek valószínűleg történelmi okai is vannak, Európában különben is annyira fontosnak látszik a történelem, a múlt, hogy sokan teljesen belemerülnek, s elfelejtenek a jelenben élni. És Kelet-Európára ez fokozottan igaz. Pedig hát ott okozta a legtöbb gondot, ott kívánta meg a legtöbb véres áldozatot az a tény, hogy az emberek nem tudnak és nem akarnak felejteni… Hogy fontosabb nekik a történelem és a múlt, mint a jelen. Fontosabb múltbeli, olykor százados sérelmeket megtorolni, mint újrakezdeni és élni tovább, a jövő felé tekintve. Tudom azt (az én őseim is Kelet-Európából jöttek át), hogy ez a fokozott érzékenység a történelemre, ez a fajta történelmi tudat az emberekkel szinte velük születik, s ebben erősödve nőnek fel. Csak azt nem értem, miért ragaszkodnak ehhez a történelmi túlinterpretáláshoz, ehhez a történelembe való belemélyedéshez; különösen akkor nem értem, amikor közben azt látom, hogy a történelem nyomasztóan hat és nem tanultak belőle.

De ez a magánvéleményem, a kérések elbírálásában, s a pénzek felhasználási módjára vonatkozóan ez nem befolyásol. Nem is befolyásolhat, hiszen hivatalommal járó feladatom nem az, hogy a mi akaratunkat vagy akár elvárásunkat érvényesítsük Romániában vagy bárhol Közép- és Kelet-Európában. Sőt, nagyon szigorú szabály az, hogy segítünk, mert segíteni akarunk, mert egy gazdag és virágzó ország katolikusainak pénzadományokban kifejeződő tenniakarását, szolidaritását, figyelmét vagyunk hivatottak tolmácsolni és eljuttatni a világ másik felébe, de semmiképpen nem egy amerikai mintát akarunk rájuk erőltetni. Amikor tehát mindezt elmondom, távolról sem szeretném, hogy bárki azt gondolja, az én vagy a mi elképzeléseinket erőltetem, csak éppen arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy mi, amerikai katolikusok könnyedén lemondunk a díszes külsőségekről. Mostanában egyáltalán nem építünk díszes templomokat. Azért sem, mert rájöttünk, hogy a funkcionalitás fontosabb a külsőségeknél, és azért sem, mert látjuk, hogy máshol mekkora szükségben élnek emberek, s ezeket a helyzeteket látva nem élhetünk luxuskörülmények között. Általában az amerikai katolikusoknak fontos, hogy segítsenek, nekünk itt megtisztelő, hogy segíthetünk, s mindaz, amit elmondtam, nem azt jelenti, hogy bárkit is meg akarnék bélyegezni. Erre mi általában nagyon figyelünk… Hiszen az a tény, hogy tudunk segíteni, hogy megengedhetjük magunknak, hogy lehetőséget adott nekünk Isten erre, nem jogosít fel a mások megbántására, vagy munkájuk, döntéseik felülbírálására, amelyek arra vonatkoznak, hogy a kapott összeget hogyan használják. Látogatásaim során nem egy olyan építkezést láttam, amelyet a mi irodánk finanszírozott, s vagy túl nagynak tűnt nekem, vagy rossz helyre építették meglátásom szerint - de az én feladatom nem az, hogy ezt kommentáljam, ehhez hozzászóljak, hogy bármit is mondjak ezzel kapcsolatban. A személyes véleményem ebben a helyzetben nem számít, hivatalomnál fogva nem engedhetem meg magamnak, hogy megjegyzést fűzzek ahhoz, amit látok. Kölcsönösen tisztelnünk kell egymást.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Angi István

A gregorián ének ne legyen szép (?)*

A gregorián ének ne legyen szép! - mondja ki a középkori esztétika kánonja.1 Egy művészeti tevékenységtől számon kérni a szépség iránti igényt - nyilván paradoxonnak tűnik. Az is. De mint minden paradoxon mögött húzódó látszat-ellentmondás, rögtön feloldható, ha magával a gregorián ének esztétikai "céljával" vetjük össze a fenti kitételt. A gregorián ének célja elérni a legfőbb Szépséghez, Istenhez2. Nyilvánvaló követelmény, hogy ne az eszköz, hanem a cél legyen maga a szépség művelése. Persze a művelés eszköze - a gregorián ének maga - is szép, nagyon szép lehet s az is kell hogy legyen. Mindebből azonban számos megfontolnivaló következik.

Mindenek előtt arra kell gondolnunk, milyen művészet az, amelynek saját kánonja ellenzi a szépet? Egyáltalán művészet-e a gregorián ének? Valóban, a gregorián ének nem művészet, több annál. Hiszen az esztétikai értékek - a művészi szép, fenséges, tragikus - csupán formákként vannak jelen benne, tartalmuk több az esztétikum inherens tartalmánál. A gregorián énekben az esztétikai értékek a szakrális értékek hordozóivá válnak. A gregroián ének dallama a szent áhítat, öröm, dicsőítés, ujjongás avagy a könyörgés, kiáltás, félelem, rettegés érzelmi metaforáit hozza létre, és ezáltal teszi érzékivé a szakrális értékek szemléletét. Mert a szépet kísérő lelki nyugalom vagy a fenséget hordozó döbbenet és euforikus öröm, illetve a tragikumot jellemző félelem és szánalom érzelmei metaforái a művészet és a vallás zenei találkozásában transzcendens átéléssé magasodnak.

Ezzel a transzcendens átéléssel találkozunk a szentmise állando részeinek (ordinarium missae) és változó részeinek (proprium missae) gregorián énekeiben egyaránt.

Hogyan valósítják meg ezt a sajátos szublimálást a gregorián ének dallamai a legfőbb Szépség követésében?

Először: a szöveg és dallam viszonyában. Ebben a viszonyban a plátoni zeneesztétika törvényei elevenednek meg. Mint ismeretes, az antikvitás esztétikai hierarchiájában a mousziké meghatározásában az első hely mindig a szöveget illette meg.3 Hosszú zeneesztétikai párhuzam kialakulásának elején állunk, amely a szöveg illetve a dallam fontosságának szorgalmazásán alapszik, és amelyben a szöveg versus dallam váltakozó elsőbbsége sajátos feszültséget keltett. A szöveg primátusa jellemző maradt továbbra is például Monteverdi, Bach, Haydn vagy Beethoven egyházi zenéjében. E párhuzam legelején, a gregorián szövegközpontúságában az imádság lényegi ereje volt a döntő tényező. Nem véletlen, hogy a középkor esztétikájában többen is - mindenek előtt Augustinus - úgy nyilakozik, hogy aki énekel, az kétszer imádkozik.4 Valóban: a gregorián ének a legszebben felzengő imádsága szakrális létünknek. A II. vatikáni zsinat expressis verbis kimondja, hogy szent liturgiánk zeneileg érzékivé tett imádsága nem más, mint a gregorián ének.5

Másodszor: transzcendens kapcsolatainkat a legfőbb széppel-jóval-igazzal a gregorián ének olymódon ápolja, hogy dallamai révén a szövegbe sürített szakrális tartalom átélését elevenébbé teszi, megnyújtja. Mindnyájunk számára nyilvánvaló, hogy egy pusztán elmondott Kyrie tartama elénekelt formájában megsokszorzódik. Dallamában minden mondata, minden mondatában minden szava, minden szavában minden szótagja és miden szótagjában valamannyi hangja éltető eleven erővé válik. Csodálatosan sokféle a gregorián dallamba foglalt esztétikai-szakrális átélés megvalósulása. Megszólalhat a szöveg egyetelen hangon recitálva, mint például a zsoltározó éneklés során, ahol is a szöveg minden szótagja hosszú részeken át egy és ugyanazon hangon szólal meg. És lehet melizmatikus, például az antifonák dallamaiban, amikor éppen fodítva: egyetelen szövegszótag élővé tételét egész sor hang szolgálja oly módon, hogy a dallam valósággal ráfonodik arra az egyetelenegy szótagra. Végül a kettő sajátos kombinációjaként, például a himnuszok éneklésében, minden szótagra mindig más- és más hang kerül. Ezáltal a szótagok pszalmodizáló egyértelműségéből, illetve antifonális többértelműségéből szintézis jön létre. Ha retorikai szempontból vizsgáljuk a gregorián ének szöveg-dallam viszonyát, elmondhatjuk, hogy míg a pszalmodizáló ének a metonímiák, illetve az antifonális dallam a metaforák költői világát, addig a himnikus ének az eszmerajzok, az ideogrammák megismételhetelen szépségét valósítják meg annak érdekében, hogy a felzengő imádság minél közelebbivé tegye kapcsolatunkat Istennel.

Harmadszor: a gregorián ének transzcendens lényegét szent liturgiánk szimbólumainak felnyításával kelti életre. A jelképek tulajdonképpen sürített események, történetek, szokások keresztmetszetei. Minden szimbólum egy-egy ilyen emléket takar. Jórészük titkait örökre elerejtette és talány marad számunkra. Csak sejtegetjük azt, ami mögöttük lehet vagy lehetett. Például az egyptomi Szfinx derűs (?) tekintetében, Mona Liza síró-nevető mosolyában. Persze ilyen vagy hasonló titkokat rejtenek a rég ostromolt tárgyak a mikro- vagy a makrokozmoszból, a (még?) gyógyíthatalna betegségek gyógyítása s egészében az élet meg a halál... A tudományos kutatás tárgyai mind-mind felfejtésre váró szimbólumok: önmagukat jelentik, de nem jelentik ki önmagukat. Megint más jelképek egykori belső tartalma - hogy úgy mondjuk - "nem is érdekes". Például senkinek eszébe sem jut, még ha tudja is a történetet, hogy az i betű jele a sumér hal-hierolglifából ered, amelynek átlósan elnyújtott hal-alakja fölé a pont a távol-keleti plasztikai realizmus igényei szerint került. Ez a pont volt a hal másik szeme, amely »profilból« ugyan nem látszik, ám csak oda kell rajzolni, nehogy valaki félszeműnek vélje... Meg a kürt hívó szignálja a zenében. Régen a kürt hangja jelezte a vadászat vagy a csata kezdetét. A kürtön leghamarabb az alaphang és a kvintje szólal meg. Különösen kora reggel a hidegben - talán némi "szíverősítő" után -, amikor a kürt embouchure6-ja gyengén működik a kürtös fázó ajkán. Így aztán a hívó jelzés felső vagy alsó kvint-lépésbe rögzült. Ám kinek jut eszébe e történet, amikor például Beethoven Sors-szimfóniájában hallja a kürt harcba hívó hangját... Marad a hívás, mint előbb az i hangja. Mindeme lezárt jelképek mellett, különösen a műalkotásokban és elsősorban a szöveg-dallam viszonyában, olyan szimbólumokkal találkozunk, amelyeknek az esztétikai megértése és szakrális megtapasztalása nemcsak lehetővé teszi, de egyenesen el is várja megnyitásukat. Ez a megnyitás pedig nem más, mint magának a szimbólum történetének, emlékének, a vele kapcsolatos eseményeknek minél gazdagabb visszaidézése és felelevenítése.

A gregorián ének a mise állandó részeinek (és nem csak ezeknek) felzengő érzékivé tételében, a szöveg mondanivalójának hű követésében és a felsűrűsödött gondolatok érzelmi folyamba oldásával a jelképeket felnyitja és élő-transzcendens valósággá alakítja. Persze mindehhez ismerni kell eme szimbólumokban rejtőzködő titkok nyitját. Valahogy úgy, amint Dante Isteni színjátékának a mai kiadások lábjegyzeteiben feltárt titkok tartalmát: a betű szerinti tartalom mellett az allegorikusat, a morálist és az ún. anagogikust7. Mi is ezt tesszük a szentmise részeinek zeneesztétikai elemzése során. Felnyítjuk a szimbólumokká sűrűsödött jelentéseket, hogy megismerésük után érzelmileg is elsajátítsuk őket. Persze az értelmi-érzelmi elsajátítás a szimbolikus titok szakrális megtapasztalásának csak egy része. Az esztétikai birtokbavételt ki kell egészíteni. A szakrális szféra megismerése megköveteli egész szellemi tevékenységünk minden összetevőjének mozgosítását. Ezekből az összetevőkből minden ujjunkra jut egy-egy: 1. értelem, 2. érzelem, 3. akarat, 4. emlékezés, 5. a mindent átfogó hit.

A következőkben a szentmisében megsszólaló gregorián énekek jelképes tartalmát probáljuk a fentiek éretelmében felfejteni. Persze e felfejtés előreláthaltólag korántsem lesz teljes. Talán nem is lehet. Hiszen a szimbólumok titkai nagyon gazdagok tartalmukban. A szakrális titkoké meg inkább az. A központi tartalom titka pedig, amely az eukarisztia-liturgiában megjelenik, egészében hittitok, inefábilis, felfejthetetlen. Ám az őt övező rész-titkok megértése éppen ennek a mély misztériumnak a minél gazdagabb átélését szolgálja8.

Az állandó részek - Kyrie, Gloria, Credo, Sanctus, Agnus Dei - gregorián szimbólumai ma már csiszolt esztétikai-szakrális rendszerben jelennek meg. Történetükből lehetőségeink szerint legalább egy-egy mozzanatot megpróbálunk felidézni. És a felidézés varázsában igyekszünk majd a dallam révén megérzékített mondanivaló mélységét megtapasztalni.9

A Kyrie énekei az ún. processzuális részek eseménytartalmához kapcsolódnak. A Kyrie régen a felvonulás imádsága volt. Egykoron a hívek, miután a collecta-templomban összegyűltek, a miséző pap vezetésével átvonultak a stációs templomba. (Ezekben az időkben a pap, úgy ahogy megérkezett az oltárhoz, háttal állva folytatta a szertartást) A felvonulás idején végig a mindenszentek litániáját énekelték-imádkozták, hogy majd lélekben megtisztulva vehessenek részt a szent áldozatban. Ma ennek a felvonulásnak a keresztmetszetét a litánia kezdő sorai állítják elénk: Uram, irgalmazz! Krisztus, kegyelmezz! Uram, irgalmazz! A hármas fogalmazás és a hármas ismétlés magában is jelképes jelentést hordoz a legszentebb tisztelet jegyében a Szentháromsághoz való folyamodás szimbólumát. Ez a folyamodás két mozzanatra tagolódik, kiáltásra és könyörgésre. A két mozzanat csodálatos vonzatát a gregorián ének számos eszközzel váltja valóra. Például az un. tropizálással (vagy tropálással). A tropizálás lehet szöveges, dallamos és mind e kettőt kombináló teljes tropizálás. Igazolására számos magyarázat szolgál. A szöveges tropizálás a nehezen memorizálható melizmatikus dallam rögzítését biztosította; a dallamos bővűlés az érzelmi átélés intezitását növelte, a teljes tropizálás új tartalmi elemet hozott be az eredeti struktúrába. Ám minden esetben a két pólus belső kontrasztjának növelése eleveníti fel a rejtőzködő mondanivaló sokrétűségét, mélységét. Mert a kiáltás - Uram!; Krisztus! - az eget ostromolja, a transzcendenciákkal teremt kapcsolatot. A könyörgés - irgalmazz!; kegyelmezz - földi bűnös mivoltunk bocsánatáért vezekel. A Kyrie bővülései a bűn és a bocsánat ellentétező feszültségét tükrözik. Rendkívül fontos ez a feszültség, hiszen oldódásai a szentmise igeliturgiáját és áldozati liturgiáját mozzanatról mozzanatra végig meghatározzák. Íme, egy szép példa a szöveges tropizálásra:

Cunctipotens Genitor, Deus omni creator, eleison.

Kyrie eleison. Kyrie eleison.

Christe, Dei splendor, virtus Patrisque Sophia, eleison.

Christe eleison. Christe eleison.

Amborum sacrum Spiramen, nexus amorque, eleison.

Kyrie eleison. Kyrie eleison.

(Ad tuendam faciendum, Milano, 12. század)

A két mozzanat fesztávján húzódó oldás-feszültség, bűn-bocsánat átélését a jelképes ismétlések mellett akusztikai tényezők is fokozhatják. Például a kyrie szó három énekelt szótagjának visszhangja már-már a transzcendenciák hullámhosszán öleli át az éneklő híveket, mialatt ők tovább énekelve a második mozzanatot, a bűneink bocsánatát kérő könyörgést szólaltatják meg. A visszhangzó énekelés jelzi: a bűnbocsánatba vetett hit bizonyossággá válik.

A Kyriével kezdődően a kiáltás-könyörgés imádság-íve a következő részekben átfogja a szentmise egész énekét, hogy majd az Agnus Dei-ben megalkossa szintetikus egységét.

A Gloria dallama himnikusan zengi Isten dicsőségét. A sorok dallamívei mindmegannyi zenei hiperbolák, amelyek e dicsőség és dicsőítés fenségességét hivatottak megérzékíteni. A Kyriében felhangzó kiáltás érzelmei itt a dicsőítés örömébe váltanak át és fokozzák szívünk-lelkünk részvételét mind az igeliturgia gondalatainak átélésében, mind az áldozati liturgia jelképes titkainak cselekvő megtapasztalásában. Hiszen a Gloria dicsőítő tartalmában-formájában szintetikusan magában rejti hitünk és áhítatunk egész történetét ég és föld, eszmény és valóság között. Ebben az ujjongó részvételben sejtjük meg először a szentmise folyamán az evangélium örömhírét és az eukarisztikus áldozat megváltó erejét s az igeliturgia következő részének, a Credónak a magasztos feladatát: hitünk megvallását és kitartásunkat mellette. A Gloria gregorián dallam-ívein felnövő hiperbolák megerősítik a bennük himnikusan felzengő gondolatokat. Itt a himnuszokra annyira jellemző eszmerajz ujjongó dicsőítéssé bővül.

A Credo eszmerajzai - ha antik hasonlatot mondhatunk - apollói szigorúsággal hangzanak el. Itt minden tétel hit-tétel s valamennyi vallásunk sziklaszilárd alapköve. A Credo történetét véráztatta dokumentumok őrzik. Vértanúink utolsó vallomásai mártírhaláluk előtt. És az is történelmi tény, hogy bárhol ütötték is fel fejüket eretnek-mozgalmak, mindenhol a Credo jelenléte a miseáldozatban jelentette hitünk ledöntethetetlen védő bástyáját.

Berno reichenaui apát szemtanúként beszéli el, hogy amikor 1014-ben VIII. Bonifác pápa II. Henriket császárrá koronázta, ez csodálkozását fejezte ki, hogy a római miséből hiányzik a Credo. A pápa azzal válaszolt, hogy Rómát sohasem fertőzte meg az eretnekség, és ezért nincs szükség a Credo éneklésére. De azért Henrik kérésére a pápa mégis bevezette.10 A Credo az igeliturgia és az állandó részek központi tétele, s mint ilyen csúcspontot jelent a szentmise felépítésében. Ebben a csúcspontban válik hitünk szilárd bizonyossággá. Itt a himnikus, ideogrammatikus szerepet a szöveg és a dallam egyszerisége játssza. Hitünk csak egy van, és csak egy is lehet. A gregorián ének legteljesebb repertóriuma, a Liber usualis, mindössze néhány Credo-dallamot fogad el. De amikor a század elején a Vatikáni gradualét összeállították, csak egyetlen Credo-dallamot akartak bevezetni, ezzel is jelezve hitünk egységét. A Credo egyszeriségét húzza alá az a tény is, hogy a gregorián misék lemez- vagy szalag-dokumentációiról rendszerint hiányzik ez az állandó rész, hiszen demonstrálása csupán ismétlés lenne miséről misére. Milyen csodálatos élményt jelentene minden misén (és nemcsak az ún.ünnepi misén) nem csupán elmondani a Credót, de egyszeri gregorián énekében újra és újra, mindig megszólaltatni!

A Sanctus ujjongó dallamára tökéletesen illik az, amit Szent Ágoston zsoltárelemzései során átalában mondott a jubilációról: "Aki ujjong, az nem mond szavakat, az ujjongás valamilyen szó nélküli hangja az örömnek, a hang a túláradó lélek öröme, és kifejezi valamennyire a lélek érzelmét, ha nem kelti is megértesének érzesét. Az örvendő ember örömujjongásában (exultatio) bizonyos szavak után, amelyek nem kimondhatók és érthetők, valamiféle szavak nélküli hangban tör ki; és úgy tűnik, csak hangjával örül, annyira el van telve mintegy a nagyon is nagy örömtől, hogy nem tudja szóval kifejezni, aminek örül. Figyeljék meg ezt azokon is, akik nem illendő módon énekelnek. A mi ujjongásunk nem olyan lesz, mint az övéké; nekünk ugyanis a megigazulásunkon kell örvendeznünk, ők pedig a romlottságukon örvendeznek, mi a bűnvallomásban, ők a bűnbeesésben".11 Az ujjongás kontrasztját, a zokokgó sírást, litugikus tartalmában nagyon szépen határozta meg a múlt században Anton Pann, az ortodox liturgia egyik első nagy teoritikusa, amikor ezt mondja: a dallam nem más mint síró beszéd.12 Szent Ágostonnak az extázisról vallott felfogására alább még részletesebben visszatérünk. De a szavak és a hangok viszonyának ágostoni elvárásait már itt, a Sanctus szövege és dallama viszonyában teljes egészében megfigyelhetjük. Hiszen az áldozati liturgiában rövidesen megvalósuló Nagy Titkot, Krisztus jelenlétét az oltáron kenyér és bor színében, és az e titokban való részesülés boldogságát előlegezik itt a szavak és a hangok egyaránt. Itt valóban a bűnvallomás és a megtisztulás jegyében ujjongunk. Szavakkal és dallamokkal ujjongunk, a szavakat felragyogtató égi eredetű dallammal fejezzük ki imádatunkat a legszentebb Felségnek. A Sanctusban tetőzik a kiáltástól a dicsőítésen át az ujjongásig örömünk-boldogságunk afelett, hogy mi is részt vehetünk Krisztus asztalánál. Régebben a Sanctus második része, a Benedictus külön hangzott el. Míg maga Sanctus első fele az átváltoztatás és úrfelmutatás előtt szólalt meg, addig a Benedictus követte ezeket. Ily módon énekünkkel mintegy átöleltük a mise legszentebb pillanatát. Ma mindkét mozzanat egybefűzve készíti elő a szentáldozásban való részvételünket. Az eukarisztikus liturgia csúcspontját pedig, az átváltoztatást, a szünet zenéje, a legteljesebb tiszta csend köszönti. Az ősi, de máig művelt ambrozián misében azonban ezt a pillanatot is zene, az ambrozián ének tisztán csengő, ujjongó dallama kíséri.

Az Agnus Dei gregorián éneke a kiáltás és könyörgés pólusain feszülő emocionális ív végén - amely a szentmise alatt a középső tételek érzelemvilágát már magába zárta - a földi valóság és égi eszmény harmóniájában újra egyesíti a legfőbb Szépség irányában megnyilvanuló vonzódásunk minden értékes pillanatát, esztétikai és szakrális tartalmában egyaránt. Ha a Kyrie során a megtisztulás és a Krisztussal való egyesülés felemelő fenségességét az akklamációk és a supplex mozzanatok vonzásában-feszültségében exponáltuk, itt, az Agnus Dei énekében ennek a feszültségnek égi feloldozásában részesülünk: imáink meghallgatásra találtak, boldogságunk beteljesedett. A két mozzanat párhuzamos érzelem-vonalai a könyörgés és a mögötte rejtőzködő félelem meg rettegetés, valamint a felkiáltás, és hullámhosszán a vibráló öröm, dicsőítés és ujjongás itt, az Isten báránya szimbólum kettős értékében összetalálkoznak. Mert az Isten báránya szimbólum kettős jelkép: egyszerre hordozza az áldozat és a bíró szent jelentését. Az első jelentés jegyében az áldozathoz könyörgünk, a második szerint megváltásunkért kiáltunk. Az alantas bűn és megtisztító fenség krisztusi kontrasztja ez, az Emberfia - ahogyan magát mindig megnevezte - és az Isten Fia, akit az Úr érettünk adott földi-égi egységében. A könyörgés kettőssége is ezt az egységet sugallja miérettünk és a mi békénkért.

Amint már jeleztük, az állandó részek szövegei nem közvetetten bibliai fogantatású szövegek, hanem vagy "közvetlenül" égi eredetűek, mint a Gloria és a Sanctus vagy közvetlen kapcsolatteremtések az Éggel mint a Kyrie, az Agnus Dei, vagy pedig e kettő egysége a Credóban.

Az állandó részekkel szemben a változó részek liturgikus tematikája elsősorban biblikus eredetű, jobbára zsoltár jellegű. Konkrét megnyilvánulásait az ide tartózó gregorián énekek hordozzák. A bennük tükröződő tartalom pedig mindig is az egyházi év adott esemény-tárához kötődik. A szentmise történetében valamennyi résznek pontosan kialakult a feladatköre, formavilága és - mindenek előtt - az az esztétikai-szakrális tartalmi elem, amelynek érzékivé tétele révén az állandó részek mindenike más és más módon lényeges szerepet játszik régtől máig mind az ige-, mind az áldozati liturgia egészében. Így az állandó részek gregorián énekei híven igazodnak az adott konkrét feladatokhoz. A változó részek természetük szerint vagy antifonás énekek13, mint az introitus, az offertorium és a communio, vagy responsoriális énekek14, mint a graduale és az alleluia, avagy egyszerű zsoltáréneklés, mint a tractus15; és ide tartoztak a költői műfajokban fogant részek is, mint a sequentia és a tropus. Helyzetüknél fogva lehetnek vagy szertartást kísérő énekek - mint az introitus, amely a papság bevonulását kíséri, mint az offertorium, amely a hívek felvonulását az áldozati adományok átadására, vagy mint a communio, amely a hívek áldozása alatt szólal meg - vagy pedig olyan önálló részek, mint a graduale, az alleluia és mint a tractus, amelyeknek az eléneklését az asszisztencia mindig végigvárja.16 Ezek a szerepkörök meghatározták valamennyi rész érzelmi-hangulati világát is.

Így az antifóniás-processzuális introitus az örömmel teli kezdetet énekli, lendületes ének, amely az adott alkalom függvényében lehet elmélkedő is.

A szertartás külön mozzanatát képező responzoriális természetű graduale, vissza- és előretekintve, az olvasmány gondolatvilágát kísérő érzelmeinket eleveníti fel.

A szentmisében szintén külön mozzanatot képező responzoriális alleluia (evangélium előtti vers) a soron következő örömhírt, az evengélium hirdetését előlegezi emocionálisan, amelynek ujjongó erejét csak növeli a belőle fakadó jubilusok szövegtelen, szebbnél szebb dallamai.

Az alleluia helyét tölti ki a tractus a "viola" és a "fekete színű" misékben. Ezért sokan bűnbánó és szomorú éneknek tartották. Pedig ünnepi, emelkedett hangulatot tükröz. Hiszen az ünnep hajnalán mondott misén szólalt meg, mint például a nagyszombati, illetve a pünkösdszombati vigiliáris miséken. Ezt az ünnepi-felemelő hangulatot húzza alá előadásmódja is: a tractus a szentmisében az egyetlen zsoltárének, amelyben nincsen kórustól énekelt visszatrérő rész, antifona vagy responsorium. Psalmus in directum cui nemo respondit. Megbonthatatlan folytonosságában a végtelen istenséget szimbolizálja.

A sequentia a költői műfajok csoportjába tartózik. Nem az őskeresztény liturgia terméke, hanem a középkori keresztény költészet beszüremkedése a misébe.17 A szekvenciák a hagyományos gregorián énekek erősen kötött rendjével szemben a helyi önállóság lehetőségét nyitották meg az istentisztelet ünnepi alakításában18. Az alleluia utolsó szótagjának, az ún. jubilus vagy sequentia vagy longissima melodia hosszú melizmájának szöveggel való ellátása (tropus). Dallama két-két versenként azonos dallam. Helye a szentmisében a zsoltárvers utáni alleluia-ismétlés [Alleluia-versus-alleluia], az evangelium előtt19. Az alleluia nélküli misékben a sequentia a tractus után következik.20 Elmondhatjuk, hogy a sequentiák képviselték a gregorián ének első műzenei feldolgozását. Tulajdonképen külön kis alkotások voltak, számuk több ezerre rúgott, amelyekből a tridenti zsinat a 16. században mindössze a következő négyet engedélyezte liturgiai célokra: a Victimae pascali luadest (Burgundi Wipo szövegműve húsvétra), a Veni sancte spiritust (Stephan Langton műve pünkösdre), a Lauda Siont (Aquinói Tamás műve úrnapra) a Dies Iraet (feltételezhetően Celanói Tamás műve, a halotti mise sequentiája). E négyhez kapcsolódik ötödikként az 1727-ben bevezetett Stabat Mater (Jacopo da Todi vagy Szent Bonaventura [?] műve, a hétfájdalmú Szent Szűz ünnepére). "A II. vatikáni zsinat után még tovább mentek: csak a húsvéti, pünkösdi és az úrnapi sequentia maradt meg (a másik kettőt feldarabolva átminőnsítették zsolozsma-himnusszá), igaz, ha nincsenek is előírva, már tiltva sincsenek más ünnepek sequentiái. A sequentiának, az európai irodalom- és zenetörténet e becses alkotásának a megelevenítése így inkább a világi zenészekre hárul (hangverseny, hanglemez), s ez valóban hálás feladat, hiszen az átlagos gregorián darabok terjedelmét meghaladó, nagyvonalúan felépített, izgalmas művekről van szó. Előadásukra több »hangszerelési« lehetőség van, fontos, hogy a műfaj formai sajátságaiból, a párvers-strukturából induljunk ki (pl. váltakozás két félkar vagy félkar és tutti, vagy férfi és férfi+gyermekkar között)."21

Az eredetileg antifonikus és a szertartást kísérő offertorium könnyen énekelhető gregorián ének volt. A legrégibb kéziratok is kórusnak szánt reponsorium és szólistáknak szánt versusok alajában őrzik. Később majdnem minden esetben - a gyászmise kivételével - elvesztette ezt a jellegét, a versusok elmaradtak, ám dallamaiban a kezdetektől rá jellemző hangulati-érzelmi változatosság szépsége továbbra is megmaradt. Szakrális-zenei tartalma rendszerint nem az offertorium gondolatait mélyití el, hanem visszutal az evangéliumra és általálban a mise ünnepi hangulatára. Memlítjük, hogy az offertorium az a gregorián műfaj, amelyben az egyes szövegrészek megismétlődhetnek. Az ismétlések oka valószínűleg a dallam és a szöveg viszonylagos önállósága lehetett, valamint az énekesek esztétikai opciója: a megismételt szövegek közül mikor melyik dallamot választják, bizonyára vasárnapra az egyiket, a hét többi napjára másikat.22

A communio eredetileg zsoltárba illesztett antifona volt23. Eredetileg zsoltárral énekelték, de ez a zsoltár már az ezredévforduló táján megrövidült, s hamarosan egészen eltűnt. A mai rendelkezések és az új Graduale Romanum ismét ajánlják válogatott versek beiktatását. Ezek előadása az introitus-zsoltárral egyezik24.

A római rítusban az eukarisztikus istentisztelet végén felhangzik az Ite, missa est25. Ünnepi misében éneklik.26 Újra csak azt mondhatjuk: milyen szép volna, ha minden misében énekelnék! Hiszen minden gregorián mise szerves, énekelt része. Korálhatná a diakónus helyett a cantus magister és felelhetne rá a gregorián válasz-dallamán a szkóla - s talán majd egyeszer az egész közösség is...

Az állando és a változó miserészek szerves egységet alkotnak. Ez az egység, miként a két rész elnevezése is jelzi: állandóság a változásban. Persze az állandó részek énekeinek permanens gyakorlása dallamaik kristályos szerkezetét oly módon rögzítette, hogy tekintetbe vette közösségi éneklésük igényét is, azt nevezetesen, hogy művészi technikájuk és emlékezeti rögzítésük mindenki számára lehetővé váljék. Ez természetesen és kötelelző módon feltételezi, hogy a hívek közössége már gyermekkortól következetesen művelje ezeket az énekeket, és hétről hétre a szkólák vezetésével minél alaposabban és kimerítően elsajátítsa teljes repertoárjukat. Az angliai gregorián éneklés egyik cantus magisterétől megkérdezték, gyermekkorban hogyan tanulják meg a szkólák tagjai ezeket az énekeket, milyen zeneelméletet, szolfézst és énektechnikai gyakorlatot alkakalmaznak. A válasz az volt volt, hogy a tanítás mibenléte mindenek előtt az eleven gregorián mindennapi imádkozásában-éneklésében rejlik. Az eljövendő szkóla-tagok már kiskoruktól együtt éneklik a felnőttekkel a gregorián énekeket. És ez a lelki szükségletté vált mindennapos gyakorlat hozza magával a felnőttkori vonzódást a gregorián ének állandó gyakorlása iránt.

A gregorián ének ideális művelése tehát az volt (és reméljük, egykor újra az lesz), hogy a jól képzett szkólák éneklő jelenléte a szentmisén magával ragadja a gregoriánnal ismerkedő kicsik és nagyok fokozódó érdeklődést, és kívánalommá, szakrális igénnyé fokozza azt.

Nyilvánvaló, hogy a misetételek éneklése során a változó részek gregorián énekeinek megszólaltatása, mint eddig is, ezután is a szkóla feladata marad. Hiszen a rendkívül gazdag és csodálatosan változatos, az egyházi év minden mozzanatát hétről hétre, ünnepről ünnepre javarészt eltérő (ezért változó!) dallamokkal köszöntő prorium missae énekeinek ideális megszólaltatása komoly szakmai felkészültséget igényel. Több mint ígéretes tény, hogy immáron évek óta zajlik különböző tanfolyamokon, továbbképzőkön a gregorián ének kompetens oktatása. Örömmel állapíthatjuk meg, hogy a szkóla-éneklés is elkezdte reneszánszát. Bárcsak avatott mozgalommá válna. Remény (több mint remény) van rá. Hiszen például a Schola Gregoriana Monostorinensis több-kevesebb rendszerességgel bemutató énekléseket tart, és érdeklődőkben - Istennek hála - egyszer sem volt hiány. Sőt ifjusági szkólák születtek - mint például a kolozsmonostori templom ifjusági scholája. Dicséretes munkát végeznek még a gregorián művelésében és terjesztésében Nagyenyeden, Székelyudvarhelyen, Nagyváradon, Gyulafehérváron, Bukarestben. Bízhatunk tehát abban, hogy a szakmai irányítás és állandó jelenlét hatására templomainkban a hívek ajkán mind szebben és mind nagyobb áhítattal zeng majd fel a gregorián ének - és elvállaják szent feladatukat, az állandó részek örökös megszolaltatását. Azért hangsúlyozzuk, azt, hogy állandó és hogy örökös, mert éppen ebben rejlik a gregorián éneklés tiszta áhítata. Ugyancsak a már idézett angliai cantus magistert kérdezték, miben áll náluk az ünnepi mise jellege. A kérdezett nem értette a kérdést - vagy talán nagyon is jól értette -, mert azt válaszolta, hogy szerinte minden szentmise-áldozat ünnepi, hiszen mindig ugyanakkora szerettel és imádattal éljük át és köszöntjük az isteni Bárány áldozatát.27

A gregorián ének a maga klasszikus megjelenésében egyszólamú, kíséret nélküli, latin nyelvű szent ének. Hű kísérő társa a magyar nyelven szóló egyházi népenek, amelyet már rendszerint orgonakísérettel énekelünk és énnekaraink többszolamú feldolgozásokban is megszólaltatják őket. Az orgona jelenléte tehát a későbbi korszakokban a gregorián ének művelésében is részt vett. A szakkönyvek részletesen foglalkoznak ezzel a kérdéssel28. Szép példákat találunk rá a Dicsérjétek az Urat! orgonakíséretes kiadásában29. Mégis különbséget kell tennünk a gregorián ének történeti korszakai között. A bencésrendi Béres György, a gregorián ének jeles bécsi szakértője jogosan beszél ebben az értelemben külön gregorián énekről mint zenetörténeti vonulatról (értsd: klasszikus kor) és gregorián zenéről (a későbbi korokban testet öltő eszményként és gyakorlatként)30.

Befezésül térjünk vissza előadásunk kezdő paradoxonához, miszerint a gregorián ének "ne legyen szép". Szent Ágoston megejtően bensőséges és csodálatos vallomásaiban31 megelevenedik ennek a korabeli kánonnak minden öröme-bánata. Hiszen Ágoston püspök egész életén és munkásságán átvonul az extasis versus ascesis kettőssége. Ő valóban "ontogenézisében" tapasztalta meg a két korszak - antikvitás, középkor - "filogenézisét". Az antik kultúrán nevelkedett, nagy műveltségű egyházatya azon igyekszik, hogy a múlt minden igazi értékét átmentse az új, a keresztény korba, és hogy továbbra is hiteles értékekre alapozza eme új kor szakrális kultúráját. Ám végig attól retteg, nehogy a földi értékek felhasználása során az eszköz céllá váljék, és az imádság, az ének, a szakrális művészet szépségének áhítatatában elfelejtse a megtalált legfőbb Szépet, akihez megkeresztelésekor örökre elkötelezte magát. Ugyanakkor az isteni szépség köszöntése során bánná száműzni lelkéből a földi szépség befogadását. Számos példával illuszrálhatnók e kettősség drámai jelenlétét nemcsak Ágostonnál, de minden, két korszak határán élő és alkotó szellemóriás Janus-arcával is. Dante a középkor alkonyán hirdeti a reneszánsz szellemét, Beethoven, az utolsó klasszikus, utat nyit a romantika felé... Az ágostoni Janus-arcúság vergődő feszültségét talán legjobban a következő részlet tükrözi: "A hallás útján szerzett élvezetek terén bonyolódottabb volt a helyzetem, mert ez az élvezet igen megfogott, de kezed feloldozott és megszabadított engem. Megvallom, hogy most is könnyen ráfelejtkezem az énekre, ha igéd élteti, s ha az énekes hangja kedves és gyakorlott; - de nem köt le egészen, mert otthagyom, amikor akarom. Igéd élteti ezen énekeket, s ezért bocsátom őket magamhoz; igéd révén azonban szívemben valami kis méltó helyet kérnek, s bizony alig szabom ki a nekik megfelelőt. Baj azonban, hogy az érzékek élvezete, amelynek pedig nem üdvös a lelket kiszolgáltatni, mert elgyengíti, gyakran rászed engem. Nem akar ugyanis türelmesen egy fokkal hátrább a gondolat után következni, hanem előre igyekszik és ő akar vezetni, pedig csak a gondolat kedvéért kapott bebocsátást.[...] Máskor meg éppen ettől a kelepcétől váló mértéktelen óvakodásomban a túlságos szigorúság hibájába esem, éspedig annyira, hogy néha még a Dávid-féle zsoltár megszokott kedves éneklési módjait is egytől egyig száműzni szeretném fülemből - sőt az egyházból is -, s biztosabbnak látom azt, amit az alexandriai püspökről, Athanasiusról - emlékszem - gyakran emlegettek előttem; ő ugyanis a zsoltárokat olyan kevés hangváltozattal énekeltette, hogy az ének inkább volt olvasás, mint ének. [...] Ilyen az én ingadozásom az élvezet veszedelme s lelkem haszna között; lassankint mégis ahhoz a vélményhez közeledem, hogy helyeselni kell a templomban immár szokásos éneklést, mert gyengébb lelkek jámbor áhitatra indulnak, mikor kedves éneket hallanak."32

Tanulság ez mindnyájunk számára. A gregorián ének nem művészet. Több annál, imádság a művészet nyelvén. Az abszolút eszme fejlődésében - hogy Hegelre utaljunk - azt találjuk, hogy a művészet regióin áthaladva az eszme a vallás világába ér, miközben fokozatosan lemond evilági dimenzióiról. Utolsóként a zene még őrzi az időbeliség létformáját, de a költészetben, különösen a lírai költeményben, amit Kafka az imádsághoz hasonlított, már túljutottunk a realis tér és idő világán. Itt, ebben az időtlen időben, ebben a mindenséggé szublimált térben szólal meg és emel fel Istenhez a gregorián korális.33

* A Romániai Magyar Dalosszövetség és a szatmári püspökség égisze alatt Szatmáron ez év augusztus 23-27 között Gregorián ének és karvezetés címmel tartott kurzuson elhangzott elődás szövege.

1 "Szükségtelennek tartották a szép hangokat, mert ez az ének nem a hallgatókhoz szólt. Valójában nem is léteztek hallgatók, csak előadók, amennyiben az egész congregatio felzárkozott az énekesek mellé [...] Sohasem létezett művészet, amelyet kevésbé foglalkoztatott volna az érzéki tetszés, mint a gregorián ének [...] 813-ban a Tours-i Concilium elrendelte a papságnak, hogy őrizkedjenek mindentől, ami az érzékekre hat, mert ezek a hatások gyengítik a lelket". In: Tatarkiewicz Wladyslaw, Istoria esteticii II. (Az esztétika története), Bucurešti 1978, 112-113; 111.

 2 V.ö. Szigeti Kilián OSB, Jubilate! A gregorián ének kézikönyve, Budapest 1948, 87.

3 "A dal három tényezőből áll: szövegből, dallamból és ídőmértékből" Pláton, Az állam, III. 398,399; in: Összes művei I., Budapest 1944, 844.

4 Egyes feljegyzések szerint, hétszer imadkozik.

5 V.ö. Sacrosanctum concilium; in: A II.Vatikáni Zsinat tanítása, Budapest 1975, 125.

Embouchure = a kürt fúvókája (francia terminus technicus)

7 Anagogon görögül felemelkedést, felelemelő kivezetést jelent; a dantei mű három tételén át zajló allegórikus utazás adekvát módon adja vissza e jelentés gazdag, megtisztító tartalmát, pokoltól a purgatoriumon át a paradicsomig.

8 Egy elkövetkező előadás-sorozatban szeretnők ehhez hasonlóan második szent liturgiánk - az offícium vagy zsolozsma - gregorián esztétikáját is bemutatni a hét dicséret jegyében.

9 Az állandó miserészek zeneesztétikai kérdéseiről bővebben a Keresztény Szóban írtunk. Lásd: A szentmise zeneesztétikája (19940/1,2), Legszentebb zenék, Kyrie, Gloria, Sanctus, Agnus Dei (1994/5,6,7,8,9), Nyílt levél egyházzenénk kérdéseiről (1996/11).

10 Szigeti Kilián, i.m., 109. old.

11 Szent Ágoston, Magyarázat a 99. zsoltárhoz, in: Az égi és a földi szépről. Források a késő antik és a középkori esztétika történetéhez, Budapest 1988, 123.

12 Anton Pann, Către iubitorii de muze (A múzsák kedvelőihez). Előszó a Bazul teoretic ši practic al muzicii bisericešti sau gramatica melodică (Az egyházi zene elméleti és gyakorlati alapja avagy a dallam gramtikája) c. főművéhez, in: George Brezul, Pagini din Istoria muzicii românešti I. (Lapok a román zene történetéből), Editura Muzicală, Bucurešti, 1966, 274.

13 Az antifonás énekekben a zsoltárt váltakozva két kórusrész adja elő, majd az antifonában egyesül a két kar.

14 Dobszay László a mise-antifonákat elemezve kiemeli, hogy "maguk az antifonák két lényeges különbséget mutatnak a zsolozsma-antifonákkal szemben. Az egyik a diszítettség foka, a másik a kompozíciók egyéni jellege. Az antifonákat szinte végigfonják a két-három hangos hajlítások, de egy-egy ponton akár hat-nyolc hangos melizma is beiktatódhat, hogy dallamos átvezetést adjon két főhang között. Ami az igazi melizmáktól megkülönbözteti, az nem csak a melizmák száma, hanem az is, hogy szinte teljesen hiányoznak a szabványos felépítésű és elhelyezésű, igazi stílusalkotó melizmatikus formulák. Itt a melizma nem tölt be szerkezeti szerepet, hanem kissé lassabbá, kifejezőbbé teszi a szöveg előadását és szépíti a dallamot." Dobszay László, A gregorián ének kézi könyve, Budapest 1993, 301.

15 A responzoriális énekekben a szólista beénekli [korálja] a zsoltárt és a kórus felel rá [respondit].

16 A tractust az azonos módon történő végigéneklés jellemzi, psalmus in directum vagy psalmus directaneus.

17 V.ö. Szigeti Kilián OSB, i.m., 111. és köv.

18 Szigeti Kilián, i.m., 118.

19 Brockhaus-Riemann, Zenei lexikon III., Budapest 1985, 352.

20 Bizonyára elírás a Liturgikus Lexikonban, miszerint "a szekvencia helye az Alleluja előtt van", in: Verbényi István - Arató Miklós Orbán, Liturgikus lexikon, Budapest 1989, 225.

21 SHatlasz, Zene, Budapest Berlin Heidelberg New York London Paris Tokio Hong Kong Barcelona 1994, 191.

22 Dobszay László, i.m. 327.

23 Szigeti Kilián, i.m. 118-119.

24 Uo.

25 Dobszay László, i.m., 301.

26 Ite, missa est = Menjetek, elbocsátás van. Mai magyar formája: A szentmise véget ért, menjetek békével.

27 Lásd: Liturgikus lexikon, 109. old.

28 1997-ben a cambridge-i és oxfordi gregorián ének tanítását tanulmányozó látogatáson résztvevő Geréd Vilmos kántor-karnagy itthoni beszámolóiból ideztük mind a két részletet.

29 Dobszay László, i.m., 362-369.

30 Dicsérjétek az Urat. Római katolikus népénektár, Összeállította Geréd Vilmos, Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség, 1998. Az 1993-as ugyancsak Geréd Vilmos szerkesztésében hasonló címmel megjelent imádságos-énekes könyv bővített, orgonakíséretes kiadása.

31Jakabffy Tamás közlése, aki részt vett a Béres György OSB által szervezett pannonhalmi gregorián-kurzuson (1999 június 28 - julius 3).

32 Szent Ágoston Vallomásai, fordította Dr.Vass József, Budapest 1995.

33 Szent Ágoston, i.m., 10. könyv, 33. fejezet, 286-289 old.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

A magyarországi Hírvivő Alapítványt a magyar államhatárokon kívül működő egyházi sajtó munkatársainak felkarolásáért, egymás felé közelítéséért hívták életre. Ezt szolgálják a különböző évközi találkozók is. Pannonhalma idén nyáron harmadszor biztosított otthont ilyen jellegű rendezvénynek, amelyen több mint száz újságíró vett részt a különböző régiókból.

Az alapítvány munkáját támogatja, programjainak szervezésében nagy részt vállal Juhász Judit, a Magyar Rádió Rt. alelnöke, akit a találkozón tartott előadása után életéről, keresztény elkötelezettséggel vállalt rádiós munkájáról, közéleti tevékenységéről kérdeztük.

Egy hang közvetít

Beszélgetés Juhász Judittal, a Magyar Rádió Rt alelnökével

Ozsváth Judit: Önt a legtöbben még mindig az éter hullámain át sugárzó rádióműsorokból ismerik. Annak idején a határokon kívül is sokakat ültetett le a készülék mellé családi, népzenei műsoraival. Hogyan indult el ezen a pályán?

Juhász Judit: 1973-tól tizenhét éven át rádiós riporter voltam. Ez ma már természetesen hangzik, de az én életemben rendkívüli fordulatot jelentett, amikor felvettek egy pályázat alkalmával a Magyar Rádióhoz. Ott éppen Ifjúsági munkastúdió címen kerestek egyetemi hallgatókat szerkesztői, riporteri munkakörbe. Én a Közgazdaságtudományi Egyetemen tanultam éppen, esti tagozaton, közben pedig egy gyárban dolgoztam. Mivel mindig vonzott a tanári pálya, ám ez mégsem jött össze, arra gondoltam, hogy a rádiós munka során - amolyan képletes "katedráról" - mégiscsak taníthatok. Harmadéves voltam az egyetemen, amikor felvettek. És itt fakadt fel az életemben egy óriási, máig meghatározó küldetéstudat, amelyet fokozatosan építetgettem tovább magamban. Gyerekkoromtól kezdve nagyon erős késztetés élt bennem, hogy taníthassam a gyerekeket, elmondva nekik azokat az élményeket, amelyeket számomra adott az olvasás; majd egyre növekvő vággyal akartam az embereket önmaguk megismerésére segíteni, jóra, szépre oktatni. Innen visszagondolva pontosan tudom, hogy ez lendítette tovább trulajdonképpen rádiós pályámat. Nagyon jó műhely volt az akkori rádióban. A rövid, háromperces riportoktól a hírek szerkesztésén át a saját írásművekig mindent megtanulhattam. Nagyszerű rádiósok: Szél Júlia, Rapcsányi László, Petress István, Kelemen Kata, Kaposi Rózsa voltak azok az első pályatársak, akik - Kis-Juhásznak becézve - segítettek magamra találni. Az életem értelme és kiteljesítője volt az, hogy foghattam a mikrofont, és bejárhattam az országot. Egy idő után már bárhol jelentkeztem, megismertek a hangomról. Elbűvölő, hogy az ember személyisége, egyénisége pusztán egy hang által képes közvetíteni valamit az embereknek. Nagyon szeretem a televíziót is, külsősként ott is dolgozom néhány riport erejéig A Hét című politikai műsorban, illetve - a 80-as években - pedagógiai, gyermekeknek készülő műsorokban is. De a tévé mégsem ragadott el mint munkalehetőség vagy mint olyan médium, amelyért annyira küzdöttek és küzdenek ma is. Igaz, hogy óriási hatalom, nagy népszerűséget biztosít, de engem sokkal jobban lebilincselt az, hogy csak a hang áll a rendelkezésemre ahhoz, hogy az embereket megszólítsam. Ahogy járok-kelek, ma is - pedig már majdnem 10 éve, hogy nem vagyok igazi rádiós - sokszor gondolok arra, mi mindenről lenne érdemes jó anyagokat készíteni. Ma jószerével az egész élet egy nagy riporttéma. Tulajdonképpen most tartok annál a korszaknál, hogy belátom, sok-sok mindent a fiatalokra kell bízni, nekik kell átadni.

Ozsváth: Milyen meggondolásból fordult a család felé, amikor még műsorokat készített?

Juhász: Igazából a belpolitikai rovatnál töltöttem el ezt a tizenhét évet, ahol volt egy nagyon-nagyon régi műsor, a Lányok-Asszonyok. Ez még a 40-es években kezdődött, és szinte megszakítás nélkül volt hallgatható a háborús években is, szombatonként egy órában, majd 30 percben. Amikor én bekerültem ebbe a rovatba, a szerkesztője már elég idős volt és hamarosan nyugdíjba is ment. Ekkor rám bízták a folytatást. Tudtam, hogy ez a műsor nagyon nagy erőt jelent, a hallgatók erősen kötődnek hozzá, de ezért - gondoltam - mégis ki kellene lépni ebből a viszonylag kicsi körből. Azt tervezte, hogy az egész családot akarom megszólítani a nagymamával, unokával, férjjel, anyóssal, apóssal, hogy egységben közelítsünk a családhoz, ahhoz a kis közösséghez, amelynek az épsége olyan fontos lenne, s amely annyira széttöredezett az 50-es, 60-as évektől. Minden harmadik, negyedik házasság válsággal végződik, egyre több gyerek nő fel apa nélkül. Nekem tehát az volt a célom, hogy úgy álljon össze ez a szombati harminc perc - amibe 4-5 ötperces anyag fért bele -, hogy minél több ember érezze sajátjának. Ez aztán ki is töltötte a munkaidőm jórészét. De dolgoztam egy nagyon jó népzenei műsorban is, amelyet tíz évig vezettem. Szülőföldünk muzsikája címen volt hallható a Kossuth Rádióban. Nagy élmény volt számomra a sok-sok pozitív visszajelzés a különböző, határon kívüli vidékekről. Az emberek összeültek, együtt várták, hallgatták a műsort.

Ozsváth: Nem volt semmiféle cenzúrája ezeknek a műsoroknak?

Juhász: Az én műsoraim nem számítottak politikai műsoroknak, nem is voltak azok. Engem az érdekelt, hogy mindaz, ami a politikában, a közéletben történik, hogyan hat az emberek életére. Mindig inkább a hétteret kerestem. Komoly cenzúra tehát nem volt. Minden anyagomat lehallgatták azért, természetesen. Egy dologgal kellett óvatosan bánni - mondom én most mosolyogva -, a szegénységet nem lehetett néven nevezni. Mondhattunk rászorulót, elesett embert, de szegénység a szocialista Magyarországon nem létezhetett. Aztán csak nagyon nehezen, ünnepek táján szólaltathattam meg papokat, pedig nagy szükség volt és van arra, hogy az egyház hallassa a szavát. Hogy amikor egy lelki problémáról van szó egy riportban, a pszichológus, a tanár és a pszichiáter mellett a pap is elmondhassa véleményét.

Ozsváth: Ma már külön műsoruk van a különböző egyházaknak a közszolgálati rádióban…

Juhász: 1992-ben kötöttek egy megállapodást a Rádió vezetői a Magyar Törénelmi Egyázak Ökumenikus Tanácsával. Akkor kötötték le azokat a műsoridőket, amelyeken aztán a különböző felekezetek megosztoztak, a hívek számának arányában. Azóta napi adásaink vannak a Kossuth Rádióban főként, de a Petőfin és a Bartókon is.

A Kossuth Rádió hallgatósága számíthat vasárnap délelőttönként a szentmisék, istentiszteletek egyenes adású közvetítésére, a hétköznap délutáni órákban pedig a hitélet kérdéseiről szóló magazinműsorokra. Az anyagi, technikai feltételeket megteremtettük ehhez, és egyre több szellemi önállóságot kapunk a műsorkészítőktől, akiknek nagyrésze az egyházak által kiválasztott személy. Természetesen rádiósaink is készítenek ilyen műsorokat, de a törzsanyagot - nagy örömünkre - a hozzáértő és lelki töltéssel is rendelkező külsősök készítik. Nekik szerződés alapján honoráriumot fizetünk. Nem gazdagodnak meg belőle, az igaz. Általában a rádióban a műsorkészítők tólnyomó része szolídabban keres, mint a 80-as évek végén és a 90-es évek elején, de ilyen szigorú gazdálkodással tudjuk csak egyensúlyban tartani a Rádió pénzügyeit. Megszűnt az állami támogatás, nem vagyunk költségvetési intézmény, részvénytársasági formában kell működnünk, szigorú ellenőrzés mellett. Nyugat-európai műszerekkel, nyersanyagokkal, energiaárakkal kell a versenyt tartani és egy óriási adósságot kellett törleszteni.

Ozsváth: Említette, hogy 73-tól tizenhét éven át volt aktív rádiós szerkesztő-riporter. De 90-ben radikális váltás következett be az életében...

Juhász: 1990 májusában, mint derült égből a villámcsapás, úgy ért egy felkérés. Surján László, akkor még a népjóléti miniszteri tárca várományosa, hívott el miniszteri szóvivőnek a Rádióból. Az első szabadon választott kormány beiktatása után - az akkori hangulatra jellemző módon - igent mondtam a felkérésre, és elhagytam a Rádiót. Ha ez az ember azt mondja, hogy rám van szükség ahhoz, hogy egy olyan új szociál-politikai és egészségügyi rendszert kezdjen felépíteni, amilyenen én is dolgoztam a rádiós műsoraimban, akkor azt komolyan kell venni. Egy évig dolgoztam a Népjóléti Minisztériumban, majd Antall József hívására kormányszóvivő lettem. Már 90 őszén, a taxis blokád idején is hívtak, akkor nem mertem elvállalni. Majd hosszú gondolkodás után csak beleugrottam, és 94 nyaráig szóvivő voltam. Utána meg egy évig szabadúszó újságíró. Nem tudtam és nem is nagyon akartam elhelyezkedni, mert időt kellett szánni arra, hogy ebből a kormányszóvivői pozícióból áthangolódjam, áthangolódjon a közönség is, hogy itt most már nem a kormány emberét látja, hanem egy újságírót. Egy évig nem volt állásom, de dolgoztam a Duna tévénél, a Rádiónál is külsősként, kicsit újrakezdve a pályát. Ehhez sok lelki erő és szerénység kellett. Majd következett egy év a Westel Rádiótelefon Kft-nél. Ez is olyan hívás alapján történt, ami a szóvivői munkám nyomán született. 96 tavaszán keresett meg Hajdú István, a Rádió akkor megválasztott elnöke és kérte, hogy a műsorokért felelős alelnöki posztot vállaljam el. Akkor megint ugrás, egy jó nagy "medencébe". Visszamenni ezután a hat év után a sok politikai csatározásban megviselt újságírók közé - nem volt egyszerű. És főleg az nem, hogy én egy voltam közülük, aki riporterként jött el, majd második emberként megy vissza. Elég kemény dolog volt számomra, de már három év van mögöttem, amivel rekordot is döntöttem. Az elmúlt tíz évben mi voltunk a leghosszabb ideig a helyünkön, mert előtte évente cserélődtek az elnökök és alelnökök. Remélem, hogy - a jövő évig tart a megbízás - végig is tudjuk csinálni becsülettel.

Ozsváth: Bizonyára jól ismeri a határokon túli infrastrukturális helyzetet és szakember-készletet. Próbál-e a Magyar Rádió segíteni ezeken a szerkesztőségeken?

Juhász: A Rádió, ha szolíd méretekben is, de foglalkozik a határon túli szerkesztőségekkel. Élő kapcsolat van közöttünk. Az Ungvári Rádióban például azzal a berendezéssel dolgoznak ma is, amelyikkel mi hosszú évtizedekig a Rádióban, a Bródy Sándor utcában. A még jó állapotban lévő, de régebbi berendezéseinket jó néhány határon túli stúdióban megtalálhatjuk. Tanulmányutakkal, műsorcserével, nyelvi képzéssel is segítjük őket. Beszédtanáraink járnak Marosvásárhelyre, Kolozsvárra tanítani, vagy mi hívjuk meg az ottaniakat Budapestre. Biztosan több segítség is elkelne, de a mai helyzetünk sem rózsás, túl sok hátrányt kell behoznunk. Gyakorlatilag ebbe a segíteni-akarásba illeszkedik a Magyar Rádió által is támogatott Hírvivő Alapítvány. Az elmúlt években gárdonyi üdülőnkben többször rendeztünk műhelymunkát az alapítvány által összehívott, határokon túli fiataloknak. Ez is azt mutatja, hogy anyagilag is, szellemileg is igyekszünk társak lenni, hogy igenis fel kell építeni egy olyan média-hálózatot a Kárpát-medencében, amely értékes, művelt, jó szellemiségű sajtót akar teremteni. Én annak külön örülök, hogy ezek az újságírók egyházi média-sejtekben nevelődnek, és innen nőnek ki, mert nagyon nagy szükség van az ezredfordulón arra, amit ők képviselnek. A kezdeményezés szülőanyja Kosik Júlia, aki kigondolta és kidolgozta, hogyan lehet összekötni ezeket a kis pontocskákat. Természetesen nagyon fontos a szakmai tapasztalat gyűjtése, a különböző műfajok megismerése, de ennél sokkal lényegesebb, hogy ők tudjanak egymásról, s hogy önállóan is képesek legyenek azután egymás felé fordulni. Ezek által a találkozók által önbizalmuk, hitük, tartásuk erősödik meg. Mi más nyújthatna erőt napi gyötrelmeikben, bajaikban, hogyan tudhatnák a gondok ellenére naponta újraépíteni magukat? A Hírvivő Alapítvány azon munkálkodik, hogy segítsen ezeket a küzdelmeket egy jobb minőségre átfordítani. Külön öröm számunkra, hogy az alapítvány támogatásával rövidesen negyedik számával jelentkezik Hírvivő című kis lapnk, amelyben a különbző vidékek újságíróinak írásai egymás mellett olvashatóak. Egyelőre csak egymás között terjesztjük, egymást bátorítjuk vele, de azért ez biztató arra nézve, hogy kinőhet ebből is valami.

Ozsváth: Az idei pannonhalmi találkozón ön a magyar nyelv szépségéről, a felhasználás problémáiról beszélt. Rövid időn belül kiderült, hogy Juhász Judit nemcsak szerelmese, de apostola is a szép magyar szónak. Miben látja a nyelvet leginkább fenyegető veszélyt?

Juhász: Talán a gondolattalanságban és az érzelem-nélküliségben. Nem az idegen szavakkal, a gyors technikai fejlődéssel van a baj, nem ezektől kell félnünk, hanem attól, hogy az ember nem olvas, nem gondolkodik, nem szeret. Elszürkülnek lassan a kapcsolatok, az emberek csak az életfeltételek megteremtéséért fáradoznak, ki-ki a maga életszínvonalát szeretné javítani. Ez egészen más Erdélyben, a Vajdaságban és Sopron megyében, de mindenképpen harc, ami elfordítja egymástól az embereket. Azt is mondhatnám, hogy ez a lelki szegényedés árthat a legtöbbet az anyanyelvnek.

Ozsváth: Ön szerint miben áll a mai "írástudók" felelőssége?

Juhász: Ez az a kérdés, amelyre órákon át lehetne válaszolni, és sok-sok tisztázó beszélgetésben kellene végiggondolnunk, hol árulja el az értelmiségi a hivatását, önmagát és azokat az embereket, akikért felelős. Babits és minden valamirevaló magyar írástudó megfogalmazta már, hogy az íróember sosem csak magáért az irodalomért ír. Egy kicsit mindig szabadságharcot folytatott minden magyar író és költő is. Soha nem választották szét az írásművészetet a haza és az ott élő emberek iránti kötelességtől. És ez adott igazi tartalmat az írásuknak. Én azt hiszem, hogy a mai írástudó embernek meg kell keresnie és meg is találhatja a feladatát a világban. Szerintem az ő, a mi felelősségünk abban áll, hogy írásművészetünkkel segítsünk élni, emberséges, tisztességes, jól élhető életet segítsünk élni embertársainknak. Annyi minden zuhan ránk, olyan eszméletlen gyorsasággal változik a világ - és egyre nehezebb tájékozódni benne. Az írástudó felelőssége tájékoztatást, támpontokat adni, értékeket felmutatni. Olyan értékeket, amelyek több mint ezer éve az embert embernek tartják meg itt, Európában is. Ha ezt nem teszik, akkor elárulták hivatásukat.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Sas Péter

In memoriam P. Benedek Fidél

Halálának húszadik évfordulójára

Két kiváló szerzetes atya - a piarista Bíró Vencel és a ferences Boros Fortunát - szerkesztésében 1941-ben hagyta el akolozsvári Szent Bonaventura nyomdát az Erdélyi katolikus nagyok című kötet, amely az Erdélyben élő és dolgozó "csillagoknak" állított maradandó emléket. Azóta eltelt jó félszáz esztendő s ideje lene folytatni az akkori kezdeményezést, megírni és kötetben kiadni az elmúlt öt évtized alatt az erdélyi égbolton feltűt újabb katolikus "csillagokat": a szentéletű Csiszér Elektől a nagy tudású Bíró Vencelen keresztül Márton Áronig. Ebben a sorban foglalhatná el méltó helyét Benedek Fidél is.

Benedek Simon - szerzetbeli nevén Fidél - 1907. október 3-án született az "anyaszék", Udvarhely vármegye még az 500 lelket sem számláló kicsi falujában, Székelyszentléleken. A történelemformáló időben, 1919-ben kezdte el középiskolai tanulmányait a székelyudvarhelyi gimnáziumban. A ferencrend 1923. szeptember 11-én az ősi mikházi kolostorban fogadta a testvérek közé. A középiskolát 1924 és 1927 között Csíksomlyón fejezte be. A rákövetkező négy esztendő alatt Vajdahunyadon folytatott teológiai tanulmányokat. 1929. június 27-én tette le ünnepélyes fogadalmát. A következő esztendőben, december 21-én pedig pappá szentelték.

Papi pályafutását Brassóban kezdte mint gyóntató és hitszónok. A rend korán felismerte kivételes adottságait és tehetségét, ezért 1933-ban Csíksomlyón kinevezték a klerikusok, majd a Collegium Seraficum magiszterének. 1939-ben Kolozsvárra nevezték ki, ő lett a rendtartomány titkára, illetve a harmadrend tartományi és kolozsvári igazgatója.

A bécsi döntés során kettévágták az erdélyi provinciát is. A tartományfőnökség Kolozsváron maradt. Az észak-erdélyi részt P. Vitalis, a dél-erdélyit P. Boros Fortunát vezette. Ekkor Benedek Fidél már definitor (rendi tanácsos) és a Márta-kör vezetője volt. A kétféle választott ferences tartomány tagjai 1944-ben találkozhattak először egymással, amikor helyreállt a provincia egysége.

Benedek Fidélnek számos szolgálata és felelőssége mellett még arra is volt ereje, hogy történelemtudománnyal foglalkozzék. 1945-ben védte meg Tatárbetörés Csíkba 1661-ben című doktori disszertációját a Bolyai Tudományegyetemen.

Ebben az újabb történelemformáló időben olyan rendfőnökre volt szükség, aki biztosítani tudja a Szent Istvánról nevezett ferences provincia jövőjét és ehhez a nem mindennapi feladathoz meg tudja szerezni a rendtagok egységes támogatását. ekkor és így lett rendtartományi elöljáró Benedek Fidélből. Az 1948. jónius 24-i választáson az elérhető 15 szavazatból csak azért nem szerezte meg mindet, mert mint szavazásra jogosult tanácsos nem tartotta illőnek önmagára voksolnia. A provinciális tisztségét mindvégig szolgálatként fogta fel.

Az 1944 utáni nehéz folytatást derékba törte az államosítás, majd a "klerikális reakció" elleni harc tetőpontján az 1949. július 29-én kelt, 810. számú dekrétum, amellyel eltörölték a szerzetesrendeket. miután "figyelmetlenségből" (?) csak a tanító rendeket érintette ez a rendelkezés, a ferencesek 1951-ig Széken, Csíksomlyón és Esztelneken még működhettek. 1951. augusztus 20-án - a provincia patrónusának ünnepnapján - a ferences rendet is megpróbálták eltörölni. A rend tagjait a tartományfőnökkel együtt Máriaradnára hurcolták és egy táborban tartották fogva őket. A Benedek Fidél által vezetett ferencesek egyike sem lett "fugitivus" - azaz szökevény.

Az akkori hatalom meg akarta törni ezt az összekovácsolódott közösségi erőt, ezért a ferenceseket több helységbe szórta szét. A legtöbbjüket Esztelnekre és Kőrösbányára vitték. Benedek Fidélt 1952 tavaszán néhány társával együtt egy tehervagonban Désre hurcolták. Itt sem tétlenkedett, megszervezte a "dési szabadegyetemet", amelynek spirituálisa lett.

Az időközben kiszabadult Márton Áron püspökkel együtt kérte a ferencesek szabadságának visszaadását. Annyit sikerült kiharcolniuk, hogy 21 helységbe visszaengedjenek egy-egy szerzetest, akik plébánosi és lelkipásztori szolgálatot láttak el.

1959-ben arra akarták kényszeríteni, hogy provinciálisként adjon ki rendeletet, amelyben felszólítja rendtársait, váljanak meg habitusuktól, szerzetesi ruhájuktól. P. Fidél felháborodottan utasította el a bukaresti utasítást.

Ezzel végképp betelt a pohár, az államhatalom most már nyíltan le akart számolni vele. 1961. június 26-án került sor letartóztatására. Désről a szamosújvári börtönbe vitték, ahol jó két esztendeig (!) tartották vizsgálati fogságban. 1963 márciusában hazaárulás vádjával ítélték el a kolozsvári katonai törvényszéken. A gyenge fizikumú és a börtönkórházban kezelt elítéltet az 1964 augusztusi közkegyelem nyomán engedték ki a börtönből.

De miután visszatért a dési kolostorba, továbbra is zaklatták. A koholt vádak és a további kellemetlenkedések miatt Benedek Fidél 1967-ben kiment "világi" pasztorációba a messzi Zalánba, majd málnásfürdőre. Szívgyengesége miatt állandó orvosi felügyeletre és gyógykezelésre szorult. Ápolása közben halt meg 1979. május 26-án, a csíkszentimrei mofettában. Életének 72., szerzetességének 56., papságának 49. évében temették el az esztelneki zárda sírkertjében.

A rendtartományért, az erdélyi ferences rendért folytatott küzdelme és lelkipásztori munkálkodása mellett a tudományművelésről sem feledkezett meg. A kolozsvári ferencesek 200 éves ünepén öt füzetben foglalta össze a legszükségesebb tudnivalókat a rend kolozsvári jelenlétéről és szerepéről.

Igen sok írása kéziratban maradt fenn. Megírta a rendtartomány történetét, a második, kényesebb részét latinul, hogy avatatlan személyek ne tudják a rend ellen felhasználni. Feldolgozta az erdélyi ferences kolostorok, zárdák történetét is. Gondolom, sokak megelégedésére szolgál, hogy a rendtartomány jelenlegi elöljárója, P. Benedek Domokos tervbe vette a fennmaradt kéziratok kiadatását.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Az 1989-es közép-kelet-európai változások napjaiban kevesen hitték volna azt, ami például a gyulafehérvári egyházmegyében bekövetkezett. A folyamat a következő: az 1981-1989 időszakban (a kommunista korszak utolsó kilenc évében) az egyházmegye részére 115 papot szenteltek. Ebből öt meghalt, négy feladta papi szolgálatát, hat Temesváron, kettő Magyarországon, egy Angliában dolgozik, egy exkardináltatta magát, egy Bukarestben a Püspöki Konferenciánál titkárkén tés magyar káplánként a Bărăřia plébánián tevékenykedik, hét a ferencrendbe lépett, kettő pedig jezsuita novícius. A 115-ből az egyházmegyében 85 működik. Ez önmagában véve még nem tragédia. A meglepetés (ami többek szerint a változásokkal járó természetes következmény - s magam is ezek közé tartozom -) a következő kilenc év eredménye: 1990 és 1998 között a gyulafehérvári egyházmegye részére 61 papot szenteltek (hozzá kell még ehhez számítani hat ferences újmisést, akik az előző időszakban egyházmegyés papok lettek volna, mivel a szerzetesrendek tiltott státusa ezt a következményt vonta volna maga után). Ebből négy feladata a papi szolgálatot, egy a Vatikánban dolgozik, kettő pedig jezsuita lett. Az egyházmegyében 54 pap dolgozik közülük. A Gyulafehérváron és külföldön tanuló, papságra készülő diákok száma az elkövetkező hét évre a következő kilátást nyújtja (amennyiban a jelenlegi trendek nem változnak): 1999: 8 újmisés, 2000: 7 újmisés, 2001: 6 újmisés, 2002: 8 újmisés, 2003: 4 újmisés. Ez összesen 33 papot jelent, ha mindenki eljut a papságig. A I. és II. éven 44-en tanulnak. Hányan maradnak meg? (1999. januári helyzet)

[Jakubinyi György, Levél a paptestvérekhez, 1999. jan. 25. 1. old.]

Vencser László

Atyánk és társaink (5)

Hogy mennyire sokszínű és komplex az a világ, amelyben élünk és amelyet alakítanunk kell, hogy így Isten Országaként tűnjön fel, bizonyítja a Gaudium et spes konstitúció terjedelme, de különösen is a világ sokszínűségének kérdésével foglalkozó 4-10 pontok. A konstitúció címe: "Az ember helyzete a mai világban". Elgondolkodtató, hogy a több mint harminc éve leírt sorok ma is érvényesek és aktualitásukhoz sem fér kétség. "Napjainkban az emberiség elbűvölten nézi saját találmányait és hatalmát, közben pedig aggasztó kérdések gyötrik: hogyan alakul a világ, mi az ember helye és szerepe a mindenségben, van-e értelme egyéni és közösségi erőfeszítéseinek." (GS 3). A hatvanas évek óta az ember találmányai jelentősen megszaporodtak. Gondoljunk csak a klónozás lehetőségére, a világháló használatának távlatai vagy a fegyverkezés újabb "vívmányai" kihívások tömegét támasztják, esélyeket és veszélyeket fakasztanak, amelyek etikai szempontból bonyolult kérdéskötegek feltevését teszik szükségessé. Meddig szabad elmenni, nehogy az ember mint Isten teremtménye, illetve a természet, amely neki "lakást", "levegőt" stb. ad, önmagával együtt elpusztuljon. Közben felgyorsult a szekularizációs folyamat, amely nem jelenti okvetlenül az istentelenséget, de jelenti az elvilágiasodást, a szekularizmust, amely nagyon sok ember esetében a vallási viszonyok lazulását eredményezi.1 Ennek következtében megváltozott az ember világgal szembeni magatartása, elkötelezettsége. Gondoljunk például az ausztiria vagy németországi "egyházi adó" csökkenésére, a kilépések mértékére az egyházból. Más formában ugyanez elmondható az ún. "reformországokról" is, ahol a változások után kevesebben mennek templomba, mint korábban. Jóllehet nincs ennek egyház- vagy Isten-ellenes színezete, de éppen ebben tapasztalható a szekularizmus fokozatos térhódítása.

ABLAK

A gyulafehérvári egyházmegye tükrözte állapotnál sokkal drámaibb a helyzet számos közép- és nyugat-európai országban, például a linzi egyházmegyében is, ahol jelenleg 14-en készülnek a papságra. Tíz évvel korábban 65 volt a létszám. Az egyházmegyei kormányzat számítása szerint 2005-ben 330 egyházmegyén és 70 szerzetes pap lesz szolgálatban, amennyiben 75 éves korig mindenki munkaképes lesz. Ez a szám 100 pappal kevesebb, mint ma, 1999-ben. A kiesést a 130 lelkipásztori, illetve plébániai asszisztens világi próbálja pótolni. A következő modell: 92 "lelkipásztori térség" kialakítása. 3500 katolikus részére egy pap, 8000-nek pedig egy lelkipászotri asszisztens2 (a jelenlegi arányok felbecsüléséhez: 1,087 millió katolikus, 486 plébánia).3

Ezek a statisztikák is jelzik, hogy világunkban milyen folyamatnak a hatásai alatt élnek a keresztények.

Ám e számok ellenére - és a gondok listája tovább is bővíthető! - a zsinat lelkipásztori konstitúciója előbb a jó és reményteljes vonatkozásokat említi - XXIII. János pápa nyomdokain haladva -, és csak ezután tér át a veszélyek számbavételére. Így könnyebb ezekkel szembenézni. A zsinat mindent az átalakulással, az azzal járó nehézségekkel magyaráz. "Mint minden növekedési válság, ez az átalakulás is nagy nehézségekkel jár" (GS 4). A világot mélyreható és gyors változások érik. Ezért szükséges a gyors döntés és beavatkozás.

"A modern világ egyszerre mutatkozik hatalmasnak és erőtlennek, képesnek arra, hogy megvalósítsa a legjobbat, de arra is, hogy elkövesse a legrosszabbat; egyébként nyitva van számára az út a szabadság vagy a rabszolgaság, a haladás vagy a visszaesés, a testvériség vagy a gyűlölködés felé." (GS 9)

Amikor a keresztény saját világát ebben a formában megtapasztalja, képes a kihívást is megérezni. A sokszínűség rávezeti arra, amit már korábban is említettünk, vagyis hogy a világnak van saját történelme, amely tervezhető, manipulálható és irányítható történelem.4 Ha az ember ezt annak tudatában teszi, hogy Isten a történelem Ura, akkor elkerüli azt a veszélyt, hogy ő is manipuláció eszközévé váljék.5 Minden ember születése révén bizonyos adottságokkal, öröklődésekkel jön erre a világra. Életét azonban nem ezek határozzák meg - jóllehet befolyásolják -, hanem ő maga. Így van a világgal is. A világ olyan lesz, amilyenné az ember alakítja. A harmadik évezred küszöbén, amikor a bolygó lakossága hat milliárd fölött van, nagyon körültekintően kell az emberi döntéseket meghozni, hogy ne legyünk újabb világégések - például gazdagok és szegények háborújának - tanúi vagy szenvedő "tárgyai".

A politikusoknak, tudósoknak, társadalmi és egyházi vezetőknek az a feladatuk, hogy komolyan vegyék a gazdasági, társadalmi kulturális kihívásokat és megfelelő válaszokat adjanak rájuk. A Magyar Katolikus Püspöki Kar Igazságosabb és testvériesebb világot című, 1996-ban megjelent körlevelében e felelősségre hívja fel a figyelmet. amikor a személyes felelősségről, a politikai, társadalmi és állami feladatokról szól, rámutatva arra, hogy szükség van az ifjúság politikai nevelésére, hogy a demokráciát tanulni és gyakorolni kell.6 Az ezredforduló küszöbén döntő szerepet fog játszani az a tény, hogy a különféle területek vezetői képesek lesznek-e a szó teljes értelmében vett személyiségként fellépni és az embereknek irányt mutatni. Paul Lendvai, magyarországi származású, évtizedek óta Bécsben élő újságíró, Közép-Kelet-Európa-szakértő mondta: Európának a legnagyobb problémája az ezredforduló előtt, hogy nincsenek igazi nagy politikusai, akikre mindenki felfigyelne, rájuk hallgatna. Ha arra gondolunk, hogy egyházi vonatkozásban a 60-as, 70-es években hány kimagasló bíboros, nagy teológus élt csak itt, Európában - itt is hasonlóként láthatjuk helyzetünket. A világ, amelyben élünk, sokszínű; de vonatkozik ez a benne élő emberekre is. Ők is sokszínűek. Korok szerint változók. Egyesek könnyebben, mások nehezebben veszik e világ átalakítása közben eléjük magasodó akadályokat.

Menekülés a világtól? Menekülés a felelősség elől?

A nagy világvallások, filozófiák és ideológiák tanításai a világról ellentmondóak. Az egyik legszélsőségesebb tanítást a manikeizmus fogalmazta meg: a látható, anyagi világot egyértelmű rosszként értelmezi, amely tehát a lélek üdövsségére vonatkozóan csak veszélyt jelenthet. Nemcsak a buddhizmus, hanem más szerzetesi mozgalmak is egyoldalúan és szkeptikusan szemlélték, szemlélik a világot. A hangsúlyt nem Isten megváltott világára, nem az Országra helyezik, hanem a bűnbeesés révén megromlott "siralomvölgy" mivoltára. A keresztény a világot Isten és ember találkozási helyének tekinti, amely találkozás révén kialakult a világ új és harmonikus felfogása. Az ember keresztény küldetését, istenország-építő hivatását csak akkor tudja komolyan venni, ha nem menekül a világtól, hanem benne él, azt alakítja Isten szándékai szerint.

Érdemes utalni a kontemplatív szerzetesi életre, ami sokak szemében ilyen "menekülésként" tűnik fel. Ez az életforma kétségkívül kivétel, amely értékes tapasztalatot jelenthet arra vonatkozólag, hogy a világnak ez a formája elmúlik (v.ö. 1Kor 7,31), és egy új világ keletkezik. Ez az életforma azonban nem a többség hivatása.

Dietrich Bonhoeffer evangélikus teológus, aki a koncentrációs táborban megtapasztalhatta a világból kitaszított, "kiűzött" földönfutó "státusát", ezeket írja: "A dolgok világától elszigetelni a személyt, ideális, de nem keresztényi. Krisztus nem a dolgok világától szabadította meg az embert, hanem a bűn világából; ez pedig egészen más.7 A világból felelőtlenül menekülni éppen olyan bűnös tett, mint felelőtlenül kiszolgáltatni önmagunkat egy olyan világnak, amely a személyekkel is úgy bánik, mint a dolgokkal. A Szentírás a világot az üdvtörténet keretében tárja elénk, ami azt jelenti, hogy ennek figyelembe vétele révén kell a világban élni. Pál figyelmeztetése is így értendő, amikor a rómaiaknak ezt írja: "Ne hasonuljatok a világhoz" (Róm 12,2). Az apostol az erkölcsi kötelességekről beszél, amelyeket új lelkülettel, az emberek iránti szolidaritás, szeretet révén kell teljesíteni. "Gondolkodásotokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi Isten akarata." (Róm 12,2). Ez a fajta "aszkézis" nem menekülést, hanem komolyan átgondolt, átalakított, megreformált magatartást jelent, ami segít abban, hogy valaki ebben a világban kötelességét keresztény módon teljesíthesse.

Felelősséggel alakítani világunkat

Jézus új, igazságos világról beszélt. Testvéri világot akart, ami után mindenki vágyik, így a mai keresztény ember is. A "jöjjön el az országod!" kérés imádkozása ilyen világnak az eljövetelét fejezi ki. Ebben megnyilvánul a keresztény remény lényege és a földi dolgokkal szembeni beállítottság. A keresztény bízik ennek az országnak az eljövetelében, ám ugyanakkor a krisztusi tanítás révén felfogva a felszólítást, az imperativuszt - cselekszik is. A II. vatikáni zsinat erről így ír: "Az új föld várásának mégsem szabad csökkentenie, hanem inkább fokoznia kell a szorgoskodást, hogy szebb legyen a föld… Az Úr parancsa szerint közkinccsé tettük világszerte az olyan értékeket, mint az emberi méltóság, a testvéri közösség és a szabadság, megtaláljuk majd természetünknek és emberi iparkodásunknak a jó gyümölcseit, megtisztítva minden szennytől, tündöklően és megdicsőülve." (GS 39)

A feladatoknak - amelyeket ebben a világban, a világért kell elvégeznünk - hosszú listáját lehet összeállítani. Itt csak azokra szorítkozunk, a teljesség igénye nélkül, amelyek tipikusan a világot mint olyat, mint Isten Országát érintik. Ezek között az első helyen említhetó a döntés egy testvéri és igazságos világ mellett. Ez az Isten Országa melletti totális elkötelezettséget jelenti. A zsinat ezt így fogalmazza meg: "Ha valaki Krisztusnak engedelmeskedve elsősorban Isten Országát keresi, erősebb és tisztább lesz benne a szívből fakadó készség, hogy minden embertestvérén segítsen és a szeretet sugallatára tökéletessé tegye az igazságosság művét." (GS 72)

A földi istenország polgáraiként segítenünk kell minden embertestvéren. Ez kihívás és felszólítás egyszersmind. Lényeges szempont, hogy az ember mire használja energiáit. Annak a veszélynek van ugyanis kitéve, hogy az emberiségért, az emberi jogokért, a csoportok támogatásáért kevesebbet tesz, mint például a környezetvédelemért. Ezért ezt a kihívást minden korban komolyan kell venni.

Az igazságosság mindig tökéletesítésre szorult és arra szorul korunkban is. Ennek lényege, hogy az ember állhatatos és erős akarattal mindenkinek megadja, ami jog szerint jár neki. Rangját tekintve a legfőbb erkölcsi erény, de megvalósításának keresztény formája nem választható el a szeretettől, mivel a kereszténytől több kívántatik, mint pusztán a jogok tiszteletben tartása. Az igazságosság Isten Országának egyik igérete.8 Beteljesülése csak akkor lehetséges, ha az ember ezen a téren is teljesíti feladatát.

A szolidaritás elkötelezettség, amely szorosan kapcsolódik az előbbi követelményhez. Isten Országa azt jelenti, hogy Isten az emberek érdekében cselekszik. Aki ezért az Országért imádkozik, tudatosodik benne ez a szolidáris elkötelezettség, ami a keresztény ember esetében kötelességet jelent. A katolikus szociális tanítás szerint - mint egyetemes társadalmi elvnek - kivétel nélküli érvénye van. Ha ugyanis az emberi méltóság a személyiségen alapszik és a társas kapcsolatok a személyiség természetéhez tartoznak, akkor ez szükségszerűen magába zárja a szolidaritást, mindazzal együtt, ami emberi. A szolidaritás elve éppen ezért nem tűr behatárolásokat. Az egész emberiség egységének erkölcsi mozgatójaként "állandó és szilárd elhatározás arra, hogy az ember a közjóért, azaz minden egyes ember javáért tevékenykedjen, mert mindannyian felelősséggel tartozunk mindeni másért" - írja II. János Pál pápa Sollicitudo rei socialis kezdetű enciklikájában9. Ugyancsak a pápa hangsúlyozza, hogy a szolidaritásnak minden egyes közösségen belül értéke van. Belőle nyeri minden közösség a maga erkölcsi cselekvő képességét, csak ennek birtokában képes arra, hogy az emberiség fejlődése egyetemes folyamatában a maga szerepét betöltse. A keresztény közösségek esetében az erkölcsi kötelezettség ebből az érték-jellegből fakadóan még fokozottabb mértékben jelentkezik. Amikor a nagy közösségről van szó - vagy ahogy mondani szokás: közügyről -, akkor az egyénnek és kisebb közösségeknek saját érdekeiket háttérbe kell szorítaniuk és bele kell olvadniuk a mindent átfogó szolidaritásba.

Minden embernek döntenie kell, hogy vállalja-e a szolidaritást másokkal. Erre az egyéni felszólítás, meghívás alkalmával kerül sor. Ez a döntés erkölcsi természetű, amiért számot kell adni. Tulajdonképpen nagyon elemi dolgokról van szó: a megosztás, a másikra figyelés és az együttműködés készségéről - mégpedig világméretekben. Az egyetemes pusztítás és az egyetemes egység egymáshoz nagyon közel álló alternatívák: az emberiség jövőjét az dönti el, hogy képes-e, kész-e a szolidaritásra.10

A harmadik nagy feladat pedig: figyelni a jóra, ami világunkban jelen van.

A Jézus által akart új világ - jó. Aki éber, aki figyelmes és kereső lényként él ebben a világban, az felfedezi a jót. A tömegtájékoztatási eszközök általában a rosszat tárják az emberek elé, mert az olvasók, de különösen a nézők ezekre a hírekre fogékonyabbak. A jóra nem reagálnak olyan gyorsan. Ennek talán éppen abban rejlik a titka, hogy azt természetesnek tartja mindenki. Vagyis az emberek elvárják, hogy a világ, a benne lévő emberek, dolgok jók legyenek. Mégis érdekes, hogy a jó meglátására nagyobb erőfeszítés szükséges. Ugyanakkor a világban tapasztalható jó bátorságot ad az embernek, különösen a kereszténynek, hogy tovább imádkozza: "Jöjjön el az Országod!"

II. János Pál az 1998. január 1-i béke-világnapon ezt írta: "A világban a remény Lelke működik. Jelen van annak önzetlen szolgálatában, aki a kitaszítottak és szenvedők oldalán tevékenykedik, aki befogadja a bevándorlót és menekültet, aki bátran vonakodik attól, hogy személyt vagy csoportot etnikai, kulturális vagy vallási alapon elutasítson. A Lélek különösen jelen van azoknak a nagylelkűeknek a cselekedeteiben, akik türelemmel és kitartással a békét és kiengesztelődést sürgetik azok között, akik egykor ellenségek voltak. Ezek a remény jelei, amelyek az igazságosság keresésére bátorítanak és a békéhez vezetnek."11

Isten Országa, amely már ebben a világban is jelen van, nem lehet rossz, annak ellenére sem, hogy a gonoszság is rajta hagyja bélyegét. Isten világ iránti magatartása ennek igazi alapja. Az Atya, aki Jézust feltámasztotta a halottak közül, örökre biztosította szerető, üdvözítő jelenlétét. Ebben a világban Isten jelenlétének tudatában élhetünk és teljesíthetjük erkölcsi feladatainkat.

1 Küng, Hans, Weltethos für Weltpolitik und Weltwirtschart. München-Zürich 1997. 192. o.

2 Kirchenzeitung der Diözese Linz 1999. március 25. 2. o.

3 Jahrbuch der Diözese Linz 1998, 123. o.

4 V.o. Häring, Bernhard, Frei in Christus III. Freiburg-Basel-Wien 1981. 138. o.

5 Uo.

6 Igazságosabb és testvériesebb világot. Budapest 1996. 46-51. o.

7 Bonhoeffer, Dietrich, Ethik. München 1966. 347. Idézi Häring, i.m. 141. o.

8 Rahner - Vorgrimler, Teológiai Kisszótár. Budapest 1980. 289 sk.

9 Idézet Schütz, Christian, A keresztény szellemiség lexikona nyomán, Budapest 1993. 368. o.

10 A Keresztény szellemiség lexikona. 368 sk.

11 Egger, Wilhelm nyomán ("Wie der Herr uns zu beten gelehrt hat". Brixen 1998. 56.o.).

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Megkérdezték egyszer Marcel Maréchaltól, egy avangárd színház agnosztikus igazgatójától, mit gondol az egyházban tapasztalható "kétségbevonásokról". Ezt válaszolta: "Ha ez azért történik, mivel a katolikus vallás papjai eggyel előre akarnak lépni a világban, hogy a katolicizmus »keresztényibb« legyen, vagyis közelebb kerüljön az igazi szociális akcióhoz, (…) akkor ez nem tűnik lényegesnek számomra, sőt kiábrándítónak tűnik. (…) Ha viszont ez előreugrás, ha a pap (…) felszabadul, hogy ezt mondhassa: »Isten embere vagyok, egyedül hitemről és Istenről kell tanúskodnom«, akkor ez érdekel. Más szóval: ha ez misztikus kaland, akkor szenvedélyesen érdeklődöm iránta. Ha csak szociális kaland a kor ízlése szerint, ha a papokat hirtelen megérintette a szocialista kegyelem, ez untat; visszalépésnek tartom."

Sajnálatos, hogy Marcel Maréchal nem látta meg: a papoknak, éppen mivel kalandjuk misztikus, azért kell a társadalom kitaszítottjai mellé állniuk. (François Varillon SJ, Isten alázata és szenvedése)

Szociális vagy misztikus kaland?

Beszélgetés Mustó Péter jezsuita tanárral

K.: Évekig éltél és dolgoztál szegények között Németországban és Dél-Amerikában. Mi jut eszedbe először, ha meghallod ezt a kifejezést, hogy "szociális munka"?

Mustó: Az első, ami rögtön az eszembe jut: az ellenvetések. Pár évvel ezelőtt egy jezsuita társam, akit régen nem láttam, azzal fogadott: "na mi van, hallom, te is beálltál a világmegváltók közé!" Igen, bizonyos szempontból nevetségessé is válhat az, aki megpróbál az élet sikertelen oldalával foglalkozni. Ez elsősorban azok számára nevetséges, akik sikeres munkákban dolgoznak. Számukra egészen érthetetlen, hogy vannak olyanok, akik a gyengéket is támogatni akarják. Ezt valamiképpen egy felesleges munkának tartják. Kicsit emlékeztet ez Darwin elméletére, amit nem kedvelt ugyan az egyház, de lassan mégis elfogadottá vált, hogy tudniillik az "életképesebbet kell támogatni". A kérdés számomra tehát az: hogyan kell azt megindokolni, hogy a silányabbal, az ügyetlennel foglalkozunk, akinek semmi nem sikerül, aki kívül reked az élet vérkeringésén, aki látszólag semmi hasznot nem hoz a gazdaságnak, aki semmire sem képes, mert az értelme sérült, és így tovább. Hogyan tudjuk ezek életét megvédeni, megakadályozni az eutanáziát, azt, hogy csak a puszta életbenmaradést engedélyezzék nekik, vagy hogy a legsilányabb ételeket kapják? Hogyan indokoljuk meg mindazt, amit tenni akarjunk, a többiek számára, akik az elitet akarják támogatni? És ezek a "többiek" bennünk magunkban is élnek. De aki egy kis szociális érzékenységgel van "megáldva" vagy "megverve", az nem tud nyugton maradni, amíg mások el vannak zárva az emberi élet lehetőségeitől. De ezeknek az embereknek saját maguktól is újra meg újra meg kell kérdezniük: hogyan is tudom tetteimet megindokolni, mit tehetünk, és mi az, amit nem kell tennünk ezekkel az emberekkel kapcsolatban?

K.: Nam túlságosan kiábrándító egyszeriben otthagyni a sikeres és megszokott munkákat és "az élet sötétebb oldalával" foglalkozni?

Mustó: Egy jezsuita munkáspap írta, hogy négy fokozat van a szociális gondolkodású emberek lelkiéletében. Az első fokozat, amikor felfedezi a nyomort, amikor felfedezi azt, hogy van emberi szenvedés, amit általában a társadalom nem nagyon vesz tudomásul, és ez a feledezés lelkesedéssel tölti el, érzi, hogy tennie kell valamit. A második fázisra jellemző lelkiállapot az elkötelezettség, az aktivizmus, amikor mindent megtesz azért, hogy az ilyen emberek segítségére legyen. A harmadik fokozat a kiábrándulás. Ilyenkor nagyon sokan megtorpannak, észreveszik, hogy azok, akiken segítenek, nem jobbak, mint a többi ember, hogy a szegény is csúnya, büdös, visszataszító, noha az Evangélium szerint Isten választott népe. Fizikailag és lelkileg egyaránt igaz ez. Fél, nehogy megfertőzzék, nehogy közéjük süllyedjen, és ő is kirekesztett legyen. Nem látja munkája értelmét, vagy elkeseredik, mert ezeknél az embereknél nem sikeres az élet, így az ő sikere is sokkal kevesebb, hacsak nem marad meg a felszínen, az aktivizmus terén. Ha azonban igazán mélyen foglalkozunk a kérdéssel, és nem csak egy állandó robotban élünk, tudatossá kell válnia, hogy a sikertelenekkel foglalkozunk, tehát az eredmény is sokkal kevesebb. Ezen a fázison nemcsak az említett jezsuita páter, hanem én magam is, de nemcsak papok, szerzetesek, hanem tanárok, forradalmárok, politikailag elkötelezett emberek is átestek, átesnek. A negyedik szakaszban az ember rájön arra, hogy mi a szolidaritás. Megérti, hogy olyan földön él, ahol - akár akarja, akár nem - a sikertelenség jelen van, megvan benne is, és mindenütt valamilyen formában. A kérdés az, hogy vállalom-e a közösséget azokkal, akik nem az elithez tartoznak, akik nem olyanok, mint amilyenné én őket tenni szeretném, és elfogadom-e saját gyenge, sötét oldalamat, amire nem szeretek ránézni. És így, a sikertelenségen keresztül fedezzük fel Istennek ezt a legszebb arcát, amit én szolidaritásnak nevezek.

K.: Szavaid alapján a sikertelenekkel való szolidaritás egy teljesen új beállítottságot, hozzáállást követel. Hogyan léphetünk ki saját megszokott világunkból, ahol a teljesítmény és az eredemény központi fogalmak és ahonnal igyekszünk száműzni mindazt, ami rossz és csúnya?

Mustó: Számomra - noha ez filozófiai és teológiai kérdés, illetve lelki beállítottság kérdése - az egyik legalapvetőbb kérdés, hogy úgy fogadom-e a rosszat, mint a jó hiányát, vagy a sötétséget, mint a fény, a betegséget, mint az egészség hiányát - vagy tudom-e úgy elfogadni, hogy nincs világosság, csak ott, ahol sötétség van, hogy az egészséget csak úgy ismerhetem meg, ha tudok a betegségről is, és ismerem a gyengeségeimet. Az életnek csak akkor van értéke, ha tudom, hogy határai vannak, és véget is ér egyszer, és siker csak akkor van, ha ott a sikertelenség is. Tehát a szenvedés az életnek ugyanúgy része, mint a siker és az egészség. A természet világa ezt valószínűleg ugyanígy éli, csak nem észleli tudatosan, ezt csak az ember ismerheti fel. Ha felfedeztem, hogy van halál, nyomor, sikertelenség, akkor nem csukhatom be a szemem, hanem meg kell tanulnom ezekkel élni, ugyanúgy, mint a sikerrel. Még egy lépéssel tovább lépve: fel kell ismernem a negatív jelenségekben, hogy később nagyon sok jó következhet belőlük. Vagy ahogy Charles Péguy mondja: a bűn az a seb, amelyen keresztül a kegyelem bejuthat az emberbe. Állítólag a sötétségben fejlődik igazán a növény is, és az éjszakában dolgozza fel azt, amit a Naptól, az esőtől kap. Így mind saját magamban, mind a környezetemben nem csak elfogadnom szükséges, hogy van sikertelenség és nyomor, hanem meg kell keresnem annak értelmét, pozitív oldalát, még ha nagyon nehéz is felfedezni. Ebből származik, hogy aki kétségbe esik a harmadik fázisban, de nem adja fel, az a negyedik fázisba eljut annak felismerésére, hogy van rossz - de felismeri benne a jót. Ebben a negyedik fázisban nem okvetlenül akarja megváltoztatni a rosszat. Mert amíg le akarom győzni a bűnt, amíg hiánynak tekintem, addig nem tudom elfogadni létét, ugyanis csak a tudatosan elfogadott rosszon és szenvedésen keresztül fedezem fel a kegyelem működését. Így a szolidaritás azt jelenti, hogy - mint azok az emberek, akikben ez az érzékenység jobban kifejlődött, a művészek, vallásos emberek, forradalmárok - felfedezzük: a selejtben is van élet. És ezt csak az emberi szellem tudja felismerni, noha a darwini elmélet nem erre utal. Ebből fakad a lemondani tudás, ebből fakad, hogy az anya a "rosszabbul" sikerült gyerekét jobban szereti, mint a "jól sikerültet".

K.: Mit jelent, hogyan csapódik le egy szerzetes, konkrétabban egy jezsuita életében ez a szociális érzékenység és elkötelezettség?

Mustó: Az előző generálisnak, Pedro Arrupenek van egy megjegyzése, amely szerint minden jezsuita vizsgálja meg a lelkiismeretét, hogy hány szegénynek nevezhető ember van a barátai között. Itt egy nagyon fontos gondolat rejlik, amit Szent Ignác azzal fejezett ki, amikor Laínezék a pápa teológusaiként a tridenti zsinatra mentek, hogy utasította őket: töltsék az éjszakát a szegények között, az ispotályban. Tehát csak úgy lehetek megérintve ezektől az emberkből, ha személyes kapcsolatban vagyok velük, mert akkor megértem őket, az ő szemükkel tudom nézni a világot. Ezt csak úgy lehet megtanulni, ha ez a kapcsolat valóban személyes. Vegyük példának az indiánokat: amikor róluk beszélünk, európai módon gondolkozunk, hiszen már maga az elnevezés is azt tükrözi, hogy a 15. századi európai felfedezők azt hitték, Indiában kötöttek ki. Ha például az afrikaiak fedeznek fel bennünket, és azt hiszik, hogy Ázsiába jöttek, akkor évszázadokon keresztül ők is csak azt mondanák ránk: "az ázsiai". Nem lenne osztrák, magyar stb. Meg kell tanulnunk megismerni az emberek gondolkodását, lelkivilágát, hogy ne elnagyolt fogalmakban beszéljünk róluk. Művészek, írók, forradalmárok, akik körül tudják járni életüket, tudnak látni az ő szemükkel. De erre csak az képes, aki nem a sikerre áhítozik. Vagyis P. Arrupe kijelentése ezt jelenti: tekints magadba, hogy mennyire érted meg azokat, akik körülvesznek, a szegényeket, a sikerteleneket, a bűnözőket.

K.: A 32. általános rendi gyűlés szavaival élve "származásunk, tanulmányaink, hovatartozásunk gyakran megóv bennünket a szegénységtől, tehát ha valaki nem közvetlenül szociális területen dolgozik, könnyen meglehet, hogy sohasem konfrontálódik a valóságos szegénységgel.

Mustó: Erről egy Rómában végzett jezsuita szociológus jut eszembe, aki pár évvel ezelőtt így vallott erről a kérdésről: "Én ugyan nem vagyok forradalmár, szeretem a hasamat, dohányozni is szeretek, de megpróbáltam komolyan felfogni legalább az értelmemmel, amit a rendgyűlés dekrétumai a szegénységről és az igazságosságról mondanak. Ismerem magam, tudom, mennyire viszolygok minden szenvedéstől és az emberi nyomor látásától, és féltem, hogy a rendgyűlés ezen irányelvei csak öres szavak maradnak az életemben. Láttam, hogy olyan helyen kell dolgoznom, ahol ezzel foglalkoznak, mert különben soha nem fogok az igazságossággal törődni." Ezért a munkáját sikerült úgy rendeznie, hogy nem a bogotai egyetemen kezdett tanítani, hanem egy szociológiai központban dolgozott.

Ezért fontos a jezsuita munkák tervezésénél, hogy beiktassunk ilyen munkákat, mert ha nem foglalkozunk a szegényekkel, akkor egy idő után nem is fogunk velük törődni, és teljesen eltávolodunk tőlük. A 70-es években ennek a törekvésnek következtében okozott gondot az is, hogy hol vegyenek házat, hova költözzenek a jezsuiták. Ezért sok rendtartomány, szerte a Földön, felszámolta a gazdag negyedekben fekvő házait, és a kapott pénzből a szegényeket próbálták támogatni a 32. rendgyűlés szellemében. Volt erre példa Dél-Amerikában is, ahol egy nagyon jelentős és híres kollégiumot adtak el, és az így szerzett pénzt az "indiánok" megsegítésére használták. Hogy ezek a döntések történelmileg mennyire voltak helyesek, jelenleg még nem tudjuk felmérni. Sok érv szól mellettük és ellenük is, és emiatt bizonyos ellenérzés van azokkal szemben, akik ismét hasonló lépéseket szeretnének tenni. Az a tény, hogy emiatt komoly konfliktusok voltak a renden belül, s azok a jezsuiták, akik ezt megpróbálták, nem tudtak "győzni", azt jelenti, hogy óvatosabban, differenciáltabban kell a kérdéshez nyúlni. El kell tudnunk fogadni, hogy vannak jezsuiták, akik számára a nyomor bénítólag, teljesen taszítólag hat, de a kérdés így is fennmarad: milyen városnegyedbe költözzön egy jezsuita közösség? Van még egy veszély: a nevagít értelemben vett klerikalizmus veszélye, vagyis hogy a jezsuita munkát gyakran puszta lelki szolgáltatásnak tekintjük, amelyet bizonyos szakralitás jellemez. Vagyis eljárok a templomba, szentségekhez járulok, lelki könyveket olvasok, megnyugszom Istenben - ez fontos és pozitív dolog -, de ha a vallásosság csak megnyugvást jelent, és nem vezet el oda, hogy a bennem lévő rosszal foglalkozzak, vagy valamilyen szociális elkötelezettséggel legyek mások iránt, akkor csak szakrális szolgálat lesz. Ne felejtsük el, hogyan is állok én a szenvedéssel! Ennek tudatossá kell válnia, mert különben lehet, hogy az egyház fontos kultúrintézmény marad, de valahol hiányozni fog belőle az istenhit.

K.: Hol van a pap, a jezsuita szerzetes helye a társadalomban, milyen szerepet tölthet be a közösség életében?

Mustó: Amiről most beszélni fogok, az a jezsuita munkáspapok egyik alapélménye. A második világháborúban, amikor a németek lerohanták Franciaországot, a francia hadsereg fogolytáborokba került, külön a tisztek, és külön a közlegények. A papok mind a tisztek közé! Ekkor döbbent rá sok pap, hogy ő - mivel pap - a középosztályhoz tartozik, életvitelét, műveltségét stb., tehát a dolgok összességét tekintve; és teljesen elszakadtak a társadalom többségétől, még ha származásuknál fogva közéjük tartoznának is. A munkáspap szálka sok egyházi ember szemében. Nem értik, hogyan lehet egy pap esztergályos, vagy egy evangélikus lelkésznő miért eladónő egy áruházban. Ezzel szemben viszont soha nem volt gond, ha valaki tanár - amit tulajdonképpen egy civil is elvégezhet -, vagy ha egy jezsuita csillagász, aki talán a hétvégén emberekkel is foglalkozik, szóval kiveszi a részét a közvetlen lelkipásztori munkából is. De az mégis probléma, ha egy jezsuita munkáspap, viszont az intellektuális munkát végzők elfogadása nem jelent nehézséget. Az egyház pedig már a múlt században is beszélt erről a dologról! Mégis, a klérus politikailag nagyon sokszor a középosztály pártját fogta. Ez nem baj, ez egy hajlam. Ami a tanulást, fizetést illeti: ez a középosztályra jellemző szintet éri el a kléruson belül is. A gond csak ott kezdődik, ha a klérus lehetőséget kap arra, hogy még jobban éljen, még nagyobb közéleti szerepet töltsön be. A tapasztalat sajnos azt mutatja, hogy nem szalasztja el ezt a lehetőséget, gondolok itt a háború előtti földbirtokokra, vagy a jelenlegi német egyháziakra. Tehát a papság a középosztályhoz tartozik, és affelé irányul. Szerintem ezért nincsenek immár évtizedek óta testvérhivatások Jézus Társaságában, mert a hajdani jezsuita segítőtestvérek nem úgy beszéltek és nem azt a munkát végezték, mint a középosztály. Az a baj, hogy a papot túlbecsüljük. Ennek gyökere, hogy a pap bizonyos módon Istent közvetíti az emberek számára, s így afféle szakrális személlyé vált - de elfelejtjük, hogy nemcsak ő teszi ezt, hanem minden felebarátunk, sőt főképp a legszegényebben, a legelesettebbek.

K.: A pap ugyanakkor az intézmény képviselője is, akire komoly hatalom és felelősség hárul. Nagyon sokan teljesen belemerevednek ebbe a hivatalnok-szerepbe és görcsösen kapaszkodnak az intézményükbe.

Mustó: Valóban, könnyen hivatalnokká válhat az ember és felfuvalkodhat. Ha azt a tiszteletet, amelyet rajtunk keresztül Istennek akarnak adni a közösség tagjai, magunkra vonatkoztatjuk, akkor meggyőződésünkké válik saját személyünk fontossága és hozzászokunk a tisztelethez, méghozzá nagyon hamar. Számomra igen fontos volt egy dél-amerikai püspök, Proano példája, aki személyesen mesélte el nekem, hogy milyen egyszerű családból származott. Apja kalapokat font, és vakációiban ő is ezzel foglalkozott. Amikor felszentelték, az újmiséjén egykori tanítója azt mondta neki: "Soha ne felejtsd el, honnan indultál!" Amikor püspök lett, a jómódúak virágokkal, autóval, meghívásokkal kedveskedtek neki. Tudta, hogy szüksége van barátokra, személyes kapcsolatokra a rábízottakkal, és észrevette, hogy a jómódúak, ha nem is szándékosan, de meg akarják nyerni maguknak. És ekkor rájött, hogy ha nem akar elszakadni az emberektől, akkor el kell mennie azokhoz, akik nem engedhetik meg maguknak, hogy meghívják a házaikba és hogy ajándékokkal kedveskedjenek neki. Bérmaútjain ezért ezentúl mindig a legszegényebb családoknél ebédelt, és mindig vissza is tért hozzájuk. Így próbálta egyházmegyéjében fenntartani a kapcsolatokat. Ez persze az öltözetén is meglátszott: ponchót és indián kalapot hordott, nem elegáns öltönyöket, így próbált hasonlóvá lenni azokhoz, akikhez tartozónak érezte magát. Ezen a példán is látszik, hogy magunknak kell a szegényeket megkeresnünk, mert természetünk szerint mindannyian inkább azokhoz hajlunk, akik hiúságainkat, kényelmünket, netán gasztronómiai igényeinket kielégítik. Így ennek a püspöknek az élete példa maradt számomra. Mivel azonban intézményekről kérdeztél, azt is hozzá kell tennem, hogy az intézmény féltése, a felelősség sokszor arra kényszerít, hogy a befolyásosak és hatalmasok felé forduljunk, akik segítségünkre lehetnek jó és fontos intézményeink fenntartásában. Ez az önmagában véve logikus reflex könnyen veszélyessé válhat, mert egybeeshet azzal a vágyammal, hogy én is a sikeresek, a hatalmasok között éljek, az elithez tartozam és magam is sikeres legyek és kényelemben éljek. De Istent megtalálni, aki a szívünket betölti, nem feltétlenül kötődik intézményekhez. Nem mondom, hogy az intézmények rosszak, de ha öncéllá válnak, akkor lehet, hogy elfordulunk onnan, ahol az élet pezseg és szenved, elfordulunk azoktól, akiken keresztül talán legközelebb juthatunk Istenhez. Nem akarok abba a csapdába esni, hogy azt mondjam: csak a szenvedésben lehet Isten megtalálni, mert Isten a sikert is megteremtette, de a vágy, hogy megtapsoljanak bennünket, olyan mélyen van bennünk, hogy tudatosan kell a másik oldalt keresni. Az természetes, ha egy üzem a sikerre törekszik, de ha a szerzetesek és a papok is ezt akarják, akkor az egyház célját vesztette. Valahol itt rejlenek azoknak a furcsaságoknak a gyökerei is, mely szerint korábban minden rendháznak az áldozók és gyónók számáról statisztikát kellett vezetnie. Ezt lehet egyszerű felmérésnek is tekinteni, de az Istennel való találkozást mégsem lehet számokban mérni, mert ez nem a számítógépek életrendje.

K.: Azt hiszem, hogy az eredményre törekvés valahogy nagyon gyökeret vert sok jezsuita gondolkodásmódjában. Nem áll-e fenn annak a veszélye, hogy a szegényekkel való foglalkozásban is eltolódik a hangsúly az együttélésről a megoldás, a már említett "világmegváltás" irányába?

Mustó: Igen, a jezsuitákra az volt a jellemző, hogy ha valamihez hozzányúltak, azt véghez is vitték. Tehát a jezsuiták sikeresek, eredményesek voltak. Nem tudom, hogy ez tovább is így lesz-e… Én is létrehoztam néhány dolgot, sőt néhány intézményt is, bár nem vagyok sikeres, de hangsúlyozom, hogy az együttélés a fontos. Ha intézményeket hozunk létre, akkor könnyen megvakulunk, mert attól kezdve az intézményhez mérjük magunkat, aszerint válogatjuk meg kapcsolatainkat és az intézmény szemüvegén át látjuk a világot. Így nagyon könnyen megfosztjuk magunkat azoktól, akik a Biblia szerint Isten privilegizált népe: a szegényektől. Isten azért szereti őket, mert nekik van a legnagyobb szükségük a szeretetre. Ezt az éhséget nem lehet csupán intézményekkel csillapítani. Látványos példák vannak erre: például a harmadik világban kórházakat, egészségügyi centrumokat építenek, de hogy az intézmény jól működjün és betöltse szerepét, tisztaságot és rendet kell tartani. Ehhez pénzre van szükség - így aztán oda jutunk, hogy előbb-utóbb csupán a fizető betegek maradnak. Vagy ha létrehozunk a nyomornegyedben egy óvodát, megkívánjuk, hogy a szülő legyen felelősséggel a gyermeke iránt, öltöztesse rendesen, fürdesse meg és ha nem ez történik, akkor a gyereknek távoznia kell. Így megint pontosan azok kényszerülnek elmenni, akiknek a legnagyobb szükségük lenne az óvodára - és mindezt azért, mert a mi intézményünk kritériumait nem tudják teljesíteni.

K.: Mennyire időszerű ez nálunk, hiszen mi most a szabadversenyes kapitalizmus kezdeti stádiumában vagyunk, szeretnénk felzárkózni a "Nyugathoz", és a szegényekhez fordulást, a szociális érzékenységet sokan mint valamiféle gyanús baloldali dolgot teljesen leírják?

Mustó: Itt gyorsabban alakul ki mindaz, ami Nyugaton már létezik, mivel mi kész példát másolunk. Ebben a helyzetben talán nem tűnik időszerűnek a mi jelenlétünk, mert süket fülekre találunk a törtetőknél, akik felfelé utat törnek, lefelé azonban "rúgnak". Egy új, kegyetlen elit van kialakulóban, ahol csak a pénz számít, mindenféle szociális érzékenység és kulturális igény nélkül. De a keresztények és a próféták feladata mindig is ez volt: akkor felkiáltani, amikor szükség van rá. A gond éppen az, hogy a szocializmus írta a zászlajára a szociális igazságosság jelszavát, és ezért a kérdés könnyen olyanná lehet, mint a felmelegített kávé - nevetséges. De tudnunk kell, hogy mi nem ezt a szocializmust akarjuk, hanem a szenvedőkért kiáltunk - a hatalmasokkal szemben. Ezt tették mind a próféták, és maga Jézus Krisztus is.

K.: Igen, érdekes, hogy Jézus nem az összes fogyatékost gyógyította meg, hanem csak néhányat, és tanítványául is csak néhány egyszerű halászt és vámost választott és nem a kor elitjét vagy értelmiségét, az írástudókat, pedig az ő segítségükkel talán gyorsabban terjedhetett volna az Örömhír.

Mustó: Jézus nem egy tant terjesztett, hanem szemlélődő ember volt, akinek megesett a szíve a szenvedőkön, és mindig Atyjához fordult, hogy segítsen rajtuk. Ez nem egy politikai stratégia volt, hanem szoros egység az Istennel. A keresztény közösségre, az egyházra és a jezsuita rendre is - mint minden más emberi csoportosulásra - illik az a már szinte közhelyszerű megállapítás, amely szerint egy közösség ereje mindig a leggyengébb láncszem erejével azonos. Ha ott elszakad a lánc, akkor az egész nem törtheti be többé a feladatát, nem lánc többé. A jezsuitáknál is így van ez: ha nincs bepillantásom, hogy a legkisebb körülöttem mit érez, akkor a hatalmasok oldalán vagyok. Lényeges, hogy egy jezsuita templomban a takarítónő véleménye ugyanolyan fontos-e, mint a többi hívő véleménye. Ezzel irányt akarok mutatni: erre tudatosan kell odafigyelni, mert mindig újra kihívást jelent, hogy észrevegyük a legkisebbek szenvedését. Hogy konkrét példát mondjak a saját életemből: Münchenben dolgoztam mint ifúsági lelkész, más lelkészekkel, fegyvernélküli katonai szolgálatot teljesítőkkel, és egy jugoszláv asszonnyal, aki a konyhában dolgozott, egy kis közösséget alkottunk. Leváltották a vezetőt, aki egy egyházmegyés pap volt, és helyére új papot helyeztek. A jugoszláv asszony így fejezte ki magát: "A régi főnök mindig kiabált, veszekedett velem, leszidott a sárga földig, de éreztem, hogy érdekli, mi lesz velem és mi lesz a kislányommal. Az új főnök soha nem kiabál, sőt nagyon kedves és előzékeny, de én vagyok számára az utolsó a házban, mert én csak a konyhában dolgozom." A szociális érzékenység tehát azt jelenti, hogy mindig a legkisebb, a leggyengébb véleményére figyelek. A jezsuita renden belül talán a testvéreknek ilyen a helyzete. Mert ha az üzem legfelső szintjén ölönk össze, soha nem fogjuk tudni, hogy "legalul" mit gondolnak, mit éreznek azok a szegények, akikkel Jézus közösséget vállalt és akiket a hegyi beszédben boldognak nevezett.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Jean-Marie Lustiger bíboros

A keresztény élet harca

Egy alkalommal Jézus kiűzött egy néma gonosz lelket. Amikor a gonosz lélek kiment, a néma megszólalt. A nép elcsodálkozott. De néhányan így vélekedtek: "Beelzebullal, a gonosz lelkek fejedelmével űzi ki a gonosz lelkeket." Mások próbára akarták tenni, ezért égi jelt követeltek tőle. De ő átlátott rajtuk, azért ezt mondta nekik: "Minden önmagával meghasonlott ország elpusztul, és ház házra omlik. Ha tehát a sátán meghasonlott volna önmagával, hogy állhatna fenn az országa? Azt mondjátok, hogy Beelzebul segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket. Ám ha én Beelzebul segítségével űzöm ki a gonosz lelkeket, a fiaitok kinek a segítségével űzik ki őket? Ezért ők lesznek bíráitok. De ha én az Isten ujjával űzöm ki a gonosz lelkeket, akkor már közel van hozzátok az Isten országa. Amikor az erős ember fegyveresen őrzi házát, biztonságban van vagyona. De ha egy erősebb megtámadja és legyőzi, akkor elveszi fegyverét, amelyben bízott, és a zsákmányt szétosztja.

Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem gyűjt velem, az szétszór." (Lk 11,14-23)

Amint az ördögről van szó, kényelmetlenül érezzük magunkat. Jézus itt a gonosz lelkek fejedelmét Beelzebulnak hívja, és ez a kigúnyolásnak egy módja. Beelzebul valószínűleg annyit jelent, mint "a füst fejedelme" vagy "a legyek fejedelme".

Jézus visszaadja a beszéd képességét az embernek, és ezzel megadja neki a képessége arra, hogy testvéreivel beszéljen és Istent dicsőítse.

Nyomban föllép a Jézus elleni tiltakozás: "Ez Beelzebul által űzi ki az ördögöt." A szokásos eljárás szerint az ártatlanra vetítjük rá minden bűnünket. Még ma is arra panaszkodunk, hogy a kereszténységet támadják, nevetségessé teszik. "A népek ópiuma", mondják. Jusson eszünkbe, hogy Krisztust rágalmazták, hamisan vádolták, elítélték. Nem azért, mert "abban az időben" az emberek rosszabbak voltak, mint ma. Hanem azért, mert a bűnös saját bűnét az ártatlanra hárítja, és azzal vádolja, amiért ő maga felelős. Ki a bűnös? Ti, én, mi valamennyien. A gyerekek így hazudnak: "Nem én csináltam ezt, … a kishúgom."

"Mások égi jelent követelnek." Azt kívánják Jézustól, hogy igazolja magát.

Az önmagával meghasonlott ország

Jézus - ismerve gondolataikat - így szólt: "Minden önmagával meghasonlott ország elpusztul." A meghasonlás, megosztottság a halál jele, a pusztulásé. Ez vonatkozik a Sátán országára is, és - szükségszerűen - Istenére is: ha ez meghasonlott, megosztott, akkor az nem Isten országa.

A megosztottságnak ez az elve gondolkodóba kell hogy ejtsen minket. Ez világítja meg jelenlegi helyzetünket; a lelki tusa létezik. Ha Jézus tanítványai kezdik megosztani Isten Országát, az azt jelenti, hogy többé nem Krisztusnak engedelmeskednek, hanem Krisztus ellenségének. Vagy pedig azt jeleni, hogy az ellenkezőjét tesszük annak, amit a Miatyánkban kérünk. Ahelyett, hogy az erőszakot könyörületességgel helyettesítenénk, erőszakot alkalmazunk.

A békét nem lehet háborúval diadalra vinni; a jót a rossz segítségével győzelemre juttatni; az igazságot nem lehet hazugsággal érvényre segíteni.

Miután Jézus tudomásul vette azoknak a magatartását, akikkel beszélt, ezt mondja nekik: "Tanítványaitok maguk lesznek bíráitok". Fiaitok fognak felettetek ítélkezni. Jézus megragadó módon ismétel egy kikerülhetetlen antropológiai törvényt: a nemzedékek lelki felelősségét. Ez egyúttal a lényeges és történelmi dimenziója annak, amit "titokzatos testnek" nevezünk. Emlékezzenek vissza a Második Törvénykönyvnek erre a mondatára: "Ezeknek a parancsoknak megtartására tanítsd gyermekeidet és gyermekeidnek gyermekeit" (MTörv 6,7).

Az emberiség az egyetlen állatfaj, amelynél az átadás fő módja a nevelés. A szó, a beszéd, a nyelv és mindaz, ami az emberiség értékeit képezi, a nemzedékek összetartó felelősségében lett ránk hagyományozva. Korunk egyik legsúlyosabb tévedése az, hogy bevezette a családokba a különválasztás elvét, amely a Gonosz Lélektől jön.

Ki az erősebb?

Az erősebbről szóló példabeszéd megmutatja nekünk az ima hatalmát és a harcot, amely életünket jelenti. Egy férfi fegyverrel őrzi várát; nyugodt, mert tulajdona biztonságban van. Ki ez az erős ember, aki várában biztonságban hiszi magát? Az, aki a világ urának képzeli magát. Vagyis az, aki úgy érzi, .hogy elegendő önmagának.

Jön valaki, aki erősebb. Ki az? Jézus. Ő erősebb, mint az emberi önelégültség. Győz, és elragadja a fegyvereket, amelyek olyan hatalmasnak tűntek. Ebben felismerhetik a szeretet által az erőszak mindenhatósága felett aratott győzelem lelki logikáját. Mária már a Magnificatban is énekelte: "A hatalmasokat letaszította trónjukról, felmagasztalja az alázatosakat."

Emellett a logika mellett tett tanúságot számos keresztény a hit bátorsága és az igazságszeretet által. Sok nyugatival együtt úgy gondolom, hogy ez a lelki erő tette lehetővé, hogy az embertelen parancsuralmi rendszerek meginogjanak.

Jézus az imának ezt az erejét ebben a zavarba ejtő mondatban foglalja össze: "Aki nincs velem, az ellenem van, és aki nem gyűjt velem, az szétszór." Mivel Jézus életünk forrása, bőségben adja nekünk az életet. Az élet: ő.

Rokay Janka Mária fordítása