Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kedves Olvasó!

1957-ben hallottam először biblikum-tanáromtól, Faragó Ferenctől e lapszámban többször is előforduló, furcsa hangzású arab szót: Qumrán. Annak a Holt-tenger-melléki sziklás területnek a mára közismertté vált neve ez, amelyen tíz évvel korábban beduin pásztorok egy barlangban rábukkanktak a lelőhelyről elnevezett "qumráni leletek"-re. Egyrészt bőrökre és papiruszokra írt, többnyire bibliai szövegek illetve szövegtöredékek ezek a "leletek" (közöttük a teljes Izajás-tekercs), másrészt olyan cserépkorsók, amelyekben az esszénusokként ismert zsidók a megőrzés szándékával a barlangok mélyén elrejtették az iratokat. A rendkívüli "felfedezés" nyomban lázba hozta az egész tudományos világot, s megkezdődött a sokak szemében és sokáig "titkos"-nak" tűnő, ám ma már sokkal inkább óvatosnak minősíthető feltárásuk, szakszerű feldolgozásuk. A feltárási munkálatok a szervezési s egyéb hiányosságok, illetve a tulajdonjogi és politikai viták miatt máig sem fejeződtek be.

De történtek tagadhatatlan mulasztások is, idejétmúlt állításokat kellett megcáfolni és bonyolult szakmai problémákkal is meg kellett birkózni. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy - a munka körülményeit és az egyéb lehetőségeket tekintve is - más volt a történelmi helyzet a felfedezés időszakában, illetve az 1967-es ún. "hatnapos háború" előtt, és ismét más az azt követő, különféle természetű politikai fejleményeket magával hozó, máig tartó időszakban.

A Qumran-téma megközelítésében és értelmezésében az idén 10. alkalommal megrendezett szegedi biblikus konferencián előadó Benedikt Schwank OSB beuroni szerzetes-professzor és Vermes Géza oxfordi professzor két külön világot képviselt (lásd lapszámunk első anyagait). A különbözőség egyáltalán nem meglepő. Másfelől viszont maga Vermes állítja, hogy a felvetődő szak-kérdések tudományos megközelítése szempontjából a felekezeti különbség nem mérvadó.

A Qumrán-feldolgozás történetének mindketten személyes tanúi. Szövegeik nem mentesek a polémiától; hellyel-közzel ellentmondanak egymásnak, mert a személy egyetlen és megismételhetetlen. Kedves Olvasó, biztos vagyok benne, hogy októberi számunkban is sok ismerettel szolgáló, ugyanakkor érdekes olvasmányt kínálunk Önnek. Fogadja hát tanulni, tájékozódni vágyó lélekkel.fjakabg.jpg (2227 bytes)

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Benedikt Schwank

Személyes élmények.Qumrán 1947-1967

A háború után, 1946-ban, léptem be a beuroni apátság bencés szerzetesei közé; onnan küldtek 1949 őszén Rómába tanulni. 1949 novemberében kezdeti olasz tudásom már elegendő volt ahhoz, hogy bátorkodtam meghallgatni egy előadást. A kiírás szerint a pápai Biblikus Intézet egyik professzorának, Augustino Bea atyának (a későbbi Bea bíborosnak) előadásáról volt szó. Az előadó szenzációs új leletekről beszélt, amelyek 1947-től kezdődően a Holt-tenger észak-nyugati partvidékéről kerültek elő. Egy barlangban bőrdarabokat és korsócserepeket találtak. Bea egyértelműen és határozottan a következőképpen ítélte meg a leleteket a Jeruzsálemből származó fényképek és rajzok alapján: 1. Ezek a leletek kétségkívül valódiak. 2. A helyszínen talált római-hellén lámpások alapján hozzávetőlegesen Jézus idejéből származnak. 3. Ezek a leletek forradalmi változásokat hoznak a bibliakutatás terén.

Ez az előadás, amely a nyilvánosság számára szóló első tájékoztatások közé tartozott, meghatározta tudományos működésem következő négy évtizedét. Bátran mondhatom, hogy jóformán Qumránnal nőttem fel. Már 1954-ben ott álltam a később híressé vált "egyes barlang" belsejében, miután előtte a Biblikus Intézet egy csoportjával két órán át keresgéltük a forró sziklafalban. Akkor még a néhány hónappal korábban teljesen feltárt "kolostorok" eredeti falairól is tudtam fényképeket készíteni - még a felső szinten is! Később, amikor tizenhat éven át Jeruzsálemben tanítottam, számtalanszor jártam Qumránban a romok között és a barlangokban. 1949 után még évekbe telt, mire a nem-katolikusok is kezdték elismerni a leletek eredetiségét. És fordítva is, a katolikus egzegéták ettől az időtől - tehát körülbelül 1950-től számítva - egyenrangú, sőt néha vezető szerepet kezdtek játszani az új- és ószövetség-kutatók nemzetközi találkozóin. Hiszen Qumránban - ez a lelőhely területének arab neve - a katolikus tudósok kezdettől fogva mérvadó módon voltak jelen. Kimondottan befolyásos személyiség volt közülük Roland de Vaux (+1971), a Jeruzsálem akkori arab részében tevékenykedő École Biblique vezetője. De Vaux atyát később volt alkalmam igen jól megismerni (először 1969 nyarán találkoztam vele, amikor saját qumráni ásatásairól adott elő), neki jutott az a feladat, hogy kezdettől fogva egy felekezetközi, tehát nem tiszta katolikus nemzetközi csapatot állítson össze, megelőzendő az egyoldalú manipulációk gyanúját is. (Természetesen ebben a Jordániában dolgozó csoportban nem vehettek részt zsidó munkatársak.) E csapat az első két évtizedben kiváló munkát végzett, mígnem az 1947-es első lelet után húsz évvel, 1967 júniusában, a "hatnapos háború" hirtelen megszakította a kutatásokat.

Az izraeliek lerohanták Kelet-Jeruzsálemet, ahol a Palesztina- vagy Rockefeller Múzeum található (ott dolgozták fel a qumráni leleteket). A Rockefeller Múzeum csapata nagy sietséggel tudta csak a bőrtekercseket és az egyéb leleteket elcsomagolni és a múzeum pincéjében elhelyezni. A későbbiekben (egészen máig!) igen nehezen eldönthető kérdés maradt, ki a jogos tulajdonosa a bőrtekercseknek, és különösen a tekercstöredékeknek (az ún. fragmentumoknak). Izrael győztes hódítóként formált igényt rájuk. Jordánia, amelynek területén a leleteket találták, azt az álláspontot képviselte, hogy a lelet egyetlen darabja sem hagyhatja el a jordániai területet, illetve Kelet-Jeruzsálemet. Az egyetemek és intézetek - mint például a heidelbergi egyetem is -, amelyek anyagi segítségükkel egyáltalán lehetővé tették a fragmentumok megvásárlását a beduinoktól, joggal gondolhatták úgy, hogy van beleszólásuk a kérdésbe.

1967 előtt, vagyis a zavartalan Qumrán-kutatás első két évtizedében négy fólió-kötet jelent meg a Discoveries in the Judean Desert sorozatban. A teljes, illetve majdnem teljesen épen maradt tekercseket tehát már akkor közreadták. Foglaljuk tehát össze:

1. Hogy a qumráni szövegek közreadásának problémáit megfelelően tudjuk értékelni, mindig szem előtt kell tartanunk a politikai fejleményeket. 1967 előtt, vagyis a Qumrán-kutatás első két évtizedében Roland de Vaux domonkos-rendi szerzetes, valamint Lancester Harding, Jordánia ókor-hivatala vezetőjének irányításával alaposan és gördülékenyen folyt a munka. A szövegeket fényképeken, átírásban és fordítással adták ki.

2. A katolikus egzegézis a qumráni leleteket kezdettől fogva ismereteink gazdagítójaként üdvözölte. Kiállt a leletek eredetisége mellett az összes többi keresztény csoporttal szemben, elkezdte továbbá újragondolni - a frissen felfedezett szövegek tükrében - Jézus és az ősegyház életét. Büszkék voltunk minden újonnan szerzett ismeretre, távol annak a szándékától is, hogy bármit, ami Qumránból előkerült, elrejtsünk vagy elhallgassunk.

A valódi mulasztások

A nemzetközi Studiorum Novi Testamenti Societas 1992-es madridi találkozója során - tehát jóval Roland de Vaux 1971-ben bekövetkezett halála után - beszéltem témánkról Martin Hengel professzorral, aki a tübingeni egyetem evangélikus teológiai karát képviselte. ő azt mondta, hogy "már korábban is javasoltam Strugnellnek, hogy kezdeményezzen egy facsimile-kiadványt a még fordításban meg nem jelent fragmentumok kiadása céljából. Strugnell azonban attól tartott, hogy a tájékozatlanok rosszul értelmezhetik a töredékeket és visszaélhetnek velük." Hengel befejezésként megjegyezte: "Most meg aztán megnézheti magát!" - Ezen azt kell értenünk, hogy Hengel azt tanácsolta: egyszerűen fényképezzék le a töredékeket és adják közre őket. Strugnell és munkatársai azonban csak olyasmit akartak kiadni, amit már megfelelően és szakszerűen értelmeztek.

Hogy megérthessük a helyzetet, tisztában kell lennünk azzal a nagyságrenddel, amiről itt szó volt. Qumránban ugyanis egy teljes könyvtár maradványait találták meg, amely legalább 300 biblikus és nem-biblikus könyvet illetve könyvtekercset tartalmazott. Időközben azonban már a "800 qumráni kéziratról" is beszéltek.1 Mindenesetre ezek közül igen kevés a teljes tekercs - mint például a hét méter hosszú Izajás-tekercs, amely ma Jeruzsálem újvárosában, az Izrael Múzeumban látható. A legtöbb kéziratból csak töredékek (fragmentumok) maradtak meg, ezek azonban részben eredményesen összerakhatók és kiegészíthetők. E nagyobb darabok tekintélyes részét már kiadták.

Ezek mellett azonban hatalmas mennyiségű kis méretű vagy egészen apró (bélyeg nagyságú, vagy annál is kisebb) fragmentum létezik még, amelyeket egyáltalán nem adtak közre. Nekem szintén fogalmam sem volt a valódi állományról, így 1990 elején messzemenő naivságról tanúskodva kérdeztem meg Jeruzsálemben az École Biblique kutatócsoportjának egyik munkatársát, a francia Puech professzort: "Igaz, hogy sok töredéket nem adtak még ki?" - A következőt válaszolta: "Természetesen! Több ezer vár még kiadásra!" (vagyis még nincs megfejtve, értelmezve és így kiadva). Tovább kérdeztem: "Akkor miért nem haladnak vele?" Mire ő: "Idáig vagyok vele!" - mondta és a torkára mutatott.

Ha megpróbálják magukat egy kicsit beleképzelni annak a kevés szakértőnek a helyzetébe - Kelet-Jeruzsálem akkori politikai kontextusában (!) -, akkor ez a hozzáállás nem lesz teljesen érthetetlen. Ha évtizedekig mást sem csinál az ember, mint hogy apró, egy-két betűt tartalmazó bőrdarabokat rakosgat össze, az valóban az ember agyára tud menni.

A cél tehát az volt, hogy a bőrfoszlányokat már feldolgozva adják ki - holott körülbelül 1962 óta már nem várhattunk szenzációs újdonságokat. Egyébként le kell szögeznünk, hogy még az új izraeli kutatók is kijelentették, hogy 2000 előtt nem várható teljes (feldolgozott) kiadás.

Ezekhez a nehézségekhez, amelyek mindenek előtt a talált anyagok jellegéből fakadnak, részben tragikus események is járultak, amelyek a felelős kutatók életét sújtották. Így 1990 decemberében - és itt Rainer Riesnert idézem - "leváltották az izraeli Ókor-Hivatal kiadó-szerkesztőjét. John Strugnell professzor, a Harvard egyetem tanára a teljes részegség állapotában antiszemita interjút adott az izraeli Ha'Aretz című újságnak."2 Azt gyanítom, hogy a Ha'Aretz izraeli újságírója nem volt teljesen ártatlan a Kelet-Jeruzsálemben dolgozó kutató részegségében. Zsidó tudósok már régóta meg szerették volna szerezni a qumráni szövegeket. Sokat mond, hogy az izraeli kormány már 1990 novemberében kinevezte Emanuel Tovot a teljes qumráni anyag "társkiadójának".3

Igazán nem beszélhetünk itt valamiféle vatikáni összeesküvésről. Ellenkezőleg!

Ezekhez a szomorú eseményekhez két további momentum járult. Hallottunk a hatásköri zűrzavarról, amely többek között az 1967-es háború nyomán alakult ki. Ehhez járult hozzá Roland de Vaux 1971-ben bekövetkezett halála és John Strugnell leváltása 1990-ben. A qumráni csapat azonban már 1967 előtt - mi több: már az ötvenes évek végén - összeállított egy konkordanciát a legfontosabb, 4-es számú barlang leleteiből. Ebben feltüntették az összes betűt, amelyek az egyes darabokon olvashatók, viszont nem rakhatók össze értelmesen. 1988-ban ki is adták ezt a konkordanciát. Ekkor egy türelmetlen kutató drasztikus módszerhez folyamodott. Ben-Zion Wachholder professzor a Cincinatti-beli Hebrew Union College-ből betáplálta ezt a konkordanciát a számítógépébe, azzal a céllal, hogy így összefüggő szöveget nyerhessen. A számítógép természetesen "ki tud dobni" valamit, de az eredmény alapvetően attól a módtól függ, hogy az egészet hogyan programozták. Ha abból indulunk ki, hogy a darabok mind csatlakoznak egymáshoz, teljesen más szöveg jön majd ki, mint ha feltételezzük, hogy az egyes betűk között kisebb-nagyobb hézagok tátonganak. Az így létrehozott szöveg tehát messzemenően önkényes. Mivel azonban ezt a szöveget kiadták, ez is tovább fokozta az általános zavart és alapot adott a különféle spekulációknak.

A másik momentum, amely zavart keltett, eredetileg egy nagyon ésszerű vállalkozás volt. 1980-ban a Rockefeller Múzeumban tárolt összes leletet mikrofilmre vették abból a célból, hogy biztosítsák azokat arra az esetre, ha Jeruzsálemben a harci cselekmények következtében egészben vagy részben eltűnnének. Ezeket a filmeket 1980-ban a világ különböző múzeumaiban helyezték el, természetesen kiadási jog nélkül. E múzeumok egyikét azonban pénzügyi okokból be kellett zárni. Az intézmény egyéb anyagaival egyetemben a Rockefeller Múzeumból származó mikrofilmeket is átvette a Los Angeles-i Huntingdon Library. Ez a múzeum nem tartotta magára nézve kötelezőnek azt a megegyezést, amelyet mindegyik másik múzeum megkötött, és elkezdte a mikrofilmek közreadását.

Idejétmúlt állítások

A 90-es évek elején nagy hírveréssel reklámozták a Bizalmas Jézus-ügy (Verschluősache Jesus) című könyvet, mondván, hogy olyan dolgokról állít újdonságokat, amelyek szigorúan titkosak és egyébként "senki számára nem voltak hozzáférhetők". Ez az angol nyelvű első kiadás megjelenésének idején (kb. 1990-91-ben) talán még igaz is volt. Viszont 1991 szeptemberében a könyv megjelent a frankfurti könyvvásáron német fordításban is. Ekkor azonban az állítólagos titkokból, vagyis az úgynevezett "bizalmas ügyből" már semmi sem volt titokban. Az imént beszéltem a Huntingdon Library indiszkréciójáról. Nos, a következőképpen történtek a dolgok. 1991. szeptember 23-án a múzeum igazgatója, William Moffett az összes kutatónak megígérte a fényképekhez való szabad hozzáférést - s ezt látszólag már régóta tervezték. Röviddel William Moffett bejelentése után ugyanis Hershel Shanks, a nagy példányszámú Biblical Archeology Review kiadója közzétett egy már előkészített facsimile-kiadványt a még ki nem adott szövegekről. Manapság bárki elolvashatja az összes szöveget, ha megfelelő héber tudással rendelkezik.4 Egyáltalán nem beszélhetünk hát titkos dokumentumkincsről. Ez a könyv már csak ezért is elavult.

Van azonban egy másik ok is, ami miatt ez a könyv idejétmúltnak tekinthető. A szerzők, vagyis az egyébként jelentős mértékben a kaliforniai zsidó professzortól, Robert Eisenmantól függő Michael Baignet és Richard Leigh alapgondolata a következő: Az Újszövetség-szerző Jézust "se nem látták, se nem hallották" (akárcsak Hubert Seipel tévéfilmjében)5. Ezzel szemben a qumráni iratok állítólag a Krisztus utáni 1. századból származó szövegek, amelyekből megismerhető az igazi Jézus. Az ősegyházban uralkodó viszonyokat is jobban megvilágítják, mint az ApCsel. Ez is egy háttérmagyarázat lenne arra az állításra, hogy "a Vatikán" titokban tartotta ezeket a qumráni iratokat. A bőrtekercseket, amelyek állítólag "az igazságot" tartalmazzák "a korai kereszténységről" (a könyv alcíme szerint), időközben szénizotópos vizsgálatnak vetették alá, hogy keletkezési idejük pontosabban meghatározható legyen. Korábban ez nem volt lehetséges, mivel a régebbi szénizotópos vizsgálatokhoz a szerves anyag 1-3 grammjára volt szükség. A kiszáradt bőrfoszlányoknál ez adott esetben a fragmentum teljes súlyának felel meg. Most már azonban elég az anyag 0,5-1 milligrammja is (kevesebb, mint a korábbi tömeg ezredrésze); ez pedig elfogadható. Így 1990. július 7-én Jeruzsálemben 14 fragmentumból vettek mintát. Az eredmény a következő volt: a bőrtekercsek inkább még idősebbek is voltak, mint ahogy feltételezték. Például korábban az Izrael Múzeumban kiállított Izajás-tekercs keletkezésének idejét paleográfiai kutatások alapján Krisztus előtt 125 és 100 közé tették. A szénizotópos vizsgálat alapján azonban inkább a Krisztus előtti 202-107 közötti időszakból származik, tehát mintegy évszázaddal régebbi. Egy Pentateuchus-parafrázis (Mózes egyik könyvének magyarázata), amely a paleográfiai kutatások szerint a Krisztus előtti 2. századból származna, a mai álláspont szerint a Krisztus előtti 4-3. századra datálható.

Azok a szövegek viszont, melyek az Újszövetség eseményei előtt egy-két századdal születtek, csak nem tekinthetők "a korai kereszténységről" tanúskodó iratoknak! Érdekesnek találhatjuk, hogy ma már izraeli kutatók is elvetik Robert Eisenman nézeteit, aki "a bizalmas Jézus-ügy" tulajdonképpeni szerzője.

A szénizotópos vizsgálatról szóló jelentés az 'Atiqot (Jeruzsálem) című izraeli tudományos folyóirat 1991. évi 20. számában jelent meg (22. s.k.). Itt mindjárt az első lábjegyzetben ezt olvashatjuk: "Néhány másképp gondolkodó (some dissenters) későbbi időpontokat javasol; nemrégen még azt állították, hogy majdnem minden qumráni közösségi irat a Krisztus utáni 1. századból származik, és a barlangokban csak a Krisztus utáni 68-at követően helyezték el őket." Ezután zárójeles utalás következik Eisenman egyik könyvére.6 Robert Eisenman még zsidó körökben is kívülállónak számít, akinek a nézete objektíve tarthatatlan. Eisenmannak a qumráni kéziratok későbbi keletkezéséről szóló nézetét fenntartja ugyan tanítványai, Baignet és Leigh könyve, A bizalmas Jézus-ügy, hiszen ezen áll vagy bukik az egész könyv tartalma. A szövegeknek mondaniuk kell valamit a korai kereszténységről, tehát a korai kereszténységgel egyidősnek kell lenniük.

Jellemző, milyen apodiktikusan veti el a könyv az iratok kormeghatározásának paleográfiai érveit azzal a kijelentéssel, hogy "egyszer és mindenkorra le kell szögeznünk, hogy az úgynevezett paleográfiai bizonyítékoknak ebben a vitában nincs helyük." (208. old.) Valójában az izraeli szénizotópos vizsgálatok - amelyekről már szó esett - arra az eredményre vezettek, hogy a paleográfusok a qumráni kéziratok korát inkább túl óvatosan becsülték meg. A szénizotópos vizsgálat alapján átlagosan legalább egy évszázaddal régebbiek, mint ahogy azt a betűk formája alapján következtették. Úgy vélem, ezzel világossá vált, hogy A bizalmas Jézus-ügy ma már erősen meghaladott. Az alapfeltevését ugyanis, miszerint a qumráni kéziratok a Krisztus utáni első században keletkeztek volna, megcáfolták. A valóságban a legnagyobb részük (Sh. Talmon szerint 97%)7 Krisztus előtt több száz évvel keletkezett. Véleményem szerint azért mégiscsak nagyobb annak a valószínűsége, hogy az újszövetségi szövegek, amelyek bizonyossággal mondhatóan a Kr. u. 1. században születtek, ténylegesen "a korai kereszténységről" szólnak.

A valódi problémák

Az első igazi kérdéskör, amellyel A bizalmas Jézus-ügy még csak nem is foglalkozik, a (tág értelemben vett) esszénusok és a zsidóság viszonya.

"Ismételjük át" röviden a történelmi tényekre vonatkozó ismereteinket. A Krisztus előtti 10. században Izraelnek mind a tizenkét törzse egyesült Dávid és Salamon birodalmában. A Kr. e. 6. században elsősorban Júda törzse tért vissza a száműzetésből Jeruzsálembe, ezzel vette kezdetét a "korai zsidóság" időszaka. Ebben a periódusban olyan iratok születtek, amelyeknek csak egészen kis része került bele a zsidó kánonba, melyet Jeruzsálem eleste (Kr. u. 70) után, 100 körül állítottak föl. A 2. évszázadban a farizeusok határozták meg a zsidóság szellemiségét, ezt a periódust nevezzük a rabbinikus zsidóság korszakának. A Kr. u. 2-4. század közötti iratok gyűjteménye a Talmud.

A qumráni leletek segítségével hirtelen és teljesen váratlanul bepillantást nyerhettünk a Kr. e. 3-1. század közötti korai zsidóság életébe. Számos jel szól amellett, hogy a Holt-tengernél a korabeli zsidóság elit rétege gyűlt össze és élt a jeruzsálemi szadduceus papság ellenzékeként.

A qumráni tekercsek, ha úgy tetszik, felfedik a "titkot", miszerint e korai, pluralisztikus zsidóság köztudatában olyan szövegeket is nagy tisztelet övezett, mint Hénoch vagy a Jubileumok könyve. A holt-tengeri közösség imáiból ezen felül egy olyan alapmagatartás olvasható ki, amely teljesen különbözik a farizeusokétól. Míg a farizeusok a törvények pontos követésére helyezték a hangsúlyt, hogy így valamit "felmutassanak" Istennek, az esszénusok a következőképpen imádkoztak:

"Por vagyok és hamu. Mit gondolhatok akaratod nélkül, Mit tervezhetek szándékod nélkül?" (1Q Hod 5,7-9)

Ez tehát inkább úgy hangzik, mint az Isten kegyelmétől, akaratától való teljes függés megvallása - ahogy ez Pál leveleiben is olvasható.

Vagy lássunk egy másik felfedett "titkot". A Pentateuchus, vagyis Mózes öt könyve a házasságot és a gyermekáldást nagy értékként kezeli. Emiatt a kereszténységben értékként tekintett nőtlenség a zsidók körében "biblia-ellenesnek", ezáltal elvetendőnek számított. A qumráni fő temetőben azonban 1200 olyan férfi sírját tárták fel, akik feltételezhetőleg cölibátusban éltek. (Ezt még a temető szélén talált egy-két női sír sem kérdőjelezi meg.)

Ilyen kontextusban érthető, hogy a zsidó embernek nem kellemes évtizedeken keresztül egy alapvetően keresztény bizottság által közölt olyan újabb és újabb információkkal szembetalálkoznia, amelyek arra kényszerítenék, hogy újragondolja saját múltját, illetve esetleg újraalkossa a korai zsidóságról (vagyis a második Templom előtti időről) tanult, jól megszokott képet. (Egyébként Pinchas Lapide egész élte során tagadta a qumráni cölibátust).8

Ez a kellemetlen érzés a zsidók részéről annál is inkább érthető, mivel a qumráni iratok egyre több hasonlóságot mutatnak az esszénusok és a kereszténység, mint az esszénusok és a zsidóság között - jóllehet mindhárom ág közös alapja a Tóra.) Érthetővé válik tehát az is, hogy az ember - ha csak teheti - saját maga szeretné kiadni a korai zsidóság vallási elitjének forrásanyagait, főképp, ha e fölött az 1967-es háború győzteseként "jogosan" rendelkezik.9

Emellett az első kérdés mellett - vagyis hogy a qumráni tekercsek megváltoztatják-e a korai zsidóságról alkotott képet - van még egy másik valódi kérdés is. Hogyan viszonyul a korai kereszténység az esszénusokhoz; és fordítva: hogyan az esszénusok a korai kereszténységhez? Amint már láttuk, elavult az a felfogás, hogy a qumráni tekercsek "titkokat" árulhatnak el a korai kereszténységről, mintha legalábbis közvetlen szemtanúk beszámolóiról lenne szó. Ezek a szövegek ugyanis legnagyobb részben jóval a kereszténység előtt születtek. Ennek ellenére kezdettől fogva világos volt, hogy a korai kereszténységet a qumráni új leletek tükrében sok ponton helyesebben érthetjük meg. Jeruzsálemi tanárságom idején, valamint Bargil Pixnerrel folytatott (részben kritikus) beszélgetésem során ez egyre világosabbá vált számomra. Lássunk hát hat példát arra, hogyan érthetjük meg jobban a korai kereszténységet, ha Qumrán szellemi világának hátterében vizsgáljuk.

1. A két csoport írásai. A qumráni "könyvtárból" előkerültek Hénoch és a Jubileumok, valamint (Masadából) Jézus Sirák könyve héber eredetijének másolatai. Ezek a könyvek a keresztények számára is jelentőséggel bírnak. Hénoch könyvéből az Újszövetségben kb. harmincszor idéznek, a Jubileumok könyvének ismeretét pedig például a rómaiaknak írott levél (Róm 2,29; 9,23; 4,13) és János evangéliuma is (Jn 8,56) feltételezi. Jézus Sirák könyve pedig az ószövetségi Szentírás katolikus kánonjába is bekerült (miután a Kr. e. 2. század körül felvették a Szeptuagintába, vagyis a "hetven" zsidó tudós által készített görög bibliafordításba.)

2. Következzék most egy példa arra, hogy az újszövetségi szövegek is könnyebben értelmezhetők a qumráni szövegek segítségével. Jézus hegyi beszéde a következő szavakkal kezdődik: "Boldogok a lélekben szegények" (Mt 5,3). 1950 előtt nem találhattunk ehhez megfelelő szóhasználati párhuzamot sem az Ó-, sem pedig az Újszövetségben. A qumráni tekercsekben azonban előfordul az 'anawe ruach (lélekben szegény) kifejezés (1QM 14,7). És mivel ezeknek a "szerzeteseknek" az életét már ismerjük bizonyos mértékig, megérthetjük, hogy ezzel elsősorban egy Istennel szembeni alapmagatartást akartak kifejezni: az Isten előtti lelki szűkösséget, szegénységet. A "jó hír" frappánsan fordítja le ezt: "Örülhet, aki üres kézzel áll Isten előtt".

3. További példa lenne a Jézus körül szerveződő csoport (v.ö. Jn 13,29) és az ősegyház (ApCsel 4,32) vagyonközössége. Könnyen lehet, hogy a holt-tengeri közösség monasztikus ideálja szolgáltatta ehhez az előképet.

4. Már beszéltem a qumráni cölibátusról. Ennek hátterében az ember új felfogásban olvassa azokat a szövegeket, amelyek például arról szólnak, hogy Jézus Betániában szívesen szállt meg a látszólag meg nem házasodott testvéreknél, Mártánál, Máriánál és Lázárnál.

5. Jézus idejében Palesztinában - ahogy Qumrán óta tudjuk - kétfajta naptár volt

használatban. Volt egy hivatalos naptár a hét napjaival (mint a mai naptáraink) és egy úgynevezett Nap-kalendárium, amely csak évi 364 napot tartalmazott; ennek az volt a következménye, hogy ugyanaz a dátum mindig ugyanarra a napra esett. Nisan 14-e tehát például mindig szerdára esett. Néhány Újszövetség-kutató, mint például a luzerni Eugen Ruckstuhl, azt feltételezi, hogy az ősegyház az ünnepeit e Nap-kalendárium alapján ülte. (V.ö. ehhez és az alábbi ponthoz a következő szövegkiadást: Discoveries in the Judean Desert X: Qumran Cave 4: vol. V: MIQSAT MA'ASE HA-TORAH. Oxford 1994.)

6. Míg korábban úgy véltük, hogy a kereszténység előtti zsidóság egyértelműen egy messiás eljövetelét várta, ma már - leginkább a 4-es számú barlangban talált szövegeken keresztül (4Q) - egy egész sor messianisztikus várakozást ismerünk. A közösség szabályzatában egyértelműen "a prófétát és Áron és Izrael felkentjeit" várták ( 1 Q 8,11 ). A korai zsidóság várakozásainak sokrétűsége a Charles Lindworth és Hermann Lichtenberger által 1998-ban Koppenhágában tartott szeminárium résztvevői számára kimondottan nyilvánvalóvá vált.

Sok egyéb példától kell eltekintenünk. A dolgok mai állásáról kiváló képet nyújt James van der Kam az 1998-ban Göttingenben megjelent Einführung in die Qumranforschung című könyvében. Az esszénusok és a kereszténység viszonyáról csak egy további mondatot szeretnék még mondani. Semmi kétség - és ezt már 45 évvel ezelőtt is hallottam Rómában, a pápai Biblikus Intézet előadásain -: a pluralisztikus korai zsidóságban az esszénus zsidók kétségtelenül egy olyan részt képeztek, amely a legközelebb állt a fiatal kereszténységhez. Így lehetséges, hogy a "papok nagy tömege", akik az ApCsel 6,7 szerint keresztény hitre tértek, jelentős részben az esszénusok sorából kerülhetett ki, ahol sok volt a pap.

Ami az esszénusok-kereszténység kérdéskörben tényleg újdonságot hozott, az a qumráni 7-es számú barlangból (7Q) előkerült papirusz-töredékek rejtélye. A tizenöt töredéket görögül (és nem héberül!) írták papiruszra (és nem bőrre!). Ennek az eredete harminc év hiábavaló kutatás után - melynek során a 7Q5-öt az Ószövetség vagy a profán irodalom valamely antik szövegével próbálták azonosítani - még mindig homályos. Az, hogy a 7Q5 a Mk 6,52 sk.-ből néhány, a 7Q4 pedig az lTim 3,16-4,3-ból 14 betűt tartalmaz, továbbra is csak valószínű hipotézis. Ennek ellenére ezzel kapcsolatban felmerült a ténylegesen sürgető kérdés, vajon kerülhettek-e keresztény szövegek a Kr. u. 1. század második felében a qumráni esszénus könyvtárba. Milyen kapcsolat lehetett az ősegyház és az esszénusok között? 1991 októberében Eichstättben egész szimpóziumot szenteltek ennek a témának.10

Ezzel elérkeztünk a harmadik és utolsó valódi problémakörhöz, amit a qumráni tekercsek újra (vagy újra sürgetően) felvetettek. Ez pedig maga Jézus személye.

Úgy tűnik ugyanis, hogy majdnem minden, amit Jézus tanított, valamilyen szinten korábban is létezett. Legalábbis a Holt-tenger melléki sivatagban élő hívő zsidók egy szűk, elit körében. Minden hívő keresztény számára állandó kihívást jelent, hogy a teljesen "normális", földi ember-Jézusban, aki fáradtan, porosan és szomjasan ül Jákob kútjánál, valami istenit, különlegeset ismerjen föl. Így tehát azt mondják, hogy a keresztények meg tudják ugyan különböztetni a történeti Nagy Sándort a legendák Nagy Sándorától, ám Jézus esetében elfogultak. Egész "összeesküvés" irányul arra, hogy teljesen elhallgassák a földi Jézust, aki csak egy volt a vallási elit képviselői közül, azért, hogy a jövőben az emberek Jézusban mint Isten Fiában higgyenek. Itt olyan gondolatokat említettem, amelyek kétségkívül széles körben elterjedtek. Könnyen juthatunk arra a következtetésre, hogy Jézus csak rendkívüli dolgok által vált Isten fiává. Ez a pont igen lényeges, így szeretnék röviden beszélni róla.

Képzeljünk el két kört, egy nagyot fölül és egy kicsit alul. A felső nagy kör Istent, a kicsi alul Jézust jelenti. Sok rendkívüli tanítás és csoda során helyeződött át az alsó kis kör - joggal - Istenhez, és vált azonossá vele. Anélkül tehát, hogy akartuk volna, föl is adtuk a monoteizmus bibliai örökségét. Van egy Istenünk az Isten mellett. Ez viszont nem működik! Számunkra, keresztények számára is érvényes, hogy "Halld Izrael, az Úr, az Istenünk az egyetlen úr!" Nem állíthatunk másik istent Jahve, az Úr és a Küriosz mellé!

Sokkal szemléletesebb egy másik kép. Képzeljünk el csak egy nagy kört. Ez a kör jelképezi az egy és egyetlen Isten végtelen bölcsességét, teljhatalmát és szeretetét. Ebből a körből küld le nekünk, embereknek valamit, ami aztán visszatér a nagy körbe. Ez az ő hozzánk szóló "Igéje", az az örök Ige, amely János Prológusa szerint a kezdetekben volt, majd az adott helyen és időben "testté lett" (Jn 1,14). Bizonyára ismerős az a német korál, amely pontosan ragadja meg a lényeget: "A szeretet hatalmához imádkozunk, amely Jézusban nyilvánul meg". Ám nem csak János evangéliumában van arról szó, hogy már Krisztus földi életét megelőzően is az Atyánál volt, például amikor azt mondja: "Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok" (Jn 8,58). A Fiú "pre-egzisztenciájának" tanát már a négy evangélium közül a legkorábbiban, a Márkéban is megtalálhatjuk. Éppen ehhez - mármint annak felismeréséhez, hogy az emberré válás, Isten inkarnációjának tana a legfontosabb a kereszténységben - nyújtottak értékes segítséget a qumráni szövegek.

Lássuk először Márk szövegét: "Jézus Krisztus, Isten Fia evangéliumának kezdete. Amint Izajás próféta megírta: Íme, elküldöm követemet színed előtt, hogy előkészítse utadat. A pusztába kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját!" (Mk l,l-3)

A pusztába kiáltó kétségtelenül Keresztelő Szent Jánost, az "Úr" pedig Jézust jelenti, akinek előfutára a Keresztelő. Milyen értelemben szerepel azonban itt az "Úr" (Küriosz) szó? Talán úgy kell értenünk, ahogy az Ószövetségben Sára "Úrnak" hívta Ábrahámot?

Egyértelmű bizonyítékra lenne szükségünk ahhoz, hogyan értelmezték a Kr. e. utolsó században az Iz 40,3 szöveghelyet. A qumráni leletek éppen ehhez nyújtanak egyedülálló támpontot.

A holt-tengeri monasztikus közösség szabályzatának nyolcadik oszlopában a következőket olvashatjuk: "...a sivatagba menni, és ott az Úr útját előkészíteni, ahogy írva áll: a sivatagban készítsétek elő [az Úr] útját, éppen a pusztában csináljatok ösvényt Istenünknek" (1QS8,14). Nem csak "az Úr... az Istenünk" párhuzamból válik világossá a szó értelme. Van egy sokkal egyértelműbb jel, amely megmutatja, kiről van itt szó. "A sivatagban készítsétek elő [az Úr] útját" mondatban az "Úr" szó nincs kiírva, hanem Isten nevének - a JHVH "tetragramm" - tiszteletéből kifolyólag itt csak négy pont áll. A Kimondhatatlan, sőt itt Leírhatatlan helyett csak annyi áll: .... Ez a négy pont egyben a Jód, a Hé, a Vav és Hé helyett áll (ezt mi általában Jahvénak írjuk át).

Ugyanazon a környéken, ugyanabban az időben tehát (lévén a szerzetesek akkor is a régi szabályzatuk alapján éltek, mikor Keresztelő János már tevékenykedett) a Mk 1,3 Jézus emberek közé jöveteléről beszél ugyan úgy, ahogy Jahve eljöveteléről beszélnek. Jézussal JHVH jön el. Az Úr útját készítjük elő, mikor Jézussal indulunk találkozni. Ezzel tehát Márk evangéliuma is előfeltételezi Krisztus előzetes létét. A qumráni leleteknek köszönhetjük tehát, hogy ma már világos bizonyítékunk van ehhez a teológiailag annyira fontos kérdéshez.

Ötvös Péter fordítása

1 G. Botani, M. Broshi, I. Cami, S. Ivy, J. Strugnell, W. Wölfli, Radiocarbon Dating of the Dead Sea Scrolls. in: ,ATIQOT vol. XX (1991) 21.

2 R. Riesner, Wie ein groőer Verlag auf eine Verschwörungstheorie hereinfiel. Jesus, Qumran und der Vatikan. in: Idea spektrum 41/1991, 19. o.

3 M. Baignet, R. Leigh, Verschluche Jesus. Die Qumranrollen und die Wahrheit über das frühe Christentum, München 1991, 128. - Az E. J. Brill, Leiden kiadó 1992. évi őszi katalógusában már jelzi: The Dead Sea Scrolls on Microfiche. A Comprehensive Facsimile Edition of the Texts from the Judaean Desert. Edited by Emanuel Tov. With a Printed Catalogue by Stephen A. Reed. published under the Auspices of the Israel Antiquities Authority.

4 V. ö. a 3. jegyzetben szereplő, átfogóbb művel.

5 ZDF, 1992. június 24-én A Qumrán-affér, avagy ki is volt Krisztus igazából címmel.

6 R. Eisenman, Macabees, Zadokites, Christians and Qumran, Leiden 1983.

7 Televíziós interjú W. Flemmerrel, 1992. március 11: "Jézus és Qumrán - nem bizalmas ügy" (BR).

8 Lásd az 1992. június 24-i tévéfilmet (5. végjegyzet).

9 A hetvenes évek feszültségeibe enged bepillantani: B. Schwank, Dramatischer Qumran-Kongreő in Löwen, 1976. augusztus 25-27., in: EA 52 (1976) 478-481. o. (főleg 481.!).

10 Az ottani előadások szövegei: B. Mayer (szerk.), Christen und Christliches in Qumran? (Eichstätter Studien NF 32), Regensburg 1992.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Vermes Gézáról

A zsidó származású Vermes Géza (1924) az oxfordi egyetem professzora és a British Academy tagja. Az elsők közé tartozik, akik behatóan tanulmányozták a Holt-tenger-melléki qumráni tekercseket. A kéziratok általa készített angol fordítás-kötetét több mint 300 ezer példányban adták el világszerte. Újraírta Emil Schürer háromkötetes történelemkönyvét, a The History of the Jewish People in the Age of Jesus Christ-ot, amely Kr. e. 175-től Kr. u. 135-ig mutatja be a zsidók történelmét. Alapvető művei a Jézusról szóló könyvek: A zsidó Jézus (Budapest 1995; alapkiadás: Jesus the Jew, 1973) -, amelyben mintegy "beilleszti" Jézus személyét és működését a korabeli zsidóság szellemi világába; a Jézus és a judaizmus világa című cikkgyűjtemény (Budapest 1997; alapkiadás: Jesus and the World of Judaism, 1983), illetve A zsidó Jézus vallása (Budapest 1998; alapkiadás: The Religion of Jesus the Jew, 1993).

Vermes családja 1931-ben megkeresztelkedett, anyja buzgó katolikus életet élt. Fiát 1942-ben fölvették a váradi egyházmegyében a papi szemináriumba, ahol a zsidóüldözés idején elöljárói rejtegették. Vermes 1945-ben visszatérve Makóra már nem találhatta meg szüleit és a család ingóságait. 1946-ban kiszökött Leuvenbe, hogy a Notre Dame de Sion szerzetesközösségben találjon otthonra. Itt folytatta teológiai tanulmányait a jezsuita főiskolán, és orientalisztikát tanult a leuveni egyetemen. 1950-ben pappá szentelték.

Vermes 1953-ban átköltözött Párizsba, ahol a Cahiers Sioniens szerkesztését bízták rá. 1955-ben elhagyta a szerzetesrendet és a papságot, majd megnősült. ("Be kell vallanom, hogy a papi ideál okozott nekem a legkevesebb gondot. Egy elvont cölibátusi fogadalomhoz való hűség másodrendűnek tűnt egy valódi, mélyen szeretett személy megsebzésének kilátásával szemben.", Providential Accidents, 117.) Vermest 1965-ben nevezték ki az oxfordi egyetemen a zsidó tanulmányok óraadó tanárává, majd megkapta a professzori címet is. 1971-től a Londonban megjelenő Journal of Jewish Studies főszerkesztője lett. 1970-ben tagja lett a Londoni Liberális Zsidó Zsinagógának ("Nem hagytam el a kereszténységet, hanem észrevétlenül kinőttem belőle. Arra sem éreztem hajlamot, hogy konvencionális formájában elfogadjam a judaizmust. Meghatározott szertartásokkal és szokásokkal rendelkező bármilyen fajta szervezett vallás már egyáltalán nem volt nekem való." (Providential Accidents, 170.)

Első Jézus-könyvének zárómondatában Vermes így foglalja össze kutatásainak eredményét: "Az i.sz. 1. századi galileai karizmatikus judaizmus természetes hátterére vetítve, a legkorábbi evangéliumi hagyomány folyamatos tanúsága […] egy személyiséghez vezet, s ez a személyiség: Jézus, az igaz ember, a caddik, Jézus, a segítő és gyógyító, Jézus, a tanító és vezető, akit a hozzá közel állók és a kevésbé elkötelezett csodálói egyaránt mint prófétát, urat és Isten fiát tiszteltek."

1998-ban Londonban megjelent, Providential Accidents, An Autobiography című önéletrajza kapcsán Vermesről kimerítő méltatást kínál Nemeshegyi Péter SJ a Mérleg 98/2. számában (172-187.) Ebben a szerző vázolja Vermes Géza Jézus-képét, majd kitér kereszténység-kritikájára is (Vermes: "A történelmi Jézus, a zsidó Jézus […] a keresztény hitvallásnak első három és utolsó két sorát [»Hiszek egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak teremtőjében. Hiszem a test feltámadását és az eljövendő örök életet«] ismerősnek találta volna, és - bár nem volt teológiai beállítottságú - nem lett volna számára nehéz ezeket elfogadni. A többi huszonkét sor azonban érthetetlen lett volna számára", A zsidó Jézus vallása 205-206.).

A Keresztény Szó Vermes két könyvét ismertette, A zsidó Jézus és a Jézus és a judaizmus világa című köteteket (1998/6.14 és 1998/7.12).

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Ezzel maradtam és több lettem vele

Vermes Géza beszél

Keresztény Szó: Vermes Géza könyveinek magyar fordításai eljutottak Erdélybe, és van érdeklődés irántuk - van persze visszhangjuk is. Az erdélyi olvasók sokszor "meredeknek" találják a végkicsengést, de sokan forgatják érdeklődéssel Vermes könyveit. Az idei szegedi biblikus konferencia témájából kiindulva azt szeretnénk, ha azt a beszélgetést vagy kritikát folytatná, amelyet végül nem mondott el teljes egészében Benedikt Schwank bencés professzor előadása kapcsán. Ez egyben arra is rávilágítana, hogy a katolikus Qumrán-kutatás, meg a Qumrán-kutatás általában hogyan áll a századvégen...

Vermes Géza: A katolikus Qumrán-kutatás nagyon fontos a "qumranológia" egészében, de ez a kijelentés nem azt jelenti, hogy minden katolikus, aki Qumránról beszél, nagyon okosan tenné a dolgát. A kutatócsoportban, amely a qumráni leleteket tanulmányozta, volt jónéhány egészen rendkívüli katolikus tudós is... Szerintem manapság - főleg Nyugaton (mert itt, a világnak ezen a kelet-európai csücskén még nem egészen így van) - a felekezeti különbség a tudományos munkában már nem mérvadó...

Keresztény Szó: A konferenciateremben láttuk, hogy erősen csóválta a fejét, amikor Schwank professzor előadásának elején a katolikus Qumrán-kutatást "méltatta"...

Vermes: Annak természetesen, amit ő akart mondani, nagyon is volt értelme, de nem magyarázta meg. Általánosított valamit, aminek természetesen nemcsak hogy nincs értelme, hanem éppen hogy a valóságnak az ellenkezőjét adta elő, vagyis úgy állította be, mintha a holt-tengeri kutatások kezdetén csupán katolikusok dolgoztak volna komolyan, és senki más. Ami természetesen nem igaz. Véletlenül úgy történt - és ez valóban pusztán véletlen -, hogy...

Hát kezdjem az elején... Amikor az első holt-tengeri kéziratokat megtalálták 1947-ben, az még Palesztina angol mandátuma idején, annak legvégén történt. A következő évben alakult meg hivatalosan Izrael állam. A háborút követően Palesztina arab részét Transz-Jordánia vette át. Eredetileg még az angol mandátum volt érvényben, azaz angol fennhatóság alatt állt a térség. Az akkor talált hét tekercs közül négyet egy arab püspök vásárolt meg. A másik hármat a héber egyetem régészeti professzora szerezte meg. Az arab püspök a háború kezdete előtt Amerikába menekült, ott akarta eladni a tekercseket. Először nem talált vevőt, hiszen sokat kért érte kezdetben, akkoriban - több mint 50 évvel ezelőtt - 1 millió dollárt akart a kéziratokért. Ezt az összeget nem kapta meg. Végül mégis csak megvették tőle (a kért ár negyedéért), ő azonban nem tudta, ki volt a tényleges vevő... Később kiderült: a tekercseket - Izrael számára vették meg. Így hát az első barlangból származó hét nagy tekercs mind Izraelbe került. Később "újra" rábukkantak a barlangra, amelyben ezeket a tekercseket felfedezték, és ott további jónéhány szövegtöredéket találtak, már abban az időben - vagyis 1949-ben -, amikor Jordánia volt az úr a Qumrán-területen. Ezután, 1951 és 1956 között, tíz további barlangot fedeztek fel, amelyekben szintén kéziratok és töredékek voltak. Ezek közül egyben, az ún. 11. barlangban volt jónéhány többé-kevésbé ép tekercs, és az egyikben, a 4.-ben, több ezer töredék. Összefoglalva a történteket: a nagy tekercseket hamarosan kiadták; már 1954-ben - egy kivétellel - mind napvilágot látott. Azt hiszem, 1956-ban adták ki az utolsó részt.

A nagy problémát a töredékek okozták, mert sok ilyen volt, és ezek a kiadás szempontjából sokkal nagyobb gondot jelentenek, mint a teljes tekercsek. A Qumrán-kutatás súlypontja közben áttevődött Jeruzsálem jordániai részébe. Itt azonban nem akadt senki, aki valóban képes lett volna a kiadás előkészítésére. Amint mondták, nem lehetett izraelieket (vagyis zsidókat) behozni arab-Jeruzsálembe, mert gyakorlatilag nem volt fizikai átjárhatóság, nem lehetett átmenni - át lehetett ugyan egymásnak kiabálni az egyik városrészből a másikba, de átjárni nem. Sőt ha valaki a zsidó Jeruzsálemből az arab Jeruzsálembe akart levelet küldeni, azt is el kellett postáznia mondjuk Angliába vagy Franciaországba, hogy onnan átcímezzék. Érdekes idők voltak.

Akkor megbízták a Francia Bibliai és Régészeti Intézet vezetőjét, Roland De Vaux-t, hogy vegye át a "felelősséget". De Vaux-nak először meg kellett szereznie a töredékeket, mert a legtöbbjüket - tíz leletből kilencet - nem a régészek, hanem a beduinok találtak meg. Aztán eladták őket. De Vaux irányította a vásárlást, majd neki kellett felállítania egy kutatócsoportot, amelynek az volt a feladata, hogy ezeket a szövegtöredékeket pontosan adja ki. Az első nagy tévedés az volt, hogy De Vaux azt hitte: ő maga - mint egy "pátriárka" - el tud intézni mindent. Másodszor: túl kis csoportot hozott össze, összesen hét embert. Ezer és ezer ismeretlen szöveg volt előttük, pici töredékek, nem tudod, melyik hova való, melyek találnak össze, és mivel soha előzőleg ilyen szövegekkel nem dolgoztak, senki sem tudta, hogy kell ezt csinálni. A De Vaux által összehozott kis csoport kutatóinak többsége fiatal volt, olyan fiatalok, mint én 50 évvel ezelőtt - nekik még általános tudományos kutatótapasztalatuk is kevés volt -, és ezeknek adták át a szövegeket. Többen közülük csodálatra méltóan, rendkívüli módon tehetségesek voltak. Az 50-es évek folyamán minden jól ment, de aztán majdnem 30 évet kellett várni a szövegek kiadására. Ma már tudjuk, hogy az 50-es évek végén, 1960-ban majdnem minden szövegtöredéket elolvastak, lemásoltak, azonosítottak, és a szavakat kartotékokra írták - saját használatukra. Ám ezt mind titokban tették a választott kevesek, a hét kiválasztott és De Vaux "pátriárka"… vagy zsarnok... tirannus... "Ez a miénk" - gondolhatták. Ebből született aztán a vatikáni "titok-elmélet". Itt volt ugyanis ez a csoport, legtöbbjük katolikus pap vagy szerzetes. ők dolgoztak a szövegekkel. S amikor a szövegek csak nem jelentek meg, és sem a csoport vezetője, sem tagjai nem adtak magyarázatot a miértre, sokan arra gondoltak, valami titok lappang körülöttük, valamit el akarnak rejteni, egyébként miért volna ilyen homály a leletek körül...

A csoport tagjai jó kutatók voltak, de nem jó kiadók. Az első barlangból való töredékeket 1955-ben adták ki, és 1962-ben az összes kisbarlang szövegeit is. De ne feledjük: a csoportot magát azért állították fel, mert a 4. barlangban ott volt a hatalmas töredéktömeg. Az első négy barlangból való töredék-kötetecske 1968-ban látott napvilágot, s aztán a következő csak 1976-ban, az azt követő meg csak 1982-ben, és ez az egész "termés" a qumráni 4. barlangból, amelyet ez a híres - vagy szerintem hírhedt - kutatócsoport kiadott. Ez a munka számukra több mint 30 évig tartott! A többit pedig valóban titokban tartották, senkinek nem engedték meg, hogy azokat tanulmányozza, még olyanoknak sem, akik biztosan nem gondoltak azok kiadására. A tudósoknak gyakorta információkra lett volna szükségük munkájuk folytatásához, de nem lehetett hozzáférni ezekhez az ismeretekhez.

Az én részem az 1970-es évek elején kezdődött, amikor a köteteket az Oxfordi Egyetemi Nyomda (Oxford University Press) nyomtatta. Kapcsolatba léptem a kiadó igazgatójával. Mondtam, valamit tenni kell - mert ez botrány. Abban az időben De Vaux már nem élt... De Vaux annyira Izrael-ellenes volt, hogy amikor az izraeliek a 60-as háború következtében átvették a Kelet-Jeruzsálemben tartott szövegeket, töredékeket, ő elhatározta, hogy sztrájkolni fog! Haláláig nem akart hallani arról, hogy izraeliekkel dolgozzon, noha akkor - véleményem szerint - az izraeli régészeti hatóságok egyébként is azt mondták volna: "Ti kezdtétek, ti fejezzétek is be. Mi nem avatkozunk bele."

De ha beavatkoztak volna, 23 évvel hamarabb megoldották volna a problémát.

Keresztény Szó: Mikortól következett az alapvető változás?

Vermes: "A forradalom" a 80-as évek közepén kezdődött. Akkorra már a második francia dominikánus főszerkesztő is meghalt. Szerintem a legnagyobb tévedés az volt, hogy amikor elkezdték a munkát, nem alakítottak meg egy felügyelő bizottságot, amely megállapította volna, jól dolgoztak-e vagy sem; ki dolgozik, ki nem; s ha valaki nem dolgozik, kirúgjuk; ha van valaki más, aki jobban tenné a dolgát, azt vesszük fel. A felügyelőbizottság maga a kutatócsoport volt. Felügyeltek magukra. Aztán De Vaux meghalt, az utóda is, s akkor kinevezték John Strugnellt. őt említette Schwank professzor részegesként. ő valóban mindig részeg volt, szegény. De nagyon jó ember végül is, jól ismertem, barátom volt. Dolgozni tudott. Nagyon értelmes, jó kiadó lett volna. De képtelen volt arra, hogy kiadja a töredékeket. Amikor valami igazán történt körülötte, az úgy esett, hogy segítőtársra talált, s akkor valóban ment a munka. De egyedül elveszett ember volt... Olyankor inkább sörözött. Először még őt is az izraeliek nevezték ki kiadónak. Amikor én évekkel korábban kértem az oxfordi kiadó igazgatóját, hogy tegyünk valamit, felhívta az akkori főszerkesztő figyelmét a problémára. Kérte: adja meg a munka menetrendjét, mikor érkeznek a szövegek, hadd készíthessék elő a nyomdát. A közreműködők fele sohasem válaszolt, a másik fele megadott ugyan mindenféle dátumokat, de természetesen egyiket sem tartotta be. Ennek következtében 1977-ben azt találtam állítani - s ez később közszájon forgott -: ha nem teszünk gyorsan valamit, akkor a legnagyobb héber kézirat felfedezése a 20. század legnagyobb tudományos botrányává válik. A 80-as évek folyamán a külső dolgozók azt követelték, hogy legyen lehetőségük a szövegeket tanulmányozni. Strugnell ezt egyszerűen megtagadta. Én is nyilvánosan felszólítottam egy Londonban rendezett konferencia alkalmával. Volt egy gyűlés, amelyen nemcsak tudósok, hanem érdeklődő közönség is részt vehetett, s amelyet az angol rádió közvetített. Felszólítottam tehát, hogy "járjon el becsületesen". Hiszen a kiadás munkája két részre osztható: egyrészt kiadják a hasonmásokat, másrészt az átírást, a fordítást és a magyarázatokat. Miért ne csinálnák hát két "lépcsőben"? Adják ki a facsimiléket rögtön, és a többit akkor, amikor elkészülnek.

Hogy röviden a végére érjünk, azt hiszem, Strugnellnek idegösszeroppanása volt, és akkor adta az említett interjút egy izraeli újságnak. Ebben kijelentette, hogy a zsidó vallás ronda, minden zsidónak meg kellett volna keresztelkednie 2000 évvel ezelőtt, és ehhez hasonlók. Még ekkor sem történt semmi: az izraeliek azt mondták, részeg volt. De a kollégái, a kutatócsoport tagjai egyetértettek abban, hogy ez tovább tarthatatlan, szóval ők szólították fel John Strugnellt, hogy mondjon le, mire az izraeliek nagyon kedvesen azt mondták erre, hogy elfogadják "egészségi okok miatt" történő lemondását. Ennek következtében egy izraeli biblikus tudóst neveztek ki főszerkesztőnek, akinek az első lépése az volt, hogy megállapította: lehetetlen ilyen kis csoporttal a munkát befejezni. Következésképp elhatározta egy sokkal nagyobb csoport összehozását. Nem tudom, hányan éltek az első kutatócsoport tagjai közül akkor, amikor ez történt (eredetileg heten voltak, de azt hiszem, kettő közülük meghalt anélkül, hogy valami is napvilágot látott volna munkájuk eredményéből). Az eredeti hét helyett ötvenet neveztek ki. De még ők is megtartották ezt a "titok-szabályt". Én is az új kiadók között voltam, de azt mondtam, az általam feldolgozott szövegek nem titkosak: ha valaki olvasni akarja őket, csak szóljon. Nekem azonban nem volt szabad látnom a mások szövegeit. Ez már több volt a lehetetlennél. A türelmetlenség elérte a forráspontot, és két dolog történt. Az egyik egészen mulatságos volt - ezt Schwank is említette (eléggé félre-interpretálva) -, az amerikai zsidó tudós, Ben-Zion Wachholder esete. Az ő okos (nem-zsidó) asszisztense, aki jól tudta használni a számítógépet, betáplálta az adatokat. Azt a konkordanciát, amelyet előzőleg kartotékokon készítettek, 25 év múlva a kutatócsoport számára - belső használatra - lemásolták. A 80-as évek közepén Amerikában, Cincinattiben a Hebrew Union College-nak átadták az összes szövegek fényképmásolatát, facsimiléjét azzal a megkötéssel, hogy őrzik azokat arra az esetre, ha az eredetiekkel valami történik. Ennek az intézménynek átadta Strugnell a konkordancia egy kötetét is, természetesen azzal a feltétellel, hogy azt nem adják ki senkinek. A könyvtáros azonban a kötetet ottfelejtette szabadpolcon a könyvtárban. Ennek a kötetnek a segítségével számítógépre tették az összes szöveget, és mert nemcsak szavak, hanem mondatrészek is rendelkezésre álltak, azoknak a segítségével össze lehetett kombinálni a szövegeket. Ahogy történt - most már tudjuk -, ez gyanúsan jól sikerült. A washingtoni bibliai régészek társulata elhatározta, hogy ezt az első kötetet kiadja. Az ég ledőlt, hogy "ez botrány, ez csalás, ez lopás, bepereljük magukat" - fogadkoztak. Ekkor tűnt fel a "sötétből" a Huntingdon-könyvtár, Amerika egyik leghíresebb és leggazdagabb reneszánsz és modern történelmi kutató-könyvtára. Itt jön a krimi legjobb része. Volt egy igen gazdag amerikai hölgy, Mrs. Elisabeth Bechter. Nagyon érdeklődött a kéziratok és a régészet iránt, és Kaliforniában intézményt alapított, hogy összegyűjtsék a világ összes Biblia-kéziratainak másolatait. Azt mondta, neki feltétlenül szüksége van a holt-tengeri tekercsek másolataira is. Mrs. Bechter a Huntingdon-könyvtár fő fényképészével elment Jeruzsálembe, és meglátogatta az izraeli régészeti hatóság vezetőségét. Ott azt mondták: "jön a gazdag Bechterné, tegyük le a piros szőnyeget". Megjött Bechterné, s aztán úgy is fogadták. Megkérdezte: "Szabadna-e egy fényképmásolatot készíteni a holt-tengeri tekercsekről?" - "Persze, csináljon kettőt!" Hát készítettek is két felvétel-sorozatot, s visszavitték őket Kaliforniába. Közben a Mrs. Bechter által alapított intézmény és ő maga összevesztek, és erre Mrs. Bechter, akinek megvolt a maga másolata a holt-tengeri tekercsekről, amelyet - az én mesém szerint - a "párnája alatt tartott", azt mondta: "Én megbosszulom magam. Oda kell adni ezt a példányt az intézménynek, amely elfogadta az általános feltételeket: nem szabad senkinek megmutatni..." Ugyanakkor a másik példányt átadta a Huntingdon-könyvtárnak. Ez nem tartotta különösebben érdekesnek a holt-tengeri tekercseket, hiszen az ókor nem a Huntingdon "korszaka". Elisabeth Bechter először kölcsönözte, majd 1986-ban végleg nekik is adta a másolatokat. Nemcsak hogy nekik adta, hanem pénzt is adott arra, hogy rendezzenek be egy olyan légkondicionált szobát, amelyben megfelelő a hőmérséklet a kéziratok tárolására. Ez többé-kevésbé így is lett, voltam is ott, van másolatom is a szerződésről, amelyet Mrs. Bechter és a könyvtár kötött, amelyben többek között az áll, hogy a szövegeket ők úgy kezelik, mint a magukét, és mindenkinek, aki a könyvtárt használja, joga van látni ezeket a szövegeket. De minden másképp lett. Mivel a könyvtárt nem olyanok látogatták, akik ilyen szövegek iránt érdeklődtek volna, majdnem senki sem tudta, hogy ezek a szövegek holt-tengeri (qumráni) szövegek. Mindez 1991-ig tartott, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy ezek az anyagok nagyon fontosak és nagyon érdekesek. Volt egy botrány Oxfordban: nekünk is adtak egy ilyen szöveget azzal a feltétellel, hogy senkinek nem szabad megmutatni, a huntingdoni könyvtár igazgatója erről olvasott valamit a londoni Times News napilapban, s így kiáltott fel: Íme, itt van, uraim! Amikor a botrányt a számítógép által kiadott szöveg elindította, a könyvtárigazgató úgy vélte, jó lesz egy nagy sajtókonferenciát rendezni, és 1991. szeptember 22-én mi majd kikiáltjuk a világnak, hogy a monopóliumnak vége. Két nappal előbb, pénteken, 20-án, estefelé csörgött a telefonom. A londoni Times régészeti munkatársa hívott, s így szólt: "Tudod-e, hogy a Huntingdon Könyvtár Kaliforniában átadja a nyilvánosságnak a holt-tengeri tekercseket?" - Azt sem tudtam, hogy a Huntingdonnak a birtokában van ilyesmi... - "Hát van" - folytatta a Times-munkatárs -, ez még titok, de te mit gondolsz?" - "Ez remek, ez gyönyörű!" - mondtam neki. Másnap, egy nappal a sajtókonferencia előtt a londoni újság megjelentette az egészet az én kommentárommal együtt. Másnap már a New York Times első oldalán volt olvasható minden, amit erről tudni lehetett. És az ég még jobban leszakadt. Nagy fenyegetések következtek. De hamarosan Jeruzsálemben is megértették - vagy legalábbis a jogászok megmagyarázták a kutatócsoportnak -, hogy most már nincs mit rejtegetni, a szellem kiszabadult az üvegből. Napokon belül megoldódott az egész probléma. Először egy konferenciát akartak tartani Jeruzsálemben, hogy két hónappal később egy "közbülső" megoldást találjanak. William Moffettel állandó kapcsolatban voltam, elmondtam neki: "Minden adukártya a te kezedben van, mert neked megvannak a szövegek. Egyszerűen mondd meg nekik, hogy nem megy." - És nélküle valóban nem lehetett dolgozni. Az izraeli Országház kulturális bizottsága azt mondta a kutatócsoportnak: "Térjetek már észhez, és mondjátok nekik, hogy ti ezeket a szövegeket mindig is át akartátok adni a világnak." Ennek következtében a titok egyik napról a másikra megszűnt létezni, a Vatikán-konspiráció és minden ehhez hasonló gondolat egyszerűen elmúlt. Kiszakadt "a doboz feneke", és kiderült, hogy mivel mindenki láthatja már a szövegeket, nem is volt semmi "titkos" bennük. Ennek következtében és az új tervek alapján a kiadás sokkal jobb ütemben folytatódott. Most úgy néz ki, hogy 2001-re az egész be is fejeződik. Mert ahelyett, hogy csak néhányan és "titkosan" dolgoznának, a csoport most majdnem 100 tudóst számlál, akik gyorsan is, pontosan is dolgoznak. A gyorsaságuk magyarázata, hogy most, amikor a szövegek a nyilvánosság előtt állnak, sietni kell, nehogy egy másik tudós (csoport) hamarabb kiadja az anyagot. Előzőleg senki sem fért a szövegekhez, nem tudta olvasni őket, míg ki nem adták a hetek, s a heteket nem fenyegette az a lehetőség, hogy valaki más megelőzi őket. Most, hogy mindenki csinálhatja, mindenki igyekszik.

De nem szabad elfelejteni másodsorban, hogy a nagy szövegek - amelyek az összes anyagoknak valószínűleg mintegy 70 százalékát képezik -, azok az 1950-es évek közepén már olvashatók voltak. Szóval sok jó munkát lehetett készíteni belőlük. A töredékek legtöbbje nem új dolgokat állít, hanem régi sötétségeket világít meg.

A másik, amit most tenni lehet, s ami előzőleg lehetetlen volt: ha én egy olyan szövegen dolgoztam, ami könnyűszerrel hozzáférhető volt, sohasem tudhattam biztosan, hogy a kiadatlan szövegek között van-e valami, amely a munkám eredményét esetleg - akár gyökeresen - megváltoztathatja. Soha senki nem közölte a qumráni szövegek teljes listáját. Az egyik legelső dolog, ami történt, az volt, hogy rávettem az izraeli főszerkesztőt: rögtön közölje az összes szövegek listáját. Utána legalább mi, kutatók tudtuk, mi van és mi nincs. Előzőleg a "monopolisták" véleménye az volt, hogy ezt nem szabad kivinni a világ elé, mert sok szamárság születhet belőle. (Szamárság persze kétségkívül mindig adódik, de az a tudomány fejlődését tekintve igazán nem számít.) Ezen az alapon úgy vélték, hogy csak mi, szakértők adhatjuk ki a szövegeket. Most aztán mindenki elolvashatja őket. Valóban közöltek szamárságokat is. A fő az, hogy most már mindenki komolyan dolgozhat. Ma már a szövegek legnagyobb része olvasható, és 1997-ben A Holt-tengeri tekercsek angolul című könyvem is megjelent. Ma már a világ majdnem minden nagyobb nyelvén lehet ezeket a szövegeket "fogyasztani". Magyarul Fröhlich Ida jóvoltából olvasható, de több angol, francia, német, holland fordítás is létezik...

Keresztény Szó: Hogy lehet egy laikusnak azt elmagyarázni, mi az alapvető jelentősége a felfedezéseknek, mindannak, ami ezekből kiolvasható a kereszténységre vonatkozóan?

Vermes: Hát jelentsük ki az igazságot! Azt tudniillik, hogy a kereszténység kérdése a legutolsó kérdés a holt-tengeri tekercsek tanulmányozásának szempontjából. A holt-tengeri tekercsek nem keresztény szövegek, ezt ma már minden épeszű ember elfogadja.

Az első legfontosabb dolog az, hogy ilyen jellegű szövegek a holt-tengeri tekercsek felfedezése előtt egyáltalán nem léteztek. Azt kevesen tudják, hogy a holt-tengeri tekercsek megtalálása előtt a legrégibb, "legöregebb" héber kódex-kézirat, amely az egész Bibliát magába foglalja, kb. a Krisztus utáni 1000. évből származik. A legrégebbi teljes Jesajahu (Ézsaiás, Izajás) -szöveg Kr. u. 895-re datálható. A holt-tengeri tekercsek első barlangjából származó teljes Izajás-szöveg pedig a Kr. e. 2. század végéről származik! Sikerült tehát több mint ezer évet visszaugranunk a bibliai szöveg átadásának történetében. Még egy szempontból fontosak a töredékek: rengeteg darab van, és sokszor ugyanaz a szentírási könyv több töredékes példányban is megjelenik, s ezeket össze lehet hasonlítani. Leegyszerűsítve azt lehet mondani, hogy nincs két olyan szöveg, amely teljesen azonos volna. Az előzőekben közkézen forgó héber Biblia-szövegek majdnem mind teljesen azonosak voltak, volt ugyan néhány kisebb változás - főleg helyesírási különbségek -, kis hibák, amelyek az ortográfiára tartoznak. A különbségek természetesen nem a Szentírás tartalmát érintik, hanem a formájára vonatkoznak. Az egyes változatokban ugyanazon a helyen különböző szavakat használnak, az egyik variáns hosszabb, a másik rövidebb, néhányszor a mondatok különböző sorrendben jelennek meg - de ezt mi már előzőleg is tudtuk. Egy-egy könyvnek megmaradt egy hosszabb és egy rövidebb formája. Ami még ennél is fontosabb: tudjuk, hogy a héber Bibliának volt egy régi görög fordítása, amelyet görög nyelvű zsidók készítettek a Krisztus előtti időkben. Abban jónéhány különbség mutatkozott a héber szöveghez képest, noha ezek a különbségek nem a fordítók révén adódtak, hanem valószínűleg volt már különbség az eredeti héber kéziratok között is. Ez pusztán feltevés volt korábban. Most pedig van jónéhány olyan Biblia-töredék, fragmentum, amely héber nyelven a görög Bibliának megfelelő szöveget adja. Ez a bizonyíték arra, hogy valóban léteztek olyan különböző szövegek, amelyek közül csak az egyiket használták a görög fordítók. Ez azt jelenti, hogy a Biblia szövege eredetileg "többséges", plurális volt, nem volt konszenzus. Az egyeztetés csak később történt. Azt is tudjuk, hogyan. Egy nap - hogy egyszerűen mondjam - a zsidó "egyház" elhatározta: "Ez a mi szövegünk, a többit eltesszük a genizába." Ilyen genizát találtak Kairóban. Ez egyszerűen azt jelenti, hogy a zsidók hagyományosan nem égetnek el bibliai kéziratot, mert Isten neve rajta lehet. Egyszóval "jól eltették őket", vagyis felhalmozták egy szobában, amolyan kézirattemetőben, és otthagyták a nedvességnek és az egereknek - foglalkozzanak azok velük.

Amikor én elkezdtem a tanulmányaimat, egyszerűen azt mondták, hogy régi szövegek nem léteznek, mert a palesztin klímában ilyen szövegek nem maradtak meg. De a holt-tengeri környezet klímája nagyon különbözik, az olyan ugyanis, mint Egyiptomé. Egyiptomban találtak papiruszokat, és Palesztinában, Izraelben találtak kéziratokat olyan helyen, ahol a levegő megfelelően száraz ahhoz, hogy azok megmaradjanak.

Jézus első tanítványai mind arámul beszéltek, van 3-4 arám szó a létező Újszövetségben, a többi mind görög fordítás. Jézus minden bizonnyal nem beszélt görögül. De a mi Újszövetségünk eredeti nyelve a görög. Az a különbség a kettő között, hogy az eredeti nem létezik.

Ugyanígy a farizeusok tanításait részben Josephus Flavius által ismerjük meg görögül. Vagy a rabbik által - századokkal később. A szegény szadduceusokról pedig azt lehet tudni, amit az ellenfeleik, a rabbik és a farizeusok akartak elmondani róluk... el lehet képzelni, milyen objektív! Ezzel szemben mi a holt-tengeri közösségről tudjuk, mit gondoltak, és mit mondtak, az ő nyelvükön, a maguk számára és a maguk környezetében.

Végül, hogy most már a kereszténységhez is elérkezzem, elsősorban is sokkal jobban ismerjük az "általános" tényeket: hogyan gondolkoztak az emberek, milyen formában fejezték ki magukat - és amikor vannak hasonlóságok, tudjuk, hogy nem "kölcsönözték" őket, hanem ez benne volt a korban és a helyben. Sokkal jobban ismerjük az atmoszférát, amelyben a kereszténység megjelent. Megvolt az eszkatologikus atmoszféra, amelyet mind Qumrán, mind az Újszövetség tanúsít. Így aztán az Újszövetségnek, Jézusnak, az Újszövetség és Jézus kapcsolatának sokkal eredetibb, sokkal komolyabb, sokkal elfogadhatóbb megértése lehetséges Qumrán által.

Keresztény Szó: Végső soron: miért és hogyan került ebbe a kutatásba, miben befolyásolta személyes életét, hozzáállását...

Vermes: Egyszerű a válasz - véletlenül.

Minden véletlen! Providential Accidents - ez is a címe az önéletrajzomnak. Egyébként ez is véletlen... A qumráni kéziratokat épp akkor fedezték fel, amikor nekem "ki kellett valamit találnom" egy doktori tézis megírásához. Azt mondtam: ez az! És ezzel maradtam. De nem csak ezzel. Ezzel maradtam és több lettem vele. Olyan dolgokat tanulmányozhattam, amit senki más nem tanulmányozott azelőtt. És ez önállóságra tanított.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Az emberi jogok védelmével foglalkozó befolyásos amerikai szervezet, a Human Rights Watch - amely, minthogy a nem-kormányzati (civil) tudományos kutatás és politikailag, vallásilag semleges társadalmi tevékenység normatívájához igazodik, csatlakozott az ENSZ gazdasági és társadalmi tanácsához - 1999 márciusában nyilvánosságra hozott egy levelet, amelyben a romániai vallásfelekezetek működésére vonatkozó törvénytervezetet elemzi. A nyílt levelet a HRW a romániai és amerikai tövényhozó és végrehajtó intézményekben tevékenykedő számos politikusnak elküldte.

Mivel sem az állami intézmények, sem a civil szakemberek nem adtak részletesen kidolgozott válaszokat az Egyesült Államokban már 1993-tól napvilágot látott, hasonló tartalmú dokumentumokra, ez arra indított, hogy Ilie Fonta tanácsos interpretációjában tekintsük át a témakört, részleteket is idézve a fentebb említett levélből.

Igény vagy ajánlat?

Ilie Fonta egyetemi tanárral, a romániai Vallásügyi Államtitkárság tanácsosával Fodor György beszélget

Fodor: Kérem, ismertesse a Keresztény Szó című római katolikus, magyar nyelvű havilap olvasói számára, Ön szerint melyek a HRW levelének legfontosabb (esetleg kritikus) vonatkozásai, és kommentálja is őket!

Fonta: A HRW-levélben egyebek mellett ezt olvashatjuk: "Azért írunk, hogy aggodalmunknak adjunk hangot a romániai vallásszabadság gyakorlásának útjába állított akadályokat illetően [...] A HRW aggódik a lelkiismereti, társulási, vallás- és szólásszabadság veszélyeztetettsége láttán."

Az aggodalom okát "feltáró" állítás szerintem túlzó. Nem tükrözi a valóságot. Hogy ne mondjam: igaztalan. Ha vonatkoztatási alapul az amerikai tapasztalatot tekintjük, akkor is csak részlegesen igaz. Vajon létezhet-e olyan egykorvolt kommunista ország, amely egy szintet mutathatna az amerikai teljesítményekkel?! Nem tudok ilyenről. Ha pedig az amerikaiak a volt kommunista országokra jellemző "helyzetre" általában hivatkoznak, úgy még súlyosabban hibáznak, hisz e területen sok hasonló országéval összevethető eredményeink vannak, sőt véleményem szerint akár még jobbak is a miénkhez hasonló hagyományokkal és kulturális, vallási sajátosságokkal rendelkező államok összességét tekintve. Bizonyos vonatkozásokban a változások fejleményei egyes nyugat-európai országokéihoz is mérhetők, ami számunkra akár természetesnek is tűnhet. Tudjuk persze, hogy a vallásszabadság teljes kibontakozása előtt bizonyos akadályok tornyosulnak. Ezeknek felismerése és elhárítása folyamatosan foglalkoztat minket, de nem tartjuk a helyzetet annyira súlyosnak, ahogyan azt az amerikai kollégák láttatni szeretnék.

A vallásszabadság szintjét mutató, igen kifejező "mérce" az, hogy a múltban üldözött, különben törvényes kisebbségi vallásfelekezetek az 1989-et követő évektől úgy tartják: a vallásszabadság alapvető problémái megoldódtak, az ezirányú túlérzékeny érdeklődésnek tehát csökkennie kellene. Ez az egyébként logikus változás azonban nem következett be. A szabadságért vívott "harc" e különöse fejleménye ismétlődik a történelem folyamán. A neves szociológus, Erich Fromm ezt így jellemezte A szabadságtól való félelem című munkájában: "A szabadságért vívott harcot az elnyomottak, az új szabadságra áhítók vívták azok ellen, akik kiváltságokat védtek [...] A szabadságért vívott hosszú és alapjában szakadatlan harc ideje alatt azok az osztályok, amelyek bizonyos időszakban az elnyomás ellen küzdöttek, a szabadság ellenségeinek oldalára álltak, amikor a győzelmet elérték és új kiváltságokat kellett védelmezniük."

Bár a társadalmi fejlődésfolyamatok mesterséges gyorsítása érdekében bizonyos szakaszokat szeretnénk áthidalni, mégsem reális a vallásszabadság terén tőlünk elvárni, hogy tíz év alatt megvalósítsuk azt, amit a nyugat-európai országok évtizedek vagy -századok alatt fejlesztettek ki. Ha pedig az elvárás arra irányul, hogy gyorsan és egységesen másoljuk le a nyugati és főleg az amerikai vallásszabadság-modellt, ez természetesen heves visszautasítást vált ki.

"Az új törvénytervezet szerint - olvashatjuk továbbá a levélben - ahhoz, hogy egy vallási csoportosulást hivatalosan elismerjenek, igazolnia kell, hogy híveinek száma minimálisan egyenlő a Romániában elismert legkisebb lélekszámú vallásfelekezetével. A minimális taglétszám feltétele áthágja az egyén másokkal közösen gyakorolt vallásos megnyilvánulási jogait, a társulási szabadság jogát, ezzel lehetőséget teremtve a megkülönböztetésre. [...] A HRW elismeri annak helyességét, hogy bizonyos előjogok megadását egy minimális taglétszámhoz kötik, [...] ám kéri, hogy ezt a küszöböt konkrét számban határozzák meg, amely elfogadhatóan alacsony legyen [...] ahhoz, hogy a csírázó romániai vallási csoportosulások elismerését lehetővé tegye."

A kapitalista rendszer kedvez a szektaszellemnek, már csak azért is, hogy kiküszöbölje a vallások által képviselt "akadályokat" - amint Dumitru Popescu teológiai professzor kifejtette. Európában különböző gyakorlatok léteznek: a néhány országban több tíztől számított létszámkeret és az Ausztriában meghatározott lakossági 1% között. Ha ezt a feltételt elfogadják nálunk, ez pontosabb felmérést tesz szükségessé. Mindaddig, amíg a különböző vallásos csoportosulásoknak megfelelő nagyságú taglétszámuk lesz ahhoz, hogy jogi besorolásuk megváltoztatását kérhessék, addig vallásos társulásokként működhetnek, ugyanazokkal a vallási jogokkal rendelkezhetnek, mint a hivatalosan elismert vallások, kevésbé állami anyagi támogatással, adótehermentesítéssel és más - az állam részéről biztosított - anyagi segítséggel. Az európai keresztény országok - beleértve Romániát is - anyagi, gazdasági és más típusú támogatással mindig is segítik az egyházakat, ám a vallásos társulásokat kezdeti fejlődési szakaszukban nem. Következésképpen a hagyomány ereje is gátol minket abban, hogy ilyen rövid idő alatt "felhagyjunk" ezzel a rendszerrel - ami pedig kötelezően feltételezi azoknak a szempontoknak a meghatározását, amelyek egy vallási csoportosulás felekezetként való elismeréséhez szükségesek és elégségesek. Olyan szempontokról van szó, amelyeket Romániában a történelem során tizenöt elismert felekezet teljesített. Ez a felfogás szolgált Nyugat-Európában és újabban Litvániában, illetőleg Oroszországban is alapként a valásszabadság törvényeinek kidolgozásánál.

Szükséges szem előtt tartanunk azt a tényt is, hogy az ország 98%-nyi, 15 elismert felekezetbe tömörülő hívő lakossága - közöttük elsősorban az ortodox egyház - ellenzi a vallásos intézmények túlzott szétforgácsolását, amely folyamat Nyugat-Európában kezdődött és az Amerikai Egyesült Államokban, illetve egyes nyugati országokban érte el tetőfokát. Ilyen értelemben Dumitru Popescu pap-tanár, a bukaresti ortodox teológiai főiskola professzora és volt dékánja - aki az Európai Egyházak Konferenciájában tíz évig képviselte egyházát - ezt írja: "Egyfelől, ha a vallás már nem köz-, hanem magánügy, akkor mindenki saját szubjektív meggyőződése szerinti »egyházacskát« hoz létre. Más szóval: a vallás átutalása a szubjektív területére kedvez a szekták megjelenésének, amelyek az egyházi egység bomlasztására törekednek. A kapitalista rendszer kedvez a szektarianizmusnak, hogy ezáltal kiküszöbölje azt az akadályt, amelyet a vallás jelent. Másfelől, a kapitalista rendszer által támogatott vallási pluralizmus szükségszerűen a kétezer éves kereszténység, illetőleg a nemzet lelki és erkölcsi egysége megtartójaként ismert egyház szerepének aláásásához vezet. Ha manapság ennyire veszettül támadják az egyházat, akkor az annak tulajdonítható, hogy az egyház a nemzet egységét és állandóságát jelenti."

Fodor: Ha az új vallási csoportosulások hívei szilárdan hisznek hitigazságaikban, véleménye szerint miért haboznak azokat nyilvánosságra is hozni?

Fonta: Ezzel kapcsolatban ismét a HRW leveléből idéznék: "A romániai törvénytervezet megköveteli a vallásos csoportosulásoktól, hogy nyilvánítsák ki hittételeiket és támasszák alá elismertetési kérésüket, anélkül, hogy az új felekezet elismeréséhez pontos és objektív szabványokat állítana fel. Sem a Vallásügyi Államtitkárságnak, sem a kormánynak, sem Románia elnökségének nem kell az egyes vallások hivatalos elismerésének megtagadását igazolnia. Még tovább: ilyen visszaélés esetén nincs meg az igazságszolgáltatási fellebbezés lehetősége. Az új törvénytervezet ezáltal lehetővé teszi a Vallásügyi Államtitkárságnak, a kormánynak és az államelnökségnek bizonyos vallási meggyőződések törvényességének meghatározásánál a teljhatalom gyakorlását és megnyitja a vallási alapon álló megkülönböztetés útját."

Egyáltalán nem tartom demokráciaellenesnek a vallásfelekezeti státusra áhító csoportosulástól - vagyis a vallási életben a polgárok és a társadalom számára hasznos közintézménytől - azt kérni, hogy ismertesse doktrínájának fontosabb elemeit és hitgyakorlatának módozatait. Az általam tanulmányozott külföldi vallástörvények többsége is tartalmazza ezt az előírást. Általánosan elfogadott demokratikus elv az, hogy az államnak kötelessége törvényesíteni minden olyan vallási alakulatot, amelynek tanításában hívei hisznek és vallásgyakorlatát követni óhajtják, továbbá nem ellenkeznek a demokratikus társadalom tartósságát biztosító elemi követelményekkel, mint például a közrend, közbiztonság, közegészség és közösségi erkölcs, mások jogainak és szabadságának biztosítása. Vajon megtehetik-e ezt az értékelést a vallásos jelenség tanulmányozásakor az állam feljogosított intézményei - a tömegkommunikáció, a teológusok és a világi szakemberek -, ha nem ismerik az illető doktrínákat és gyakorlatokat? Bízvást állíthatjuk, hogy az állam intézményeinek megvan a megfelelő szakértelme eldönteni, mely tanítások és gyakorlatok törvényesíthetők és melyek nem. Az államok, mihelyt vallásfelekezetek és más típusú vallási szervezetek nyilvános működésének jóváhagyásával kapcsolatban merül fel kérdés, hozzáértő szakvéleményezőket képeznek erre a célra. Ilyen értelemben - mondja az amerikai gondolkodó iskola - minden államtípust ízig-vérig vallási hatásoktól mentes elvek alapján kell vezetni. Valójában az egyes vallási csoportok vagy társulások felekezetként való elismerésének kérelmére vonatkozóan a törvénynek elő kellene írnie az alábbiakat: a) a Vallásügyi Államtitkárság, a kormány, az államelnökség és más állami intézmények legyenek kötelesek bizonyos időn belül válaszolni ezekre a kérvényekre, negatív véleményezés esetén pedig írásban rögzíteni indoklásukat; b) elutasítás esetén az illető csoportosulásoknak vagy társulásoknak legyen joguk a román törvényhozáshoz vagy az Európa-Tanácshoz folyamodniuk.

"A vallásfelekezetek hivatalos elismerését illető határozatokat politikai, gondolkodásmódbeli vagy más természetű ideológiai meggondolástól függetlenül kell meghozni." - írja a HRW. Csak részben érthetünk egyet ezzel a felfogással. Általában így kellene történnie, de fel kell tennünk a kérdést: ez a kívánalom Romániában és a többi egykori szocialista országban reális lehetőség-e - vagy puszta utópia. A szakemberek - beleértve az Egyesült Államokban élő jeles szakértőket is - csakúgy, mint az európai politikusok, pontosan tudják a következőket: a) bonyolultabb és hosszasabb folyamat a demokratikus politikai rendszerek beágyazása passzív, hangsúlyosan hagyománytisztelő kultúrájú társadalomba; b) a modernizálásnak, az európai és a világ más tájain élő társadalmak nyugati típusú demokratizálásának az egyik legnagyobb akadályát bizonyos statikus gondolkodásmódok, szokások, hagyományok, etnikai vagy nemzeti identitások jelentették, amelyek túlhangsúlyozták, illetőleg abszolutizálták a nyelvet, a vallást, a hagyományt, a nemzeti kultúrát; c) a román társadalom reformjának útjában bizonyos merev gondolkodásmódok, rögzült szokások, előítéletek jelentik a legnagyobb akadályt.

Csodálkozunk hát, hogy ezeket az igazságokat nem értik vagy nem ismerik az egyesült államokbeli politikai és civil társadalmi körökben. Leginkább az lep meg, hogy a HRW nem tanulmányozza ezt a kérdésköteget, hogy megérthesse - amiként általában a tudományos szakintézmények teszik. Ennek elmulasztásával mindenképpen úgy tűnhet, Romániában olyan nemkívánt állapotok uralkodnak, amelyek nem kedveznek az amerikai vallásszabadság-minta hasznosításához. Alexandru Paleologu, az ismert közíró egy 1999 júniusában közzétett interjúban ekként magyarázta a tudósok lebecsülését az amerikai politikai társadalom részéről: "Jól tudom, hogy az Egyesült Államokban népes tehetséges és óriási alkotóerejű értelmiségi elit él. Az ország vezetői azonban nincsenek tekintettel az elit véleményére, nem veszik tudomásul hozzáértésüket. Ezek a gondolkodók nagyon jól ismerik az európai és a sajátosan kelet-európai problémákat. Halfbright asszonynak, Clinton és Solana uraknak fogalmuk sincs róluk, leértékelik őket, illetve nem is érdeklődnek irántuk. ők az úgynevezett »emberi jogokkal« törődnek. Ám az az emberi jog, amely alapján évszázados városokat rombolnak le és egy európai népet helyeznek anyagi keretein kívül - teljességgel abszurd."

Szerintem hihetetlennek tűnik és ezért rendkívül kényelmetlen ezt a vádat tudomásul venniük az amerikai civilizáció rajongóinak. Ám itt tényekről van szó. A jelenség nemcsak Amerikában, de más, európai országokban is felütötte a fejét. Jó lenne, ha az amerikai politikusok előlegeznék abbeli bizalmukat, hogy a román társadalom akarja a reformot és képes a megújhodásra, és hogy a modernizáció - a nyugati minta központi elveként -a mi felfogásunkban is belső eredetű. A társadalom képes saját belső "berkeiből" átalakulni, megújulni, külső nyomás vagy beavatkozás nélkül.

Romániai és specifikusan vallási sajátosság - amelyet mindenképp szem előtt kell tartanunk - a román ortodox egyháznak az a kérése, hogy törvényesen ismerjék el nemzeti egyházként. Ilyen értelemben Dumitru Popescu hangsúlyozza: "A történelemben a román nép keresztényként jelent meg, a kezdetektől kötődött egyházához és ez az egyház az egységes román állam megteremtéséért a csatatereken is kezdettől fogva a nép mellett állt. Ez lenne néhány azon indokainkból, amelyek feljogosítják a román egyházat, hogy a románok nemzeti egyházának tekintse magát... Ám minduntalan kifogásolják, hogy az ortodox egyház követelése veszélyt jelent az ország kisebbségei és más felekezetei számára, mert alsóbbrendűségi helyzetbe hozná őket vagy mert azonosságukra törne. Az ilyen jellegű ellenvetés abból a nyugati gondolkodásmódból adódik, amely a többség és a kisebbség közötti viszonyban mindig hatalmi, uralmi viszonyt látott. Ezzel a felfogással ellentétben, amelyet egyfajta határtalan gőg éleszt, egyházunk szervezése és teljes élete - mint általában az ortodox egyházaké - egyetemes zsinati közösségen és együttélési kapcsolatokon alapul, amely szerint tiszteletben tudjuk tartani a kisebbségek vallási és kulturális azonosságát és békében tudunk élni velük. Egyházunk nem az uralmat, hanem a türelmet vitte túlzásba. Amikor azt akarja, hogy nemzeti egyháznak tartsák, ezt nem uralomvágyból akarja, hanem a románoknak a többi felekezettel és az országbeli kisebbségekkel való békés együttélés biztosítékaként lép fel."

Tudom, hogy tőlünk nyugatabbra könnyű elvonatkoztatni ettől a valóságtól. Romániában ez lehetetlen és természetellenes is. Ilyen értelemben Bogdan Chireac újságíró megjegyzi: "Kelet-Európában és különösen a Balkánon a helyzet még kényesebb. A többszáz évvel ezelőtti háborúk jelen vannak a közösségi emlékezetben. A kommunizmus idején befagyasztott vagy elfojtott visszatetszések a demokráciában felszínre törtek."

őszentsége II. János Pál pápa 1999. május 7-e és 9-e közötti romániai látogatása során szükségesnek tartotta aláhúzni a román nép sajátságos hivatásának és értékeinek egyes szempontjait. "Románia Kelet és Nyugat közötti híd-ország, Közép- és Kelet-Európa között kereszteződési pont, minek folytán Romániát a hagyomány ezzel a szép címmel illeti: »Isten Anyjának kertje«. Hogyne emelnénk ki hálával, hogy az Evangélium már a kezdetektől mélyen áthatotta életét és szokásait, civilizációs és összefoglaló elvi forrássá válva kultúrájának különböző lakosai között?"

Fodor: Az említett levélben kommentált romániai törvénytervezettel kapcsolatosan azt állítják, hogy az megszorító intézkedéseket tartalmaz, korlátozva a társulási és kifejezési szabadságot. Mit vél erről?

Fonta: A törvénytervezet csak ott engedi meg a vallási felekezeteknek, hogy közösségeket és intézményeket hozzanak létre, ahol már vannak híveik. Kinek hozzunk létre egy közösséget, egy felekezeti vagy vallásos társulást, ha egy helységben nincs egy híve sem?! Egy közösség szerintem legalább két személyből áll, az igazgatási szerkezetet pedig egy minimális hívő-létszám ellátására hozzák létre.

Ezt a javaslatot a felekezetek fogalmazták meg, ők tudják, miért tették, mi pedig természetesnek, a hazai feltételek fényében megfelelőnek, reálisnak tartjuk és annyiban demokratikusnak, amennyiben a román társadalom ezt lehetővé teszi. Elő lehet irányozni esetleg a társulások és vallási felekezetek azon jogát, hogy turisztikai csomópontokban és fürdőhelyeken joguk legyen ilyen jellegű közösségek és létesítmények kialakításához. A törvény nem tiltja meg a felekezeteknek és vallási társulásoknak, hogy azokban a helységekben, ahol egyetlen hívük sincs, tevékenységeket szervezzenek, csupán az a feltétel, hogy megfelelő területet szerezzenek maguknak és azt törvényesen béreljék. Demokratikus-e egyes felekezeteket és vallási csoportosulásokat az államnak (és a törvényeknek) támogatnia azért, hogy azokban a helységekben, ahol egyetlen hívük sincs, megteremtsék a vallási térítés megindításához szükséges alapokat?

Fodor: Tudomásom szerint a román állam törvényei megakadályozzák a jogi személyként el nem ismert vallási csoportokat abban, hogy az iskolákban a vallásórák keretén belül saját tanaikat hirdessék.

Fonta: Európában többszáz év óta csak a vallásfelekezeteknek van joguk a közoktatásban rendszeres hitoktatást szervezni. A helyzet nem sokat változott az Egyetemes Nyilatkozat és az alapvető emberi jogokat érintő nemzetközi megállapodások következtében sem. Létezik-e olyan ország, ahol az állam által el nem ismert vallások a közoktatásban vallásórát tarthatnak?! Amikor majd a köztudatban ismeretesek lesznek, amikor a társadalom jóváhagyta és igazolta őket jogi személyként, s miután társulásból vallásfelekezetté nyilvánították őket, csakis azután lesz joguk katekézist szervezni a közoktatásban. E tekintetben sokatmondó a hazai újprotestáns felekezetek esete, amelyeknek 1948 előtt nem volt meg ez a joguk, most viszont megvan.

Egyetértünk azzal, hogy pedagógiai szempontból demokratikusabb és működőképesebb lett volna a közoktatásban részt vevő gyermekeknek előírni a kötelező vallásórát vagy egy másik választható (de nem fakultatív, hanem opcionális) tantárgy tanulását. Ezek mellett szem előtt kell tartani, hogy a hazai társadalom helyzete - erkölcsi szempontból is - javulna, ha minden gyermek részt venne vallásórán. Igazán demokratikus az lenne, ha a Tanügyminisztérium és a megyei tanfelügyelőségek pap-tanárai és teológusai - akik munkakönyvvel az ortodox egyház keretébe tartoznak - a vallásórák csak iskolában és egyetemen történő megtartásáért lennének felelősek. Ez azt jelentené, hogy a Tanügyminisztériumban, továbbá negyven megyében a többi tizennégy vallásfelekezetnek is kellene hogy legyen tanfelügyelője. Sajnos egyelőre az államnak nincsenek meg az anyagi lehetőségei ennyi közalkalmazottat fizetni. Úgyszintén szeretnénk egy olyan tanügyi rendszert kiépíteni, amely egységes és decentralizált lenne, amelyben a nevelésen és tanításon lenne a fő hangsúly és nem a tanulók etnikai, nyelvi, vallási stb. szempont szerint való elbírálásán.

Fodor: Végezetül: hogyan jellemezné átfogóan a Human Rights Watch levelét?

Fonta: Meglepő számomra az a tény, hogy az amerikai szakemberek arra törekszenek, hogy igényeljék, elrendeljék észrevételeik, javaslataik gyakorlatba ültetését Romániában, mintha legalábbis a román társadalom politikai döntési központja Bukarestből az Egyesült Államokba költözött volna át. Nekünk tett javaslataik megfogalmazásakor tízszer használnak olyan kifejezéseket, mint például "a HRW kéri", "kellene", "igényli" és csak nyolc esetben olyan illedelmes szavakat, amelyek egy független és szuverén ország hatóságához címzett levélhez inkább illenének: "a HRW óhajta", "bátorítja", "sugallja", "ajánlja". Megjegyezném, hogy a román hatóságokhoz egy román nyelven írt szöveget juttattak el, ami azt jelenti, hogy a használt kifejezések nem véletlenszerűek, tehát a felelősség nem a fordítót terheli.

A fenti interjú augusztus 8-án készült.

Radu Vasile román miniszterelnök szeptember 14-én visszatért a kormány korábbi, szeptember 9-i döntésére. Akkor ugyanis nem nyilvánították államvallássá az ortodox vallást. A miniszterelnök azonban később másként döntött, s ennek eredményeképpen Romániában a görögkeleti államvallás lett.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Marie-Claire Barth-Frommel

Indonézia

Ázsia és Ausztrália között húzódik az Egyenlítő fölött az a 13 000 - egyes források szerint 17 000! - szigetből álló lánc, amelyen 213 millió ember él. A vulkanikus kőzetekből meglehetősen hamar kiváló humusz alakul. Ez teszi lehetővé, hogy régóta rizstermesztéssel foglalkozzanak a vízzel elárasztott teraszokon. Kelet-Indonézia trópusi erdeiben és a szelíd dombokon mostanáig mesterséges tüzek által nyerték a termőföldet.

Indonézia az 5. század óta szoros kapcsolatokat épített ki Indiával és Kínával: buddhista birodalmak futottak fel (így a szumátrai Sriwijaya), később hindu királyság alakult Jáván (Matraman a 10. században, Kediri a 12. és Majapahit a 14. században). A 14. századtól az iszlám befolyás is egyre terjedt a szigetraj egészében. Az államigazgató szultánátusok keményen ellenszegültek a nyugati kultúrának.

A 16. század óta tartott fenn a holland Kelet-India-Társaság támaszpontokat Indonézia különböző szigetein és ezáltal ellenőrizte vaskézzel a fűszerkereskedelmet. Csak a 19. században vált Hollandia is klasszikus gyarmatállammá, és számos regionális háború nyomán foglalta el az egész országot, kiterjedt nemzetközi kapcsolatokat épített ki, ültetvényeket létesített és kiaknázta a természeti kincseket. Kínai vendégmunkásokat foglalkoztattak, az indonéz-kínai kisebbség gazdasági szerepe ugyanakkor fokról fokra nőtt. Jáván kívül a missziós munka is egyre gyömölcsözőbb volt és bizonyos törzseknek lehetőséget kínált arra, hogy kultúrájukat messzemenően megőrizhessék és az egyház révén egyszersmind felzárkózhassanak a modern világhoz. Az úgynevezett "etikai politika" révén iskolákat létesítettek és egy olyan közigazgatási rendszert hoztak létre, amelyet később a független állam is örökölt.

A nemzeti mozgalom, amely a 20-as években szökkent szárba, részint meg akarta újítani az ősi saját kultúrát, részint pedig az iszlámra támaszkodott. A japán megszállás (1942-45) vetett véget az európai uralomnak. 1945. augusztus 17-én Indonézia kikiáltotta függetlenségét, amelyet az öt évi kemény gerilla-harcok lezárultával számos ország elismert. A pancasila az isteni és emberi egységére, illetve Indonézia demokratikus és szociális igazságosságot megvalósító állami létére alapuló hitrendszer. A pancasila alapvetésének végső célja az államalkotás. Különböző, saját kultúrájú, ősi etikai rendszerű és eltérő történelmű etnikumok olvasztókohója lett a pancasila, közös nyelvet használó néppé tette az indonézeket (e népességnek mintegy fele jávai, a kisebb törzsek között viszont olyat is találunk, amelynek lélekszáma csupán pár ezer). Különböző vallású embereknek kellett megtanulniuk békésen együttélni: a különböző irányzatú muszlimok, részben az erőteljesen misztikus Jáváról, másfelől az Írás szövegéhez a fundamentalizmusig kötődő iszlám csoportok (a lakosságnak mintegy 85%-a), keresztények, akik kivált az olyan területeken élnek, ahol az egyház és a törzsi kultúra szorosan kapcsolódik (kb. 12-14%), különböző hitvallású protestánsok, katolikusok és felnőttkeresztelők, továbbá buddhisták - főleg kínai-indonéz származásúak - (mintegy 3-4%) és hindik (kb. 2-3%), elsősorban Bali szigetén. A maláj nyelv nemzeti nyelvvé nőtte ki magát és valóságos kötőeleme a népességnek. Az állam első elnökének, Szukarnónak sikerült a népet szilárdan egységesítenie, ám eltökélt antiimperialista ambíciói romhalmazzá változtatták a gazdaságot.

Egy baloldali tábornokok és a kommunista párt által inszcenált puccs (1965) során Szuharto került hatalomra. Az ország jószerével bénultan tengődött; amikor azonban a gazdaság lassan talpra állt és a polgárok az iskolák, a szakrendelők, az elektromos hálózat és a jobb kommunikációs lehetőségek áldásait megízlelték, lassanként hajlamosak lettek "áruba bocsátani" személyes szabadságukat és méltóságukat. Szuharto kihasználta a gazdasági növekedés ébresztette rokonszenvet és fokozatosan megbénította az igazságszolgáltatást és a parlamentáris rendszert. Mint pók a hálója közepén, úgy vette egy személyben kézbe a hatalmat. A haderők és a gazdaság kulcspontjaiban bizalmasait helyezte el. Uralmának csak az 1998-as általános ázsiai gazdasági válság és a májusi egyetemista tüntetések vetettek véget. Az ország lakossága csak ekkor jutott tudomására az évek hosszú során át lejátszódott elképesztő korrupciós ügyleteknek és a nepotizmus különféle megnyilvánulásainak, az emberi jogok tömeges megsértésének, a haderők és paramilitáris szervezetek erőszakcselekményeinek. A politikai elitbe vetett maradék bizalom is összeomlott. A gazdasági bomlás során a létminimum alatt élők száma elérte a 100 milliót.

Az 1999. június 7-én megtartott általános választásokon az ellenzék győzedelmeskedett ugyan, ám pozíciói a mai napig még nem stabilizálódtak. Megawatinak - Szukarno lányának - demokratikus pártja az "örökség" nyomvonalán halad, Megawati erős államot akar, mégpedig az 1945. évi alkotmány alapján állót, ám mindenképp a független igazságszolgáltatás, a tiszta parlamentarizmus és az áttekinthető államapparátus eszményei mellett áll ki. A kimért muszlimok nem óhajtják az "iszlám államot", inkább civil (polgári?) társadalomban szeretnének élni, amelyben a jog és igazságosság, szolidaritás és tisztesség értékei jutnak érvényre és mindezek vallási-erkölcsi alapját is elfogadják. A haderők és a régi politikus-osztály magatartása - eltekintve a kelet-timori konfliktustól - még nem látható tisztán, de minden bizonnyal meg fogják nehezíteni a demokratizálást szorgalmazók dolgát. A keresztények számára komoly feladatnak látszik kilépni a templomfalak közül és kitartó, áldozatos munkával hozzájárulni az ország polgári reformjának sikerre juttatásához. Az "Igazságosság, Béke és a Teremtés Megóvása" mozgalom fontos impulzusokat ad ehhez az elkötelezettséghez. A keresztényeknek azonban le kell mondaniuk mindenféle előjogokról, és be kell látniuk, hogy az iszlám lakosság legalábbis a nevelés és oktatás terén jócskán megelőzte őket, s így egyre nehezebbé válhat kisebbségként teljes érvényű oktatási rendszert kiépíteniük. Sokkal nehezebb persze az általános közjó, mintsem az egyéni vagy szűk csoportérdekek mellett kiállni. Az Indonéziában élő keresztények azonban tudatában vannak, hogy életükkel és liturgiájukkal szolgálatot tudnak tenni.

(Schritte ins Offene)

Joó Kristóf fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

P. Josef Haas öt éve misszionárius az indonéziai Ceram-szigeten, amely az amboinai egyházmegyéhez tartozik. Itt is számos erőszakcselekményre és gyilkosságra került sor az utóbbi hónapokban. A kelet-timori eseményekről Haast maga Belo püspök tájékoztatta.

A gyűlölet tőre

Egy tiroli misszionárius a kelet-timori konfliktusról: a terrort felülről irányítják

Walter Hölbling: Az ön missziós területe mintegy 700 km-re fekszik Kelet-Timortól. Mit tud az ottani eseményekről?

Josef Haas: Ahol dolgozom, alig tudhattunk meg valamit is az ottani erőszakcselekményekről. Dzsakartában nyilván sokkal többet lehet tudni. Minket azonban Belo püspök tájékoztatott - futólag - a kelet-timori helyzetről. Januárban a mi egyházmegyénkben is terror-akciók voltak. Szinte naponta kaptunk hírt halálos áldozatokról.

Hölbling: Mi a pozíciója az indonéz egyháznak a kelet-timori függetlenségi törekvésekkel kapcsolatban?

Haas: Indonézia püspökei és papjai Kelet-Timor autonómiája vagy teljes függetlensége mellett emelték fel szavukat.

Hölbling: Fedezte-e a milicisták kemény beavatkozását a kormány?

Haas: A milicisták mostani drasztikus közbelépését "felülről" szervezték. Kelet-Timorban ez világossá vált. Miután az embereket biztosították arról, hogy szabadon választhatnak, a milíciát feltétlenül le kellett volna fegyverezni. Ez is teljesen világos. Habibie elnök régi kormánya még mindig biztosan ül a nyeregben, noha a legutóbbi választáson megbukott. Ez a választás félreérthetetlen jele volt annak, hogy Indonézia lakosai politikai értelemben nagykorúak. Időközben ráadásul más szigeteken is hallani függetlenséget szorgalmazó hangokat. De nem lesz esélyük…

Hölbling: Ön szerint be kellene avatkoznia a nemzetközi békefenntartóknak a konfliktusba?

Haas: Az ENSZ-t már rég fel kellett volna kérni arra, hogy akadályozza meg a további öldökléseket. Belo püspök a polgárok oldalán áll, Ausztrália is megígérte segítségét. A különféle, Indonézia elleni gazdasági szankciókat (például a világbanki hitelek befagyasztása) nem sokra tartom. Ez az ostor csak a szegényeken csattan.

Feltétlenül szükséges volna azonban, hogy nemzetközi beavatkozás útján végre lefegyverezzék a milíciát. Ehhez valószínűleg egyetlen lövésnek sem kellene eldördülnie. Legfeljebb 5000 olyan emberről van szó, akiknek a haderők fegyvert adtak, és akik a hatalom támogatását élvezik a "piszkos munka" elvégzéséhez.

Hölbling: Mit vontak maguk után a véres események a lelkipásztori munka terén?

Haas: Most mindenek előtt segítséget kell nyújtanunk. Tudunk olyan családapákról, akik pontosan ismerik családjuk gyilkosait. Talán kést adjak a kezükbe és mondjam azt, "bosszuld meg"? Hol marad a kinyilatkoztatás hirdetése? A pasztorális munka követelményei az indonéziai fejlemények nyomán alaposan megváltoztak. A nagy feladat az lesz, hogy az embereket az egymás közötti kiengesztelődésre bírjuk rá. Ez pedig kegyelemajándék, ezt nem lehet szemináriumokon, kurzusokon, kiscsoportos tevékenységekben megtanulni. Ha látod, amint szitává lövik az apádat vagy a feleségedet, meddig tart, amíg el tudod végre mondani: "nem kell bosszút állnom, nem hordhatok magamnál titkos tőrt"?

(A beszélgetés szeptember 8-án készült. Kirchenzeitung der Diözese Linz)

Joó Kristóf fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Sas Péter

Az erdélyi római katolikus státus

Az Erdélyi Római Katolikus Státus egyházmegyei intézmény fogalma nem más, mint az erdélyi püspöki megyében történelmileg és jogilag kialakult római katolikus egyházmegyei autonómia, azaz egyfajta egyházi önkormányzat. Szervezete az erdélyi katolikusok összességét képviselő státusgyűlés és az ott hozott határozatokat végrehajtó igazgatótanács. A Státus intézménye megszületésének, keletkezésének okát az erdélyi történelem 16-17. századi alakulásában kell keresnünk. Tekintsük át, milyen történelmi körülmények tették szükségessé ennek a sajátos szervezetnek a kifejlődését.

Közel másfélszáz esztendeig gyakorlatilag püspök nélkül tengődött az egyházmegye. Megfelelő egyházi központ és a szükséges hatalmi súllyal rendelkező papi vezető hiányában nem volt lehetőség a katolikus egyház ügyeinek rendezésére. Korlátozásaik miatt az átmeneti jelleggel fellépő vikáriusok sem voltak képesek az egyházmegye egészének áttekintésére és irányítására.

A 16. században Bornemissza Pál, majd Náprágy Demeter püspökök működését lehetetlenítették el olyannyira, hogy az országból is távozniuk kellett. A 17. század elején, 1610-ben tartott besztercei országgyűlésen pedig nyíltan megfogalmazásra került: "a pápáspapoknak püspökük ne legyen". Ezt követően a század végéig csak ún. választott püspökök állhattak az "élen", akik azonban nem kaptak engedélyt a működésre és közülük többet felszentelni sem tudtak. Azok, akik megfelelő lelkierővel rendelkeztek, megpróbálkoztak eljutni Erdélybe. Nekik - amint azt Szentandrásy István és Simándi István esete is példázta - a kiutasítás vagy az országgyűlés által megerősített kitiltás lett a sorsuk. Szentgyörgyi Ferenc rosszabbul járt: miután Kolozsváron lefogták, a törökök uralta Temesvárra szállították. Ott is halt meg a fogságban.

Apostoli vikáriusként működhetett egy darabig Domokos Kázmér felszentelt püspök, majd a helyi rendek akaratából Szebeléni Bertalan. Több esetben plébánosoknak - Fejérdi Mártonnak, Fejér Miklósnak, Ferenczi Györgynek, Szalinai Istvánnak, Sükösd Jánosnak és László Jánosnak - biztosítottak lehetőséget arra, hogy vikáriusként intézhessék az egyházmegye megmaradt plébániáinak és plébánosainak vezetését.

A papok, a plébánosok száma is drasztikusan csökkent. A 17. század elején a Székelyföldön mindössze 24 pap szolgált. A század második felére valamit javult a helyzet, már 41 plébánosról szólnak az összeírások.

A katolikus hitélet fenntartása érdekében feddhetetlen életű világi férfiakat is megbíztak egyházi teendők ellátásával. A papszenteléshez kötött funkciók gyakorlásának joga nélkül végezhettek keresztelést, esketést, temetést, előimádkozást, valamint vasár- és ünnepnapokon szentírási felolvasást. Felkészítésükre Csíksomlyón és Fehéregyházán került sor. Hivataluk megjelölésére a licenciátus kifejezést használták, de a köznyelv csak "félpapoknak" hívta őket.

Ezen az áldatlan állapoton próbáltak meg segíteni az Erdélyi Fejedelemség katolikusnak maradt főrendű férfiai, tanácsosai, kancellárjai. A reformáció térhódítása nyomán igen sok előkelő erdélyi család áttért az új vallások valamelyikére. A katolicizmus mellett elkötelezett és azt tántoríthatatlan hittel szolgáló Kornis-, Szentkereszty-, Jósika-, Kovacsóczi-, Apor-, Lázár- és Mikes-család tagjai testületileg léptek fel a katolikus-ügy és az egyházmegye védelmében. Ez az önszerveződő testület a történelmileg kialakult Státus elnevezést használta.

A főpásztor nélkül maradt katolikusok előtt egyértelmű lett a kialakult helyzet: másra nem támaszkodhatnak, önmaguknak kell megvédeniük egyházukat. Itt is a székely községek jártak az élen, amelyek maguk intézkedtek iskoláikról, papjaikról, plébánosaikról, a pasztorációról, templomaik karbantartásáról, azok védelméről, jövedelmeiről, nem ritkán peres ügyeik intézéséről is. Az egyházközséget a plébános igazgatta, akit ebben a munkájában a templomatya és a mellé választott két nemesember segített. A templomatya - későbbi szóhasználattal templomgondnok - a templom vagyonának és jövedelmeinek kezelője volt. ő adta ki a pap és a tanító részét, valamint gondoskodott az egyházközség határozatainak végrehajtásáról is. A templomatya mellé választották a szentegyházfiakat - későbbi szóhasználattal az egyházfikat -, akik az ünnepszegőket és a káromkodókat büntették. A szentegyházfiak egyike volt a leveleket kihordó, megidézéseket kézbesítő és utasításokat végrehajtó sekrestyés.

Az Erdélyi Fejedelemség országgyűlésein a három erdélyi nemzet (magyar, székely és szász) rendjei és a négy bevett vallás (katolikus, református, lutheránus és unitárius) karai - azaz státusai - külön-külön tanácskoztak. Az így született állásfoglalást, kérést, határozatot terjesztették az országgyűlés plenáris ülése elé. Az előbb említett karokból alakult ki a négy bevett vallásfelekezet autonómiája. Korabeli elnevezésüket - Status - egyedül a katolikusok őrizték meg.

A katolikusok Status Catholicorum Dominorum megnevezés alatti fellépésére először az 1615-ös erdélyi országgyűlésen került sor, ahol felpanaszolták mindazokat a sérelmeket, amelyek az egyházukat sújtották. Végül a bécsi apostoli nuncius felhívására Bethlen Gábor fejedelem engedélyezte vikárius (püspöki helytartó) állítását. Fejérdi Márton a tridenti zsinat által megszabott joghatóságot gyakorolta. Így indult el és alakult ki a Státus szervezete.

A testületbe a többséget alkotó világi főembereken kívül a papság képviselői is bekerültek. Az egyház belső életével, hitéleti témákkal, az istentiszteleti kérdésekkel - a korabeli szóhasználat szerint: kisebb ügyekkel - nem foglalkoztak. Az egyház külső ügyeiről döntött a közösen felállított grémium. Együttesen gondoskodtak a templomok és iskolák fenntartásáról, együtt döntöttek az egyházfegyelemről és a licenciátusokról. Az Erdélyi Római Katolikus Státus neve jogszerűen 1653 óta létezik, amikor törvényesen is elismerték a Státust az egyházmegye képviseleti szervének az olyan jellegű ügyekben, melyek az egyház anyagi ügyeivel, valamint a vallás külső kereteinek intézményeivel kapcsolatosak. Itt jegyezzük meg, hogy a legkorábbról fennmaradt pecsétje 1695-ből való, melyen a következő latin nyelvű felirat szerepelt: "Sigillum Status catholicorum transylv.[aniae] 1695".

A II. Rákóczi György uralkodása alatt összeállított törvénykönyv, az "Approbatae Constitutiones Regni Transsylvaniae et Partium Hungariae eidem adnexarum" az I. rész, 1. cikkely, 3. bekezdés alapján rögzítette, hogy a katolikusok (és természetesen a nem-katolikusok is) maguk intézhetik ügyeiket. A fejedelem jóváhagyta az országgyűlés és a katolikus vegyes gyűlések, a státusgyűlések határozatait. Köztük azt az 1572-ben hozott törvényt is, amely szerint a római katolikus is bevett vallás lett és az egyház az iskolai, valamint az alapítványi ügyeit önálló gyűléseken intézhette. Ettől kezdve a klerikusok a világi hívekkel együtt tanácskoztak és intézkedtek az egész egyházmegyét érintő ügyekről. A vegyes gyűléseket, az ún. státusgyűléseket viszonylag rendszeresen tartották (1695. Kolozsvár, 1697. Csíksomlyó, 1711. Medgyes). Az egyház ügyeinek előbbrevitele érdekében előterjesztéseket készítettek elő, melyeket az országgyűlés elé vittek, a sérelmek miatt tiltakozásokat fogalmaztak meg, közvetítettek az országgyűlés és a római katolikusok között. Ezen kívül alapítványokat létesítettek, iskolákat működtettek, ingatlanokat szereztek vissza, vikáriust választottak és felügyelték az egyes egyházközségek működését. Egyéb gyakorlati haszon is származott működéséből. A Státus közbenjárásának köszönhetően maradt el például a mikházi ferences kolostor bezárása.

A török hódoltság megszűnése után 1690-ben a Diploma Leopoldium rendezte a vallások jogi helyzetét is. Mivel a régi, fejedelemség-korabeli alkotmány érvényben maradt, így nem változott meg a három nemzet és a négy bevett vallás jogintézménye sem. A katolikus restauráció során 1712-ben lehetőség nyílt arra, hogy báró csíkkarcfalvi Mártonfi György személyében erdélyi püspököt nevezzenek ki. Három év múlva a katolikus egyházmegye visszakapta a gyulafehérvári székesegyházat és a püspöki javak egy részét is.

A püspökség tényleges betöltésével a Státus jogi helyzete megszilárdult. I. Lipót király 1693-ban kiadott pótdiplomájában felhatalmazta a katolikus önkormányzatot - akkori nevén a Clerus et Statust - elvett egyházi javainak visszaszerzésére, és rendezte a főhivatalokban való részesedésüket. Ez a testület végezte az egyházi javak, az ingatlanok, a birtokok ügyeinek intézését. A gondjaira bízott egyházi javakon kívül feladatául kapta a 18. században feloszlatott szerzetesi vagyon kezelését is. Ezt olyan formában oldották meg, hogy az autonómia biztosításával alapokat létesítettek. Sokrétű feladatköre ezzel még nem merült ki. A püspökség a Státusra bízta az iskolákról, főleg a középiskolákról való gondoskodást, a plébániák segélyezését, új plébániák építését és a nagyszebeni Teréz Árvaház fenntartását.

Az erdélyi fejedelemség megszűnésével a Státus megszilárdult és tovább fejlődött. 1711. június 22-én létrehozták az állandó igazgatótanácsot, mely kétharmad részben tekintélyes világi férfiakból, egyharmad részben pedig klerikus személyekből állt. A státusgyűlés feladatai közé tartozott a vikárius-választás, majd egy rövid ideig (1722-1759) a püspökségre való jelölés is.

A Catholica Commissiót - a Katolikus Bizottságot - 1767. március 4-én kelt leiratával Mária Terézia konstituálta. Kizárólag katolikus férfiakból állt, testületüket a gubernátor (kormányzó) vezette. Ha a kormányzó nem volt katolikus vallású, akkor valamelyik tanácsos, de leginkább az erdélyi püspök elnökölt. Az erdélyi főkormányszék kebelében szervezett bizottság hatásköre az erdélyi katolikus egyházi és tanulmányi ügyek intézésére és a főkegyúri joggal kapcsolatos feladatok elvégzésére terjedt ki. A bizottság felállítása és működtetése nem vonta maga után a Státus megszüntetését.

Először az erdélyi római katolikus vallásalap feladata volt a jezsuiták vagyonának kezelése, amit Mária Terézia szerzett meg és az egyházmegyének adományozott. Miután a vallásalap felvette a Catholica Commissio elnevezést, a vagyonnal is ő rendelkezett. Ez a bizottság kezelte 1767-től a luzitán, illetve az erdélyi katolikus vallásalapot, 1768-tól kezdődően a katolikus árvaházalapot, 1773-tól a katolikus tanulmányi és ösztöndíjalapot, majd 1775 után az elemi iskolai tanítók nyugdíjalapját, a katolikus alapból fenntartott iskolák és egyéb nevelőintézetek ügyeit. A bizottság 1775-ben a "Commissio in publico-ecclesiasticis" jelzőt kapta. A Mária Teréziát követő II. József a testületet egyházi és tanulmányi bizottságokra osztotta, három év múlva ehhez még külön alapítványi bizottságot is szervezett. A katolikus bizottság végül 1873-ban jogilag is megszűnt, helyébe az Erdélyi Római Katolikus Státus igazgatótanácsa lépett. Ez a bizottság egyébként nem volt más, mint a Mária Terézia alatt fokozottabban működő osztrák központosító rendszer abszolutista intézménye. A katolikus önkormányzat, a Státus soha nem tekintette törvényesnek a Catholica Commissio létrehozását, mert nem az országgyűlés által hozott törvényen alapult. Ezért soha nem szüneteltette működését, gyűléseit rendre megtartotta s állhatatosan küzdött a Commissio megszüntetéséért.

Az Erdélyi Római Katolikus Státus működése tehát a Catholica Commissio virágkora idejében sem szünetelt, bár hatáskörét csökkentették. Ennek alátámasztásául elmondható, hogy az 1668 és 1867 közötti időszakból 29 közgyűlési jegyzőkönyv maradt fenn.

A Státus autonómiáját az 1792. május 26-i királyi leirat olyannyira törvényesen biztosított evidenciának tekintette, hogy újabb jogi keretbe foglalásának és az országgyűlés általi megerősítésének nem látta szükségét. Hiszen éppen ennek az autonómiának köszönhetően vált mindennapi gyakorlattá, hogy a katolikusok iskolai, egyházi és alapítványi ügyeik felett önállóan határozhatnak.

1848-ban Kovács (Kováts) Miklós püspök szervező-gyűlést hívott össze, hogy a Státust ismét életbe léptethessék a régi ügykörével. Ekkor kidolgozták a Státus szabályzatát, és egy 24 tagú állandó bizottságot is felállítottak.

A Státus történetében az 1866. esztendő mérföldkőnek tekinthető. A Kolozsváron, január 10-én tartott státusgyűlésen az eddigi gyakorlat alapján, de az új korviszonyoknak megfelelő szervezeti szabályzatot készítettek. Az akkori püspök, Fogarassy Mihály elnöklete alatt és az ő tervezete szerint állapították meg a státusgyűlés tagsági szervezetét és hatáskörét. A gyűlés évente egyszeri összehívásáról az erdélyi püspök, vagy annak hiányában a káptalani helynök rendelkezhetett, aki egyben a gyűlés elnöki tisztét is betöltötte. A státusgyűlésen az egyházi hierarchiát a püspökön és a káptalanon kívül az apátok, az esperesek, a kolozsvári főtanoda és a károlyfehérvári (gyulafehérvári) püspöki főtanoda pap-tanárai, a római katolikus "növeldék" igazgatói és a szerzetesrendek vezetői képviselték. A világi rész képviseletében a római katolikus főispánok és főtisztek, a főtanodák világi tanárai jelentek meg, továbbá a szabad királyi városok katolikus főbírái, a kápolnát és papot fenntartó kegyurak jelenhettek meg. Rajtuk kívül a több mint 5000 római katolikust számláló városok és más helységek küldhettek még egy-egy képviselőt (Kolozsvár kivételnek számított, innen három képviselő is mandátumot kaphatott). Felterjesztéssel fordultak a királyhoz mint a római katolikus egyház legfőbb kegyurához. Ebben kérték szabályzatuk jóváhagyását, valamint az egyházi, iskolai és alapítványi vagyonnak a státusgyűlés rendelkezése és kezelése alá bocsátását.

A státusgyűlés memorandumára válaszoló Ferenc József király dekrétumát báró Eötvös József vallás- és közoktatásügyi miniszter juttatta el. Az 1867. szeptember 12-én kelt leirat szerint "legkegyelmesebben megengedni méltóztatott, hogy az erdélyi főkormányszéknél fennálló úgynevezett Catholica Commissio megszüntetvén, az eddig annak hatásköréhez tartozó ügyek az erdélyi római katholikus státusnak ... jegyzőkönyvében körülírt szerkezetű gyűlésnek és annak kebeléből választandó bizottmánynak befolyásával kezeltessenek..." (a Katolikus Bizottság megszüntetése után a régi rend és gyakorlat igazán csak 1873-ban állt vissza). Az elkövetkezendő időszakokban gyakorlatilag királyi jóváhagyás alapján funkcionált a Státus, és tevékenysége alapjául is az előbb említett leirat szolgált. A jóváhagyott szabályzat szerint mint egyházmegyei önkormányzat az általa kezelt egyházmegyei alapokból az állami törvényekkel összhangban egyházközségeket, iskolákat és hozzájuk kapcsolódó más intézményeket tarthatott fenn és segítséget nyújthatott az erdélyi püspöknek a katolikus tan- és nevelésügy kérdéseiben, valamint a katolikus közszellem kialakításában.

A katolikus autonómiát erősítette meg az egyesült országgyűlés is, amikor az 1868. évi XLIII. törvénycikkben kimondta, hogy Erdély olyan törvényei, amelyek a vallások önkormányzati szabadságát, jogegyenlőségét biztosították, továbbra is sértetlenül fennmaradnak.

Fogarassy Mihály püspök elnöklete alatt 1873. május 12-14. között státusgyűlést tartottak Gyulafehérváron. A gyűlés jegyzőkönyvének áttanulmányozása után Trefort Ágoston vallás- és közoktatásügyi miniszter június 16-án kelt iratában elismerte a státusgyűlés törvényességét, majd jóváhagyólag tudomásul vette a 24 tagú igazgatótanács megalakulását és azt a határozatát is, mellyel hatáskörébe utalta mindazokat az ügyeket, amelyeket addig a Katolikus Bizottság intézett. Az új igazgatótanács a mindenkori megyéspüspökkel és a káptalani helynökkel együtt nyolc papi és tizenhat világi személyből állt. Rajtuk kívül részt vett a tanács munkájában a világi elnök, az előadó és a titkár, valamint a megválasztott tisztviselők: a pénztárnok, az ellenőr, a számvevő, a jogtanácsos. ők csak tanácskozási joggal rendelkeztek, szavazniuk nem lehetett.

A Szentszék 1895-ben a szokásjog alapján tudomásul vette az Erdélyi Római Katolikus Státust, melynek működését a legfőbb vatikáni kormányzati hatóságok közül a jogosult pápai bizottság, a Congregatio Concilii 1904. június 1-én jóváhagyott.

Közvetlenül az 1920-as impériumváltozás után nem történt változás a Státus jogi helyzetében. Mint az erdélyi püspöki megye egyházi szervezetének elválaszthatatlan részére, erre is kiterjedt a vallással és a vallás szabad gyakorlásával foglalkozó, valamint azt biztosító 1919. évi "Decret lege" I. cikkelye. Ez a cikkely volt a jogi alapja annak, hogy az Erdélyt érintő ősi törvények és törvényes szokások a továbbiakban is fennmaradhatnak. (Ez bekerült a román alkotmány 137. szakaszába is). A meghozott törvény alapjául pedig két jogi dokumentum is szolgált. Az egyik a Gyulafehérvári határozatok III. fejezetének 2. pontja, mely szerint az "egyenlő jog és teljes felekezeti autonóm szabadság az állam összes felekezetei számára" biztosíttatik. A másik a párizsi Kisebbségi Szerződés 9. cikkelye, amely garantálta, hogy "azok a román állampolgárok, akik faji, vallási vagy nyelvi kisebbségekhez tartoznak, jogilag és ténylegesen ugyanazt a bánásmódot és ugyanazokat a biztosítékokat élvezik, mint a többi román állampolgárok. Nevezetesen hasonló joguk van saját költségükön jótékonysági, vallási vagy szociális intézményeket, iskolákat és más nevelőintézeteket létesíteni, igazgatni és azokra felügyelni, azzal a joggal, hogy azokban saját nyelvüket szabadon használhatják és vallásukat szabadon gyakorolhatják."

Az impériumváltozás utáni első ülését a Státus 1920. szeptember 29-én tarthatta. A helyzet akkor enyhült, amikor Mailáth Gusztáv Károly erdélyi és Glattfelder Gyula csanádi püspök 1921. március 19-én, Széchenyi Miklós nagyváradi püspök pedig április 9-én tett hűségesküt Ferdinánd román királynak. A támadások később folytatódtak. A román állam kisajátította a Státus kezelésében lévő vagyon nagy részét. Ekkor a Szentszékhez fordultak védelemért.

Időközben az egyház helyzete tovább romlott. A vallásügyi törvény 11.§-a értelmében a római katolikus egyház nem tartozhatott a jogi személyiséggel rendelkező egyházi szervezetek közé. Ennek megoldását egyelőre nyitva hagyták, csupán a 7.§-ban találunk utalást arra, hogy az állam és a római katolikus egyház jogviszonyát külön szerződésben fogják rendezni. Az 1923. évi román alkotmány 71. cikkelye pedig megfosztotta szenátusi tagságától a négy római katolikus püspököt. Erdély régi "bevett vallásaival" együtt történelminek ismerte el ugyan, de az alkotmány 22.§-a kimondta, hogy az ortodox - görögkeleti - egyház uralkodó egyház a román államban, a görög katolikus egyháznak pedig elsőbbsége van a többi felekezet előtt.

Az állam törvényeitől függetlenül az egyházi önkormányzatot mindenféleképpen meg kellett szervezni. Erre köteleztek az egyetemes egyházi törvények rendelkezései. Az új Codex Juris Canonici 1519-1923. kánonjaiban elrendelte, hogy az egyház anyagi javainak adminisztrálása miatt püspökmegyei vegyes tanácsot kell szervezni. Ez pedig nem más, mint az Erdélyi Római Katolikus Státus jogintézménye.

Mailáth Gusztáv Károly püspök igyekezett a Státus igazgatótanácsának jogi helyzetét tisztázni. La pedatu kultuszminiszter 1924-ben nyilatkozott arról, hogy "a Főtisztelendőséged által képviselt római katholikus Státusnak igazgatótanácsa bárminő bírósági kérdésben szerepelhet mint jogi személy". Ennek ellenére tovább folytatódtak a jogértelmezés körüli viták, sőt Onisifor Ghibu révén elkezdődtek a könyörtelen támadások is.

Ghibu, a kolozsvári egyetem tanára nem kevesebbet akart elérni, mint azt, hogy a római katolikus egyház és iskolái javait elvétethesse és az ortodox egyház javára bekebeleztethesse. (Követelte a két nagy kolozsvári templom, a Szent Mihály és a piarista templom elvételét is). Támadását azzal indokolta, hogy az erdélyi katolicizmus csupán politikai eszköz volt a magyar állam kezében a nemzetiségek elnyomásához. Mivel vagyonát az államtól kapta, ezért az a román államnak mint jogutódnak jár. Kirohanásaiból kijutott az iskolák és templomok fenntartását szolgáló, vallás- és tanulmányi alapokat kezelő Státusnak is. Mindenáron azt akarta bizonyítani, hogy a Státus olyan politikai szervezet, mely "állam az államban".

A román kormány és a Szentszék között folytatott tárgyalások eredményeképpen kötötték meg 1927. május 10-én a Románia és a Vatikán közötti konkordátumot. Ez a szerződés szabályozta a román állam és a katolikus egyház egymáshoz való viszonyát.

Az aláírt dokumentum - amelyet 1929. május 29-én ratifikált a román parlament - súlyos csapást mért az erdélyi római katolikusokra. A megegyezés alapján az ősi erdélyi püspökség helyett az ehhez képest elenyésző nagyságú és lélekszámú, csupán 26 egyházközséget számláló bukaresti egyházmegyéből hoztak létre érsekséget. A román parlament felsőházába, a szenátusba a romániai római katolikusok képviselőjeként Alexandru Cisar bukaresti érseket hívták meg. A konkordátum értelmében szűnt meg a 900 éves nagyváradi püspökség és egyesült a szatmári püspökséggel. "Helyette" engedélyezte a megegyezés egy újabb görög katolikus püspökség létrehozását. A szintén 900 éves erdélyi püspökség elnevezést megszüntették. Helyette - a világegyház általános gyakorlatának megfelelően, amely székhelyéről nevezi meg a püspökséget - a gyulafehérvári püspökség kifejezést kezdték alkalmazni.

Romániának a Szentszékkel kötött konkordátumában a római katolikus egyháznak és intézményeinek jogfolytonosságát is kifejezték. A Szentszék előtt régen ismeretes volt, hogy "a kormányzásnak egy neme létezik egyházi autonómia néven".

A konkordátum ratifikálását követő első státusgyűlésen Mailáth püspök derűlátóan jelentette be, hogy "hosszú türelemmel és kitartással sikerült a római katolikus anyaszentegyház helyzetét biztos alapokra fektetni".

Ghibu ismételten meginduló támadásai azonban szertefoszlatták ezt az illúziót. A vallásügyi miniszter felkérésére Ghibu elnöke lett az ún. történelmi és jogi bizottságnak, mely a Státus ügyeinek kivizsgálására alakult. Jelentésében azt javasolta, hogy a veszedelmes szervezetet meg kell szüntetni és minden vagyonát el kell kobozni.

A Státus vezetői a vádak ellen memorandumban tiltakoztak, amelyet személyesen vittek Rómába. A meginduló tárgyalásokat kedvezően befolyásolta, hogy Suciu görög katolikus érsek írásbeli nyilatkozatot tett, amely szerint egyháza nem kíván a Státus vagyonából részesedni. Ezt követően 1932. május 30-án létrejöhetett az egyezmény, az "Acord".

Öt évvel a konkordátum megkötése után XI. Piusz pápa és II. Károly király között létrejött az egyezmény a korábbi megállapodás IX. szakaszának, az Erdélyi Római Katolikus Státus helyzetének értelmezése tárgyában. Az 1653 óta létező és történelmi fogalommá vált Erdélyi Római Katolikus Státus megnevezést "megszüntették". A jogfolytonosan továbbműködő intézmény a továbbiakban a Gyulafehérvári Római Katolikus Püspökség Egyházmegyei Tanácsa elnevezést kapta.

A kor megváltozott viszonyainak megfelelően módosítások történtek a státusgyűlés tagjait illetően. A gyűlés tagjai 2/3 részben világiak, 1/3 részben klerikusok voltak. A világiak közül a királyi táblák táblabírái, a megyei székhelyek és a városok polgármesterei és a kolozsvári tudományegyetem tanárai is bekerülhettek, amennyiben római katolikusnak vallották magukat. Az egyházmegyei tanács évenként tartott közgyűlésén a püspök elnökölt. A tanács napi ügyeiben a 21 tagú igazgatótanács intézkedett. Egyházi elnöke, a püspök mellett világi elnöke és előadója is volt. Székhelyének Kolozsvárt jelölték ki.

Az egyházmegyei tanács históriájának nagy változását Románia történelmi fordulatának 1944. augusztus 23-i nyitánya hozta meg. A gyulafehérvári latin szertartású katolikus egyházmegyei tanács ülésezéseinek három évi szünete után 1946. november 28-án tartotta meg közgyűlését, amelyen jelentésben számolt be az elmúlt esztendők alatt végzett munkáról.

A szocializmus, majd a kommunizmus ideológiájának, eszmerendszerének alapján álló és azt építő Románia minden lehetséges eszközzel háttérbe szorította, ellehetetlenítette az államvallásként kezelt ortodox egyházon kívüli vallásfelekezeteket, különös tekintettel a katolikus egyházra. Riasztó jelenség volt a Szentszékkel kötött konkordátum felmondása, a görög katolikus egyház betiltása, a szerzetesrendek feloszlatása és az egyház által fenntartott intézmények megszüntetése.

Az 1950-es, valamint az azt követő esztendők egyháztörténetének kutatása és feldolgozása még nem zárult le. Ebből az időszakból a Státusra vonatkozóan egy kényes dokumentum áll rendelkezésünkre. Márton Áron püspök 1949-es letartóztatása után, törvénytelen fogvatartása közben a Római Katolikus Státus Időközi Bizottsága 1951. március 15-re összehívta Kolozsvárra a rendkívüli státusgyűlést. Az erről kiadott jegyzőkönyv tanúsága szerint ez nem volt egyéb a szocialista táborban - így Romániában is - fontos ideológiai "felkészítéssé" tett békepapi összejöveteleknél. A szónoklatok, a hozzászólások hangneme és a rendkívüli közgyűlés határozata nem hagy kétséget ennek az állításnak az igazságáról.

Az 1989-es sorsfordító változás után ismét lehetőség nyílt a polgári demokrácia értékeinek és az alapvető emberi szabadságjogoknak az érvényesítésére. A vallásnak, az egyháznak - így a katolicizmusnak - az erdélyi magyarság történelmében játszott meghatározó, sorsformáló szerepe tagadhatatlan tény. A kisebbségi sorban élők számára gyakran utolsó mentsvár, a nemzetiségi identitás és az anyanyelv védőbástyája lehet. Mindazok, akik felismerik ezt a történelmi, kulturális, vallási, lelki kapcsolatot, egyetérthetnek az évszázadokon át eredményesen működő egyházmegyei önkormányzat, az Erdélyi Római Katolikus Státus felélesztésén munkálkodók szándékával.

Felhasznált irodalom

A volt erdélyi királyi főkormányszék kebelében fennállott katholikus bizottság hatásköréről és az erdélyi kath. status-gyűlés és igazgató-tanács által követendő eljárási módozatról eredeti okmányok alapján. Gy.[ula]-Fehérvár, 1876.

Veszely Károly, Az erdélyi róm. kath. püspöki megye autonómiája, vagy is az 1711-től 1892-ig tartott erdélyi római katholikus statusgyűlések nevezetesebb tárgyalásainak, határozatainak, felterjesztéseinek és más ezekre vonatkozó okmányoknak gyűjteménye. Gyulafehérvártt, 1893.

Bochkor Mihály, Az erdélyi kat. autonómia. Kolozsvár, 1911.

[Balázs András,] Az Erdélyi Róm. Kath. Státus multja és jelene. Cluj, 1923.

Az Erdélyi Római Kath. Státus fontosabb jogtörténelmi okmányai. Cluj-Kolozsvár, 1926 és 1931. évi kiadás.

Jakabffy Elemér, A konkordátum. In: Magyar Kisebbség 1929. (VIII). 12. sz. 441-444.

Gyárfás Elemér, A konkordátum és az erdélyi katholikusok. In: Magyar Kisebbség 1929. (VIII). 12. sz. 445-470.

Az Erdélyi Római Katholikus Státus szervezeti szabályzata (tervezet) Cluj-Kolozsvár, 1930.

Az Erdélyi Római Katholikus Státus. Memorandum, melyet az erdélyi róm. kath. Státus igazgatótanácsa Románia kormányához román nyelven terjesztett fel 1932. január 20-án. Cluj-Kolozsvár, 1932.

Az Erdélyi Katholikus Státus a szenátus előtt. Cluj-Kolozsvár, 1932. (Klny. Erdélyi Tudósító 5. számából)

Konkordátum és Római Egyezmény. Cluj-Kolozsvár, 1933.

Az erdélyi róm. kath. Státus Igazgatótanácsának jelentése az 1932. május 30-iki egyezménnyel újjászervezett Egyházmegyei Tanács 1932. évi november 17-ére összehívott alakuló közgyűlés részére. Cluj-Kolozsvár, 1932.

Gyárfás Elemér, Štatušul catolic ardelean ši acordul de la Roma. Cluj, 1933.

A Római Kath. Egyházmegyei Tanács 1932. november 17-én Kolozsvárt tartott alakuló közgyűlésének jegyzőkönyve. Cluj-Kolozsvár, 1933.

Pop, Valeriu, Acordul dela Roma. Cluj, 1934.

Balázs András, Visszapillantás Mailáth Gusztáv Károly gróf (erdélyi) gyulafehérvári római katolikus püspök működésére az uralomváltozás óta, a volt erdélyi róm. kat. Státus, később Egyházmegyei Tanács keretében. Cluj, 1937.

I. Kultusztörvény II. Konkordátum és Római Egyezmény III. Egyházmegyei Tanács ügyviteli szabályzata. Cluj, 1937.

A gyulafehérvári (erdélyi) Róm. Kat. Egyházmegyei Tanács 1940. évi november 28-án Kolozsváron tartott kilencedik rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. Kolozsvár, 1941.

A gyulafehérvári (erdélyi) Róm. Kat. Egyházmegyei Tanács 1946. évi november 28-án Kolozsváron tartott tizennegyedik rendes közgyűlésének jegyzőkönyve. h. n., é. n.

A Római Katolikus Státus kolozsvári közgyűlése. Kolozsvár, 1951.

Szándéknyilatkozat. Keresztény Szó 1990. (I). 2. sz. 7.

Derzsy András: Az Erdélyi Római Katolikus Státus. Keresztény Szó 1990. (I). 14. sz. 1-2.

Erdélyi egyházaink évszázadai. (Szerk.: Barabás Zoltán, Miklós László, Bodó Barna) Bukarest, 1992.

Marton József: Az erdélyi (gyulafehérvári) egyházmegye története. Gyulafehérvár, 1993.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Diósi Dávid

Halottsiratás az ószövetségi Izraelben

"Ahol a halál és a halottisztelet már nem az élethez tartozik, ott veszélyben van a kereszténység; ott nem csak az emberi kultúra forog veszélyben, hanem az ember úton van négylábú létezővé válni" - hangsúlyozta egy szimpozion alkalmával tartott előadásán Werner Kathrein fuldai egyháztörténész. A halál minden időben az emberiség egyik "legizgalmasabb“ témája volt. "Haldoklók vagyunk, olyanok vagyunk, mint a víz, amelyet kiloccsantanak a földre és nem tudnak többé összegyűjteni“ (2Sám 14,14) - jelenti ki minden idill nélkül a Szentírás. Az alábbiakban az ókori izraeli halottkultusz hatalmas és gazdag "birodalomának“ csupán egyik speciális területét, a halottsiratást fogjuk - kissé szokatlan módon - nyomon követni. Itt nem a halottsiratásról általában fogunk szólni, hisz annak az olvasó különböző, már-már könyvtári szentírástudományi szakkönyvben, más publikációkban, sőt bármelyik igényesebb bibliai lexikonban utánanézhet. A következőkben az ószövetségi halottsiratásnak csupán néhány - ám véleményünk szerint - rendkívül fontos elemét vizsgáljuk.

Izraelben a halottas szokások "végzésében" férfiak és nők egyaránt részt vállaltak. A halottsiratásnál, amely a gyász-ceremónia legfontosabb részét képezte, a tagok két csoportra oszlottak (v.ö. Zak 12,11-14), s így a siratás kórusban együtt vagy pedig felváltva történt.1 Mindenesetre annyi biztosra vehető, hogy a nők átható, éles hangja a férfiakénál nagyobb feltűnést, érdeklődést keltett. Ugyanitt kell megjegyeznünk, hogy egy kollektív módon megélt gyász sokkalta intenzívebb lehet, mint annak individuális változata. A látványosabb "kivitelezés" érdekében fizetett, hivatásos siratókat, kivált asszonyokat fogadtak a halott siratására,2 akik később a többé-kevésbé megszerkesztett siratógyűjteményeket (v.ö. 2 Krón 35,25) leánygyermekeiknek is továbbadták.3 A siratóasszonyok fölfedett keblekkel a földön ültek, ruhájukat szaggatták és testüket vagdosták. Ezekről a gesztusokról a későbbien során részletesebben fogunk szólni. A férfiak dolga a halott dicsérete volt.4 A siratás illetve a sírás nem csupán az individuális fájdalom kifejezésének megnyilvánulása volt, hanem ennek révén eleget próbáltak tenni a társadalom által szigorúan előírt "etikettnek" is.5

A rabbik véleménye szerint a kegyelet megköveteli,6 hogy még "maga a legszegényebb [is] Izraelben ... nem fogadhat fel kevesebbet, mint két fuvolást és egy siratóasszonyt" (Misna: Ketubot IV, 4.). Minél előkelőbb volt egy izraelita, annál népesebb volt a siratószemélyzet és annál hangosabban történt a siratás is.7 Bár a zenének a halottkultusz keretében joggal apotropikus (démonűző) karaktert tulajdonítottak, ennek eredeti célja a Földközi-tenger vidékén élő népeknél a halottidézés volt.8 A fuvola hangja a görög kultusz áldozatainál is ugyanígy démonűző funkciót töltött be.9

A halottsiratás bizonyos toposzok segítségével történt, amelyeket a különböző halottakra alkalmaztak.10 A siratóasszonyoknak nem volt elegendő muzikálisnak lenniük, hanem megfelelően bőséges repertoárral is rendelkezniük kellett, hogy az énekek ismétlésének hallgatásától a gyászolókat megkíméljék. A siratóasszonyok tapsolása úgyszintén apotropikusan értelmezhető.11

"Ne vagdaljátok be magatokat ...“ (MTörv 14,1)

A test megvagdosását a törvény kifejezetten tiltotta (v.ö. Lev 19,28; MTörv 14,1). Kerülték a vérfakasztást, az ószövetségi felfogás értelmében ugyanis "a test élete a vérben rejlik" (Lev 17,11) és "a vér a lélek" (MTörv 12,23).12 Később a nők a test megvagdosása helyett piros csíkokkal fesették be magukat (ez jelképezte a vért).13

A századok teltével minél inkább kizárták a nőket a hivatalos kultuszból, annál nagyobb szerepet vállaltak a privát vallásosság területén.14 Nagyon találónak tarthatjuk M. Winternitz frappáns megfogalmazását: "A nő a vallásnak mindig a legjobb barátnője, a vallás azonban semmiképpen sem mindig barátnője a nőnek."15 A férfiak kizárása a kultuszból csak kevés kultúrában igazolt.16 A házon illetve a családon belüli egyszerű rituális tevékenységek elvégzésére a nő jöhetett számításba, ekként például ő gyújtotta meg és hozta be a szombat esti gyertyát17 (az ő funkcióját vette át a keresztény húsvétéjszakai szertartáson a diakónus18), nyilvánvalóan ugyancsak a nő joga volt korábban a névadás, valamint a gyermek körülmetélése.19 A nőknek így a halottsiratás keretén belül is egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak. A primitív népeknél is kiváltképpen a nők voltak azok, akik a temetés előtti utolsó tennivalókat intézték, ők ugyanis e népek felfogása szerint természetüktől fogva tisztátalanok voltak.20 Ugyancsak e felfogással hozható összefüggésbe az is, hogy egyes kultúrákban a nőnek a férfihoz képest összehasonlíthatatlanul nehezebb volt a mennyek országába jutnia.21 Továbbá pedig, mivel a nő a kultikus tisztátalanságnak a férfinél inkább ki van szolgáltatva, általában véve alkalmatlan volt a papságra is.22

"Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből és ruhátlanul térek oda vissza." (Jób 1,21)

A siratóasszonyok lemeztelenített keble valószínűleg a termékenység ábrázolásával hozható összefüggésbe.23 Így akarták a nők az életet ajándékozó Földanyát (Terra Mater, Tellus Mater) kifejezésre juttatni. Izraelben a dús, tejtől duzzadó női mell az áldás, a bőség, az üdvösség szimbóluma volt.24 Egyiptomból is ismerünk - főleg a 18. dinasztia sírjaiból származó - ikonografikus leleteket (3. ábra), amelyeken a faistennő a halottaknak emlőjét nyújtja.25 Dúskeblű női figurák ábrázolását (4. ábra) találták izraelita királykori sírokban is26, akiknek feladatuk, hogy a halottaknak "egy utolsó áldást juttassanak"27.

A Földanya-hit világszerte, különböző kultúrákban elterjedt.28 Az ember a föld gyermeke; a föld ajándékozza az életet és ugyancsak ő az, aki a halottakat magába visszafogadja. Ezt juttatják kifejezésre különböző nyelvi kifejezések is, mint pl. a héberben az ‘adam és adamah29, illetve a latinban a homo és humus30. Az anya szülése nem más, mint csupán a föld méhéből való életszületés ősaktusának mikrokozmikus imitációja, megismétlése. Sőt manapság sem idegen, hogy a szülő- illetve anyaföldtől elszakadt/elszakított emberek egy marék szülőföldet őriznek az idegenben. Az Ószövetségben rendszerint a földbe való temetés volt gyakorlatban, ugyanis a Földanya-felfogás értelmében a halál visszatérés volt a föld méhébe. Ez a gondolat jut kifejezésre Jób 1,21-ben31, valamint Sir 40,1-ben32. Ter 35,8; Bír 5,4 és 1Sám 3,13 megemlíti a fa alá temetés szokását. E tény számunkra ebben az összefüggésben rendkívüli fontossággal bír. Bizonyára nem véletlen, hogy az 1Sám 31,13-ban említett tamariszkuszfa33 örökzöld. Úgyszintén az sem lehet véletlen, hogy "a lombos fa alatt" (vagyis a termékenység jelképe alatt) űzték a kultikus prostitúciót (v.ö. Oz 4,13k; Jer 2,20; 3,6; Iz 1,19; 57,5; Ez 6,13; 20,28; MTörv 12,1; 1Kir 16,4; 17,10). Ez az orgiális ritus tulajdonképpen nem egyéb, mint az in illo tempore (vagyis a világteremtés bizonyos epizódjában) történt isteni aktusnak mikrokozmikus imitációja.34 A fa alatt nemzették tehát az életet, éppen ezért ide is kellett annak visszatérnie, hogy innen egy új születés által ismét életre kelhessen. Az újjászületés gondolata megtalálható Izajás-Apokalipszis 26,1-19-ben is. A termékenység kultusza tehát szoros összefüggésben van a halottkultusszal. Erről a nézetünk szerint tagadhatatlan tényről sajnos alig történik említés a szakirodalomban.

Az 1Kir 1,2-4 értesít arról, hogy amikor "Dávid király éltes öreg lett" és "nem tudott fölmelegedni", kerestek neki "egy fiatal leányt", abból a megfontolásból, hogy ha a király "a keblén pihen ... fölmelegszik", a meztelen testnek ugyanis egy hatásosabb, titokzatos erőt tulajdonítottak.35 Mivel a kor embere a betegség természetes etiológiáját nem ismerte, azt természetfölötti erőkre vezette vissza.36 Még az amulettek használatát is megengedettnek tekintették.37 A kor meggyőződése szerint az elgyengült agg esetében csupán egy fiatal, érintetlen lány nyújthatta az élethez szükséges melegséget.38 Hasonló "gyógymód" ismert számunkra Galen(osz) ókori orvostól is.39 A kijelentés, mely szerint "a király azonban nem hált vele" (1Kir 1,4) - amit Josephus Flavius a király legyengülésével magyaráz (v.ö. Antiquitates 7,14,3) - sejteti velünk, hogy ehhez a "rituáléhoz" a nemi érintkezés is hozzátartozott.

Figyelem reméltó ugyanakkor, hogy a siratóasszonyok a földön ülve sirattak, így akartak ugyanis - véleményünk szerint - a Földanyával kapcsolatot teremteni. Ha ugyanis a gyászoló személy a földre ül, az annak a jele, hogy a Földanyánál menedéket keres.40 A rómaiak és a görögök ima közben kezüket a föld irányába, vagyis lefelé tartották, sőt a legtöbb esetben a föld felszínét érintették illetve ütögették.41 A keresztények a haldoklót még a középkorban is a földre illetve szalmára helyezték, ami a test visszatérését jelképezte a föld méhébe.42

"Szaggassátok meg ruhátokat ..." (2Sám 3,31)

A ruhák megszaggatását - ami valószínűleg a teljes meztelenség rudimentuma43 -, mivel más, különféle interpretációs lehetőségek is létezhetnek, nem lehet egyértelműen a fentebb említett összefüggésben értelmezni. Hadd említsünk itt csupán hármat: 1. A sirató személy ekképp akarja felismerhetetlenné tenni magát a halottból kiszálló gonosz lélek számára, aki rendszerint az ember ruhájában próbál búvóhelyet keresni; ilymódon igyekszik elkerülni azok káros hatását. 2. Apotropikus meztelenség44: a meztelen test képes a démonokat elriasztani. Főleg a lemeztelenített női nemiszervnek tulajdonítottak hatalmas démonűző erőt. Így például Indiában szárazság idején egy öreg, csúf nő meztelenül táncolt, hogy a szárazságot okozó napistent elijessze.45 Jónásnak is úgy sikerült elűznie a leviatánt, hogy megmutatta neki "Ábrahám pecsétjét", vagyis más szóval körülmetélésének helyét.46 3. E szokás felfogható ruhaáldozatként47 is, hisz az embernek a lelki, illetve varázsereje átterjed a ruhára. Barátok között a ruhacsere perszonális egyesülésnek számított, mivel a ruhadarab része az őt viselő személynek (v.ö. 1Sám 18,3k; 24,5k; 2Kir 2,13k; Rut 3,9). A ruha az ember "dupla énje" (pars pro toto). Kínában például ha a gyászszertartás idejére a holttest valamilyen okból hozzáférhetetlen, a halott ruhája lép annak helyébe.48

"[Megvan az] ideje a jajgatásnak és [megvan] az ideje a táncnak" (Préd 3,4)

Bár a "táncbarát" zsidóság mind a - kizárólag férfiak által művelt - szakrális-kultikus, mind pedig a művészi, néptáncot járta, a táncról a gyászceremóniával kapcsolatosan (ellentétben az ókori egyiptomiakkal) az ókori Izraelben nem történik említés.49 A Kr.u. 1. században (a templom lerombolásáig) az ünnepnap első estéjén a férfiak a templom előudvarában fáklyatáncot jártak (v.ö. Misna: Sukka 4,a). A templom lerombolása után a kultikus tánc bekerült a vallásos ünnepekkel a zsinagógába - ilyen alkalom volt például a körülmetélés ünneplése, amikor még maga a rabbi is táncra kelt. Amikor a táncról beszélünk, azt természetesen vallástörténeti kontextusban kell szemügyre vennünk. A táncot eredetileg valójában kultikus jelleggel járják "az áldozat mellett, ez a legfontosabb kultikus cselekmény, sőt a primitív népeknél még ennél is fontosabb."50 A tánc tehát nem csupán "esztétikai foglalatosság, amely más tevékenységek mellett él. A tánc istentisztelet."51 A halottkultuszban a táncnak kettős funkciója volt: egyrészt örvendeztette a halottat, másrészt pedig a lakodalmi tánchoz hasonlóan a gonosz lelkek elűzésére szolgált.52 A keresztényeknél is ismert volt a kultikus tánc. Csak néhány példát említünk itt. A vértanú-filozófus, Jusztinosz (†165) táncoló gyermekekről tesz említést. Az amiens-i katedrálisban pedig a kanonokok labdát (a nap, illetve a feltámadt Messiás szimbólumát) dobálgatva táncolnak, miközben a Victimae paschali laudest éneklik. A villareaux-i apácákról is tudjuk - Eudes Rigaud érsek (1248-1275) pasztorális vizitációja alkalmával készített jegyzetéből -, hogy a liturgikus ünneplés alatt tácra keltek.53 A keresztények liturgikus táncuk gyökerét egyrészt Dávidnak a szövetség ládája előtt "teljes erejéből" lejtett táncában látták (v.ö. 2Sám 14.20-23) - amely O. Keel szerint tulajdonképpen a Jahve-tisztelet korábbi formájához tartozott54 -; másrészt pedig az egyházatyáknál55 olvasható eszkatologikus tánc (az örök boldogság jelképe) alapján magyarázták, az ókori felfogás szerint ugyanis a mennyei lények fő "foglalatossága" és "időtöltése" az éneklés, a játék valamint a tánc.56 A keresztények táncoltak az ünnepelt vértanú sírjánál is. Mindezek ellenére az egyház érzéki-erotikus elemei, valamint az egyre többször előforduló visszaélések, kicsapongások miatt elítélte a kultikus táncot. A mártírkultusz keretében történő tánc - mivel, mint már említettük, az ókori Izraelben a halottkultusszal kapcsolatosan nem történik a táncról említés - nem zsidó, hanem pogány örökség. Ez is egyik oka lehet az egyház ellenszenvének. A vértanúk sírjánál járt tánc szorosan összefügg a sírnál tartott ókori halotti lakoma alaphangulatával, amely - minthogy ezen az elhunyt is jelen volt -, nem szomorú, hanem vidám jelleget öltött. Az élők víg énekük és táncuk révén vonták be kedves halottaikat társaságukba és ekképp "részesítették" őket boldog életükben.57 Ezek az ünneplések valóságos "randevúk" voltak élők és holtak között.

1 P. Billerbeck/H. L. Strack, Kommentar zum Neuen Testament aus Talmud und Midrasch I., München 41978, 521.

2 E. Reiner, Die rituelle Totenklage der Griechen, Stuttgart 1938, 56.

3 V.ö. Jer 9,19 (R. de Vaux: Das Alte Testament und seine Lebensordnungen I., Freiburg 1960, 106.)

4 J. Gnilka, Das Evangelium nach Markus II., Zürich 1979, 335.

5 É. Durkheim, Formele elementare ale vieřii religioase (Les formes élémentaires de la vie religieuse), Iaši 1995, 366.

6 P. Billerbeck (ld. 1. jegyetet) 521f; G. Mayer, Die jüdische Frau in der hellenistisch-römischen Antike, Stuttgart 1987, 98.

7 H. Stubbe, Formen der Trauer. Eine kulturantthropologische Untersuchung, Berlin 1985, 113.

8 J. Quasten, Musik und Gesang in den Kulturen der heidnischen Antike und christlichen Frühzeit, Münster 1930, 212-216.

9 Th. Wächter, Reinheitsvorschriften im griechischen Kult, Gieően 1910, 12.

10 R. de Vaux (ld. 1. jegyetet) 106.

11 A. Bertholet, Die israelitischen Vorstellungen vom Zustand nach dem Tode, Tübingen 1914, 10.

12 Th. Podella, Ein mediterraner Trauerritus, In: UF 18 (1986), 263-269, itt 267.

13 E. Wunderlich, Die Bedeutung der roten Farbe im Kultus der Griechen und Römer. Erläutert mit Berücksichtigung entsprechender Bräuche bei anderen Völkern, Gieően 1925, 54.

14 U. Winter, Frau und Göttin. Exegetische und ikonographische Studien zum weiblichen Gottesbild im Alten Israel und in dessen Umwelt, Freiburg/Schweiz 1983, 51.

15 A. Schimmel, Art. Frau, In: RGG 2 (1958), 1065.

16 Th. Wächter (ld. 9. jegyetet) 130-134.

17 L. Bouyer, Liturgie und Architektur, Freiburg 1993, 41.

18 M. Kunzler, Die Liturgie der Kirche (AMATECA 10), Paderborn 1995, 589. utalva Plank tézisére.

19 S. Schroer, Auf dem Weg zu einer feministischen Rekonstruktion der Geschichte Israels, In: S. Schroer/L. Schottroff/M.-T. Wacker, Femenistische Exegese, Darmstadt 1995, 81-172, itt 157.

20 Erről többet K. E. Müller, Die bessere und die schlechtere Hälfte. Ethnologie des Geschlechterkonflikts, Frankfurt aM. 1984, 101-106; K. E. Müller, Sterben und Tod in Naturvolkkulturen, In: H. Becker u.a. [Hrsg.]: Im Angesicht des Todes. Ein interdisziplinäres Kompendium I., [Pietas Liturgica 3], St. Ottilien 1987, 49-90, itt 71.

21 Th. Wächter (ld. 9. jegyetet) 126.

22 E. Fehrle, Die kultische Keuschheit im Altertum, Gieően 1910, 73.

23 Th. Podella (ld. 12. jegyetet) 263-269.

24 S. Schroer/Th. Staubli, Die Körpersymbolik der Bibel, Darmstadt 1998, 82.

25 S. Schroer, Die Zweiggöttin in Palästina/Israel. Von der Mittelbronze II B-Zeit bis zu Jesus Sirach, In: M. Küchler/Ch. Uehlinger (Hrsg.), Jerusalem. Texte - Bilder - Steine, Freiburg/Schweiz 1987, 201-225, itt 219, 34. ábra.

26 R. Wenning/E. Zenger, Tod und Bestattung im biblischen Israel. Eine archäologische und religionsgeschichtliche Skizze, In: L. Hagemann (Hrsg.), "Ihr alle aber seid Brüder.“ (=FS A. Th. Khoury), Würzburg 1990, 285-303, 289.

27 S. Schroer/Th. Staubli (ld. 24. jegyetet) 82.

28 vö. A. Dieterich, Mutter Erde, Leipzig 1905; M. Eliade, Das Heilige und das Profane. Vom Wesen des Religiösen, Frankfurt aM. 1998, 122-124; M. Eliade, Vallási hiedelmek és eszmék története I., Budapest 1998,17k; M. Eliade, Mituri, vise ši mistere (Mythes, reves et mysteres), Bucurešti 1998, 166-176; M. Eliade, Art. Erde, In: RGG 2 (1958), 548k.

29 J. Scharbert, Genesis 1-11 (NEB), Würzburg 1983, 49; L. Ruppert, Genesis. Ein kritischer und theologischer Kommentar I.: Gen 1,1-11,26 (FB 70), Würzburg 1992, 128.

30 M. Hutter, Erde, In. LThK 3 (1995), 750.

31 J. Ebach, Streiten mit Gott. Hiob. Teil 1 (Hiob 1-20), Neukirchen-Vluyn 1996, 28; G. Fuchs, Mythos und Hiobdichtung. Aufnahme und Umdeutung altorientalischer Vorstellungen, Stuttgart 1993, 173; M. Eliade, Art. Erde (ld. 29. jegyzet) 550.

32 O. Keel, Die ?-Gruppe. Ein mittelbronzezeitlicher Stempelsieger-Typ mit erhabenem Relief aus Anatolien-Nordsyrien und Palästina, In: O. Keel/H. Keel-Leu/S. Schroer, Studien zu den Stempelsiegeln aus Palästina/Israel II., Freiburg/Schweiz 1989, 39-87, itt 71.

33 A tamariska pontosabb leírása l. M. Zohary, Pflanzen der Bibel, Stuttgart 21986, 115.

34 M. Eliade, Das Heilige und das Profane (ld. 29. jegyzet) 128f; M. Eliade, Kosmos und Geschichte, Frankfurt aM. 1994, 39f, W. Dancă: Mircea Eliade - Definicio sacri, Iaši 1998, 300-309.

35 A. Bertholet, Wörterbuch der Religionen, Stuttgart 41985, 414.

36 Így pl. a démonokra v.ö. O. Böcher, Dämonenfurcht und Dämonenabwehr. Ein Beitrag zur Vorgeschichte der christlichen Taufe, Stuttgart 1970, 152k.)

37 J. Simon, Die hebräische Medizin bis zum Mittelalter, In: R. Toellner (Hrsg.), Illustrierte Geschichte der Medizin II., Erlangen 1992, 793.

38 O. Keel (ld. 32. jegyzetet) 74.

39 G. Hentschel, 1 Könige (NEB), Würzburg 1984, 20.

40 G. Fuchs (ld. 31. jegyzetet) 174.

41 F. Heiler, Das Gebet. Eine religionsgeschichtliche und religionspsychologische Untersuchung, München 51923, 103.

42 K. Stüber, Commendatio animae. Sterben im Mittelalter, Bern 1976, 104.

43 H. Stubbe, Formen der Trauer. Eine kulturantthropologische Untersuchung, Berlin 1985, 102.

44 H. A. Mertens, Handbuch der Bibelkunde. Literarische, historische, archäologische, religionsgeschichtliche, kulturkundliche, geographische Aspekte des Alten und Neuen Testaments, Düsseldorf 21984, 757.

45 Th. Ohms, Gebetsgebärden der Völker und Christentum, Leiden 1948, 443.

46 P. Billerbeck (ld. 29. jegyzetet) 645.

47 A. Bertholet (ld. 11. jegyzetet) 14.

48 A.-Th. Khoury, Vom Sinn der Paramente bei der Meőfeier. Religionsphänomenologische Aspekte, In: Th. Maas-Ewerd/K. Richter (Hrsg.), Gemeinde im Herrenmahl. Zur Praxis der Messfeier, Freiburg 1976, 370-374.

49 P. Heinisch, Die Trauergebräuche bei den Israeliten, Münster 1931, 67k.

50 F. Heiler, Erscheinungsformen und Wesen der Religion, Stuttgart 21979, 239k.

51 G. van der Leeuw, Phänomenologie der Religion, Tübingen 31970, 422k.

52 H. Stubbe (ld. 43. jegyzetet) 116.

53 Bővebben erről a források megjelölésével ld. J.-C. Schmitt, Rařiunea Gesturilor în Occidentul medieval (La raison des gestes dans l’Occident médiéval), Bucurešti 1998, 110-113; valamint C. Andresen, Altchristliche Kritik am Tanz - ein Ausschnitt aus dem Kampf der Alten Kirche gegen heidnische Sitte, In: H. Frohnes/U. W. Knorr (Hrsg.), Kirchengeschichte als Missionsgeschoichte I.: Die Alte Kirche, München 1974, 344-376.

54 O. Keel, Davids "Tanz“ vor der Lade, In: BiKi 51 (1996), 11-14.

55 K. Koch, Gottesdienst und Tanz. Marginalien zu einer noch immer problematischen Verknüpfung, In: LJ 42 (1992), 63-69.

56 J. Quasten (ld. 8. jegyzetet), 208.

57 O. G. Oexle, Mahl und Spende im mittelalterlichen Totenkult, In: FMSt 18 (1984), 401-420, itt 405; O. G. Oexle, Die Gegenwart der Toten, In: H. Braet/ W. Verbeke (Hrsg.), Death in the Middle Ages (Mediaevalia Lovaniensa I,9), Löwen 1983, 19-77, itt 49; G. Widengren, Religionsphäomenologie.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Zsemlyei János

A magyar piarista rendtartomány legújabb névtáráról1

A magyar piarista rendtartomány alább bemutatandó történeti névtára (1666-1697) Léh István, egykori piarista atya adatgyűjtése alapján készült. Léh adatait - amint a címlapon is láthatjuk - Koltai András egészítette ki, és rendszerezte sajtó alá. A könyvet a Magyar Piarista Tartományfőnökség és a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia munkaközössége jelentette meg Budapesten 1998-ban a METEM könyvek 21. számaként. Terjedelme 550 lap.

A munka előzményeit, forrásait, valamint a kötet szerkezetét és a kiadás elveit Koltai András alapos tájékoztatójából ismerhetjük meg (9-21: Bevezetés, Introductio). "A piarista rend alapításától fogva fontosnak tartotta - írja Koltai -, hogy számon tartsa élő tagjait, és megőrizze elhunytjainak emlékezetét. Az élők számon tartása a mindenkori elöljárók feladata és felelőssége volt a kegyes iskolák művének sikeres működése érdekében: ezért készültek a 17. század közepétől rohamos fejlődésnek indult rendben évente familiák, katalógusok és névtárak. A halottak emlékezete viszont a közösség élő és elhunyt tagjai számára egyaránt fontos volt. Az előbbiek számára állították össze a rendi szentek és szentség hírében elhunytak gyűjteményeit, [...] az utóbbiak javára pedig a suffragiumokat."

A jeles magyar piaristák életrajzi és bibliográfiai adatainak tudományos célú összeállítása és feldolgozása azonban Magyarországon csak a 18. század második felében kezdődött. Ezek a művek a barokk kori irodalomtörténetírás keretében jöttek létre. Az első ilyen munka Kácsor Keresztély, privigyei novícius-mester 1774-ben összeállított kézirata volt (Virorum doctrina illustrium...). Ebben Kácsor az általa irányított rendi növendékek számára ismertett 52, nagyobbrészt magyar piarista életútját. Kácsor munkája nem maradt folytatás nélkül. Erre nézve példaként említhetjük Horányi Elek 1808-1809-ben napvilágot látott kétkötetes kiadványát.

Az ismertetendő történeti névtár előzményei közé tartoznak azok az adattárak is - a 19. század második felétől kezdve -, amelyek egy-egy rendházban vagy egy-egy iskolában egy adott korszakon belül működő összes rendtag vagy tanár életrajzi adatait foglalják magukban. Az első ilyen könyv Csősz Imrének 1879-ben a nyitrai gimnázium történetét tárgyaló munkája.

Az előttünk fekvő kötet legfontosabb előzménye azonban Léh István munkássága. Erről Koltai ezt mondja: "... Léh István (1890-1983), aki bár végzettségét tekintve nem is történész, hanem teológus volt, szinte minden szabadidejét egy teljes magyar piarista proszopográfia összeállítására szánta. Léh István több mint ötven éven át, 1919-től egészen 1976-ig működött mint a noviciátus promagisztere, magisztere, majd prézese, és részben emellett, részben nyugdíjas éveiben szakított időt arra, hogy átnézze a Magyar Piarista Rendtartomány Központi Levéltárának familiáit, rulláit és suffragiumait. Az ezekben gyűjtött életrajzi adatokat egy öt dobozt megtöltő, Catalogus provincialis-nak nevezett cédulakatalógusban rögzítette."

Léh halála után hamarosan felmerült a névtár közzétételének terve, méghozzá számítógépes adatbázis formájában. Ennek elkészülte után lehetővé vált a névtár könyv alakban való megjelentetése is. Ennek először 1992, a piarista rend podolini megtelepedésének 350. évfordulója adott volna alkalmat. A könyv azonban bizonyos nehézségek miatt csak 1998-ban jelenhetett meg.

A kötet használója, olvasója számára igen hasznos az az útbaigazító tájékoztatás, amely A kötet rendje és a kiadás elvei cím alatt található. Ebből megtudhatjuk, hogy a Léh cédulakatalógusa alapján összeállított névtár tartalmazza mindazoknak az örökfogadalmat tett vagy növendékként elhunyt piaristáknak az adatait, akik 1997-ig a) a Magyar Commissariatus, Viceprovincia vagy Provincia tagjai voltak, b) Magyarországon működtek, c) a Romániai Viceprovinciátus vagy Provincia tagjai voltak. Ez utóbbiak - néhány kivételtől eltekintve - egy ideig mind tagjai voltak a magyar provinciának is. A szoros betűrendben közölt szócikkek fontosabb elemei a következők:

Az első bekezdés az illető piarista családnevét és ennek névváltozatait (megváltoztatott családnevét), szerzetesi nevét és keresztnevét tartalmazza. "A szerzetesi nevekről megjegyzendő - írja Koltai -, hogy a 19. század közepéig a rendbe beöltöző novíciusok általában két új szerzetesi nevet választottak, és nem tartották meg kereszteléskor kapott nevüket. A század második felétől azonban egyre inkább szokássá, majd a 20. században kizárólagossá vált a keresztnév megtartása, amelynek következtében a felvett szerzetesi név egytagúra csökkent. Zárójelben közöljük tehát a piaristák keresztnevét, ha eltér első szerzetesi nevüktől, de ha nem, akkor ettől általában eltekinthetünk." Pl. MULAY [Mulai] Constantiunus a S. Ioanne Nep. (Antonius); FARKAS Ladislaus a S. Stephanus Rege (Stephanus); GYULAI Ladislaus a S. Emerico. Az élő személyek neve elé * került. Például *KINCS [Kucséber] Ludovicus ab Immaculata Conceptione.

Ugyanebben a bekezdésben olvasható a szerzetesi minőség, például hogy az illető pap (pater, P.), növendék (clericus, C.=frater clericus professus, C.=frater clericus non professus) vagy dolgozó testvér (frater operarius, O.= frater operarius professus, On.=frater operarius non professus) volt-e halálakor. Például ABELSBERG Iosephus a S. Anna (Iosephus), P.; BALLA Ladislaus a S. Georgio, C.; JÁROSS Georgius a S. Gertrude (Ioannes) O.

A második bekezdésben találhatók az életút fontosabb állomásainak adatai: a születés ideje és helye, a szerzetbe való belépés, fogadalmak, pappászentelés, doktori fokozatok, kilépés, halál. Például Balanyi György szócikkében ezt találjuk: n 1886.02.10. Kecskemétini - i 1903.0827, Vacii - p2 1908.12.24. - s 1910.07.02. - tp 1911. - phd 1910. - m 1963.05.04. Budapestini.2

A harmadik bekezdés a szerzetesi életpálya évenkénti állomásait tünteti fel. Például Bíró Vencel esetében ezeket: 1901-1904 Rosenbergae stud. gym. 5-8. cl. - 1905-1908 Claudiopoli stud. theol. et hist. lat. in Univ. - 1909-1920 Claudiopoli prof. gym. - 1921-1925 Claudiopoli prof. gym. et Kalazantini. 1926-1929 Claudiopoli dir. gym., docens in Univ., ass. prov. - 1931-1934 Claudiopoli prof. gym. et theol., docens in Univ., ass. prov. - 1935-1940 Claudiopoli praep. prov. Rumeniae, spir. Kalazantini. - 1941-1946 Claudiopoli prof. hist. Transylvaniae et Europae orientalis in Univ. - 1947-1949 Claudiopoli praep. prov. Rumamiae, prodec. univ., prof in Univ. - 1950-1962 Claudiopoli in quiete, coop.3

A szócikk negyedik bekezdésébe kerültek az életrajzzal kapcsolatos egyéb szövegszerű megjegyzések, idézetek. Ezek nemegyszer magyar nyelvűek. Péleául a Sík Sándorról szóló szócikkben ezt olvashatjuk: "1913-ban ő szervezte meg az egyik első magyar cserkészcsapatot, a 2. sz. BKB-t, a budapesti gimnázium csapatát. 1912-ben a Magyar Cserkészszövetség egyik alapítója, majd 1921-1923 között elnöke, később tiszteletbeli társelnöke volt. 1920-1930 között a Zászlónk főszerkesztője, 1925-től a Kisfaludy Társaság alelnöke, a Szt. István Akadémia rendes tagja, 1946-tól a Magyar Tudománys Akadémia levelező tagja, 1948-ban Kossuth-díjas, 1946-1963 között a Vigilia című katolikus folyóirat főszerkesztője."

Az ötödik bekezdésben szerepelnek a Léh céduláin megadott levéltári jelzetek és a szerkesztő által összeállított könyvészet, amely a legfontosabb életrajzi és írói lexikonokra utal.

Végül a hatodik bekezdésben egyéb forráskritikai, főként a nevek írásmódjával és a születési adatokkal kapcsolatos észrevételek találhatók. Például a BUDAVÁRY [Kricska, Kritska, Kegyesházi] Iosephus Cal. a Matre Dei (Iosephus), P. piarista szócikkében: Anno 1845/46: Kritska, dein anno 1846/47: Kricska, anno 1848/49: Kegyesházi, dein Kricska vel Kricskai. Ab anno 1885/1886 Budaváry.

A kötet függelékében Balanyi György történeti összefoglalója és néhány fontos archontológiai jegyzék olvasható. Ez utóbbiak közül az első a magyar piarista provinciákat és rendházakat sorolja fel, közöttük természetesen megtaláljuk azokat a rendházakat is, amelyek egykor a Romániához csatolt területen működtek: Kolozsváron, Temesváron, Nagykárolyban, Máramarosszigeten, illetőleg Szentannán, Besztercén és Medgyesen.

Egy másik jegyzék számba veszi a püspökké szentelt piaristákat. Közöttük szerepel például Bajthay Antal, 1760-1773 között Erdély püspöke.

Számos magyar piarista jelentős eredményt ért el a tudomány művelésében. Közülük többet, szám szerint 19-et tudományos érdemeik elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia (levelező, illetőleg rendes) tagjai sorába választottak. Ezek teljes listáját szintén megtaláljuk a függelékben a rájuk vonatkozó legfontosabb adatokkal együtt. Az MTA tagja volt például a szótáríró Simai Kristóf, a történész Somhelyi Ferenc, Takáts Sándor, Balanyi György és Bíró Vencel, a pedagógia, filozófia, a néprajz művelője: Horváth Cirill, Szétsy Nagy Márton, Purgstaler József, Kornis Gyula, Schütz Antal, a klasszikafilológia, irodalomtudomány, irodalomtörténet, esztétika képvselője: Vass József, Csaplár Benedek, Sík Sándor, a matematikus Arenstein József, a fizikus Schirkhuber Mór, a zoológus Hanák János és mások.

A könyv utolsó részében megtaláljuk egyrészt a katalógusban latinos formában használt helyneveknek, illetőleg ezek magyar megfelelőinek a jegyzékét, másrészt a kötetben előforduló piaristák szerzetesi név, belépési idő, provincia és szerzetesi állapot szerinti mutatóit.

A szóban forgó névtárban, ahol csak lehet, latin nyelvűek az adatok, de magyar a megfogalmazás ott, ahol a latin fordítás az érthetőség rovására ment volta. Magyar nyelvűek tehát többségükben az életrajzi megjegyzések (negyedik bekezdés) és a kritikai észrevételek minden esetben (hatodik bekezdés).

A bemutatott kötet közreadása révén újabb fontos forrásmunkával gyarapodott a magyar piarista rend történetére vonatkozó szakirodalom. Főként a történészek, a piarista múlt kutatói forgathatják haszonnal. "Könnyen megtalálják benne egy-egy valaha volt piarista legfontosabb életrajzi adatait, a számítógépes feldolgozás segítségével választ kaphatnak különböző rendtörténeti kérdéseikre, s lehetőséget találnak történeti statisztikai vizsgálatokra" - írja Jelenits István a kötet előszavában. Majd így folytatja fejtegetését: "Ám ez a száraz tényeket rögzítő adattár nemcsak a tudomány művelőinek készült. [...] Ezt a könyvet is lehet úgy lapozgatni, mintha egy temetőben sétálnánk, ahol nem ismerős neveket keresünk a sírköveken, hanem azért betűzgetjük a megkopott feliratokat, hogy elgondolkodjunk a történelem és a személyes sors interferenciáin. [...] Így játszhat el a mi képzeletünk is az itt olvasható nevekkel, életadatokkal, ha háttérként mögéjük nyitjuk a történelmet. Elgondolkodhatunk rajta, mit élhettek át abban a korban, amelyben hivatásbeli munkájukat végezték, miért halhattak meg közülük oly sokan fiatalon, esetleg pestisjárvány idején vagy a bombatámadás áldozataként, mit jelentett, hogy házról házra, iskoláról iskolára költöztek, milyen könyveket forgathattak, milyen diákok szolgálatában fejtették ki alkotó kedvüket, tehetségüket."

A recenzens a kiadvány olvasása során különös figyelmet fordított azokra az adalékokra, amelyek szülővárosa, Nagykároly piarista múltjához kapcsolódnak. A könyv lapjain megelevenednek mindazok a személyek, akik harmadfél évszázad alatt - rövidebb-hosszabb ideig - az itteni piarista közösség tagjai voltak, és akár mint növendékek tanulmányaikat egy ideig itt végezték, akár mint oktatók, tanítók, tanárok az ifjúságot az isteni meg világi tudományokra tanították, és a kegyesrend szellemében nevelték őket, illetőleg mint lelkipásztorok, plébánosok, segédlelkészek, hitszónokok a város katolikus lakosainak hitéletét irányították. Például Bencsik Gábor, az 1727-ben letelepedett piarista közösség első vezetője, a püspökké szentelt Bajthay Antal, a rendtartományi főnök tisztségét elért Szlopnyay Elek, Erdős István, Nemcsényi Adolf, Cörver János (ő a rend generálisa is volt), Tapolcsányi Gergely, Orosz Zsigmond, Conrádi Norbert, Pállya István, Egervári Ignác, továbbá Dugonics András, a jeles író és matematikus, Révai Miklós, a neves nyelvész és költő, Erdősi Imre, a branyiszkói hős, vagy azok az atyák, akik tanári munkájukat a végsőkig, az iskola megszüntetéséig végezték, de a várost ezután sem hagyták el, tevékenységük azonban most már csak a lelkipásztorkodásra szorítkozhatott. A helységhez halálukig hűek maradtak, örök álmukat is az itteni Mesterrészi temetőben levő piarista sírboltban nyugosszák.4 ők, akárcsak a bibliai genealógiákban, nemzetségtáblákban szereplő emberek, "részei voltak egy élő láncnak, s a Gondviselés tervei szerint fontos értékeket vettek át s adtak tovább a nyomukba lépők életének gazdagítására, a mi javunkra is." (Jelenits István). Sajnos, ez a lánc Romániában 1948-ban megszakadt. Vajon megadja még a Jóisten, hogy a piarista rend a harmadik évezredben ismét feltámadjon térségünkban, s újra megkezdje áldásos tevékenységét Kolozsváron, Temesváron, Nagykárolyban, máramarosszigeten?

1 Catalogus religiosum PROVINCIAE HUNGARIAE ordinis SCHOLARUM PIARUM 1666-1997 Collectionem STEPHANI LÉH SCH.P. complevit et in volumen redigit ANDREAS KOLTAI Auctor brevis conspectus historici GEORGIUS BALANYI SCH.P. CURIA PROVINCIALIS HUNGARIAE SCHOLARUM PIARUM SOCIETAS PRO ENCYCLOPAEDIAE HISTORIAE ECCLESIASTICAE IN HUNGARIA BUDAPESTINI. ANNO 1998.

2 Vagyis Balanyi György 1886. február 20-án született Kecskeméten. A rendbe 1903. augusztus 27-én lépett be Vácott. Ünnepélyes fogadalmat 1908. december 24-én tett. Pappá 1910. július 2-án szentelték. Helyettes tanári kinevezést kapott 1911-ben. A filozófia doktora fokozatot 1910-ben nyerte el.

3 Azaz Bíró Vencel a gimnázium V-VIII. osztályát Rózsahegyen végezte. 1905-1908 között teológiai hallgató és az egyetem történelem-latin szakos hallgatója Kolozsváron. Ettől kezdve élete végéig Kolozsváron élt és működött: 1909-1920 között gimnáziumi tanár, 1921-1925 között a gimnázium és a Kalazantinum tanára, 1926-1929 között a gimnázium igazgatója, egyetemi magántanár (a szegedi egyetemé) és a provinciális asszisztense, 1931-1934 között a gimnázium és a teológia tanára, egyetemi magántanár, a provinciális asszisztense, 1935-1940 között a romániai piarista rendtartomány rendfőnöke, a Kalazantinum spirituálisa, 1941-1946 között az egyetemen Erdély és Kelet-Európa történetének tanára, 1947-1949 között rendfőnök, egyetemi tanár, a bölcsészettudományi kar dékánhelyettese, 1950-1962 között nyugdíjas, és besegít a lelkipásztori munkába.

4 Utoljára ebbe a kriptába a károlyi piaristák közü a következőket temették: Kovács Bélát (+1964), Kálmán Andrást (+1968), Raszga Istvánt (+1978), Gyulai Lászlót (+1983) és Zernye Józsefet (+1985). Itt említhetjük meg, hogy a nagykárolyi piarista rendháznak még két tagja életben van: Való Ferenc Temesváron, Uhár József Szatmárnémetiben lakik.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Könyvismertetések

Dékány Endre: Változatok az életre

A budapesti Jel kiadó gondozásában jelent meg a Jel könyvek sorozat 7. köteteként Dékány Endre válogatott versgyűjteménye. Napjainkban, a költészet állítólagos válsága idején értékes ez a verseskötet. Jelenits István így indítja útra a válogatást: "A Tisza-part, a Szegeden töltött ifjúság emlékei, egyszerű és igaz emberi kapcsolatok szépsége, hétköznapok és ünnepek áhítata köszöntenek bennünket, ha ezeknek a verseknek olvasóivá szegődünk. Megszeretjük a költőt, aki talán nem is az életről vall, hanem egy életnek, a magáénak titkaiba avat be; de oly alázatosan és testvéri bizalommal, hogy annak az egy életnek kincseit mindjárt magunkénak érezzük. Ez a költő nem akar mindenáron újat, inkább megilletődötten vállalja a mesterek örökségét…"

Artisztikus, gondolati és képi világában egyaránt kimunkált verseket találunk. A kötet fejezetcímei is sokatmondóak: A lélek emlékművei, Álmodó Tiszapart, Fájdalom és öröm, Az ismeretlen Istennek, A szeretet hullámhosszán, Útjainkon, Évszakok aranykora, Változatok az életre. Az első fejezet irodalmároknak, költőknek, művészeknek dedikált versekből áll - Pilinszky, Sík Sándor, Juhász Gyula, Illyés, József Attila, Rónay György emlékének. Juhász Gyula Krisztusa előtt című versében népének sorsáról vall: "Hogy látna most, Uram, sötét szeme? / Benne a gond éppúgy örvénylene / és lávaként parázslana elő / az engesztelhetetlen-bús erő, / hogy elárvult népviseletében / látja népét, amint az utcán megyen." Az Illyés Gyula emlékére írt Állva halni meg című versében a magyar nép "sok forrású életfolyam" hömpölygő sorsával foglalkozik, felidézvén történelmünk számtalan kudarcát, a hősök áldozat-tüzeit, miközben a költőt idézi, akinek lelke a nép lelkével új testet ölt: "Öröme légyen örömöd s nyelvében / úgy őrizze jól neved, hogy szívében / épüljön az álmodott, kincses jövő, - / Pannónia, ékes, virágos mező!" A szülőföldnek, az álmodó Tiszapartnak teljes fejezetet szentel.

A határozott arcélű kötet méltatója, Szeghalmi Elemér így jellemzi Dékány Endre líráját: "A spiritualitás sehol sem válik teljessé, ugyanúgy, mint a szerelmi líra áttetszően finom, pasztellszerű világa. A halk rezignációtól a lelki egybeforrás nemes óhajáig széles skálát tár föl a ciprusok sora. A filozófiai beleszövést, a belülhordott erudíciót feltáró versek sem válnak nehézkessé; a kellő, igényelt arányt teremtik meg a köteten belül."

Boros Erika

 

Sávai János: Jaj Ariélnek!

A szegedi történész másik, újonnan megjelent könyve az 1848. október 23-i zalatnai vérengzés okait, körülményeit, lefolyását és következményeit vizsgálja. A kötet címét a szerző az Iz 29,1-4-ből választotta, ahol a városnak, "ahol Dávid táborozott", sírás-rívást és égést ígér a próféta szavával az Úr. A nagy formátumú kötet java része az ún. Reinbold-hagyatékra támaszkodik. "Reinbold Ignác, a Rein-Pfalz-ból származó katonaorvos, Flandriától Észak-Itáliáig nyitott szemmel vett részt a napóleoni háborúkban a magyar Gyulai-regiment tagjaként." Később Zalatnán telepedett le és bányaorvos lett. "Igazi erdélyi és mélyen magyar érzésű ember, aki nem csupán szkmájában kiváló, hanem a művészetek, irodalom és régészet iránt is érdeklődik." Vándorutam és életem eseményei - Életem folyásának rövidre fogott leírása (Meine Wanderungen und Begebenheiten) című emlékirata érdekes olvasmány a kortörténeti érdeklődésűek számára. Az a naplójegyzet, amelyet e kötetben Sávai feldolgozott és elemzett, szörnyű tragédiát örökít meg, Zalatna 1848. október 23-áról 24-ére való felgyújtását és azt a mészárlást, amelyben a román lázadók - nem kis részt papjaik támogatásával és a gyulafehérvári Habsburg-haderő hallgatólagos biztatásával - mintegy hatszáz zalatnai magyart öltek meg (Zalathnas unglückliche Catastrophe in 1848). A kötet kiemelkedően fontos dokumentuma a feltehetően cseh vagy morva származású, lelkiismeretes és pártatlan "nyomozó", Johann Nahlik százados, katonai ügyész nagy terjedelmű jelentése a vérengzésről. Nem kevésbé érdekes - és megdöbbentő - figyelemmel kísérni Nahlik kutatásainak és következtetéseinek utóéletét: miként küzdött az igazság érvényesüléséért és miként ütközött Bécs és a titkosrendőrség korrupcióval, nacionalista szövetkezésekkel és alig leplezett magyarellenességgel megerősített falába, miként süllyesztették el lelkiismeretes munkájának eredményét. (Agapé, Szeged 1999)

J. K.

 

A kereszténység krónikája

A kereszténység krónikája az Officina Nova kiadó népszerű Krónika-sorozatában jelent meg. A sorozat kötetei csaknem húsz nyelven olvashatók a világ különböző országaiban és kontinensein. A világsiker titka, hogy felgöngyölíti az emberiség több évezredes történetét, művelődéstörténetét - párhuzamosan figyelve a magyarság históriájának nagy fordulópontjaira is. Ezzel magyarázható, hogy a magyar könyvpiacon is népszerű sorozattá vált.

A sorozat első kötete, Az emberiség krónikája 1990-ben "az év könyve" lett, 1998-ban a hatodik, a felújított kiadás is még mindig sikerkönyv. A következő kötet, A technika krónikája hasonló népszerű könyv. Segítségével megismerhetjük az emberiség "műszaki" történelmét, a tudomány és technkia fejlődését. A sport krónikája az 1992-es év barcelonai sporteseményeivel bezárólag tekinti át az egyetemes sporttörténetet. 1993-ban jelent meg A Föld krónikája, amely glóbuszunk kialakulásának és az élővilág fejlődésének legfontosabb állomásait tárja elénk, megemlékezve a Kárpát-medence őstörténetéről is. A sorozat ötödik kötete A medicina krónikája az ember betegség és halál elleni hősies küzdelméről ad átfogó képet. Egészség és betegség, élet és halál a kötet központi kérdései. A Krisztus előtti 3. évezredtől indulva vizsgálja a betegséget és a gyógyítást az őstársadalomban, illetve az első orvosi emlékeket. Olvashatunk a görög és az európai orvostudomány kapcsolatáról, az arab orvoslásról, a mágia és a tudomány szétválásáról, a medicina fizikai és morális alapelveiről, a keresztény hagyományokról, sőt arról is tudomást szerezhetünk, hogy a honfoglaló magyarok táltosai sikeres koponyaműtéteket is végrehajtottak. A XX. század krónikája rólunk szól, de még inkább szüleink, nagyszüleink életéről. A történelmi Európáról, ahol világháborúk dúltak. A boldog békeidők lendületes fejlődését, háborúk és forradalmak eseményeit egy évszázadnyi egyetemes művelődéstörténet mutatja be. A film krónikája a nemzedékek nagy élményéről, a moziról szól a kezdetektől a 20. századvégi nagy filmeseményekig. A honfoglalás 1100. évfordulójára készült el A magyarok krónikája, nemzeti történelmünk és művelődéstörténetünk nagy, összefoglaló kötete.

1998-ban jelent meg a legújabb kötet, A kereszténység krónikája, amely közel 300, kronológiai rendbe szedett rövid tanulmányban, igen eleven stílusban rajzolja meg a két évezred történetét a Jézus születése körüli időktől egészen napjainkig. Foglalkozik a katolikus, az ortodox és a protestáns egyházak életével, illetve a keresztény vallás viszonyával más világvallásokhoz. Az első fejezet az ókeresztény egyházak történetét vizsgálja 499-ig, majd a második fejezetben a korai középkorral ismerkedhetünk, 500-tól 999-ig, amikor megszületik a keresztény Európa. 525-ben Rómában Dionysius Exiguus szerzetes újraszámítja a naptárt és Krisztus születésének éve nemcsak történeti-teológiai, hanem naptári szempontból is első ízben kerül az idő középpontjába. A virágzó és a késő középkor (1000-1499) legfontosabb problémája: megőrizni és megújítani a hitet. Megjelennek a koldulórendek Magyarországon, és Esztergomban érsekséget, Magyarország-szerte püspökségeket alapítanak. A vallásháborúk kora, a reformáció és ellenreformáció időszaka 1500 és 1599 között zajlik. A következő fejezet az abszolutizmus és a felvilágosodás, 1600-1799 időszakát foglalja magába. A következő két fejezet a 19., illetve a 20. századi kereszténység útkeresését követi nyomon. A kötet szerzői figyelmüket kiterjesztették az építészet, a festészet és a zene történetének kiemelkedő alkotásaira is, amelyek gyakran a kereszténység szellemében jutottak el virágzásuk csúcsára. Ezt a fejlődést plasztikusan érzékelteti a könyvet illusztráló csaknem ezer színes kép, térkép és grafika.

Külön értéke a kötetnek, hogy foglalkozik a vallási élet emlékeivel Magyarországon a 10. századtól, Szent Istvántól a 20. századig. A magyar egyháztörténetet kiegészíti a magyar szentek és boldogok arcképcsarnoka és a pápák jegyzéke. Név- és tárgymutató segít a könyv használatához.

B. E.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Vencser László

Atyánk és társaink (4)

A Mi Atyánk első három kérésének központjában Isten Uralma áll. Kifejezetten azonban a "Jöjjön el az Országod" - második - kérés megfogalmazásában található ennek gondolata. A biblikus istenismeret és teológia nemcsak Isten létével és egyedül rá jellemző lényegével foglalkozik, hanem mindenek előtt tevékenységével és segítő-megszabadító jelenlétével is. Isten az égő csipkebokornál Mózesnek kinyilatkoztatja nevét. "Én vagyok, aki vagyok" (Kiv 3,14). "Jahve, atyáitok Istene, Jákob Istene küldött hozzátok. Ez az én nevem minden időkre, s így kell neveznetek nemzedékről nemzedékre." (Kiv 3,15). A Kiv 3,14-hez a Midrás azt mondja: "a tetteimről fogtok megnevezni engem."1 Ez a lényeges különbség Ábrahám, Izsák és Jákob, valamint "a filozófusok istene" között. Ez az alapvető különbség alapja a Szentírásban Isten szabadító uralmának, de az üdvösségtörténet eszméjének is, amely csúcspontját Jézus Isten Országáról szóló tanításában, keresztjében és feltámadásában éri el. Jézus tanításának központi tartalma az Isten Országának elérkezése mint a világot meghatározó egyetlen átfogó valóság. Isten uralmát nem lehet elválasztani a teremtéstől, Ábrahám meghívásától, Mózestől, a kivonulástól és Izrael megszabadításának történetétől, Jeruzsálemtől és a prófétáktól, Jézus történetétől, a zsidóság és kereszténység történetétől, a világ és a népek történelmétől, egészen Jézus második eljöveteléig, Isten Országának végleges beteljesedéséig. Személyes történetünk is beleágyazódik Isten és az ember történetébe.2 Mivel a világ és az ember történelme elválaszthatatlan az Isten által elhatározott és állandóan megvalósított "üdvtörténettől", Országának jelenléte minden korban érezhető volt és ma is érezhető.

Jézus mégis arra tanítja övéit, hogy kérjék az Atya Országának eljövetelét. Olyan korban teszi ezt, amikor Palesztinában a rómaiak uralkodtak, akik úgy gondolták, hogy jelenlétük és uralmuk biztosítja a békét, sőt a világbékét. Ezt nevezték Pax Romanának, római békének. A zsidóság ezzel szemben Isten uralmáról beszélt, ami Isten "új világát" jelentette. Jézus ezt a világot, ezt az uralmat akarta helyreállítani. Ennek érdekében beszélt az Atya Országáról, tetteivel - különösen csodáival - utalt rá.

Jézus tanításának lényege, hogy Isten Országa nem korlátozódik a teremtett világ és annak lakói fölötti isteni uralomra, hanem tartalmazza Isten és ember kezdeményezéseinek egész sorozatát. Ez nagyon fontos tényező, mivel éppen ebből az "együttműködésből" következik a felelősség, amely az embert a világ, vagyis "Isten Országának" kiépítésére felszólítja és kötelezi. Amíg bekövetkezik ennek az "Országnak" a végső állapota - az eszkatonban -, addig Isten emberek irányában tett "lehajlásának" és az ember Isten felé irányult "felemelkedésének" vagyunk tanúi.

Isten "lehajlása" az emberhez

A történelem folyamán mindig Isten kezdeményez. kilép sajátos elérhetetlenségéből és tevékeny módon az emberhez fordul. "Szövetséget" köt vele, amelyből mindkét fél számára cselekedet származik: Isten vállalja az embert, "beleveti" magát érte a gonosszal vívott harcba, megmenti az embert, de el is várja, "meg is követeli" tőle, hogy betartsa a parancsokat.3 Isten: népének királya, kiszabadítja őt Egyiptomból (Kiv 14-15), ugyanakkor "átadja" neki a tíz parancsot (Kiv 20,1-21). Ugyanez tapasztalható a babiloni "fogságból" való hazatéréskor is (Iz 52,7-10).

E "lehajlásnak" tökéletes formája a Fiú emberré-levése. Jézus magára veszi az emberi természetet, annak összes velejárójával - a bűn kivételével. Szabadulást, életet, üdvösséget hoz, ajándékot ad az emberiségnek, de elvárja, hogy övéi kövessék őt útján ("Hegyi beszéd", Mt 5-7).

Az ember "felemelkedése" Istenhez

Az isteni "lehajló" gesztussal ellentett irányban hat az ember Isten irányába való felemelkedése: elhagyja az úgynevezett "profán" szintet és bátorkodik nyitott bizalomban Istenéhez fordulni. Bátran elfogadja a felhívást és válaszol rá.4 Számtalan példával szolgál erre a Szentírás: Ábrahám meghívása (Ter 12,1-9). "Ábrahám tehát elköltözött, ahogy az Úr megparancsolta neki." (Ter 12,4) Sámuel meghívása (1Sám 3,1-21). "Akkor megjelent az Úr, elé állt és szólította, mint előző alkalommal: »Sámuel, Sámuel!« És Sámuel így válaszolt: »Beszélje, szolgád figyel.« (1Sám 3-10). Mária meghívása (Lk 1,26-38). "Mária így válaszolt: »Az Úr szolgálója vagyok, teljesedjenek hát be rajtam szavaid.« (Lk 1,38).

Az Isten és ember találkozásából adódó új helyzet

A lehajló és felemelkedő irány találkozása új helyzetet hozott - és hoz folyamatosan - létre. Kialakult a szoros kapcsolat, a szimbiózis Isten és az ember között. Ez az új valóság Isten Országa, amely a Sinai Szövetségben újból és újból létrejön. Az Újszövetségben ez az Ország Jézus Krisztus által jelenik meg. Az ő eljövetele óta az ember az új ajánlatra válaszolva - Isten akaratát teljesítve - hozzájárul az Ország építéséhez, annak tökéletesítéséhez.

Megfigyelhető egyfajta fejlődés, amely a régi szövetségtől kezdődően végigvonul az új szövetségen át egészen napjainkig és majd beteljesedik az eszkatonban. Az "Ország" Krisztus jelenlétét erősíti az egész teremtésben, az emberekben és a dolgokban. Ezáltal Isten jelenléte egyre érezhetőbbé válik ebben a világban.

Mindezekből érthető, hogy amikor a (keresztény) ember azt imádkozza: "Jöjjön el az Országod", bekapcsolja önmagát ebbe a dinamikus folyamatba. Amiért könyörög, nem egyéb, mint Isten hatalmának, uralmának, dicsőségének jelenléte az emberek között, az ő életükben, környezetükben (lakásaikban) és világukban. Ez a kérés tehát Istent érinti, akinek jelenlétére ebben a világban szükségünk van, de érinti az embert is, aki ezt a világot - Isten ajándékát elfogadva - építeni, szépíteni akarja.5

Az új világ "már" most jelen van

Az imádság megtanításakor Jézusnak az volt a szándéka, hogy követői az Atya új világának eljöveteléért imádkozzanak. Példabeszédeiben az "új", mindig visszatérő gondolat: "új bort új tömlőbe" (Mt 9,17). "Új szövetből foltot..." (Mk 2,21; Mt 9,16; Lk 5,36). Az apostolok írásaiban is megtalálható ez a jézusi kifejezés. "Öltsétek magatokra az új embert" (Ef 4,24). A legtipikusabb szöveg pedig: "Mi ígérete alapján új eget és új földet várunk, az igazságosság hazáját." (2Pt 3,13)

Ez az új világ, Isten új országa már most jelen van, jóllehet még nem tökéletes. A mai ember ennek a kettőnek a feszültségében él: a "már" és a "még nem" között (ez az eszkatológiai tétel legszemléletesebb modellje). Jézus számára ez a "már" jelenti az Atya jóságának megjelenését az emberek között, aki legyőzi a rosszat, a betegséget, a halált. ő mindezt képekben szemlélteti, amikor az ünnepi lakomáról (Mt 22,1-14), a kincsét megtaláló emberről (Mt 13,45-46), a tékozló fiúról és az őt visszafogadó apa öröméről (Lk 15,11-32) beszél. Jézus azt is közli, hogy Isten Országa befolyásolja és alakítja a jelent. Erre utalnak csodái, amelyeket látva az emberek ilyen irányú tapasztalatra tesznek szert. "A farizeusok megkérdezték tőle, hogy mikor jön el az Isten Országa. Ezt válaszolta: »Az Isten Országa nem jön el szembetűnő módon. Nem lehet azt mondani: Nézzétek, itt van vagy amott. Mert az Isten Országa közöttetek van.«" (Lk 17,20-21)

A "már" és a "még nem" Isten Országának dinamikus voltára is utal. Állandó növekedésnek van alávetve, illetve valóságából adódóan állandóan növekszik. A mustármag példabeszédében Jézus erre akar rávilágítani. A tanítványok meghívást kapnak, hogy szemléljék ennek az országnak a kezdetét, majd növekedését (v.ö. Mk 4,30-32). A "Jöjjön" kérés révén ezért érthető és érezhető a jövőbe való kitekintés.6 A cél elérése jelenti a győzelmet, amikor Isten uralma, Országa teljes valósággá lesz.

Keresztény felelősség a világért

A világról és annak feszültségekben gazdag dimenzióiról többek között ezeket írja a II. vatikáni zsinat Gaudium et spes lelkipásztori konstitúciója, amikor megjelöli, kikhez kíván szólni: "Az emberek világát veszi tehát szemügyre, az emberek nagy családját és azt a való életet mindenestől, amelyben az ember él; a világot vizsgálja, az emberiség történetének színpadát, ahol minden az ember szorgalmáról, kudarcairól és sikereiről beszél. Arra a világra tekint, amelyet a keresztények hite szerint szeretetből alkotott és tart fenn a Teremtő. Világunk a bűn szolgaságába süllyedt ugyan, de onnan, a gonosz hatalmát megtörve, kiszabadította a keresztre feszített és feltámadt Krisztus, hogy Isten terve szerint átalakuljon és elérje teljességét." (GS 2)

Ebben a komplex világban él a keresztény ember is, ebben kapja meg sajátos küldetését, mindenki a maga egyéni küldetését. Itt a "már" és a "még nem" közötti feszültségben kell hogy teljesítse felelősségteljes feladatát. Mindezt pedig annak tudatában kell tennie, hogy ő is "sebzett" személy. Amíg azonban Istenben hívő embernek vallja magát, küldetésének alapját Jézustól veszi, aki "a világ Világossága" (Jn 8,12), és aki ezt mondja: "Ti vagytok a világ világossága" (Mt 5,14). Ez az Örömhír teszi a keresztényt képessé a tanúskodásra és a szolgálatra. B. Häring szavaival: "A világ rá van bízva az emberek alkotó szabadságára és felelősségére; nemcsak azért van, hogy szemléljük, hanem azért is, hogy alakítsuk és átalakítsuk: a szabadság történetének tere, de ha az ember véletlenül saját történeti küldetését elhibázza, akkor a szolgasága térsége."7

Gondolatmenetünkben a speciális, keresztény értelemben felfogott világ iránti felelősségre összpontosítunk. A keresztényeknek érezniük kell ezt a felelősséget, de nem olyan módon, mintha ez csak az ő feladatuk lenne, vagy éppenséggel monopol helyzetben volnának. A fő hangsúly a II. vatikáni zsinat szellemének megfelelően az emberek nagy családjával szemben tanúsított szolidaritáson van. A világ mindannyiunk otthona és feladata. "Az az öröm és remény, az a szomorúság és gond, amelyet a mi korunkban az emberek, különösen a szegények és szenvedők éreznek, öröme és reménye, szomorúsága és gondja Krisztus tanítványainak is. nincs olyan igazán emberi érzés, amely szívünkben visszhangra nem találna." (GS 1)

Ily módon a világot egy világként, az egy világ-történelem színpadaként lehet és kell szemlélni, amelyet az egy Istenben, egy Atyában való hitünk sugall és határoz meg. Ezért a mi feladatunk közelebbről megmutatni, hogy e hitre épült világértelmezés helytálló, a keresztények küldetéstudatát erősíti és képes az egész emberiség iránti felelősséget felvállalni. Csak ilyen értelemben tudnak a keresztények "a Föld sója" és "kovász" lenni. Erre különösen egy olyan Európában van szükség napjainkban, amelyben az egyetlen világ eszméjének megvalósulása - ismét nacionalista villongások, népirtások következtében - még várat magára. A mindennapi élet, az események azt mutatják, hogy még egy világrésznek is nehezen sikerül ezt az "egy" gondolatot a valóságba átültetni. Születendőben az egyesült Európa, de nehezen vajúdik, és éppen az említett feszültségek miatt nem lehet tudni, mikor jön létre. Európát Isten Országának egy részeként kell szemlélnünk. Milyen csodálatos lenne, ha legalább saját térségünkben ezt az Országot tökéletesíteni lehetne!

A svájci Hans Küng etikai alapokra helyezett Európáról beszél. Szerinte a második világháború utáni Európát etikai impulzusok hozták létre, amikor a nézetkülönbségek ellenére az egységet akarták megtartani. Spanyolország, Portugália és Görögország annak idején nem gazdasági okok miatt került be az EU-ba, ahogyan Magyarország, Lengyelország és Csehország sem ezért fog elsősorban bekerülni, hanem etikai szempontok alapján - hogy ezek anépek is megkapják a fejlődéshez szükséges esélyt.

A szekularizáció felgyorsulása, az individualizmus radikalizálódása - az egyének egyre nagyobb "érettséget" igényelnek maguknak - , a növekvő világnézeti pluralizmus - a vallások és vallási jellegű világnézetek színes kínálata - erősen meghatározzák Európa lelki-vallási helyzetét.

Küng felteszi a kérdést, sikerül-e vajon ilyen körülmények között Európában a nagyobb lelki összetartozást ismét megvalósítani. Válaszában hangsúlyozza, hogy a szekularizáció, individualizmus és pluralizmus folyamatában nemcsak a negatív fejleményeket kell látni, hanem a kockázat és veszélyek mellett észre kell venni a felkínált lehetőségeket és előnyöket is. Ez azt jelenti, hogy az embernek a szabadsága révén mint felelős személynek kell cselekednie. Ilyen helyzetben növekszik benne az értékek iránti fogékonyság és képes lesz tájékozódni, hosszú távon perspektívákban gondolkodni. Ezzel kapcsolatosan Küng idézi Marion Gräfin Dönhoff elemzését: "A pluralisztikus demokrácia az autonóm egyén nélkül természetesen elképzelhetetlen. Ezért nem lehet arról gondolkodni, hogy az emancipációnak és szekularizációnak hátat fordítsunk - egyébként ez nem is volna lehetséges -, hanem arról van szó, hogy az egyént nagyobb felelősségre kell nevelni és a szolidaritás iránti érzékét vele ismét elfogadtatni. Abban a világban, amely tele van kísértésekkel és csábító kínálatokkal, óriási az igény az erkölcsi alaporientálódás, a normák és kötelező értékrendszerek iránt. Amennyiben ezekkel nem számolunk, ezt a társadalmat nem lehet összetartani."9

Az említett két lehetőség mellett - szekularizációval élni vagy attól elmenekülni - Küng a kiutat egy harmadik megoldásban látja, amely a keresztények számára is járható út. Európának szüksége van egy lelki/szellemi fogalomra, amelyet erkölcsileg kell megalapozni. Éppen ezért arra a kérdésre, mi képes a modern társadalmat összetartani, a következő választ adja: ezt csak egy kötelező és összekötő étosz - illetve etika - képes összetartani. Ez a közös értékek, mércék és magatartások alapkonszenzusa, amelyeket az autonóm önmegvalósítás és szolidáris felelősség kapcsol össze.

Ez az étosz (ethosz), amelynek a hívő emberek esetében a hitben van a gyökere, a nem-hívő számára is elfogadható, éppen humánus alapjai miatt, oly módon, hogy egymástól teljesen különböző társadalmi csoportok, politikai pártok, nemzetek és vallások tudnak élni vele.

Küng hozzáteszi, hogy ez az étosz a társadalmat csak akkor fogja összetartani és változásra csak akkor lehet számítani (elkötelezettség, felelősség stb.), ha az emberekben kialakul az érzés, annak a tudata, hogy ezek valóságos etikai normák és mércék - még abban az esetben is, ha ezeket az egyházak vagy vallások hirdették meg. Nem bilincsek tehát, hanem segítő eszközök, iránymutatók annak érdekében, hogy az ember rátaláljon az élet értelmére és azt meg is valósíthassa: ez az ún. "szabaddá tevő étosz". Nem egyéni érdekeltségű csoport megfogalmazásai, hanem kifejezik a minden embert összekapcsoló alapmeggyőződést: ez az ún. "összekötő étosz". Nem kizáró és elítélő, hanem a meghívást tartalmazó, felszólító és kötelező etika: "toleráns" étosz.

Mindez nem egyéb, mint a vallásokat átfogó globális étosz, az emberiség étosza vagy egyszerűbben: világétosz. Ez nem lehet a vallás kárára, hanem kiegészíti azt. Küng javaslata, elképzelése sokak számára kérdések sorozatát szülte. Járható-e ez az út? Összekovácsolhatná-e javaslata Európát? Megakadályozhatná-e a háborút, a népirtást, az "etnikai tisztogatásokat"? Képes-e különböző vallású, kultúrájú népeket kibékíteni, toleránssá tenni? A kérdések sora hosszan folytatható.

1 Schütz, Christian (szerk.), A keresztény szellemiség lexikona. Budapest 1993. 170.

2 Uo.

3 Gott der Barmherzige Vater (Hrsg. von der Theologischen-Historischen Kommission für das Heilige Jahr 2000). Regensburg 1998. 120 sk.

4 Uo. 121.

5 Uo. 122.

6 Egger, Wilhelm, Wie der Herr uns zu beten gelehrt hat. Brixen 1998. 54.

7 Häring, Bernhard, Frei in Christus III. Freiburg-Basel-Wien 1981. 134.

8 Küng, Hans, Weltethos für Weltpolitic und Weltwirtschaft, München-Zürich 1997. 190-194.

9 Küngöt idézi M. Gräfin Dönhoff, Verantwortung für das Ganze, Küng, i.m. 44.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Simone Weil

Iskolai tanulás és istenszeretet

A tanulás keresztény fogalma lényegében megegyezik az imádságéval: figyelnünk kell. Amennyire csak képesek vagyunk, minden figyelmünket Istenre kell irányítanunk. Az ima minősége sokban függ a figyelem nagyságától. A szív melege ezt nem pótolhatja.

Csak a legteljesebb figyelem lép kapcsolatba Istennel, amikor az ima eléggé erős és tiszta ahhoz, hogy egy ilyen kapcsolat lérejöhessen: de minden figyelemnek Isten felé kell fordulnia.

Az iskolai feladatok természetesen a figyelem alsóbb rétegét fejlesztik. Mégis, ezek a feladatok igen eredményesek lehetnek a figyelem képességének növelésében, amely azután az ima perceiben rendelkezésre áll, ha valóban ezért és csakis ezért a célért végezzük.

A tanulás igazi és szinte egyetlen célja, ha manapság ez feledésbe merült is, éppen a figyelem képességének növelése. Az iskolai gyakorlatok túlnyomó részének megvan a maga sajátos célja, de ez a cél csak másodlagos. Minden gyakorlat, amely a figyelem képességét fejleszti, éppen ezért és majdnem egyformán értékes.

Az a középiskolás, az az egyetemista, aki szereti Istent, sohasem mondhatja: "Szeretem a matematikát", "szeretem a franciát", "szeretem a görögöt". Meg kell tanulnia csak azért szeretni mindezeket, mert növelik figyelőképességünket, mely ha Istenre irányul, maga az imádság lényege.

Ha semmi természetes képességünk és hajlamunk sincs a mértanhoz, ez még nem akadályoz meg abban, hogy keresve egy probléma megoldását, vagy tanulmányozva egy bizonyítást, fejlesszük figyelőképességünket. Sőt, ez szinte kedvező körülmény.

Jóformán alig számít, sikerül-e megtalálnom a megoldást vagy megfogalmaznom a bizonyítást. Bár nagyon akarnunk kell, hogy sikerüljön, igazában az odafigyelére fordított energia semmilyen körülmények között nem vész kárba. Mindig eredményes lesz lelkileg és ebből következően még az értelem alsóbb rétegeiben is, mert mindenfajta szellemi fény megvilágítja az értelmet.

Ha igazi figyelemmel keressük egy mértani feladat megoldását és egy óra múlva ott vagyunk, ahol elkezdtük - mégis haladtunk ennek az órának minden percében egy más, titokzatos dimenzióban. Anélkül, hogy éreznénk, anélkül, hogy tudnánk, ez a látszatra eredménytelen és meddő erőkifejtés egy kicsit több fényt keltett lelkünkben.

Később, majd egy nap meg fogjuk látni gyümölcsét az imában. Kétségtelenül meglátjuk és megtaláljuk az értelem egy másik síkján is, lehet, hogy a matematikától teljesen idegen területen. Aki átélte ezt a haszontalannak látszó erőfeszítést, egyszer talán éppen ennek az erőkifejtésnek gyümölcseként hirtelen és közvetlenül képes lesz megragadni Racine egyik versének szépségét. Hogy azonban ennek a figyelemmegfeszítésnek a gyümölcsét meg fogja tapasztalni az imában, az biztos, ehhez nem fér kétség.

Ez a fajta bizonyosság megtapasztalható. Ha viszont nem hiszünk ebben a bizonyosságban, mielőtt megtapasztaltuk volna, vagy legalábbis nem viselkedünk úgy, mintha hinnénk benne, sose lesz meg a tapasztalatunk, mely ehhez a bizonyossághoz vezet. Egyfajta ellentmondásba ütközünk itt. Bizonyos szinten túl mindenféle ismeret hasznos a lelki előrehaladáshoz. Ha ezt nem fogadjuk el mint magatartásbeli szabályt, mielőtt kipróbálnánk, ha nem leszünk hűségesek ehhez a szabályhoz hosszú ideig pusztán a hit által, mely kezdetben homályos és sötét, akkor sohasem alakul át bizonyossággá. A hit tehát nélkülözhetetlen feltétel.

Ennek a hitnek a legjobb támasza az az igazság, hogy ha Atyánktól kenyeret kérünk, nem fog nekünk kenyér helyett követ adni. Minden kifejezetten vallásos hiten kívül is, valahányszor az ember megfeszíti figyelmét egyedül azért, hogy képes legyen az igazságot jobban megragadni, elnyeri ezt a nagyobb bizonyosságot még akkor is, ha erőkifejtése nem terem látható gyümölcsöt. Egy eszkimó mese így mondja el a világosság eredetét: "A holló az örök éjszakában nem talált táplálékot. Vágyott a világosság után és a világosság hirtelen beragyogta a földet". Ha van igazi vágy, és ha a vágy tárgya a világosság, akkor a világosság utáni vágy meg is teremti a világosságot. Valóban van vágy, ha van igazi erőfeszítés. Akkor vágyunk valóban a világosságra, ha nincsen semmi más motiváció. Még ha évek hosszú során át a figyelem erőfeszítése látszólag nem is hozna eredményt, egy nap ennek az erőfeszítésnek pontosan megfelelő arányban a világosság elönti lelkünket. Minden erőkifejtés egy darab aranyat vet abba a kincstárba, amelyet semmi a világon nem tud elragadni tőlünk. Az arsi plébános hosszú és keserves éveken át haszontalanul igyekezett megtanulni latinul, de ez az erőkifejtés meghozta csodálatos gyümölcseit a szellemek megkülönböztetésének rendkívüli adományában, amely által a gyónó szavai vagy néma hallgatása mögött magát a lelket ismerte meg.

Tanulni kell tehát anélkül, hogy jó jegyeket vagy sikeres vizsgákat vagy bármiféle iskolai eredményt akarnánk elérni. Tanulni kell minden természetes hajlam és alkalmasság figyelembe vétele nélkül. Minden gyakorlatba teljesen beleadva magunkat, abban a meggyőződésben, hogy ezáltal neveljük figyelmünket, amely az imádság lényege. Ha valamilyen feladaton dolgozunk, becsületesen akarnunk kell a megoldást. Ez a becsületes, igazi akarat szükségképpen erőfeszítéssel jár, de ezen a közvetlen célon keresztül a mélységes odafigyelésnek csak egyetlen végső célja lehet, hogy növelje magát a figyelőképességet imádságunk fejlődése érdekében. Úgy, mint amikor papírra rajzoljuk betűinket, nem a betű formája, hanem a közölni való gondoat miatt.

A tanulás lelki hasznosságának első feltétele ez: ezt a figyelmet kell belevinni a tanulásba és minden mást kizárni. Második feltétele abban áll, hogy szigorúan szembe kell néznünk iskolai gyakorlatainkban elkövetett hibáinkkal, középszerűségünkkel, és hosszasan elmélkedve kutatnunk kell okukat. Ne keressünk mentséget, ne hanyagoljuk el egyik hibát sem, ne eresszük el fülünk mellett tanárunk egyetlen javítását sem, és próbáljuk megtalálni mindegyik hiba forrását. Nagy a kísértés persze, hogy átszaladjunk egy kijavított dolgozaton és ha rosszul sikerült, egy ferde pillantást vetve rá azonnal elrejtsük. Majdnem mindenki mindig ezt csinálja! Vissza kell utasítanunk a kísértést. Mikor látjuk, hogy nem haladunk, semmi sem fontosabb az iskolai tanulmányokban, mint éppen ez: nem szabad irtózni attóo, hogy figyelmesen szembenézzünk az elkövetett hibákkal és a tanárok javításával.

Főleg az alázatosság erényét szerezhetjük így meg, amely mérhetetlenül értékesebb kincs minden iskolai előrehaladásnál. Az ebben elkövetett butaságaink szemlélése sokkal hasznosabb lehet, mint bűneinké. A bűntudat azt az érzelmet kelti bennünk, hogy rosszak vagyunk és egyfajta gőg megtalálja ebben a számítását, de amikor rá vagyunk kényszerítve, hogy testi és lelki szemeinkkel iskolai dolgozatunk ostoba hibáit nézzük, kényszerítő evidenciával érezzük, hogy középszerűek vagyunk. Nincs ismeret, amely ennél kívánatosabb! Ha egész lelkünkkel eljutunk ennek az igazságnak a felismerésére, akkor biztosan helyes úton vagyunk.

Ha ezt a két feltételt tökéletesen teljesítjük, tanulmányainkkal kétségkívül az életszentség felé haladunk, ugyanolyan biztosan, mint minden más odavezető úton.

Hogy a második feltételt teljesítsük, elég azt egyszerűen akarnunk, de nem így van az elsővel: hogy figyelni tudjunk valóban, tudnunk kell a módját, meg kell tanulnunk "figyelni"! Gyakran összekeverjük a figyelést egyfajta izommunkával. Ha azt mondja a tanár a diákoknak: "Most nagyon figyeljetek!" - látni lehet, hogyan ráncolják homlokukat, visszatartják lélegzetüket, megfeszítik izmaikat.

Sokszor fejtünk ki hasonló izommunkát tanulmányaink folyamán. Minthogy elfáradtunk, azt hisszük, dolgoztunk. Ez a látszat. A fáradtságnak semmi köze a munkához. A munka hasznos erőkifejtés, akár fáradságos, akár nem. Az előbb említett izommunka a tanulásban teljesen haszontalan, még ha jószándékkal tesszük, akkor is. Ez a jóakarat, amivel a pokolba vezető út ki van kövezve. Az ilyen tanulás iskolai szempontból, jegyek és vizsgák szempontjából néha lehet eredményes, de az eredmény az erőkifejtés ellenére, a természetes adottságok miatt született meg. Az ilyen tanulás azonban mindig haszontalan.

Az olyan akarat, amely a fogakat összeszorítja, mely szenved is, ha kell, fontos lehet a kézimunkát tanuló inas esetében, de haszontalan - minden közhiedelem ellenére - a tanulmányokban. Az értelmet csak a vágy vezetheti. Hogy megszülessék a vágy, kell hogy legyen gyönyör és öröm. Az értelem csak az örömben terem gyümölcsöt. Az öröm a tanulásban ugyanolyan fontos, mint a légzés futás közben. Ahol ez hiányzik, nincs tanuló, csak annak az inasnak nevetséges karikatúrája, aki az inasévek végén egyszerűen nem ismeri a szakmáját.

A vágynak ez a tanulmányokban betöltött szerepe teszi lehetővé, hogy a tanulásból lelki életre való felkészülés legyen. Maga a vágy, ha egyszer Istenre irányul, az egyedüli erő lesz, mely képes hozzá felemelni a lelket. Vagy - helyesebben - maga Isten fogja megragadni a lelket és felemelni, mert csak a vágy kényszerítheti Istent, hogy leszálljon. ő csak azokhoz jön el, akik kérik, hogy jöjjön, és akik gyakran, hosszan és hevesen kérik. Nem tudja megállni, hogy ne ereszkedjen le hozzájuk.

A figyelem erőkifejtés, talán a legnagyobb, de negatív erőkifejtés: vagyis nem foglalja magába a fáradtságot. Amikor fáradtságot érzünk, a figyelem majdnem lehetetlenné válik, vagy ha nem, azért nem, mert igen begyakoroltuk magunkat. Jobb azonban, ha kikapcsolódunk, keresünk valami lazítást, és egy kis idő múlva visszatérünk. A be- és kilégzés ritmusához hasonlóan nekikezdünk és megpihenünk.

Húsz percnyi ilyen sűrített, de fáradtság nélküli figyelem kétségtelenül többet ér, mint három óra homlokráncolása a jól végzett feladat önelégült megállapításával kísérve: "Jól dolgoztam!"

A látszat ellenére ez a húsz perc sokkal nehezebb. Van valami lelkünk mélyén, ami jobban irtózik az igazi odafigyeléstől, mint a test a fáradságtól. Ez a valami sokkal közelebb áll a bűnhöz, mint a test. Ezért valahányszor odafigyeltünk igazából valamire - a bűnt, a rosszat győzzük le magunkban. Ha ezzel a szándékkal fordítunk figyelmet valamire, egy negyedórányi figyelem felér sok "jócselekedettel".

A figyelem azt jelenti, hogy leállítjuk gondolkodásunkat és diszponibilissé (befogadásra képessé) tesszük; üressé és áthatolhatóvá annak a tárgynak a részére, amelyre figyelünk.

Figyelni annyit jelent, mint a már megszerzett ismereteket a gondolkodás közelében tartani, de visszafogni, egy alsóbb szintre szorítani. Kell gondolat, de úgy kell viszonyulni a sajátos és már előbb megformált gondolatokhoz, mint az az ember, aki egy hegyen állva előre néz és ugyanakkor - anélkül, hogy nézné - maga alatt látja az erdőket és réteket. Legfőbb, hogy a szellemnek üresnek kell lennie, hogy a maga igazságában befogadhassa a tárgyat, amely beléhatol.

Fordítás közben elkövetett ellentétes értelmezés, vagy a mértani feladatok megoldásában megjelenő képtelen eredmény, minden stílustalanság, a francia fogalmazásba belecsúszott hibás gondolatsor: mindez attól van, hogy gondolkodásunk sietett valami felé és idő előtt megtelt, még az igazság befogadása előtt. Az ok mindig az, hogy cselekedni akartunk, hogy keresni akartunk valamit. Ezt minden egyes hibával kapcsolatban be lehet bizonyítani, ha a gyökeréig hatolunk. Nincs jobb gyakorlat, mint ez a bizonyítás. Olyan igazság ez, amelyet csak akkor fogadunk el, ha milliószor bebizonyítottuk. Így van ez minden lényeges igazsággal. A legértékesebb javakat nem keresnünk kell, hanem várnunk. Mert az ember nem tudja megtalálni saját erejéből, és ha erőlteti, helyettük hamis javakat talál, amelyeknek hamisságát sohasem fogja észrevenni.

Egy mértani feladat megoldása nem önmagában érték, hanem mert az igazi érték képe és ugyanaz a törvény vonatkozik rá, mint az igazi értékre, lévén egy sajátos igazság töredéke és annak az egyetlen, örök és élő Igazságnak a képe, aki egyszer azt mondta magáról: "Én vagyok az igazság".

Ha így fogjuk fel, minden iskolai gyakorlat hasonlít a szentségekhez.

Mindegyik iskolai gyakorlatnak megvan a sajátós módja, ahogyan vágyakozva várni kell az igazságra, anélkül, hogy keresnénk. Sajátos módja van annak, hogyan kell figyelni egy mértani példa adataira anélkül, hogy keresnénk az értelmét, és várni, amikor írunk, hogy a helyes szó maga jöjjön tollunk hegyére, visszalökve a felesleges szavakat.

A tanárnak elsődleges feladata tehát diákjaival szemben: megismertetni ezt a módszert, nemcsak általánosságban, hanem sajátosságában is, ami az egyes tantárgyakat illeti. Ez nemcsak a tanárnak, hanem a diákok lelkiatyjának is feladata. Utóbbinak ezenfelül még az is a feladata, hogy világosan, egészen nyilvánvalóan megmutassa a hasonlóságot, amely fennáll egyrészt az iskolai dolgozatokkal foglalkozó emberi értelem magatartása, másrészt az emberi lélek alapállása között - mely olajjal telt égő méccsel várja vágyakozva és bizalommal Jegyesét. Meg kell tanítani a fiatalt, hogy míg dolgozik fordításán, akarjon egy kicsit közelebb kerülni ennek a fordításnak a révén ahhoz a pillanathoz, amikor valóban olyan lesz, mint a szolga, aki, amíg a mester menyegzőn van, az ajtó közelében virraszt és figyel, hogy a kopogtatásra ajtót nyisson. A házigazda asztalához fogja ültetni ezt a szolgát és maga szolgál fel neki.

Csak ez a várakozás, csak ez a figyelem készteti a házigazdát a gyöngédségnek erre a túlkapására. Amikor viszont a szolga a mezei munkából kimerülve hazatér, így szól neki ura: "Készítsd el ételemet és szolgálj ki!" És úgy kezeli, mint "haszontalan szolgát", mert csak azt tette meg, amit parancsoltak neki: igaz, meg kell tenni a cselekedetek területén mindazt, amit parancsoltak, bármekkora fáradság és szenvedés árán is, mert aki engedetlen, az nem szeret. De mindezek után csak haszontalan szolgák vagyunk. A szeretetnek ez csak feltétele, de nem elég. Nem ez kényszeríti a házigazdát, hogy szolgájának szolgájává legyen, és még kevésbé a szolga kezdeményezése: hanem egyedül a virrasztás, a várakozás és a figyelem.

Boldog, aki kamaszéveit és ifjúságát egyedül annak szenteli, hogy ezt a figyelmet (odafigyelési képességet) kinevelje magában. Igaz, ez az ember nincs közelebb a jóhoz, mint testvérei, akik földeken vagy gyárakban dolgoznak. Azok másképp vannak közel. Isten közel van a földműveshez és a mnkáshoz is, máshoz nem hasonlítható, csodálatos módon, mert Isten jelen van a szegénység mélyén, a társadalmi elismerés hiányában, a hosszú és lassá szenvedésben. De ha a foglalkozásokat önmagukban nézzük, a tanulmányok közelebb vannak Istenhez a figyelem miatt, mely a tanulmányok lelke. Aki hosszú tanulmányi éveket tölt el anélkül, hogy fejlesztené magában a figyelmet, nagy kincset veszít el.

Nemcsak Isten szeretete kívánja meg az odafigyelést, hanem a felebarát szeretete is, amelyről tudjuk, hogy ugyanaz a szeretet, mert ugyanaz a lényege. A világ elesettjeinek nincs másra szükségük, mint olyan emberekre, akik végre képesek rájuk odafigyelni. A képesség, hogy odfigyeljünk egy szerencsétlenre, nagyon ritka, nagyon nehéz, majdnem csoda, egy igazi csoda.

Mindazokból, akik azt hiszik, hogy megvan ez a képességük, majdnem mindegyikből hiányzik. A szív melegsége és lángolása, jámborsága - nem elég erre.

Az első Grál-legendában az áll, hogy a Grál, a csodatévő kő, mely az átváltoztatott Ostya erejénél fogva jóllakat minden éhséget, azé lesz, aki először mondja a kő őrzőjének, egy igen fájdalmas sebtől majdnem teljesen megbénult királynak: "Mitől szenvedsz?"

A felebarát szeretetének teljessége abban áll, hogy képesek vagyunk megkérdezni tőle: "Mitől szenvedsz?" Ez azt jelenti, hogy felismerjük, hogy a szenvedő létezik; nemcsak mint egy halmaz tagja, vagy mint egy társadalmi csoport ilyen módon nevezett egyede: "szerencsétlen" - hanem mint ember, pontosan hasonló hozzánk, akit egyszer elért a szenvedés és megjelölt utánozhatatlan jelével. Ehhez elégséges, de elengedhetetlen is, hogy rá tudjunk tekinteni.

Ez a tekintet először is figyelmes, úgyannyira, hogy a lélek üres lesz minden sajátos tartalomtól, azért, hogy befogadja azt, aki előtte áll a maga valóságában. Erre csak az képes, aki figyelni tud.

Paradox módon igaz tehát, hogy egy latin fordítás, egy mértani feladat, még ha nem sikerült is, de ha azzal a figyelemmel kísértük, amivel kell, képessé tett bennünket egy kicsit jobban, hogy majd egy nap, amikor alkalom adódik rá, az előttünk álló szenvedőnek szenvedésének végső nyomorában pontosan azt a segítséget nyújtsuk, ami megmenti őt. Ha egy kamasz képes ezt az igazságot megérteni, és elég nemeslelkű ahhoz, hogy ezt és ne más gyömölcsöt keressen tanulmányaiban, akkor számára a tanulmányok a lelki életben valódi előrehaladást jelentenek.

Az iskolai tanulmányok - szántóföldbe rejtett kincs. Megéri, hogy ne őrizzünk meg semmit magunknak, eladjuk mindenünket, hogy megvegyük azt.

Barsi Balázs fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Jean-Marie Lustiger bíboros

A fiú tévedhetetlen imája

"Mondjuk, hogy valamelyikteknek van egy barátja, és éjfélkor bekopog hozzá ezekkel a szavakkal: Barátom, adj kölcsön nekem három kenyeret, útról érkezett egy barátom, s nincs mit enni adnom neki. De az kiszól: Ne zavarj! Az ajtó már be van zárva, én is, gyermekeim is ágyban vagyunk. Nem tudok fölkelni és adni neked. Mondom nektek: Ha azért mert barátja, nem kel fel, hogy adjon neki, amiatt, hogy nem tágít, mégis fölkel és ad neki annyit, amennyire szüksége van." (Lk 11,5-8)

Ez a gyengédséggel teli példabeszéd folytatja Jézusnak az imáról szóló tanítását. Kik vannak a színen? Három barát: az első, aki útról érkezik és váratlanul megjelenik a másodiknál; a második, aki- hogy méltón fogadhassa az elsőt - kopogtatni fog a harmadik barát ajtaján; s a harmadik, aki bezárkózván házába, elzárkózik a segítségnyújtás elől.

Ki az, aki a házban van? Az Atya. Mégpedig gyermekeivel, azokkal, akik - mint a példabeszédben az idősebb fiú - már a "házban" vannak. És azután ott vannak a többiek, azok, akik még nincsenek benn - azok a gyermekek, akik még nem tudják, hogy az Atya szereti őket; az elveszett gyermekek, akik éheznek, akiknek valami fáj; azok a gyermekek, akik kint vanak az éjszakában, hazatérőben egy hosszú útról. A jelenet az éjszaka közepén játszódik le.

Ki az Atya barátja, aki fogad minket és aki kopogni fog az Atya ajtaján? Jézus. ő az, aki kéri az Atyát: "Adj nekem három kenyeret barátaim számára, akik otthon várnak, és akik messziről jöttek." Jézus maga imádkozik, könyörög velünk, értünk, a nevünkben.

Gondolják, hogy az "alkalmatlankodó" barát, aki kopogtat, nem nyer meghallgatást? Mint a makacs özvegy a bírónál. A bíró pedig végül is ezt mondja: "Igaz, hogy nem hiszek Istenben, és senkire sem vagyok tekintettel, de mivel ez az asszony zaklat,, igazságot szolgáltatok neki, ne járjon vég nélkül a nyakamra." (Lk 18,28)

Ebben a példabeszédben Jézus kigúnyol minket! Gondoljátok, hogy Krisztus imája hatástalan maradhat? Nos, még ha így lenne is, fel kellene ébreszteni! A mi imánk a mi Barátunknak, Jézus Krisztusnak az imája; ő kopogtat az Atya ajtaján, aki szeret minket, és megadja nekünk azt, amire szükségünk van.

"Azt mondom azért nektek, kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek. Mert mindenki, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak ajtót nyitnak. Közületek melyik apa ad a fiának követ, amikor az kenyeret kér? Vagy ha halat, akkor hal helyett tán kígyót ad neki? Vagy ha tojást kér, akkor talán skorpiót ad neki? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább adja mennyei Atyátok a Szentlelket azoknak, akik kérik tőle." (Lk 11,9-13)

Azt, amit a három barátról szóló példabeszédben feltártunk, Jézus nyomatékkal megismétli. Kételkedik még ennek az imának az erejében, Krisztus imájának, az önök imájának erejében?

"Akármilyen rosszak vagytok is", ha gyermekeitek halat kérnek tőletek, kígyót fogtok adni nekik? "Ha tehát ti, akik gonoszak vagytok, tudtok jó dolgokat adni gyermekeiteknek, mennyivel inkább megadja nektek a mennyei Atya - a ti Atyátok, a mi Atyánk - a Szentlelket azoknak, akik kérik." Íme, a keresztény ima titka. Mert az ima nem sorsjáték, amelyen az ember minden húzásnál nyer. "Kopogjatok és ajtót nyitnak nektek; kérjetek és kapni fogtok" - ez nem azt jelenti, hogy ezt mondhatjuk: "Istenem, tedd ezt, tedd azt: Istenem, adj nekem autót, tedd, hogy sokat kereshessek, hogy sikerüljön a vizsgám..." A "pogány" templomok tele vannak emberekkel, akik így imádkoznak.

Kérjük Istentől Istent

A fiak imája, a Fiú imája tévedhetetlen, mondja Jézus. Miért? Az Atya megadja nekünk az adományt, az ajándékot, amely minden kérésünket meg fogja hallgatni: a Szentlelket. Az igazi ima egyesít minket Krisztussal. Vele együtt kérjük mennyei Atyánkat. Mikor az Atya megadja nekünk Lelkét, a Fiú Lelke lakozik bennünk. A keresztény ima nem abból áll, hogy Istentől "dolgokat" kérünk, hanem hogy Istentől magát Istent kérjük. Mert Isten arra hív meg minket, hogy gyermekeivé legyünk, megadja nekünk az Istenhez való hasonulásnak, átalakulásunknak adományát.

Fel tudják mérni azt a nagyságot, amelyet az ember Krisztusnak az imáról szóló e kinyilatkoztatásában talál? Még ha tudományosan gondolkodnak is, megérthetik, hogy ez az ima nem "babonás". Lehet, hogy az ateisták gúnyoják a hívőket: "Imádkoznak; azt hiszik, hogy Istentől fogják megkapni azt, aminek megszerzése az emberi erőre tartozik. Ha kocsitok tönkrement - mondják majd -, inkább egy jó szerelőt kell keresni, semmint szenteltvízzel meghinteni azt."

Értsék meg jól: az ima nem abból áll, hogy valamit - akármit - kérünk, úgy, mint a "pogányok". Szent Pál világosan írja a rómaiakhoz intézett levelében: "Gyöngeségünkben segítségünkre siet a Lélek, mert még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk. A Lélek azonban maga jár közben értünk, szavakba nem önthető sóhajtozásokkal. És ő, aki a szíveket vizsgálja, tudja, mi a lelkünk kívánsága, mert Isten tetszése szerint jár közben a szentekért." (Róm 8,26-27)

Miben áll az ima mindenhatósága? Abban a tényben, hogy Isten minket gyermekeivé alakít át. Ettől kezdve úgy fogunk cselekedni (még a tönkrement autó esetében is), mint Isten gyermekei, akikben a Szentlélek lakik. Az ember magatartása átalakul ebben a világban, amelyet Isten ad neki.

Rokay Janka Mária fordítása