András Imre SJ

Egy erdélyi vallásszociológiai

kutatás fogadtatása ürügyén

E gondolatmenet címe egy kis pontosításra szorul, mert az előzetesen meghirdetett előadás-cím (Az erdélyi vallásszociológiai kutatások múltjáról és hiányairól) kutatástörténeti címnek tűnhet, és azt a benyomást keltheti, hogy Erdélyben számos vallásszociológiai kutatás történt a múltban, amelyeket a korszerű tudományosság szempontjából akarunk mérlegre tenni. Ennek a tudománytörténeti ágnak nem vagyok szakértője, de a - bizonyára hiányos - ismereteim alapján is feltételezem, hogy a gyulafehérvári főegyházmegye területének (erre szűkítve be az Erdély terület-megjelölést), amelyről szólni kívánok, eddig - egy kivételével, amelynek viszontagságos fogadtatásához szeretnék most hozzászólni - nincsen más számottevő vallásszociológiai felmérése. (Úgy tudom, léteznek olyan szociográfiai felmérések, amelyek a vallásgyakorlattal foglalkoznak, lehet, hogy az Erdélyi Iskola füzeteiben is megjelentek ilyen tartalmú cikkek, a szaktekintélynek számító Venczel Józsefnek nem a vallásszociológia volt a szakterülete, nem találtam a kolozsvári Hitel régi számairól készített repertóriumban se vallásszociológiai anyagot…)

Fogadjuk el kiindulópontnak, hogy az egyetlen számottevő kiadvány e tárgyban az Etnos, a Julianus és a Szent Ferenc Alapítvány kiadásában 1994-ben megjelent, a csíkszeredai Kommunikációs Antropológiai Munkacsoport (KAM) két tagjának, Bíró A. Zoltánnak és Túros Endrének Egyház a társadalom szemszögéből című hosszú tanulmánya. Szakmailag nézve a szerzők kétségtelenül szolid munkát adtak ki kezükből. Helyzetelemzésüket megpróbálták lefordítani a szakmában nem járatos felhasználók számára, felajánlva, hogy elemzésük minden részletéhez hajlandók rendelkezésre bocsátani az alapul vett dokumentációt is. Tehát bevallottan eleget kívántak tenni az ellenőrizhetőség tudományos követelményének. Az egyházi elvárásokhoz a szerzőkön és kiadókon kívül két pap is igyekezett hozzáilleszteni a tanulmány "üzenetét". A nagyrabecsült Boros Károly plébános és a kezdeményező Papp László lelkész - mintegy az egyház részéről felelős személyek - előszavaikban nyomatékkal képviselték a tanulmány "gondolatindító" jellegét és kérték a tanulmány egyházi megtárgyalását. De a fogadtatás olyan volt, mintha a tanulmánynak csak érzelmeket sikerült volna felkeltenie. A füzetet az egyik paptestvér nekem is elküldte. Örültem, amikor elolvastam. A tanulmány főegyházmegyei visszhangjáról csak akkor szereztem tudomást, amikor 1996 őszén a főegyházmegyei zsinat koordinátora, Czirják Árpád segítségemet kérte a zsinat előkészítésében. Én készséggel igent mondtam kérésére. Ismerve a KAM-tanulmányt, úgy gondoltam, hogy ezt a szakmailag szolid (vagyis ellenőrizhető értékeléseket tartalmazó) szocio-kulturális tanulmányt mindjárt az elindulásnál figyelembe kellene venni és megtárgyalni/kipróbálni, mi működik belőle a gyakorlatban. Meglepetésemre figyelmeztettek, hogy a tanulmányt a papság már ismeri, de nem fogadták el a tartalmát. Azt gondoltam, talán nem sikerült a szakembereknek eléggé lefordítani a szociológia tolvajnyelvéről az üzenetet, és hátha én mint a teológiában és az egyházi nyelvben jártasabb egy cikksorozat keretében közelebb tudom vinni a mondanivalót az érdeklődőkhöz. Meg lehet azt úgy írni, hogy a negatív érzelmekkel máris összekapcsolódott tanulmányt meg se említem, hanem a zsinati aggiornamento fogalmát a központba állítva foglalkozom a konkrét témákkal. Ettől is eltanácsoltak, mondván: a papságnak az aggiornamentót szorgalmazókkal szemben is fenntartásaik vannak. Tehát valahol mélyebben ülnek az ellenérzések. Ekkor kezdett igazán érdekelni a dolog.

Hogy sikerül-e valamit a problémák tartózkodási helyéről felfedeznem, azt majd Önök fogják eldönteni. A bevezető lezárásához még egy megjegyzés: mivel az említett KAM-tanulmányról a szerzők talán még majd beszélni fognak, én a magam témájára szorítkozom. Külön örülnék, ha a KAM-előadás a 94 óta meg nem történt dolgokkal is foglalkozna, vagyis azzal, mit intézhettünk volna el a tanulmány megjelenése óta eltelt négy-öt év alatt, ha mindjárt az elején passzolt volna a vallásszociológusok ajánlata és a lelkipásztorok befogadókészsége. Sajnos már van tapasztalatom arról, hogy a magyar ember alkatánál fogva nem szívesen valósít meg olyan ötletet, amelyet nem ő talált ki, azért óvakodni szeretnék mindenféle személyeskedő megjegyzéstől a tanulmány hatástalansága miatt. Ezzel az újólagos nekifutással megpróbálom az ügyet szolgálni. Hátha mégiscsak sikerül majd közös erővel a tanulmány egyik-másik meglátását hasznosítani, így se lesz későn.
A választ most arra a két kérdésre keressük: 1. milyen tényezők játszhattak közre, hogy a papság egy része idegen testként, zavaró momentumként elutasította az aggiornamento keresésének a tanulmány által felkínált lépéseit, módszerét, és 2. van-e az előadónak víziója, javaslata az aggionamento útjának megtalálásához?

A szociológiai analízisből hiányzik a történelmi dimenzió - ez helytelenül értelmezve torzítja a valóságot

A szociológiai analízis elutasításának első számú oka - ha nem tévedek - az, hogy az érintettek kiérzik belőle a szociológiai felmérés szükségszerű történelmietlenségét, ami nekik az ábrázolásban talán már hazugság, naivság, értetlenség. (Példának vegyünk egy csatajelenetet a magasból fényképezve, amely ekként csak stratégiai-taktikai "tanulmány", de hiányzik belőle a kétségbeesés, az indulatok, érzelmek és érzések közvetlen közelsége.) A szociológus pillanatképet készít, fényképez, olyan képet rögzít, amelyen csak a jelen tények látszanak. A statikus kép hátterében azonban esetleg drámai események nyomai vannak. Nincs rajta az a hősiesség sem, amelyet a vesztésre álló harcoló eddig tanúsított. Pedig az erdélyi papok az egyházi fronton csodálatos hősiességet tanúsítottak. Példa: a titkos ordináriusok, Márton Áron példamutatása. Példa: a börtön szenvedései. Példa: a papi békemozgalom. Rajta van viszont a pap műveletlensége, a pegdagógiához való nem-értése (példáuyl hitoktatók a mai iskolákban!), félszegsége, túlzásai a közéleti szereplés alkalmával. A hívek értékvesztése, csak az anyagiak iránti érdeklődése, a hit dolgaiban való járatlansága. Nem szokta meg a demokratikus élet játékszabályait, a csak arra az órára érvényes megmérettetéseket. Amikor negatív kritikát hall, megfellebbezhetetlen ítéletnek veszi - és megsértődik.

A szociológiai analízis - helytelenül értelmezve - bénítja a szabadságot

Bizonyos körülmények között lehet a szociológiai analízisnek destruáló, visszahúzó, a cselekvő lendületet romboló hatása is. Például amikor a kimondott ítélet valamit rögzít, amikor feladunk egy eszményt a közvélemény nyomása alatt. A tényszerű igazságot ki kell mondani, vállalni kell, de nem lehet törvényeket, eszményeket feladni, hogy problémamentessé tegyük életünket. Az ember erkölcsi életének motorja az eszmény és a valóság közötti feszültség. Példa: Márton Áron felszólalása a zsinaton a papi cölibátus-vitában. "Ez nálunk nem vitatéma", vagyis ragaszkodunk az eszményhez, annak ellenére, hogy nálunk is nehézségek mutatkoznak. A törvény megszegésének esetei nem vették magukra egy egyházi reformmozgalom álarcát. Ez egyébként a mennyek országa építésének az útja is, a jobb belátáshoz ragaszkodni a rossz gyakorlat ellenében: tartsatok bűnbánatot, mert elközelgett az Isten Országa. Ugyancsak Márton Áron életéből ismeretes a békepapokkal való viszonya: dissimulatio propter poenitentiam. A gondjaira bízott emberrel irgalmas tudott lenni úgy, hogy nem az eszményt srófolta feljebb. Márton Áron nem volt fundamentalista, aki akár feláldozza az embert, hogy érvényesülhessen a törvény betűje, de megvolt benne az igény az érték, a rend, a hagyomány, a törvény megőrzésére és a bölcsesség hozzá, hogy konfliktus esetén a nagyobb értéket hagyja érvényesülni.

A szociológia eszköztára nem megfelelő mérce a vallás értelmezéséhez

Még egy harmadik tényezőt is említhetnénk, amely közrejátszhatott abban, hogy a papság zavaró tényezőként utasította el a tanulmány aggiornamentóhoz vezető ösvényét. A szociológus azzal tér ki a felelősségre vonás elől, hogy kijelenti: a szociológia az ember vallásos életével kapcsolatban csak a látható viselkedést akarja vizsgálni és transzcendens dolgokat (például kegyelem, teremtményi mivolt, szentségek, karizmák) se nem állít, se nem tagad, hanem türelmesen megfigyeli az embert és csak a látható jelenségeket veszi számba. A vallásosság kiirthatatlan világjelenség, megtalálható minden ember viselkedésében. A szociológus csak úgy tud általános következtetéseket levonni, ha olyan vallás-fogalmat használ, amely minden jelenségre alkalmazható. Így viszont egy kalap alá kerülhetnek a primitív népek, az ókori görögök, a hinduk, a marxisták istenképei a legfőbb lényről, aki/ami valamilyen formában kapcsolatban áll az emberrel. A mérhetetlen tapasztalati anyagból absztrahált istenkép pedig az ember találmánya lesz. A szociológia istenképét az ember maga csinálta olyannak, hogy eleget tegyen a tudományosság által megkövetelt ellenőrizhetőségnek. A zsidó, a keresztény és az iszlám istenfogalom azt mondja, hogy az Isten személy. Ezt és mindent, amit róla tudunk, azt ő maga mondta meg az embernek, azaz kinyilatkoztatta magát, követői ennek alapján tudják csak, ki az isten. A keresztény hagyomány szerint Isten háromszemélyű egy-isten. A hit forrása szerint minden isteni személynek sajátos tevékenységet tulajdonítunk az Isten és az ember közötti kapcsolatban. Az Atyának azt tulajdonítjuk, hogy ő teremtette a világot. Az ember fel is ismerheti őt mint Teremtőt a világ létében és rendjében. Az ember tőle útmutatást is kapott, hogyan legyen boldog, hogyan tud eljutni létének forrásához, megvalósítva önmagát a Teremtő terveit követve. Az ember Teremtőjétől szabadságot kapott, hogy Istent felismerve szabadon éljen az ő barátságában. A második isteni személy, a Fiúisten szinte központi szerepet kap a keresztény istenfogalomban: történeti személy lett közöttünk, tanítást adott nekünk Isten országáról, egy emberi közösséget alapított, hogy segítse az embereket az Atyához vezető úton. Magára véve az ember isten-kapcsolata megromlásának terhét, önkéntes halálával helyreállította az ember kapcsolatát az Atyával. Keresztény istenképünkhöz tartozik továbbá az Isten ereje, a Szentlélek, aki erőt adónk, vezetőnk és segítőnk az Atya által teremtett és a Fiú által komfortossá tett világban. Ebből a szentháromságtan-vázlatból láthatjuk, hogy a vallásszociológus a maga eszköztárával nehezen mond ki valamit arról a kapcsolatról, amely az embert ehhez a személyes Istenhez köti. A szociológus a látható-mérhető dimenzióban mozog s ameddig ehhez tartja magát, addig munkássága hűen tükrözi a valóságot. Ha ellenben a szociológus - hogy egy példát hozzak - a szeplőtelen fogantatás titkáról mint vallásos képzetről nyilatkozik, akkor már illetéktelenül minősített. Persze a vallás dolgaiban tisztelettudó szociológus is irritálóvá válhat, ha azokból a külső jegyekből, amelyeket tudományos eszközeivel dolgozott ki, általánosító minősítéseket fogalmaz meg.

Az egyháznak mint társadalmi intézménynek a vizsgálata elidegenítő lehet az egyház számára

Az egyháznak mint társadalmi intézménynek a leírására már sokkal nagyobb kompetenciája van a szociológusnak. A KAM-tanulmányban találunk rá bőségesen példákat, de lehet kivétel az analízisben adott ajánlás alól.
(Például a brassói főplébánia caritas-tevékenységében az anyagiak kezelését nem lehetett a világiakra bízni; vagy például az egyházi döntések érdekeket, érzékenységeket érintenek, a vezetési funkció az általánosabb érdekek érvényesítését kívánja.)
Az egyház szerepvállalása a társadalom gondjainak megoldásában magától értetődő, különösen a magyar egyházban. Az elvárások azonban sokszor nem veszik figyelembe az egyház céljait. Gyulay Endre szeged-csanádi püspök mondta egy interjúban a hasonlatot: az egyház olyan, mint a halálra nyilazott Szent Sebestyén vértanú volt, aki kigyógyult sebeiből és utána újra jelentkezett szolgálattételre a császárnál. A mai császárok azonban nem olyan egyenes jellemek, mint Sebestyénnel szemben Diocletianus császár volt, aki tudniillik másodszor is vérpadra küldte és kivégeztette a vértanút. A mai császárok megpróbálják befogni saját szekerükbe a vértanúkat is, például a közvélemény irányítói világosan megmondják a társadalom képviseletében, mit várnak az egyháztól: foglalkozzon a szegényekkel és a hátrányos helyzetűekkel (nyomorékokkal, elmebetegekkel), de ne foglalkozzon iskolával, az ifjúság nevelésével stb., mert nem tudja megadni a modern államban már magától értetődő színvonalat. Ez féligazság, mert ha az állam visszaadná az egyháznak a jogtalanul elvett anyagi eszközöket, ami a színvonalas intézmény létesítéséhez és fenntartásához szükséges, akkor módjában állna az egyháznak is színvonalas intézményeket indítani és abban jobb szellemet biztosítani. Most még szokásos a hamis mértékkel való megmérettetés az egyházzal szemben, a törekvés a négy évtizedes üldözés által kialakított status quo befagyasztására. Ilyen politikai törekvések alátámasztására szívesen veszik igénybe a politikusok a pillanatyi helyzetet rögzítő, fényképező szociológiai látlelet segítségét. A magyarországi rendszerváltás kapcsán például ismételten olvasni lehetett, hogy a katolikus egyház merevebb, mint a protestánsok, mert azok gyorsan megújultak és leváltották az állammal együttműködött, kompromittált vezetőket. Nem szeretnék felekezeti vitát provokálni. Megfontolásra ajánlom mégis, hogy az élet minőségét a megvalósuló értékek adják meg. Az átmentett kommunista ideológiát, vagy a virágzása teljében levő liberális társadalom-felfogást egyaránt értékei határozzák meg. A szociológiai kutatás ugyanakkor értéksemleges. A szociológia információs technikáját minden irányzat szolgálatába lehet állítani. A vallásszociológia is azt ajánlja az egyház vezetőinek, tagjainak, hogy vegyék figyelembe ezt vagy azt a szociális jelenséget a pasztorációs lépéseik eldöntésénél. Ha így tesz a vallásszociológia, azzal nem válik a pasztoráció szolgálóleányává. Szakmailag korrektnek kell maradnia. Az evangéliumi értékek elfogadtatásának érdekét azzal szolgálja, hogy azokat a tényeket veszi korrekt vizsgálat alá, amelyek a pasztorációban döntőek. És nem csempész be elemzésébe ideológiai zugárut. (Példa az ideológiai zugárura: a "jobblétre" fogalom elemzése.)

A modernizálódástól a szekularizálódásig

Felsoroltam néhány buktatót, amelyek útjába állhattak annak, hogy a főegyházmegyei papság magáévá tegye egy mégoly alapos és mértéktartó tanulmány ajánlásait is, mint amilyet Bíró A. Zoltán és Túros Endre készítettek. Hogy tényleg ezek voltak a "buktatók", azt nem állítom. Általánosságban úgy gondolom, a felsorolt, félreértés jellegű akadályokat sok erőbevetéssel, türelemmel, jóakarattal, egyházi vezetők ajánlásával esetleg át lehet hidalni. De látok még egy akadályt, amelyet világos látással és jóindulattal se könnyű áthidalni.
Arról a problémáról van szó, amelyen a katolikus egyház a II. vatikáni zsinaton viaskodott, s miután - hitem szerint - megoldotta, most újra elnyelni látszik az egyházat. A bécsi pasztorálteológus professzor Paul M. Zulehner és egy másik szerző könyvet is jelentetett meg erről a zsinati megújulással elindított jelenségről Elindulás a katasztrófába címmel. Manapság sokaknak úgy tűnik ugyanis, hgogy az egyháznak a zsinati nyitás inkább ártott, semmint használt. A zsinati reform folytán nemcsak az addig kívül élők nem tódulnak az egyházba, hanem a hűségesek is elkezdték lazítani a kapcsolatot vele. A szociológia ismeri ezt a jelenséget, van rá egy tudományosan megalapozott szolid válasza is, amely így summázható egy mondatban: a társadalom "modernizálódását" elválaszthatatlanul követik a "szekularizáció" tünetei. (Ezt a gondolatsort bővebben kifejtettem a Távlatok 1996/3-4. számában A kereszténység a tradíció és a posztmodern között című könyvismertetésemben. Itt csak a lényeges gondolatokat foglalom össze.) Miről is van szó?
A szociológia segítségével igazolni lehet, hogy a középkor óta az egyházi élet nagy "modernizációs változáson" ment át, noha a háttérben csak "normális" társadalomváltozás történt. A tudományos megértéssel el lehet venni a változás drámaiságát, objektiválni lehet az eseményeket, és ki lehet alakítani egy olyan közfelfogást, amely képes józanul megfelelni az egyház mai innovációs, újító szükségletének. A megértés megszerzése természetesen még nem minden. Az egyháznak helyt kell állnia a társadalmi erőpróbában is, ahol az a kérdés: ki tud-e alakítani a katolicizmus egy új jelenléti formát a társadalomban, létrejön-e valami új, ha a régi felbomlik? Hogyan válaszolja meg az alternatívát: elfogadja-e soraiban a legitim pluralitást vagy egy fundamentalista alapon összeálló szekértáborrá változik?
A társadalmi modernizálódás jelenségét "felfedező" amerikai szociológusok kezdetben lineáris fejlődésnek gondolták e modernizálódást - a felvilágosodásban nagy szerepet játszó "haladás"-fogalom mintájára. A tapasztalat azonban arra tanította őket, hogy a társadalmi modernizálódás nem lineáris folyamat, hanem "hosszú lejáratúan egy irányban ható véletlenek sorozata", amelynek kapcsán
n a struktúra síkján társadalmi funkcionális elemek, például a hatalom, a vallás, a gazdasági élet, a tudomány stb. önálló struktúrát kapnak;
n a kultúra síkján pluralizálódás történik, a hagyományos kulturális formák viszont tudatossá válnak és újraértékelődnek;
n a társadalmi kapcsolatok síkján az egyén nagyobb hangsúlyt kap és bővíti cselekvési lehetőségét (a három elem: a. a struktúra részben önállósodik, b. a kultúra pluralizálódik, c. az egyén vonatkozásai nagyobb hangsúlyt kapnak.)
Látjuk, elég bonyolult feltételrendszernek kell együttesen megvalósulnia, hogy a társadalom "modernizálódjon". A modernizálódás sok irányba mehet és közben az is megtörténhet, hogy ötvöződik korábbi társadalmi formákkal és esetleg hosszú időre stabil formákat alakít ki. A legjobb példák erre az európai keresztény országok, amelyek a nagy szellemi és társadalmi fordulatokat követően társadalmi életüket részben modern, részben hagyományos módon fejlesztették tovább.
A modernizációs teória lehetővé teszi annak értelmezését is, hogy az átalakulás miért hullámszerűen és nem folyamatosan történt. Azt tapasztalták ugyanis, hogy amikor az amerikai felekezetközi életben a kölcsönös kapcsolatok korlátozottak, zavartak, behatároltak voltak, éppen akkor jött egy tudatosodási folyamat (egy "rájövés" valamilyen összefüggésre), és ez indított el egy újabb modernizálódást.
A lelkek szolgálatára rendelt egyház vizsgálja és értelmezi "az idők jeleit". Ezzel kapcsolatban Az egyház a modern világban című zsinati dokumentum leszögezi: "A mi dolgunk, hogy a világnak, amelyben élünk, várakozásait, törekvéseit, drámai jellegét tudomásul vegyük és megértsük" (GS 4). Isten országa építésének ezt a követelményét azonban az egyház a társadalmi mutatók és azok szociológiai összefüggésének ismerete nélkül nehezen tudja teljesíteni. Először ismernie kell a jeleket, hogy az evangélium fényében értelmezni tudja őket. A kereszténység szociológiájának nevezett kutatási módszert alkalmazva (amely az elemzést a felekezeti kultúra területén végzi el) értelmezni tudja az elvilágiasodás jelenségeit és kialakítani rá a jónak látott választ. A kulturális analízis szociológiai vizsgálatára alkalmas területeket talál az egyház intézményesített rendszerében, az egyházon kívüli társadalmi kifejezésformákban, az élet értelmezésére, illetve az életmód kialakítására meghonosodott konkrét formákban. Az utóbbi pontnál, az életmódnál, fontos empirikus mellékkérdés, hogy a tevékenység, például a diakónia, milyen mélyen ágyazódik bele az egyház életébe. Ez dönti el ugyanis, hogy a vizsgált tevékenység az egyház sajátos küldetésének modern megnyilvánulása-e vagy már a szekularizációs folyamat következménye.
A jelenség történelmi dimenzióját tekintve az a legáltalánosabb vélemény, hogy az egyház a francia forradalom utáni krízisét egy részleges modernizációval konszolidálta. Ebben a részlegesen modernizálódott, hagyományos és modern elemeket felmutató egyházi életben a mostani társadalmi fejlődés hatására egy teljes modernizálódás zajlik le. (Nem hiszem, hogy ezt a megállapítást a mai Romániára is alkalmazni lehetne!) A vélemény szerint az egykori modern polgári-ipari társadalom keretei közé beilleszkedett egyházi életben funkcionális differenciálódás megy végbe, amelyben a vallás az egyháztagok számára már nem a mindenütt jelenlévő életforma, hanem csak egyik fontos intézménye az életnek a többi között.
A részben modernizálódott katolicizmus, minden akkori térvesztése ellenére, az ember védelmezője tudott lenni a gyors változások káros hatásaival szemben, és erkölcsi erejével képes volt a féktelen kapitalista gazdasági fejlődést keretek közé szorítani. A katolikusság társadalmi elkülönülésének  feloldása most egy része annak a folyamatnak, amelyben a polgári-modern társadalom a totálisan modern társadalom formáira vált át. A modernizálódás következménye, hogy manapság újra eltűnőfélben vannak a válaszfalak az egyházi közösség és a polgári közösség között. A zártkörű "keresztény társadalom" létrehozására egykor kialakított egyházi intézmények most átadják funkciójukat a "civil társadalom" intézményeinek. A kereszténység társadalmi arculatában jobban előtérben állnak a személyes jegyek, az intézményhez kapcsolódó elemek száma viszont csökken. Ez a súlypont-eltolódás azonban nem jelenti magának a kereszténységnek a gyengülését. Erősödik az odafigyelés (reflexió) a modernizációs folyamatra, könnyebben változtatják a hagyományos formákat, erősödik az innovatív (újító) készség, a vallással és a kereszténységgel való azonosulás.

Ajánlások

Befejezésül két ajánlást kockáztatnék meg. Az első:
A gyulafehérvári főegyházmegye maradjon egyelőre a II. vatikáni zsinat "szekularizációs" meglátásánál: "a mi dolgunk, hogy annak a világnak, amelyben élünk, várakozásait, törekvéseit, drámai jellegét tudomásul vegyük és megértsük" (GS 4). A világ várakozásait, törekvéseit, drámai jellegét az egyház a leginkább a társadalmi változásokban éli meg: az emberek másak lesznek, mert tévét néznek, viszonylagos jólétben élnek, mert az orvostudománynak új technikai eszközei vannak, a konzervek fölöslegessé tették a háztartást, a világ minden tájára elutazhatnak, a világűrt is hasznosítani tudják és a múlthoz viszonyítva ma sok mindent másképp csinálnak. A zsinat az idézett Egyház a modern világban című dekrétumában egészen konkrétan beszélt arról is, hogy a világi dolgoknak öntörvényűségük is van, amelyet az embernek tiszteletben kell tartani. A gyulafehérvári egyházmegye azért is határok között tarthatja "modernizálódó és szekularizálódó hajlandóságát", mert a gazdag erdélyi hagyomány és az eddig megvalósult mérsékelt erdélyi/romániai társadalmi modernizáció mellett nem állítható, hogy jelenleg ennél többre volna szükség. A társadalmi modernizáció nem öncél, nem "high tech", amiből föltétlenül a "legmodernebbet" kell átvenni s a régit kidobni. Legyen szabad továbbá ezen a téren a fiatal papságnak lépni és - az új bevezetésének elkerülhetetlen velejárójaként - alkalomadtán mellé lépni is. Az előrelépők ne kussoljanak, de lövészárkokat se ássanak maguknak, ha nehézségekkel találják szembe magukat. Nemcsak a szeretet parancsa kívánja meg ezt a viselkedést, hanem a konfliktus menedzselésének szabálya is
A második ajánlás:
A szociológusok lehetőleg ne "totálprogramokat" készítsenek az erdélyi egyház számára, hanem inkább esettanulmányokat, vagyis "példatárat" azzal a céllal, hogy az érdeklődő papság megismerhesse a szocio-kulturális analízis mibenlétét, és hogy elemeiben maga is elsajátíthassa a társadalmi jelenségek megismerésének ezt a formáját. A gyakorlat azt mutatja, hogy Az egyház a társadalom szemszögéből című tanulmány túl nagy falat volt a gyakorló lelkipásztoroknak, és ezért is menekültek el tőle.
A szocio-kulturális analízishez való konyítás a mai lelkipásztori munkának fontos segítsége, a helyzetfelismerésnek szükséges kelléke. A Jézus Társasága általános rendgyűlése, a rendben a legfelsőbb törvényhozó testülete a legutóbbi ülésén elrendelte, hogy a szocio-kulturális analízis megismerése már kezdettől szerepeljen a rendi fiatalság kiképzésében. Kívánatos lenne, hogy a két erdélyi egyházi lap szintén behatárolja stratégiáját egy mérsékelt modernizációra és szekularizálódásra. Be kellene várni a társadalomfejlődést, és annak megnyilvánuló "hátszelével" vetni fel a szekularizálódás témáit.

Elhangzott a Romániai Magyar Pax Romana Mit tudunk magunkról? ímű tanulmányi találkozóján, Csíksomlyón október 9-én