Jelenlegi alkotmányos jogrendünk
szerint az állampolgárok törvény és közhatalom
előtti egyenlőséget élveznek, minden privilégium
és diszkrimináció nélkül (Art. 16 (1)).
Az alkotmány 16. bekezdésének 3. pontja értelmében
Romániában közhivatalt csak állandó
lakhellyel bíró román állampolgár nyerhet.
Ez a törvény a vallásfelekezetek vonatkozásában
is érvényes. A törvény tehát nem
teszi lehetővé az egyházaknak külföldi állampolgárok
vezető hivatalokba történő helyezését.
A lelkiismereti és vallásszabadság
alapvető emberi szabadságjog. Az alkotmány 29. bekezdése
kijelenti: 1. a gondolat, a vélemény és a vallásos
hit szabadságát és erőszakmentességét;
2. a lelkiismereti szabadság biztosítását,
amelynek a türelemben és a kölcsönös tiszteletben
kell megnyilvánulnia; 3. a vallásfelekezetek szabadságát,
amelyek saját szabályzataik szerint szerveződhetnek,
a törvényeknek megfelelően; 4. a vallásfelekezetek
állam előtti autonómiáját.
A lelkiismeret- és vallásszabadság
fogalmának és tartalmának nem csupán a vallásos
cselekmények végzésének szabadságát
kell kifejeznie, hanem az egyéb módon történő
vallási megnyilvánulások és vallási
meggyőződés oktatásának szabadságát
is tartalmaznia kell, így az egyházak, vallási közösségek
például szabadon és szervezett formában fejthetik
ki tevékenységüket a lelkiség, a kultúra,
a nevelés, az oktatás, a szociális segítségnyújtás
terén, úgy, amint az egyházak és a vallási
közösségek saját statútuma és a hitvallás
missziós természete megkívánja. (A vallásfelekezetekről
és vallásszabadságról szóló állami
törvény megalkotásánál ezekre kell különösen
odafigyelni).
Az alkotmány célját tehát
a következőkben lehet megállapítani (Art. 29
(2), (3), (5)): 1. a lelkiismereti és vallásszabadság
érvényre juttatása; 2. a tolerancia elvét és
a mások meggyőződését kölcsönösen
tiszteletben tartó magatartás elősegítése;
3. mindezek garanciájaként a vallásfelekezetek önállóságának
biztosítása és az állammal fennálló
kapcsolataik szabályozása. A “tolerancia", “kölcsönös
tisztelet" fogalmak alkotmányban történő használata
által a törvényhozó arra utal, hogy különféle
hitvallások léteznek. Ennek értelmében a
tolerancia bármilyen személyes vallási felfogás
vagy hit tűrését jelenti egy alapvetően indifferens
álláspontból kiindulva.1 A katolikus egyház,
kivált a II. vatikáni zsinat óta különösen
hangsúlyozza a vallásszabadság elvét. Ennek
alapja az ember méltósága és egysége.
Ha például az állam az ember külső szabadságát
korlátozza, az az ember belső testi-lelki egységét
is sérti. Ezért vallásszabadságon nem csupán
a meggyőződés külső megnyilvánulási
formáit értjük, hanem a vallási közösségek
külső-belső vallásgyakorlási jogát
is tiszteletben kell tartani. Ezért a tolerancia elve különösen
az alkotmányos jogban meghaladott fogalom.
Az alkotmány 30. bekezdésének
1. pontja általánosan fogalmaz a gondolat, a vélemény
vagy a hit tömegkommunikációs eszközök általi
(könyv, kép, hang stb.) szabad használatáról.
Ez a szabadságjog elidegeníthetetlen. A kormány törvényerejű
rendeletben szól a vallásfelekezetek tevékenységével
kapcsolatosan az írott sajtó, könyvek, vallásos
tárgyak szabad használatáról és forgalmazásáról
(Nr 103/1992)2. Részletes törvényerejű rendelet
azonban a televízió és rádió használatáról
még nem született, csupán eligazító, szűk
jogi szabályozások vannak. Tény azonban, hogy az egyházak
használhatják a tömegkommunikációs eszközök
lehetőségeit az alkotmány szerint.
A katolikus egyház a II. vatikáni
zsinat óta különösen nagy hangsúlyt helyez
a tömegkommunikációs eszközöknek az apostoli
munkábn való alkalmazására3. A tömegkultúra
azonban irányt szab a társadalmi haladásnak, és
változásokat vihet az életbe. A tömegkommunikációs
eszközök hatása mély nyomot hagy az emberiség
életében. Szükséges tehát, hogy használatukat
erkölcsi törvények szabályozzák, amelyek
az emberi természet méltóságán nyugszanak.
A hitoktatás szabadságát
az alkotmány 32. bekezdésének 7. pontja biztosítja.
A törvény általánosan fogalmaz, amikor azt fejezi
ki, hogy az állami iskolákban a vallásoktatás
garantált és megszervezetten működik. Az alkotmány
meghagyta az állami iskolákban folyó hitoktatás
szabadságának tág fogalmát, annak ellenére,
hogy 1990. szeptember 9-én az Oktatásügyi Minisztérium
(Nr. 150.052/1990) és a Kultuszminisztérium (Nr. 7.758/1990)
állami iskolában történő vallásoktatásra
vonatkozóan pontosan leszögezte, hogy a vallásfelekezetek
hitoktatási programjukat megszervezhetik és bevezethetik
heti egy, illetve két órában az általános
iskolákban. Ez a jogi szabályozás azonban nem szól
például a líceumi hitoktatás lehetőségéről.
A Romániában elismert és
hivatalosan működő vallásfelekezetek (szemináriumi)
líceumokat indíthattak az 1990/1991-es iskolai évtől
az Oktatásügyi Minisztérium (Nr. 10.480/5.06.1990) és
a Kultuszminisztérium (Nr. 4529/5.06.1990) rendelkezésének
értelmében. Az egyházi iskolák által
adott diplomákat az Oktatásügyi Minisztérium
elismeri az ország egész területén, amelyekkel
a fiatalok felsőfokú iskolákban további tanulmányokat
folytathatnak. A kiadott állami rendelkezés szerint azonban
az Oktatásügyi Minisztérium fenntartja magának
a jogot, hogy a felekezeti iskolákban ellenőrzéseket
tarthasson, valamint ezekben az iskolákban is az állami iskolák
struktúrája, oktatási-nevelési metodológiája
érvényesüljön. A rendelkezés kimondja, hogy
a felekezeti iskolák működése a Romániában
érvényben lévő iskolatörvényekhez
igazodik. Az ilyen iskolákban az oktatást irányító
vagy bármilyen neveléssel foglalkozó tanerőknek
a Oktatásügyi Minisztérium által elismert fokozati
diplomával kell rendelkezniük.
A vallásfelekezeteknek a már működő
teológiai főiskoláira vonatkozóan (Oktatásügyi
Minisztérium, Nr. 9484/16.03.1993; Kultuszminisztérium, Nr.
1859/16.03.1993) ugyanazok az elvek érvényesek, amelyeket
a Romániában érvényben lévő iskolatörvények
rögzítenek.
A hatályos román alkotmány
135. bekezdése elismeri és biztosítja a tulajdonjogot.
A 135. bekezdés 2. pontja leszögezi, hogy a tulajdon vagy köz-
vagy magántulajdon. A 3. pontban pedig a törvény kimondja:
a köztulajdon fölött az állam vagy a területi
adminisztrációs egységek gyakorolnak jogot.
A köztársasági államformára
való átmenet, azaz 1989 óta a román törvényhozásnak
a tulajdon-jogviszony rendezése a legvitatobb és a legérzékenyebb
területe. A tulajdonjogról szóló alkotmányos
megfogalmazás ezért is olyan szűkszavú. A jelenlegi
állam-egyház közötti jogviszonyt jogi szabályozások,
rendelkezések szintjén oldja meg az állami egyházjog,
illetve az érvényben lévő, 1948-as törvények
alapján (Nr. 177/4.08. 1948).
A román állami egyházjog
forrásai
A korábbiakban használtam ugyan
az állami egyházjog jogi fogalmát, Romániában
azonban még nem beszélhetünk kialakult állami
egyházjogi rendszerről. Romániában az egyházak,
vallásfelekezetek és vallási közösségek
működését szabályozó állami
törvények és jogi normák összefüggő
egysége még nem alakult ki, sőt azt mondhatjuk, hogy
megalkotása igazán még el sem kezdődött.
Ebben a folyamatban az első alapkő a vallásfelekezetekről,
a lelkiismereti és a vallásszabadságról
szóló alapvető törvény megalkotása
és elfogadása lesz.
A jelenlegi állami egyházjog szisztematikus
rendszerének jellegét még nem lehet pontosan körvonalazni,
ugyanis a meglévő jogszabályoknak csupán problémamegoldó,
sürgősségi, áthidaló szerep jut. Kevés
az a jogi szabály, amelyre az állami egyházjog rendszerét
igazán építeni lehetne.
Az állami egyházjog főbb
forrásait három csoportba sorolhatjuk:
I. Nemzetközi szabályok és
egyezmények
1) Emberi és állampolgári
Jogok Nyilatkozata (1789);
2) Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (18.cikk)4;
a “Nyilatkozat" tulajdonképpen az ENSZ közgyűlésének
határozata s nemzetközileg nem ratifikált szerződés;
elvi jelentősége miatt a nemzetközi jog általánosan
elfogadott eleme, olyannyira hogy például a román
alkotmány a 20. bekezdésben külön törvényben
hivatkozik rá;
3) Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi
Egyezségokmánya (18. és 20. cikk)5;
4) Gazdasági, Szociális és
Kulturális Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (13.
cikk)6;
5) a menekültek helyzetére vonatkozó
1951. évi egyezmény (4. cikk).
II. Tisztán állami jogszabályok
1) 1991. november 21 előtti, hatályban
maradt jogszabályok;
2) 1991. november 21. (december 8.) a Román
Köztársaság alkotmányának elfogadása;
3) az Oktatásügyi Minisztérium
és a Kultuszminisztérium határozata a szemináriumi
líceumokról és a teológiai fakultásokról
nr. 521/1990;
4) a fenti határozat módosításáról
nr. 461/1991;
5) a fenti határozat módosításáról
nr. 345/1992;
6) a fenti határozat módosításáról
nr. 9484/1993 (nr. 1859/1993);
7) az Oktatásügyi Minisztérium
és a Kultuszminisztérium rendelkezése vallásfelekezeti
líceumok létesítéséről nr. 4529/1990
(nr. 10.480/1990);
8) az Oktatásügyi Minisztérium
és a Kultuszminisztérium határozata az állami
általános iskolákba fakultatíve bevezethető
vallásoktatásról, nr. 150.052/1990 (nr. 7.758/1990);
9) az 1991. évi 18. számú
törvény az egyházi mezőgazdasági területek
tulajdonjogának visszaállításáról
(Art. 21., amelynek értelmében a vidéki plébániák
maximum 5 ha, a vidéki kolostorok és zárdák
10 ha földet kaphatnak vissza. A Kormány 831/13.12.1991. számú
határozata hatályon kívül helyezte a nr. 810/29.07.1949
egyházi javak államosításáról
szóló miniszteri határozatot);
10) az 1997. évi 169. törvény
az egyházi mezőgazdasági területek tulajdonjogát
helyreállító 18/1991. számú törvény
módosításáról és kiegészítéséről
(11. (3), (4), (5), (6));
11) az 1992. évi 103. számú
törvény a vallásfelekezetek kivételes jogáról
vallásos tárgyak gyártására;
12) az 1995. évi 22. számú
törvény a vallásfelekezetek vallási tevékenységük
használatára gyártott tárgyak jövedelemadó
alóli mentességéről (Art. 4. (5));
13) 1990. évi 126. számú
törvény az egyházi alkalmazottak díjazásáról,
illetve állami hozzájárulás a díjazáshoz;
14) az 1994. évi 36. számú
törvény az egyházi állások állami
költségvetésből való folyamatos támogatásáról:
15) Kormányhatározat a papság
és a világi alkalmazottak díjazásáról
(nr. 373/1992; nr. 281/1993 (Art. 31)), módosítás,
a minimálbér állami költségvetésből
való kiegészítéséről;
16) Kormányhatározat a román
görög-katolikus egyház tulajdonjogának ingatlan
rendezéséről nr. 466/1992;
17) 1991. évi 82. számú
törvény a Pénzügyminisztérium könyvelést
ellenőrző jogáról (Art. 44);
18) az 1996. évi 75. számú
törvény a munkaszünettel járó törvényes
ünnepnapok megállapításáról;
19) az 1996. évi 15. számú
törvény a Romániába menekültek státusáról
és rendszeréről;
20) Határozat (nr. 1182/1996), a Romániába
menekültek státusáról és rendszeréről
szóló 15/1996. számú törvény alkalmazására;
21) Határozat (nr. 941/1996), egy bukaresti
municípiumi ingatlan átadásáról a Román
Ortodox Egyház Patriárkátusának adminisztrálásába;
22) Határozat (nr. 12/1998) a vallási
intézményeknek olyan, az állam által jóváhagyott
posztok számának a megemeléséről, amelyeknek
kevés vagy semmilyen jövedelmük nincs, és amelyeket
az állam saját költségvetéséből
támogat. Ez a határozat a nr. 38/1994, art. 4. kormányrendeletet
módosítja.
III. Kétoldalú megállapodások
1) Megállapodás a Szentszék
és a Román Köztársaság között
(1990. május 16)7.
Az állam és az egyház, a
vallásfelekezetek jogi viszonyát szabályozó
fenti normák felsorolása nem kimerítő. Ettől
függetlenül azonban, ha ezekből a rendelkezésekből
az állam és az egyház kapcsolatának jellege
és típusa nem állapítható is meg pontosan,
annyit mégis kikövetkeztethetünk belőlük,
hogy jogbizonytalansággal állunk szemben. Ugyanis nem elég
az alkotmányra és a nemzetközi jogrend által
megfogalmazott elvekre hivatkozni. Nehezen indul el a demokratikus jogalkotás.
Késik a restitúció mind az egyházakkal, mind
a természetes személyekkel szemben. Ezért rövid
lejáratú rendelkezések szétszórtsága
és áthidaló szerepe, az érvényben lévő
régi jogszabályok jellemzik a román állami
egyházjogot.
Az alkotmány 29. bekezdésének
5. pontja alapján az autonómia elvéből az államnak
az egyháztól való elválasztására
gondolhatunk, habár a törvényhozó a konkrét
jogi szétválasztást nem szankcionálja. A Szentszék
és a román állam közötti megállapodás
azt fejezi ki, hogy a felek a jövőben közös megállapodás
útján rendezik a közös és az illetékesség
körébe tartozó kérdéseket. Ez azt sugallja,
hogy egyfajta kölcsönös elismerésről van szó.
Az ilyen kapcsolat a koordinációs állami egyházjog
modelljére utal. A jogviszony lehetőségei és
a különböző modellek elemei a gyakorlatban keverednek
egymással.
Romániában kifejezett állami
egyházjogról tehát még nem beszélhetünk.
A jogi rendelkezésekből és az alkotmány lelkiismereti
és vallásszabadságról szóló megfogalmazásokból
azonban bizonyos barátságos elválasztás tükröződik
az állam és a vallásfelekezetek között.
De ezeknek a törvényeknek és határozatoknak a
szellemétől nem idegen az egyházak feletti állami
fennhatóságnak, ellenőrzésnek és illetékességnek
a vallásfelekezetekkel való tudatosítása, éreztetése
sem. Az egyházak és a vallási közösségek
életét és működési területeit
az állami hatalom és az illetékesség függőségi
viszonya jellemzi és határozza meg.
Befejező gondolatok
A(z emberközpontú) demokratizálódás
folyamatában a társadalmi intézményrendszerek
(állam, egyházak) új utakat keresnek a fejlődéshez.
A fejlődés különböző szintjeinek az
elérését pedig a társadalmi problémák
egész sora akadályozza, vagy legalábbis nagyban befolyásolja:
szellemi-lelki irányvesztés, értékeltolódások,
a polgári átalakulásra szóló politikai
akarat hiánya, gazdasági válság, nemzetiségi
és kisebbségi (etnikai) kérdések stb., amelyekhez
megszámlálhatatlan ok és okozati kérdéscsoportok
láncolata kapcsolódik (például technikai robbanás,
népesség-növekedés, kultúrák szakadnak
le a harmadik és negyedik világban).
Az állam és az egyház jogi
viszonyában az ellentétek egyik fő oka abban rejlik,
hogy a modern idők állama magának tulajdonítja
az emberi élet külső viszonyulásait és
azok jogállását szabályozó kizárólagos
jogot anélkül, hogy ezt a jogot bármilyen más
hatalommal illetékességi szinten megosztaná.
Az emberi személy - s így maga
a társadalom is - nem csupán külső (látható)
léttel bíró valóság. Ezért a
személyt és a társadalmat sem szabad csupán
külső kategóriákkal mérni vagy jogállásukat
kategóriákba szorítani. Az emberi személy és
a társadalom belső (láthatatlan) valóság
is, amelyet ugyancsak nem szabad ignorálni, vagy akár hatalmi,
akár a magánszféra kategóriáiba sorolni.
A kettő egy valóság, és úgy is kell
kezelni őket (a történelemből ismerős
a kép, hogy a hatalmi harcok következtében mindig az
állami rendszer húzta a rövidebbet).
Jóllehet a demokratikus állam jogrendje
elismeri az egyházak belső önállóságát
és ügyeik szabályozását, valamint a hívek
lelkiismeretére bízza az egyház jogi szabályaihoz
való alkalmazkodását, kezében mégis
ott a kard.
Romániában továbbá
az állam és a vallásfelekezetek jogi szabályozására
lényegesen kihat a politikai akarat és a hatalomhoz való
viszonyulás. Habár ennek a megállapításnak
a világot átfogó rend vonatkozásában
is általános jelentősége van, mégis
Románia nemzetiségi és geopolitikai összetételében
a politikai akaratnak rendkívül fontos és érzékeny
szerep jut.
A fejlődésben és a jogi
keretek méltányos és igazságos kialakításában
hosszú lejáratű, de talán a legfontosabb mozzanat
az emberi személy, a szellem felelős és felelősségre
való nevelése, aki - akár egyedül, akár
közösségben - képes az utolsó fórum
szintjén az egységes szellemiség értékei
és biztosítékai szerint az általános
és egyetemes “jó" mellett dönteni.
A társadalomban vezérlő
jogi elveknek kell lenniük, amelyek egységbe vonják
és tanulmányozzák a dimenzionális és
differenciálódó fejlődési szinteket,
a kulturális-erkölcsi értékeket. A modern társadalomban
az egyéni és a közösségi érdekek,
a kulturális és a tudományos törekvések
annyira differenciálódtak, hogy egységes ún.
állami-társadalmi jogi struktúrával átfogni
képtelenség. Napjainkban a gyors fejlődés kettős
kihívást jelent a társadalmat alakító
tényezők és intézményrendszerek (állam
és egyház) számára: egyrészt az egységben
és a hitben való megtartást, másrészt
a fejlődés hozta új problémák és
ellentmondások orvoslását. Ezért a szociotechnikai
tartalmakat és az alapot képező jogi keretet, az általános
értékrendet és a társadalmi kategóriákat,
valamint a szervesen hozzájuk kapcsolódó hatásköröket
illetően - egyház és állam vonatkozásában
- az alkotmányjog, törvény-együttesek (kódexek),
megállapodások és egyezmények, esetleg konkordátumok
rögzítik.
Befejezésül a II. vatikáni
zsinat dokumentumának megállapítását
idézem: “A valóban emberies politikai élet kialakítására
semmi sem alkalmasabb, mint fejleszteni az érzéket az igazságosságra,
a jóindulatra és a közjó szolgálatára.
Nélkülözhetetlen továbbá egyre erősebb
meggyőződés tárgyává tenni azokat
az alapvető igazságokat, amelyek az állam természetét,
a közhatalom célját, helyes gyakorlását
és korlátait fejezik ki." (GS 73 e,f)
Jegyzetek
1 V.ö. Erdő P. - Schanda B., Egyház
és vallás a mai magyar jogban 37-39.
2 V.ö. Monitorul Oficial Nr. 244/1.10.1992.
3 “A katolikus egyházat belső kényszer
készteti az evangélium hirdetésére: Krisztus
Urunk ugyanis azért alapította, hogy elvigye minden emberhez
az üdvösséget. Feladatának tartja tehát,
hogy a tömegkommunikációs eszközökkel is továbbítsa
az üdvösség jó hírét, és hogy
megtanítsa az embereket azok helyes használatára.
Az egyháznak tehát veleszületett
joga, hogy felhasználja és birtokolja ezeket az eszközöket,
amennyiben azok a keresztény neveléshez vagy a lelkek üdvösségéért
végzett bármiféle munkájához szükségesek
és hasznosak." (IM 3).
4 Kovács I. - Szabó I. (Szerk.),
Az emberi jogok dokumentumokban, Budapest 1976. 376.
5 Uo., 390-391.
6 Uo., 408.
7 V.ö. L’Osservatore Romano, 1990. május
16.