Molnár Lajos

Szolidaritásunk az elidegenedésben

A bűnről való szisztematikus tárgyalást a kinyilatkoztatás alapozza meg. Az egyház bűnre vonatkozó tanítása a Szentírásból forrásozik, az itt található helyeket értelmezte és foglalta össze rendszeres tanítássá a gondolatmenetünk első részében említett karthágói, orange-i és trentói zsinat.
Milyen alapot szolgáltat a kinyilatkoztatás három zsinat tanításához? A Szentírást vesszük alapul. Már az első oldalakon találkozunk a Paradicsom leírásával — arra nem térek ki most különösképpen, hogyan kell ezt értelmezni. Nagyon sokat próbálkoztak a szó szerinti értelmezéssel, keresték a földrajzi helyét, de ennek nincs értelme, mert a Biblia nem földrajzkönyv, sem dogmatikakönyv, sem biológiakönyv, hanem  kinyilatkoztatott, örök érvényű igazságokat akar feltárni. (Különbséget kell tennünk a kifejezés formája és a tartalom között. Az emberi nyelv állandóan változik. Tudjuk, hogy a magyar nyelvben is a nyelvi fejlődés folyamán egészen más értelmet kap sok kifejezés. A régi magyar nyelvhasználatban a trágya fűszert jelentett, ma pedig a levest már nem trágyázzuk, hanem fűszerezzük; és mi lenne, ha a vőlegény úgy becézné a menyasszonyát, hogy drága kicsi aranymarhám, aminek ma egészen más értelme van, mint hajdan.)
A Szentírásban is meg kell különböztetnünk a tartalmat a kifejezés formájától. Így kell tennünk a Paradicsom-kert leírásával is a Ter 2,8-17-ben. Visszaemlékszem, gyerekkorunkban hogy örvendtünk, amikor a plébános kiszínezve előadta, mi minden van ott. Természetes, hogy egy keleten élő ember számára - ahol a sivatag, a homok az ő mindennapi életének tere - a boldogság netovábbja ez a dúsan termő, jól öntözött kert.
Tudnunk kell, hogy a szent szerző itt elsősorban kérdéseket akart megválaszolni. Isten az embernek, amikor a Paradicsom-kertben kijelölte a helyét, megbízta, hogy azt megművelje. Nem igaz, hogy az első embernek "a kinyilatkoztatás szerint" egyáltalán nem kellett dolgoznia. Ott sem volt kolbászból a kerítés. Képletes leírásról van itt szó.
Milyen kérdések kínozhatták a szent szerzőt? Hogyha jól megvizsgáljuk, a 12. fejezettel kezdődik Ábrahám kiválasztása és ezzel a választott nép története. Az első kérdés ezzel kapcsolatos: miért volt szükség Ábrahám kiválasztására? Miért nem szeret Isten egyformán minden embert? Ábrahám kiválasztásával felmerült a gyanú, hogy valami baj történhetett. A szentíró meggyőződése, hogy Isten a világot jónak teremtette. Honnan az ember világában a halál, a bűn, a szenvedés? Vajon Isten-e az oka a bűnnek, Isten-e az, aki a rosszat akarta a világban? Szintén olyan kérdésről van szó itt, amely ugyanolyan komolyan foglalkoztatta a Szentírás emberét, akárcsak minket ma. Különösen az ártatlanok szenvedésének kérdése volt nagyon aktuális. A Szentírásnak az első oldalain jelennek meg ezek a problémák, láthatjuk tehát, mennyire "modernek" ezek az oldalak.
Az első fejezet beszámol a Paradicsomról és a bűnbeesésről. Nagyon érdekes, hogy a bűnbeesés után a történet folytatódik. A szerző nem szakítja félbe az elbeszélést, hanem választ ad a továbbiakra is, leírva, mi történt utána.
Óriási dráma következhetett be valamikor az emberiség történelmében. Történetileg semmit sem tudunk erről. Az eseményt összefüggésbe lehetne hozni az evolúció kérdésével. Az a kérdés, hogy a hominizáció monogenizmus vagy poligenizmus formájában következett-e be, nem lényeges a dogmatika szempontjából, mert ez természettudományos kérdés, nem teológiai igazság. A teológia nem jogosult természettudományos kérdésekre válaszolni, ahogyan a  természettudomány sem válaszolhat teológiai kérdésfölvetésre. Itt pedig teológiával állunk szemben. A Ter 3,1-24 után következő három történetben a bűn hatalmának eláradását írja le és értelmezi teológiai szemszögből a Szentírás. Nem egyetemes történelmet akar írni a szent szerző, hanem a bűn elhatalmasodását akarja érzékeltetni velünk.
Az első történet Kain és Ábel esete. Látni fogjuk, hogy nem szükséges az első emberek gyremekeinek hinnünk őket. A második az elbeszélések sorában az özönvíz leírása. A bűn Kain és Ábel esetében egyénekre hat. Az özönvíz leírása a bűnt a szentíró olyan hatalomként mutatja be, amely az egész emberiségre kiterjed. A harmadik történet a bábeli toronyról szóló. Sokan azt hitték, hogy ez az első filológiai leírás, a nyelvek kialakulásának története. Ám ennek a történetnek is kizárólag teológiai mondanivalója van.
A Paradicsomról szóló leírás nem a Szentíráson kívüli irodalomban előforduló legendákat akar visszaadni. Valóban használt ilyen képeket a szent szerző, ám ezekkel azt akarja kifejezésre juttatni, hogy Isten nem oka a bűnnek. A bűn az ember szabad akarati döntéséből indult mindent elsöprő diadalútjára, és a gonosz istenellenes kísértése szabadította el. Innen nézve érdekes, hogy van olyan tendencia ma is, amely nyilvánvalóan tagadja a gonosz léleknek a személyességét, mintha az valamilyen meghatározhatatlan, általános gonoszság lenne. Ez így nem igaz. Jézus a gonosz lelket személynek mondja. Ha elfogadjuk a fentebbi véleményt, nincs hova elhelyezzük Jézus szavait, amelyeket az egzegéták az ipsissima verbák közé sorolnak, azaz nem a keresztény közösség későbbi reflexiójának lecsapódásai, hanem Jézus ajkáról hangzottak el.
Isten az embernek felajánlotta az ő életében való közösséget. A Paradicsomban sétáló Isten képe ember és Isten egymáshoz való közelségét kívánja visszaadni. Azt az időt, amikor Isten és ember között nem folyt még az elidegenedés, a szörnyű dráma. Az ember elutasította az Isten felajánlotta közösséget. Ez volt az ősbűn. Ennek következménye minden emberben az áteredő bűn.
Az áteredő bűn lényege egy rettenetes hiányban rejlik. Szent Tamás vásni máig sem tudó modernséggel a megszentelő kegyelem hiányaként határozta meg ezt, latinul privatio gratiae sanctificantis. A barátságot, amely Isten és ember között fennállt, az ember tovább kellett volna hogy adja utódainak, környezetének. Isten ellen hozott szabad akarati döntése azonban megakadályozta ezt.
Ha a bűnbeesésről hallunk, legtöbbször az almáról szóló mesére gondol az ember. Egyszerű "almaevés" miatt történt volna ekkora dráma? Milyen isten az, aki egy almaevésért ilyen következményekkel sújtotta az embert? - A Szentírásban szó sincs almáról. A jó és a rossz tudásának fáját említi, annak a gyümölcsét.
Hogyan került az alma az egész históriába? Ez kultúrtörténeti kérdés. Nyilvánvaló, hogy amikor a jó és rossz tudásának fájára gondolnak, akkor a legtöbb ember legyint - ez gyermekeknek való mese, legenda. Tovább is mennek ezzel a következtetéssel, és azt mondják, hogy a hit legtöbb kérdésében ugyanilyen legendákkal állunk szemben. Az alma valószínűleg a görög mitológiából került be - a festészet közvetítésével - a köztudatba. A heszperiszek aranyalmája szolgáltatta az alapot.
Hogyan is értsük a jó és a rossz tudásának fájával kapcsolatos evési tilalmat? Sokkal komolyabb a tét ebben a történetben, mint egyszerű almaevés. Isten jóságában az egész teremtett világot az ember rendelkezésére bocsátja, az ember használhatja annak javait, minden fáról ehet. A tilalom azt fejezi ki, hogy az embernek el kell ismernie Isten uralmát, nincs mindenhez joga. A teremtett világ fölött nem ő az úr, Isten csak rábízta azt. A második jelentése az engedelmességi követelménynek, hogy minden emberi méltóságnak, szabadságnak az alapja Isten. Nem követelheti magának Isten mindenhatóságát, mindentudását, mert nem ő az abszolút úr a teremtett világban.
A Ter 3,1-5-ben következik a kísértés. Érdekes részlet a szent szerző megjegyzése a kígyóról: ő volt a legravaszabb a föld minden állata közül. Miért a kígyót választja a szent szerző az istenellenes hatalom megtestesítőjének? Ennek is több magyarázatát ismerik a szakemberek. Az ember megtapasztalta a kígyó ravaszságát,  halált hozó harapását. Más állatok közeledése még a barlangba visszahúzódott ember számára is hallható volt. A kígyó siklása nem hallatszik. Az emberben élő ősfélelem jelképe a vallástörténeti szakértők szerint a Szentíráson kívüli vallásokban is a kígyó. Az is okot szolgáltatott a jelkép megválasztására, hogy a kánaánita vallásokban a kígyó az okosságnak, a termékenységnek és a gyógyításnak volt az istene (nagyon régi hagyomány utórezgése, hogy patikák ajtaján kígyót látunk). A szerző az izraelitákat akarja figyelmeztetni. A környező népek bálványistenei mindig óriási hatással voltak Izraelre. Nyilvánvaló, hogy az ember szívesebben veszi, hogyha látja tiszteletének tárgyát. A történettel a szentíró fölhívja a zsidók figyelmét, milyen következményekkel járhat a bálványimádás.
A kísértés leírását nagyon sok író irigyelte, mivel lélektani remekmű. A kísértő által feltett kérdés már önmagában állásfoglalásra kényszerít. Kísértés esetén a legegyszerűbb, ha az ember nem áll a kísértővel szóba. De a kísértés lehet kényszerítő erejű is. Megfigyelhetjük, hogy a kígyó a kérdés föltevésével már provokál. Teljesen mindegy, hogy a férfiről vagy a nőről van-e szó, mert a férfi is ugyanúgy reagált volna rá. A ravasz, kihívó kérdés kényszerítette, hogy szóbaálljon vele. Helyesbítenie kell - és ezzel besétál a csapdába. A kígyó a kérdésével azt sugallja, hogy Isten kicsinyes, irigy. Az ember magyarázkodni kezd: csupán két fáról nem ehetnek, mert ha esznek, meghalnak. Itt jön a kísértésnek egy másik, nagyon érdekes fordulata. A kígyó "felvilágosítja" őket, hogy ha magukhoz veszik a gyümölcsöt, olyanok lesznek, mint az Isten. Isten tehát féltékeny az emberre. Azért állított tilalmat, hogy az ember ne legyen jónak és rossznak tudója.
Nem igaz, hogy az ember a bűnbeesés előtt nem ismerte, mi a jó és mi a rossz. A tét az, hogy ő fogja meghatározni. Az erkölcsi norma ettől fogva nem Isten és nem az ő törvényei, amelyek a természettörvényben is megtalálhatók. Az ember dönti el ezután, mi normatív és mi nem.
Ezzel a lépéssel az ember elidegenedik Istentől, és ez maga után vonja embertársával szembeni elidegenedését is. Ha az ember a norma, kétféleképpen viszonyulhat embertársához. Ő határoz meg jót és rosszat. Ebben az esetben embertársa csak akkor jó, ha saját érdekei szerint tudja használni őt. Ha ez nem sikerül, van még egy lehetőség: félreállítani őt az útból. Ez a legnagyobb veszélye az ember fenti értelemben vett erkölcsi önrendelkezésének. Sokan járták ezt az utat a történelem folyamán, és ma is vannak ilyen tendenciák. Az ember tulajdonképpen ez esetben is Isten helyébe akar lépni, nem csupán ismerni, mi a jó és mi a rossz.
Ugyancsak tanulságos és mély az a következtetés, hogy a segítőtárs, akinek Ádám örül a teremtéskor, aki hús a húsából és vér a véréből, társa számára kísértővé válik.
Amit az ember Istentől csakis kegyelmi ajándékként kaphat, saját erejéből akarja elérni. Úgy dönt, hogy nincsen szüksége Istenre, hanem saját erejéből emancipálja magát.
Nagyon hosszú ideig -- Szent Ágoston is -- az áteredő bűnnek az átszármazási módját a szexuális bűnök közé sorolja. Ma már ezt a szentírásmagyarázat visszautasítja. Alapja is van ennek. Az asszony büntetése a szexuális vágyakozás és a nemi kizsákmányolás. A kígyó mint a termékenység istene is okot szolgáltatott ilyen magyarázatra. Ezt a magyarázatot el kell utasítanunk, mert a rendesen megélt nemiség Isten ajándéka. Nem alantas ösztön, ahogy régebb a morális állította. Isten ugyanis áldását adta rá, amikor parancsba adta: szaporodjatok és sokasodjatok. A bűnnek azonban sokkal súlyosabb a tartalma, a megszentelő kegyelem hiánya. Ebben áll tehát tulajdonképpen a bűn.
Következik a Ter 3,8-13, a számonkérés. Isten sétál a kertben, az ember megérezve jelenlétét elbújik. Isten közelsége, amely azelőtt öröm volt az ember számára, most félelmet okoz. Ez az Istennel szembeni elidegenedés vagy meghasonlás első következménye. Isten közelsége a bűn után elviselhetetlenné válik az ember számára.
Vajon a büntetés szándékával szólította-e Isten az embert? Ezt semmiképpen sem állíthatjuk. Sokkal inkább akarja rávenni arra, hogy belássa tettének lényegét és következményeit. A bűnbocsánat szándéka tehát már itt megnyilatkozik. Addig azonban nem lehet bocsánatról beszélni, míg az ember be nem látja, hogy vétkezett.
Karl Rahner a barátság példáját hozza az Isten és ember közötti kiengesztelődés szemléltetésére. A jó barát valódi kincs... Ha saját hibánkból megsértjük barátunkat, minden megbocsátásra irányuló igyekezetünk hiábavaló az ő beleegyezése nélkül. Ugyanígy van a megváltással is. Ha Istent viszautasítja az ember, akkor csak Istenen állhat, hogy közeledésünket még egyszer elfogadja-e vagy sem. A megváltásra rászorulunk, ám ameddig Isten nem közeledik felénk, nem tehetünk semmit. A New Age és a mai autoszotériás vallások próbálkozásaiban az alapvető hiba, hogy ezt nem látják át.
Isten szólítja Ádámot, hogy belátásra bírja, és bűnét megbánja. A férfi a hívásra örök emberi magatartással válaszol: az asszonyt vádolja, társán keresztül pedig közvetve Istent. Ő adta mellé az asszonyt. Hányszor és hányszor tapasztaljuk ezt ma is. Ilyenek vagyunk sajnos, nem látjuk be a bűnt. Mindegyre kiutat keresünk, tettünket félreértésnek, megcsúszásnak nevezzük, nem akarjuk  belátni vétkességünket. Ameddig nem mondjuk ki önmagunk és Isten előtt , hogy hibásak vagyunk, addig nem vagyunk képesek bocsánatot kérni.
A megrendítő dráma után Isten ítélete, a háromszoros megátkozás  következik. Ehhez hozzá kell tennünk, hogy nagyon hamis istenképet alakítottunk ki az emberekben, mondván, hogy bűneinkért Isten büntet. A Jóisten nem radarozó rendőr, nem leselkedik utánunk, hogy szabálysértéssel "kapjon el". Az ember büntetése a bűnben van! A négyszeres meghasonlásban, abban, hogy látszólagos függetlenségért harcolunk.
Amikor Istennek ellentmondunk, úgy néz ki, mintha a saját akaratunkat érvényesítenénk. Számunkra ez jónak tűnik, miközben nem vesszük észre, hogy az állandó Istennek-ellentmondással és egy teremtett érték melletti állandó kiállással a teremtett értéknek válunk a rabszolgájává. Ezért látszólagos ez a függetlenség. A nagyobbat, a többet visszautasítjuk a kevesebbért. Ugyanígy van ez a házasságban és minden emberi kapcsolatban. Azt, aki kitart mellettünk vagy aki vonzódik hozzánk, megcsaljuk egy másikkal. Ezért látszólagos függetlenség a bűn és sosem Isten, aki büntet, hanem saját meghasonlottságunk. Soha nem érezhetjük jól magunk, mert mindig hazudunk.
Ideig-óráig el lehet nyomni a lelkiismeret szavát. De ez hosszú ideig nem működhet. Az ember vagy skizofrénné válik, vagy egyéb lelki betegségek áldozata lesz.
Az első átok a kígyó felett kimondott isteni ítélet, amelyben nagyon sok érdekes kitétel van. Isten azt mondja, "mivel ezt tetted, átkozott leszel minden állat és a mező minden vadja között. Hasadon csúszol és a föld porát eszed életed minden napján." A hason csúszás és a föld evése a teljes kiszolgáltatottság jelképe. Nemcsak a Szentírásban fordul elő ez a  kifejezés. A ruhátlanság, a teljes kiszolgáltatottság jelképe például egyiptomi obeliszkeken. Nagyon sokszor látjuk, hogy a hadifoglyok, a katonák meztelenek. Az Úr Jézus keresztrefeszítésénél nem véletlen, hogy megfosztják ruháitól.
A 15. vers mondanivalója megrázó. Ezt nevezzük protoevangéliumnak vagy ősevangéliumnak. A kígyó az ember sarka után leselkedik. Nemcsak az állatot kell ezen érteni, hanem a kísértést, a bűn következményét, mely úgy jár az ember nyomában, akár a saját árnyéka. "Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, a te ivadékod és az ő ivadéka közé, ő széttiporja fejedet, te pedig sarka után leselkedsz." Az Isten által mondottak az emberi történelemnek egyik legsötétebb órájában hangzanak el. És még ebben a sötét órában sem hagyja Isten az embert magára, ekkor is a remény világosságát gyújtja. A történelmi advent kezdete ez, amely megelőzi a többi adventet. Az adventnek sokféle értelme van, de ez a tulajdonképpeni, az egyházatyák által Krisztusra értelmezett advent.
Ezután következik az asszony fölötti ítélet. Amit a Ter 3,16-ban olvashatunk, a nő anyasággal kapcsolatos nehézségeit, szenvedéseit, a szülés fájdalmait ecseteli. Mint édesanya és feleség a történelmen át a nő ténylegesen többet szenvedett, mint a férfi. Ezt alá kell írnunk és el kell fogadnunk. Ezek a szenvedések a terhességgel megjelennek, de az édesanyai szenvedés addig követi a nőt, ameddig a gyermeke él. A legszörnyűbb ugyanis egy édesanyának, amikor gyermeke koporsója mellett áll. A nő természetébe van oltva továbbá, hogy vágyakozik a szerelmese, a férfi után. A vágyakozásban, szerelemben a kiteljesedést, biztonságot keresi. A nőnek ebben a vágyakozásában gyakran csalódnia kell. A prostitúció története mutatja, hányszor jut rabszolgasorsra a nő a történelem folyamán. Az átok következő része Ádámra vonatkozik. Meg kell jegyeznünk, hogy a legtöbb egzegéta szerint nem személynévről van szó. "Adamach" - a földből valót jelent,  a név tehát a testét jelölheti.
Ádám, mivel engedett a kísértésnek, szintén súlyos ítéletet von magára: átkozott a föld, amelyet magművel. Arca verejtékével keresi ezután kenyerét. A föld munkája nyomán tövist és bojtorjánt terem.
Addig kell viselnie az átkot az embernek, amíg visszatér a földbe, mert porból vétetett és porrá lesz. Láthattuk az előbbiekben, hogy nem a lustaság, a munkanélküliség volt az ember osztályrésze a Paradicsomban, hanem a munka. A munkában mint olyanban nem láthatjuk tehát a büntetést. Nagyobb büntetés az embernek, ha nem képes dolgozni, mint a munkában való fáradozás. Szent Pál írja a korintusiaknak, akik a közeli világvégét várták és nem akartak dolgozni, hogy aki nem akar dolgozni, az ne is egyék. Ezt aztán Sztálin, aki maga is teológiát tanult öt évig, kiforgatta, és azt mondta, hogy aki nem dolgozik, ne is egyék. A kettő között különbség van, mert van aki akarna dolgozni, de nem tud. A munka hozzátartozik az ember önkiteljesedéséhez.
Tehát nem ebben látjuk a büntetést, hanem inkább a frusztrációban, amelyet a munka eredménytelensége okoz. Ez a frusztráció nemcsak a fizikai munkára áll, hanem a szellemire is.
A büntetés  a munkához való viszony megváltozásában áll. Ám más lett a világhoz való viszony is. A környezet ellenségessé vált. Ha elfogadjuk az evolúció elméletét és végiggondoljuk, világos, hogy az ember azelőtt is ki volt téve mindenféle veszélynek. A munkához és a környezethez való viszonyulása változott meg.
A porba való visszatérés képe a halál büntetését fogalmazza meg. Azt jelentené ez, hogy az ősbűnig nem létezett biológiai halál? Egyáltalán nem. Ebben az esetben is - erről a halál teológiája többet mond - a viszonyulásunk változott meg. Az Istennnel való törés nélkül a halálunk boldog átmenet lett volna, és nem kellett volna keresztülmennünk azokon a fájdalmakon és rettegésen, amit egy szóval a halál rettenetességének nevez a teológia.
Jézus ezt halálával és feltámadásával relativizálta, de nem szüntette meg. Ez tehát nem azt jelenti, hogy nem haltunk volna meg és mind élnénk, hanem a halálhoz való viszony megváltozását.
Nemcsak az én halálomhoz való viszony szenvedett gyökeres változást. Hogy mit jelent a halál, akkor tudjuk meg, amikor egy szeretett személynek a ravatalánál állunk.
A történet a továbbiakban leírja még a Paradicsomból való kiűzetést. Itt szintén az embernek a környező világhoz való viszonyában beállt változás domborodik ki. Isten ruhát készít az embernek. E gesztus magyarázatát Isten godoskodó szeretetében leli. Nem taszítja el a bűnös embert, hanem ruhát készít neki, nem hagyja el a legkilátástalanabb pillanatban sem az embert, hanem a bűn után is törődik vele.
Ami az emberben a paradicsomból való kiűzetés után megmaradt, az a halhatatlanság utáni állandó sóvárgás. Ez tény, de Isten sóvárgásunkat ebben az életben nem teljesíti.