Nyíri Tamás

A hála

Amikor betért egy faluba, tíz leprás férfi jött feléje. Megálltak és már messziről kiáltották: "Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!" Rájuk tekintett és így szólt: "Menjetek, mutassátok meg magatokat a papoknak." Amint odafelé mentek, megtisztultak, de csak egy tért vissza közülük, amikor látta, hogy meggyógyult. fHangos szóval áldotta Istent és lába elé borulva hálálkodott. Ez szamaritánus volt. Jézus megkérdezte: "Nem tízen tisztultak meg? Hol a többi kilenc?  Nem akadt más, aki visszajött volna, hogy hálát adjon Istennek, csak ez az idegen?" Azzal hozzá fordult: "Kelj föl, menj! Hited meggyógyított téged." (Lk 17,12-19)

Érdemes elgondolkodni rajta, mi mehetett végbe a meggyógyított szamaritánus lelkében. Talán már régóta beteg volt, és a betegség, a rettenetes szenvedés elgondolkozóvá tette. Sikerült visszanéznie az életére és őszinte ítéletet alkotnia róla magának. Talán megállapította, hogy másmilyen is lehetett volna: eszébe jutott egy-egy elmulasztott kötelesség, megrövidített felebarát; hogy újbóli és újbóli áldozatává vált saját szenvedélyeinek - és belátta, hogy hányszor, de hányszor követett el bűnt. És talán azt is meglátta, milyen gyakran fakad az ínség és a szükség a bűnből - és egy napon talán az is világossá vált előtte, hogy bűn és fájdalom, betegség, szenvedés és halál egyetlen sötét egészet alkotnak, és hogy tehetetlenek vagyunk az egyikkel szemben, ha nem akarjuk egyúttal a másikat is gyógyítani. Mivel pedig a dolgok, emberek, az élet egyre nehezebb és nyomasztóbb lett körülötte, biztosan azt is megkérdezte önmagától, hol van itt a kivezető út, hol a megoldás… - És talán ekkor hallott a Mesterről. Csodálatos dolgokat beszéltek felőle, hogy mily nagy erővel és hatalommal segít a szenvedőkön. Aztán egyszer elhatározta, hogy elmegy hozzá; talán hallotta, hogy arra fog jönni vagy meghallotta, hogy merre jár, és ő is odament - kiállt az út mellé és várt. Természetesen rögtön akadtak társai is - nekik mindegy volt, hol töltik idejüket és úgy gondolták, nem kell semmit megpróbálatlanul hagyni…
Amikor aztán látta, hogy meggyógyult, akkor világossá vált benne az is, hogy itt most sokkal többről van szó, mint egyszerű gyógyulásról, hogy itt nemcsak az történt, hogy ismét kisimult a szörnyű ráncokba zsugorodott bőre… És talán eszébe jutott az a kérdés is, miért éppen ők gyógyultak meg, és miért nem mások: olyanok, akik talán sokkal inkább rászorultak volna, akiket otthon éhes szájak és erőtlen öregek várnak - akik talán sokkal jobban szeretik Istent, mint ő; és mégis ő az, aki egészséges lett, és a többiek maradtak betegek. Megérezte, hogy ami vele történt, az egészen rendkívüli szerencse volt, hihetetlen szerencse - de nem véletlen szerencse; mert ezekben a dolgokban - amikor egy-egy pillanatra az isteni mindenhatóság tör át a földi tehetetlenség burkán - itt nem lehet véletlenről beszélni, nem lehet sorsot emlegetni. Legfeljebb valami titokról lehet itt szó, rejtelemről, ami az egész gyógyulás és gyógyítás mögött rejtőzik, és ami nagyobb csoda, mint az, ami a testén végbement. És akkor ez az ember, az egyetlen a tíz között, aki gondolkodott, ez visszatért az Úrhoz…
Talán így folyt le a dolog, talán másképp. Lehet azt is mondani, hogy ez csak 20. századi interpretálás az evangéliumi szövegbe - mindegy. A lényeg az, hogy én, a 20. századi ember, így gondolkodom és engem ezek a dolgok érdekelnek. Én már a mélyére tudok látni az Üdvözítő gyógyításainak és ezt látom meg bennük. Azt, hogy ez az ember tudta, hogy olyasmiben volt része, ami nem jár ki neki semmiképpen, ami sehogyan sem áll arányban a jócselekedeteivel. Tudta, hogy érdemtelenül kapott mindent és ezért érezte azt, hogy vissza kell mennie és meg kell legalább mondania: Uram, én tudom, hogy most olyasvalami történt velem, amit a próféták ígértek meg akkor, amikor a Messiás eljöveteléről beszéltek. Hálás volt; hálás volt Jézusnak és hálás volt Istennek.

És ez a hála az, ami leginkább hiányzik a mai emberből. Hihetetlen messze kerültünk attól, ami ebben a meggyógyított emberben élt. Mert mi a hála? Nem pusztán köszönet. Megköszönni olyasmit is szoktunk, ami jár nekünk. A hálát nem lehet szavakban kifejezni. Mondjuk ugyan, hogy "hálálkodik" - de érezzük, hogy ez nem az igazi. A hálát élni kell. És ezért az ember igazán nem is lehet másnak hálás csak Istennek.
De ez a hála már nem pusztán szép erény, derék magatartás csupán, hanem valami, ami egészen mélyre hatol és ott van a helye, ahol az ember lelkében összetalálkozik a hit, a szeretet meg a kegyelem.
Nem is tett csupán a keresztény hála, nemcsak akarat, állásfoglalás - az is, de több is mindennél: lét, állapot - de ez sem egészen.
A keresztény hála - élet, mint minden igaz érték. A lélek elismerő tekintete Krisztus felé: elismerem, hogy ő az Isten Fia, a Messiás, hogy tőle várhatok mindent, hogy rajta kívül nincsen más reményem. Hogy tőle kaptam a megváltás adományát és hogy enélkül elvesznék. És mindezt nemcsak tudom az értelmemmel, nemcsak elfogadom az akarattal, hanem engedem, hogy megragadja a szívemet, hogy elragadtatásba ejtsen az adomány nagyszerűsége.
Aztán ez a hála nemcsak elismerés, hanem felismerés is; annak a felismerése, hogy mindez nem jár ki nekem, hogy ingyen adomány, engem meg nem illető ajándék, ami az Isten szuverén akaratából fakad. Nem hivatkozhatok semmi jócselekedetre, csak annyit tudok mondani, hogy Isten az érdemtelent szokta kiválasztani, hogy megmutassa rajta mindenhatóságát…
De hogy áll ezzel a mai ember? Az értelem tudja talán, hogy hálásnak kell lennünk - hallotta vagy olvasta valahol -, de a szív nem tudja. Az a bizonyos belső érzék nem teszi magáévá, az élet gyökerétől marad idegen. Krisztus - megváltás - kegyelem -: ismerős szavak, de csak szavak; a szívemnek nem mondanak semmit - vagy csak nagyon-nagyon keveset.
Milyen messze van tőlem Krisztus élő valósága, amikor csak sápadt és elmosódott képem van róla; és hol van a megváltás valósága, amikor csupa panaszkodás az életem. És hol a kegyelem ereje, amikor ennyire nem tudok hátat fordítani a rossznak vagy haladni a jóban? Mert hálás csak akkor tudnék lenni Krisztusnak, ha tényleg érezném is, hogy le vagyok kötelezve neki, hogy tudom, hiszem - és érzem! -, mennyit tett értem, és ezért ezen a világon mindennél többre tartom és többre becsülöm őt.
Úgy vagyok, mint a többi kilenc, aki nem tért vissza. Megkereszteltek és lemosták rólam az eredeti bűnt. De nem érzem, hogy megtisztultam - még a gyónás után is ritkán. Az embernek eszébe jut az Üdvözítő példabeszéde, hogy a mennyek országa hasonlatos a csodálatosan szép gyöngyhöz, amelyért a kereskedő - mikor meglátta - mindenét eladta, hogy megszerezhesse. De vajon akkor is eladta volna mindenét, ha ő maga nem látja a gyöngyöt, csak mesélnek neki róla?… Azt hiszem, hogy ez a baj, ez a mi nyomorúságunk, hogy nem láttuk még meg a csodálatos, selymes fényét annak a gyöngynek, amelyet Krisztus ad nekünk. És így kell harcolnunk, erkölcsösnek és hálásnak lennünk: amikor egyik oldalon ott áll a világ egész kézzelfogható gazdagsága, nagyszerűsége - a másikon pedig egy fakó határozatlanság. Hogy lehet akkor hálásnak lenni? Hinni?… Szeretni?…
Jézus mondja egyszer egy embernek: Ha tudsz hinni, minden lehetséges a hívőnek - és ismerjük az ember feleletét: Hiszek, Uram, segíts az én hitetlenségemen! Azt hiszem, rajtunk is ez segítene, ezzel kellene nekünk is újból és újból kezdenünk.
Éppen mert olyan nehéz és nyomasztó az élet, azért vágyódunk, hogy ne legyen így; mert betegek és nyomorultak vagyunk, azért sejtjük, milyen lehet, ha valaki egészséges - nemcsak kívülről, nemcsak testileg, lelkileg, hanem mindenestül, alapvetően, olyan alapvetően, hogy a betegségnek már nincs hatalma fölötte: ez az, amit megsejtünk a gyöngy fényéből - és ez a megváltás.
És hogy ezt lássuk, hogy Isten országának nagysága, a kegyelem ereje, a bűnbánat boldogító íze szíven üsse az embert - ez az, amit kérnünk kell az Üdvözítőtől. Mert ő képes arra, hogy mindezt megmutassa nekünk; ha ő akarja, akkor fakaszthat vágyat a szívünkben, ahogy Mózes is fakasztott vizet a kősziklából; ő meg tudja tenni, hogy kivilágosodjék előttünk, minek van igazi értéke, hol az igazi érték: a világban - vagy őbenne.
Kérni kell, szüntelenül és állandó imával kell kérni ezt a világosságot, ahogy a vakok kiáltották annak idején, hogy "Jézus, Mester, könyörülj rajtunk!" Mindenben, amit teszünk vagy gondolunk, ott kell lennie valami benső ébrenlétnek, ami odaátra irányul, ami figyel, hogy megláthassa az igazi fényt, amelyik akarja meglátni és kéri, hogy megláthassa - és ez lesz az a szüntelen ima, amiről Szent Pál beszél - és ez lesz az az ima, amely mindig meghallgatásra talál.