Vissza a tartalomjegyzékhez

Vissza a tartalomjegyzékhez

Kedves Olvasó!

Lassan elmúlik a nagyon szeszélyesre sikeredett idei nyár. Egy hónap sincs már, s iskoláinkban az új tanmenet szerint megkezdődik a tanítás. Mivel a 89-es változások utáni években újonnan alakult vagy alkalmas időben részben visszaszerzett egyházi iskoláinkban is lehetővé vált az intézményes oktatás, e lapszámunk elejéről figyelmébe ajánlom Szilágyi Györgyi és Flóra Gábor e témával foglalkozó, immár majdnem egy évtizedes tapasztalatot elemző tanulmányát.

A közel félévszázados, magának egyeduralmat teremtő kommunista iskola-politika csúfos bukásával előállt helyzetben a kényszerű újraindulással járó tanulási/tanítási nehézségek közismertek. Ezek közül néhányat külön is kiemelek: a múltból örökölt, lejárató szándékú előítélet, az újjal szembeni bizalmatlanság, a szakképzett tanerők hiánya, a hitbeli tájékozatlanság, az alacsony színvonalú insfrastruktúra, a korszerű fölszerelésben való szegénység, szervezetlenség és a többi. Ugyanakkor a kitűzött cél - és itt a tanulmányírók megfogalmazását idézem - nemcsak szép, de magasztos is: "Újjáalakuló egyházi iskoláinknak olyan nevelési alternatívát kell kínálniuk, amely jóval többet képes nyújtani az egyszerű ismeretátadásnál". A mondat egyértelmű. Rögtön Márton Áron püspök megállapítása jut eszembe: "ha az iskola nem templom (is), akkor barlang". Bölcs megállapítása szó szerint igaz. Ezért az egyházi iskola nyújtotta lélek-művelés (kultúra) legeslegmélyén nem is lehet egyéb, mint a Krisztus hozta szeretet szellemének gyakorlati megvalósítása éppen az ott megszerzett tudás segítsége által. Igazából ennek birtokában lesz a hívő keresztény "ember", fokozatosan pedig az Istentől rábízott világ ura, s nem közönyös szemlélő vagy vadkapitalista haramia, akinek a számára minden kincs zsákmány csak, legyen az kő, víz, levegő, fa, búza, érc vagy olaj.

A minap olvastam László Ervin Harmadik évezred című, alcímében "veszélyeket és esélyeket" sejtető könyvét, s benne ezt a mellbevágó, de mozgósító erejű mondatot: "a jövőt nem jósolni, hanem teremteni kell!" A kihívást tartalmazó mondat egyházi iskoláink jövőjével kapcsolatosan is érvényes. És ha igen, akkor csakis egy lehet mindannyiunk közös feladata: szívós munkával, nagyfokú türelemmel és felelősségteljes összefogással felszámolni az egyházi iskoláztatás útjában föltornyosult vagy kívülről rossz szándékkal elé gördített akadályokat! A feladat megvalósítására szólító felhívás címzettjei mi magunk vagyunk: tanárok, pedagógusok, papok, szülők és diákok.

Jakab Gábor

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Szilágyi Györgyi - Flóra Gábor

Egyház az oktatás szolgálatában

Az évszázadok során a vallási értékek oktatási rendszerbe való integráltsága szerves, magátó értetődő valóságként jelentkezett a köztudatban, egységes társadalmi modell alapján szerveződött és működött. A 19. század második felétől kezdve a modern polgári fejlődés hatására a társadalmi keretek pluralizálódásának mértékében mind nagyobb teret kapott a szekuláris oktatás. Így az egyén iskolaválasztása részben személyes értékbeli opcióinak kifejeződésévé vált.

A modernizációs folyamat régiónkra jellemző sajátosságai következtében azonban a vallási oktatási rendszer mindvégig megőrizte a főként hagyományos tekintélyre épülő elsőbbségét egy specifikusan közép- európai kultúra hordozójaként. Ezt a folytonosságot sikerült megtörnie a kommunista államvezetésnek, majd diktatúrának azáltal, hogy az addig fennálló - az egyházi és világi alternatívák dinamikus egyensúlyára és versenyhelyzetére épülő - dualitást megszüntetve a szekuláris értékeken alapuló oktatási formákat juttatta kizárólagos uralmi pozícióba.

Az egyházi oktatás újraindítása 1989 után tehát a szabad identitásválasztáson és értékbeli viszonyuláson alapuló plurális iskolai rendszer visszaállítását jelenti. Ilyen értelemben a demokratikus társadalmi keretek kiépítésének nélkülözhetetlen alkotóelemét képezi, s a mai társadalmi körülményeknek leginkább megfelelő intézményépítést feltételez, a jelen viszonyainak illuziómentes felmérését teszi szükségessé. A felelősségvállalás mély erdélyi gyökerekkel rendelkező ethoszának felvállalását, a jövőbe tekintő keresztény elkötelezettséget igényli.

Az előttünk álló feladat nem csekély. Újjáalakuló egyházi iskoláinknak olyan nevelési alternatívát kell kínálniuk, amely jóval többet képes nyújtani az egyszerű ismeretátadásnál. A vallási értékek hatékony közvetítése a fiatal nemzedék felé nem pusztán belső egyházi érdek. Felekezeti oktatási intézményeiknek döntő szerep juthat a köztudat, közgondolkodás megújitása terén, de a sokféleség, az értékek pluralitásának elfogadására épülő mentalitás és magatartásmódok mind szélesebb elterjedésében is.

E bonyolult, sok nehézséget magában hordozó, tudatos közösségi erőfeszítést igénylő folyamat során számot kell vetnünk mindazokkal a hátráltató tényezőkkel, amelyeket negyven esztendő társadalmi-politikai környezete hagyott ránk örökül. Íme - csak jelzésszerűen - néhány a legsúlyosabb, legnehezebben áthidalható problémák közül:

- Folytonossághiány a vallási értékek átadása terén, amely egyaránt megnyilvánul a lakossági viszonyulásmódokban (különösen a vallási nevelésben nem vagy alig részesült középnemzedék tagjainál) és a vallási értékeket a fiatalabb nemzedékhez hitelesen közvetíteni képes nevelők hiányában.

- Hiányos intézményi keret, szervezési tapasztalat és infrastrukturális feltételek.

- Nem kielégítő lakossági bizalom és elfogadottság az újjáalakult vagy alakulóban levő felekezeti iskolák iránt.

A kérdések szinte önmaguktól adódnak: hogyan, milyen körülmények között válhat újból a felekezeti oktatás a világi oktatás életképes alternatívájává? Milyen módon felelhet meg a felekezeti iskolák által képviselt hagyományos vallásos szellem által áthatott nevelés a jelen társadalmi igényeknek, hogyan lehet mindig szinkronban az újabb és újabb elvárásokkal, kihívásokkal?

Kutatásunk arra kereste a választ, miként viszonyul a lakosság a felekezeti iskolákhoz, milyen motivációk alapján választják az érintettek (a tanulók és szüleik) az egyházi oktatási intézményeket. Ennek kapcsán fontosnak tartottuk közelebbről megvizsgálni, hogyan érvényesül a gyakorlatban a felekezeti iskolák specifikuma, miképpen próbálják sajátos eszközeikkel nap mint nap megvalósítani nevelési céljaikat.

Az adatgyűjtés fő forrását a kérdezéses módszerek (véleménykutatás, kérdőíves felmérés, tematikus interjú) alkalmazása jelentette. A kérdőívet 345 felekezeti iskolai tanuló, 124 egyházi főiskolai hallgató, valamint 184 szülő töltötte ki. Az interjúk felekezeti okatási intézmények tanáraival és vezetőivel készültek. Fontos háttérinformciót tartalmaznak a romániai Vallásügyi Államtitkárság Oktatási Osztálya által rendelkezésünkre bocsátott, a hazai egyházi oktatási rendszerről átfogó - bár nem minden vonatkozásban kellően pontos - statisztikai képet nyújtó adatok.

A felekezeti oktatással kapcsolatos közvéleménykutatásunkban 820 nagyváradi lakost kérdeztünk meg. A középfokú oktatás szintjén felmérésünket három nagyváradi egyházi középiskolában - A Szent László Katolikus Gimnáziumban, a Lorántffy Zsuzsanna Református Gimnáziumban, valamint a Baptista Líceumban - végeztük. A felsőoktatás terén két, ugyancsak nagyváradi tanintézményt - a Sulyok István Református Főiskolát, valamint az Emanuel Baptista Főiskolát - vontunk be vizsgálódásunk körébe.

A közvéleménykutatás során a válaszadók 83,12%-a értett egyet elvileg felekezeti oktatási intézmények létrehozásával, viszont csak 21,8 %-uk nyilatkozott úgy, hogy igénybe is venné ilyen jellegű intézmények szolgáltatásait, ami azt tükrözi, hogy az egyházi oktatáshoz való lakossági viszonyulás korántsem ellentmondásmentes. Bár eszmei szinten a legtöbben elismerik a koherens értékrendszerek átadásának fontosságát a nevelési folyamat során és elfogadják a felekezeti iskolák szükségességét, a személyes opciók vonatkozásában e pozitív viszonyulás már nem nyilvánul meg ilyen egyértelműen.

Ugyanakkor érzékelhető az is, hogy nem elégséges a lakossági befogadókézség az alternatív nevelési formák, gyakorlatok iránt. Ezzel szemben a "már bevált" világi intézményeket, struktúrákat részesítik előnyben. Ez utóbbiak az ismertebbek és elismertebbek a szocializmus időszakában kivívott újabbkeletű "hagyományos" tekintélyük okán. A köztudatban elsősorban ilyen intézményekhez kötődik az "elitiskola" fogalma. Mindez annak ellenére, hogy e tanintézetek jelentős részében folyó munka a tanulók nagy száma, a tantervek merevsége, a túlzsúfoltság, valamint a tanulók és nevelők túlterheltsége miatt lényegében tömegjelleget ölt, képtelen következetesen megvalósítani a differenciált oktatás, a személyiségcentrikus nevelés elveit.

A felekezeti oktatásban részt vevő tanulók szüleivel készített tematikus interjúk keretében a megkérdezettek az egyházi iskolai intézmények által nyújtott fő előnyökként a keresztény értékek alapján történő nevelést és az anyanyelvi oktatás lehetőségét említették. Fenntartásaik ellenben leginkább az új iskolák létrejöttével kapcsolatos szervezési és adminisztratív jellegű hiányosságokra, a diplomák elismertetésének esélyeire, a megfelelő tanszemélyzet, valamint az anyagi-infrastrukturális feltételek biztosításának lehetőségére vonatkoztak.

Az egyházi oktatást mint alternatív formát befogadni kész társadalmi közeg fő meghatározottságainak vizsgálata során azt észleltük, hogy - az eddigi kutatásaink során felmért - vallásilag aktív népesség társadalmi összetétele nagymértékű megfelelést mutat a gyermekeiket felekezeti iskolába irató szülők szocio-demográfiai sajátosságaival, ami arra utal, hogy a családon belüli értékrendszereknek elsődleges fontosságuk van a gyermekeik számára felekezeti iskolát választók döntésében.

E megállapítás továbbgondolandó következményei sokrétűek, ezúttal mégis csak egy, általunk különösen fontosnak tartott vonatkozást szeretnénk kiemelni. A lakosság erőteljesen vallásos rétegei - azok, amelyekből ma is leginkább kikerül az egyházi tanintézmények tanulói-hallgatói utánpótlása - a "szocializmus" évtizedei alatt egy elsősorban politikailag determinált szocio-kulturális marginalizálódási folyamatnak voltak kitéve, kevésbbé vették-vehették ki részüket a felfelé irányuló társadalmi mobilitásból. Ennek következményei tükröződnek vissza a gyerekeiket egyházi iskolákba irányító szülői populáció általunk felmért szakmai-társadalmi státus szerinti összetételében is (1. táblázat):

Az apa foglalkozása

A családok száma

Részarányuk %

szakképzett fiz. munkás

107

48,6

középfokú szellemi

14

6,3

értelmiségi

19

8,6

egyéb aktiv

34

15,7

inaktiv

46

20,8

Összesen

220

100,0

Amint látható, a felmérésünk körébe bevont szülői népességben domináns a fizikai munkások, valamint az inaktív személyek aránya. Az értelmiség igen alacsony számban van jelen, s ezen belül is elenyésző a világi értelmiség súlya [ne feledjük, hogy a felmérést nemcsak katolikus oktatási intézményekkel kapcsolatban végezték. - A szerk.]. A fenti adatok alapján feltételezzük, hogy a keresztény értékek átadásában betöltött pótolhatatlan szerepük mellett az egyházi iskolák a lakosság jelentős - vallásosan aktív és ennek következtében a társadalmi pozíciókért folyó versenyben többé-kevésbbé lemaradt - csoportjai számára a nemzedékek közötti felfelé ívelő mobilitás fontos csatornáját is jelenthetik. Kutatási eredményeink alapján e hipotézist leginkább a neoprotestáns felekezetek esetében látjuk alátámasztottnak.

 

Az egyházi oktatási intézményekbe való beiratkozást befolyásoló társadalmi tényezők és motívumok tanulmányozása során bizonyos felekezeti hovatartozás szerinti differenciálódás is körvonalazódott. A szülők hatása gyermekeik egyházi iskolába való irányításában erősebbnek mutatkozik a református családoknál (65,1%), mint a római katolikus családok körében (12,8%). Ez utóbbiaknál a gyermekek saját döntése jelenik meg domináns tényezőként (55, 6%), míg a református felekezethez tartozó fiatalok esetében a saját személyes opciók súlya jóval kisebb (18,2%).

 

A megkérdezett tanulók és hallgatók nagyobb része (55%-a) a felekezeti iskolákra jellemző vallásos nevelési környezet vonzóerejét nevezte meg legfontosabb motivációs tényezőként. Ez az arány kiugróan magas értéket mutat a baptista egyházhoz tartozó ifjaknál, akik - e felekezetre szociológiai sajátosságai folytán kölönösen jellemző módon - igen fontosnak tartják, hogy közösségi életüket lehetőleg saját homogén vallási környezetük keretében szervezzék meg.

Emellett viszont a tanulmányozott népesség körében olyan hatások is érvényesülnek, amelyek a felekezeti iskolák specifikuma szempontjából külsődlegesnek tekinthetők. Ilyenek többek között az adott oktatási intézmény tekintélye, az oktatás színvonala, az érvényesülési esély, valamint - elég kis mértékben (5%) - más iskolába való jelentkezés kudarca (sikertelen felveteli vizsga). A következő táblázat részletesen bemutatja a tanulói/hallgatói opciókat meghatározó tényezők - felmérésünk tükrében mutatkozó - megoszlását (2. táblázat):

Motivációs tényező

Hány tanuló/hallgató említette elsőként ?

Részarányuk %

keresztény légkör

80

36,4

koherens értékrendszer

41

18,6

érvényesülési esély

29

13,2

sikertelen felvételi

11

5,0

iskola hirneve

10

4,8

nagyobb bejutási esély

12

5,5

oktatás szinvonala

29

13,2

egyéb

8

3,3

Összesen

220

100,0

Felekezeti középiskolai tanárokkal és vezetőkkel folytatott tematikus interjúink rávilágítottak arra, hogy az egyházi tanintézményekben sajátságos kapcsolati és kommunikációs rendszer működik, amelynek legfontosabb dimenziói a következők:

1. a felekezeti közösség, az egyházi hatóságok és az iskola kapcsolata.

2. az iskola vezetése, a tantestület és adminisztráció közötti kapcsolat.

3. az egyházi közösség, a tanárok és a diákok kölcsönviszonya.

4. a tanár-diák kapcsolat.

5. a szülők és az oktatási intézmény közötti viszony.

E sokrétű viszonyulásmódok specifikuma főként abban áll, hogy önálló felekezeti közösségek keretében valósulnak meg, amelyek egyidejűleg vallási, etnikai és nemzeti szubkultúrák jellemzőivel is rendelkezhetnek. Különösen nyomon követhető e sajátosság a szülők és a felekezeti iskola kapcsolatában. A megkérdezett szülők általában úgy értékelik, hogy az adott vallási közösség tagjaiként és az intézmény anyagi támogatóiként többlet beleszólási joguk is van az iskolában hozott döntésekbe. Megfigyeléseink szerint a szülők leginkább az oktatási intézmény és az egyházi hatóság közötti viszonyban töltenek be közvetítő szerepet, részt vállalva az anyagi források elosztásában, valamint az iskola életében kívánatosnak tartott erkölcsi és szellemi légkör kialakításában.

A felekezeti iskolák viszonylag kis mérete a világi oktatási intézményekhez képest nagyobb lehetőséget biztosít a kiscsoportokban megvalósuló kommunikációra, elősegítheti egymás jobb megismerését és hatékonyabb együttműködés kialakítását tanárok és diákok között. Ily módon kedvező feltételek jöhetnek létre a személyiségközpontú nevelési elvek érvényesítése számára, ami - a vallási értékek sajátosságából fakadóan - a legnagyobb mértékben egybeesik az egyház által felvállalt nevelési célokkal is.

 

A gyakorlatban viszont a tervek, célok konkretizálása igen gyakran akadályokba ütközik a részletesen kidolgozott nevelési koncepciók és programok hiánya miatt. Általában nehezen alakulnak ki olyan koherens, jól megalapozott elképzelések és stratégiák, amelyek a folyamatban érintett minden fontos tényező egyetértő támogatását élveznék.

E helyzet okai tapasztalataink alapján egyrészt abban keresendők, hogy az egyházi oktatási intézmények életét átszövő formális és informális kapcsolatok nem mindig teszik lehetővé a szakmai hozzáértés szempontjainak érvényesítését. Ehelyett nemegyszer a hagyományos legitimitási és tekintélyelvek, presztízskritériumok elsőbbsége, az ezek alapján létrejövő kommunikáció szabja meg a további kibontakozás, fejlődés irányát, módját és eszközeit.

Másfelől hátráltató tényezőként hat az is, hogy az egyházi iskolák életében az átlagnál gyakoribb a tanszemélyzet változása, részben a szakmai státus elismertetésének bizonytalansága és a hosszú távú létbiztonság elégtelennek érzékelt garanciái miatt. Viszonylag alacsony számarányban vannak jelen a felekezeti tanintézetek életében azok az elkötelezett oktatók-nevelők, akik vállalják, hogy főállásban egyházi iskolában dolgozzanak, az egyházi nevelés jövőjéhez kössék saját életpályályukat. Ez utóbbi megállapítás főként a felsőfokú egyházi oktatásra vonatkozik, amelynek állam általi anyagi támogatása mindmáig a középiskolákénál is súlyosabb fokon rendezetlen.

 

A nemzeti kisebbségi közösségek felekezetei által működtetett oktatási intézmények esetében további gondok forrása az anyanyelvű oktatás jogi keretének elégtelensége, valamint a nagy hagyományú egyházi iskolák kommunista diktatúra által elkobzott épületeinek visszaadása körüli - végeérhetetlennek látszó - huzavona.

Mindezek a nehézségek mit sem váloztatnak azon a tényen, hogy a felekezeti oktatás létfontosságú társadalmi funkciókat hivatott betölteni. Adottak a feltételek ahhoz, hogy életképes, nagyfokú kredibilitással rendelkező lehetőséggé váljon - azzá kell válnia. Ehhez azonban - az anyagi-infrastrukturális alapok kialakításán és a jogi keret rendezésén túl - a nevelőmunkát kell hatékonyabban a jelenkori követelményekhez igazitani. Olyan nyílt társadalmi tér fokozatos kialakítására van szükség, amelyben az egyházi és a világi partnerek egyenlő félként, egymás értékét és fontosságát elismerve, az eltérő társadalmi szerepükből fakadó másságukat kölcsönösen tiszteletben tartva sikeresen együttműködhetnek a közösen vállalt feladatban.

A tanítás színvonalával kapcsolatban kétségtelenül a legmagasabb követelményeket és igényszintet szükséges következetesen alkalmazni. Nem lenne azonban célravezető azonnali maximalista célokat állítani még felnövőben levő felekezeti iskoláink elé. Kutatásunk eredményei arra utalnak, hogy értékbeli, strukturális és funkcionális sajátosságaik révén az egyházi iskolák potenciálisan kedvező feltételek között képesek és hivatottak is felvállalni az elitképzés, a tehetségek kibontakoztatásának feladatát. E cél mint általános követelmény megfogalmazása azonban ma még korai lenne: nem felelne meg teljes mértékben a jelen társadalmi körülményekrnek, az egyházi oktatás mostani helyzetének .

 

Annál inkább hangsúlyoznunk kell, mennyire kiemelkedően fontos, hogy mély keresztény lelkületű, a társadalom szellemi és erkölcsi megújulásában hatékonyan részt vállalni képes végzettek hagyják el történelmi egyházaink tanintézményeit. ők azok, akik szilárdan megalapozhatják egy iskola társadalmi megbecsültségét, s ha e tekintély kialakul, a pozitív szelekció eredményeképpen mind jobb és jobb képességű fiatalok kerülhetnek majd be az egyházi oktatás vonzáskörébe.

Tévedés lenne tehát az egyházi iskolák jövőjét a maguk belső körének zártságában, a társadalmi környezetünkben zajló átalakulásoktól eltekintve szemlélni. A felekezeti tanintézetek hitele olyan mértékben növekedhet, amilyen mértékben a társadalom maga is megnyilik a hit aktív, modern közösségépítő funkciókat hatékonyan betölteni képes megélésén alapuló eszmények, életvezetési modellek és értékek befogadására. Amit pedig nem kivárnunk kell, hanem elébe mennünk

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Jean-Marie Lustiger

Hagyjuk, hogy isten világra hozzon minket!

Amikor a tisztátalan lélek kimegy az emberbűl, sivár helyeken bolyong s nyugalmat keres. Ha nem talál, azt mondja: visszatérek elhagyott házamba. Amikor megérkezik, kisöpörve, feldíszítve találja. Tüstént elsiet, és hív még hét más, magánál is gonoszabb lelket. Behatolnak és ott élnek. Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mint elűbb volt. (Lk 11,24-26)

Engedjék meg, hogy az evangéliumnak ezt a három versét a kelet-európai térségre alkalmazzam.

Ha igaz, hogy az utóbbi években a Szentlélek erejével és a vértanúknak - vagyis azoknak, akik szeretetbűl adták életüket - a tanúságtétele által sikerült megdönteni a parancsuralmat, ha igaz, hogy megengedték Krisztusnak, az erűsebbnek, hogy megszabadítsa Önöket, ha igaz, hogy a ház most már szabad, akkor annak tisztának és felékesítettnek kellene lennie. Nem ugyanennek a világnak a gazdagságával, hanem a szeretetnek és Isten minden áldásának: a békének, a szabadságnak és az igazságnak minden gyümölcsével.

"Az" még visszajöhet

De vigyázzanak! Az erűszak szelleme, a halál szelleme meglephet mindannyiunkat. Ha lemondanak az erűsebb "fegyvereinek", vagyis a szeretet, az ima és a lelki állhatatosság "fegyverének" használatáról, le fogják fegyverezni Önöket. Legyenek bizalmatlanok az erűszak szelleme iránt! Még visszajöhet. És talán sokkal alattomosabb módon: elűször a szíveket ragadhatja el. Ha az Önök szívében az erűszak, a gyűlölet, aneheztelés és hazugság lakik, akkor a házuk elveszett! "Az utóbbi állapota ennek az embernek rosszabb lesz, mint az elűzű volt" - mondja az evangélista.

Még beszélt, amikor egy asszony a tömegbűl odakiáltotta neki: "Boldog a méh, amely kihordott és az emlű, amelyet szoptál!" De ű ezt mondta: "Hát még milyen boldogok azok, akik hallgatják az Isten szavát és hűek is maradnak hozzá!" Amikor a nép köréje sereglett, elkezdett beszélni. "Ez a nemzedék gonosz nemzedék. Jelt kíván, de nem kap más jelet, mint Jónás próféta jelét. Mert ahogy Jónás jel volt a niniveieknek, úgy lesz jel az Emberfia is e nemzedéknek. Dél királynűje feltámad majd az ítéletkor e nemzedék tagjaival együtt és elítéli űket. Mert eljött a föld szélérűl, hogy meghallgassa Salamon bölcsességét, és itt nagyobb van Salamonnál. A ninivei férfiak feltámadnak majd az ítéletkor, e nemzedékkel együtt, és elítélik, mert űk bűnbánatot tartottak Jónás szavára, s itt nagyobb van Jónásnál. (Lk 11,27-32)

Ne gondolják, hogy Jézus kisebbíteni akarná anyját. Egy asszony a tömegben - elismerve Jézust - Máriát áldja. Jézus válasza azonban többes számban hangzik. Az elsű személy, aki azt teljességében átélte, Mária. És Jézus ezt az áldást visszafordítja mindazokra a gyermekekre, akiket Isten az egyház anyaságának ad. "Testvéreinek" nevezi majd mindazokat - Önöket is, engem is -, akik hallgatják Isten szavát és akik a Szentlélek ereje által a gyakorlatban valósítják meg azokat.

Ezután Jézus kijelenti: "Ez a nemzedék gonosz nemzedék: jelet követel." Ez nem azt jelenti, hogy egy egész korosztály - az, amely elűtte van - elveszett volna. "Ez a nemzedék" azokat az embereket jelöli, akik nem Istentűl születtek. Más szavakkal mindenki ennek a nemzedéknek a tagja, ha nem ismeri fel Isten Országának jeleit. De hagyjuk, hogy Isten hozzon világra minket, akkor fel fogjuk ismerni ezeket a jeleket.

Ma kérdéssessé tesszük a hit racionális lehetűségét és szavahihetűségét. Ez gyakran felment minket az alól, hogy feltegyük az igazi kérdést, amely az elűttünk álló feltétlen választásra vonatkozik. Mind a görögök, akikhez Szent Pál az Aeropagosz közepén fordult. mikor az apostol az ismeretlen Istenrűl prédikált nekik, akit azon mindig is kerestek, és aki a feltámadást hirdeti nekik, nyomban ezt mondják: "Majd más alkalommal fogunk meghallgatni" (ApCsel 17,16). Kikerülik a kérdést, amely nemcsak a beszéd valószínűségére utal, hanem az elűttük álló választásra és életük irányára is.

Jónás jele

Ez a nemzedék, amely nem Isten kegyelmébűl született, és amely nem fogadja el, hogy Isten kérdéssé tegye űt, jelet követel. Jézus így válaszol: "Ez a nemzedék nem kap más jelet, mind Jónás jelét". Azt a jelet, amely Jézusnak a halálban való elmerülése, mint ahogyan a hal gyomrában való "elmerülés" Jónás jele volt. De ugyanakkor annak a jele is, hogy az istentelenek rátalálnak Istenre, és a jogokból kizártak elnyerik a Fiú jogait. Mint Sába távolról jött királynűje, mint Ninive lakosai, akiknek nem volt joguk az Országra, a Királyságra - és ki voltak onnan zárva, mindaddig, míg a próféta prédikációjának hatására meg nem tértek.

Mi Jónás jele?

Az ennek a nemzedéknek adott jel az, hogy tagjai - ha akarják - újjászülethetnek Krisztusban. Mert az ajtón kopogtató Fiúnak az imája, aki azt kéri, hogy barátai bemehessenek az ű Atyjához - a mi Atyánkhoz - mindig meghallgatásra talál.

Rokay Janka Mária fordítása

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Sas Péter

Millió szív összecsengjen

Az 1938-as Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus az erdélyi sajtó tükrében

Szent István király megdicsűülésének 900. évfordulója okán - és az igazságnak megfelelűen még azt is tegyük hozzá, hogy Serédi Jusztinián hercegprímás buzgó munkálkodása következtében - 1938-ban Magyarország kapta meg a XXXIV. Nemzetközi Eukarisztikus Kongresszus megrendezésének jogát. Az ebbűl fakadó hosszas feladatsort egy mondatban így lehetett volna meghatározni: az Eukarisztia megismerését, szeretetét és tiszteletét elűmozdító összejövetel megszervezése és lebonyolítása.

A kongresszusra meghívták és elvárták a világ valamennyi katolikusát képviselű hívűket, zarándokokat. Az egyházi méltóságoknál 20 bíborosra és legalább 250 püspökre gondoltak. Külföldrűl 6-7000, Magyarországról pedig 2000 papra számítottak. Az elképzelések szerint a két közös szentáldozás mindegyikén legalább 600.000 hívű fog áldozni. Ez egyúttal azt is jelentette, hogy ennek megvalósításához egy mise alatt 600 papra és 1200 ministránsra, valamint 600.000 ostya-partikulára és 600 kehelyre volt szükség.

Különösen fontosnak érezték a határon túli magyar katolicizmus megjeleníthetűségét. Közülük most fordítsuk figyelmünket a romániai, ezen belül is az erdélyi római katolikus egyház felé.

Közismert tény, hogy Szent István király szinte megkoronázásával egyidűben látott hozzá a korabeli Magyarország tíz püspökségének megalapításához. Az erdélyi püspökség megszervezésére 1003 után került sor a csanádi és az egri püspökséggel egy idűszakban. Befejezésének valószínű idejét 1009-re teszik, amikor a pápai követ, az ostiai püspök megerűsítette a kialakított püspökség határait. Az erdélyi püspökség elnevezése egészen sajátosan alakult. A korábbi gyakorlattól eltérűen nem egy vár, fejedelmi székhely után kapta elnevezését, hanem egy országrész - Erdély - után. Ezért az egyetlen olyan magyarországi egyházmegye volt, amely alapításkori elnevezését területérűl és nem székhelyérűl kapta. Püspökét a régi oklevelek "Ultrasylvanus"-nak hívták, majd a 13. századtól kezdve "Transylvanus"-nak említik, mely az "erdélyi" latin fordításaként szerepel.

Az elsű világháborút lezáró trianoni békeszerzűdés alapvetű és döntű változást hozott nemcsak az erdélyi magyarság, hanem a többszáz éves erdélyi püspökség és az egész ottani római katolikus egyház életében is.

Az egyházak váltak a kisebbségi kultúra, a nemzeti identitás űrzésének elsűrendű intézményeivé. Jelentűs szerepet vállaltak az oktatásban, a kultúrában, a művelűdésben. Az egyes felekezetek közötti jogegyenlűség, a vallásszabadság garantálása olyan alapvetű emberi jog, mely nélkül nem biztosítható a kisebbség hosszabb távon elképzelt létezése.

A vallásszabadság kérdésével mind a gyulafehérvári határozatok, mind a kisebbségi szerzűdések foglalkoztak és azokat hosszasan tárgyalták is. A törvény értelmében elismerték az egyén vallásszabadságát és az állam összes felekezete közötti egyenlűséget. A jogegyenlűséget néhány évig a román alkotmányok biztosították is a vallási kisebbségek számára. A korábbi gyakorlattal ellentétben az 1923-as alkotmány 22. bekezdése kimondta, hogy az ortodox egyház uralkodó egyház a román államban, a görög katolikus (unitusnak is nevezett) egyháznak pedig elsűbbsége van a többi felekezet elűtt. Ez a törvényi hivatkozás nyújtott lehetűséget a román törvényhozásnak arra, hogy további megkülönböztetű intézkedéseket alkalmazhasson.

Az 1928. április 22-i vallásügyi törvény 11. bekezdése rendkívül súlyosan érintette és hátrányos helyzetbe hozta az erdélyi római katolikus egyházat, mert nem sorolta a jogi személyiséggel rendelkezű egyházi szervezetek közé. Ennek megoldását egyelűre nyitva hagyták, csupán a 7. bekezdésben találhatunk utalást arra, hogy a román állam és a római katolikus egyház jogviszonyát külön szerzűdésben fogják rendezni.

A román kormány és a Szentszék között folytatott tárgyalások eredményeképpen pontosan ennek az elűbbiekben említett törvényhelynek megfelelűen kötötték meg, írták alá 1927. május 10-én a Románia és a Vatikán közötti konkordátumot. Ez a szerzűdés szabályozta a román állam és a katolikus egyház egymáshoz való viszonyát.

Az aláírt dokumentum - amelyet 1929. május 29-én ratifikált a román parlament - súlyos csapást mért az erdélyi magyar katolikusokra. A megegyezés alapján az űsi, másfél millió hívűt számláló erdélyi (tehát a tulajdonképpen "erdélyi" püspökségen túl a szatmári, váradi és a kis területű temesvári) püspökségek helyett az ezekhez képest elenyészű nagyságú és lélekszámú, csupán 26 egyházközséget számláló bukaresti egyházmegyébűl hozott létre érsekséget. A román parlament felsűházába, a szenátusba a romániai római katolikusok képviselűjeként Alexandru Cisar bukaresti érseket hívták meg. A konkordátum értelmében szűnt meg a 900 éves nagyváradi püspökség és olvadt be a szatmári püspökségbe. Helyette engedélyezte a szerzűdés egy újabb görög katolikus püspökség létrehozását.

Mindezek következtében jelentűsen csökkent a magyar katolikusság érdekképviselete a román törvényhozás felsűházában, a szenátusban. A konkordátum alapján megszüntették a 900 évig használt erdélyi püspökség elnevezést. Helyette hivatalosan csak a gyulafehérvári püspökség kifejezést lehetett alkalmazni és használni.

Mindezek alapján elképzelhetű, milyen fontos volt a budapesti eukarisztikus kongresszus a romániai katolikusság szempontjából. A katartikus hitéleti élményen és a lelki megújuláson túl élű kapcsolatot alakíthattak ki nemcsak a magyarországi, de szinte a világ valamennyi katolikusának megjelent képviselűjével. Testben és lélekben egyaránt kiszabadulhattak az új impérium fojtogató szorításából.

A nagyon hiányosan és megfogyatkozottan fennmaradt korabeli újságok, folyóiratok segítségével villantsuk fel a kongresszus fűbb eseményeit és az ezek kapcsán megszületett elmélkedéseket, gondolatokat.

A Kolozsváron megjelenű, Grois László szerkesztette és Bánffy Miklós liberális csoportjának orgánumaként jelentkezű magyar politikai napilap, az Ellenzék megadta az alaphangot XI. Pius pápa bullájából vett idézetével: "A szeretet kötelékeinek kell kiengesztelnie az egymástól széthúzó embereket". A nagyváradi keresztény magyar napilap, a Paál Árpád által szerkesztett Magyar Lapok már a kongresszus elűtt egy héttel mindennap tájékoztatót jelentetett meg: Fontos tudnivalók a zarándokvonattal utazók részére címmel. Az utazni vágyók hívű keresztényi lelkülettűl vezérelve siettek a katolicizmus nagy ünnepére.

Összesen öt zarándokvonat indult Romániából. A több mint kétezer szatmári zarándokot Fiedler István megyéspüspök vezette. Hozzájuk csatlakoztak azok a moldvai csángók is, akik Mihail Robu iaši-i püspökkel és a kíséretében lévű nagyszámú moldvai és munténiai katolikus pappal érkeztek a bukaresti gyorsvonat két különkocsijában.

Domokos Pál Péter néprajzkutató - aki abban az idűben Csíkszeredán volt tanár - a moldvai Bacău (Bákó) megyei Trunk községbűl ezzel a vonattal hozott csángókat magával Bartók Bélához Budapestre. A nótafa Benedek Péterrel és családjával Bartók a Magyar Rádió stúdiójában találkozott, ahol egyedi énekeiken kívül meséiket is gramofonlemezre vették.

A temesvári egyházmegyébűl induló különvonatokon kétezer hívű utazott. űket Pacha Ágoston megyéspüspök kísérte. Az erdélyi, újabb nevén a gyulafehérvári egyházmegye három városából - Brassóból, Kolozsvárról és Marosvásárhelyrűl - összesen 2600 római katolikus kelt útra. Mivel a segédpüspök, Vorbuchner Adolf már elűbb elutazott, az egyházmegyei papság kalauzolta az embereket.

A zarándokok indulás elűtt szentmisén vettek részt. Ezután foglalták el helyüket a kijelölt harmadosztályú vasúti kocsikban, melyek oldalát a pápai címer díszítette.

Huzella Ödön, aki nemcsak újságiró, hanem költű, sűt művészettörténész, idűszakosan pedig a nagyváradi Ipolyi Arnold Múzeum űre és titkára is volt, a Magyar Lapokban már elűre látta és láttatta, milyen lelki élménnyel és szellemi gazdagsággal fognak visszaérkezni az "eukarisztikus vonatok": "visszaindulásuk után hozzák magukkal a megtisztultság fényét és sugározzák szét maguk körül. Hozzák magukkal a béke nyugodalmát és terjesszék a nyugtalanok és megriadók között. Hozzák magukkal Assisi Szent Ferenc szeretetének melegét és engeszteljék fel a dermedtséget, melyben a világ népei sokfelé szenvednek. Hozzák magukkal Aquinói Szent Tamás gondolatait, hogy terjesszék mindenütt, ahol zavaros és önemésztű a világ gondolkozása. Hozzák magukkal Szent Erzsébet és Szent Margit jóságát, hogy fegyverek és gyűlölségek helyett űszinte és bátor hitvallás, rombolások és gyilkosságok helyett építés, az élet továbbfejlesztése vegyék át uralmukat. Az eucharisztikus vonatoknak ezt a célját, az eucharisztiának ezt az áldását úgyis mindenki magával hozza. Ti, akik ott lehettek most a nagy gyülekezetben, ha visszaérkeztetek, ezt a szellemet terjesszétek, terjesszétek, terjesszétek!"

A Keleti Újság - amely a két világháború között az egyik leghosszabb életű erdélyi napilap és 1927-tűl az Országos Magyar Párt hivatalos szócsöve is volt - tudósítása alapján minden olvasó érzékelhette, milyen hatalmas szervezűmunka folyhatott Budapesten, amelynek pályaudvaraira 74 külföldi különvonat futott be és velük 100.000 vendég érkezett meg. Ez a rengeteg ember 31 nemzet zarándokaiból tevűdött össze.

A késű esti vagy kora reggeli megérkezés után minden zarándoknak lehetűsége volt a hitélet liturgikus gyakorlására. Budapest templomaiban a hajnal óta lobogó gyertyalángok mellett 2500 szentmisét mutattak be.

Az erdélyi irodalmi és művészeti folyóirat, a konzervatív és keresztény értékeket hangsúlyozó Pásztortüz - amelyet az erkölcsiségérűl és mély vallásosságáról közismert neves költű, Reményik Sándor jegyzett - központi témájának szintén az eukarisztikus kongresszust választotta. Miután megállapította, hogy "a kongresszus a legnehezebb napokban gyűlt össze Budapesten", ezt idézte a pápai bullábál: "Az isteni és emberi jogok oly nagy fokú összezavarása, a szerzűdések és szövetségek lejtűre siklása mellett, s a szomorú viszonyok között semmit sem ítélünk üdvösebbnek, mint ha az emberek elfordult tekintetét és tévelygű értelmét ráirányítjuk az igazán örök és változhatatlan dolgokra, s ha az Égi Kenyérrel erűsített gyenge lelkek minden kezdésükben az örök törvények, az igazság és béke legbiztosabb alapjaihoz alkalmazkodhatnak."

A készülű kongresszus a hála, a hálaadás kongresszusa volt. Az eukarisztia eredeti jelentése ugyanis ez. A két görög szóból - eu és kharisz - álló kifejezés a Jézus Krisztus alapította szentáldozatot, a keresztáldozatnak vérontás nélkül való megjelenitését jelenti. Ez a vérontás nélkül való áldozat minden egyes szentmisében megjelenül, amikor katolikus felfogás szerint a kenyér és bor a pap konszekráló (átváltoztató) szavaira Jézus Krisztus valóságos testévé és valóságos vérévé változik. Ez az átlényegülés útján történű tény hittétel, amely a II. Vatikáni Zsinat tanítása szerint "minden evangelizáció forrása és csúcsa".

A világkongresszushoz kapcsolódóan nyitották meg május 24-én a nemzetközi caritas kiállítást. A Keleti Újság a szokásosnál részletesebben számolt be a látnivalókról, mert igen nagy feltűnést keltett egy egyszerű erdélyi földműves ember furfangos technikával összeszerkesztett munkája, egy ingaóra. "A Múzeum utcai gróf Károlyi palota hatalmas elűcsarnokában megrendezték a felebaráti szeretet nagy dokumentumát, a kereszténység és humanizmus megnyilatkozását, a nemzetközi karitász-kiállitást. A sok látványosság mellett a legnépszerűbb az a fából készült hatalmas ingaóra, melyet Székely Albert bukovinai földműves készített." Tetején kicsi angyalka, amely két kezében az oltáriszentséget tartotta. Amikor az óra csengetett, az angyalka a szentséget háromszor egymás után a magasba emelte. Külön érdekessége volt ennek az egyedi munkának, hogy számlapja földgömböt ábrázolt. Két rejtett szárára volt felfüggesztve a különleges kis- és nagymutatója. Ezek az egyedi ötlet alapján készült faragó-remekek pedig nem voltak mások, mint egy megszólalásig élethű kis repülűgép és Kolombusz nevezetes hajója, a Santa Maria. Az esztergapadon készített és bicskával kifaragott óra alkotója szerint akár 80-100 évig is működűképes lehet.

Május 25-én, a megnyitó-gyűlésen a pápa személyes küldötte, Eugenio Pacelli bíboros-államtitkár megnyitó beszédében a kongresszus szerepét és küldetését három pontban foglalta össze: l. Hirdetni a megváltás alapvetű igazságait; 2. Követelni a hit és a cselekvés összhangját; 3. Összefogni az összes jóakaratú embereket a szeretet apostoli keresztes hadjáratára, hogy elűsegítsék az egyetértés, a társadalmi boldogulás és az áldozatosság munkáját.

Ezek a mondatok inspirálhatták Venczel Józsefet, az erdélyi magyar társadalomtudomány egyik megalapítóját arra, hogy a Pásztortűzben a "vinculum caritatis"-ról valljon: "»Ezrek ajkán, ezer nyelven« - jut eszünkbe a pápai himnusz sora, s itt majdnem megvalósul: egymás mellett magyarok és németek, olaszok és franciák, angolok és amerikaiak, kínaiak és Fülöp-szigetiek ajkán hangzik fel a kongresszusi himnusz. Ez a közös ének gyakori élményünk volt s úgy hatott, mint a béke óhajának szimbóluma. Mindenütt fölcsendült és nem zavart az idegen nyelvű szomszéd, mert szavait a dallamban értettem. »Ezer nyelven« de azonosan zengett, dallama a hit egységét, jelentette, a vinculum caritatis egységbe fogó erejét."

Mintha összebeszéltek volna, olyan összhangban volt ezzel az írással az a gondolatmenet, melyet P. Keresztes Albin fejtett ki a kolozsvári szentferencrendi kolostor által kiadott Katolikus Világban. A folyóiratot az a P. Trefán Leonárd szerkesztette, aki hat éven keresztül a kolozsvári ferencrendi kolostor és a Szent Istvánról elnevezett erdélyi ferences rendtartomány fűnöke is volt. Munkássága jelentűs részét képezi a Szent Bonaventura nyomda- és sajtóvállalat megalapítása, működtetése. "Az eucharisztikus világkongresszus alkalmával a világ katolikusainak szíve összedobban Budapesten. A világ egy nagy várakozás. Szent Ágoston örökszép mondása szerint az Oltáriszentség vinculum caritatis, szeretet köteléke. Erűs kötelék, mely az Istent emberhez, az embert Istenhez és az embert emberhez köti. A szeretet szentségét Krisztus az utolsó vacsorán rendelte. A búcsúzás pillanatában... És itt maradt közöttünk az Oltáriszentségben, hogy támaszunk, életünk legyen. Kötelék, mely Istent emberhez, embert Istenhez és embert emberhez fűz. A végtelen isteni szeretet e nagyszerű tényérűl, e finom és elszakíthatatlan kötelékrűl mondja a következű mély értelmű szavakat Szent Bernát: »El van rejtve az Istenség, el van rejtve az emberség, csak a véghetetlen szeretet nyilvános«".

A kongresszus elsű napján, május 26-án, áldozócsütörtökön a gyermekek szentáldozása zajlott. A kolozsvári római katolikus fűgimnázium által kiadott és piarista tanárai által szerkesztett Jóbarátban Dávid László nagyprépost - aki akkor egyetemi lelkész volt - érzékletesen írta le ezt az eseményt. Megható látványt nyújtottak a fehér ruhás elsűáldozó lánykák és az óvárosi iskolák tanulói Bocskai-sapkás egyenruhájukban. A 150 000 ifjú áldoztatását 300 pap végezte több száz, piros ruhás ministráns közreműködésével és 300 cibóriumkehely felhasználásával.

A Keleti Újság részletesen beszámolt a második, pénteki nap eseményeirűl. Külön figyelmet szentelt a Romániából érkezett erdélyiek programjaira. Már kora reggel, öt és hét óra között megtartották Budapest 92 római katolikus templomában és kápolnájában a szentmiséket. A romániai zarándokok Vorbuchner Adolf segédpüspök miséjén vettek részt.

A nap legnagyobb és a legtöbb embert megmozgató történése a 150 000 férfi éjszakai szentségimádása és szentáldozása volt. Ez a megrázó és egyben felemelű esemény indította P. Trefán Leonárdot az alábbi gondolatok megfogalmazására: "Az Eucharisztiával szépséges és erűs szellemi világ szakadt le az égbűl a fűldre: az igazság. Lehet-e elképzelve elgondolni sarkalatosabb, nagyobb, történetibb életigazságot, minthogy az Isten emberré lett, az örök Ige testté, hogy közöttünk lakozzék... Az egyház innen, az utolsó vacsora termébűl indul és oda tér vissza és a Tabernákulum nemcsak Szent Péter bazilikájának, hanem a havaslakók kicsi fatornyos templomának is középpontja, ékessége, tartalmassága és nélkülözhetetlen föltétele. Ahol Tabernákulum van, ott van Krisztus, az Eucharisztia, a szentmise, a lélek...

Egyszerű, tanulatlan falusi asszony, aki jóformán írni és olvasni is alig tud, de naponként táplálkozik és él az Oltáriszentséggel, az értelmi élet hihetetlenül magas fokára emelkedik. Nála az élet és a magasabb szempontok, természet titkai és Isten bölcs végzései, társadalmi eligazodás és általános emberi kötelesség egészen világos és egyszerű igazság. Tételeket magyaráz meg, melyeket a tudós fej nem ért, ez okoskodik, némelykor hitetlenkedik, fejét rázza és nem megy elűbbre. Az egyszerű falusi néni nekem magyarázatot tartott Szent János Titkosjelenések könyvébűl és a Szentírás minden helye világos volt elűtte. Az Eucharisztia neveltje...

Ilyenek voltak a szentek mind egy szálig, mert űk nemcsak a lélekbűséget, de szellemi és értelmi gazdaságuk minden kincseit az Eucharisztiából merítették. Nem új szellemiség, hanem régi, evangéliumi, örök, mint a Krisztus. Krisztus a változatlan, örökre megmarad... Tessék most elképzelni úrnapi virágos, zöldlombos oltárt a szabadban... Eucharisztikus világkongresszust... Sokezer ember szívét, értelmét megmozdulni a láthatatlan igazság ünneplésére... lelki egység megvalósítása ez. Csudálatos szeretet útja. Elbűvölű életforma, amilyen nincs és nem volt soha. A neveléstudomány most és az ókorban hiába okoskodott, azt nem tudta elérni, hogy az emberek e formákká legyenek. Ellenben ez az elbűvölű isteni életforma mindig megvalósítja a lélekegységet. A májusi álomból, világsejtelembűl ébredünk e valóság világába: krisztus emberekké leszünk. Ez az Eucharisztia munkája."

Szinte valamennyi romániai napilap beszámolt arról, hogy a budapesti román nagykövet, Bossy fogadást adott az Eukarisztikus Kongresszuson részt vevű romániai küldöttek tiszteletére. A fogadáson részt vett Cisar bukaresti érsek, Mihail Robu iaši-i püspök, Vorbuchner Adolf gyulafehérvári segédpüspök, Fiedler István szatmár-nagyváradi és Pacha Ágoston temesvári püspök, Georgescu és Bran görög katolikus kanonokok és a moldvai ferencrendi tartományfűnökök.

Május 28-án, szombaton, a kongresszus harmadik napján tartották meg a harmadik nemzetközi gyűlést. A külföldi hozzászólok sorában Cisar bukaresti érsek után kapott lehetűséget Unterweger Lothár temesvári kanonok, hogy német nyelven és dr. Cziffra Kálmán, az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség alelnöke, hogy magyar nyelven tegye meg hozzászólását. Mindketten az Erdélyi Római Katolikus Népszövetség nevében szóltak a gyűlés résztvevűihez, s rajtuk keresztül a katolikus világhoz. Cziffra Kálmán korábban is jelentűs tagja volt az erdélyi közéletnek. Szolgabíró, vármegyei aljegyzű, késűbb a biharkeresztesi járás fűszolgabírája, rövid ideig országgyűlési képviselű. A világháború utolsó éveiben Nagyvárad fűispánja volt. Az impériumváltozás után a Biharmegyei Takarékpénztár ügyvezetű elnöke, valamint az Országos Magyar Párt központi intézűbizottságának tagja és a nagyváradi Római Katolikus Népszövetség elnöke lett. A Magyar Lapok teljes terjedelmében közölte három percre engedélyezett hozzászólását. (Mivel ebben az idűszakban nem lehetett alkalmazni a magyar helységneveket és földrajzi elnevezéseket, ezért használta Erdély román elnevezését, az Ardealt). "Az ardeali római katolikus Népszövetség nevében és megbízásából, mely az uralomváltozás után elsűként foglalta egységes szervezetbe a Katolikus Akció elveinek alapján a Romániához csatolt területek magyar katolikusait, kifejezem alázatos hódolatunkat és mélységes hitünket az Oltáriszentségben jelenlevű Krisztus iránt, akinek tiszteletére űseink Ardeal történelmi földjén annyi ékes szentegyházat és oly sok idűálló intézményt és szerveket alkottak. Földi javakban szegények és hatalomban gyöngék vagyunk, de gazdagok és erűsek a szentségi Jézusban, ki lelkünket táplálja, s akinek áldó, védű és irányító kezét magunkon érezzük és követni igyekezünk.

A letűnt évszázadok alatt is mi voltunk a Keleti Kárpátok és a Hargita tövében a katolicizmus legszélsű és sokszor magára hagyott bástyája, mindig törekedtünk híven teljesíteni ebbűl folyó feladatainkat s hisszük és reméljük, hogy az eucharisztikus gondolatot a mai idűkben is méltóan fogjuk képviselni és érvényre juttatni. Éppen ezért e magasztos eszme szolgálatában, igaz ragaszkodással, a szeretet isteni parancsszavának teljes átérzésével csatlakozunk az eucharisztikus kongresszushoz és köszöntjük annak magas vezetűit és összes résztvevűit.

Egyidejűleg mélységes tisztelettel, fiúi alázattal és gyermeki bizalommal fordulunk űeminenciája, a Szentséges Atya Legátusa felé, kérve űt, fogadja és tolmácsolja a velünk szemben annyi atyai jóságot tanúsító pápa űszentsége elűtt is a mi töretlen hűségünk kifejezését."

Május 29-e, a kongresszus utolsó napja a búcsúzás vasárnapja volt. Reggel a katolikus földműves és munkás ifjúság gyűlése zajlott, 25 000 fiatal részvételével.

Ezen a napon tartotta Pacelli bíboros, pápai legátus a szentmiséjét. A Jóbarát érzékletesen mutatta be az elűtte való színpompás felvonulást. Elképzelhetjük, milyen festűi látványt nyújtottak a különféle szerzetesek és papok ünnepi, díszöltözetükben. A ferencrendiek barna kámzsában, a premontreiek fehér reverendában, kék övvel derekukon, a szerviták fekete és a dominíkánusok fehér abitusban. A pálosok, piaristák, jezsuiták, utánuk a világi papság a fekete reverendában, fehér karingben és biretummal, mögöttük a prelátusok és püspökök hosszú sora violaszín öltözetükben, valamint a jelenlevű kardinálisok bíborszínű ruhájukban. Pacelli bíboros beszédje végén az ököl forradalmával szemben a szívek békéjét kérte Istentűl a világra.

A budapesti Eukarisztikus Kongresszus XI. Pius pápa üzenetével zárult. Befejezésül megáldotta a kongresszuson képviselt valamennyi nemzetet.

A Katolikus Világ röviden így sommázta a "Krisztus-hordozók" ünnepét, a találkozó jelentűségét: "Az Oltáriszentség a szeretet köteléke. Ez a hűséges gondolat hívta, vezette a világ minden részébűl a katolikusok százezreit Budapestre, hogy május 25-étűl 29-éig hódoljanak a Királyok Királyának, a szentségi Úr Jézusnak. Százezrek ajkáról szállt fel a könyörgű imádság a békességért, a minden nemzetet összeforrasztó szeretetért."

Az átélt magasztos események és történések által felkavart és felzaklatott lélek boldog megnyugvása és önmagára találása szólalt meg a ferencesek Kolozsváron kiadott és P. Trefán Leonárd által szerkesztett folyóiratában, A Hírnökben. P. Boros Fortunát, az erdélyi Szent István Rendtartomány fűnöke, a Szent Bonaventura nyomda igazgatója így vallott átélt élményéirűl: "Édes álom és felejthetetlen emlékek megrögzítésére adott alkalmat az Eucharisztia tiszteletének fenséges ünneplése. Az Eucharisztia fönséges hódolata tette rám a legmélyebb összbenyomást és a rádión keresztül felcsendülű pápai áldás kényszerített térdre az Andrássy úton, távol a nagy tömegtűl, mely a Hűsök terén egy tömegben fogadta az atyai áldást.

A Szentatya vinculum caritatisnak nevezte az Oltáriszentséget. Most ennek dogmatikai alátámasztására semmi szükség, mert mindnyájan tudjuk, hogy Krisztus az Oltáriszentségben az értünk lobogó szeretet foglya. Az Egyháznak ez az ereje, határozottsága lepett meg a legjobban, és úgy hatott rám, mint a püskösdi tűzesű, melynek pírját és melegét láttam a résztvevűk szemén, arcán és száján.

A másik, ami felejthetetlen nyomokat vésett lelkembe: az Egyház egyetemessége. A szín, a faj, a liturgikus nyelvek különbözűsége fölé emelkedve csak az embereket láttam, akik a világ minden táján ugyanazt a hitet vallják, ugyanazokkal a kegyelmi eszközökkel élnek s akik szintén az Eucharisztiában a Vinculum caritatis hatása alatt állanak."

Hatvan év távlatából visszatekintve az akkor lezajlott lélekemelű ünnepségekre, szentmisékre, az egész kongresszusra, egy mondatban is összefoglalhatjuk a máig érvényes, a máig ható mondanivalóját, hitvallását. Ehhez hívjuk segítségül a ferences P. Trefán Leonárd önkéntelennek tűnű akklamációját, himnikus jellegű összegzését, amelyet az erdélyi római katolikusok nevében fogalmazott meg. Ezt a lelki állapotot minden akkori és minden mai katolikus átérezheti, ha kapcsolatba kerül az Oltáriszentséggel:

"Ó, divina Eucharisztia, népem öröme, kincse, büszkesége, üdvössége."

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Örményország történelme rombolások és újjáépítések, emigrációk és hazatérések, remények és csalódások szakadatlan sorozata - mind a mai napig. Az apostoli korig visszavezethető örmény kereszténység ezzel végletes példája a jézusi próféciának, amelyet a Megváltó közvetlen követőire, de a száműzéseknek, megcsúfolásoknak, gyilkosságoknak kitett névtelen vagy ismert misszionáriusokra is örökül hagyott. Ma az örmény kereszténység központja újra Örményországban van, s az egyház is céltudatosan, fokozatosan felzárkózik a kortárs idő elvárásaihoz, hagyományőrzés és korszerűség egyensúlyának megteremtésén fáradozik.

Felix Pleitner

Nyitás Örményországra

Júliusban II. János Pál meg szerette volna látogatni Örményországot és egyházát, találkozni szeretett volna az örmény egyház fejével, I. Karekin katholikosszal, hogy elmélyítsék kölcsönös baráti kapcsolataikat. A katholikosz azonban oly súlyosan megbetegedett, hogy a pápának el kellett napolnia utazását. Karekin betegsége aggasztó, olyannyira, hogy számolni lehet akár az örmény egyházfő közeli halálával is. A Róma és Ecsmiadszin - a katholikosz Jerevánhoz közel fekvő székvárosa - közötti kapcsolatok azonban minden bizonnyal nem sínylik meg a főpásztori látogatás hirtelen elhalasztását.

Örményország évszázadokon át meg tudta tartani keresztény identitását - az ellenséges iszlám politikai és egyházi árral szemben is. Az örmény keresztények az apostoli időkig vissza tudják vezetni az egyházhoz-tartozásukat. Az 1920 körül megerősödött szovjet ateista uralom nyomásának is ellenállt, jóllehet alaposan megszenvedte ezt a korszakot is. Csak az 1990 utáni kelet-európai politikai változások hozták meg Örményország számára is a szabadságot és függetlenséget. Az egyház is fellélegezhetett. 1995-ben választották meg az addig Libanonban élő Karekint katholikosznak. Személyében rugalmas, a modern világhoz felzárkózott egyházvezető állt a "minden örmények keresztény egyházának" élére, hogy utat keressen a jövőbe.

Mintegy hét és fél millió örmény szóródott szét a földgolyón. Hogy közülük hányat kereszteltek meg, és hányan sorolhatók valóban a hívő emberek közé, nem mutatható ki. Alapjában véve azonban magától értetődő, hogy minden örmény elvileg kereszény. Az Örmény Köztársaság - állami nyelvén Hayastani Hanrapetut’yun - ma 3,7 milliós lakosságot mondhat a magáénak, ebből 3,5 millió örmény nemzetiségű. A szomszédos Nagorno-Karabahban, az iszlám Azerbajdzsán súlyos harcokat átélt örmény enklávéjában mintegy 150 ezer örményt számlálnak. A további négymillió szerteszét szóródótt a világban, néhány fontosabb csomóponttal a Közel-Keleten és az Egyesült Államokban. Németországban jelenleg körülbelül 30 000 örmény él, Romániában 2000-nél is kevesebb.

Az nagy általánosságban értett Nyugaton élő örmények szinte kizárólag az évszázadok során végbement tragikus száműzések, pogromok áldozatai. Perzsák, arabok, mongolok, szeldzsukok, kurdok vagy (újkori) törökök egyaránt feldúlták hazájukat, több százezer örmény menekült hát nyugat felé, Közép- és Kelet-Európában pedig már a középkorban letelepedtek - ahol tudtak - a menekülők. A mai Törökország déli részén, Kilikiában az emigránsok kis örmény "birodalmat" alkottak, amelynek legfontosabb városa, Szisz egyházi központtá is vált, önálló katholikátust alkotva. Később az örmények nagyrészt az isztambuli szultán alattvalóiként lakták be Kilikiát. A legkegyetlenebb üldözésre 1915-ben került sor az újtörök nacionalizmus tetőzésekor. Utólagos becslések szerint mintegy másfél millió örmény esett akkor áldozatul a borzalmas vérengzéseknek - a többé vagy kevésbé tervszerű népirtásnak. A kilikiai Szisz katholikoszának is menekülnie kellett. Végül is a libanoni Anteliasban telepedett le, itt választva meg új székhelyzét. Szerény kezdeményekből épült fel és bontakozott ki az örmény egyház virágzó központja, miközben a Szovjetunióban élő örmények súlyos elnyomást és sorozatos jogtiprásokat szengedtek el. 1938-ban meggyilkolták Ecsmiadszin katholikoszát, Horen Muradbekyant, s az ő 1945 (!) után kinevezett utódai a bolsevik-szovjet uralommal szemben gyakorlatilag tehetetlenek voltak. Az anteliasi katholikátus így egyre fontosabb szerephez jutott az örménység egyházi életében, majd egyértelműen átvette a vezető szerepet az örmény összegyházban. A "diaszporában" csoportosultak a teológiailag jól képzett tudósok, közéleti személyiségek, akik egyszersmind a 20. század haladó irányát is képviselték.

A hatvanas évek kezdetétől új helyzet állt elő. A szovjet kormány 1961-ben engedélyezte a "fennhatósága" alatt élő egyháznak, hogy felzárkózzék az Egyházak Ökumenikus Tanácsának tagjai közé. A szovjet államhatalom azt remélte, hogy ezáltal valamelyest erősödni fog nemzetközi befolyása, másfelől lépése jó eszköznek ígérkezett a nyugati egyházakon belül kibontakozó kommunista-ellenes törekvések befagyasztására. Így hát nem csupán a keleti ortodox egyházak, hanem a szovjet-örményországi Ecsmiadszin egyháza is szabad utat kapott az Egyházak Világtanácsa felé. Ezáltal pedig az anteliasi katholikátus is megnyithatta kapuit az ökumenikus törekvések előtt (Antelias alapjában mindig is elismerte Ecsmiadszin katholikoszának vezető pozícióját, így sohasem merült fel a szakadás veszélye). A megújuló egyházi élet kezdeti időszakának kulcsfigurája egy fiatal teológus volt, Neshan Sarkisyan archimandrita, aki a Karekin rendi nevet viselte, s aki ma az ecsmiadszini katholikosz. Az akkor harmincas évei elején tartó Karekin már az ötvenes években rendszeres résztvevője volt az egyházközi konferenciáknak, sőt megfigyelője volt a II. vatikáni zsinatnak is Rómában. ő számít az örmény egyház ökumenikus mozgalma alapítójának, sőt 1975-től 1983-ig az Egyházak Ökumenikus Tanácsának egyik alelnöke is volt. Rektorként, püspökként, érsekként, végül pedig anteliasi katholikoszként élt délen, majd 1995-től az örmény egyház legfelsőbb szolgálatát látja el - immár Ecsmiadszinban, a szabad Örmény Köztársaságban. Ezzel az örmény kelet és nyugat közötti minden feszültség-lehetőség eltűnt, még ha Nyugat- és Kelet-Örményország hagyományainak különbözőségei megmaradtak is. Az örmény katolikusok mára a felekezetközi kapcsolatok ápolásának élenjárói. Leginkább természetesen a római katolikus és a keleti ortodox egyházakkal értenek szót. II. János Pál és Karekin barátsága is ennek a kollegiális közelállásnak a jele.

Christ in der Gegenwart im Bild, 1999 július

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Deák Tünde Klaudia

Nevelés és papképzés az ókori keleten

"Az egész világmindenség az istenek alá tartozik,az istenek a megidézések alá,a megidézések a papok alá." (Védák)

A keleti vallások nélkülözhetetlen szerepet játszottak az egyetemes kultúra létrehozásában és e kultúra terjedésében.

Az ókorban a legfejlettebb keleti kultúrák az úgynevezett folyammenti területeken alakultak ki: a Nílus mentén az egyiptomi kultúra, a Sárga folyó partján a kínai, a Gangesz és Indus partján az indiai, illetve az Eufrátesz és Tigris folyamok mentén a babiloni kultúra jelentős. Ezekben a régiókban alakultak ki a keleti vallások, amelyek rendszerint kiszolgálóivá váltak az államnak és a vezetők hatalmi törekvéseinek, ám ugyanakkor a korabeli írásbeliség fontos letéteményesei is. Itt jönnek létre a legrégibb oktató-nevelő intézmények.

A keleti iskolakultúrákban kezdtek először foglalkozni a grammatikával, filozófiával, teológiával és itt kezdték művelni a természettudományok egyes válfajait is. Az itt létrehozott oktató-nevelő intézmények évezredeken keresztül terjesztették az írás-olvasás tudását, a különböző tudományágak fejlesztését és bizonyos szakemberek - többek között a papok - képzését is.

Az egyiptomi és mezopotámiai művelődés virágzása idején Indiát már magas fokú kultúra jellemezte. Mivel az ókorban még nem vált szét két autonóm fogalommá a hit és a tudás, a hit érzelmileg jobban tudta motiválni a tanulást.

Kr. e. 900 és 400 között az indiai vallás középpontjában a bráhman állt mint uralkodó világelv. Iskolarendszerük a kaszti hovatartozás szerint tagozódott. Négy társadalmi csoportot különböztettek meg: 1. a bráhmanokét (papok és bölcsek), 2. a ksatrijákét (harcosok és nemesek), 3. a vaisjákét (közemberek, földbirtokosok) és 4. a sudrákét (tisztátalanok: mészárosok, szolgák, jobbágyok stb.) A társadalom négy fő osztályba-sorolása vallási dogma, hiszen a társadalmi osztályokba tagolódás a karma tanán alapszik.

Felfogásuk alapján az eltérő kasztokban élő gyerekek különböző idő alatt fejlődnek, ezért eltérő életkor után járhattak iskolába.

Manu (Kr. e. 200) idejében a bráhmanok csoportjához tartozó gyerekekkel 9 éves korban, a ksatriják gyerekeivel 11 évesen, a vaisják utódaival 12 éves korban közölhette az apa kaszti hovatartozásának megkülönböztető jelét. Ez után a felsőbb kasztok gyerekei a dvija (kétszer született) nevet viselhették, és csak e beavatás után kezdhették el tanulmányaikat.

A társadalmi rend csúcsán a nagyobb tekintélyt élvező papok és tanítók, a bráhmanok osztálya állt. Az ő gyerekeik kilencéves korban kezdhették el tanulmányaikat. A tanulmányi idő 12 év volt, amely során évi 4,5-5 hónapot tanultak. A tanulás a tanító házában történt, ahol a gyermek részt vett a család életében, tüzelőt gyűjtött, alamizsnát koldult a mestere számára. Egy tanítónak általában 11-17 tanítványa volt, akiket fiaiként kellett szeretnie. Kerülte a testi fenyítést, büntetésként csak éheztetést, illetve hideg vízben való fürdetést alkalmazhatott.

Az első évben írni-olvasni tanultak a tanulók, majd a papság kialakított nyelvével, a védai-szanszkrit nyelvvel, a páninival (Kr. e. 4. sz.), a klasszikus szanszkrit nyelvtannal, a védákkal (a bráhmanizmus kinyilatkoztatott irodalma) és erkölcsi tanításokkal ismerkedtek. Felsőbb osztályokban az Upanisaddal (filozófiai tételek), csillagászattal, művészettel foglalkoztak. Mindent emlékezetből tanultak és tanulóéveiket szigorú vizsgákkal zárták.

A bráhmanok (papok) képzése a Parisad intézményeiben zajlott, az alsóbb iskolák elvégzése után. A Parisad eredetileg nagy tudású papokból álló testület volt, amelynek tagjai először csak vizsgáztattak, majd magas szintű ismereteket oktattak. Az udgatnik (énekes papok) a Samavédát, rituális verseket és azok dallamait tanulták. Az adhoanyuk (áldozó papok) tananyaga a Jajurvéda, rituális imaformák és prózai szövegek gyűjteménye volt. A varázsló papok a mágiát tartalmazó Arthavédát ismerhették meg és varázslást tanultak a démonok elűzésére. A papnak készülők mindegyike elsajátíthatott nyelvtani, csillagászati, filozófiai, jogi és logikai ismereteket is, ugyanakkor áldozatokat mutathatott be.

Az indiai papok a világegyetem mibenlétét, az ember világmindenséghez való viszonyát próbálták feltárni. A Buddha követői gyakran emeltek szót a kasztrendszer ellen. Demokratikusabb oktatói-nevelői intézményeket hoztak létre (Kr. e. 560-480). Nem ismerték el követői tekintélyként a Védákat és a papi hierarchiát. Nevelési központjaik a kolostorok voltak, ahová a szerzetesnek adott gyerek 8 éves korban léphetett be és 20 éves korában avatták fel őket. Az indiai jóga iskolákban a guru (mester) és a sisjá (tanítvány) együtt lakott a gurukula rendszerben.

Az ókori egyiptomi kultúra szintén nagy hatással volt a későbbi művelődés alakulására.

Egyiptom első virágkora a Kr.e. 4. évezredre tehető. Itt is kasztrendszer működött: papok, harcosok, nílusi hajósok, iparosok, földművesek stb. csoportjai éltek egymás közelében. Ellentétben az indiai kasztokkal - ahol a gyermek apja mesterségét folytatta és nem kerülhetett felsőbb rendbe - az ókori Egyiptomban egy alsóbbrendű kaszthoz tartozó gyermek tudásának köszönhetően magasabb hivatalok betöltéséig is eljuthatott.

Az egyiptomiak több istent imádtak. Főbb isteneik között megemlíthetjük Réneket (a napistent), Oziriszt (az istenkirályt), Íziszt (a világ urának húgát). Itt a műveltség nem papi monopólium, az államszervezetben jelentős világi értelmiségi réteg tevékenykedett.

A gyermekek hét éves korukig a családban nevelkedtek, majd elemi iskolába jártak, ahol az írás-olvasást, valamint a kasztjuknak megfelelő foglalkozás elemeit sajátították el. Eszközeik voltak az iskolában a tolltartó, a festékeszacskó, a paletta, a koromból kavart tinta, a nádból készített ecset és vékony sáslemezekből összepréselt papirusz. Kezdetben 100-150 írásjel elsajátítása volt kötelező. Az oktatás kora reggeltől délig tartott. Tízóraiként három darab kenyeret és két "korsó" sört kaptak naponta. A büntetés bottal való megverés és szobafogság volt. Aki tudományos pályára készült, tízévesen írnokiskolába iratkozott, ahol jártasságot szerezhetett a filozófiában, teológiában, orvos- és jogtudományban. Tanulmányaikat hosszabb-rövidebb időre megszakíthatták. Az írás és a tudományok isteneként imádták Dzsehutit, aki elpusztítja a tudatlanságot, orvosolja az emlékezet kihagyásait. Félezer jelet kellett fejben tartaniuk ahhoz, hogy a legegyszerűbb szöveget elolvashassák. Egy írnoknak legalább 4000 jelet kellett ismernie. Ismerjük tankönyveik némelyikét is: így Amenaope enciklopédiáját, amely a csillagokra vonatkozó kifejezéseket, városok és népek neveit tartalmazta; az onomasztikont, amely enciklopédiaszerű, terjedelmes szójegyzék volt és Kr. e. 2040-től 2000 éven keresztül használták; a Kemitet, a kezdő írnokok tankönyvét, illetőleg III. Amenemhat király (Kr. e. 1842-1795 ) matematikai kézikönyvét.

Az írnoknak a babilóni és akkád nyelvet is tanulnia kellett. Az írnokiskola elvégzése után az írnokok elhelyeszkedhettek közhivatalokban vagy tovább tanulhattak. Aki speciális papi, katonai vagy orvosi képzést akart, a nagy templomok mellett működő főiskolákon, az "Élet Házában" tanult tovább. A papjelöltek elsősorban asztronómiát, jogot, orvostudományt sajátítottak el. A papoknak nyolc csoportja létezett: a próféta, hierogrammata, horoszkoposz, asztronomosz, asztrologosz, hitharkosz, hierosztolosz, pasthophoros.

Az általános képzés után következett a speciális orvostudomány, könyvtárosi, csillagászati, varázslattal és jóslásokkal foglalkozó ismeretek oktatása.A titkos tanításokat a pasthophorosok papjai őrizték. A legtitkosabb tudományokba való beavatást a hierophanták papi csoportja végezte. Ez a beavatási misztériumok keretében történt, amely a tanítványok eddigi világszemléletét közvetlenül és sokszerűen rázta meg. A beavatás két lépésben történt: előbb megismertették a jelölteket az emberi lélekkel és szellemmel. Ezt egy transz-szerű állapot előidézésével érték el. A tanítvány megtapasztalta, hogy a halál csak a testet érinti, de nem semmisíti meg az egyéniséget és a jellemet. A második beavatási fokozat az isteni lélek megismerésén alapult.

A tananyagba tartozott a "Halottak könyve", amely a napvilágra jutás igéit tartalmazta és leírta, hogy az árnyékvilágból való utazás során mivel találkozik a lélek, s az elhunyt hogyan képviselheti saját érdekeit.

A keleti beavatási eljárások lényege az énről és a bensőről szerezhető, küszöbalatti érzékletek tudatossá tétele; viszont ez a lényege a taonak Kínában, a nirvánának Indiában, ugyanakkor a tibeti beavatások, az unio mystica és a keresztény exoteria is ezen alapul.

Az egyiptomi papok orvosként is tevékenykedtek.

Az ókor egy másik jelentős kultúrközpontja Babilon volt.

Hammurapi (Kr. e. 1792-1750) uralkodása idején minden városnak külön istene volt. Az iskolák patrónusának Nebot, az írás művészetének urát tartották. A gyerekek nevelése itt is a családban kezdődött, ahol az apa oktatta fiát. Az alapoktatás a templomiskolákban történt. Minden szentélynek saját iskolája volt, ezért az iskolák nem egyformán voltak berendezve. Rossz időben az épületekben folyt a tanítás, jó időben viszont az udvaron tanultak. A tanulók a tanító lábainál , a földön ültek. Az iskolák egész naposak voltak. A gyerekek 4-5 éves korban kezdték el tanulmányaikat. Az első évben az íróeszközök elkészítési módozataival ismerkedtek meg (agyagtábla, bambusznád), majd az írás-olvasás tanulása következett. Az oktatás második fázisában a babilóni-asszír irodalomba vezették be a gyerekeket. Gilgames tetteiről tanultak és vallási, valamint mitológiai ismereteket sajátítottak el. "Idegen nyelvként" a sumért tanulták. Tanulmányaik befejeztekor tudniuk kellett recitálni, hangszeren játszani, énekelni stb.

Aki papi, orvosi vagy jegyzői pályára készült folytatta a tanulást. A papoknak széles körű ismeretekre volt szükségük, hiszen peres ügyekben bírók gyanánt működtek és jegyzői teendőket is elláttak. A papi iskolákban foglalkoztak teológiával, csillagászattal, asztrológiával, aritmetikával, matematikával stb. A papok kasztja képviselte az orvosi rendet is, viszont sebészettel ők nem foglalkozhattak. Ezt a világiak végezték.

A sumérok és babilóni asszírok öröksége az utánuk következő emberi történelmet 4000 évre megtermékenyítette.

Kínában szintén az ókorban, Kr. e. 2600-ban, Fo-hi császár idején szervezett nevelés létezett. A kínai nevelési eszmény a tökéletes ember, a Csün-Cse kialakítása volt. Vallásuk a kínai univerzizmus világfelfogásán alapult, amely a taoizmus és a konfucianizmus filozófiai irányzataiban fogalmazódott meg.

Kína az iskolák és a vizsgák országa volt. A gyerekek oktatását 5-10 éves korban kezdték el. A városokban állami népiskolák, a falvakban viszont magánvállalkozások formájában létezett az iskola. Az iskolák általában a templomokban kaptak helyet. A tanítás egész évben folyt - az ünnepnapok kivételével. A tanórák között nem volt szünet, és a tanítás reggel 7-től este 6 óráig tartott. A tantermet csak tanító jóváhagyásával lehetett elhagyni. A gyermekeknek kéthetente be kellett számolniuk családjuknak a megszerzett ismeretekről.

Az első 7-8 tanumányi évben csak a nyelvet tanulták. Az írásjegyeket félig áttetsző papírra, sablon alapján írták. A fiatal tanuló nem ülhetett ugyanazon szőnyegen, mint az idősebb. 10-14 éves korig a tanítás következő fokozata a tartományi iskolákban folytatódott. A tanulás feltétele a külön kijelölt felügyelő előtt letett sikeres alapvizsga volt. Tanulták az "Öt kánon" könyvét (hasonló a szerepe az Ó- és Újszövetségéhez ), ókori szövegeket, stilisztikát, kalligráfiát, földrajzot, történelmet, természettudományokat, matematikát, törvény- és államismeretet, táncot stb.

Ezután már a főiskolai képzés, a mandarin-képzés következett. A papi funkciókat a mandarinok töltötték be. Akik felsőfokú képzésben részesültek, sajátos öltözéket hordhattak és felmentették őket a testi fenyíthetőség alól. Az elsőfokú vizsgákat két évenként tehették le a "chi-hien" előtt, ahol a vizsgabírót "az Ecsetek erdejének bizottságából" (a mai tudományos akadémia elődje) nevezték ki. A vizsgán 7-8 ezer résztvevő közül csupán 70-80 fő juthatott át. A vizsgák külön helyiségekben, felügyelet alatt folytak. Itt csak írásbeli vizsga létezett.

A középső fokozati vizsgákat három évenként tartották a tartomány székhelyén a császári udvarból küldött "chi-fu "előtt. Ezeken a vizsgákon 400 jelentkezőből csak 20 mehetett át sikeresen.

A legfelső fokú vizsga letétele után a "kész ember" címet nyerhették el a mandarinok. A sikereseket otthon zenével és ágyúdörgéssel fogadták. A jelölteket a császár saját költségén a fővárosba hívta és itt a "ti-hio-tao" előtt kellett vizsgázniuk. A vizsga 13 napig tartott és a császár adta a vizsgatémákat. Ezt a vizsgát csak 20 jelentkező tehette le sikeresen. Az abszolút vizsgaelső a császár lányát vehette nőül, a többieket a leggazdagabb lányokkal házasították. A bukás nem volt szégyen.

A mandarinok feladata volt havonta kétszer erkölcstan előadást tartani a környék lakosainak, politikai és gazdasági ismereteket oktatni és rendeleteket hozni. Ellátták a papi teendőket is és az állami szertartásokat is ők vezették. A mandarinoknak ismerniük kellett a "Dalok könyvét" (a világ legrégibb énekeskönyve), az "Írások könyvét" (a Csou-kor kormányzási elvei), a "Változások könyvét" (a mozgás és nyugalom törvényeit ismerteti), a "Beszélgetések és mondások könyvét " (Konfuciusz lejegyzett tanításai) stb.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Tamási Zsolt

A felmagasztalt, megölt és felmagasztalt Johanna

Jeanne d’Arc és kora: történelmi tanulmány és egy nemzeti hős hiteles szomorújátéka egyszersmind. A százéves háború zavaros időszakában, amikor már a végső összeroppanás fenyegette az egykor oly erős francia államot, egy egyszerű lotharingiai parasztlány elindul megmenteni az országot. Titokban indul útnak, s lépésről lépésre igazolja magát, küldetését, "hangjainak" hitelességét. Vitathatjuk esetleg, mik és milyenek voltak ezek a hangok, honnan származtak, ám tény, hogy Jeanne d’Arc - akit utókora leggyakrabban csak úgy említett: a szűz - teljesen rájuk hagyatkozott, és a legkritikusabb pillanatban kiragadta a menthetetlenül süllyedő államot s a magatehetetlen dauphint a végveszélyből. Az alábbiakban nem annyira az események magyarázatára törekszünk, hanem megpróbáljuk magukat a tényeket felsorakoztatni, hisz azok önmagukban a legbeszédesebbek.

A százéves háború

A százéves háború okait tévedés lenne csupán csak arra redukálni, hogy III. Edward angol király bejelentette igényét a francia trónra. III. Edwardot egyébként sem annyira a dinasztikus meggondolások vezették, sokkal inkább a flandriai kérdés rendezése volt számára elsődleges. A százéves háború okai sokkal távolibbak, még ha nem hatottak is annyira közvetlenül, mint ez a trónigény. Az angol és francia korona közötti nézeteltérések nagyon régi keletűek voltak, s a százéves háború befejeztével sem szűntek meg. A francia királyok mind diplomáciai úton, mind hadi erőszakkal igyekeztek minél nagyobb területet fennhatóságuk alá vonni - köztük angol érdekeltségűeket is. Mindez csak tetőzte az angolok részéről a franciák iránt táplált ellenszenvet, amelyet amúgy is ébren tartott a skót kérdés. A skótok a franciákkal szövetkeztek az angolok ellen. A százéves háború közvetlen előzménye Flandria birtoklásával kapcsolatos. De már a Flandriáért folytatott küzdelem is régebbi keletű. Flandria a textiliparból élt. A nyersanyagot számára Anglia szolgáltatta. Így tehát - bár VI. Fülöp megnyerte a maga számára a flandriai grófot - a polgárokat, akiket leginkább a gyapjú érdekelt, nem sikerült magához édesgetnie. Amikor VI. Valois Fülöp azzal fenyegette meg III. Edwardot - Flandria átpártolásáért az angolok oldalára -, hogy elveszi tőle Aquitániát, Edward 1337-ben kikiáltatta magát francia királynak. A harcok csak ekkor kezdődtek el.

Természetesen III. Henrik se jelenthette be minden alap nélkül a maga trónigényét. A 13. század elejétől mind Angliában, mind Franciaországban megjelent a választásos rendszer helyett az örökletes monarchia. Szép Fülöp lánya, Izabella házasságot kötött II. Edwarddal. Ez szentesítette az 1303-ban megszületett angol-francia szerződést. E házasság gyümölcse lett III. Edward, aki épp származásra hivatkozva jelentette be trónigényét. Hisz a Capet házból való Szép Fülöp és fiai meghaltak, s így III. Edward valóban szóba jöhetett trónutódként. A franciák viszont felelevenítették az ősi száli jogot, amely a frank jogrendben gyökerezik, s amely szerint nőágon nem lehet örökölni. Így az oldalági Valois VI. Fülöp (1328-1350) lett a megkoronázott király.

A háború kezdetén elég egyenlőtlen helyzetben találjuk a két szembenálló felet. A franciák ragaszkodnak a régi lovas harchoz és a lovagias szabályokhoz, míg az angol hadsereg közben lényegesen átalakult, fő ereje a gyalogos íjászok hadteste lett. A háború kimenetele be is bizonyította, hogy az angol harci stílus volt az eredményesebb. A régi, kis méretű íjak nem jelentettek különösebb harci potenciált, a nagyméretű íj visztont, amelyet I. Edward katonái fejlesztettek ki a galliai hadjárat során, akár 160 méterre is vitt, s ugyanakkor gyorsan lehetett vele lövést ismételni. Nem elhanyagolható az sem, hogy az angol katonák szívesen mentek a gazdag Franciaországba harcolni, ahol gazdag zsákmányt is harácsolhattak. Ugyanakkor Angliában könnyebben zajlott az adó behajtása, míg ennek hiányában Franciaországban nehéz volt komoly katonaságot fenntartani.

A harcokból az angolok kerültek ki győztesen. Egész sorozat győzelmet arattak rövid idő alatt. 1340 - Sluisnál megsemisítik a francia flottát. 1341- megszállják Bretagne egy részét. 1346 - az íjászok révén elsőprő győzelmet aratnak Crécynél. 1347 - beveszik Calaist, amely az angolok fő partraszállási bázisa lesz. Ha a térképre nézünk, e győzelmek óriási jelentősége világossá válik. Hisz Anglia tengeri fölény nélkül halott. A tengeri fölény egyenes arányban hat szárazföldi hadviselésére is.

Az idő ezután sem kedvez a franciáknak. 1350-ben meghalt VI. Fülöp, és utóda, II. (Jó) János szintén a lovagokra támaszkodott, másfelől nem tudta jól kihasználni a hadakozások szüneteit. Öt év sem telt el, s az angolok részéről kiújult az ellenségeskedés. A Fekete Herceg, III. Edward fia sikeresen nyomult előre a Loire-ig. 1356-ban megverte Jó János seregét, sőt magát a királyt is fogságba vetette. A brétigney-i béke értelmében az angolok lemondanak ugyan a trónigényről, 3 000 000 aranytallér fejében szabadon engedik Jó Jánost is, de megkapják még Aquitániát, Gascogne-t, Poitore-t és Calais-t.

Ezzel a százéves háború első szakasza lezárult. Angliában pangás következett be. III. Edward öreg, a Fekete Herceg beteg s lassan kénytelen visszavonulni Aquitániából. John of Gaunt, Lancester hercege kerül előtérbe. Meghal a Fekete Herceg - még apja előtt -, így a törvényes trónörökös II. Richard (1377-1399), a Fekete Herceg fia lesz. ő viszont csak alig 6 éves, így helyette nagybátyja, John of Gaunt kormányoz. Ugyanakkor Franciaország élén 1364-től egy jó és kemény uralkodó áll: Bölcs Károly (1364-1380). Károly Szakított a hagyományos hadviselettel, zsoldoskatonákat fogadott, nagy hangsúlyt fektetett a portyázásra, az utánpotlási utak megsemisitésére.

1369-ben kiújult a harc. A kedvezőbb feltételeket felhasználva 1372-ben hosszú idő után megszületett a francia győzelem La Rochelle-nél. A skót hajók kikötőhelye ez. A hadviselők 1375-ben fegyverszünetet kötöttek a pápa kezdeményezésére. De Franciaországban új belső probléma jelentkezett. A Burgundi hercegi ház, amely 1353-ban megakasztotta a franciák keleti terjeszkedését - kihalt. Így Burgundia visszaszállt Franciaországra. Jó János fia, Merész Fülöp (1363-1404) került Burgundia élére, aki feleségül vette a flandriai gróf lányát, s így egyesült Burgundia, Flandria, Artois, Franché Comté - s ezek függetlenitették magukat Franciaországtól.

A francia trónra Jó János halála után VI. Károly (1380-1422) ült, aki viszont elmebeteg volt. Burgundia és Franciaország közt egyre inkább kiéleződtek az ellentétek, a Burgundia-ellenes mozgalom élére Orleans állt. Mindkét párt az angoloktól kért segítséget. De Angliában is bonyolult volt a politikai helyzet. II. Richárd uralkodása kezdett despotikus jelleget ölteni. Nagybátyját, John of Gauntot elüldőzte, vagyonát elkobozta. Ennek fia, Henrik államcsínyt készített elő, amely sikerrel is járt. Ennek nyomán IV. Henrik (1399-1413) néven elfoglalta a trónt. Fia és utóda, V. Henrik (1413-1422) királysága alatt kiújúltak a harcok. Kihasználja a még II. Richárd idejében elhangzó segítségkérést, s bejelenti a trónigényt. 1415-ben ostrom alá vette Harfleur kikötőjét, ám a seregében fejét felütő vérhas miatt fel kellett hagynia az ostrommal, s Calais felé vonult, hogy hazatérjen. Azincourt-nál szemben találta magát a francia lovagokkal, akik mintegy hétszeres túlerőben voltak. Ennek ellenére az angol nyílzápor elsöpörte a francia sereget.

A helyzet ekkor fordul kritikusra Franciaországban. VI. Károly őrült, akivel nem sokat nem törődtek, fia fennhatósága csak az ország eélkeleti részére terjedt ki. V. Henrik meghódította Normandiát is. Megkötötték a troyes-i szerződést. Ennek értelmében VI. Károly halála után a francia trónt V. Henrik örökli. V. Henrik feleségül vette az őrült király lányát, Katalint, s Rettenthetetlen János burgundi herceg segítségével bevonult Párizsba.

A háború azonban ezzel nem ért véget. Rövidesen mindkét uralkodó meghal, megkoronázzák a kiskorú VI. Henriket, aki helyett nagybátyjai uralkodnak. A teljes összeomlás veszélye fenyegeti az összezsugorodott francia államot, de ekkor hirtelen fordulat állt be. Burgundia elpártolt Angliától, s a franciáktól várta az elismerést. Ekkor a burgundi herceg Jó Fülöp, akinek 1420-tól a felesége Michelle, VI. Károly lánya. Ugyanakkor fellép Jeanne d’Arc, s ettől kezdve egészen más irányban folytatódnak az események.

A domremyi lány

A nemzeti hőssé vált Jeanne d’Arc egyszerű, írástudatlan lotharingiai parasztlányként indult történelem-alakító útjára. Domremyben született, az akkori térképnek megfelelően határvidéken. Kései "értelmezők" bizonyítani próbálták, hogy Jeanne tulajdonképpen Bajor Izabella és Lajos orleans-i herceg törvénytelen lánya. A fattyú származás motívuma a 19. században Pierre Caze alprefektus nyomán vált közkeletűvé, valójában azonban teljesen megalapozatlan. A törvénytelen utódok a középkorban egyáltalán nem jelentették azt, amit ma, sokan szégyenkezés nélkül viselték a fattyú jelzőt. Jeanne fattyú származásának legendája szorosan kötődik ahhoz az eseményhez, hogy Bajor Izabellának 1407-ben született egy fia, Phillippe, aki csak néhány hónapot élt. A fattyú származás hangadói e gyermekben vélték felismerni a későbbi "orleans-i szűzet". Ha ez a gyermek lett volna Jeanne d’Arc, akor értelmetlen; ha nem kellett a születését eltitkolni, mért kellett volna azt állítani, hogy fiú, nem pedig lány? Ha meg azt állítják, hogy Izabella Phillippe után szülte Jeanne-t, akkor az a kérdés: mikor foganta? Phillippe 1407. november 10-én született, s az orleans-i herceget 1407. november 23-án ölték meg. Biológiailag kérdéses, hogy a szülés után ennyi időre fogant volna Izabella. De ha mégsem zárjuk ki ennek lehetőségét, akkor viszont nehéz megmagyarázni, hogyan vallhatta magát 19 évesnek a pere idején Jeanne, hisz ha 1407-ben született volna, akkor már 25 évesnek kellett volna lennie; s hogy a bírái hogy nem tudtak egy 19 éves lány és egy 25 éves nő közt különbséget tenni? Mindezek után születésének évét joggal jelőlhetjük meg az 1412-es évvel.

Jeanne - akárcsak a többi fiatal lány - tanult fonni, varni, lenvásznat készíteni, segített őrizni az állatokat a mezőn, s ugyanakkor sokszor ment a templomba, s a tanúvallomások bízonyítják, hogy szeretett imádkozni. A domremy-i lányban semmi rendkívűlit nem találhatunk, legalábbis semmi olyat, ami arra utalna, hogy egykor ő lesz a Szűz, aki hazáját az idegen elnyomás alól fel fogja menteni.

Út Orleans felé

Jeanne 13 éves, amikor meghallja a "Hangot". Saját vallomása szerint megjelent neki Szent Mihály, Szent Katalin és Szent Margit. Ez a hang Franciaországba küldte. Feladata kettős. Fel kell mentenie Orleans-t és királyá kell koronáztatnia Reimsban a dauphint. A hang Vaucoulis-be írányítja. Itt Robert de Badricourt-t kell rávennie arra, hogy kíséretet bíztosítson számára, amelynek szegítségével eljuthat a dauphinhez. Sikerült is kérésének teljesítését elérnie, és 1429. február 12-en elhagyta Vaucoulis-t és elindult Chinonba, ahol VII. Károly tartozkodott. Ide 23-án érkett meg, s 25-én fogadta a király. A dauphin, mielőtt meghallgatta volna, Poitiers-be küldte, ahol a teológusok vizsgálták ki, s ugyanakkor a szűzességi vizsgának is alávetették.

Poitiers-ben tartózkodtak ekkor a párizsi egyetemről elmenekült franciabarát teológusok, hiszen - amint már volt szó róla - Párizs angol fennhatóság alá került. Sajnos az itteni kivizsgálás jegyzőkönyve nem került elő, pedig ez alapján volna lehetséges Jeanne igazi arcának megismerése. A poitiers-i kihallgatás után megállapították, hogy Jeanne-ban nincs más, csak az, ami jó keresztényhez és igaz katolikushoz illik. Ugyanitt vetették alá a szüzeségi vizsgálatnak is. Ha ugyanis itt kiderült volna, hogy hamisan állítja magáról ezt, akkor természetesen tovább nem foglalkoztak volna vele. Viszont ez a vizsgálat se állapított meg mást, mint amit Jeanne magáról állított.

Miután ezeken a vizsgálatokon túljutott, a király hajlandó volt meghallgatni őt. Ekkor közli Jeanne a dauphin-nel a "titkot", amelyről semmi közelebbit nem tudunk. Pierre Sala feljegyzése szerint VII. Károly jelet kért imájában, s ezt a jelet hozta el neki Jeanne. A későbbi korok szenzációra éhes írnokai persze ennyivel nem elégedtek meg. Voltak, akik azt állították, hogy Jeanne templomos volt, s a közölt titok nem volt egyéb, mint hogy a Templom megbocsát Károlynak mint Szép Fülöp unokájának. (Tudnunk kell, hogy a gazdag templomos rendet Szép Fülöp és kormánya szüntette meg. A templomos-történethez kapcsolódik egy másik elmélet is, amely szerint a Skóciában tovább élő templomos rend ösztönözte az angolokat a franciák elleni harcra. E felfogás szerint Jeanne harmadrendi ferences lett volna, s mivel a templomosok nem szívelhették a ferenceseket, ők jutatták volna máglyára Jeannet). Természetesen a közölt titokkal kapcsolatban sok más találgatás is napvilágot látott.

Miután a dauphin-nel beszélt, Jeanne teljes felszerelést kapott. Páncélzatot kovácsoltak neki, kardot kapott, s lobogót is készíttetett. Saját vallomása szerint szívesebben vitte magával a lobogót, mint a kardot, hisz így senkit se tudhatott megölni. Jeanne így végre elindulhatott Orleans felszabadítására. Ez a város a Loire legfontosabb hídját őrzi. A francia királyság utolsó reménye volt ez, hisz ha ez is az angolok kezére kerülne, szabad út nyílna számukra a még francia kézen levő területek meghódítására. Az angol sereg ostrom alatt tartotta a várat. Jeanne három figyelmeztető levél elküldése után május 8-án elűzte az angol sereget Orleans falai alól. Amivel addig a tapasztalt francia hadvezérek hiába próbálkoztak, az az egyszerű lotharingiai lánynak sikerült. Győzelme nemcsak egy vár felmentését jelentette, hanem a francia ügyhöz hű emberekbe reményt is öntött, amely talán többet ért e győzelemnél. Orleans számára május 8-a azóta ünnep, amikor is körmenetben emlékeznek meg a felmentő harcról. A fejedelmek az orleans-i események hatására kezdtek VII. Károly mellé állni. Jeanne-ról már ekkor a boszorkányság vádját kezdték terjeszteni, s igyekeztek rossz hírét kelteni. Ezeknek a híreszteléseknek a fontossága abban rejlik, hogy ha Jeanne tettét Istennek tulajdonítják, akkor a kor vallásos emberei természetesen a Jeanne által képviselt ügyet támogatnák, míg ha tetteit az ördög cselekedetének vélik, úgy ellene fordulnak. Ehhez kapcsolódik az a feltételezés is, amely szerint Orleans Jeanne általi felmentése Károly előre kitervelt lépése lett volna. Ezáltal Károly egy csodálatos eseménnyel próbálta volna - az elmélet szerint - saját tekintélyét megalapozni. A gond ott van, hogy ha valóban ez lett volna az elképzelése, akkor miért várt ennyit a "csoda" bevetésével, s ugyanakkor hogyan lehetséges, hogy alig nyolc hónap alatt egy fiatal lányt így kiképezzen. S végül a legnagyobb kérdés az, hogy ha valóban ez volt Károly terve, akkor miért nem aknázta ki a győzelmet. A feljegyzések tanúsága szerint Károly nagyon szűkszavúan ad hírt erről az eseményről, pedig ódákat kellene zengenie.

A Reimsba vezető út

Az orleans-i győzelem után stratégiailag a legokosabb az lett volna, ha a francia sereg azonnal Párizs felszabadításához látott volna. Jeanne küldetése viszont VII. Károly királlyá kenése Reimsban. Orleans felszabadítását sikerrel elvégezte, s most kettős küldetésének második felét akarja teljesíteni. A királyi tanácsban megoszlanak ugyan a vélemények, de végül is Jeanne akarata szerint döntenek. Elkezdődik a loire-i hadjárat, amelynek az első állomása Jargeau vára. Ezt 1429. június 10-én sikeresen beveszik. Továbbmennek Meung és Beaugency irányába. Ekkor társul hozzájuk Arthur de Richemont connétable is. ő tulajdonképpen kegyvesztett volt a király előtt, s nem szívesen fogadták a seregben. Ebben főleg La Trémoille játszott szerepet, aki erős befolyást gyakorolt VII. Károlyra. Richemont és Trémoille riválisok voltak, viszont mivel szükség volt a segítségre, végül elfogadták Richemontot is. Az angol sereget Talbot és Falstaff vezetette. A harcra június 18-án kerül sor, Patay-nél. Az itt aratott francia győzelem döntő fontosságú volt. Az angolok vesztesége óriási, Talbot fogságba esett, Falstaff kénytelen volt menekülni, míg a franciák részéről a veszteség minimális volt. Auxene-nél megegyezéses győzelem születik, Troyes-nél viszont akadályba ütköznek. Troyes polgárai félnek a bosszútól, hisz itt írták alá a hírhedt szerződést, amely a dauphint megfosztotta a tróntól. Habár Károly biztosítja a lakosságot, hogy ezt nem fogja megtorolni, ők félnek megadni magukat. "Akkor a Szűz a király seregével az árkok mentén elhagyta a táborhelyet és olyan bámulatra méltó intézkedéseket hozott,... olyan sikerrel tevékenykedett, hogy másnap az érsek és a város lakói rettegéssel és remegve hódoltak a király előtt." Ezek után Chalens megadja magát, s végül július 16-án Reimsba vonulhatnak be, ellenállás nélkül. A székesegyházban felkenik a királyt, s ekkor igazolódik be, hogy Jeannenek volt igaza, amikor ehhez annyira ragaszkodott. A francia népnek így már felkent királya van, a troyesi szerződés érvényét veszti.

Reims után

Jeanne szerepe a királlyá kenés után egyre inkább háttérbe szorul. őt, aki nélkül a királlyá kenés nem történhetett volna meg, kezdik elhanyagolni. A király La Trémoille-ra hallgat, és csak későn ébred rá, hogy ezzel mekkorát tévedett. Jeanne szeretné kihasználni a királlyá kenés előnyeit és sürgeti egy tartós béke megkötését a burgundiaiakkal. Ennek ellenére csupán egy fegyferszünetet kötnek meg, amely a burgundiaiaknak kedvezett. Így a királyi sereg tétlenkedik, míg a burgundi herceg időt nyer a fegyverkezésre. Jeanne azonnal Párizs ellen akar vonulni. VII. Károly helyzete ugyanis rendkívül előnyős lenne. A városok (Saissons, Loa, Provins, Compiegne) sorra adják meg magukat. Közben Bedford régense erősíti Párizst, a város élére Jó Fülöpöt nevezi ki, akiben Valois vér folyik, s így számíthat a lakosság kedvezőbb fogadtatására. Mindenki összecsapásra számít, ez azonban elmarad. Lehetetlen nem látni, hogy VII, Károly gátolja Jeanne tevékenységét. Csupán kisebb ostromokat engedélyez neki. Ez a történtek után furcsának tűnik, de talán magyarázza ezt VII. Károly ingatag jelleme, aki csak saját dicsőségét akarja kiemelni, s így igyekszik háttérbe szorítani azt, aki őt felemelte. Viszont VII. Károly is kénytelen beismerni tévedését. Erre 1430. május 6-án kerül sor. Egyidőben Jó Fülöp ostrom alá fogja Compiegne-t. Jeanne, aki a királyi udvart már március végén, április elején elhagyta, május14-én Compiegne-be siet. Bejut a várba, s május 23-án, amikor egy kirohanást vezet, fogságba esik.

Fogság és kivégzés

Jean de Luxemburg elfogta Jeannet, s az örömhírt Jó Fülöp igyekszik mindenfele szétkürtölni. Orleans óta Jeanne csak szálka a szemükben, s most végre kezeik közt tudhatják. Az angolok azonnal elkezdik a tárgyalásokat, hogy megvegyék a rabot. A tárgyalást Cauchonra bízzák, az angolpárti párizsi egyetem tagjára. Az ürügy, amellyel Jeanne-t bíróság elé állítják, az eretnekség vádja. Az egyházi törvény értelmében mint eretneket vagy szülőföldje püspökének kellene kivizsgálnia, vagy annak a püspöknek, akinek területén elfogták. Jeanne esetében ez utóbbira esik a választás. Compiegne a beauvois-i püspökséghez tartozik, s itt Cauchon a püspök. Jeanne-t viszont, miután eladták az angoloknak, Rouen-ba viszik. Az itteni bíráskodásra Cauchon nem lett volna illetékes, Bedford viszont a rouen-i káptalan részéről területi megbízást adatott számára, így nyitott lehetőséget a szabály kikerülésére. Hogy mennyire igaz, hogy csak ürügy volt az eretnekség vádja, mutatja az is, hogy nem egyházi börtönben őrzik, s nem nők ügyelnek rá, hanem angol pénzen, férfi őrök ügyelnek fel Jeanne-ra. Ugyanezt bizonyítja az angol király január 3-ai levele is, amelyban ezt írja: "Szándékunkban áll ezt a Jeanne-t ismét magunk elé állítani, ha nem találtatik vétkesnek ezen vagy más hitünket érintő kérdésben".

A bűnvádi eljárás három szakaszban öt hónapig tartott (1431. január 9. - május 30.). A visszaélések egész sorát lehetne felsorolni az eljárással kapcsolatban. Így például kimaradt a jegyzőkönyvből a Jeanne szülőföldjén gyűjtött információk sora, hiszen ez túl kedvező lett volna Jeanne számára. Itt is alávetik a szüzességi vizsgálatnak, de mivel ezzel nem tudtak terhelő bizonyítékot szerezni, ennek eredményét se rögzítették a jegyzőkönyvben. Jeanne-nak nincs ügyvéde se, nem engedik be a kápolnába... A kihallgatások során a kérdések rendszertelenül követik egymást, így próbálják meg összezavarni Jeanne-t. Sikertelenül. Az angol királyi jegyzők csak azt jegyzik le, ami vallomásaiból terhelő rá nézve. Elküldik hozzá Nicolas Loiseleaut, hogy gyóntassa meg, de ezt lehallgatják, lejegyzik. A tárgyalás során csak a terhelő válszokat boncolgatják, a többit elhagyják. Igyekeznek a boszorkányság, a gyűlőlet, a kegyetlenkedés vádját rábizonyítani, de sikertelenül. Két témába kapaszkodnak bele, amelyekkel végül az igazságosság látszata mellett sikerül is a máglyára küldeni Jeanne-t. Ez a küzdő egyház iránti engedetlenség és a férfiruha viselete.

A küzdő egyházzal kapcsolatban Jeanne ragaszkodott magán-kinyilatkoztatásaihoz, s többször kijelentette, hogy inkább engedelmeskedik "hangjainak", mintsem azoknak, akikről tudja, hogy csak a világi hatalom kiszolgálói. Aquinói Szent Tamás tanítása szerint "A hitet érintő kétes dolgokban mindig a pápához vagy az egyetemes zsinathoz kell folyamodni". Jeanne hajlandó is erre, de nem engedélyezik neki. A jegyzőkönyvbe se veszik be ezt a kérését. A férfiruhával kapcsolatban Jeanne-t vétkesnek találják, pedig ő nem is tulajdonított ennek fontosságot. Természetes is, hogy a harcban nem viselhetett női ruhát. Egyébként is Jeanne azért ragaszkodott a férfiruhához, mert mivel férfi őrők őrizték, így akarta megóvni magát a zaklatásától.

Május 24-én, hogy a per folyamatát felgyorsítsák, megrendezték a megégetés színjátékát. Jeanne ekkor írt alá egy visszavonási nyilatkozatot. Viszont amit neki felolvasnak, a tanúk szerint egy alig hatsoros szöveg, de a jegyzőkönyvbe egy hosszabb, más visszavonási nyilatkozat kerül bele. Ez utóbbiban Jeanne részletesen vádolja magát (?!) azzal, hogy hazug módon tetette, mintha Istentől jelenéseket és kinyilatkoztatásokat kapott volna, hogy káromolta Istent és a szenteket, erkölcstelen, rút, becstelen és a természetes tisztesség ellen való ruházatot viselt, kegyetlen módon kívánta emberi vér ontását, és kijelenti, hogy utálja, megtagadja és teljes egészében elhatárolja magát vétkeitől és tévedéseitől. Meg kell jegyeznünk azt is, hogy e visszavonási nyilatkozatot egy kereszttel írta alá, amiről ő maga állította, hogy hadi utasításaiban akkor használta e jelet, amikor azt akarta, hogy parancsának épp az ellenkezőjét tegyék.

A visszavonási nyilatkozat fejében megígérték neki, hogy szabadon engedik, misét hallgathat, áldozhat. Ehelyett életfogytiglani börtönbüntetésrere ítélik, s ekkor se viszik egyházi börtönbe.

Az eretnekek elleni eljárási jog értelmében csak akkor lehet valakit eretnekséggel elítélni, ha visszaesik tévedéseibe. Így tehát gondoskodtak arról, hogy ez Jeanne esetében bekövetkezzék. A férfiruha volt az eszköz. Az egyik változat szerint börtönőrei elvették női ruháit, s így kénytelen volt újra férfiruhát ölteni, a másik változat szerint azért vette vissza a férfiruhát, hogy ne engedjen a katonáknak, akikkel eggyütt volt. Természetesen azonnal kimondják, hogy visszaeső.

Május 29-én összehívták a gyűlést, amelynek csak véleménymondó joga volt. 39-en az ítélet kimondása előtt tisztázni akarták Jeanne-nal a visszavonási nyilatkozatot, s csak ketten voltak az azonnali ítélethozatal mellett. Cauchon ennek ellenére kimondta az ítéletet. Május 30-án Jeanne-t átadták a világi bíróságnak, s a vásártéren kivégezték. Míg meghalt, imádkozott, utolsó szava Jézus neve volt.

Az oltárra emelt lány

Jeanne története a roueni máglyán nem ért véget. A nép tovább éltette hősét. A legfontosabb elméletek, amelyek vele kapcsolatban később születtek, arról regélnek, hogy feltámadt, illetve, hogy a máglyán nem is őt égették meg, hanem egy boszorkányt. Egyesek földalatti folyósót emlegetnek, amelyen keresztül megmenekült volna, de az ásatások ezt nem igazolták. Az, hogy boszorkányt égettek volna meg helyette, azért nehezen elképzelhető, mert akkor a boszorkányperek még ritkák voltak, de ha lett is volna egy "felhasználható" boszorkány, aki hajlandó lett volna a máglyahalált vállani (vajon miért?), nehezen elképzelhető, hogy tökéletesen végig is tudta volna játszani szerepét. Viszont akadtak olyanok, akik kihasználták a nép vágyát, hogy hősnőjük él. Így Claude de Armoises 1436-ban Jeanne-nak adta ki magát, de csalása végül bebizonyosult.

Jeanne élete azonban nem volt hiábavaló. Halála után egyre inkább öntudatra ébredt a francia nép, s lassan megvalósult Franciaország felszabadítása. 1431-ben a burgundiak fegyverszünetet kötöttek VII. Károlyal, amely bevezetője lett a megkötendő békének. A király udvarában is változás történt. La Trémoille ellen merényletet követtek el. Vastag hája ugyan megmentette a haláltól, de az udvart végleg elhagyta. Ez hozzájárult az események felgyorsulásához. 1435-ben megkötötték a békét a burgundiaiakkal, 1436. április 13-án Arthur de Richemont bevonult Párizsba, majd egy év múlva maga a király is. 1441-ben megindult a katonai tevékenység, 1449-ben felszabadult Rouen is. A király javára írható, hogy azonnal kezdeményezte Jeanne rehabilitációs perét, s tegyük hozzá: talán nem csak az iránta érzett tiszteletből. Az angolok ugyanis Jeanne megégetésével VII. Károly tekintélyén igyekeztek csorbát ejteni. Hisz azt a látszatot keltették, hogy egy eretneknek köszönheti királyságát. Talán ezen próbált Károly szépíteni. Végül 1456. július 7-én kimondják a roueni érseki palotában a rehabilitálást. Az egyház 1920-ban szentté avatja Jeanne-t, Johannát, aki a francia népért, az igaz királyért életét áldozta.

"Itt van ő, aki olyannak látszik, mintha nem valamely földi helyről származnék, hanem akit az Ég küldött, hogy felemelje a franciák romba dőlt országát. Ó csodálatra méltó Szűz! Téged illet minden dicséret, minden magasztalás és a legnagyobb tiszteletre vagy méltó! Te vagy az ország dicsősége, a liliom ragyogása, tündöklő fényessége nemcsak Galliának, de az egész kereszténységnek. Ünnepelje hát Trója Hectort, dicsekedjék Sándorral Görögország, Hannibállal Afrika, Cézárral és az összes római hadvezérrel Itália, a franciák országa bár sok hasonlót bír, mégis megelégedhet egyedül a Szűzzel. Dicsekedhet vele, sőt a nők tiszteletének tekintetében a többi nemzethez hasonlítva magát, azokat messze túlszárnyalja."

 

1. Manolescu, Radu, Istorie medie universala, Bucuresti 1980. 176.

2. Constantinescu, P., Istoria diplomatiei, Bucuresti 1962. 166.

3. Constantinescu, i.m. 166.

4. V.ö. Herbere-Martos-Moss-Tisza, Történelem III.,Reáltanoda , 1995, 237.

5. V.ö. The Times Atlas, Világtörténelem, 123.

6. V.ö. Constantinescu, i.m. 164.

7. Egyed Pál, Magyarok Europában I., - Beilleszkedés Európába, a kezdetektől1440-ig, Budapest 1990. 250.

8. Maouoris, André, Istoria Angliei, Bucuresti 1970. 211.

9. Herbere, i.m. 238.

10. Maouris i.m. 216.

11. The Times Atlas. 142.

12. V.ö. uo. 250.

13. V.ö. Pernoud, Jeanne d’Arc, Budapest. 29-31.

14. Domremy ugyanis Burgundiához tartozott.

15. V.ö. Pernoud, i.m. 34.

16. V.ö. Jeanne d’Arc élete és halála. A rehabilitációs eljárás tanúvallomásai, 1450-1456, 155-156, in Pernoud, i.m. 55.

17. Végigszolgálta XI. Lajost és VIII. Károlyt, s élete alkonyán megírta anekdotikus krónikáját.

18. V.ö. Pernoud, i.m. 57.

19. V.ö. Kulcsár Zsuzsanna, Rejtélyek és botrányok a középkorban, Budapest 1978. 266.

20. V.ö. uo.

21. "Amikor rohamra indultunk az ellenség ellen, azért vittem a lobogót, hogy senkit meg ne öljek" in. Bűnvádi eljárás Jeanne d’Arc ellen, Paris, 1960 In. Pernoud, i.m. 65.

22. Ld Várkonyi Gábor (szerk.), Középkor, korai újkor - történelmi olvasókönyv. Budapest 1994. 95-96.

23. V.ö. Pernoud, i.m. 101. old.

24. V.ö. uo. 108., 109., ill. 111.

25. Uo. 123.-127.

26. Jeanne d’Arc élete és halála. A rehabilitációs eljárás tanúvallomásai, 1450-1456 in. Pernould, i.m. 133.

27. Pl. La Charité ostromát. Ez azért jelentős, mert az itteni ostrom előtti figyelmeztető levelén láthatjuk saját kezű aláírását is, v.ö. uo. 155.

28. "... ha valaki mellette a csúcsra emelkedett... az első alkalommal szerette a magasból a mélybe taszítani..." vö, Pernoud, i.m. 168. old.

29. V.ö. uo. 171.

30. Bűnvádi eljárás Jeanne d’Arc ellen, Paris, Klincksieck in Pernoud, i.m.171.

31. V.ö.Pernoud, i.m. 180.

32. V.ö. uo. 182.

33. Bűnvádi eljárás Jeanne d’Arc ellen 388-389, in Pernoud, i.m. 226.

34. V.ö. uo. 197.

35. V.ö. uo. 232.

36. V.ö. uo. 10.

37. V.ö.Csuday, A középkori intézmények bomlása és a renaissance, Budapest 1904. 326.

38. V.ö.Pernoud, i.m. 271-278.

39. Alain Chartier levele. Kelt 1429. júiius in. Quicherat: Procés de Condamnation et de Réhabilition de Jeanne d’Arc dite la Pucelle publiés pour la premiére fois d’aprés les manuscrits V. 131-136, in Pernoud, i.m. 104.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Léstyán Ferenc

Gondolatok egy bíboros és egy hitében kétkedő professzor levélváltása kapcsán

A Mérleg című folyóirat múlt évi számaiban több levélváltást közöltek, amelyeket a szerkesztők az olasz Liberal folyóiratból vettek át. A levelek írója Umberto Eco nyelvészprofesszor, szépíró és Carlo Maria Martini bíboros milánoi érsek.

A levélváltás legérdekesebb része Martininak az a levele, amelyben felteszi a kérdést, hogy egy hitében kételkedő tudós milyen alapon hisz mégis egy erkölcsi alapban, amelynek alapján eldönti, mi jó, mi rossz, mi megengedett, mi tilos, mi erkölcsös és mi erkölcstelen?

Martini így teszi fel a kérdést:

"Mire alapozza morális cselekvésének bizonyosságát és megfellebbezhetetlenségét egy olyan személy, aki - hogy megalapozza etikája abszolút voltát - nem akar sem metafizikai alapelvekre vagy transzcendens értékekre, sem egyetemesen érvényes kategorikus imperativuszokra hivatkozni? Egyszerűbben: [...] milyen értelmet ad cselekedeteinek az, aki igent akar mondani olyan erkölcsi alapelvekre és azok nyomán akar cselekedni, amelyek akár élete föláldozását is megkívánhatják, de nem ismer el egy személyes Istent? Továbbmegyek: ha eltekintek az Abszolútumra való hivatkozástól, hogyan juthatok el odáig, hogy bizonyos cselekvésekről azt mondjam, hogy semmiképpen, semmilyen áron nem hajthatom végre őket, míg másokat végre kell hajtanom, kerüljön, amibe kerül? Természetesen vannak törvények - de milyen alapon lehetnek ezek akár az életünk árán is kötelező érvényűek? […]

De hogy ezeknek az értékeknek az alapja ne zavarodjon össze vagy ne bizonytaladjon el - különösen határesetekben - és ne legyen egyszerűen félreértelmezhető mint szokás, konvenció, gyakorlat, funkcionális vagy hasznos viselkedés vagy társadalmi szükség, ehhez az alapnak olyannak kell lennie, amely semmiféle változó vagy vitatható elvhez nincs kötve."

Ezek a kérdések azért érintik kellemetlenül Eco professzort, mert maga - amint bevallja - bár 22 éves koráig katolikus hitben nevelkedett, a kétkedések útján keresi az igazságot, tehát nem fogadja el az egyetlen alapot, amely: Isten.

Martini kérdéseire Eco is levélben válaszol a Liberal hasábjain, de nem tud biztos alapot felmutatni.

Nem is lehet találni. Mutatja ezt az, hogy bölcselők, tudós kutatók - még ha egyesek eljutnak is egy általános erkölcs érvényének felismeréséhez - amikor nagy áldozatok árán dönteni kell, bizonytalanokká válnak. Legtöbbjükre pedig érvényes az angol bölcselő halála előtt tett vallomása: Dubius vixi inecertus morior, quo eam nescio. Kétségekben éltem, bizonytalanságban halok meg, hová megyek, nem tudom.

A mi kérdésünk ez: van-e bizonyosság s hol található meg? Mi a végső igazolása az erkölcsi elveknek és kötelességeknek?

Közismert, hogy a vallások ilyen igazolásokra, alapokra - legtöbbször isteni kinyilatkoztatásra - hivatkoznak, amikor az ember erkölcsi kötelességeit tanítják. Itt is jelentkezik azonban egy bizonytalanság: igen sokféle vallás van és ezek sokszor nem egyeznek a tanításban. Legalábbis nem mindenben. Sok, önálló doktrinával rendelkező kisegyház létezik, amelyeket egy-egy "bizonytalan" ember alapít, vagy amely leszakadt egy másik közösségből - éppen az eltérő tanítás miatt. Mi az alapja itt a bizonyosságnak? Mindegyik vallás saját tanításának bizonyosságára hivatkozik. De vajon milyen alapon? És lehet-e mindenik igaz és bizonyos? Vagy bele kell-e törődnünk abba, amit Gotthold Ephraim Lessing A bölcs Náthán című drámai költeményében kifejt, miszerint a kereszténység, zsidóság, iszlám jelképe három gyűrű. Nem tudják, melyik az igazi s a végén kiderül, hogy egyik sem az, mert az igazi elveszett.

Az Úr Jézus által alapított egyház abban a kiváltságos helyzetben van, hogy joggal vallhatja magáról: "az igaz gyűrű" birtokában van. Ennek alapján biztos utat tud mutatni, amikor arról van szó, mit kell jónak és mit rossznak tartani, mindig, minden körülmények között. Ennek alapja elsősorban az a tény, hogy valóban Jézus az egyetemes egyház alapítója. Ez kétségbevonhatatlan történelmi tény, de önmagában nem volna elég. Hiszen a többi keresztény egyházak is erre hivatkoznak, bár kivétel nélkül később keletkeztek (szakadtak le). Az is lényeges, hogy történelme során mindvégig hűséges tudjon maradni Jézus tanításához, és biztos feleletet tudjon adni a legmodernebb korok eszmei zűrzavara közepette is a felmerült erkölcsi és hitbeli kérdésekre. Erre is van biztosíték.

Jézus nemcsak megalapította a keresztény egyházat. Arra is gondja volt, hogy ez az egyház biztos utat tudjon mutatni a későbbi nemzedékek számára is. Kettős ígérete szól erről. Nem hagyja el az egyházat: "Veletek vagyok mindennap a világ végéig. (Mt 28,20). Ez a jelenlét tanítási hatalommal jár a katolikus egyházban és egyben biztosítékokkal, hogy az egyházban továbbra is Jézus tanít: "Én kaptam minden hatalmat égen és földön. Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá a népeket. […] Tanítsátok meg őket megtartani mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. (Mt 28,19-20).

De nemcsak a második isteni személy van jelen az egyházban. Az Úr Jézus külön megígérte, hogy eljön a Szentlélek: "Amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet titeket a teljes igazságra" (Jn 16,13). A Szentlélek fogja megerősíteni az apostolokat, hogy helytálljanak az igazság mellett. "Ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok; abban az órában megadatik nektek, hogyan beszéljetek. Mert hisz nem ti fogtok beszélni, hanem Atyátok Lelke szól belőletek."(Mt 10,19-20) "Kérem az Atyát és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad (Jn 14,15-16).

A Szentlélek tesz tanúságot Jézusról és a Szentlélek által tesznek tanúságot az apostolok is. "Ha eljön […] az Igazság Lelke, aki az Atyától származik, ő majd tanúságot tesz rólam. Tegyetek ti is tanúságot rólam.." (Jn 15,26-27)

Mivel Jézusnak minden ígérete a világ végéig érvényes az egyházban, Jézus jelenléte és a Szentlélek bizonyosság a hit és erkölcs biztos megőrzésében és hirdetésében. Nem elég ugyanis, hogy a Biblia és az egyház élő tanítása tartalmazza az üdvösséghez szükséges igazságokat. Sajnos - amint a történelem mutatja - mindent félre lehet értelmezni, magyarázni. Ennek következménye, hogy még a kereszténységben is annyi felekezet és szekta alakult ki a századok folyamán és annyi eltérő tanítás jelentkezik ugyanarra a Bibliára hivatkozva is.

A nagy reformáció korában - mindjárt a lutheri kiválás után - a protestánsok hamarosan egymás között is megoszlottak és új vallásfelekezetek váltak ki, sőt számtalan szekta is megjelent azon az alapon, hogy mindenkinek joga magyarázni az Írást. Ezzel szemben az egyetemes egyházban tovább is megmarad a tanítás egysége. Ennek titka: létezik egy magisterium authenticum - hiteles tanítóhivatal -, amely mögött maga a Szentlélek működését valljuk. Ez a működés gyakorlatilag megvalósul a pápa, a pápával közösségben lévő püspökök tanításában, amikor a pápa egyedül is, a püspökök pedig a pápa által összehívott egyetemes zsinaton az egész egyház számára kötelező módon hit és erkölcs kérdésében határoznak.

Ez a titka az egyház egységének a hit és erkölcs kérdéseiben, amelyekben minden katolikus biztos eligazítást nyerhet. Ezt fejezi ki már Szent Ágoston 417-ben, tehát közel tizenhat évszázaddal ezelőtt, amikor a Pelagius tévtanításával kapcsolatban (az eredeti bűnről és a kegyelemről) a pápa döntött. Ágoston prédikációjában kijelenti: A Szentszéktől válasz jött, a vita be van fejezve. Innen származik a közmondássá vált levélrészlet: Roma locuta, causa finita est: "Róma szólt, az ügy be van fejezve."

A fizikában, a kémiában szigorú mértékek vannak, amelyekhez alkalmazkodni kell. A méternek például Párizsban helyezték el a hiteles mértékét s ez az irányadó, amikor el kell dönteni a méter hosszúságának hitelességét. Legyen biztos, hiteles mérték az egyház kötelezően elrendelt és hirdetett tanítása a hit és erkölcs kérdéseiben. Ez minden katolikust lelkiismeretében kötelez. De éppen a lelkiismerettel kapcsolatban merül fel nehézség. Azt tanítja ugyanis a katolikus erkölcsteológia, hogy a lelkiismeret szavát is kötelesek vagyunk követni.

A lelkiismeret szabadsága a legelemibb emberi jogok közé tartozik. Van azonban egy fontos szabálya. Mivel a lelkiismeret téves is lehet, fennáll a kötelesség, hogy a téves lelkiismeretben szenvedő ember elfogadja és keresse a helyes lelkiismeret megszerzését. Ezt így fejezi ki a latin erkölcsi szabály: conscientia bene informata - jól felvilágosított lelkiismeret. Aki erre nem hajlandó, már bűnös abban, hogy téves lelkiismerettel cselekszik. Érdekes orosz népmesét írt le ezzel kapcsolatban Tolsztoj. Egy ismeretlen szigeten szállnak ki egy hajó utasai. Találnak egy ismeretlent, aki így imádkozik: "Átkozott legyen az Isten" - és ezt ismételgeti állandóan. Az utasok között lévő püspök felvilágosítja: Így kell imádkozni: "Áldott legyen az Isten!" A remete pedig készséggel elfogadja. Erre a készségre van szükség mindenkinél, amikor az egyház tanít és figyelmeztet a hit és erkölcs kérdéseiben. Biztosak lehetünk, hogy nem vezet tévútra.

A téves lelkiismeret háttere kettős lehet. Az egyik ok a tudatlanság. Lacordaire egy alkalommal egy vasúti fülkébe kerül egy előkelő hölggyel. Lévén szerzetesi ruhában, vallási kérdésekre terelődik a szó. A nő bevallja, hogy hitetlen. A szerzetes, aki a párizsi Notre Dame híres szónoka volt, vallatni kezdi: Olvasta-e Bossuet műveit? Aquinói Szent Tamást, a Bibliát? Felsorol még néhány, a franciák által ismert egyházi írót. De mindenikre azt a választ kapja a hölgytől, hogy nem olvasta. Lacordaire erre - nem éppen udvariasan - azt mondja neki: "Asszonyom, ön nem hitetlen, hanem tudatlan a hitben".

A téves lelkiismeret leggyakoribb oka a tévútra tévedt élet, amikor ugyanis valaki azzal próbálja megnyugtatni vagy elhallgattatni lelkiismeretét, hogy a tévedéséről megkísérli magának bebizonyítani: az az igazság.

Ebben a kérdésben egy rendkívűl érdekes könyv jelent meg az első világháború után egy francia bölcselő tollából: Julien Benda: La traison des cleres (Az írástudók árulása). Írástudókon pedig azokat érti, akiknek hivatásuk másokat tanítani, oktatni. Kifejti, hogy az újkor írástudóinak jórésze tévútra jutott, mihelyt élete önigazolásául a téveszméket igazság gyanánt kezdte hirdetni. Az író szerint "a régieknél" is előfordult, hogy vétkeztek, de ezért nem az erkölcsi elveket forgatták ki, hanem elismerték, hogy vétettek ellenük.

Babits kitűnő tanulmányt írt a könyv magyar kiadásához, és ebben fejtette ki, hogy az erkölcsi igazságok rendje olyan, mint egy világítótorony, mely a biztos kikötő, a part felé jelzi az irányt. A viharzó, sötét éjszakában hajózóknak ezt kell követniük. Semmi szín alatt sem szabad a tornyot ledönteni, még akkor sem, ha senki sem figyelne rá. Zátonyra futás, hajótörés lenne a következménye. Ilyen útmutató világítótorony a Jézus által alapított egyház, annak hiteles tanítása, az erkölcsi élet biztos alapja. Megvalósult az Úr Jézus ígérete: "Aki utánam jön, nem jár sötétségben". Nem fut zátonyra.

A tengerjáró "régiek" a csillagok után igazodtak. Miután megjelent az iránytű, borús időben is mutatta a tájékozódáshoz mérvadó északi irányt. Verne Grant kapitánya mégis tévútra került, mert az iránytűt megzavarta a közelébe helyezett acél. Így zavarják például a szenvedélyek a lelkiismeret szavát.

Megmarad, meg kell maradnia az egyháznak változatlan érvényű, az irányzatok, szenvedélyek, világnézetek mellett (vagy ellenére) biztos utat mutató isteni eredetű tanításának.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Muckenhaupt Erzsébet: A csíksomlyói ferences könyvtár kincsei

Hazai könyvpiacunkon mindenképpen ritkaságnak számít A csíksomlyói ferences könyvtár kincsei című 250 oldalas, 83 fekete-fehér és színes képet tartalmazó friss kötet, amely Muckenhaupt Erzsébet kitartó, közel két évtizedes munkája eredményeként született, s nyomtatásban Benkő Samu előszavával a budapesti Balassi és a kolozsvári Polis kiadó közös kiadványaként jelent meg.

Romantikusnak, de akár "vadregényesnek" is mondható az a különös történet, amely e mű megszületését megelőzte. 1980 augusztusában a csíksomlyói kegytemplomban, a híres Mária szobor talapzatának javítása alkalmával az asztalosmesterek a kegyszobor alatt rejtőzködő, pontosabban - most már biztosan tudjuk - a sötét jövőbe előrelátó barátok által 1944 és 1948 között féltő gonddal elrejtett ősnyomtatványokra és értékes könyvekre bukkantak. Öt évvel később, 1985 áprilisában, a továbbra is nyughatatlan kutatók életében megismétlődött a felfedezés "heurékája", amikor a kolostor refektóriumának kibontott falában ismét hasonló kincseket találtak. Sajnos a Ceaušescu-diktatúrában olyan idők voltak még akkoriban, hogy a felfedezésről csak hatóságilag (értendő ezen a Securitate) engedélyezett információkat továbbíthattak a "felfedezők" a kíváncsi külvilágnak. Mi több, a biztonsági rendőrség emberei az ügyben azonnali hírzárlatot rendeltek el, amely alól a felmentést csak a változások utáni első szabad esztendő, 1990 hozta meg. Ekkor, már januárban, a csíki Székely Múzeum vezetősége írásban is a bukaresti Művelődési Múzeumhoz fordult, hogy az időközben laboratóriumokban szakszerűen restaurált és Bukarestbe szállított kincsek visszaszármaztatását valahogy kicsikarja. Ezt a lépést - persze rokonszenvező román kollegák közreműködésével - siker koronázta, az ősnyomtatványok és a könyvek lassanként visszakerültek Csíkba, s jelenleg az említett Székely Múzeum leltárár szerepelnek.

Muckenhaupt Erzsébet most megjelentetett könyvének első részében érdeklődő olvasóit a 15. században különféle könyvadományokból létrehozott csíksomlyói ferences könyvtárról, annak viszontagságos történetéről, valamint a már említett, 1980-as és 1985-ös "felfedezésről" és annak körülményeiről, a hajdani könyvtulajdonosokról (posszesszorok), könyvgyűjtőkről és különféle könyvkötési stílusokról tájékoztatja. A könyv második része kétszakaszos leltárszerű adattár a kéziratokról, ősnyomtatványokról és könyvekről, amely a későbbiek során elsősorban szakemberek számára lehet majd hasznos útmutató. A harmadik részben a vonatkozó szakirodalom megjelölése, név-, cím-, helynévmutató és egy képjegyzék található. A negyedik rész pedig a már említett fotók és képek gyűjteménye, amelyben többek között Kájoni János ma már jól ismert arcképe is látható színes reprodukcióban.

"A könyvekben találhatók társadalmi és történelmi szempontból érdekes bejegyzések (pl. 17. századi pestisjárványról és peres ügyekről, I. Rákóczi György fejedelemmé választásáról, II. Rákóczi György lengyelországi hadjáratáról, Erdély 1660. évi változó politikai életéről), vannak köztük az irodalomtörténet által hasznosítható nyelvemlékek (pl. 15-16. századi magyar nyelvű glosszák, magyar nyelvű halotti beszéd a 17. század első feléből), vagy az orvosbotanika (pl. 16-17. századi magyar nyelvű növénynevek), a művészettörténet (pl. a torjai Apor-kúria falfestményeiről, a széphavasi kápolnáról), az iskolatörténet (pl. székelyföldi tanítók) és az egyháztörténet (pl. 17. századi erdélyi papok működési helye, ideje) számára nyujtott, eddig ismeretlen adatok. A könyvek vásárlásáról, ezek beköttetési helyéről, idejéről és áráról olvasható feljegyzések, a 15-17. századi erdélyi könyv- és kötéstörténet értékes adalékai. A feltárt könyvek számos, eddig nem ismert könyvtulajdonos nevét őrizték meg." A munka alkalmi méltatójaként ezek közül külön is kiemelném Berkuce János misszionárius csángó pap nevét, aki "1691-ben Rómába ment, hogy személyesen is jelentést tegyen a moldvai csángó-magyarok helyzetéről."

Az Erdélyben (Besztercén, Szászvárosban, Nagyszebenben, Fehéregyházán, Kolozsváron, Medgyesen, Tövisen, Vajdahunyadon és Marosvásárhelyen) a 13. században megtelepedett ferencesek későbbi sorsával és magával a szóban forgó csíksomlyói könyvtár jelentőségével kapcsolatosan hadd idézzek befejezésül még egy fontos mondatot: "A reformáció térhódításával a ferencesek 1556-ban kénytelenek voltak elhagyni Marosvásárhelyt. Lehetséges, hogy ennek során menekítették a kódexeket a 16. század második felében Vásárhelyről Csíksomlyóra, hiszen a csíki kolostor volt az egyetlen erdélyi ferences rendház, amely túlélte a reformáció korát."

Hála Istennek - tehetjük hozzá e nagyon viszontagságos négy és fél évszázad eltelte után - nemcsak azt!

Jakab Gábor

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Sas péter: a kolozsvári piarista templom

A 16-17-18. századi Kolozsvárra vezeti az olvasót a monográfia szerzője. A piarista templomot mutatja be, de negyven oldal a jezsuitákról szól és csak tíz oldalon kísérhetjük nyomon a piaristák munkásságát. Ez érthető, hiszen a templomot a jezsuiták építtették, s elsőkként ők vezettek be egyetemi fokú oktatást a kincses városban.

A jezsuiták kolozsvári megtelepedése Báthori István erdélyi fejedelemnek és lengyel királynak köszönhető. 1579-ben küldte Erdélybe a "bölcs, kegyes és istenfélő férfiakat." (A jézustársaság 1534-ben alakult meg.) Nem volt könnyű dolguk a protestáns többségű városban, a lakosság ellenségesen figyelte működésüket, és többször elűzte őket. Kalandregénybe illő sorsukat nyomon követhetjük a monográfia lapjaink, kolozsmonostori felbukkanásuktól kezdve kolozsvári térítő, építő és oktató munkásságukon át a jezsuita rend pápai brévével való eltörléséig (1773). Helyükbe (1776-ban) piaristákat telepített Mária Terézia királynő és 1778-ban megerősítette őket a templom örökségében is. Amilyen gyanakvással figyelte a város a jezsuitákat, olyan szeretettel fogadta a piaristákat: a polgárok (protestánsok is) szívesen adták fiaikat iskolájukba és sok román ifjú is tanult itt. A két szerzetesközösséggel szembeni gyökeresen ellentétes magatartás magyarázatát abban látja a szerző, hogy a piarista pap-tanárok magyarok voltak.

Erdély első nagy, városi barokk templomának építését 1718-ban kezdték meg a jezsuiták. Az 1724 szeptemberében megnyitott templomot 1725 májusában benedikálták a Sznetháromság tiszteletére. Kezdettől fogva erős Szűz Mária-kultusz fűződik e templomhoz. A kolozsvári köztudatban piarista vagy egyetemi templom a neve.

A monográfiában megtaláljuk a templom és berendezési tárgyai művészettörténeti leírását. A szerző vázolja a jelenlegi állapotot és részletes adattárat, valamint bőséges képanyagot is közöl.

Sajnálatos, hogy bosszantó elírások (?) is becsúsztak a szövegbe. A 12. oldalon Báthori Zsigmond Báthori István unokájaként szerepel, pedig az előbbi (élt 1572 és 1613 között) unokaöccse volt Báthori Istvánnak (élt 1533 és 1586 között, Erdély fejedelme volt 1571-től 1575-ig és Lengyelország királya 1575-től haláláig).

A 66. oladalon ezt találjuk: "[...] Szent Margit az utolsó Árpád-házi uralkodó, II. András király leánya, a domonkos apácát patrónája [...]". A történelmi valóság szerint Szent Margit (1242-1271) IV. Béla (1206-1270) lánya volt. II. András vagy Endre (született 1176 körül, meghalt 1235-ben) IV. Béla apja és a trónon elődje volt. Az utolsó Árpád-házi magyar király III. András vagy Endre (született 1265 körül, meghalt 1301-ben) volt, II. András unokája, utószülött fiának, Istvánnak (1236-1271) a gyermeke.

A 48. oldalon egy latin idézet - scientia ornat, virtus coronat - magyar fordítása így hangzik: "A tudás feldíszít, az erő megkoszorúz". Ez a fordítás nem erénye (!) a kötetnek. (Gloria Kolozsvár, 1999)

Schuller Mária

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Vencser László

Atyánk és társaink (2)

Isten nevének tisztelete

A Miatyánk "szenteltessék meg a te neved" kérésének a tisztelet a kifejezett szándéka. Jóllehet az Atya és a Fiú egymást kölcsönösen kinyilatkoztatták, lényüket megismertették az emberekkel és a maga módján a másikat mindenik isteni Személy megdicsőítette, az ember számára is maradt tennivaló. A "megszentelés" cselekvésre irányul, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy az embernek kötelessége Isten nevét már itt a földön megszentelni, őt dicsőíteni.

A zsidóság - a választott nép - rendkívüli módon figyelt a Teremtő nevének tiszteletére. Az Ószövetségben a bibliai szövegek ezt a tisztelet kifejezésének különféle fogalmaival érzékeltetik. "Oltalmazd őket s add, hogy benned leljék örömüket, akik tisztelik nevedet" (Zsolt 5,12). "De én dicsőítem az Urat, aki igazságban honol. A Magasságbeli nevének szól énekem" (Zsolt 7,18). "Velem együtt magasztaljátok az Urat, áldjuk a nevét mindannyian" (Zsolt 43,4).

A név tiszteletének fontosságát jelzi az a tény is, hogy előírásként szerepel a tízparancsolatban, a dekalógusban: "Uradnak, istenednek a nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába veszi" (Kiv 20,7). A zsidók ezt annyira komolyan vették, hogy Jahve neve helyett "az Úr" kifejezést használták. Ugyanezt tették, amikor héberből görögre fordították a szent könyveket. Isten nevét a "Küriosz" fogalommal helyettesítették.1

Az Újszövetség ugyanilyen tisztelettel van Isten neve iránt. A különbség abban van, hogy Jahve (Jhvh) neve mellett Jézus Krisztusnak, az Atya Fiának a neve is szerepel. Jézus az Atya nevének megszentelésére éppen a "Mi Atyánk" imádságban hívja fel tanítványai figyelmét és teszi "kötelezővé". A zsidókhoz írt páli levél is hangsúlyozza, hogy a keresztények kötelesek Isten nevét dicsőíteni (Zsid 13,15). Pál a zsidókhoz szólva olyan magatartást sürget, ami nem ad okot Isten nevének káromlására (v.ö. Róm 2,24). A rabszolgák magatartásával kapcsolatosan ezeket írja: "Azok, akik a rabszolgaság igájában görnyednek, adják meg gazdájuknak a teljes tiszteletet, hogy az Isten nevét és tanításunkat ne érje káromlás" (1 Tim 6,1).

Mivel az üdvösség Jézus nevéhez kapcsolódik, ezért nevét minden időben tisztelni és imádni kell. "Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr" (Fil 2,9-11). A keresztényeknek olyan életmagatartást kellene tanúsítaniuk, hogy ezáltal Jézus neve megdicsőüljön. A 2Tessz 1,11-12-ben erről így ír az apostol: "Ezért állandóan imádkozom értetek, hogy Istenünk méltóvá tegyen benneteket a meghívásra és tökéletessé a jóra való törekvésben s a hitből fakadó tettekben. Így dicsőül meg Urunk Jézus neve bennetek, és ti is őbenne, Istenünk és Urunknak Jézus Krisztusnak kegyelméből."

Isten nevének tisztelete jelenti Isten tiszteletét, imádását. Nem tisztelni az ő nevét - Isten gyalázását jelentené. Ebből a tényből következik, hogy az Isten nevével járó erkölcsi felszólításra a pozitív magatartás, cselekedet, beszéd, válaszként értékelendő. Ugyanez elmondható a negatív megnyilatkozásoktól való tartózkodás esetében is. Egyrészt Isten nevének tiszteletéért tesz az ember valamit, másrészt óvakodik attól, hogy életvitele, beszéde sértse Isten nevét.

Isten nevének tisztelete pozitív módon

A dekalógus "Istenednek nevét ne vedd hiába!" negatív megfogalmazásának ellenére a zsidóság pozitív módon szóban, tettben és magatartása révén következetesen kifejezte Isten iránti tiszteletét. Ezt igazolták a zsoltárok, erre utalnak az újszövetségi írások. A szavak, cselekedetek és az emberi magatartás olyan jeleket képesek adni, amelyek Isten nevének tiszteletét jelentik.

A szó, a beszéd, az Istent dicsőítő ima által az ember olyasvalamit valósít meg, ami kikívánkozik belőle. Teremtettsége folytán érzi, hogy szavával köteles dicsőíteni őt. A mindennapi életben a vallásos ember általában megtalálja annak lehetőségét, hogy Isten iránti tiszteletét kinyilvánítsa. Az is, aki nem gyakorolja vallását, de hisz Istenben, a vele való "alkalmi" beszélgetéseiben ezt a tiszteletet képes neki megmutatni, illetve megadni. A szavak, beszéd, ének által Isten iránt megnyilvánuló tisztelet történhet egyénileg vagy közösségileg. Mindkettő értékes és a maga idejében mindkettőre szükség van.

A cselekedet önmagában is szembetűnőbb, különösen akkor, ha ez a nyilvánosság előtt történik. Amikor az ember egy templom előtt valamilyen módon a tisztelet jelét adja - kalapemelés, keresztvetés stb. - és azt mások is látják, levonják a következtetést, hogy ez az ember Istenben hisz, tiszteli őt, sőt ezt mások jelenlétében is hajlandó kinyilvánítani.

A magatartás, a hallgatás az Isten iránti tiszteletnek olyan kifejeződése lehet, amelyet néha még az előbb említettek sem képesek előidézni. Pozitív irányba mutatnak ezek is, mert tudott dolog, hogy az úgynevezett testbeszédnek napjainkban milyen nagy jelentőséget tulajdonítanak. Ennek segítségével felfedezhető az, ami az ember bensejében zajlik, amit gondol, vagy tudat alatt "rejtőzködik". Fegyelmezetten állva, meghallgatni például egy prédikációt, vagy mozdulatlanul végigvárni 10-15 percet, amíg a pap a katolikus szentmisén áldoztat - az Isten iránti tisztelet magas fokú jele.

A hallgatásnak is hasonló példáját lehet említeni. Csendben, zúgolódás nélkül, türelemmel hallgatni például egy tartalmatlan és rendszertelen "beszédet" - ebben megvalósul az, amire talán kevesen gondolnak: magának Istennek a tisztelete.

A parancs negatív megfogalmazása és Isten nevének tisztelete

Az előbbiekkel ellentétben jelen esetben Isten tisztelete akkor valósul meg, ha nevét nem említjük indokolatlanul, ha óvakodunk Isten nevének gyalázásától. Erkölcsi szempontból a cselekvéstől való tartózkodással állunk szemben. Első látásra az lehet a benyomásunk, hogy ennek nincs értéke, hiszen semmit sem tettünk. Ennek ellenére az ilyen értelmű szavaktól, tettektől való tartózkodásnak minden ember életében fontos szerepe van, ami kihat a társadalomra, egyházi és nem egyházi közösségekre, valamint az egyének életére is. Nem közömbös ugyanis, hogy a mindennapi élet gyakorlata milyen fogalmakkal, kifejezésekkel van "feldíszítve". Senki nem örvend annak, ha lépten-nyomon trágár szavakat hall, még akkor sem, ha azok közvetlenül nem érintik személyét. Mitől kell az embernek óvakodnia? Két átfogó területet említenénk.

Isten nevét nem illik profanizálni. Ahogyan a zsidók még a név használatától is óvakodtak, korunk emberének is arra kell törekednie, hogy Teremtőjének nevét ne használja úgy, mint profán, hétköznapi tárgyat. Fegyelmezettségre van szükség, mert egyébként könnyen előfordul, hogy akaratlanul is tiszteletlenül használja valaki azt a nevet, amely csak tiszteletet érdemel. Az élet azt mutatja, hogy sokan "felületesen", felelőtlenül emlegetik lépten-nyomon Istenünk nevét.

Itt említhető, amikor ugyanilyen módon valaki a szentségek, a szentek nevét használja, mert dühét, elkeseredettségét gondolja így enyhíteni. Ha arra törekszik az ember, hogy Istenének nevét "ne vegye hiába", azt ne használja úgy, mint a közönséges, mindennap használandó tárgyak nevét, akkor az óvakodás által megvalósítja az említett tiszteletet.

Isten nevét tilos káromolni. Ismert jelenséggel állunk szemben. Azok, akik ennek az írásnak a nyelvét anyanyelvüknek tartják, tudják, hogy ez a nép "élenjáró" a káromkodásban. Szavak, gesztusok által olyan színes változata él a köztudatban, amelyről oldalakat lehetne írni. Ennek erkölcsiségét vizsgálva elmondható, hogy a káromkodás nem meríti ki mindig a bűn - különösen a halálos bűn - fogalmát, ez azonban nem jogosítja fel az embert arra, hogy Isten nevét káromolja. A jóérzés is azt sugallja, hogy azt, akit Mennyei Atyának szólítok, ne gyalázzam, ne káromoljam. Kellemesebb az olyan társaság, amelynek tagjai óvakodnak a káromkodástól, mint az, ahol állandóan Istent szidják.

Hasonlóan az előbbiekhez, itt is Isten tiszteletéről lehet beszélni, ha óvakodik az ember a káromkodástól.2

Harmadik kérés: legyen meg akaratod

Isten nevének megszentelése akkor valósul meg, amikor teljesedik Isten takarata. Ezzel is magyarázható, hogy az első és a harmadik kérés kiegészíti egymást, egyik a másikat elmélyíti. Ezért a sorrend felcserélése nem lehet önkényes választás kérdése, a sorrend a téma folyamatosságának eszköze. Az egzegéta valószínűleg nem élne ezzel a lehetőséggel, de mivel jelenleg a Mi Atyánk kéréseinek erkölcsi kihívásai fontosak számunkra, ezt a sorrendet próbáljuk követni, annak ellenére, hogy Isten akaratának beteljesedése, annak tettekre váltása ezen a földön, vagyis Országában történik. Ez utóbbira vonatkozó kérésről a későbbiekben lesz szó.

Isten akarata a Szentírás tanításában

Az Ószövetség csak későn reflektált közvetlenül Isten akaratára, s akkor úgy látta, hogy Isten utasításában, a törvényben találja meg. Ezdrás könyvében ezt olvashatjuk: "Most hát dicsőítsétek meg az Urat, atyáitok Istenét, teljesítsétek akaratát és különüljetek el a föld népétől és az idegen asszonyoktól" (10,11; miután Ezdrás Babilonból Jeruzsálembe költözött, ahol tanulmányozta és követte az Úr törvényét, valamint jogot és törvényt tanított: lásd 7,8-10).

A törvényt nem tekintették külső kényszernek, hanem szabadításnak, amint arról a Zsolt 143,10 tanúskodik: "Taníts meg, miként teljesítsem akaratodat, hisz te vagy az én Istenem". A dicsőítő imádság alapjának is ezt tartották: "Parancsod, istenem, örömmel tölti el szívemet. Az Úr igazságát hirdetem a nagy közösségben" (Zsolt 40,10-11).

Az Újszövetségben Isten akaratának és a törvénynek az azonosítása csak a zsidóknál fordul elő: "De ha zsidónak mondod magad és a törvényre támaszkodol, és az Istennel dicsekszel, ismered is akaratát, és ki tudod választani a jobbat, mert a törvény megtanított rá" (Róm 2,17-18). Egyébként Isten akaratának érvényesülését inkább Isten Országának eljövetelében látják. Így került be ez a kérés a Mi Atyánk imádságába.3 Szent Pál szerint Isten akarata a megváltást (Gal 1,4: "ki föláldozta magát bűneinkért, hogy kiszabadítson minket ennek a világnak a gonoszságából, Istenünk és Atyánk rendelése szerint"), a megszentelés (1Tessz 4,3. "Az az Isten akarata, hogy szentek legyetek"), a keresztények Isten iránti hálája. Az Efezusi levél bevezető himnusza magasztalja Istennek a végső dőkben Krisztusban kinyilvánított akaratát ("Szeretetből eleve arra rendelt bennünket, hogy Jézus Krisztus által - akarata tetszése szerint - gyermekeivé legyünk" (Ef 1,5; ld. 1,9-11).

Szent János szerint Isten akaratának tárgya a megváltás műve, amint azt Jézus életében megvalósította. "Az az én eledelem, hogy annak akaratát teljesítsem, aki küldött, s elvégezzem, amit rám bízott" (4,34). (5,30; 6,38; v.ö. Mt 18,14). Ezt az üdvözítő szándékot Jánosnál (5,21) és a szinoptikusoknál is Jézus akarataként találjuk (Lk 13,34). Az újszövetségi írások nemcsak a kérés fontosságát emelik ki, hanem sürgetik, hogy a hívőnek azt kötelessége cselekedeteivel is megvalósítani. A hegyi beszédben a hamis prófétákról szólva Jézus ezeket mondja: "Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki azt mondja nekem: Uram, Uram. Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát" (Mt 7,21). A két fiúról szóló példabeszédben pedig ez áll: "Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten Országában" (Mt 21,32). A sátoros ünnep alkalmával a jeruzsálemi templomban ezeket mondja: "Tanításom nem tőlem való, hanem attól, aki küldött. Aki készen van rá, hogy teljesítse akaratát, meggyőződhet róla, vajon Istentől való-e ez a tanítás, vagy csak magamtól beszélek" (Jn 7,16-17). Nem csak egyszerű cselekvésről van szó, hanem az ember részéről keresést és kutatást is jelenthet. Pál apostol így ír a rómaiaknak: "Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodásotokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes" (Róm 12,2).

Isten akarata ugyanakkor nem mindenki számára ugyanaz. Van személyi jellege is. Erre utal Pál, amikor a korintusiakhoz címzi levelét: "Isten korintusi egyházának, a Krisztus Jézusban megszentelteknek, a meghívott szenteknek s mindazoknak, akik náluk vagy nálunk segítségül hívják Jézus Krisztusnak, a mi Urunknak nevét" (1Kor 1,2). Később pedig ezt olvassuk: "Isten határozta meg minden egyes tag feladatát a testben tetszése szerint" (1Kor 12,18).

Isten akaratának keresése és felfedezése a történelem folyamán

A keresztény ember a történelem során szakadatlanul kereste Isten akaratát. A keresztény ember Jézus példájára - aki teljesítette a mennyei Atya akartát és egészen a kereszthalálig engedelmeskedett neki - az engedelmességben keresi és találja meg Isten akaratát. Ez különösen a szerzetesek életében fedezhető fel, akik ennek szellemében igyekeznek élni és erre tanítják az embereket is. Ez Szent Benedek (Ő547) szerzetesi szabályzatára (Regula 5. fejezet) vezethető vissza, ami a későbbi korokra és szerzetesrendekre is hatással volt. Ez az eszmény jellemzi a középkort, sőt még Loyolai Szent Ignác (Ő1556) jezsuita rendalapítót is befolyásolta, aki a rendet kifejezetten monszatikus szabályzatra építette, de a lelkigyakorlatokon új módszert fedezett fel és fejlesztett ki, amivel az egyén egy tapasztalt lelkivezető segítségével Isten akaratát megtalálhatja a lélekben és az imádságban.

Az újkorban különféle formában próbálták megtalálni Isten akaratát, de gyakran vissza is éltek az akaratára való hivatkozással, mivel a bibliailag megalapozott isteni üdvözítő akarat formális elvvé silányult.4 Változást a II. vatikáni zsinat hozott, amióta az egyházban ismét fokozottabban figyelembe veszik a megváltás művét mint Isten akaratának tartalmát, valamint az egyén és közösség sajátos hivatását.

 

1 Xavier Léon-Dufour (szerk.), Biblikus Teolgiai Szótár. Budapest 1986. 653.

2 Ld. Peschke, Etica cristiana. II. Roma 1985. 822-823.

3 C. Schütz, A keresztény szellemiség lexikona. Budapest 1993. 158.

4 Uo.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Szabó Zoltán

Ősi motívumok kései ábrázolásáról

Marosvásárhelyesn a főtéri Keresztelő Szent János templom alatt nemrég feltárt kriptában felemelő látvány ragadta meg figyelmemet. Az egyik faragott sírkő nemesi címere suhanó csodaszarvast ábrázol. Agancsa, homloka közelében nyolcágú csillag - a "máguscsillag" -, háta mögött félhold. Vásárhelyen a Kultúrpalota tükörtermének egyik üvegfestményén is találkozhatunk ezzel a motívummal, mégpedig igen magas művészi jelentésű ábrázolásban. Ezt a művet viszont a Júlia szép leány ballada inspirálta.

Mindkét ábrázolás "vezérllata" ugyanannak afénymotívumnak más-más jelképét hordozza, hasonlóan Egyiptom precessziós bikáihoz, kosaihoz. A Júlia szép leány archaikus asztrológiai vonatkozásairól Szőcs István írt Selyemsárhajó című könyvében. Valószínű azonban, hogy e vonatkozásokra a tükörtermi vitrók szerzői is gondoltak, a preraffaelita szellemű Torockay Wigand Ede és Nagy Sándor, hisz Torockay írt is egy csillagászati tárgyú könyvet, Öreg csillagok címen.

Az idő múlásával sokszor csak nyugtalanító kérdés marad, ki és milyen ember volt, akit a sírkő takar. Tamásfalvi Turi József rendkívüli ember lehetett, sírfelirata szerint titkos tanácsos, akárcsak Wilhelm Dilthey. E hasonlóság kapcsán érdemes is Dilthey személyközpontú történetfilozófiai beállítottságára utalnunk (mert Marxtól Lukácsig és ‘89-ig folyton csak a tömegek alakító szerepét hangoztatták). "Az ember a maga eleven valóságában a társadalmi és történelmi élet alapegysége." Ez volt Dilthey kiindulópőontja, s az individuumban az egészet remélte tetten érni.

Az ábrázolással kapcsolatban sokszor nem az a fő kérdés, hogy az minősége szerint milyen "magas művészeti" jellegzetességeket mutat, mitől "magas" avagy "csak" népi, népiesen naiv a maga satnya külső megjelenésében, hanem sokkal fontosabb: milyen tartalmakat közvetít. Érdekes az, hogy kitüntetett helyen - mint például egy családi címer (kazettás mennyezet, életfa, pártamotívum stb.) még a 19. és 20. századig is megőrződtek olyan ábrázolások - akárcsak ezen a sírkövön is -, amelyek szervesen kötődnek a magyar népművészet egyéb sajátosságaival együtt a kereszténység előtti idők motívumvilágához, egy magas szintű fénykultuszra utaló jelképrendszerhez.

E régi világkép bizonyos jelképei, jellegzetességei az anakronizmus elkerülésével a kereszténységbe konvergálhatnak. Ahogy olyan előzményeknek, mint az Istár-, Ízisz-kultusz magasabb szintre fokozása, összegezése, beteljesedése lehet a Mária-tisztelet - gondolok itt ennek olyan sajátos megnyilvánulására, mint nálunk a csíksomlyói búcsú -, és így lehetett Mereskovszkijnál Ozirisz: "a Megfeszített árnya"... Mert nincs ellentmondás az evangélium előtti és utáni bölcsesség között.

Bár később a vallásbölcselet sem követelte arégi "pogány" világkép gyökerestől való kitépését, tűzzel-vassal írtását, mi magyarok mégis sokat vesztettünk. S hogy mindenek ellenére fennmaradtak hagyományunk olyan jellegzetességei, mint a rovásírás és egyéb, azonosságtudatunk alapjait megerősítő sajátosságaink, az csakis egy bizonyos védettségnek tulajdonítható. "Védettség alatt" állunk.

Hagyományunk továbbéltetése szempontjából valóban "türk" (vagyis erős) nép vagyunk, de sajnos régmúltunk emlékeiből mégis kevés maradt fenn, így a magyar archaikus hagyomány világképéről, metafizikájáról átfogó képet alkotni igen nehéz. Ehhez néha mégis meglepő adalék, támpont kerül felszínre (például a tatárlakai táblák), máskor - mint e sírkő esetében is - egyszerűbb részletet kívál a "véletlen".

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Márkus Etelka

Mellékvágányon

"Ha én hajléktalan lennék, első éjszakáimat, melyek hűvösek és vigasztalanak lennének, akár egész addigi életem, éjszakai buszjáratokon tölteném. Aztán kinéznék magamnak egy lépcsőházat és csak a lift állandó katogása zaraná álmom. Ha én hajléktalan lennék, népkonyhákra járnék ebédelni, lenne egy állandó helyem, ahol a konyhások egy idő után törzsvendégként tisztelnének, és a maradék serclikre privilégiumot szereznék. Ha én hajléktalan lennék, innék, mint az állat. Közben volt feleségemre gondolnék, aki most épp a Dankó utcai lakásunkban vedeli azt a rohadt sört, és ki tudja még mit csinál. Meg a gyárra, ahonnan kirúgtak (létszámleépítés), és a haverokra…

Ha én hajléktalan lennék, nem gondolnék semmire. Ülnék a metróaluljáróban, arcomat kezembe temetném és odatelepedve mellém megszólítana egy utcai szociális munkás."

(Kocsis B. Mihály, Periféria füzetek 93/3)

Ülnek a nagy diófa alatt. Üres asztalt ülnek körbe. Legtöbbjük dohányzik. Egy nagyon fiatal anya néhány hónapos babáját simogatja. Tört paprikáskrumplit adott ma neki ebédre. Mellette összeráncolt homlokú, vászontornacipős férfi egy kutyakölyköt tart az ölében. Újak érkeznek, ellentmondásos élettörténetek hangzanak el, kevesen kérdeznek rá a hallottakra. A ház fő helyiségei a hálószobák. Egymás mellé zsúfolt, tiszta ágyak (emberi közelség), egy fogadószoba, ami hajdanán a konyha lehetett. Most itt mutatják be személyi igazolványukat az újonnan érkezettek, itt születik a döntés: befogadhatók-e az otthonba. Maradhatnak egy hetet, indokolt esetben akár több hónapot is. "Állomás, de nem végállomás" - mondja Koczinger Tibor, a szatmárnémeti Hans Linder Alapítvány elnöke. ő és munkatársai a vállalkozóképzés, a magára hagyott gyerekek családi környezetbe való elhelyezése, az árvaházakban felnőtt lányok életre való felkészítése, a normális életre alkalmatlan lakások és lakókörnyezetek felújítása, a szociális lakások építése mellett egy éjjeli menedékhely létrehozását is szívügyüknek tartották. A programot teljes egészében a németországi Hans Linder Alapítvny támogatja. (Hans Linder németországi vállalkozó. A világ több táján tart hasonló fiókalapítványokat, melyek az ottani szükségleteknek megfelelő programokat működtetnek.)

A Crišan utcai ház kertjében Anna Dickmann, német missziósnővér így idézi fel a kezdeteket: "Régóta láttuk, hogy itt, Szatmáron, sok ember él az utcán. Különösen ha hideg van, nem is tudják, hol húzzák meg magukat. Nincs otthonuk. Akkor gondoltunk arra, hogy jó lenne létrehozni a hajléktalanok otthonát. A Linder Alapítvány vállta a költségeket, megvásárolta a házat. Az állomáson tanyázott a legtöbb hajléktalan. Ezért a házat is az állomáshoz közel vásároltuk. Arra is gondoltunk, hogy talán az átutazóknak is lehet szükségük éjszakai szállásra, pihenőhelyre. Tavaly januárjában kezdtük el a munkát. Elmentünk az állomásra. Három férfival álltunk szóba. Megkérdeztük, van-e otthonuk. Persze ők csak »a vonatra vártak«. Kezdetben bizalmatlanok voltak. Elmeséltük, milyen ez az otthon, meghívtuk őket és eljöttek. Az egyikük azt krédezte, lehet-e itt mosakodani, mert ő fél éve nem mosdott meg rendesen. Hamarosan nyolcan lettek, aztán lassan megtelt a ház."

Az otthonban este nyolctól reggel nyolcig lehet tartózkodni. Reggel ki-ki saját útjára indul: többnyire alkalmi munkát keresni. Ebben az alapítvány is segíti "lakóit", hiszen a hatóságokon kívül a munkaügyi hivatallal is együttműködik - akárcsak a kórházakkal, nevelő- és családtervező ligákkal vagy más karitatív szervezetekkel. Este visszatérnek. A házszabályt kötelező betartani, ittas embert nem fogadnak, tilos a kötekedés. Az újonnan jövő orvosi vizsgálaton is átesik. Az éjszakai szállás munkatársai, a missziós nővér mellett a másik két programvezető, Tarcsa Ágota és Pop Elelonora, valamint a hat női alkalmazott, a szerződéses bedolgozó orvos, pszichológus, szociális munkáas fő feladata az emberi méltóság visszaadása.

"Én úgy gondolom - mondja a missziós nővér, Anna, Dickmann -, az a fontos, hogy érdekel a sorsuk, meghallgatjuk és tiszteljük őket. Ha azt érzik, hogy emberszámba vesszük, mert nemcsak akkor ember valaki, ha lakása és munkahelye van, hanem akkor is, ha semmije nincs - már félig elértük célunkat. És időt kell adni arra, hogy összeszedjék magukat. Egyesek közülük börtönből kerültek ki, mások ittak és elveszítették munkahelyüket vagy éppenséggel elváltak. Ilyenkor az élet értelmét veszti számukra. Sokan közülük olyan beteg emberek, akik mindenüket elvesztették."

Ötvenéves férfi szabadidőruhában. ő napközben is itt tartózkodik. Így mesél életéről: "Elváltunk. Engem egy lej nélkül engedtek el. Tizenkilenc évig laktunk az apósom emeletes házában, kocsink is volt. Én akartam blokkot kérni, de apósomék azt mondták, hogy értünk építettek. Egy lej nélkül hagyott. Azt mondta, bízzam csak rá, mert mindent elintéz, én csak a tárgyaláson kell hogy megjelenjek. Úgy intézte a papírokat, hogy nekem már nem volt jogom semmihez. Mert a gyerekek nála vannak. De hiszen a gyerekek nagyok. Az egyik tizennyolc, a másik tizenkilenc éves. Volt munkahelyem, de a kicsi fizetésből nem tudtam albérletet fizetni. Aludtam ismerősöknél, rokonoknál, de ott is kellett volna fizetni. Aztán felmentem aludni egy félig kész épületbe. De egyszer félreléptem és beestem a liftaknába. Eltört a hátgerincem. Amikor a kórházból kikerültem, ugyanoda akartam visszamenni. De az őr nem engedett. Azt mondta, jöjjek el ide. Itt nagyon jó. Lehet mosakodni, rendesek velünk. Reménykedem, de igazán nem tudom elképzelni, hogy lakásom legyen. A gyermekeim csak annyit mondanak, hogy sajnálják. De nincs mit csinálni."

Fiatal roma férfi érkezik a szállásra. őt Magyarországról toloncolták ki, bűnténybe keveredett. A felesége még mindig ott dolgozik. Másfél hetet aludt az állomáson, utána került ide: "Mondta nekem egy férfi, hogy van ez a hely. Látta, hogy feszt csak sírok és sírok, mert nem volt mit egyek, koszos voltam, én, aki életemben mindig tisztán jártam. Olyan jók voltak itt hozzám, hogy befogadtak. Már két hónapja vagyok itt. Közben dolgoztam egy kertben, de ott is csak húszast fizettek napjára. Mit csináljak, menjek lopni, rabolni, vigyenek be a börtönbe? Esküszöm az élő Istenre, a négy gyermekemet ne lássam meg, már fel akartam magam akasztani, ide a Kossuth kertbe, el tetszik hinni, amit mondok? A gyerekeimet minden hét végén meglátogatom, még ha az utolsó pénzem is van. Árvaházban laknak. A legkisebb, az Emesém négy éves, Mónika hat, Lacika nyolc és Attila kilenc…"

Kérdem a nővért, szoktak-e együtt imádkozni? Válasza meglepő: "Anélkül, hogy a hitről vagy az egyházról beszélgetnénk, itt Isten biztosan jelen van. Az én hitem az emberek iránt tanúsított figyelmemben, szeretetemben válik élővé. A hajléktalanok olyan emberek, akik iránt senki nem érdeklődik. Egyenesen félnek tőlük, mert - mondjuk - lopnak. Igen, volt hogy elvettek egy törülközőt, vagy más semmiségeket. De én úgy gondolom, hogy ha egy embernek semmije sincs, akkor számára minden hasznos. De nagy dolgokat nem loptak, hiszen szét kell nézni a házban, alig van itt valami… Ahogy a gyerekekkel, az utcagyerekekkel, az árvaházból kinőtt fiatal lányokkal törődünk, úgy kell törődnünk ezekkel a hajléktalanokkal is. Itt öt nő dolgozik a Mária-házból. (A Mária-ház a Lindner Alapítvány már említett programja. A különböző iskolai végzettségű és szakképesítéssel rendelkező, többnyire gyermekotthonokból kikerült lányoknak biztosít átmeneti segítséget, nappali elhelyezést, éjszakai szállást, továbbtanulási lehetőséget.) Ketten szociális munkásnak tanulnak, az egyikből óvónő lesz. Hát nem csodálatos, ahogyan az emberi láncszemek összefonódnak?"

Az itt lakók közül már sokan újrakezdték az életet. Sikerült munkahelyet, albérletet találniuk. ők biztosan hisznek abban, hogy az elfogadás, az a környezet, ahol hivatásként, közösen végzik a munkát, még a legnehezebb helyzetekben is segít. S az ilyen közösségekben megjelenő jó hangulat bizalmat és reményt éleszthet még azokban is, akiket mellékvágányra sodort az élet.

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Komjátszegi Sándor

A darwini evolúciós elmélet tudományos bírálatáról

Az élet földi megjelenéséről, fejlődéséről, változatos formáiról gondolkodó-töprengő ember mindeddig arra kényszerült, hogy válasszon az úgynevezett "tudományos" és a "vallási" nézetek között. Számtalan könyv és cikk tárja az olvasó elé az életről, az élőlényekről, ezek kiválasztódásáról és evolúciójáról a szigorúan tudományos felfogást, amelynek helyessége nem kérdőjelezhető meg. Elképesztőnek tartják az evolúciót tagadó nézeteket, gúnyosan elítélik az ember származásának a Szentírás szerinti oktatását. Óva intenek, hogy: "ha nálunkfelé is antievolucionista felmérések készültek volna, félő, kiderülne, hogy társadalmunk ugyancsak hadilábon áll a biológia alapvető tudományos nézeteivel" (idézet egy az RMSZ 1998. augusztus 5-i számában megjelent könyvismertetésből).

A szöveg ismerős: a materialista-ateista idológia egyetlen tant fogadott el tudományosnak: a darwini evolúció elméletét, amit különben bizonyított tényként oktattak. Márpedig a mindenkori tudományosság alapfeltétele: a nézeteinkkel nem egyező ellenérvek ismertetése és kellő cáfolata!

Az evolúció bizonyítékaként első helyen a geológiai korokból származó kövületeket (fosszíliákat) említik, amelyek időben egyre magasabbrendű szervezeteket jelölnek a primitív formákból kiindulva. A darwini elmélet sakalatos pontja az úgynevezett "természetes kiválasztódás". A létért való könyörtelen küzdelem során a túlélők, a körülményekhez legjobban alkalmazkodók viszik tovább és örökítik át a jó tulajdonásgokat és így a törzsfejlődés (filogenézis) során keletkeznek az osztályok (classis), a fajok (species) és végül - majomszerű, emberszabású ősöktől - az ember.

Mielőtt rátérnénk arra a kérdésre: mit is bizonyítanak a kövületek, feltehető egy kaján kérdés is: ha egyes geológusok szerint a Földet ért öt nagyobb és tíz kisebb katasztrófa nyomán a fajok 99 százaléka kipusztult, megmaradhattak-e a legfejlettebbek és véletlenül nem a korcsok?!

De komolyabbra fordítva a szót: az ősi növényi vagy állati életformák megkövesedett maradványai sehol sem tanúsítják az organizmusok fokozatos megjelenését, az összekötő láncszem mindenütt hiányzik! Ezt már Darwin is felpanaszolta, de remélte, hogy ezek majd előbukkannak. Nos, ezek az elmúlt másfél évszázadban sem kerültek felszínre, holott a bányák, az építkezések a földkéreg milliárdnyi köbméterét forgatták meg, levájva a legősibb geológiai rétegekig is. Ellenkezőleg: az előkerült leletek tízmillió kizárólag kifejlett, a maguk nemében tökéletesen kész állatokra és növényekre utalnak, nem találni közöttük átmeneti formákat!

A Föld kihűlésének körülbelül négy milliárd éve után a paleozoikum legalsó geológiai rétegében, a kambriumban már kifejlődött állatfajok fosszíliáit találták, így százlábúakat, óriáspókokat, tengeri teknősöket. A későbbi állat- és nővényfajok is hirtelen jelentek meg, így a bogarak, legyek, sok fa és cserje, a pálmalevelek és a dinoszauruszok, a repülő hüllők, a denevérek és madarak. A jura korszakban - 150 millió éve - élt archeopterixről (fogai voltak és hosszú farka) kiderült, hogy valódi madár; az ausztrál tüdőshal változatlan alakban él immár 220 millió éve, tehát ezek sem tekinthetők evolúciós átmeneti formáknak.

J. Moore így számol be 1970-ben a Londoni Geológiai Társaság és az Angol Paleontológus Egyesület átfogó tanulmányairól: "Mintegy 120 tudós, szakember dolgozott a 30 fejezetes, 800 oldalas mű elkészítésén, amely körülbelül 2500 állat- és növénycsoport fosszilis maradványait mutatja be… A növények és állatok minden nagyobb rendje, vagy faja egyedi és az összes többi fajtól elkülönült történettel rendelkezik. Bálnák, madarak, lovak, főemlősök, elefántok, nyulak, mókusok stb. megjelenési formájukban, pontosan úgy különböznek egymástól, mint napjainkban. Közös ősnek nyoma sincs… Egyetlen átmeneti alakot sem találtak a kövületek között… Az is igen valószínű, hogy az állatfajok és növényfajok között sohasem voltak átmeneti alakok.

Az evolucionisták szerint a gén- és kromoszóma-mutációk "az evolúció nyersanyagai", vagyis az öröklődő anyag hirtelen/véletlen változásai okozzák a fejlődést. Tény viszont az, hogy a külső hatásokra jelentkező mutációk aránylag ritkák és közülük a károsak sokszorosan fölülmúlják a feltételezett hasznosakat. De a legdöntőbb az, hogy semmiféle mutáció sem okoz változást magában a fajban, a sikeresek legfeljebb bizonyos, a túlélést segítő változatot eredményeznek, példál sivatagi növényeknél a hosszabb gyökérzetet, mely több vizet tud felszívni, állatoknál a szőrzet színének megváltoztatását, baktériumoknál az antibiotikum-rezisztenciát stb.

Külön tanulmányt igényelne a szakadékok ismertetése, amelyek az egysejtűek és többsejtűek, a gerinctelenek és gerincesek, a halak és kétéltűek, a hüllők és madarak, emezek és az emlősök között tátonganak. Végül a legnagyobb titok az ember megjelenése, akire - teste felépítését tekintve - ráillik ugyan az emlős megnevezés, de tragikus tévedés lenne, ha erről a páratlan teremtményről csupán mint "állatról" beszélnénk…

Az embert leginkább az agyveleje különbözteti meg az összes többi földi élőlénytől: ez a szerv különb és elképzelhetetlenül bonyolultabb, mint bármilyen ismert dolog az Univerzumban. Az evolúció nem szolgáltat magyarázatot arra, miért rendelkezik az agy sokszorosan nagyobb kapacitással, mint amire az embernek fennmaradásához egész élete folyamán szüksége van. Már az evolúció "társszerzője", A. R. Wallace ezt írta Darwinnak: "A természetes kiválasztásnak csak olyan aggyal kellett volna felruháznia már a primitív népeket is, amely csak egy fokkal áll a majmoké fölött, ezzel szemben olyannal rendelkeznek, amely alig marad el művelt társadalmunk átlagemberéé mögött - nem is beszélve nyelveik bámulatos kifejezőképességéről!" - Sokatmondó Darwin válasza is: "Remélem, nem ölte meg teljesen közös gyermekünket!" Az egységre tagolt beszéd és a fogalomalkotás eredete az agy egyik csodaszerű titka marad… És akkor hol találja meg a helyét az evolúció menetében az erkölcsi érzék, az altruizmus, a képzelet, a zene, a matematika, a hosszú távú tervezés?!

Közbevetőleg itt jegyezzük meg, hogy az evolúció-tan elfogadását ellenző mozgalmak, az úgynevezett "teremtéspárti" társaságok az egész világon elterjedtek és nem tekinthetők misztikus szektáknak. Tagjaik között Nobel-díjas tudósok, zoológiai, biológiai kutatóintézetek igazgatói stb. találhatók. A The Creation Research Society (Teremtéskutató Társaság) 1963-ban alakult; tíz ismert tudós volt az alapítója; ma több mint 650 tagja van, mind kutató, akiknek legalább egy természettudományi diplomájuk van. Körkérdésre válaszolva, tekintélyes azon amerikai, angol, ausztrál stb. tudósok száma, akik az evolúció-tanban komoly hézagokat látnak.

Egyes biológusok azt állítják, hogy a modern genetika is igazolta a darwini evolúciós tan helyességét. E ponton rögtön felmerül a döntő kérdés: a genetikai kód megerősíti-e, vagy cáfolja az élet keletkezésének véletlenszerűségét? Itt csak arra utalok, hogy a kritikus első évmilliárdok időszaka - az evolucionisták szerint is - a Föld történetének íratlan lapjai közé tartozik, akár csak az élet megjelenése…

De lássuk, mit mond a genetikai kódról a Nobel-díjas S. E. Luria, aki magát evolucionistának tartja: "A genetikai jelenségek minden sejtben a különböző gének ezreinek meghatározott, hajszálpontos elosztódását követelik meg, itt egy olyan merev rendszer létezik, amely biztosítja, hogy minden csírasejtbe pontosan egy másolat jusson minden génből és minden gén megduplázódjék a sejt osztódásakor. Ez a mechanizmus oly magas fokú rendet és szervezettséget követel meg, amellyel a természetben sehol másutt nem találkozunk, még a bolygók mozgásában sem… A DNS-molekulák kettős spirálba kapcsolódva az információk tömegét tárolják. Bizonyos szignál-frekvenciák irányítják a genetikai üzeneteket átíró és lefordító műveleteket… A különféle szerkeztű sejtek milliárdjaiból bonyolult, de hallatlanul pontos differenciálódási folyamat során szervek jönnek létre és működnek - például a szem - a gének meghatározta program alapján. Önszabályozó kémiai rendszerünk bonyolultsága ámultaba ejti a legtapasztaltabb számítógép-programozót is!"

Logikátlannak tűnik, hogy Luria kijelentheti: "a gének csupán molekuláris struktúrák, a sejtek vegyi gyárak, a szervezetek pedig egy vak bábjátékosnak, az evolúciónak a bábjai". Mintha nem ismerné el, hogy a makro- és mikrovilág csodáinak a létrejöttében a véletlennek alig lehet szerepe!

Más evolucionista tudósok is kénytelenek olyan kifejezéseket használni, mint: a különböző formát öltő "anyag" örökkévalósága, a "természet" örök törvényei, az "ősnemzés", "az evolúció bölcsessége", a "körülmények" szerencsés volta, a "véletlen" sikerei és egyebek. Nem szorul bizonyításra, hogy e megfogalmazások nem kevésbé misztikusak és dogmatikusak, mint a teremtés híveinek "tévelygései".

Végezetül engedtessék meg, hogy egy makacsul vissza-visszatérő gondolatomat is lejegyezzem: kellő fatáziával és nem kevés humorérzékkel vizsgálódva az embernek tudományos tényként kell elfogadnia, hogy ő maga adott pillanatban nem volt más, mint egyetlen megtermékenyített petesejt! Hol található meg az atommag-részecskék, az atomokból összeálló molekulák e rengetegében a belőlük kifejlődő, igazságot kereső emberi szellem?!

Vissza a tartalomjegyzékhez

 

Birgit Christensen

Pandora, avagy a remény kétértelműsége

A remény az istenek ajándéka: Pandora, az első nő hozta hozományként a földre. Hephaisztosznak, a tűz és a kovácsmesterség istenének teremtményeként, Zeusz bosszújának eszközeként az emberi nem ellen - amely Prométheusz jóvoltából sokat tanult a világ dolgairól -, Hermész, az istenek követének kiszemeltje lett, akit Hermész Epimétheuszhoz, a "későn eszmélkedőhöz" vezetett. Ez utóbbi nőül vette Pandorát, semmibe véve ezzel fivérének, Prométheusznak, az "előrelátónak" a tanácsát, hogy semmiféle ajándékot ne fogadjon el az istenektől. Minden nők ősanyjának hozománya azonban nemcsak a reményből állt, hanem egy szelencéből is, amelyet magával hozott házasságába, s különféle isteni adományokat zárt magába; Pandora neve így szó szerint azt is jelenti: az jándékok teljessége.

Üres vagy vigasztaló remény?

A földre megérkezvén Pandora kinyitotta szelencéjét és "szélnek eresztette" valamennyi ajándékát - csak a reményt tartotta vissza. Hesziodosz szerint - aki Krisztus előtt a 8. században élt - Pandora szelencéje csupa rosszal volt tele. Tisztázatlan azonban, hogy Hesziodosz a reményt is a rosszakhoz sorolja-e, vagy pedig az alattomos asszony szemére veti-e, hogy a reménységet - egyedüli jóként - az emberiség számára fenntartotta. Kétségtelen, hogy a reményt számos korai görög gondolkodó - és nemcsak Hesziodosz, hanem mellette Pindaros is - negatívan értelmezte, a semmittevők vagy a derűlátó jövőlesők üres reménykedéseként. Babriosz, a Krisztus után 180 körül élt meseköltő nem csak Pandora történetét állítja elénk másként, hanem a reményt is új módon interpretálja: jelesül, hogy a szelence nem csupa rosszat, hanem csupa boldogságot hozó ajándékot tartalmazott. Miután Pandora a szelencét kinyitotta, az isteni adományok mind elillantak, csak a vigasztaló remény rekedt a földön.

Boldogító vagy elveszejtő adomány?

A Pandora-történet körüli ambivalencia nemcsak azt jelzi, milyen külölféle előjellel értelmezték a férfiak az első nő megérkeztét, hanem azt is, milyen könnyen átvihető e kettős jelentés a reményre magára is. Boldogító vagy elveszejtő remény. Ez a kettős értelmezési lehetősége a mai napig is megmaradt - amint a fogalom történetére vetett, akár futólagos pillantás is igazolhatja. A kereszténység pozitívan értékelte a reményt és sarkalatos erénynek tette meg a hit és a szeretet mellé. A remény így a transzcendens jövőbeliségre utal, a "túloldalon" vágyott Istenországra. Ezt az aspektust, amely a racionalista filozófusok szemében az evilágtól való elforduláshoz vezet, nyilván hevesen bírálták. René Descartes (1596-1650) úgy vélekedett, hogy a remény "a lélek indítéka arra, hogy meggyőzzük magunkat: mindazt, amit a lélek kíván, megkapjuk", a remény tehát illuzorikus kívánalom; Thomas Hobbes (1588-1650) pedig egyenesen "zűrzavarnak" nevezte a reményt, amely csak megzavarja a lelki egyensúlyt. Friedrich Nietzsche (1844-1900) számára a remény "minden rossz legrosszabbja, mivel meghosszabbítja az ember gyötrelmeit", amennyiben a boldogtalanság fenntartására szolgál.

Újabb értelmezések

Walter Benjaminhoz (1892-1940) kellett elérnie a történelmi időnek ahhoz, hogy kimutassa: a remény nem küszöbölhető ki ilyen könnyen, mert a vigasztalanság és a reménytelenség egyként vigasztaló remény után kiált.

Filozófiai perspektívából csak a 20. század első felében került sor a remény újraértelmezésére. Martin Heidegger csakúgy, mint Ernst Bloch olyan egzisztenciális kategóriaként látták a reményt, amely az emberi életet, érzést és gondolkodást lényegileg jellemzi. Bloch a reményt egyenesen "az érzelmi jelenségek legemberibbjének" nevezte és úgy vélte, itt az ideje "a reményt újra megtanulni." A reményről kialakult nézetei mindenesetre ideologikus színezetűek: a marxista állam felépítése révén vélte ugyanis Bloch a reményt az államelv utopikus jövő-alkotó fogalmává megtenni. A 20. század végén azonban már igen nehezen képzelhető el kötődés ahhoz a reményhez, amely az össztársadalom változásának ideológiájaként működhetne.

Racionális kilátás

A remény hasonló, bizonyos értelemben mégis igen semleges arculatát formálta meg már az 5. és 4. században Pláton és Arisztotelész is, amennyiben a különféle történelmi időszakokhoz különféle emberi képességeket és erényeket rendeltek hozzá. Ebben az értelemben a jelenlegi dolgok a megélés tárgyát, az elmúlt dolgok az emlékezését, a jövőbeli dolgok pedig az elvárások, illetve a remény tárgyát alkotják. Itt a remény se nem rossz, se nem jó, de nem is illuzorikus feltevés, sokkal inkább racionális kilátásként jelenik meg, emberi képességként, amely a még-nem-re irányul.

Múlt

Annak a kérdésnek a 20. századvégi megválaszolásához - amelyet egyébként Kant A tiszta ész kritikájában, 1781-ben feltett -, hogy ti. "mit szabad remélnünk?", lehetséges kiindulási pontként szolgálhat a következő: a remény jövőorientált gondolkodás. Az emberi élet - mai szemléletünk szerint legalábbis - jószerével a jelenben játszódik, sőt vannak, akik már a történelem végét is proklamálják. Ám posztmodern szemüvegen át nézve a történelem többé nem célirányos, és ekként összefüggéstelen egymásmelletiségre és egymásutániságra tűnik széthullani. Ettől eltekintve azonban a jövőt mégiscsak át- meg áthatja a múlt: a múlt nemcsak a városok és államok arculatát, nemcsak a társadalmak szerveződési formáját, a szeretet, barátság és család különb-különb fogalmait, és nemcsak a két nem sajátos feladatmegosztását határozta meg, hanem a nyelvet is, és ezzel együtt a gondolkodást és az érzést is. Az individuumok kivétel nélkül történelmi beágyazottságú alanyok, akik tagadhatják vagy mellőzhetik ugyan a történelmet, ám nélküle nem volnának azok, akik.

Jövő

Ám nemcsak a múlt nyomja rá a bélyegét a jelenre. Vélhetőleg éppoly meghatározó a jövő is: az a függvény, hogy milyen perspektívákat dolgozhat ki magának az egyén, hogy reménykedve vagy reményvesztve tekinthet-e az elkövetkező időbe, éppúgy meghatározza jelenét, mint a társadalom egésze.

A remény mint a jövőre irányuló gondolkodás és érzület, semmiképp sem táplálkozik csupán az adott perspektívákból, különben végleg egybemosódna az elvárás semleges fogalmával. A remény sokkal inkább utopikus potenciált jelent, amely pozitív módon fordul a jövő felé. Ennyiben határozható meg a cselekvéseinket megszabó gondolkodási kategóriaként, amely állandóan a jobbra tör és az örömteli elvárás, illetve derűlátás pólusai között jelenik meg. A remény - ahogyan Bloch fejtegeti - arra vonatkozó "nappali álmokból" és elképzelésekből töltekezik, hogy a világ, amelyben élünk, jobb világ is lehet. Ezek az éber álmok - jobb világról látomásai - Bloch szerint nemcsak hogy nem fölöslegesek, hanem a mindennapok gyakran gondolattalan hektikájának is ellenszegülnek. Annak a kincsesládának a kincsei, amelyek a tények nyomasztó zsarolásával szemben alternatívát állíthatnak.

Teremtő képesség

A remény hasonlatossá válik a fantázia egy olyan kísérletéhez, olyan képességhez, amely eloldozhat a jelentől és múlttól, és általa új módon vagy másként képzelhető el a jövő. Teremtő képesség tehát, amely nagyon közel áll ahhoz, amit Musil "a lehetséges értelmeként" nevezett meg: "Amennyiben kétségkívül létezik a valóság értelme, és senki sem tagadhatja, hogy ennek jogcíme van a lét érvényességre, annyiban másnak is kell lennie, amit a lehetséges értelmének nevezhetünk. Aki ennek birtokában van, nem mondja például azt: itt ez vagy az történt, fog történni, ennek kell történnie; hanem azt állítja: itt ez vagy az történhetett volna; és ha valamiről felvilágosítják, azt gondolja: nos, ez bizonyára másképp is megeshetne. Így hát a lehetséges értelmét egyenesen képességként határozhatjuk meg arra, hogy elképzeljük mindazt, ami jobb is lehetne, vagy hogy ne feltételezzük fontosabbnak a létezőket a nem-levőknél. […] A lehetséges élmény vagy a lehetséges valóság - legalábbis annak hívei szerint - valami egészen istenit hordoz magában, tüzet, szárnyalást, alkothatnékot és tudatos utopizmust, amely nem riad vissza a valóságtól, ám feladatként és felfedezésként tűnik fel."

A nők ellenvilágokat terveznek

Amennyiben azonban a remény - a görögök elbeszélése szerint - a nő hozománya, úgy mindenképpen a nővel szemben támasztott igényként is érthető arra, hogy a lehetségesre vonatkozó elképzeléseiket olyan irányba terjesszék ki, egy más és jobb világról alkotott álmaikat és fantáziaképeiket úgy szőjék, hogy a belőlük fakadó tettvágy egyensúly-teremtőként hasson e nagyonis férfias világban.

Joó Kristóf fordítása