Komparatív előnyök, ökológiai ártalmak, társadalmi károk a világállam és a nemzetállamok világának fényében

Pol­gá­ri Szem­le, 14. évf., 1–3. szám, 2018, 160–179., DOI: 10.24307/psz.2018.0813

Dr. So­mo­gyi Fe­renc, egye­te­mi do­cens, Szé­che­nyi Ist­ván Egye­tem Nem­zet­kö­zi és El­mé­le­ti Gaz­da­ság­tan Tan­szék (somogyif@​sze.​hu).

Össze­fog­la­lás

A nem­zet­kö­zi gaz­da­ság­tan ural­ko­dó szem­lé­le­te jól be­mu­tat­ha­tó Paul Krug­man és Mau­ri­ce Obst­feld kom­pa­ra­tív elő­nyök mo­dell­jén. A mo­dell ér­ték- és cél­rend­sze­re, a vi­lág­pi­a­ci ár­arány­vál­to­zá­sok, a tech­no­ló­gi­ai ha­la­dás ha­tá­sa, a vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság, a mun­ka­meg­osz­tás tár­sa­dal­mi kö­vet­kez­mé­nyei és a ne­ga­tív ex­ter­ná­li­ák ve­szé­lyei ke­rül­nek elő­tér­be. A szer­ző­pá­ros csak azok­kal a meg­fon­to­lá­sok­kal szá­mol, ame­lyek a vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság révén akár nö­vek­vő ho­za­dé­kot is ered­mé­nyez­het­nek a ter­me­lők szá­má­ra, s innen egye­nes út vezet az „egy cég ter­mel­jen bi­zo­nyos jó­szá­go­kat a világ összes fi­ze­tő­ké­pes fo­gyasz­tó­já­nak” vi­lág­ál­la­mi el­kép­ze­lés­hez. Kri­ti­kánk során igyek­szünk rá­mu­tat­ni a mo­dell kor­lá­ta­i­ra, ese­ten­ként kor­lá­tolt­sá­ga­i­ra. A krug­ma­ni–obst­fel­di mo­dell vi­lág­ál­lam apo­lo­ge­ti­ká­já­val szem­ben arra hív­juk fel a fi­gyel­met, hogy a fi­lo­zó­fi­ai ant­ro­po­ló­gi­a­i­lag, on­to­ló­gi­a­i­lag, axio­ló­gi­a­i­lag, eti­ka­i­lag és öko­ló­gi­a­i­lag meg­ala­po­zott vi­lág­gaz­da­ság csak a nem­zet­gaz­da­sá­gok és a ré­gi­ók har­mo­ni­kus, vissza­fo­gott mű­kö­dé­se mel­lett fe­lel­het meg a 21. szá­za­di ki­hí­vá­sok­nak.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) kódok: D2, F12, N10, O3, P5
Kulcs­sza­vak: Krug­man–Obst­feld-mo­dell, uti­li­ta­riz­mus, tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás, vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság, ne­ga­tív ex­ter­ná­li­ák, vi­lág­ál­lam, nem­zet­ál­la­mok vi­lá­ga

Com­pa­ra­tive Ad­van­ta­ges, Eco­log­i­cal Dang­ers, So­ci­al Harms in the Light of the World State and Na­ti­on Sta­tes

Sum­ma­ry

The lead­ing per­cept­ion of in­ter­na­ti­o­nal eco­nomy can be fully descri­bed th­ro­ugh the works of P. Krug­man and M. Obst­feld’s model of com­pa­ra­tive ad­van­ta­ges. The paper tack­les the va­lues and aims of the model, the world mar­ket price changes, the ef­fects of the tech­no­log­i­cal ad­van­cement, the eco­no­mi­es of scale, the so­ci­al con­se­qu­en­ces of the di­vi­si­on of la­bour, and the risks of ne­ga­tive ex­ter­na­li­ti­es. The aut­hors only cons­ider con­di­tions su­i­tab­le for achi­eving inc­re­a­sing yield for pro­du­cers on ac­count of the eco­no­mi­es of scale, and this di­rectly leads to the con­cept that “a sing­le com­pany sho­uld pro­du­ce one type of a pro­duct for all the sol­vent con­su­mers of the world”. In our cri­tic­ism, we en­de­a­vo­ur to point out the lim­it­ations and mis­con­cept­ions in the model. In cont­rast to the apo­lo­ge­tics of the Krug­man-Obst­feld world-sta­te model, we point out that a phi­lo­sophi­cally an­th­ro­po­log­i­cally, on­to­log­i­cally, axi­o­log­i­cally, ethi­cally and eco­log­i­cally func­ti­o­nal and groun­ded world eco­nomy can only meet the 21st-cent­ury chal­len­ges if well-re­gu­lated na­ti­on-sta­tes ope­ra­te har­mo­ni­cally.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) codes: D2, F12, N10, O3, P5
Key­words: Krug­man-Obs­feld model, uti­li­ta­ri­an­ism, tech­no­log­i­cal chan­ge, eco­no­mi­es of scale, ne­ga­tive ex­ter­na­li­ti­es, world state, na­ti­on sta­tes


„Azok­kal szim­pa­ti­zá­lok, akik mi­ni­ma­li­zál­nák, s nem azok­kal, akik ma­xi­ma­li­zál­nák a nem­ze­tek kö­zöt­ti gaz­da­sá­gi össze­fo­nó­dá­so­kat. Esz­mék, tudás, mű­vé­szet, ven­dég­sze­re­tet, uta­zás – ezek azok a dol­gok, ame­lyek­nek ter­mé­sze­tük sze­rint nem­zet­kö­zi­ek­nek kell len­ni­ük. (De a ja­va­kat hazai ke­re­tek kö­zött kell elő­ál­lí­ta­ni, ami­kor az úgy ter­mé­sze­tes és ész­sze­rű.) Azon­ban – ha az ész­sze­rű­en és prak­ti­ku­san le­het­sé­ges – az áru­ke­res­ke­de­lem ne lépje át az or­szág­ha­tá­ro­kat, és min­de­nek­előtt a pénz­ügyek is le­gye­nek nem­ze­ti­ek.” 1
John May­nard Key­nes

Be­ve­ze­tés

Az ural­ko­dó szem­lé­le­tű köz­gaz­da­ság­tan a nem­zet­kö­zi gaz­da­sá­gi fo­lya­ma­tok meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len mo­tor­já­nak a kom­pa­ra­tív elő­nyök ki­hasz­ná­lá­sá­nak ösz­tön­ző ere­jét tart­ja. A fel­ső­fo­kú kép­zés tan­anya­gai, a ké­zi­köny­vek s az ezek­re épülő kül­gaz­da­ság­ta­ni, vi­lág­gaz­da­ság­ta­ni szak­iro­da­lom egy­sé­ges­sé­gé­ről könnye­dén meg­győ­ződ­he­tünk, ha a leg­fon­to­sabb hazai és nem­zet­kö­zi mű­ve­ket nyo­mon kö­vet­jük. A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után a poszt­key­ne­si­á­nu­sok fo­gal­maz­tak csak meg oda­fi­gye­lés­re ér­de­mes, té­nyek­kel alá­tá­masz­tott el­len­ve­té­se­ket.2 A neo­li­be­rá­lis egyed­ura­lom tér­hó­dí­tá­sá­tól a mai napig ezek az el­len­ve­té­sek el­ve­szí­tet­ték – a va­ló­ság egyre nyil­ván­va­lóbb té­nyei el­le­né­re – po­zí­ci­ó­ju­kat. Meg­em­lít­het­jük még az ún. al­ter­na­tív, il­let­ve öko­ló­gi­ai öko­nó­mi­ai művek fenn­tar­tá­sa­it is, de ebben az eset­ben már az „al­ter­na­tív” és az „öko­ló­gi­ai” jelző ele­gen­dő ok, hogy az ural­ko­dó köz­gaz­da­ság­tan „tu­do­mást se ve­gyen” a kom­pa­ra­tív elő­nyök kri­ti­ká­já­ról. Ilyen el­mé­let­tör­té­ne­ti hát­tér mel­lett te­szünk arra kí­sér­le­tet, hogy rá­vi­lá­gít­sunk (a po­zi­ti­vis­ta be­ál­lí­tott­sá­gú kö­ze­lí­tés itt úgy fo­gal­maz­na, hogy „bi­zo­nyít­suk”): a kom­pa­ra­tív elő­nyök dog­má­ja tart­ha­tat­lan je­len­le­gi ab­szo­lu­ti­zált sze­re­pé­ben; a gaz­da­sá­gi, a tár­sa­dal­mi és az öko­ló­gi­ai fenn­tar­tá­sa­ink ezt tá­maszt­ják alá.

1870-ben a világ brut­tó hazai ter­mé­ké­nek 4,6%-a volt ex­port, il­let­ve im­port, nap­ja­ink­ban (2018) ez a szám kb. va­la­mi­vel 20% fe­lett van. Amel­lett sze­ret­nénk ér­vel­ni, hogy a nyu­ga­ti ci­vi­li­zá­ció öko­ló­gi­ai és hu­mán­öko­ló­gi­ai ön­meg­sem­mi­sí­tő fo­lya­ma­ta­i­hoz (pl. klí­ma­vál­to­zás, bio­di­ver­zi­tás-vesz­tés, az em­bert „fel­par­cel­lá­zó” mun­ka­meg­osz­tás, ir­ra­ci­o­ná­lis mig­rá­ció) je­len­tős rész­ben a nem­zet­kö­zi ke­res­ke­de­lem járul hozzá, a nem­zet­kö­zi ke­res­ke­de­lem ele­mé­nek te­kint­ve az in­fo­kom­mu­ni­ká­ci­ós szol­gál­ta­tá­so­kat is. Úgy is fo­gal­maz­ha­tunk, hogy a leg­lát­vá­nyo­sabb gya­kor­la­ti, fel­szí­ni je­len­ség­ről van szó. A nyu­ga­ti ci­vi­li­zá­ció össze­om­lá­sa vagy „Nagy Reccs”-ekbe tor­kol­lá­sa akár ezen a pon­ton is fel­szín­re tör­het. A li­to­szfé­ra, a hid­ro­szfé­ra, az at­mosz­fé­ra, a bio­szfé­ra vég­ze­tes ká­ro­sí­tá­sa je­len­tős rész­ben a vi­lág­ke­res­ke­del­met bo­nyo­lí­tó köz­le­ke­dé­si há­ló­zat­hoz kö­tő­dik. A re­pü­lő­gé­pek, a hajók, a vo­na­tok, a ka­mi­o­nok okoz­ta ár­tal­mak­ra ugyan uta­lunk, de nem ezek­re az evi­den­ci­á­lis szin­tű té­nyek­re kon­cent­rá­lunk. In­kább arra össz­pon­to­sí­tunk, hogy az ural­ko­dó nem­zet­kö­zi gaz­da­ság­tan alap­mo­dell­je­i­ben ki­mu­tas­suk azt a hi­ányt, dur­váb­ban fo­gal­maz­va, vak­sá­got, még dur­váb­ban fo­gal­maz­va, tu­da­tos ten­den­ci­ó­zus tor­zí­tást, ame­lyet a kom­pa­ra­tív elő­nyök dog­má­já­val lep­lez­nek az ural­ko­dó köz­gaz­da­ság­tant ve­ze­tő pa­ra­dig­ma­sze­rep­ben tartó ér­dek­kö­rök, li­ber­ti­nus glo­ba­lok­ra­ta tu­dó­sok, po­li­ti­ku­sok, mé­dia­mo­gu­lok, az óriás transz- és mul­ti­na­ci­o­ná­lis cégek csúcs­me­ne­dzse­rei. Kri­ti­kánk nem fog min­den rész­let­re ki­ter­jed­ni, de nincs is erre szük­ség. A gya­kor­la­ti dön­té­sek el­várt elég­sé­ges szint­jét jóval túl­lép­jük, ha a nem­zet­kö­zi ke­res­ke­de­lem apo­lo­ge­ti­kus mo­dell­je­i­nek leg­fon­to­sabb pre­kon­cep­ci­ó­it elő­tér­be ál­lít­juk, s meg­ad­juk kri­ti­ká­ju­kat. Fog­lal­ko­zunk a mo­del­lek ér­ték- és cél­rend­sze­ré­vel; a vi­lág­gaz­da­ság szer­ke­ze­ti át­ren­de­ző­dé­sé­nek ha­tá­sá­val; a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás sze­re­pé­vel; a vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság elő­tér­be ke­rü­lé­sé­vel; a mun­ka­meg­osz­tás tár­sa­dal­mi kö­vet­kez­mé­nye­i­vel; s végül a ne­ga­tív ex­ter­ná­li­ák lét­fel­té­te­le­ket ve­szé­lyez­te­tő kri­ti­kus fel­hal­mo­zó­dá­sá­val.3

Az ural­ko­dó kőz­gaz­da­ság­tan ab­szo­lu­ti­zált ér­ték- és cél­rend­sze­re

Paul R. Krug­man4 és Mau­ri­ce Obst­feld 872 ol­da­las egye­te­mi tan­köny­vük­ben azzal az igénnyel lép­tek fel, hogy egye­sí­tik a nem­zet­kö­zi ke­res­ke­de­lem három leg­is­mer­tebb mo­dell­jét; ki­kü­szö­bö­lik a hi­á­nyos­sá­ga­i­kat, s meg­tart­ják az eré­nye­i­ket (Krug­man–Obst­feld, 2003).5 David Ri­car­do el­té­rő re­la­tív ter­me­lé­keny­sé­gen ala­pu­ló kom­pa­ra­tív előny ta­ná­ban, Paul Sa­mu­el­son és Ro­nald Jones spe­ci­fi­kus té­nye­zők mo­dell­jé­ben, Eli Hecks­cher és Ber­til Ohlin té­nye­ző­ará­nyok el­mé­le­té­ben közös és a Krug­man–Obst­feld-alap­mo­dell­ben is meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len a vi­lág­ter­me­lés és -fo­gyasz­tás nö­ve­lé­sé­nek ér­té­ke és célja.6 Az alap­mo­dell fel­té­te­lei kon­ven­ci­o­ná­li­san: két or­szág­ra, két ter­mék­re, két erő­for­rás­ra re­du­kált a vi­lág­gaz­da­ság, a tö­ké­le­tes vi­lág­pi­ac re­la­tív ter­mék­árai adot­tak, adott to­váb­bá a ki­emelt nem­zet­gaz­da­ság nem­ze­ti­ki­bo­csá­tás-ér­té­ke, itt az ún. iso­ér­ték­vo­nal7 el­ne­ve­zést kapta. A gaz­da­ság a foly­to­nos ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tá­ra8 és az iso­ér­ték­vo­nal érin­tő­jé­ben te­remt ma­xi­má­lis ki­bo­csá­tást. Ez a ki­bo­csá­tá­si érték (ter­me­lés) meg­egye­zik a fo­gyasz­tás­sal. Ex ante vi­lág­ke­res­ke­de­lem ál­la­po­tá­ban va­gyunk. Szim­bó­lu­mok­kal: V = PC · QC + PF · QF = PC · DC + PF · DF, ahol: V = iso­ér­ték­vo­nal, PC = a ru­há­za­ti cik­kek ára, PF = az élel­mi­sze­rek ára, QC = a ru­ha­ter­me­lés mennyi­sé­ge, QF = az élel­mi­szer-ter­me­lés mennyi­sé­ge, DC = a ru­há­za­ti cik­kek ke­res­le­té­nek a mennyi­sé­ge, DF = az élel­mi­sze­rek ke­res­le­té­nek mennyi­sé­ge. A PC · QC + PF · QF tehát a ter­me­lés, a PC · DC + PF · DF a fo­gyasz­tás. S most in­dul­jon meg a kül­ke­res­ke­de­lem! A szu­ve­rén fo­gyasz­tó íz­lé­sé­től függ,9 hogy az iso­ér­ték­vo­nal (V) mely pont­ja a va­ló­ság, s ez ter­mé­sze­te­sen nem csak az érin­té­si pont lehet. A kül­ke­res­ke­de­lem tehát biz­to­sít­ja, hogy a ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tá­rán túl is fo­gyaszt­has­son a fo­gyasz­tó. Vá­lasz­tá­sát az iso­ér­ték­vo­na­lat érin­tő kö­zöm­bös­sé­gi görbe ha­tá­roz­za meg.10 Ter­mé­sze­te­sen ezzel a kö­ze­lí­tés­sel „ma­gunk­ra húz­zuk” az ezer seb­ből vérző szub­jek­tív ha­tár­ha­szon-el­mé­le­tet, a tart­ha­tat­lan, uti­li­ta­riz­mu­son ala­pu­ló ér­ték­vi­lá­got11 és a pri­mi­tív köz­gaz­da­ság­ta­ni em­ber­kon­cep­ci­ót, a „homo oe­co­no­mi­cus”-t.12 Lásd az 1. ábra D1 pont­ját, amely kívül van a ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tá­rán. V1 iso­ér­ték­vo­na­lon a hazai ter­me­lést (Q1) a QC1 ru­há­za­ti cikk mennyi­sé­ge és QF1 élel­mi­szer-ter­me­lés ha­tá­roz­za meg. V1 mel­lett a fo­gyasz­tás: D1(DC1, DF1). Ez úgy le­het­sé­ges, hogy QC1 − DC1 ru­ha­mennyi­sé­get ex­por­tál­nak, és DF1 − QF1 élel­mi­szer-mennyi­sé­get im­por­tál­nak. Mivel a Q1 és a D1 az iso­ér­ték­vo­na­lon he­lyez­ke­dik el, így nem kell szá­mol­ni a kül­ke­res­ke­del­mi mér­leg egyen­sú­lyá­nak fel­bo­ru­lá­sá­val; az ex­port­ból fe­de­zett az im­port.

Máris le­von­hat­juk az első fon­tos kö­vet­kez­te­tést: a kül­ke­res­ke­de­lem révén a kül­ke­res­ke­de­lem előt­ti ál­la­pot­hoz ké­pest adott re­la­tív árak mel­lett (PC/PF)1 ugyan­olyan ér­ték­ben ke­ve­sebb ruhát (QC1 – DC1) és több élel­mi­szert fo­gyasz­ta­nak (QF1 − DF1). A kül­ke­res­ke­de­lem előtt hazai vi­szo­nyok kö­ze­pet­te QC1 ruhát és QF1 élel­mi­szert fo­gyasz­tot­tak. A fo­gyasz­tá­si szer­ke­zet­ben be­kö­vet­ke­zett vál­to­zás (ér­ték­vál­to­zás nincs) arról árul­ko­dik, hogy az új na­tu­rá­lis kom­bi­ná­ció (DC1, DF1) a ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tá­rán kívül van. Ter­me­lők fe­lő­li vál­to­zás nem tör­tént, ugyan­annyi ruhát és élel­mi­szert ter­mel­nek, mint a vi­lág­ke­res­ke­de­lem előtt. A fo­gyasz­tói pre­fe­ren­cia­rend­szer vál­to­zá­sa (ke­ve­sebb ruha, több élel­mi­szer) igé­nyé­hez a ter­me­lő, il­let­ve a ke­res­ke­dő tehát úgy tud al­kal­maz­kod­ni, ha ex­por­tál (ruha), il­let­ve meg­je­le­nik az im­port (élel­mi­szer). A ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tá­rán kívül lévő le­he­tet­len kom­bi­ná­ci­ók a kül­ke­res­ke­de­lem­mel le­he­tő­vé vál­tak. A fo­gyasz­tá­si szer­ke­zet­ben be­kö­vet­ke­zett vál­to­zás, az ún. he­lyet­te­sí­té­si hatás (több élel­mi­szer, ke­ve­sebb ruha) jól pél­dáz­za a ré­gi­ó­hoz nem kö­tő­dő fo­gyasz­tó sza­bad vá­lasz­tá­sát. A pénz­ér­ték vál­to­zat­lan­sá­ga mel­lett, pusz­tán a nem­ze­ti ha­tá­ro­kon át­nyú­ló sza­bad­ke­res­ke­de­lem biz­to­sí­tot­ta, hogy a fo­gyasz­tó a hazai le­he­tő­sé­ge­in túl vá­lassza meg fo­gyasz­tói ko­sa­rá­nak össze­té­te­lét. Q1 pont­ban a hazai ter­me­lés ma­xi­ma­li­zá­lá­sá­nak célja, a D1 pont­ban a fo­gyasz­tók ma­xi­má­lis vá­lasz­tá­si sza­bad­sá­ga meg­va­ló­sult. E célok, tá­gab­ban ér­tel­mez­ve ér­té­kek kri­ti­ká­ját a kö­vet­ke­ző fe­je­ze­tek­ben adjuk meg.

A vi­lág­pi­ac vál­to­zá­sa­i­nak ha­tá­sa:
vi­lág­pi­a­ci ár­arány vál­to­zá­sa

A to­váb­bi­ak­ban szá­mol­junk a vi­lág­pi­ac – bár­mi­lyen for­rás­ból fa­ka­dó – vál­to­zá­sa­i­val. Ezek­nek az át­ren­de­ző­dé­sek­nek a meg­je­le­né­si for­má­ja, hogy meg­vál­toz­nak a vi­lág­pi­a­ci ár­ará­nyok. Nö­ve­ked­jen a ru­há­za­ti cik­kek re­la­tív vi­lág­pi­a­ci ára: (PC/PF)1 < (PC/PF)2. Ekkor az iso­ér­ték­vo­nal me­re­dek­sé­ge nő (V2). A cse­re­arány-vál­to­zás mö­gött az érin­tett ter­me­lők ver­seny­ké­pes­ség-sor­rend­jé­nek az át­ren­de­ző­dé­se áll. A kom­pa­ra­tív előny ér­vé­nye­sí­té­sé­nek mo­tí­vu­ma re­a­li­zá­lás­ra tö­rek­szik, az érin­tett sze­rep­lők al­kal­maz­kod­nak a vál­to­zá­sok­hoz. Az új ter­me­lé­si kom­bi­ná­ció: QC2, QF2, a fo­gyasz­tá­si kom­bi­ná­ció: DC2, DF2. A ru­ha­ter­me­lés nő (QC2 – QC1), az élel­mi­szer-ter­me­lés csök­ken (QF1 – QF2). A ru­ha­ex­port: QC2 – DC2, az összes élel­mi­szer­im­port: DF2 – QF2. A fo­gyasz­tás a ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tá­rá­tól még tá­vo­labb ke­rült: D1 → D2. A D1 fo­gyasz­tá­si kom­bi­ná­ci­ó­hoz ké­pest (DC1, DF1) az új (D2) kom­bi­ná­ció (DC2, DF2) mind­két ter­mék ese­tén na­gyobb. A hazai ru­há­za­ti­cikk-fo­gyasz­tás ΔDC-vel (DC2 – DC1), az élel­mi­szer-fo­gyasz­tás ΔDF-fel (DF2 – DF1) nőtt. A kül­ke­res­ke­de­lem újabb di­a­dalt ülhet, ez­út­tal nem az íz­lés­vál­to­zás okoz­ta szer­ke­ze­ti vál­to­zás révén ke­rült a fo­gyasz­tás a ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tá­rán kí­vül­re, hanem – nem meg­fe­led­kez­ve a to­vább­ra is fenn­ál­ló fo­gyasz­tói sza­bad vá­lasz­tás le­he­tő­sé­gé­ről – a kom­pe­ti­ti­vi­tás, il­let­ve a kom­pa­ra­tív előny ve­ze­tett új ár­arány mel­lett na­gyobb ruha- és élel­mi­szer-fo­gyasz­tás­hoz. Itt ho­mály­ban ma­rad­nak a transz­fer­költ­sé­gek és a ne­ga­tív ex­ter­ná­li­ák. Pedig a nö­vek­vő ru­ha­ex­port (QC2 – DC2) és az óri­á­si élel­mi­szer­im­port (DF2 – QF2) talán okot kel­le­ne hogy adjon a több­let­transz­fer­költ­sé­gek elem­zé­sé­re és a nö­vek­vő ne­ga­tív ex­ter­ná­li­ák meg­je­le­né­sé­re.

Le­von­hat­juk a má­so­dik kö­vet­kez­te­té­sün­ket: vál­to­zat­lan ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tár­gör­bé­je mel­lett a vi­lág­pi­a­ci re­la­tív ár­arány­vál­to­zá­sok (hazai né­ző­pont­ból a cse­re­arány nőtt) je­len­tős élel­mi­szer- és ru­há­za­ti­cikk-fo­gyasz­tást imp­li­kál­nak. Ha a fo­gyasz­tás nő, akkor az ural­ko­dó köz­gaz­da­ság­tan iga­zol­va látja a gaz­da­ság szer­ke­ze­té­ben be­kö­vet­ke­zett vál­to­zást, pon­to­sab­ban a vi­lág­pi­a­ci vál­to­zá­sok kom­pa­ra­tív elő­nyök ér­vé­nye­sí­té­se révén ki­ak­ná­zott le­he­tő­sé­gét. Az anya­gi gaz­dag­ság adott erő­for­rá­sok mel­lett a már ko­ráb­ban elért ma­xi­mu­mon áll, a fo­gyasz­tás vi­szont az előző ál­la­pot­hoz ké­pest nö­ve­ke­dett, mind­két jó­szág vo­nat­ko­zá­sá­ban.

Ezen a pon­ton nem me­he­tünk el a köz­gaz­da­ság­tan el­mé­let­tör­té­ne­té­nek azon am­né­zi­á­ja mel­lett, amely­nek hi­á­nyá­ban lát­vá­nyo­san és fo­lya­ma­to­san iga­zol­ha­tó le­he­tett volna, hogy a 19. szá­zad­ban út­já­ra in­du­ló li­be­rá­lis ka­pi­ta­liz­mus13 ci­vi­li­zá­ci­ós zsák­ut­ca, amely­nek utol­só etap­ja – meg­fe­lel­ve a két­száz éves szel­le­mi áram­la­tok cik­lus­ide­jé­nek – a 21. szá­zad első év­ti­ze­de­i­ben éri el mély-, il­let­ve for­du­ló­pont­ját. A 19. szá­zad első har­ma­dá­ban be­rob­ba­nó ex­po­nen­ci­á­lis ter­me­lés- és né­pes­ség­nö­ve­ke­dés kép­te­len­sé­gé­vel a kor leg­je­le­sebb szer­zői tö­ké­le­te­sen tisz­tá­ban vol­tak. John S. Mill fi­gyel­mez­te­té­se így szólt: „A tőke és a né­pes­ség vál­to­zat­lan ál­la­po­ta nem je­len­ti az em­be­ri fej­lő­dés vál­to­zat­lan ál­la­po­tát. A szel­le­mi kul­tú­ra min­den faj­tá­já­nak, va­la­mint az er­köl­csi és a tár­sa­dal­mi ha­la­dás­nak itt leg­alább ak­ko­ra tere lenne, mint bár­mi­kor is volt. Ugyan­annyi le­he­tő­ség nyíl­na az élet mű­vé­sze­té­nek fej­lesz­té­sé­re, és sok­kal több va­ló­szí­nű­sé­ge lenne annak, hogy az va­ló­ban fej­lőd­jék is” (Mill, 1900:264). Mal­thus is a „tár­sa­da­lom ja­ví­tá­sa” cél­já­ból hívta fel a fi­gyel­met, hogy „min­den élő­nek az az ál­lan­dó haj­lan­dó­sá­ga, hogy a ren­del­ke­zés­re álló táp­lá­lék­mennyi­sé­gen túl sza­po­rod­jék”.14 A klasszi­kus köz­gaz­dá­szok fi­gyel­mez­te­té­sét úgy fog­lal­hat­juk össze, hogy pon­to­san lát­ták a vé­ges­nek (Föld) fe­szü­lő ex­pan­zív né­pes­ség- és ter­me­lés­nö­ve­ke­dés kép­te­len­sé­gét – és ezzel a kép­te­len­ség­gel él együtt az em­be­ri­ség ide­s­to­va két­száz éve. Sőt, to­vább­me­he­tünk, a li­be­rá­lis ka­pi­ta­liz­mus egy egész gaz­da­ság­szer­ve­ző­dést és mögé ál­lí­tott apo­lo­ge­ti­kus tár­sa­da­lom- és szel­lem­tu­do­má­nyi ap­pa­rá­tust épí­tett ki e fo­lya­ma­tok mögé, ami­kor alap­ér­ték­ké és alap­cél­lá tette a ter­me­lés és a fo­gyasz­tás ma­xi­ma­li­zá­lá­sát. Je­remy Bent­ham uti­li­ta­riz­mu­sa közel két­száz éve hódít, il­let­ve va­la­mi­vel több, mint száz éve (a szub­jek­tív ha­tár­ha­szon-el­mé­let ural­ko­dó­vá vá­lá­sá­val) a nyu­ga­ti köz­gaz­da­ság­ta­ni tan­anya­gok „prin­cí­pi­u­ma”.15

A tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás sze­re­pe

Von­juk be mo­del­lünk­be a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás je­len­sé­gét!16 Ami­kor az 1. ábra ter­me­lé­si­le­he­tő­ség-ha­tá­rán moz­gunk (Q1 → Q2), akkor a ter­me­lés­szer­ke­ze­ti mó­do­su­lás mö­gött a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás is áll, agg­re­gált ha­té­kony­ság­vál­to­zás vi­szont nem. Ha a ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tá­rá­nak me­re­dek­sé­ge vagy/és hely­ze­te meg­vál­to­zik, akkor a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás ha­té­kony­ság­csök­ke­nést vagy -nö­ve­ke­dést vált ki. A tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás ha­tá­sát ekkor a gaz­da­sá­gon belül ér­té­kel­jük csu­pán, tehát nem szá­mo­lunk a ter­mé­sze­ti és tár­sa­dal­mi kö­vet­kez­mé­nyek­kel.

Ha az egyes jó­szá­gok ter­me­lé­sé­nek ha­té­kony­ság­nö­ve­ke­dé­se kü­lön­bö­ző mér­té­kű, akkor „ki­bil­len­tő” ha­tá­sú nö­ve­ke­dés­ről van szó. In­dul­junk ki abból, hogy a ru­ha­ter­me­lés ha­té­kony­sá­ga job­ban nőtt, mint az élel­mi­szer-ter­me­lés ha­té­kony­sá­ga. Ekkor az 1. ábrán a ter­me­lé­si le­he­tő­ség bá­zis­gör­bé­je (0) a ter­me­lé­si­le­he­tő­ség-gör­be új ál­la­po­tá­ba (1) kerül; az absz­cisszát met­sző ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tá­ra job­ban jobb­ra nyú­lik ki­fe­lé, mint az or­di­ná­tát met­sző ter­me­lé­si le­he­tő­ség sza­ka­sza. Min­den ilyen ki­to­ló­dás a ter­me­lés szín­vo­na­lát emeli, s ter­mé­sze­te­sen még na­gyobb fo­gyasz­tást is jelez. Egyéb­ként a ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tá­ra az erő­for­rá­sok bő­vü­lé­sé­nek ha­tá­sá­ra szin­tén jobb­ra „ki­fe­lé” to­ló­dik.

Har­ma­dik kö­vet­kez­te­té­sünk: a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás vagy erő­for­rás-nö­ve­ke­dés (eddig ezt is adott­nak vet­tük) úgy­szin­tén a na­tu­rá­lis fo­gyasz­tás nö­ve­ke­dé­sé­hez vezet. (Ez­út­tal, a zsú­folt­ság el­ke­rü­lé­se ér­de­ké­ben nem tün­tet­jük fel az iso­ér­ték­vo­nal to­váb­bi jobb­ra for­gá­sát, s nem je­lez­zük az új kö­zöm­bös­sé­gi görbe új érin­té­si pont­ját, amely is­mé­tel­ten na­gyobb fo­gyasz­tást tesz le­he­tő­vé mind­két ter­mék­ből.) Itt hív­juk fel a fi­gyel­met arra a vak­ság­ra, arra a leg­ele­mibb kom­mu­ni­ká­ci­ós hi­ány­ra, amely a köz­gaz­dász-tár­sa­da­lom, pon­to­sab­ban a tech­nok­rá­cia és a nyu­ga­ti világ leg­je­le­sebb ci­vi­li­zá­ció­kri­ti­ku­sai kö­zött jött létre. A ci­vi­li­zá­ció­kri­ti­ku­sok vi­lág­né­ze­ti alap­ál­lá­suk­tól füg­get­le­nül egy plat­form­ra ke­rül­tek, mint ahogy a tech­nok­rá­cia és a tech­nok­rá­cia által ori­en­tált fo­gyasz­tói tö­me­gek is. A ci­vi­li­zá­ció­kri­ti­ku­sok az ókor­tól nap­ja­in­kig nem győ­zik hang­sú­lyoz­ni a – mai fo­gal­ma­in­kat hasz­nál­va – tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás part­ta­lan fel­sza­ba­dí­tá­sá­nak ve­szé­lye­it. Hoz­zá­juk csat­la­koz­nak szá­mos eset­ben – több­nyi­re al­ko­tó­kor­sza­kuk végén – azok a zse­ni­á­lis ter­mé­szet­tu­dó­sok (pl. Neu­mann János, Al­bert Eins­tein stb., a sor hosszan foly­tat­ha­tó), akik a tech­no­ló­gi­ai chan­ge kont­rol­lá­lat­lan bur­ján­zá­sá­nak az em­be­ri lé­te­zés szem­pont­já­ból vég­ze­tes kö­vet­kez­mé­nye­i­re hív­ják fel a fi­gyel­met. A nyu­ga­ti kul­tú­ra talán első „köz­gaz­da­sá­gi” mű­vé­ben Hész­i­o­dosz Zeusz szá­já­ba adja Pro­mé­the­usz kri­ti­ká­ját: „Iap­etosz fia, min­den más­nál hát ra­va­szabb vagy, / annak örülsz, hogy meg­csal­tál s el­lop­tad a lán­got, / mely bajt hoz te­re­ád s a jö­vő­ben az em­be­ri nemre. / Tűz kel­lett? Adok én majd nékik olyan ve­sze­del­met, / hogy sze­re­tik s kö­rül­uj­jong­ják a saját ve­sze­del­mük”17 (Hész­i­o­dosz, 1974:42.). Erre a ha­lál­tánc­ra hívja fel a fi­gyel­met a 20. szá­zad egyik leg­na­gyobb gon­dol­ko­dó­ja, Mar­tin Hei­deg­ger is. A nem­kí­vá­na­tos kö­vet­kez­mé­nyek­kel járó nagy­tech­ni­kák („csi­nál­má­nyok”) olyan pá­lyá­kon mo­zog­nak, ame­lyek „a világ el­sö­té­tü­lé­sé­hez és a föld pusz­tu­lá­sá­hoz” ve­zet­nek. Az első pálya a csi­nál­má­nyok ma­te­ma­ti­kai ki­ak­ná­zá­sá­nak vég­te­len le­he­tő­sé­gé­ben gyö­ke­re­zik. A má­so­dik pálya az ember fi­zi­kai al­kal­maz­ko­dó­ké­pes­sé­gét sem­mi­be vevő se­bes­ség tá­mo­ga­tá­sát je­len­ti (pl. in­for­ma­ti­kai esz­kö­zök, köz­le­ke­dés, bio­tech­ni­ka). A har­ma­dik pálya úgy­szin­tén fel­füg­gesz­ti az ember elemi ant­ro­po­ló­gi­ai adott­sá­ga­it, ami­kor gran­di­ó­zus csi­nál­má­nyo­kat hoz létre (pl. atom­erő­mű­vek, gát­rend­sze­rek, ke­mi­ká­li­ák). S végül, a ne­gye­dik pálya a szám­ban és a ki­szá­mít­ha­tó­ság­ban gyö­ke­re­ző tö­meg­sze­rű­sé­get jut­tat­ja ura­lom­ra. E pá­lyák elő­re­ha­la­dá­sa a mo­dern tu­do­mány és a tech­ni­ka ter­mé­szet, tár­sa­da­lom és az em­be­ri pszi­ché fe­let­ti ural­mát ígéri, s ezzel együtt „ma még el­kép­zel­he­tet­len ál­la­po­to­kig [fo­koz­za] a föld ki­zsák­má­nyo­lá­sát és ki­hasz­ná­lá­sát, va­la­mint az ember te­nyész­té­sét és ido­mí­tá­sát”.18

A „szá­mí­tá­son”, tehát nem mi­nő­sé­gen, az em­ber­lép­té­ket meg­ha­la­dó „se­bes­sé­gen”, „gran­di­o­zi­tá­son”, „tö­meg­sze­rű­sé­gen” ala­pu­ló nagy­tech­ni­kai rend­sze­rek az új­ko­ri kont­rol­lá­lat­lan tu­do­mány bá­zi­sán a bio­szfé­ra, benne az ember elemi re­pro­duk­ci­ós kö­re­i­nek fel­szá­mo­lá­sát idé­zik elő.

A rákos sej­tek mód­já­ra bur­ján­zó nagy­tech­ni­ka és az ezt ke­re­te­ző bü­rok­ra­ti­kus nagy­szer­ve­ze­tek (tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás) in­no­vá­ci­ók­ban öl­te­nek tes­tet, ame­lyek, akár a rákos da­ga­na­tok az élő rend­sze­re­ken, a „cél­ta­lan ex­pan­zió”19 ere­jé­vel bír­nak, rend­kí­vül el­tor­zít­va a ter­mé­sze­ti és a hu­mán­vi­lá­got, benne az em­be­ri pszi­chét, ad ab­sur­dum pusz­tu­lás­ra ítél­ve. A gon­do­lat arra fi­gyel­mez­tet, hogy az in­no­vá­ció, a nagy­tech­ni­ka, a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás alig­ha tart­ha­tó az ural­ko­dó glo­ba­lok­ra­ta li­ber­ti­nus tech­no­fe­ti­siz­mus20 „min­dent sza­bad” szel­le­mi ke­re­tei kö­zött.

A vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság elő­tér­be ke­rü­lé­se

Emel­jük ki a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás egyik kü­lö­nö­sen ex­po­nált ele­mét, a vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­sá­got!21 A mul­ti- és transz­na­ci­o­ná­lis vál­la­la­tok tér­nye­ré­se kü­lö­nö­sen idő­sze­rű­vé teszi, hogy kri­ti­kai mo­del­lünk­ben a sza­ko­so­dást, mint a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás egy esz­kö­zét ki­emel­jük. Meg­kü­lön­böz­te­tett fi­gyel­met ér­de­mel azért is, mert egy ér­de­kes je­len­ség­nek ad teret, talán a li­be­rálsztá­li­niz­mus szó­kap­cso­lat írja le leg­hi­te­le­seb­ben a le­tűnt múlt eme re­in­kar­ná­ci­ó­ját. A sza­ko­so­dás okai kö­zött szo­kás meg­em­lí­te­ni az or­szá­gok, ré­gi­ók kö­zöt­ti ter­me­lé­keny­ség­kü­lön­bö­ző­sé­get, az egye­net­len ter­me­lé­si­té­nye­ző-el­lá­tott­sá­got, a tech­no­ló­gi­ai szín­vo­nal el­té­ré­sét és a mé­ret­gaz­da­sá­gos­sá­got.22 A tech­ni­ka min­den­ha­tó­sá­gát fel­té­te­le­ző köz­gaz­dá­szok még azzal is pró­bál­koz­nak, hogy a nö­vek­vő ho­za­dék­ra23 épít­sék nö­ve­ke­dé­si el­mé­le­te­i­ket. A tö­ké­le­tes pi­a­cot elő­tér­be ál­lí­tó neo­klasszi­kus szin­té­zis egyéb­ként a csök­ke­nő ho­za­dé­kon ala­pul. A neo-key­ne­si­á­nu­sok­nak ne­ve­zett – de az elem­zés vo­nat­ko­zá­sá­ban in­kább li­be­rálsztá­li­nis­ta − Krug­man és Obst­feld a tö­ké­let­len, pon­to­sab­ban mo­no­pol­pi­ac­ra épí­te­nek, a nö­vek­vő ho­za­dé­kot fel­té­te­le­zik, s ha­tá­ro­zot­tan ki­áll­nak e le­he­tő­sé­gek vi­lág­gaz­da­sá­gi tér­nye­ré­se mel­lett. A nö­vek­vő ho­za­dék leg­fon­to­sabb for­rá­sá­nak a vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság nö­ve­ke­dé­sét ne­ve­zik meg. Va­ló­já­ban min­den in­no­vá­ci­ót (szer­ve­ze­ti, ve­ze­té­si, mű­sza­ki, pénz­ügyi stb.) a vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság­nak ren­del­nek alá.

De miről is van szó? A mo­no­po­lisz­ti­kus ver­seny mé­ret­gaz­da­sá­gos­sá­gi előnyt leíró mo­dell­jé­ben két fel­té­tel­lel élünk:24 1. Szá­mos cég van, de min­den cég képes meg­kü­lön­böz­tet­ni magát, pl. a sze­mély­au­tó-pi­ac. 2. Egy cég ter­mé­ke irán­ti ke­res­let függ: a) más ha­son­ló ter­mé­kek szá­má­tól, b) az ipar­ág többi cé­gé­nek át­lag­árá­tól. Le­gyen adott a ke­res­le­t­egyen­let: Q = S • [1/n – b • (P – PA)]. Ahol: Q = a cég ér­té­ke­sí­té­se, S = az ipar­ág összes el­adá­sa, n = az ipar­ág cé­ge­i­nek a száma, b = ál­lan­dó; ár­ru­gal­mas­ság, P = a cég ter­mék­ára, PA = a ver­seny­tár­sak át­la­gá­ra. A cég így annál töb­bet ér­té­ke­sít, minél ke­ve­sebb cég van az ipar­ág­ban, s minél ala­cso­nyabb árat ál­la­pít meg; tehát ha n ala­csony, és P < PA. Az ipar­ág min­den cége szim­met­ri­kus; a ke­res­le­ti és a költ­ség­függ­vény ugyan­az min­den cég szá­má­ra. A cégek szá­mát (n) az át­lag­költ­ség és az ár­gör­be ha­tá­roz­za meg. A cégek száma az át­lag­költ­ség­gel egye­nes, az ár­gör­bé­vel for­dí­tot­tan ará­nyos. Minél na­gyobb n, annál ke­ve­seb­bet adnak el, az át­lag­költ­ség nő, minél na­gyobb n, az ár annál ki­sebb. A nem­zet­kö­zi ke­res­ke­de­lem le­he­tő­sé­gé­nek meg­nyí­lá­sá­val a piac mé­re­te nő, a vá­lasz­ték bővül. Ne fe­led­kez­zünk meg arról, hogy min­den vál­la­lat ter­mé­kei meg­kü­lön­böz­te­tet­tek, va­ló­já­ban tehát mo­no­pol­szi­tu­á­ci­ó­ról van szó. A nö­vek­vő számú ter­me­lők (nö­vek­vő ter­mék­vá­lasz­té­kot is je­lent) a mé­ret­gaz­da­sá­gos­ság révén egyre ala­cso­nyabb áron ér­té­ke­sí­te­nek. A gaz­da­sá­gos üzem­mé­ret – ad ab­sur­dum – akkor jön létre a vi­lág­gaz­da­ság­ban, ha egy or­szág­ban ter­mel­nek, s mind­egyik­ben ér­té­ke­sí­te­nek. A sztá­li­nis­ták álma és a transz­na­ci­o­ná­lis cégek gya­kor­la­ta – a krug­ma­ni–obst­fel­di mo­dell sze­rint – egy­más­ra ta­lált.

A mé­ret­gaz­da­sá­gos­ság a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás egy for­má­ja. Ha ilyen módon bil­len ki a ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tá­ra (0 → 1), s a kvá­zi­mo­no­pó­li­um által ala­kí­tott ár­arány (PC/PF)3 vég­le­te­sen nö­ve­li az iso­ér­ték­vo­nal (V3) me­re­dek­sé­gét, akkor „bel­föld” közel ki­zá­ró­la­go­san ru­há­za­ti cik­kek ter­me­lé­sé­re áll át, míg az élel­mi­szert közel tel­jes egé­szé­ben im­por­tál­ják. A V3 iso­ér­ték­vo­nal­hoz ren­del­he­tünk kö­zöm­bös­sé­gi gör­bét, amely­nek a D3 érin­té­si pont­ja, ha lehet, még ma­ga­sabb ruha- és élel­mi­szer-fo­gyasz­tást tesz le­he­tő­vé (1. ábra).

To­váb­bi ta­nul­ság: a mé­ret­gaz­da­sá­gos­ság ér­vé­nye­sí­té­sé­vel, mint a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás egy sa­já­tos je­len­sé­gé­vel szá­mol­va ismét az uti­li­ta­ris­ta szem­pont nyo­mul elő­tér­be, s egy­faj­ta gaz­da­sá­gi to­ta­li­ta­ri­a­niz­mus (sztá­li­ni álom) is meg­va­ló­sul. Kü­lö­nö­sen va­ló­ság­hű­vé te­het­jük mo­del­lün­ket, ha a két ter­mé­ket nem két ága­zat­ból, hanem ága­za­ton belül (int­ra­in­duszt­ri­á­lis) vá­laszt­juk. A krug­ma­ni–obst­fel­di álom­ra egy fik­tív pél­dát is adunk: kép­zel­jük el, hogy a közel 700 ezer la­ko­sú ka­na­dai Win­ni­peg körül annyi ke­nyér­gyá­rat épí­te­né­nek fel, hogy az egész vi­lág­nak itt süt­nék a pék­árut. Nem is­me­rünk olyan tech­ni­kai gon­dot, ame­lyet a je­len­le­gi kol­lek­tív tu­dá­sunk mel­lett ne le­het­ne le­győz­ni. Win­ni­peg a ga­bo­na­ter­mesz­tés köz­pont­ja, s a világ más tá­ja­i­ról is oda lehet szál­lí­ta­ni a ga­bo­nát. A pék­áru­íz­lés ki­ala­kí­tá­sát rá lehet bíz­nia a pszi­cho­ló­gu­sok­ra, a mar­ke­tin­ge­sek­re és a mé­di­á­ra. A mo­no­pol­cég in­no­vá­ci­ó­ra for­dí­tott ki­adá­sa­i­val az eset­le­ges kis­ter­me­lők alig­ha ve­het­nék fel a ver­senyt. A pék­áru te­rí­té­se pusz­ta lo­gisz­ti­kai kér­dés; így a vegy­sze­rek­kel tar­tó­sí­tott, az utol­só szál­lí­tá­si lánc­ban elő­me­le­gí­tett cit­ro­mos-kö­mény­ma­gos (miért ne) kifli bár­me­lyik fi­ze­tő­ké­pes reg­ge­li­ző föld­la­kó asz­ta­lá­ra ke­rül­het. Ez volt Sztá­lin álma, s egy No­bel-dí­jas tudós, tár­sá­val kar­ölt­ve, a 21. szá­zad ele­jén szol­gál­tat­ja hozzá az apo­lo­ge­ti­kát!

A mé­ret­gaz­da­sá­gos­sá­gon ala­pu­ló ke­res­ke­de­lem fon­tos­sá­gát Krug­man és Obst­feld a kö­vet­ke­zők­ben fog­lal­ja össze. 1. A na­gyobb piac miatt, a kom­pa­ra­tív elő­nyön túl min­den sze­rep­lő több­let­jö­ve­de­lem­hez, több­let­fo­gyasz­tás­hoz jut. 2. Bel­föld csök­kent­he­ti a ter­melt ter­mé­kek szá­mát, s nö­vel­he­ti a bel­föl­di vá­lasz­té­kot. 3. Az ala­cso­nyabb faj­la­gos költ­sé­gek révén nő a ter­me­lé­keny­ség. A mé­ret­gaz­da­sá­gos­ság révén ki­ala­ku­ló vi­lág­gaz­da­sá­gi ter­me­lé­si struk­tú­ra mö­gött vé­let­le­nek, az egyes cégek tör­té­nel­mi tra­dí­ci­ó­ja áll. Ha a kül­ke­res­ke­del­mi part­ne­rek erő­for­rás­ará­nya közel van, akkor az ága­zat­kö­zi ke­res­ke­de­lem má­sod­la­gos­sá, a mé­ret­gaz­da­sá­gos­ság vi­szont do­mi­náns­sá válik.

A vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­sá­gon ala­pu­ló ke­res­ke­de­lem már egy­ál­ta­lán nem el­mé­le­ti konst­ruk­ció. Ez a li­ber­ti­nus-sztá­li­ni gaz­da­ság­szer­ve­ző­dés a min­den­na­pi va­ló­ság része, a vele járó „tesz­kó-pa­ra­do­xon” jól mu­tat­ja a lé­nye­gét; a lo­ka­li­tá­sok, a ré­gi­ók áru­vá­lasz­té­ka re­la­tí­ve bő­sé­ges, ugyan­ek­kor ez a bőség a glo­bá­lis ter­mék­vá­lasz­ték vég­ze­tes le­épü­lé­sét je­len­ti. Szem­lé­le­te­seb­ben: a szo­ci­a­liz­mus áru­vá­lasz­té­ká­ra még vissza­em­lé­ke­ző év­já­ra­tok ámul­va ve­he­tik szám­ba a szu­per­mar­ke­tek ter­mék­kí­ná­la­tát. Az „egy ter­me­lő min­den or­szá­got lás­son el” mo­dell ugyan­ek­kor vi­lág­szin­ten lát­vá­nyos le­épü­lés­hez, vá­lasz­ték­szű­kü­lés­hez vezet. A „tesz­kó-pa­ra­do­xon” nem egy glo­ba­lok­ra­ta li­ber­ti­nus láz­álom, a tö­meg­mé­di­á­ban, a né­ző­ként tö­me­ge­ket vonzó sport­ágak­ban, az egye­te­mi ok­ta­tás­ban stb. hét­köz­na­pi gya­kor­lat. Pl. a Ma­gyar Akk­re­di­tá­ci­ós Bi­zott­ság re­vi­zo­ra­i­nak meg­fo­gal­ma­zott el­vá­rá­sa sze­rint Ma­gyar­or­szá­gon a fel­ső­fo­kú kép­zés­ben egy­sé­ge­sen Paul A. Sa­mu­el­son és Wil­li­am D. Nor­d­ha­us Köz­gaz­da­ság­tanát kell ok­tat­ni! A fő érv: mert az egész vi­lá­gon ebből ta­nul­nak köz­gaz­da­ság­tant a fi­a­ta­lok, s a maj­da­ni köz­gaz­dász vi­lág­pol­gá­rok egy köz­gaz­da­sá­gi nyel­vet tud­ja­nak be­szél­ni. Ez a szem­lé­let az em­be­ri lé­te­zés on­to­ló­gi­ai alap­ja­it kér­dő­je­le­zi meg, a szel­le­mi, kul­tu­rá­lis di­ver­zi­tást, azt a te­rem­tő erőt, amely oly szí­nes­sé, gaz­dag­gá tette a nem­ze­ti és a helyi kul­tú­rá­kat.

Krug­man–obst­feld li­ber­ti­nus-sztá­li­niz­mu­sá­nak Kő­vet­kez­mé­nyei

Krug­man–Obst­feld ál­ta­lá­nos ke­res­ke­de­lem­el­mé­le­ti mo­dell­jé­nek kri­ti­ká­ja kap­csán fel­hív­tuk a fi­gyel­met az ural­ko­dó szem­lé­le­tű köz­gaz­da­ság­tan és gaz­da­sá­gi gya­kor­lat vég­ze­tes fo­gya­té­kos­sá­ga­i­ra; bí­rá­lat tár­gyá­vá tet­tük az ural­ko­dó (uti­li­ta­ris­ta) ér­ték- és cél­vá­lasz­tás ab­szo­lu­ti­zá­lá­sát, az „íz­lés­vál­to­zás” ered­mé­nyez­te „fo­gyassz töb­bet s több­fé­lét” dog­mát, a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás egy­ol­da­lú ér­tel­me­zé­sét, a vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság­ra ala­po­zott glo­ba­lok­ra­ta-li­ber­ti­nus álmot, az „egy cég ter­mel­jen bi­zo­nyos ter­mé­ket min­den fi­ze­tő­ké­pes föld­la­kó­nak”.

A nem­zet­kö­zi ke­res­ke­de­lem David Ri­car­do ko­rá­ban a világ össz­ter­me­lé­sé­nek kb. 1%-át tette ki, az alap­ve­tő nyers­anya­gok s némi exk­lu­zív jó­szág áram­lott az or­szá­gok kö­zött. A 19. szá­zad ele­jén út­já­ra in­du­ló ex­po­nen­ci­á­lis ter­me­lé­si és né­pes­ség­nö­ve­ke­dés nem hagy­ta érin­tet­le­nül a nem­zet­kö­zi ke­res­ke­del­mi for­ga­lom és a vi­lág­ter­me­lés ará­nyát, a szá­zad vé­gé­re ez a szám kb. 4-5%. Az ex­po­nen­ci­á­lis vi­lág­ter­me­lés- és a né­pes­ség­nö­ve­ke­dés kép­te­len­sé­gé­re fel­fi­gyel­tek a leg­ki­vá­lóbb klasszi­kus köz­gaz­dá­szok (John S. Mill, Tho­mas R. Mal­thus), s a nem­zet­kö­zi for­ga­lom­ba ke­rü­lő tö­meg­ter­mé­kek (pl. ga­bo­na) ha­té­kony áram­lá­sa is elő­tér­be ke­rült (Ro­bert Tor­rens, David Ri­car­do). Mal­thus és Mill pon­to­san látta: „véges tér­ben nincs vég­te­len nö­ve­ke­dés, sem a né­pes­ség, sem az anya­gi gaz­da­go­dás terén”. Kri­ti­ká­juk­ban nem a lét­fel­té­te­le­ket ve­szé­lyez­te­tő öko­ló­gi­ai gon­dok ke­rül­tek elő­tér­be. A re­ne­szánsz, a fel­vi­lá­go­so­dás „le­győz­zük a ter­mé­sze­tet” szel­le­mi alap­ál­lá­sa nem tette le­he­tő­vé az öko­ló­gi­ai gon­dok fel­is­me­ré­sét, eze­ket – oda­fi­gye­lés­re ér­de­me­sen – a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben ne­vez­ték meg a szak­em­be­rek,25 in­kább az erő­for­rá­sok vé­ges­sé­ge és az ag­gasz­tó tár­sa­dal­mi kö­vet­kez­mé­nyek sze­re­pel­tek. A klasszi­ku­so­kat a né­pes­ség­nö­ve­ke­dés in­du­kál­ta élel­me­zé­si gon­dok fog­lal­koz­tat­ták. Vajon ren­del­ke­zés­re áll­nak-e a tö­me­gek élel­me­zé­sé­hez el­en­ged­he­tet­le­nül szük­sé­ges erő­for­rá­sok (pl. szán­tók, ten­ge­rek)? A gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dés mö­gött álló mun­ka­meg­osz­tás part­ta­lan ta­go­ló­dá­sá­ban Adam Smith és Karl Marx tö­ké­le­te­sen lát­ták a tár­sa­dal­mi ve­szé­lye­ket. El­ső­ként Mar­xot idéz­zük: „...ál­ta­lá­nos sza­bály­ként meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy minél ke­vés­bé irá­nyít­ja a te­kin­tély a mun­ka­meg­osz­tást a tár­sa­dal­mon belül, annál job­ban ki­fej­lő­dik a mun­ka­meg­osz­tás az üze­men belül, és annál in­kább alá van vetve egyet­len ember te­kin­té­lyé­nek. Esze­rint a mun­ka­meg­osz­tás szem­pont­já­ból a te­kin­tély az üzem­ben és a te­kin­tély a tár­sa­da­lom­ban for­dí­tott arány­ban áll­nak egy­más­sal” (Marx, 1973:337). Ez utób­bi mon­dat fé­nyé­ben válik ért­he­tő­vé a mo­dern ember ski­zof­ré­ni­á­ja. A mun­ka­he­lyén spe­ci­á­lis te­vé­keny­ség révén – s ezen a gyár­ipar, az au­to­ma­ti­ka, a szá­mí­tó­gép sem segít – az ember olyan be­szű­kült lesz, oly­annyi­ra mű­ve­let­len és szel­lem­te­len, amennyi­re az „még em­be­ri lény”-nél le­het­sé­ges. Ez a szel­le­mi­leg kor­lá­to­zott lény rá­adá­sul köz­vet­le­nül a gép, végső soron egy zsar­nok (főnök) szol­gá­ja. A gyár­ka­pun, a hi­va­tal­ból ki­lép­ve vi­szont be­le­csöp­pen a li­be­rá­li­sok/li­ber­ti­nu­sok te­rem­tet­te „szu­ve­re­ni­tás­ba és sza­bad­ság­ba”, abba a köré vont vir­tu­á­lis vi­lág­ba, amely gi­gá­szi mé­re­tű­vé nö­vel­te a ma­ni­pu­lá­ci­ót. Itt egyet­len kér­dés ve­tő­dik fel: mi lesz abból, ha a lel­ket­len­ség szu­ve­re­ni­tás­ra, sza­bad­ság­ra jut, a bu­ta­ság pedig gon­dol­kod­ni kezd? Smith ezzel is szá­molt: „A mun­ka­meg­osz­tás fej­lő­dé­sé­vel a mun­ká­juk­ból élők leg­na­gyobb ré­szé­nek, azaz a nép nagy tö­me­gé­nek fog­lal­ko­zá­sa gyak­ran csak né­hány, egy vagy két igen egy­sze­rű mű­ve­let­re kor­lá­to­zó­dik. A leg­több ember ké­pes­sé­ge­it azon­ban ren­des fog­lal­ko­zá­sa ala­kít­ja. Annak az em­ber­nek, aki­nek egész éle­tét né­hány egy­sze­rű mű­ve­let vég­zé­se tölti be, amely mű­ve­le­tek ered­mé­nye is talán min­dig vagy csak­nem min­dig ugyan­az, nincs al­kal­ma, hogy ké­pes­sé­ge­it ki­fejt­se, és hogy ta­lá­lé­kony­sá­gát oly ne­héz­sé­gek el­tá­vo­lí­tá­sá­ra hasz­nál­ha­tó esz­kö­zök ki­esze­lé­sé­ben gya­ko­rol­ja, amely ne­héz­sé­gek mun­ká­já­ban so­ha­sem kö­vet­kez­nek be. Ter­mé­sze­tes tehát, hogy el­vesz­ti az ilyen szo­ká­sok gya­kor­la­tát, és ál­ta­lá­ban olyan tu­dat­lan és os­to­ba lesz, ami­lyen em­be­ri lény csak lehet” (Smith, 2011:328–329). Az el­múlt több mint két­száz év tech­ni­kai-szer­ve­ze­ti vál­to­zá­sai a mun­ka­meg­osz­tás­ban, ha lehet, még na­gyobb tor­zu­lást idéz­tek elő. Mi­köz­ben az ural­ko­dó ideo­ló­gia nem győzi hang­sú­lyoz­ni az in­di­vi­du­a­liz­mus fon­tos­sá­gát, a gaz­da­ság­ban ez bru­tá­lis ego­iz­mus­ként van jelen, a ta­golt mun­ka­meg­osz­tás tö­ké­le­te­sen el­sza­kít­ja a dol­go­zó em­bert a végső pro­duk­ció lét­re­ho­zá­sá­nak él­mé­nyé­től, rá­adá­sul el kell fo­gad­nia az ab­szo­lút ma­ni­pu­la­tív módon szor­gal­ma­zott „egy csa­pat va­gyunk”, „team”-et al­ko­tunk szo­ci­ál­pszi­cho­ló­gi­ai „ke­ze­lést”. Az így ki­ala­kult kény­sze­rű mun­ka­te­vé­keny­sé­gek ál­lan­dó­sult kép­mu­ta­tás­ra, tehát meg­ha­son­lás­ra kény­sze­rí­tik a mun­ka­vál­la­lók tö­me­ge­it. De nem ez a leg­na­gyobb csa­pás! Az új glo­ba­lok­ra­ta li­ber­ti­nus ideo­ló­gia sze­rint a mes­ter­sé­ges in­tel­li­gen­cia ké­pes­sé­gé­vel fel­ru­há­zott ro­bo­tok, in­for­ma­ti­kai adat­hor­do­zók ki­vált­hat­ják mun­ká­já­ból a mo­dern kor ala­nyát, a gyar­ló­nak, se­tes­u­tá­nak bi­zo­nyu­ló hús-vér em­bert, egy­szó­val meg­foszt­ják szak­mai iden­ti­tá­sá­tól is.26

A kül­ke­res­ke­de­lem révén bő­vü­lő fo­gyasz­tás mo­dell­jei meg­le­he­tő­sen mos­to­hán ke­ze­lik az ún. transz­fer­költ­sé­ge­ket (a vá­mo­kat, az en­ge­dé­lyek több­let­ki­adá­sa­it, a de­vi­za­el­szá­mo­lás ter­he­it stb.), de ezek­ről va­ló­ban el­mond­ha­tó: a lé­nye­get nem érin­tik, leg­fel­jebb né­hány szá­za­lék­kal szű­kül a kom­pa­ra­tív előny. Ál­ta­lá­no­san el­fo­ga­dott, hogy a szál­lí­tá­si költ­sé­ge­ket is ebben a szel­lem­ben ke­ze­lik, s ez a szem­lé­let vi­szont vég­ze­tes el­té­ve­lye­dés for­rá­sa. Nem is el­ső­sor­ban azért, mert a szál­lí­tá­si költ­ség je­len­tős, hanem azért, mert nem szá­mol­nak a szál­lí­tá­sok sú­lyos kö­vet­kez­mé­nye­i­vel, a ne­ga­tív ex­ter­ná­li­ák­kal. Erről még az em­lí­tett, a világ egyik első szá­mú­nak tar­tott, 872 ol­da­las egye­te­mi ké­zi­köny­vé­ben sincs szó.27 El­vég­re a köz­le­ke­dés nyo­má­ban le­pusz­tu­ló li­to­szfé­rá­ban, at­mosz­fé­rá­ban, hid­ro­szfé­rá­ban nem vagy csak na­gyon ne­he­zen ra­gad­ha­tók meg az oko­zott károk. A ne­ga­tív ex­ter­ná­li­ák közé so­rol­hat­juk to­váb­bá a bal­ese­tek, a zaj­ár­ta­lom több­let­ki­adá­sa­it. A köz­uta­kon folyó em­ber­csem­pé­szet, pros­ti­tú­ció, ká­bí­tó­szer-ke­res­ke­de­lem döntő része a kom­pa­ra­tív előnyt „hor­do­zó” köz­le­ke­dé­si esz­kö­zök­höz kö­tő­dik, a ka­mi­o­nok­hoz, a vas­úti va­go­nok­hoz, a te­her­ha­jók­hoz, a re­pü­lő­gé­pek­hez. Ezek rend­vé­del­mi „ke­ze­lé­se” is le­vo­nan­dó a re­a­li­zált kom­pa­ra­tív előny­ből; amit tehát nyert a ter­me­lő, a ke­res­ke­dő és a fo­gyasz­tó az egyik ol­da­lon, azt, sőt ese­ten­ként annak vég­ze­te­sen több­szö­rö­sét el­ve­szí­tik ugyanők, ami­kor adóz­nak, ami­kor a klí­ma­vál­to­zás, a helyi köz­le­ke­dés, a mig­rá­ció stb. okoz­ta ki­hí­vá­sok­kal nap mint nap küz­de­nek. Az ed­di­gi bő­sé­ges ne­ga­tív ex­ter­ná­li­ák ada­to­lá­sát fe­les­le­ges­nek érez­zük, evi­den­ci­á­nak te­kint­jük, rá­adá­sul a kom­pa­ra­tív elő­nyök dog­má­já­nak, il­let­ve gya­kor­la­tá­nak a leg­sú­lyo­sabb kö­vet­kez­mé­nye­it még min­dig nem em­lí­tet­tük! Gon­dol­junk a pár óra alatt a Föl­dön szét­te­rít­he­tő bak­té­ri­um- és ví­rus­fer­tő­zé­sek okoz­ta ár­tal­mak­ra, de még in­kább a helyi kö­zös­sé­gek, ré­gi­ók szét­zi­lá­lá­sá­nak gond­ja­i­ra (lásd a mot­tót, Key­nes ez­út­tal is zse­ni­á­lis gon­do­la­ta­it!). Ez utób­bi­ak már nem il­leszt­he­tők a leg­tá­gab­ban vett költ­ség-ha­szon kal­ku­lus­ba, itt a lét­fel­té­te­le­ket ost­ro­mol­ja a pri­mi­tív homo oe­co­no­mi­cu­son ala­pu­ló köz­gaz­dá­szi em­ber­kép, az erő­sen fo­gya­té­kos uti­li­ta­riz­mus, a psze­u­do-pi­ac­gaz­da­ság, il­let­ve az ezer seb­ből vérző kom­pa­ra­tív elő­nyök dog­má­ja. Ez­út­tal csak az utób­bit kí­ván­tuk nyil­ván­va­ló­vá tenni.

Össze­fog­la­lás, tár­sa­dal­mi imp­li­ká­ci­ók

A dol­go­zat­ban arra a kér­dés­re ke­res­tük a vá­laszt, hogy az ural­ko­dó nem­zet­kö­zi gaz­da­ság­tan egyik leg­is­mer­tebb ké­zi­köny­vé­ben Krug­man és Obst­feld mi­lyen ki­mon­dott és ki nem mon­dott elő­fel­te­vé­se­ken ke­resz­tül jut el a köz­gaz­da­ság­tan sza­kál­las dog­má­já­nak meg­erő­sí­té­sé­hez. A szin­te­ti­kus igé­nyű mo­dell végső célja Krug­man és Obst­feld vi­lág­gaz­da­sá­gi ví­zi­ó­já­ba tor­kollt. Itt az ideje – üze­nik a szer­zők –, hogy a ko­runk leg­fon­to­sabb kom­pa­ra­tív elő­nyök for­rá­sát je­len­tő me­cha­niz­mu­sa, a vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság új vi­lág­gaz­da­ság-szer­ve­ző­dé­si for­má­nak adjon teret. Ne­ve­ze­te­sen: „az egy cég ter­mel­jen a világ min­den fi­ze­tő­ké­pes föld­la­kó­já­nak egy bi­zo­nyos ter­mé­ket” kora jött el. Ez a mik­ro­ö­ko­nó­mi­ai konk­lú­zió könnyen át­for­dít­ha­tó mak­ro­ö­ko­nó­mi­á­ba, il­let­ve nem­zet­kö­zi gaz­da­ság­ba: itt az ideje, hogy újabb lé­pé­se­ket te­gyen az em­be­ri­ség a vi­lág­ál­lam lét­re­ho­za­ta­la irá­nyá­ba.28

Kri­ti­kánk arra irá­nyult, hogy ezt a szel­le­mi (gaz­da­sá­gi és gaz­da­ság­el­mé­le­ti) és mo­rá­lis el­té­ve­lye­dést a saját fo­gal­mi ke­re­tei kö­zött lep­lez­zük le. A Krug­man–Obst­feld-mo­dell szin­te min­den elő­fel­té­te­lé­ről, min­den elem­zés tár­gyá­vá tett, mo­dell­be vont je­len­sé­gé­ről – meg­íté­lé­sünk sze­rint – szin­te ját­szi könnyed­ség­gel ki­mu­tat­tuk, hogy egy­ol­da­lú, téves, ese­ten­ként elemi fi­lo­zó­fi­ai ant­ro­po­ló­gi­ai, on­to­ló­gi­ai, axio­ló­gi­ai, eti­kai nor­má­kat sért. E konk­lú­zió meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban a leg­ki­vá­lóbb klasszi­kus köz­gaz­dá­szo­kat és a mo­dern kor leg­ki­vá­lóbb ci­vi­li­zá­ció­kri­ti­ku­sa­it (vi­lág­né­ze­ti alap­ál­lá­suk­tól füg­get­le­nül) kö­vet­het­tük.

Az uti­li­ta­riz­mus (fo­gyassz töb­bet és több­fé­lét) Bent­ham után a nyu­ga­ti tár­sa­da­lom gaz­da­ság­szer­ve­ző­dé­sé­nek alap­el­vé­vé vált; di­cső­sé­ge­sebb korok (a gö­rö­gök­től egé­szen a 19. szá­zad ele­jé­ig) pon­to­san is­mer­ték az uti­li­ta­riz­must, lát­ták ma­gya­rá­zó ere­jét, de lát­ták kor­lá­ta­it is, így nem vált egyet­len ko­moly szel­le­mi áram­lat att­ri­bú­tu­má­vá sem. A köz­gaz­da­ság­tan­ban a szub­jek­tív ha­tár­ha­szon-el­mé­let vi­szont si­ker­re vitte s a mai napig mér­ge­zi ál­ta­la a világ szel­le­mi éle­tét és gya­kor­la­tát.

A vi­lág­gaz­da­ság erő­vi­szo­nyai mö­gött az out­pu­tok/in­pu­tok ár­ará­nya­i­nak át­ren­de­ző­dé­se áll, és vice versa. A fé­ke­vesz­tett né­pes­ség- és gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dés az uti­li­ta­riz­mus­sal meg­fer­tő­zött vi­lág­gaz­da­ság nem­zet­gaz­da­sá­ga­i­ban, ré­gi­ó­i­ban bő­sé­ge­sen ki­ter­me­lik az out­pu­tok/in­pu­tok ár­arány­vál­to­zá­sa­it, s ez kel­lő­en mo­ti­vál­ja a gaz­da­sá­gi sze­rep­lő­ket, hogy tö­re­ked­je­nek az új és leg­újabb kom­pa­ra­tív előny kí­nál­ta le­he­tő­sé­gek ki­hasz­ná­lá­sá­ra. Az el­múlt két­száz évben ab­nor­má­lis­sá duz­zadt vi­lág­né­pes­ség és gaz­da­sá­gi po­ten­ci­ál a rend­kí­vül prob­lé­más tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás­sal „ola­jat önt a tűzre”, s to­vább táp­lál­ja a glo­bá­lis ve­szély­for­rá­so­kat, a Föld öko­szisz­té­má­já­nak tönk­re­té­te­lét, a tár­sa­dal­mi együtt­élé­si vi­szo­nyok szét­zi­lá­lá­sát és az em­be­ri pszi­ché össze­za­va­ro­dá­sát. Itt a leg­ele­mibb lo­gi­kai sza­bá­lyok is sutba ke­rül­nek. Az ural­ko­dó tech­nok­rá­cia arc­ta­lan kép­vi­se­lői, a gya­kor­la­ti szak­em­be­rek nem győ­zik hang­sú­lyoz­ni a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás szük­ség­sze­rű­sé­gét. Noha Hész­i­o­dosz­tól Hei­deg­ge­rig a leg­ki­vá­lóbb gon­dol­ko­dók – vi­lág­né­ze­ti alap­ál­lá­suk­tól füg­get­le­nül – épp az el­len­ke­ző­jé­re fi­gyel­mez­tet­nek. Nincs itt szó sem­mi­fé­le szük­ség­sze­rű­ség­ről, de kol­lek­tív bu­ta­ság­ról s e bu­ta­ság leple alatt egy szűk cso­port ha­tal­má­nak ér­vé­nye­sí­té­sé­ről annál in­kább. Søren Ki­er­ke­ga­ard idő­ben, a ka­pi­ta­liz­mus haj­na­lán fel­hív­ta a fi­gyel­met a tech­ni­ka min­den­ha­tó­sá­gát val­lók ér­ve­lé­sé­nek elemi lo­gi­kai hi­bá­já­ra: „Min­den, ami ke­let­ke­zik, éppen ke­let­ke­zé­se révén bi­zo­nyít­ja, hogy nem szük­ség­sze­rű; mivel a szük­ség­sze­rű az egyet­len, ami nem ke­let­ke­zik, mert a szük­ség­sze­rű van” (Ki­er­ke­ga­ard, 1997:99–100).

A né­hány év­ti­ze­des, leg­fel­jebb alig több, mint száz­éves em­ber­lép­té­ket vesz­tett (mert túl gyors, mert túl nagy, mert pusz­tí­tó­an tö­meg­sze­rű) nagy­tech­ni­kák (atom­ener­gia, bio­tech­ni­ka, ke­mi­ká­li­ák, in­for­ma­ti­ka stb.) ad ab­sur­dum szük­ség­sze­rű­sé­gé­ről be­szél­ni olyan fokú kom­mu­ni­ká­ci­ós tor­zu­lás, amely a „Nagy Reccs”-ek egyik okává vál­hat. A nagy­tech­ni­kák ag­gasz­tó öko­ló­gi­ai, tár­sa­dal­mi és in­di­vi­du­á­lis kö­vet­kez­mé­nye­i­ről már szól­tunk.

Krug­man és Obst­feld az új nö­ve­ke­dés­el­mé­let­től köl­csö­nöz­ve a gon­do­la­tot, a vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság­tól nö­vek­vő ho­za­dé­kú gaz­da­sá­got és ennek meg­fe­le­lő vi­lág­gaz­da­sá­gi ren­det vár, és ebből kö­vet­ke­ző­leg a tech­ni­ka meg­szál­lott­ja­i­val kar­ölt­ve, az újabb és újabb ipari for­ra­da­lom­tól (nap­ja­ink­ban az in­for­ma­ti­ka in­no­vá­ci­ó­i­ban a ne­gye­dik ipari for­ra­dal­mat lát­ják) a ká­na­án be­kö­szön­tét ígé­rik. A gaz­da­ság­tör­té­ne­ti té­nyek vi­szont arról árul­kod­nak, hogy min­den ed­di­gi „ipari for­ra­da­lom” vi­lág­szin­ten soha nem lá­tott va­gyo­ni kü­lönb­sé­ge­ket szült, az ab­szo­lút és a re­la­tív nyo­mor­gók, éhe­zők lé­lek­szá­ma, il­let­ve ará­nya pedig egyre na­gyobb lett.29 A mé­ret­gaz­da­sá­gos­ság mint a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás­nak egy ural­ko­dó­vá váló meg­je­le­né­si for­má­ja olyan fokú kul­tu­rá­lis di­ver­zi­tás­vesz­tést in­dí­tott út­já­ra, amely az em­be­ri lé­te­zés on­to­ló­gi­ai alap­ja­it kí­sér­li meg­ren­dí­te­ni. Csí­ra­sze­rű je­len­va­ló­sá­gát „tesz­kó-pa­ra­do­xon­nak” ne­vez­tük, s li­ber­ti­nus-sztá­li­ni je­len­ség­nek tart­juk. A kép­te­len­nek tűnő fo­ga­lom­pá­ro­sí­tás hűen tük­rö­zi Krug­man és Obst­feld ál­ta­lá­nos ke­res­ke­del­mi mo­dell­jé­nek ter­mé­sze­tét; a tö­ké­le­tes vi­lág­gaz­da­sá­gi piac kez­de­ti elő­fel­te­vé­sé­től a mo­dell ki­fej­té­se során bon­ta­ko­zik ki – a szer­ző­pá­rost kö­vet­ve – az „egy cég ter­mel­jen egy ter­mé­ket a vi­lá­gon” el­kép­ze­lés. Itt már csak a he­lyet­te­sít­he­tő ter­mé­kek mo­no­pó­li­u­mai kö­zött ér­tel­mez­he­tő a ver­seny, s mivel itt a sze­rep­lők száma erő­sen kor­lá­to­zott, rövid idő alatt le­ját­szód­hat­nak a fú­zi­ók, a va­ló­di szu­per­mo­no­pó­li­um­má vá­lá­sok. A mo­no­pó­li­u­mok kö­zöt­ti harc­nak ezzel még nem lenne vége. A harc az oli­gar­chák kö­zött azért foly­na, hogy mi­lyen jó­szá­gok­ból áll­jon össze az iden­ti­tá­sá­tól meg­fosz­tott, „bio­masszá­nak” te­kin­tett tö­meg­em­ber fo­gyasz­tói ko­sa­ra. E harc kon­szo­li­dá­lá­sát lenne hi­va­tott a vi­lág­ál­lam biz­to­sí­ta­ni.

Az ural­ko­dó köz­gaz­da­ság­tan apo­lo­gé­tá­i­nak tö­rek­vé­sei mö­gött a vi­lág­ál­lam gaz­da­sá­gi és tech­ni­kai szük­ség­sze­rű­sé­gé­nek fe­let­tébb in­go­vá­nyos, leg­fel­jebb szűk cso­port­ér­de­ket (oli­gar­chák) szol­gá­ló in­do­kai áll­nak. Ezt a min­den ele­mé­ben prob­lé­más, glo­ba­lok­ra­ta li­ber­ti­nus gaz­da­sá­gi szem­lé­le­tet ez­út­tal saját fo­gal­mi bá­zi­sán lep­lez­tük le. Az au­tar­kia fon­tos­sá­gát elő­tér­be he­lye­zők (pl. Key­nes, Daly) a Krug­man–Obst­feld-fé­le glo­bá­lis tö­rek­vé­sek­kel szem­ben pon­to­san az el­len­ke­ző irányt je­lö­lik meg: a világ dez­in­teg­rá­ci­ó­ja, a re­gi­o­na­li­tás elő­tér­be he­lye­zé­se hor­doz­hat csak em­be­ri vi­lá­got, min­den fi­lo­zó­fi­ai ant­ro­po­ló­gi­ai, on­to­ló­gi­ai, gno­szeoló­gi­ai, axio­ló­gi­ai és eti­kai meg­fon­to­lás ezt iga­zol­ja, ezt kö­ve­te­li a ha­té­kony sza­bá­lyo­zás, a sza­bá­lyo­zók és a sza­bá­lyo­zot­tak em­ber­lép­té­kű tá­vol­sá­ga is. A gö­rö­gök ebben a vo­nat­ko­zás­ban is meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len tám­pon­to­kat hagy­tak örö­kül. Arisz­to­te­lész po­li­ti­kai (tár­sa­dal­mi) és gaz­da­sá­gi szem­pont­ból vizs­gál­ta, mek­ko­ra lehet az op­ti­má­lis né­pes­sé­gű po­lisz: „...a leg­fon­to­sabb az, hogy annyi lakos le­gyen, amennyi a po­li­ti­kai kö­zös­ség­nek meg­fe­le­lő­en ren­del­ke­zik a bol­dog élet­hez szük­sé­ges au­tar­ke­iá­val, bár le­het­sé­ges, hogy van­nak ennél sű­rűbb la­kos­sá­gú, na­gyobb vá­ros­ál­la­mok is, de ez, mint mon­dot­tuk, nem mehet a vég­te­len­sé­gig. Hogy pedig mi a fo­ko­zás­nak a ha­tá­ra, azt ta­pasz­ta­lat­ból könnyen meg­ítél­het­jük. A vá­ros­ál­la­mi te­vé­keny­ség ugyan­is ré­szint a ve­ze­tők, ré­szint az alatt­va­lók dolga – és­pe­dig a ve­ze­tő fel­ada­ta a ren­del­ke­zés és a bírói dön­tés; ahhoz azon­ban, hogy va­la­ki igaz­sá­go­san dönt­sön, és hi­va­ta­lát mél­tón be­tölt­se, fel­tét­le­nül szük­sé­ges, hogy a pol­gá­rok el­is­mer­jék egy­más ké­pes­sé­ge­it, hi­szen ha ez nem áll fenn, ott szük­ség­kép­pen rosszul men­nek a hi­va­ta­li és bírói ügyek. Egyik téren sem igaz­sá­gos a vak­tá­ban való dön­tés, ami pedig a túl­né­pe­se­dés­nél nyil­ván­va­ló­an be­kö­vet­kez­het­nék” (Arisz­to­te­lész, 1984:284). Az idé­zett szö­veg az op­ti­má­lis lé­lek­szá­mú po­lisz kri­té­ri­u­má­ul az au­tar­kia (au­tar­ke­ia) tár­sa­dal­mi szem­pont­ját he­lyez­te elő­tér­be. A tár­sa­dal­mi vi­szo­nyok akkor le­het­nek hi­te­le­sek, akkor ér­vé­nye­sül­het a kö­zös­ség ko­hé­zi­ó­ja, és akkor biz­to­sít­ha­tó az igaz­sá­gos­ság, ha a pol­gá­rok ver­ti­ká­lis és ho­ri­zon­tá­lis kap­cso­la­ta­i­ban ér­vé­nye­sül az ember és ember kö­zöt­ti köz­vet­len­ség. Az au­tar­kia gaz­da­sá­gi as­pek­tu­sa arra a te­rü­let­re utal, amely biz­to­sít­ja a po­lisz gaz­da­sá­gi jó­lé­tét („...​ha a föld min­dent meg­te­rem; ...​ha min­de­nünk meg­van, és sem­mi­ben sem lá­tunk szük­sé­get”); ki­ter­je­dés­re és nagy­ság­ra pedig ak­ko­ra le­gyen, hogy a rajta élők ké­nye­lem­ben él­hes­se­nek, sza­ba­don és mér­ték­le­te­sen” (Arisz­to­te­lész, 1984:284). Az op­ti­má­lis né­pes­sé­gű te­le­pü­lé­sek­nek Arisz­to­te­lész sze­rint egyet­len kri­té­ri­u­ma van, az au­tar­kia, amely két né­ző­pont­nak kell hogy meg­fe­lel­jen: tár­sa­dal­mi szem­pont­ból biz­to­sít­sa a köz­vet­len­sé­get, gaz­da­sá­gi szem­pont­ból pedig az ön­el­lá­tást. A köz­vet­len­ség in­ten­zi­tá­sa a te­le­pü­lé­sek lé­lek­szá­má­nak nö­ve­lé­se­kor csök­ken, az ön­el­lá­tás vi­szont a te­rü­let, il­let­ve a lé­lek­szám nö­ve­ke­dé­sé­vel nő. A két „függ­vény” op­ti­mu­ma nyil­ván a met­szés­pont­ban van, ez a hu­mán­eto­ló­gu­sok sze­rint kb. 1200–30 000 főt je­lent (Csá­nyi, 1999, 8. fe­je­zet). Ezt az op­ti­mu­mot a világ né­pes­ség­szá­má­nak nö­ve­ke­dé­se és az új kom­mu­ni­ká­ci­ós tech­ni­ka lé­nye­gé­ben nem érin­ti. (A met­ro­po­li­szok még em­be­ri­nek ne­vez­he­tő mű­kö­dé­sét is az 1200–30 000 fős kö­zös­sé­gi für­tök lé­te­zé­se tart­ja csak fenn.30)

A glo­ba­lok­ra­ta li­ber­ti­nus ha­ta­lom­gaz­da­ság lo­gi­ká­ja sze­rint mind­ad­dig ér­de­mes sza­ko­sod­ni, amíg az érin­tett el­adók és a vevők – egy előző ál­la­pot­hoz ké­pest – szűk piaci ér­té­ke­lés sze­rint jól jár­nak. A vi­lág­ke­res­ke­de­lem tör­té­ne­té­ben min­dig ez a meg­fon­to­lás mo­ti­vál­ta a ter­me­lőt és a meg­ren­de­lőt, il­let­ve a köz­ve­tí­tő ke­res­ke­dőt is. Az alap­anya­gok, az al­kat­ré­szek, a fél­kész ter­mé­kek ter­me­lé­si lán­cok sze­rin­ti bo­lyon­gá­sa úgy fe­je­ző­dik be, hogy va­la­me­lyik transz­na­ci­o­ná­lis vál­la­lat véd­je­gyé­vel jegy­zett kész­ter­mék­ként meg­ta­lál­ja a világ szá­mos pont­ján a végső fo­gyasz­tót. A vi­lág­ke­res­ke­de­lem­ben három kor­sza­kot ha­tá­rol­ha­tunk el.

  • Az ókori kez­de­ti idők­től a tö­meg­ter­me­lés ko­rá­ig (ga­bo­na, bor, só, fa, ka­li­kó, kötél stb.) és az exk­lu­zív javak (fű­szer, se­lyem, arany, ezüst stb.) ke­res­ke­del­mé­re kon­cesszi­ó­kat adott a min­den­ko­ri ha­ta­lom. Pl. a Krím fél­szi­get­ről At­ti­ká­ba ér­ke­ző búza spe­ci­á­lis in­téz­mé­nyi ke­re­tek kö­zött (em­pór­osz) ke­rül­he­tett a fo­gyasz­tó­hoz (Po­lá­nyi, 1984, 6. fe­je­zet). A fel­fe­de­zé­sek ko­rá­tól a ve­len­cei, a ge­no­vai, az ant­wer­pe­ni, az amsz­ter­da­mi, majd angol hajók olyan szö­vet­sé­gek, tár­sa­sá­gok ke­re­tei kö­zött mű­köd­tek, ame­lyek mö­gött az ural­ko­dók, ké­sőbb nagy ha­tal­mú vá­ro­si ta­ná­csok, végül kor­má­nyok áll­tak. A 17–18. szá­zad­ban a vi­lág­ke­res­ke­de­lem cent­ru­ma Ve­len­ce, Ge­no­va el­len­őr­zé­se alól át­ke­rült Fland­ri­á­ba, ki­vált Amsz­ter­dam ját­szot­ta a fő­sze­re­pet. „1666-ban az amsz­ter­da­mi tőzs­de tő­ké­jé­nek há­rom­ne­gyed része a Ke­le­ti-ten­ge­ren le­bo­nyo­ló­dó ke­res­ke­del­met szol­gál­ta, és csak ne­gyed része állt az in­di­ai ke­res­ke­de­lem ré­szé­re. Ugyan­eb­ben az idő­ben a Ke­le­ti-ten­ger­re ki­fu­tó száz ha­jó­val szem­ben Ke­let-In­dia felé csak egy vi­tor­lá­zik el” (Ho­mon­nay, 1946:59). A hajók tel­je­sít­mé­nyé­ről – Fer­nand Bra­udel becs­lé­se alap­ján – annyi mond­ha­tó el, hogy Eu­ró­pa a 17. szá­zad ele­jén kb. 600-700 ezer ton­nát kép­vi­se­lő ha­jó­tér­rel ren­del­ke­zik, a 18. szá­zad vé­gé­re ez a szám meg­öt­szö­rö­ző­dik (kb. 3372 ezer tonna), évi három for­du­lót fel­té­te­lez­ve ez kb. 10 mil­lió tonna for­gal­mat je­len­tett, s ez egy mai nagy ten­ge­ri ki­kö­tő for­gal­má­nak felel meg.31 Ko­ráb­ban már je­lez­tük, hogy a ka­pi­ta­liz­mus haj­na­lán a vi­lág­ter­me­lés alig több, mint egy szá­za­lé­ka ke­rült csak nem­zet­kö­zi for­ga­lom­ba.
  • Az ipari for­ra­dal­mat (gőz­gé­pek) kö­ve­tő­en to­vább­ra is a ten­ge­ri ke­res­ke­de­lem játssza a fő­sze­re­pet, a klasszi­kus tö­meg­áru (ga­bo­na) mel­lett meg­je­le­nik az új ener­gia­hor­do­zó, a szén, a vas­utak épü­lé­sé­vel a vas­áru. A for­gal­mat to­vább­ra is csak az óri­ás­cé­gek bo­nyo­lít­ják. A 19. szá­zad vé­gé­re a vi­lág­ter­me­lés 4-5%-a kerül nem­zet­kö­zi for­ga­lom­ba.
  • A har­ma­dik ipari for­ra­da­lom (az elekt­ro­mos­ság, a rob­ba­nó­mo­to­rok, a ke­mi­ká­li­ák, a bio­tech­ni­ka, az in­for­ma­ti­ka kora) te­rem­ti meg a 20. szá­zad­ban, hogy a nél­kü­löz­he­tet­len alap­anya­go­kon és ener­gia­hor­do­zó­kon túl a gépek, a jár­mű­vek és a fo­gyasz­tá­si cik­kek is útra kel­je­nek a kom­pa­ra­tív elő­nyök re­a­li­zá­lá­sá­nak re­mé­nyé­ben. (A gaz­da­ság­tör­té­ne­ti hűség meg­kö­ve­te­li azt a meg­jegy­zést, hogy ez az ex­pan­zió va­ló­já­ban a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben bon­ta­ko­zott ki, a 20. szá­zad első fe­lé­nek két vi­lág­há­bo­rú­ját je­len­tős rész­ben a lét­fon­tos­sá­gú ener­gia­hor­do­zók és ás­vá­nyi anya­gok fe­let­ti ha­ta­lom új­ra­el­osz­tá­sá­nak igé­nye mo­ti­vál­ta.)

Nap­ja­ink­ban a vi­lág­ter­me­lés va­la­mi­vel több mint 20%-a kerül nem­zet­kö­zi for­ga­lom­ba. For­má­li­san to­vább­ra is a nem­ze­ti kor­má­nyok sza­bá­lyoz­zák a nem­ze­tek kö­zöt­ti áru-, tőke- és mun­ka­erő-for­gal­mat. Va­ló­já­ban vi­szont a nem­ze­tek által lét­re­ho­zott s a 20. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben kvázi ön­ál­ló­so­dott nem­ze­tek fe­let­ti szer­ve­ze­tek (WTO, Vi­lág­bank-cso­port pénz­in­té­ze­tei, Eu­ró­pai Unió stb.) já­ték­sza­bá­lyai ér­vé­nye­sül­nek, s eze­ket a já­ték­sza­bá­lyo­kat a nem­zet­kö­zi áru- és tő­ke­for­ga­lom döntő ré­szét adó mul­ti-és transz­na­ci­o­ná­lis cégek igé­nye­i­hez iga­zít­ják (a mul­ti- és transz­na­ci­o­ná­lis tár­sa­sá­gok kö­zött a meg­kü­lön­böz­te­tett sze­re­pet a vi­lá­got be­há­ló­zó pénz­in­té­ze­tek játsszák). Te­vé­keny­sé­gük nyo­má­ban jár az egy­sé­ges jog­sza­bá­lyi és in­téz­mé­nyi rend­szer ki­ala­kí­tá­sá­nak igé­nye, az in­fo­kom­mu­ni­ká­ció gló­buszt be­há­ló­zó rend­sze­ré­nek ki­épí­té­se, a köz­le­ke­dés ha­tár­ta­lan ki­ter­jesz­té­se, s vele a ter­mé­szet re­pro­duk­ci­ós kö­re­it szét­zi­lá­ló ne­ga­tív ex­ter­ná­li­ák szét­te­rí­té­se, a szük­ség­le­tek vi­lág­szin­tű uni­for­mi­zá­lá­sa (tesz­kó-pa­ra­do­xon), a mun­ka­meg­osz­tás em­bert fel­par­cel­lá­zó, ér­tel­mes – pro­duk­ci­ó­hoz kö­tött – mun­ka­te­vé­keny­ség­től való meg­sza­ba­dí­tá­sa, a mun­ka­erő glo­bá­lis lép­té­kű mo­bi­li­zá­ci­ó­ra kény­sze­rí­té­se révén az ember gyö­kér­te­le­ní­té­se stb. Ezek len­né­nek – kö­ze­lí­té­sünk­ben – a glo­ba­li­zá­ció hát­rá­nyai. S ezzel szem­ben – a Krug­man–Obst­feld-mo­dellt kö­vet­ve – va­ló­já­ban egyet­len „po­zi­tív” érv hang­zik el. A kom­pa­ra­tív elő­nyök ér­vé­nye­sü­lé­se révén az em­be­ri­ség fo­gyasz­tá­si szint­je emel­ke­dik, s ez az emel­ke­dés egy­ben a szu­ve­rén vi­lág­pol­gá­rok sza­bad vá­lasz­tá­sát is ga­ran­tál­ja. Ha ez utób­bi­ak­ban lenne némi igaz­ság – tény­sze­rű­en igye­kez­tünk bi­zo­nyí­ta­ni, hogy nincs –, akkor is maga alá te­met­nék a glo­ba­liz­mus ellen fel­so­rolt ér­ve­ink. A glo­ba­li­zá­ci­ó­ban, végső soron a vi­lág­ál­lam lét­re­ho­za­ta­lá­ban ér­de­kelt li­ber­ti­nus oli­gar­chák sü­ket­té vál­tak az el­len­ér­vek­re, és vakká a ha­tár­ta­lan mik­ro­sza­ko­so­dás és mak­ro­in­teg­rá­ló­dás hát­rá­nya­i­ra, ese­ten­ként élet­el­le­nes­sé­ge­i­re. Több év­szá­za­dos helyi kö­zös­sé­ge­ket, több mil­lió éves öko­szisz­té­má­kat tesz­nek tönk­re azok a mul­ti- és transz­na­ci­o­ná­lis cégek, ame­lyek Af­ri­ka, Ázsia, La­tin-Ame­ri­ka, Ke­let-Eu­ró­pa erő­for­rá­sa­i­ra s fő­ként olcsó mun­ka­ere­jé­re épít­ve szor­gal­maz­zák a sza­ko­so­dást. A glo­ba­liz­mus­ban ér­de­kel­tek anya­gi tá­mo­ga­tá­sát él­ve­zik azok a hang­adó kul­tu­rá­lis ré­te­gek, ame­lyek az így ki­ala­kult vi­lág­ál­la­po­tot mint mul­ti­kul­t­u­ra­li­tást, mint poszt­mo­dernt, mint a li­ber­ti­nus tár­sa­da­lom­szer­ve­zé­si ren­det apo­lo­ge­ti­zál­ják. Azok az el­len­ve­té­sek, ame­lyek a glo­ba­liz­must alap­el­ve­i­ben kér­dő­je­le­zik meg – bár­mennyi­re le­gye­nek be­lát­ha­tó­ak –, újból és újból meg­fo­gal­ma­zás­ra és ér­vé­nye­sí­tés­re vár­nak.

A glo­ba­lok­ra­ta li­ber­ti­nus ha­ta­lom­gaz­da­ság­ban ter­mé­sze­te­sen már nem is a gaz­da­sá­gon van a hang­súly, el­len­ke­ző­leg, a gaz­da­ság csu­pán a ha­ta­lom esz­kö­ze. A ha­ta­lom „thü­m­o­sza” (ön­ér­vé­nye­sí­té­se) pedig a mé­di­ák­ban, min­den idők egyik leg­prob­le­ma­ti­ku­sabb em­be­ri nagy­tech­ni­ká­já­ban, kü­lö­nö­sen ha­té­ko­nyan ér­vé­nye­sít­he­tő.

Gon­do­sabb köz­gaz­da­sá­gi elem­zé­sek idő­ben fel­hív­ták a fi­gyel­met az ún. mo­dern­kor (1789-től, a nagy fran­cia for­ra­da­lom­tól szá­mít­va a mo­dern kort) ve­szé­lye­i­re. Az el­múlt va­la­mi­vel több, mint két­száz év zsák­ut­cá­já­ban a leg­ki­vá­lóbb ci­vi­li­zá­ció­kri­ti­ku­sok fi­gyel­mez­te­té­sei is ön­ma­gu­kért be­szél­nek. A vi­szony­lag ren­de­zett szer­ves sok­szí­nű­ség – az em­be­ri­ség több ezer éves kul­tú­rá­i­ra gon­do­lunk – ki­ter­mel­ték azo­kat a vé­de­ke­zé­si mó­do­kat, ame­lyek azon­nal mű­kö­dés­be lép­tek, ha egy-egy ré­gi­ót, nem­ze­tet, bi­ro­dal­mat tá­ma­dás ért. A vi­lág­ál­la­mot célzó glo­ba­liz­mus a ren­de­zett szer­ves sok­szí­nű­ség he­lyé­re a ren­de­zett egy­ne­mű­sé­get ígéri, így fenn­áll annak a ve­szé­lye, hogy az em­be­ri­ség a még em­be­ri­nek ne­vez­he­tő kul­tu­rá­lis kü­szöb szint­je alá süllyed.

A re­mény­ről is szól­tunk: a nem­zet­ál­la­mok vi­lág­ál­lam­ba szer­ve­ző­dé­sé­nek tö­rek­vé­sé­vel szem­ben – a fi­lo­zó­fi­ai ant­ro­po­ló­gi­ai, az on­to­ló­gi­ai, az axio­ló­gi­ai, az eti­kai, az öko­ló­gi­ai és hu­mán­öko­ló­gi­ai evi­den­ci­ák alap­ján – a szu­ve­rén, közös ér­de­kű nem­zet­ál­la­mok s ezek ré­gi­ói kell hogy elő­tér­be ke­rül­je­nek. Jó példa a Vi­seg­rá­di Együtt­mű­kö­dés ilyen irá­nyú tö­rek­vé­se. A lo­ka­li­tá­sok, az ér­tel­mes élet­te­rek és tar­tal­mas élet­vi­lá­gok irá­nyá­ba in­dul­va re­mény­ked­he­tünk csak a ga­ia-öko­szisz­té­ma egész­sé­gé­nek vissza­ál­lí­tá­sá­ban, a tár­sa­dal­mi együtt­élé­si vi­szo­nyok sok­szí­nű­sé­gé­nek meg­őr­zé­sé­ben és az em­be­ri pszi­ché egész­sé­gé­nek re­di­vi­vu­szá­ban.

Jegy­ze­tek

  • 1. Idézi Daly–Cobb, 1989:209.
  • 2. Lásd Ba­logh, 1994; a 9. fe­je­zet tár­gyal­ja key­ne­sisz­ta ala­pon a nem­zet­kö­zi gaz­da­ság és a vi­lág­gaz­da­ság fo­nák­sá­ga­it.
  • 3. Kö­ze­lí­té­sünk ugyan a nem­zet­kö­zi ke­res­ke­de­lem­re össz­pon­to­sít, de a nem­zet­gaz­da­sá­gok ke­re­te­in belül is a kom­pa­ra­tív elő­nyök moz­gat­ják az áru­for­gal­mat, s itt is fenn­áll­nak kri­ti­kai ál­ta­lá­no­sí­tá­sa­ink.
  • 4. Nem­zet­kö­zi gaz­da­ság­ta­ni kér­dé­sek elem­zé­sé­ért No­bel-dí­jat ka­pott (2008) köz­gaz­dász.
  • 5. Lásd rész­le­te­sen A kül­ke­res­ke­de­lem alap­mo­dell­je című al­fe­je­ze­tet.
  • 6. A kom­pa­ra­tív elő­nyök alap­mo­dell­je­i­re építő, eze­ket fi­no­mí­tó el­kép­ze­lé­sek száma meg­le­he­tő­sen magas, itt csak fel­hív­juk a fi­gyel­met né­hány neo­fak­tor-el­mé­let­re: Ray­mond Ver­non ter­mék­élet­cik­lus-el­mé­le­té­re, Staf­fan B. Lin­der ke­res­le­ti té­nye­ző­ket hang­sú­lyo­zó el­kép­ze­lé­se­i­re, Mi­cha­el E. Por­ter ún. gyé­mánt-mo­dell­jé­re (ez utób­bi a kom­pe­ti­tív elő­nyök prak­ti­kus osz­tá­lyo­zá­sát adja, de ezek egy­ben a kom­pa­ra­tív elő­nyö­ket is je­len­tik).
  • 7. Az iso­ér­ték­vo­nal az azo­nos nem­ze­ti­ki­bo­csá­tás-ér­té­ket kép­vi­se­lő jó­szág­ko­sa­rak hal­ma­zát je­len­ti; ma­te­ma­ti­kai esz­kö­zök­kel élve: egy két­jó­szá­gos tér­ben li­ne­á­ris függ­vény­ként ra­gad­juk meg (lásd az 1. ábrát).
  • 8. A ter­me­lé­si le­he­tő­ség ha­tá­ra a ren­del­ke­zés­re álló erő­for­rá­sok op­ti­má­lis kom­bi­ná­ci­ó­ja mel­let­ti out­pu­tok kom­bi­ná­ci­ó­já­nak hal­ma­za.
  • 9. A „szu­ve­rén fo­gyasz­tó” az ural­ko­dó neo­klasszi­kus szin­té­zist kép­vi­se­lő köz­gaz­dá­szok mo­dell­je­i­ben egy ren­dít­he­tet­len szte­reo­típ pre­kon­cep­ció. Tart­ha­tat­lan­sá­ga nyil­ván­va­ló, elég, ha fel­hív­juk a fi­gyel­met Phi­lip Kot­ler „né­hány” ál­ta­lá­nos kom­mu­ni­ká­ci­ós és pro­mó­ci­ós esz­köz­ből álló ka­ta­ló­gu­sá­ra: 16 rek­lám­tech­ni­ká­val (nyom­ta­tott és au­dio­vi­zu­á­lis rek­lám, cso­ma­go­lás mel­lék­le­te, pos­tá­zás, moz­gó­kép stb.), 13 ér­té­ke­sí­té­si ösz­tön­zés­sel (ver­seny, játék, áru­min­ta-be­mu­ta­tás, szó­ra­koz­ta­tás stb.), 6 pro­pa­gan­da­mód­szer­rel (saj­tó­tá­jé­koz­ta­tó, sze­mi­ná­ri­u­mok, PR stb.), 6 sze­mély­re sza­bott ér­té­ke­sí­té­si el­já­rás­sal (be­mu­ta­tó, te­le­mar­ke­ting, ügy­nö­ki áru­min­ták stb.) ost­rom­lott a „szu­ve­rén” fo­gyasz­tó. Kot­ler, 1988:46.
  • 10. A szub­jek­tív ha­tár­ha­szon-el­mé­let­ben a kö­zöm­bös­sé­gi görbe az azo­nos össz­hasz­nú jó­szág­kom­bi­ná­ci­ó­kat tar­tal­maz­za.
  • 11. A szub­jek­tív ha­tár­ha­szon-el­mé­let az uti­li­ta­riz­mu­son alap­szik. Az em­be­ri­ség kul­túr­tör­té­ne­té­ben nem is­me­rünk olyan kor­sza­kot (gö­rö­gök, Római Bi­ro­da­lom, sko­lasz­ti­ka, re­ne­szánsz), ahol az uti­li­ta­riz­must ál­ta­lá­nos tár­sa­da­lom- és gaz­da­ság­ren­de­ző elv­ként fo­gad­ták volna el, de még a li­be­rá­lis kor­szak je­le­sei is tart­ha­tat­lan­nak lát­ják az uti­li­ta­riz­mus ab­szo­lu­ti­zá­lá­sát (lásd erről Rawls, 1997). Ezzel szem­ben az ural­ko­dó köz­gaz­da­ság­tan meg­kér­dő­je­lez­he­tet­le­nül ra­gasz­ko­dik ehhez az alap­ál­lás­hoz. Az át­tö­rés a 19. szá­zad ele­jén szü­le­tett, Je­remy Bent­ham ne­vé­hez szo­kás kötni. A szub­jek­tív ha­tár­ha­szon-el­mé­let bí­rá­la­tát lásd rész­le­te­sen So­mo­gyi, 2015, 1. fe­je­zet.
  • 12. A „homo oe­co­no­mi­cus” köz­gaz­da­ság­ta­ni pri­mi­tív em­ber­kép a 19. szá­zad ele­jén a zsur­na­liz­mus vi­lá­gá­ban szü­le­tett, ren­dü­let­le­nül tart­ja magát ko­runk új neo­klasszi­kus szin­té­zi­sé­ben is. Bí­rá­la­tát lásd Pe­tő­né Csuka–Ma­jo­ros–So­mo­gyi, 2008.
  • 13. Az új gaz­da­ság­szer­ve­ző­dé­si mód (a ka­pi­ta­liz­mus) csak a 19. szá­zad kö­ze­pén ka­pott nevet. A pro­tok­a­pi­ta­liz­mus gyö­kér­vi­lá­ga ter­mé­sze­te­sen a korai re­ne­szánsz­ban is ki­mu­tat­ha­tó.
  • 14. Tho­mas R. Mal­thus híres mun­ká­já­nak első vál­to­za­ta 1798-ban je­lent meg, itt az 1803-ban ki­adott bő­ví­tett, ja­ví­tott ki­adás­ból idéz­tünk. Idézi Sem­lyén, 1982:61–62.
  • 15. Bent­ham, Je­remy (1970): An Int­ro­duc­ti­on to the Prin­cip­les of Mo­rals and Leg­i­sla­ti­on [1789]. Ed. J. H. Burns and H. L. A. Hart, The Ath­lo­ne Press, Lon­don. Ma­gya­rul: Bent­ham, 1977. A gö­rö­gök, a sko­lasz­ti­ka, de ko­runk leg­na­gyobb gon­dol­ko­dói (John Rawls, Mar­tin Hei­deg­ger stb.) szá­mol­nak az uti­li­ta­riz­mus­sal, de el­uta­sít­ják annak le­he­tő­sé­gét, hogy az uti­li­ta­riz­mus fun­da­men­tá­lis tár­sa­da­lom- és gaz­da­ság­ren­de­ző alap­elv le­gyen. A neo­klasszi­ku­sok, il­let­ve az új neo­klasszi­kus szin­té­zis, tehát az ural­ko­dó köz­gaz­da­ság­tan – ezzel szem­ben – ren­dü­let­le­nül az uti­li­ta­riz­mu­son ala­pul!
  • 16. Tech­no­ló­gi­ai vál­to­zá­son mind­azon szer­ve­zé­si, ve­ze­té­si, mű­sza­ki, pénz­ügyi, mar­ke­ting, lo­gisz­ti­kai stb. újí­tást (in­no­vá­ci­ót) értve, amely­nek során egy gaz­da­sá­gi rend­szer – itt nem­zet­gaz­da­ság – ha­té­kony­sá­gi szint­je emel­ke­dik. Je­lez­tük, hogy van­nak olyan át­ren­de­ző­dé­sek, ame­lyek nem jár­nak ha­té­kony­ság­szint-emel­ke­dés­sel. E fe­je­zet végén pedig arra hív­juk fel a fi­gyel­met, hogy a tech­no­ló­gi­ai vál­to­zás gaz­da­sá­gi ha­tá­sán túl­mu­ta­tó kö­vet­kez­mé­nyei vég­ze­te­sen pusz­tí­tók is le­het­nek, ki­vált öko­ló­gi­ai, tár­sa­dal­mi és az em­be­ri pszi­ché vo­nat­ko­zá­sá­ban.
  • 17. Az idé­zet a Mun­kák és napok című műből szár­ma­zik.
  • 18. Mar­tin Hei­deg­ger tech­ni­ka­kri­ti­ká­ját hi­te­le­sen in­terp­re­tál­ja Fried­rich-Wil­helm von Herr­mann a Tech­ni­ka, po­li­ti­ka és mű­vé­szet a Beiträge zur Phi­lo­sop­hie-ban című elő­adá­sá­ban. Idézi Fehér, 1991:39–58. Lásd to­váb­bá Hei­deg­ger, Mar­tin (1953): Kér­dé­sek a tech­ni­ka nyo­mán. Idézi Till­man, 2004. Ugyan­ezt a han­got kép­vi­se­lik a leg­je­le­sebb li­ber­ál­mar­xis­ták is, Hab­er­mas, 1954 vagy Mar­cu­se, 1990.
  • 19. J. Hab­er­mas idé­ze­té­ből ki­emel­ve. Az ere­de­ti szö­veg így hang­zik: „A tech­ni­kai fej­lő­dést a per­fek­ció di­na­mi­ká­ja hajt­ja előre. E fej­lő­dés a cél­ta­lan ex­pan­zió jel­le­gé­vel bír, amely egy­út­tal el­tá­vo­lít a dol­gok­kal való kap­cso­lat­gaz­dag, szem­lé­le­te­sen el­len­őriz­he­tő bá­nás­mód­tól – azaz el­tor­zít­ja a vi­lá­got” (Fel­kai, 1993:16).
  • 20. A glo­ba­lok­ra­ta li­ber­ti­nus tech­no­fe­ti­siz­mus ki­fe­je­zés­ben a „glo­ba­lok­ra­ta” arra utal, hogy döntő rész­ben egy „csi­nált” me­cha­niz­mus­ról van szó, a li­ber­ta­ri­á­nus oli­gar­chi­ák csi­nál­má­nyá­ról; a li­ber­ti­nus ki­fe­je­zés az egyéb­ként is prob­lé­más li­be­ra­liz­mus el­faj­zá­sá­ra utal; a tech­no­fe­ti­siz­mus mö­gött pedig az in­di­vi­du­a­li­tást, a sze­mé­lyes­sé­get, a köz­vet­len­sé­get, az au­ten­ti­kus kö­zös­sé­gi­sé­get (ezek kö­ze­lí­té­sünk­ben nem egy­mást ki­zá­ró fo­gal­mak, el­len­ke­ző­leg, mér­té­kek kö­zött ér­tel­mez­ve köl­csö­nö­sen fel­té­te­le­zik egy­mást) ne­gá­ló tö­rek­vé­sek áll­nak.
  • 21. A ki­eme­lést az in­do­kol­ja, hogy a vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság gaz­da­sá­gi ha­té­kony­ság­szin­tet emelő ha­tá­sán túl (ez vált a gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dés leg­főbb ele­mé­vé) az öko­ló­gi­ai és tár­sa­dal­mi kö­vet­kez­mé­nyek szám­ba­vé­te­le kü­lö­nös fi­gyel­met kö­ve­tel. A vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság nö­ve­ke­dé­se egyéb­ként akkor kö­vet­ke­zik be, ha a ter­me­lés vo­lu­me­né­nek nö­ve­lé­se során a fix költ­sé­gek ál­lan­dók, vagy ke­vés­bé nö­ve­ked­nek a vál­to­zó költ­sé­gek mel­lett.
  • 22. A mé­ret- és a vo­lu­men­gaz­da­sá­gos­ság szi­no­nim fo­gal­mak.
  • 23. A nö­vek­vő ho­za­dék azt je­len­ti, hogy azo­nos be­fek­te­tés­nö­vek­mény egyre na­gyobb ho­za­dék­kal jár. Meyer Di­et­mar az ún. új nö­ve­ke­dé­si el­mé­let is­mer­te­té­se­kor hívta fel e tö­rek­vés­re a fi­gyel­met (Meyer, 1995). A ha­gyo­má­nyos, il­let­ve az ural­ko­dó köz­gaz­da­ság­tan a csök­ke­nő ho­za­dék­ra épít, tehát azo­nos be­fek­te­tés-nö­vek­mény jel­lem­ző­en egyre ki­sebb ho­za­dé­kot ered­mé­nyez.
  • 24. Krug­man–Obst­feld vul­gá­ris mo­dell­jét kö­vet­jük, ez­ál­tal is sze­ret­nénk lát­tat­ni, hogy mi­lyen in­ga­tag lábon áll­nak azok az érvek, ame­lyek az ún. vi­lág­ál­lam-kon­cep­ci­ót van­nak hi­vat­va di­rekt vagy imp­li­cit módon meg­ala­poz­ni. Lásd Krug­man–Obst­feld, 2003, 6. fe­je­zet.
  • 25. Az el­ső­sé­get sokan Ra­chel L. Car­son köny­vé­nek tu­laj­do­nít­ják. Lásd Car­son, 2007.
  • 26. Alek­sandr Dugin orosz gon­dol­ko­dó kü­lö­nö­sen nagy meg­győ­ző erő­vel írja le a li­ber­ti­nus ideo­ló­gia fa­siz­must, bol­se­viz­must fe­lül­mú­ló eme el­faj­zá­sát. Lásd: A. Dugin kö­szön­ti köny­vé­nek ma­gyar ki­adá­sát. http://​www.​youtube.​com/​watch?​v=35pnicW63rk&​t=39s To­váb­bá Dugin, 2017, 11. fe­je­zet.
  • 27. Krug­man–Obst­feld elem­zett mun­ká­ja egy ízben említ egy „vissza­ta­szí­tó” pél­dát, ti. az USA azért „aka­dé­kos­ko­dott” a me­xi­kói tő­ke­hal­im­port kap­csán, mert a me­xi­kó­i­ak del­fi­ne­ket ve­szé­lyez­te­tő módon ha­lász­tak a tő­ke­ha­lak­ra. (A fél­re­ér­té­sek el­ke­rü­lé­se vé­gett: Krug­man és Obst­feld az USA el­já­rá­sát ítéli fel­há­bo­rí­tó­nak!) Lásd Krug­man–Obst­feld, 2003:267.
  • 28. Krug­man–Obst­feld mo­dell­jé­nek be­mu­ta­tá­sa­kor az elő­fel­té­te­lek, a le­ve­ze­té­sek vo­nat­ko­zá­sá­ban rab­szol­gai módon kö­vet­tük a szer­ző­pá­rost, a kö­vet­kez­te­té­sek vé­gig­gon­do­lá­sá­ban vi­szont olyan he­u­risz­ti­kai utat vá­lasz­tunk, amely se­gí­ti nyil­ván­va­ló­vá tenni a mo­dell igazi üze­ne­tét, s ennek fé­nyé­ben könnyebb lesz meg­ér­te­ni el­ső­sor­ban Krug­man nagy ha­tá­sú pub­li­cisz­ti­kai te­vé­keny­sé­gét. Lásd erről a világ szé­les nyil­vá­nos­sá­gá­nak író­dott in­fan­ti­lis című, ten­den­ci­ó­zus üze­ne­tű köny­vét (Krug­man, 2012).
  • 29. Meyer Di­et­mar fel­hív­ta a fi­gyel­met, hogy a nö­vek­vő ho­za­dé­kon ala­pu­ló gaz­da­ság­el­mé­let fel­szá­mol­ná a csök­ke­nő ho­za­dék­ra épülő, U alakú költ­ség­függ­vé­nyek­re ala­po­zó, szub­jek­tív ha­tár­ha­szon-el­mé­le­tet. A vi­lág­ál­lam ví­zi­ó­já­ban gon­dol­ko­dó em­ber­nek per­sze ez ba­ga­tell ál­do­zat lenne (Meyer, 1995).
  • 30. Csete György épí­tész sze­mé­lyes köz­lé­se 1995-ben.
  • 31. Bra­udel, 1985:360–361, tar­tal­mi idé­zet.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Arisz­to­te­lész (1984): Po­li­ti­ka. Gon­do­lat Kiadó, Bu­da­pest.
Ba­logh Tamás (1994): Mit ér a ha­gyo­má­nyos köz­gaz­da­ság­tan? Köz­gaz­da­sá­gi és Jogi Könyv­ki­adó, Bu­da­pest.
Ba­ró­csi Zol­tán – So­mo­gyi Fe­renc (2010): Mit hor­doz­nak a ré­gi­ók? In Besz­te­ri Béla – Ma­jo­ros Pál – Zim­ler Tamás (szerk.): Ma­gyar­or­szág határ menti tér­sé­ge­i­nek és vá­ro­sa­i­nak fej­lő­dé­se a rend­szer­vál­tás és eu­ró­pai uniós tag­sá­gunk kö­vet­kez­té­ben. MTA VEAB, Veszp­rém.
Bent­ham, Je­remy (1977): Be­ve­ze­tés az er­köl­csök és a tör­vény­ho­zás alap­el­ve­i­be. In: Már­kus György (szerk.): Brit mo­ra­lis­ták a XVIII. szá­zad­ban. Gon­do­lat Kiadó, Bu­da­pest.
Bogár Lász­ló (2003): Ma­gyar­or­szág és a glo­ba­li­zá­ció. Osi­ris Kiadó, Bu­da­pest.
Bra­udel, Fer­nand (1985): Anya­gi kul­tú­ra, gaz­da­ság és ka­pi­ta­liz­mus, XV–XVIII. szá­zad. A min­den­na­pi élet struk­tú­rá­ja. Gon­do­lat Kiadó, Bu­da­pest.
Br­ze­zin­ski, Zbig­ni­ew (1999): A nagy sakk­táb­la. Ame­ri­ka vi­lág­el­ső­sé­ge és geo­stra­té­gi­ai fel­ada­tai. Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, Bu­da­pest.
Car­son, Ra­chel (2007): Néma ta­vasz. Ka­ta­li­zá­tor Könyv­ki­adó, Páty.
Ch­ru­di­nák Ala­jos (2014): Uk­raj­na. Ame­ri­kai–orosz konf­lik­tus. Ma­gyar Fórum, május 8.
Csá­nyi Vil­mos (1999): Az em­be­ri ter­mé­szet. Vince Kiadó, Bu­da­pest.
Daly, Her­man E. – Cobb, John C. (1989): For the Com­mon Good: Redi­rec­ting the Eco­nomy To­ward Com­mu­nity, the En­vi­ron­ment, and a Sus­ta­in­ab­le Fu­tu­re. Bea­con Press, Bos­ton.
Dugin, Ale­xan­der (2017): A ne­gye­dik po­li­ti­kai eszme. Kvint­esszen­cia Kiadó, Deb­re­cen.
The Eco­no­mist (2011): Qu­an­ti­fying His­to­ry. Two Thou­sand Years in One Chart. The Eco­no­mist, June 28, http://​www.​economist.​com/​graphic-detail/​2011/​06/​28/​two-thousand-years-in-one-chart
Fehér M. Ist­ván (szerk.) (1991): Utak és tév­utak. Elő­adá­sok Hei­deg­ger­ről. At­lan­tisz Kiadó, Bu­da­pest.
Fel­kai Gábor (1993): Jür­gen Hab­er­mas. Áron Kiadó, Bu­da­pest.
Hab­er­mas, Jür­gen (1954): Die Dia­lek­tik der Ra­ti­o­nal­isi­er­ung. Mer­kur, Jg. 8, Heft 78, 701–724.
Har­ford, Tim (2008): Krug­man Wins Nobel Prize for Eco­no­mics. Fi­nan­cial Times, Oc­to­ber 13, http://​www.​ft.​com/​content/​c9cc37ee-991b-11dd-9d48-000077b07658
Hész­i­o­dosz (1974): Is­te­nek szü­le­té­se. Mun­kák és napok. Ma­gyar He­li­kon, Bu­da­pest.
Ho­mon­nay Far­kas (1946): Bank­tör­té­net. A fi­ze­tés­köz­ve­tí­tés fej­lő­dé­se Baby­lon­tól nap­ja­in­kig. Of­fi­ci­na Kiadó, Bu­da­pest.
Jó­zsef At­ti­la (1980): Mun­ká­sok. In: Jó­zsef At­ti­la min­den verse és vers­for­dí­tá­sa. Szép­iro­dal­mi Könyv­ki­adó, Bu­da­pest.
Ki­er­ke­ga­ard, Søren (1997): Fi­lo­zó­fi­ai mor­zsák. Gön­cöl Kiadó, Bu­da­pest.
Kot­ler, Phi­lip (1998): Mar­ke­ting­me­nedzs­ment. Mű­sza­ki Könyv­ki­adó, Bu­da­pest.
Krug­man, Paul R. – Obst­feld, Mau­ri­ce (2003): Nem­zet­kö­zi gaz­da­ság­tan. El­mé­let és gaz­da­ság­po­li­ti­ka. Panem Könyv­ki­adó Kft., Bu­da­pest.
Krug­man, Paul R. (2012): Elég le­gyen a vál­ság­ból! Most! Aka­dé­mi­ai Kiadó, Bu­da­pest.
Mar­cu­se, Her­bert (1990): Az egy­di­men­zi­ós ember. Kos­suth Könyv­ki­adó, Bu­da­pest.
Marx, Karl (1973): A tőke I. Kos­suth Könyv­ki­adó, Bu­da­pest.
Meyer Di­et­mar (1995): Az új nö­ve­ke­dés­el­mé­let. Köz­gaz­da­sá­gi Szem­le, 42. évf., 4. sz., 387–398.
Mill, John S. (1900): Prin­cip­les of Po­li­ti­cal Eco­nomy II. The Co­lo­ni­el Press, Lon­don, New York.
Pe­tő­né Csuka Il­di­kó – Ma­jo­ros And­rás – So­mo­gyi Fe­renc (2008): A „homo oe­co­no­mi­cus” fog­sá­gá­ban. Pol­gá­ri Szem­le, 4. évf., 2. sz.
Po­lá­nyi Ká­roly (1984): Ke­res­ke­de­lem, pi­a­cok és pénz az ókori Gö­rög­or­szág­ban. Gon­do­lat Kiadó, Bu­da­pest.
Portfolio.​hu (2014): El­ké­pesz­tő szá­mok a világ adós­sá­gá­ról. Portfolio.​hu, már­ci­us 10., http://​www.​portfolio.​hu/​gazdasag/​elkepeszto_​szamok_​a_​vilag_​adossagarol.​196333.​html
Rawls, John (1997): Az igaz­sá­gos­ság el­mé­le­te. Osi­ris Kiadó, Bu­da­pest.
Sem­lyén Ist­ván (szerk.) (1982): Né­pe­se­dés­rob­ba­nás – egyke. Kri­ter­ion Könyv­ki­adó, Bu­ka­rest.
Smith, Adam (2011): Vizs­gá­ló­dás a nem­ze­tek jó­lé­té­nek ter­mé­sze­té­ről és oka­i­ról II. Nap­vi­lág Kiadó, Bu­da­pest.
So­mo­gyi Fe­renc (2015): Tig­ris­lo­vag­lás, avagy a glo­ba­li­tás áfi­u­ma ellen való or­vos­ság. Ka­i­rosz Kiadó, Bu­da­pest.
Till­man Jó­zsef At­ti­la (szerk.) (2004): A ké­ső­új­kor jó­zan­sá­ga II. Gön­cöl Kiadó, Bu­da­pest.