Közgazdasági tételek, amelyek áttörésre várnak

Pol­gá­ri Szem­le, 13. évf., 4–6. szám, 2017, 52–68., DOI: 10.24307/psz.2017.1205

Prof. dr. Botos Ka­ta­lin, pro­fes­sor emer­i­ta, Sze­ge­di Tu­do­mány­egye­tem (evmkabor@​gmail.​com).

Össze­fog­la­lás

A ta­nul­mány né­hány olyan köz­gaz­da­sá­gi gon­do­la­tot vet fel, ame­lyek az al­ter­na­tív köz­gaz­da­sá­gi gon­dol­ko­dó­kat nap­ja­ink­ban fog­lal­koz­tat­ják, de nem vál­tak vi­lág­mé­re­tek­ben a gaz­da­ság­po­li­ti­kák ré­szé­vé. Ilyen az adek­vát tech­no­ló­gia elve, ami azt je­len­ti, hogy ne al­kal­maz­zunk tő­ke­igé­nyes tech­ni­kát olyan gaz­da­ság­ban, amely­ben bő­ség­gel áll ren­del­ke­zés­re mun­ka­erő. A másik, hogy a jö­ve­de­lem­el­osz­lás arány­ta­lan­sá­gai aka­dá­lyát je­len­tik a to­váb­bi gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dés­nek. A har­ma­dik: meg­ál­la­pít­ha­tó, hogy a Bret­ton Woods-i rend­szer olyan irány­ba fej­lő­dött, ami nem­zet­kö­zi mé­re­tek­ben fo­koz­za a jö­ve­de­lem­arány­ta­lan­sá­go­kat. A fej­lő­dő or­szá­gok, sőt egyes OECD-or­szá­gok is sú­lyos adós­ság­csap­dá­ba estek. A jelen vi­lág­rend­szer tri­lem­má­já­ból – nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás, hi­per­glo­ba­li­zá­ció, de­mok­rá­cia – egy­szer­re csak kettő va­ló­sít­ha­tó meg. Cél­sze­rű­en a glo­ba­li­zá­ci­ó­ban kell egy lé­pést vissza­lép­ni. Végül meg­em­lít­jük a fi­nan­cia­li­zá­ció je­len­sé­gét, ami azt je­len­ti, hogy egyre na­gyobb há­nya­da a meg­ter­melt jö­ve­de­lem­nek a pénz­ügyi szek­tor­ba áram­lik. A szek­tor szol­gá­ból úrrá lett, a ha­tal­mas meg­ta­ka­rí­tá­sok vál­ság­ból vál­ság­ba so­dor­ják a vi­lág­gaz­da­sá­got. A ta­nul­mány le­von­ja a kö­vet­kez­te­tést: a sza­bad ver­seny és de­mok­rá­cia alap­ján álló ka­pi­ta­liz­mus­ban a de­mok­rá­cia vál­sá­gát ta­pasz­tal­hat­juk. Mo­rá­lis meg­úju­lás­ra van szük­ség, hogy meg­ta­lál­juk a fenn­tart­ha­tó gaz­da­ság és tár­sa­da­lom me­cha­niz­mu­sát.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) kódok: B25, B26, B27
Kulcs­sza­vak: glo­ba­li­zá­ció, adek­vát tech­no­ló­gia, nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás, tő­ke­moz­gás sza­bad­sá­ga, fi­nan­cia­li­zá­ció, de­mok­rá­cia

Eco­no­mic Pro­po­sit­ions Wa­i­ting for a Bre­akth­ro­ugh

Sum­ma­ry

The study analy­zes some eco­no­mic the­ori­es which are al­re­ady inf­lu­enc­ing al­ter­na­tive eco­no­mic think­ing but have yet to be­co­me part of eco­no­mic po­li­ci­es in the world. One of these is ade­qua­te tech­no­logy, which means not using ca­p­ital-in­ten­sive tech­no­logy in a count­ry where the la­bour force is abun­dant. The se­cond is in­co­me ine­qu­a­lity, which is an obsta­c­le to eco­no­mic growth. It is not only a moral quest­ion. The third is the evo­lu­ti­on of the Bret­ton Woods sys­tem, which cont­ri­bu­tes to gro­wing eco­no­mic im­ba­lan­ces on an in­ter­na­ti­o­nal scale. Many de­ve­lop­ing count­ri­es are suf­fe­ring from debt-traps. There is a tri­lem­ma in the world: hy­per­glo­ba­li­sa­ti­on, de­moc­racy and na­ti­o­nal sove­reignty can­not be ful­fil­led all at once. Pro­ba­bly we have to step back a bit in glo­ba­li­sa­ti­on. Fi­n­ally, there is the quest­ion of fi­nan­cia­li­sa­ti­on, which means that the grea­test por­ti­on of in­co­mes is flo­wing to the fi­nan­cial sec­tor. Fi­nance has be­co­me the lord from the ser­vant and the en­or­mous sav­ings bring the world eco­nomy into cri­ses. The conc­lu­si­on of the study is that we are ex­pe­ri­enc­ing the cri­ses of the free mar­ket and de­moc­racy. We need a moral re­ju­ve­na­ti­on to find a me­chan­ism for the sur­vi­val of our eco­nomy and so­ci­ety.

Jour­nal of Eco­no­mic Li­te­ra­tu­re (JEL) codes: B25, B26, B27
Key­words: glo­ba­li­sa­ti­on, ade­qua­te tech­no­logy, na­ti­o­nal sove­reignty, fre­e­dom of ca­p­ital mo­ve­ment, fi­nan­cia­li­sa­ti­on, de­moc­racy


Be­ve­ze­tés

Az al­ter­na­tív köz­gaz­da­sá­gi gon­dol­ko­dók szá­mos olyan kér­dést vet­nek fel ko­runk iro­dal­má­ban, ame­lyek ko­ráb­ban még ta­bu­nak szá­mí­tot­tak, vagy mivel a gaz­da­ság­tu­do­mány nem te­kin­tet­te a kö­ré­be tar­to­zó kér­dés­nek, a szak­ma egy­sze­rű­en nem tár­gyal­ta eze­ket, fő­kép­pen pedig nem ala­poz­tak e té­te­lek­re gaz­da­ság­po­li­ti­kát. Már­pe­dig a köz­gaz­da­ság­tan­nak az (lenne) a célja, hogy meg­is­mer­ve a gaz­da­ság tör­vény­sze­rű­sé­ge­it, igye­kez­zen oda­hat­ni, hogy egy ha­té­ko­nyan mű­kö­dő, sőt, igaz­sá­gos piaci kör­nye­zet jöj­jön létre.

Mond­ják, hogy az igaz­sá­gos jelző nem re­le­váns kri­té­ri­um a köz­gaz­da­ság-tu­do­mány­ban. Messze ve­zet­ne, ha e té­má­ba fi­lo­zó­fi­ai mély­sé­ge­kig be­le­vág­nánk. Itt és most le­gyen elég annyi, amennyit erről Stig­litz mon­dott: „a nem igaz­sá­gos jö­ve­de­lem­el­osz­tás nem­csak mo­rá­lis kér­dés, hanem vissza­fog­ja a gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dést is” (Stig­litz, 2013). Akkor talán még­is­csak a gaz­da­sá­gi mér­le­ge­lés kö­ré­be so­ro­lan­dó!

Idéz­zünk fel tehát né­hány olyan köz­gaz­da­sá­gi té­telt, ame­lyek, bár egyes té­te­lek el­mé­le­ti­leg már ko­ráb­ban is meg­fo­gal­ma­zód­tak, még­sem tör­tek át a gya­kor­lat­ba. Nem je­len­nek meg a gaz­da­ság­po­li­ti­ká­ban, sem itt­hon, sem vi­lág­mé­re­tek­ben. Sőt, el­ső­sor­ban ott nem.

Adek­vát tech­no­ló­gia

Az egyik ilyen fon­tos kér­dés az adek­vát tech­no­ló­gia prob­lé­má­ja. A gon­do­lat szo­ro­san össze­függ a fog­lal­koz­ta­tás­po­li­ti­ká­val. A té­telt magát Ernst Schu­m­a­cher írta le 1973-ban meg­je­lent, Small is Be­au­ti­ful (A kicsi szép) című köny­vé­ben (Schu­m­a­cher, 2014). Gyö­ke­rei azon­ban még ré­gebb­re nyúl­nak vissza: Gan­dhi gaz­da­sá­gi ta­nács­adó­ja és köz­vet­len mun­ka­tár­sa, az Ang­li­á­ban ta­nult, az USA-ban dok­to­rált in­di­ai köz­gaz­dász, J. C. Ku­marap­pa már a har­min­cas-negy­ve­nes évek­ben meg­fo­gal­maz­ta a té­telt (Botos, 2016a).

A fog­lal­koz­ta­tás­po­li­ti­kát a köz­gaz­dász­szak­mai elit a szo­cio­ló­gia, po­li­to­ló­gia sík­já­ra he­lye­zi, pedig vissza kel­le­ne utal­nia a gaz­da­sá­gi mér­le­ge­lés kö­ré­be. Lé­nye­ge, hogy olyan or­szá­gok­ban, ahol re­la­tí­ve olcsó és bő­vé­ben van a mun­ka­erő, nem he­lyes szé­les kör­ben az ult­ra­mo­dern tech­no­ló­gi­át al­kal­maz­ni, amely­hez szin­te nincs is szük­ség em­ber­re! Itt ter­mé­sze­te­sen nem az olyan te­rü­le­tek­re gon­do­lunk, mint a ha­di­tech­ni­ka vagy az űr­ku­ta­tás, hanem a „hét­köz­na­pi” élet szük­ség­le­te­i­re. A csúcs­tech­no­ló­gi­á­ban ér­te­lem­sze­rű­en szük­ség van a gép ab­szo­lút pon­tos­sá­gá­ra. A tőke szem­pont­já­ból per­sze lehet má­sutt is ér­tel­me a mun­ka­erőt ki­vál­tó stra­té­gi­á­nak.

A fej­lő­dő, fel­zár­kó­zó or­szá­gok rit­káb­ban fog­lal­koz­nak csúcs­tech­ni­ká­val. El­te­kin­tünk itt azok­tól a nagy­ha­tal­mak­tól (pél­dá­ul Kína), ame­lyek ugyan (még) nem tar­toz­nak a leg­fej­let­tebb or­szá­gok közé, de vi­lág­ha­tal­mi sze­re­pük meg­kér­dő­je­lez­he­tet­len. (És nem gon­do­lunk most Észak-Ko­re­á­ra sem.) Azon­ban má­sutt is gyak­ran – és szük­ség­te­le­nül – az egy­sze­rűbb ter­mé­kek elő­ál­lí­tá­sá­ra is a leg­mo­der­nebb esz­kö­zö­ket hasz­nál­ják (még abban az eset­ben is, ami­kor a mun­ka­bér olcsó lenne).

Mi az oka? Mert a gép pél­dá­ul nem sztráj­kol... A gép re­la­tí­ve ol­csóbb. (A re­la­tív ol­csó­ság per­sze vi­szony­la­gos fo­ga­lom.) Az élő­mun­ká­nak ugyan­is, a gép­költ­sé­gek­kel szem­ben, van­nak pót­ló­la­gos bér­ará­nyos ter­hei, ame­lyek meg­nö­ve­lik a bér­jel­le­gű ki­adá­so­kat. Emel­lett szük­ség lehet szo­ci­á­lis be­ru­há­zá­sok­ra, jut­ta­tá­sok­ra is. Mind­ez meg­eme­li a bér sú­lyát a költ­sé­gek­ben. Ezért sok­szor gaz­da­sá­go­sabb gép­pel ki­vál­ta­ni az élő­mun­kát. A hitel nap­ja­ink­ban olyan bő­ség­ben áll ren­del­ke­zés­re, hogy a gépi meg­ol­dás meg­elő­le­ge­zé­se vál­la­la­ti szin­ten ol­csóbb. A vál­lal­ko­zót pedig ál­ta­lá­ban csep­pet sem ér­dek­lik az al­kal­ma­zott tech­no­ló­gia tár­sa­dal­mi kö­vet­kez­mé­nyei. A ma­xi­má­lis pro­fi­ta­bi­li­tás igé­nye mel­lett a tő­ké­ben gaz­dag vál­la­la­tok­nak nem éri meg az élő­mun­ka fog­lal­koz­ta­tá­sa, ha annak ki­kü­szö­bö­lé­sé­vel na­gyobb pro­fi­tot tud­nak re­a­li­zál­ni, pél­dá­ul a ská­la­ho­za­dék ér­vé­nye­sí­té­sé­vel.

Az em­be­ri munka ér­te­lem­sze­rű­en nem tud olyan ter­me­lé­keny­sé­get, idő­egy­ség­re jutó ter­mék­mennyi­sé­get fel­mu­tat­ni, mint a gép. Ilyen­kor nem vár­hat­juk – pon­to­sab­ban: hiába vár­juk – a ma­gán­tő­ké­től, hogy gon­dos­kod­jék az em­be­rek meg­él­he­té­sét je­len­tő fog­lal­koz­ta­tás­ról. Kö­zös­sé­gi szin­ten azon­ban a tár­sa­da­lom­po­li­ti­ka és a gaz­da­ság­po­li­ti­ka mak­ro­szem­pont­ja­i­nak elő­tér­be kel­le­ne ke­rül­ni­ük!

Mak­ro­szin­ten át­la­gos gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dés akkor is ki­mu­tat­ha­tó, ha csak né­hány nagy­vál­la­lat pro­fit­ja nő. Ez el­al­tat­ja a gaz­da­ság­po­li­ti­ku­sok fi­gyel­mét, akik több­nyi­re csak az össze­vont ada­to­kat nézik. Úgy lát­ják, a GDP nö­ve­ke­dést jelez, tehát min­den rend­ben van! Ettől azon­ban az or­szág la­kos­sá­ga még nyo­mo­rog­hat. Egy kö­zös­sé­gi szem­lé­le­tű – tehát nem csak egy vé­kony tár­sa­dal­mi réteg (min­de­nek­előtt a leg­gaz­da­gab­bak) ér­de­ke­i­re fi­gye­lő – gaz­da­ság­po­li­ti­ka szá­má­ra nem lehet mind­egy, hogy ugyan­azt az ered­ményt mi­lyen mun­ka-tő­ke arány mel­lett lehet el­ér­ni. Hibát kö­ve­tünk el, ha csak a GDP-adat nö­ve­ke­dé­sét fi­gyel­jük. A GDP, amely a bér és pro­fit együt­te­se, a tő­ké­nek, még­hoz­zá a nem­zet­kö­zi tő­ké­nek ked­velt mér­cé­je (no meg a nem­zet­kö­zi in­téz­mé­nye­ké, ame­lyek ezek sze­rint csak a tőke szem­pont­ja­it fi­gye­lik, pedig a tag­or­szá­ga­ik köz­pol­gá­ra­i­nak jó­lé­tét is fon­tos­nak kel­le­ne tar­ta­ni­uk).

Arra, hogy a GDP nem jó mé­rő­szám, már az IMF ku­ta­tói is rá­döb­ben­tek (Stig­litz, 2016a). Mégis, ér­de­mes el­időz­ni a kö­zel­múlt­be­li té­nye­ző­ár-ala­ku­lás tör­té­ne­té­nél. A ter­me­lés fő té­nye­zői, a munka és a tőke re­la­tív ár­ala­ku­lá­sát il­le­tő­en Rag­h­uram Rajan, a chi­ca­gói egye­te­mi tanár, az IMF volt fő­köz­gaz­dá­sza, az in­di­ai jegy­bank volt el­nö­ke már ko­ráb­ban rá­mu­ta­tott, hogy az USA-ban a ka­ma­tok mi­ni­má­lis­ra csök­ken­té­sé­vel el­tor­zul­tak a té­nye­ző­árak (Rajan, 2010), hi­szen így na­gyon ol­csó­vá vált az a tech­no­ló­gia, amely az élő­mun­kát ki­vált­ja. Rajan sze­rint ez olyan nö­ve­ke­dés­hez ve­ze­tett, amely nem jár a fog­lal­koz­ta­tott­ság emel­ke­dé­sé­vel (Rajan, 2010; Mar­tus, 2016). Ami­kor a mun­ka­nél­kü­li­ség szá­mos or­szág­ban igen magas, ez a je­len­ség egy­ál­ta­lán nem kí­vá­na­tos. Még az USA-ban sem, hi­szen bár ott nem magas a mun­ka­nél­kü­li­ség át­la­gos adata, de az ala­cso­nyabb kép­zett­sé­gű­ek mun­ká­ja irán­ti ke­res­let erő­sen csök­kent. Sőt, ma már a felső szin­ten kép­zett, új mun­kát ke­re­sők is ne­he­zen tud­nak el­he­lyez­ked­ni (Reich, 1992). Ez pedig oda ve­ze­tett, hogy az ame­ri­kai át­lag­bér las­san ne­gyed­szá­za­da nem emel­ke­dik, noha a GDP nö­vek­szik. Akkor mégis mi nö­ve­ke­dett? A (bér+pro­fit­ból) a pro­fit nö­ve­ke­dett, ugye­bár. Mond­hat­juk-e, hogy a GDP mu­ta­tó­ja az egész gaz­da­ság és tár­sa­da­lom hely­ze­tét (ér­de­két) ki­fe­je­zi? Nyil­ván­va­ló­an nem. A bér­emel­ke­dés el­ma­ra­dá­sa szá­mos te­rü­le­ten vissza­fog­ja a gaz­da­sá­gi nö­ve­ke­dést, hi­szen vissza­fog­ja a ke­res­let nö­ve­ke­dé­sét is.

Ami ha­zán­kat il­le­ti, az el­múlt ne­gyed­szá­zad­ban vi­szony­lag olcsó volt a mun­ka­erő, még­sem ér­vé­nye­sült olyan gaz­da­ság­po­li­ti­ka, amely ennek ki­hasz­ná­lá­sá­val – adek­vát tech­no­ló­gia al­kal­ma­zá­sá­val – kí­sé­rel­te volna meg a tár­sa­da­lom szük­ség­le­te­it ki­elé­gí­te­ni. Nem olyan tech­ni­ká­val meg­va­ló­su­ló be­ru­há­zá­sok­ra ke­rült sor, ame­lyek fő célja a fog­lal­koz­ta­tás lett volna. A gaz­da­ság­po­li­ti­kát ugyan­is éve­ken át a kül­föl­di (mű­kö­dő) tőke be­áram­lá­sa irá­nyí­tot­ta, ame­lyet nem fel­tét­le­nül ér­de­kel­tek a mak­ro­gaz­da­sá­gi kö­vet­kez­mé­nyek. A be­áram­lás­ban fon­tos szem­pont volt az olcsó bér, ezt azon­ban tő­ke­igé­nyes tech­no­ló­gi­á­val pá­ro­sí­tot­ták. (Egy bő tíz évvel ko­ráb­bi fel­mé­rés [Botos–Botos, 2014] azt mu­tat­ta, hogy ha­zánk­ban az EU-csat­la­ko­zás ide­jén a ter­me­lő­esz­köz kö­rül­be­lül fe­le-fe­le arány­ban volt hazai, il­let­ve kül­föl­di tu­laj­don­ban. A fog­lal­koz­ta­tott­ság­nak azon­ban csak 20%-át biz­to­sí­tot­ták a kül­föl­di tő­ké­vel mű­kö­dő cégek, tehát a hazai tőke fog­lal­koz­tat­ta a mun­ka­vál­la­lók 80%-át.) A kül­föl­di tő­ké­től alig­ha vár­hat­juk a fog­lal­koz­ta­tá­si prob­lé­mák or­szá­gos meg­ol­dá­sát. A rend­szer­vál­to­zás óta fo­ko­zó­dó glo­ba­li­zá­ció még ke­ve­sebb esélyt adott az adek­vát tech­no­ló­gi­á­val mű­kö­dő cégek ér­vé­nye­sü­lé­sé­nek. A tá­vol-ke­le­ti im­port­döm­ping alá­vá­gott a hazai ter­me­lés­nek.

Mire is szol­gált a pri­va­ti­zá­ció kap­csán ha­zánk­ba áram­ló, il­let­ve az azóta zöld­me­zős be­ru­há­zás­ként meg­va­ló­su­ló (vagy vissza­for­ga­tott) kül­föl­di­tő­ke-be­fek­te­tés? A mak­ro- és mik­ro­gaz­da­sá­gi szem­pon­tok fur­csa egy­be­esé­sét ta­pasz­tal­hat­juk a tő­ke­be­áram­lás fo­lya­ma­tá­ban. A rend­szer­vál­tá­sig dön­tő­en köl­csön­tő­ke áram­lott be, azt kö­ve­tő­en ter­me­lő­tő­ke is. De­vi­zá­ra égető szük­sé­günk volt a külső adós­sá­gunk csök­ken­té­se cél­já­ból. (A gaz­da­ság­po­li­ti­ka egyik leg­főbb ren­de­ző­el­ve szin­te min­dig – de a rend­szer­vál­to­zás kez­de­ti sza­ka­szá­ban kü­lö­nö­sen – az volt, hogy biz­to­sít­suk a minél na­gyobb mér­té­kű kül­föl­di­tő­ke-be­áram­lást.) Ez azon­ban fi­gyel­men kívül hagy­ta a fog­lal­koz­ta­tás­po­li­ti­ka szem­pont­ja­it.

1990 után a kül­föl­di tőke min­de­nek­előtt az ol­csón meg­sze­rez­he­tő pri­va­ti­zá­ci­ós javak miatt jött ha­zánk­ba. Ezen belül is el­ső­sor­ban a nem túl­zot­tan mun­ka­igé­nyes inf­ra­struk­tu­rá­lis szol­gál­ta­tá­sok te­rü­le­té­re áram­lott (gáz-, víz-, áram­szol­gál­ta­tás). Ezek vi­szont biz­tos hazai pi­a­cot je­len­tet­tek (Botos–Botos, 2014). (Oly­kor az egyéb te­rü­le­tek­re be­jö­vő pri­va­ti­zá­ci­ós tőke pi­a­cot vett meg. Meg­szün­tet­te a hazai ter­me­lést, így teret sze­rez­ve saját ter­mé­kei ex­port­ja szá­má­ra, lásd cu­kor­ipar.)

Ké­sőbb, a 2000-es évek­ben s kü­lö­nö­sen az Or­bán-kor­má­nyok ide­jén meg­va­ló­su­ló re­in­duszt­ri­a­li­zá­ció nyo­mán már lát­szot­tak kor­mány­za­ti tö­rek­vé­sek a fog­lal­koz­ta­tás­po­li­ti­ka ja­ví­tá­sá­ra. Saj­nos azon­ban bár a be­jö­vő tőke a vi­szony­lag ala­csony bér­szín­vo­na­lat fi­gye­lem­be vette, ezt azon­ban to­vább­ra is az egyéb­ként magas szin­tű tech­ni­ká­val pá­ro­sí­tot­ta. Így nagy ter­me­lé­keny­ség­gel, ugyan­ak­kor ala­csony bér­költ­sé­gek­kel ter­melt. Nyil­ván­va­ló­an az ed­di­gi üz­let­po­li­ti­ka egy ex­port­ori­en­tált ipar­po­li­ti­ka meg­va­ló­su­lá­sá­hoz vezet. Az au­tó­gyár­tás fő piaca pél­dá­ul nem a vi­szony­lag szűk ma­gyar fel­ve­vő­pi­ac, hanem a kül­föl­di pi­a­cok. (Egyéb­ként, más or­szá­gok­kal össze­ha­son­lít­va, faj­la­go­san meg­le­he­tő­sen magas a ma­gyar au­tó­tu­laj­don­lás.) Ma már ezek­nél az au­tó­ipa­ri lé­te­sít­mé­nyek­nél – Győr, Kecs­ke­mét – az el­múlt év­ti­ze­dek­ben el­ha­nya­golt szak­mai kép­zé­sek kö­vet­kez­té­ben bi­zo­nyos mun­ka­erő­hi­ány is ta­pasz­tal­ha­tó, amely leg­alább va­la­me­lyes bér­eme­lés­re ösz­tö­nöz. (Csak nap­ja­ink­ban hal­lunk hí­re­ket arról, hogy egyes kül­föl­di cégek ma­ga­sabb kép­zett­sé­get igény­lő mun­ka­fá­zi­so­kat is ide­te­le­pí­te­nek majd.)

Azok a hazai (adek­vát tőkét igény­lő) vál­lal­ko­zá­sok azon­ban, ame­lyek a ma­gyar piac szám­ta­lan szük­ség­le­té­nek ki­elé­gí­té­sé­re ké­pe­sek len­né­nek, és ter­me­lé­sük­kel szé­le­sebb körű fog­lal­koz­ta­tást tud­ná­nak biz­to­sí­ta­ni, egy­sze­rű­en ver­seny­kép­te­le­nek a be­áram­ló im­port­tal szem­ben. Alig van le­he­tő­ség az olcsó tá­vol-ke­le­ti – de akár eu­ró­pai – egy­sze­rűbb ter­mé­kek ki­vál­tá­sá­ra, ezek­nek a ter­mé­kek­nek a hazai elő­ál­lí­tá­sá­ra a még meg­lé­vő – az adek­vát tech­no­ló­gi­á­hoz al­kal­mas mun­ka­erő­bá­zi­sun­kon. A bel­föl­di pi­a­cot le­ta­rol­ja az im­port. Szó­ban szin­te va­la­mennyi kor­mány zász­la­já­ra tűzte a hazai kis­vál­lal­ko­zá­sok se­gí­té­sét, ez azon­ban – jó eset­ben – in­kább csak a for­rás­hoz jutás terén tu­dott meg­va­ló­sul­ni. Nap­ja­ink­ban is igyek­szik a kor­mány­zat olcsó for­rás­hoz jut­tat­ni a kis­vál­lal­ko­zó­kat. Vajon miért sze­ré­nyek az ered­mé­nyek? Hiába visszük a vöd­röt a lóhoz, ha nem akar inni: ha nem elég­gé ígé­re­tes a fel­ve­vő­pi­ac, amire egy be­ru­há­zást ala­poz­ni le­het­ne, akkor ke­ve­sen élnek a le­he­tő­ség­gel.

Nem elég­gé ha­té­kony tehát a kis­vál­lal­ko­zá­so­kat tá­mo­ga­tó po­li­ti­kánk. Még min­dig va­la­mi ho­má­lyos, abszt­rakt „piac” fo­ga­lom­rend­sze­ré­ben fo­gal­ma­zó­dik meg. Már­pe­dig a glo­ba­liz­mus ko­rá­ban „a piac” ver­se­nye – ami gya­kor­la­ti­lag min­dig nem­zet­kö­zi ver­seny – el­le­he­tet­le­ní­ti a ke­vés­sé tő­ke­erős hazai meg­ol­dá­so­kat. Az adek­vát tech­no­ló­gi­át al­kal­ma­zó, kis- és kö­ze­pes vál­lal­ko­zá­sok se­gí­té­sé­hez tehát rend­kí­vül fon­tos lenne a lo­ká­lis pi­a­cok ga­ran­tá­lá­sa. Enél­kül a glo­bá­lis ver­seny, a be­özön­lő im­port min­den hazai erő­fe­szí­tést el­sö­pör. Olyan ol­csón gyár­tott ter­mé­ke­ket hoz­nak be, ame­lye­ket még a mi bé­re­ink­hez ké­pest is ala­cso­nyabb élő­mun­ka­költ­ség­gel s ugyan­ak­kor olyan fej­lett tech­no­ló­gi­á­val ál­lí­tot­tak elő, hogy azok­kal a ma­gyar kis­vál­lal­ko­zók nem tud­nak ver­se­nyez­ni. A tá­vol-ke­le­ti cégek a so­ro­zat­gyár­tás­sal olyan ha­tal­mas előnyt biz­to­sí­ta­nak a saját maguk szá­má­ra, hogy az a nagy tá­vol­ság­ra tör­té­nő szál­lí­tá­si költ­sé­ge­ket is le­nul­láz­za. Ha kell, ezek a tő­ke­erős ke­res­ke­dő­cé­gek át­me­ne­ti ál­do­za­to­kat is tud­nak vál­lal­ni a pi­ac­ra való be­tö­rés ér­de­ké­ben. Ámbár, az ázsi­ai vál­lal­ko­zók faj­la­gos folyó költ­sé­gei annyi­ra ala­cso­nyak, hogy a döm­ping­vá­dat se te­szik el­le­nük fel­hoz­ha­tó­vá. Hogy ez az ő gaz­da­sá­guk fog­lal­koz­ta­tás­po­li­ti­ká­ja szem­pont­já­ból mennyi­re hasz­nos, az kér­dé­ses. De tény, hogy pl. Kína száz­mil­li­ó­kat emelt ki a mély­sze­gény­ség­ből, így ők a maguk ré­szé­ről min­den bi­zonnyal si­ke­res­nek ér­té­ke­lik ezt az ipar­po­li­ti­kát.

De Kína sem a hazai pi­ac­ra ter­mel el­sőd­le­ge­sen: ha­tal­mas ex­port­po­ten­ci­á­lok épül­tek ki az ázsi­ai ten­ger­par­ti öve­ze­tek­ben. Úgy is fo­gal­maz­ha­tunk, hogy Ázsi­á­ból mil­li­ár­dos mun­ka­erő-kí­ná­lat kap­cso­ló­dott be a vi­lág­pi­ac­ba. Ez a fej­let­tebb or­szá­gok bé­re­it le­szo­rít­ja. S bi­zony, ez ránk is ér­vé­nyes: a mi bé­re­ink még fö­löt­te van­nak az ázsi­ai szín­vo­nal­nak. Mivel az Ázsi­á­ból be­ho­zott ter­mé­ke­ket ugyan­ak­kor magas tech­ni­ká­val, nagy so­ro­zat­ban gyárt­ják, a béren kí­vü­li költ­sé­ge­ik is ala­cso­nyab­bak. Ezért tarol az im­port, és ezért csök­ken pél­dá­ul még a ha­gyo­má­nyos ma­gyar vö­rös­hagy­ma, fok­hagy­ma ter­més­te­rü­le­te is, hi­szen a ter­me­lők nem tud­nak ver­se­nyez­ni a kínai be­ho­za­tal­lal.

De más te­rü­le­tek ter­mé­ke­i­re is igaz ez. A bor­pi­a­cot csak­nem tel­je­sen tönk­re­te­szi a be­áram­ló, rend­kí­vül olcsó be­ho­za­tal. Tel­jes­ség­gel ért­he­tet­len pél­dá­ul, hogy az egy­sze­rű szer­szá­mok, me­ző­gaz­da­sá­gi esz­kö­zök elő­ál­lí­tá­sát is el­le­he­tet­le­ní­ti a finn im­port. Pedig ezek elő­ál­lí­tá­sá­hoz nincs szük­ség olyan szak­ér­te­lem­re, amellyel ne ren­del­kez­nénk itt­hon, és a bé­re­ink min­den bi­zonnyal ki­seb­bek a nyu­gat-eu­ró­pa­i­nál. Mégis alig van hazai gyár­tás a fenti ter­mé­kek­ből. A gaz­da­sá­gos ter­me­lés­hez elég­sé­ges piac lenne az or­szág ha­tá­ra­in belül is. Ne­he­zen ért­he­tő tehát – el­ső­sor­ban a tő­ke­hi­ánnyal ma­gya­ráz­zák –, hogy miért nincs erre még­sem hazai vál­lal­ko­zó, miért nyu­gat-eu­ró­pai im­por­tot ho­zunk be ezek­ből a ter­mé­kek­ből. Nyil­ván a me­nedzs­ment-, mar­ke­ting-, pi­ac­szer­ve­zé­si is­me­re­tek szint­je is aka­dályt je­lent. Vi­szont az, hogy két és fél év­ti­zed kevés volt ezen is­me­re­tek pót­lá­sá­hoz, igen­csak el­gon­dol­kod­ta­tó.

Jog­gal ve­tőd­het fel, hogy ezek a pro­tek­ci­o­niz­mus­ra utaló gon­do­la­tok ret­rog­rá­dak. Azon­ban nem a min­den­áron való im­port­he­lyet­te­sí­tés pro­tek­ci­o­nis­ta elvét lát­szik szük­sé­ges­nek hazai vi­szo­nya­ink­ban ér­vény­re jut­tat­ni, csu­pán az adek­vát tech­no­ló­gi­á­ét.

A ma­gyar kor­mány­za­tok, amint ezt ta­pasz­tal­hat­tuk az el­múlt év­ti­ze­dek­ben, az élő­mun­ka ter­he­i­nek fo­lya­ma­tos csök­ken­té­sé­vel pró­bál­tak se­gí­te­ni a hazai vál­lal­ko­zá­sok ver­seny­ké­pes­sé­gé­nek nö­ve­lé­sé­ben. (Más ke­let-eu­ró­pai or­szá­gok­ban is ezt az utat kö­vet­ték. Min­den­ki az ala­csony bér­szín­vo­nal­lal kí­vánt ver­seny­ké­pes ma­rad­ni.) Bé­re­ink ugyan – mint utal­tunk rá – ala­cso­nyab­bak vol­tak, és még min­dig azok ma­rad­tak a nyu­gat-eu­ró­pai szín­vo­nal­hoz ké­pest, de még­sem csök­ken­tek le az ázsi­ai szint­re. A bér­ter­he­ket (já­ru­lé­ko­kat, adó­kat) vi­szont a kor­mány­za­tok erő­tel­je­sen csök­ken­tet­ték.

A já­ru­lék­mér­sék­lést azon­ban a kor­mány­zat a jövő szám­lá­já­ra teszi. A tb-já­ru­lé­kok ál­ta­lá­nos csök­ken­té­se kel­le­mes aján­dé­kot je­lent a mul­ti­cé­gek­nek, ame­lyek­nek az eu­ró­pai bér­költ­sé­gek­hez ké­pest így is ol­csók vol­tunk. Igaz, két­ség­te­le­nül könnyebb­sé­get je­len­tett a ki­sebb hazai vál­lal­ko­zók szá­má­ra, ame­lyek egyéb­ként a fog­lal­koz­ta­tás na­gyobb ré­szé­nek ter­hét vi­se­lik, és már min­den­kép­pen ver­seny­ké­pes­sé­gük ha­tá­rán van­nak. (A fo­lya­ma­tos mi­ni­mál­bér­eme­lés is nagy ki­hí­vás szá­muk­ra.) És ami ér­de­kes, maguk a mun­ka­vál­la­lók is az olyan fog­lal­koz­ta­tá­si for­má­kat pre­fe­rál­ják, amely­nek adó­ter­he (já­ru­lék­ter­he) ala­cso­nyabb. Hisz így va­la­mi­vel több el­költ­he­tő pén­zük marad.

De mind­ez annak az árán tör­tént, hogy a nagy el­osz­tó­rend­sze­rek­ben hal­mo­zód­nak a fe­szült­sé­gek. Az egész­ség­ügy­nek már most kevés az egész­ség­biz­to­sí­tá­si alap­ból szár­ma­zó (bér­ará­nyos) for­rá­sa. A mun­ka­ké­pes kor­osz­tály de­mog­rá­fi­ai csök­ke­né­se miatt az ala­csony­ra le­vitt já­ru­lék­szint (amely most a szo­ci­á­lis hoz­zá­já­ru­lá­si adót is je­len­ti) kevés ál­lam­ház­tar­tá­si be­vé­telt hoz majd. A nyug­díj­rend­szer nem tud tar­ta­lé­kot ké­pez­ni a já­ru­lék­fi­ze­tők szá­má­ban 2030 körül vár­ha­tó hir­te­len és ha­tá­ro­zott de­mog­rá­fi­ai vissza­esés­re. A mun­ka­vál­la­lók je­len­le­gi elő­nyö­sebb bér­össze­gek­hez ju­tá­sa azt je­len­ti, hogy né­hány év­ti­zed múlva vi­szont csak igen cse­kély nyug­díj­jal szá­mol­hat­nak. Egyre job­ban ki­raj­zo­ló­dik a fe­nye­ge­tő jö­vő­kép, mely­nek ered­mé­nye a vár­ha­tó­an na­gyon ala­csony át­lag­nyug­díj-szín­vo­nal lesz. Az idős­ko­ri sze­gény­ség be­kö­szön­té­se vár ránk. El­gon­dol­kod­ta­tó, hogy az em­be­rek ezzel va­ló­já­ban nem­igen tö­rőd­nek; nö­ve­ke­dett ugyan a nyug­díj­cé­lú meg­ta­ka­rí­tá­sok vo­lu­me­ne, de a prob­lé­ma ko­moly­sá­gát nem ér­zé­ke­lik. Majd­csak lesz va­la­hogy: a po­li­ti­ká­nak szük­sé­ge van a nyug­dí­jas sza­va­zók­ra, majd ki­ta­lál­nak va­la­mit.

A kor­mány­zat a jö­ve­de­lem adó­ter­he­it is mér­sé­kel­te az el­múlt évek­ben, amely se­gít­ség volt a bér­ből élők­nek, és va­ló­ban némi fo­gyasz­tás­nö­ve­ke­dést ho­zott. Saj­nos azon­ban ezt ná­lunk jól meg­csa­pol­ta a de­vi­za­hi­te­les csőd, ami el­vit­te a sze­gé­nyeb­bek min­den fölös fil­lér­jét (s volt, ahol a nem fö­lö­set is).

A bér­költ­sé­gek „ver­seny­ké­pe­seb­bé té­te­le” csak meg­erő­sí­tet­te (az egyéb­ként is alap­ve­tő­en) a bér­kü­lönb­sé­gen ala­pu­ló kül­föl­di­tő­ke-be­áram­lást. Olyan fej­lesz­tő állam kon­cep­ció kel­le­ne, amely el­kép­zel­he­tő­vé teszi, sőt, ered­mé­nye­zi az ér­de­mibb mun­ka­fá­zi­sok ha­zánk­ba te­le­pí­té­sét. A kor­mány­zat már fel­is­mer­te az ala­csony bérek prob­lé­má­ját. Ebben az el­ván­dor­lás mi­at­ti mun­ka­erő­hi­ány is sze­re­pet ját­szott. Ez azon­ban sok­kal rész­le­te­sebb gaz­da­ság­po­li­ti­kai ösz­tön­ző­rend­szer ki­dol­go­zá­sát kí­ván­ja meg, mint a „majd a piac” el­vé­re ala­po­zó la­is­sez pas­ser ma­ga­tar­tás, amely a ko­ráb­bi idő­sza­kot jel­le­mez­te. Nyil­ván nem lehet szor­gal­maz­ni a be­fek­te­té­se­ket, ha nem áll ren­del­ke­zés­re a ma­ga­sabb szin­tű munka vég­zé­sé­re al­kal­mas mun­ka­erő. Ami azt je­len­ti, hogy az ál­lam­nak az ok­ta­tás­ra for­dí­tott be­ru­há­zá­sok és folyó fi­nan­szí­ro­zás eme­lé­sét is el kell érnie, vagy­is be kell fek­tet­nie a jö­vő­be! (Ami vi­szont az el­múlt évek­ben a vál­ság meg­szo­rí­tá­sai miatt éppen el­ma­radt.)

A jö­ve­de­lem­egyen­lőt­len­sé­gek fo­ko­zó­dá­sa

Az elő­ző­höz kap­cso­ló­dó téma a jö­ve­del­mi és va­gyo­ni egyen­lőt­len­sé­gek fo­ko­zó­dá­sa. Ez a trend mind a vi­lág­ban, mind ná­lunk ta­pasz­tal­ha­tó. El­ke­rül­he­tet­len tör­vény­sze­rű­ség­ről van szó? Mi a je­len­ség oka? A kér­dést el­ső­sor­ban a „zász­lós­ha­jó” ta­pasz­ta­la­tai alap­ján vizs­gál­juk.

Jo­seph Stig­litz két utób­bi köny­vé­ben (Stig­litz, 2013; 2016a) sok­ol­da­lú­an mu­tat­ta be, hogy az a gaz­da­ság­ideo­ló­gia, amely ural­ko­dó­vá vált az USA-ban a Re­a­gan-kor­szak után, tár­sa­dal­mi mé­re­tek­ben ku­darc­hoz ve­ze­tett. Ter­mé­sze­te­sen akkor, ha a tár­sa­da­lom cél­já­nak az erős kö­zép­osz­tály ki­ala­ku­lá­sát te­kint­jük. Sőt ez a cél nem­hogy nem va­ló­sult meg, de egye­ne­sen rom­lott a kö­zép­osz­tály hely­ze­te. Stig­litz rá­mu­ta­tott, hogy a 99% jö­ve­del­mi hely­ze­te rosszab­bo­dott, míg az 1% hely­ze­té­nek ki­ug­ró ja­vu­lá­sa kö­vet­ke­zett be. Ez je­len­tős rész­ben az USA adó­rend­sze­ré­nek kö­vet­kez­mé­nye. Az átlag ame­ri­ka­i­ak va­gyo­ni hely­ze­te 2014-ben 40%-kal rosszabb, mint ne­gyed­szá­zad­dal ko­ráb­ban, mi­köz­ben a GDP nö­ve­ke­dett. Mi az oka annak, hogy az átlag ame­ri­kai hely­ze­te eg­zisz­ten­ci­á­li­san sok­kal bi­zony­ta­la­nabb, mint három év­ti­ze­de volt?

A „hagy­juk a pénzt a pol­gá­rok zse­bé­ben” elv, ami­vel Ame­ri­ká­ban Re­a­gan és a re­pub­li­ká­nu­sok az adó­csök­ken­té­sek mel­lett ér­vel­tek, leg­in­kább a gaz­da­gab­bak adó­ter­he­in könnyí­tett. Stig­litz be­mu­tat­ta, hogy faj­la­go­san mennyi­vel ki­sebb jö­ve­de­lem­adó-ter­het vi­sel­nek Ame­ri­ká­ban az 1% tag­jai, mint a 99%-ba tar­to­zók (Stig­litz, 2013; 2016a). A vál­la­la­tok adó­te­her-vi­se­lés alóli ki­bú­já­sa gya­kor­la­ti prob­lé­mát je­lent. (Ez egyéb­ként a ma­gyar adó­rend­szer­ben is lé­te­ző gond.)

Ha az ala­cso­nyabb jö­ve­del­mű tár­sa­dal­mi ré­te­gek­nél nem nő a re­ál­ke­res­let, akkor egé­szen biz­to­san las­san bő­vül­het a hazai fo­gyasz­tá­si piac is. Ilyen eset­ben csak az ex­port­ori­en­tált ipar­fej­lesz­tés a kiút, ame­lyet a (li­be­rá­lis) gaz­da­ság­po­li­ti­ka a rend­szer­vál­tás előtt és után is fo­lya­ma­to­san szor­gal­ma­zott ná­lunk is.

Gon­dol­kod­junk el egy ki­csit hazai vi­szo­nya­in­kon. Jog­gal ve­tő­dik fel a kér­dés: miért nem emel­ke­dett ér­dem­ben az át­lag­bér a kö­zel­múl­tig? Azért, mert a be­áram­ló kül­föl­di tőke leg­fel­jebb a bér­szem­pont­ból gaz­da­sá­gos, egy­sze­rűbb össze­sze­re­lő mun­ká­kat pro­fi­lí­roz­ta ránk. Mint fen­tebb lát­tuk, az ér­de­mi mun­ka­fá­zi­so­kat nem „ex­por­tál­ja”. A fej­lesz­tést, irá­nyí­tást, a job­ban fi­ze­tő mun­ka­he­lye­ket a kül­föl­di cég me­ne­dzse­rei meg­tart­ják ma­guk­nak és anya­or­szá­gi mun­ka­tár­sa­ik­nak. Ro­bert Reich az ame­ri­kai gaz­da­sá­got vizs­gál­va már jó ne­gyed­szá­za­da ki­mu­tat­ta, hogy egy or­szág gaz­dag­sá­ga, fej­lett­sé­ge, faj­la­gos GDP-je nem attól függ, hogy hazai vagy kül­föl­di tő­ke­tu­laj­do­nos van-e jelen, hanem el­ső­sor­ban attól, hogy mennyi jól fi­ze­tett hazai mun­ka­tár­sat al­kal­maz a hazai gaz­da­ság­ban a mű­kö­dő vál­lal­ko­zás (Reich, 1992). A gaz­da­ság fej­lett­sé­gi szint­jé­nek emel­ke­dé­sét a kva­li­fi­kált, nem­zet­kö­zi­leg is ver­seny­ké­pes mun­kát el­lát­ni képes em­be­rek al­kal­ma­zá­sa ered­mé­nyez­he­ti, füg­get­le­nül attól, mi­lyen nem­ze­ti­sé­gű a tőke tu­laj­do­no­sa. Az össz­tár­sa­dal­mi jólét nö­ve­ke­dé­se az al­kal­ma­zott mun­ka­erő mi­nő­sé­gé­től és annak ho­no­rá­lá­sá­tól függ. Hi­szen bérük el­vi­leg ennek függ­vé­nye!

Is­mert tény, hogy a fej­lett vi­lág­ban a GDP össze­té­te­lé­ben a bér­jel­le­gű elem nagy­sá­ga döntő. A bér- és tő­ke­jö­ve­de­lem há­nya­da egy­aránt fe­le-fe­le, de in­kább a bér ja­vá­ra van el­to­ló­dás. Ná­lunk ez éppen for­dít­va van, 40-60% az arány, a bér hát­rá­nyá­ra. Árul­ko­dó adat ez a mik­ro­gaz­da­sá­gi szin­ten ver­seny­ké­pes­sé tevő bérek mak­ro­gaz­da­sá­gi ha­tá­sá­ról! To­váb­bá: mi azon né­hány or­szág közé tar­toz­tunk, ahol a GNP ala­cso­nyabb, mint a GDP. Vagy­is a kül­föl­di tu­laj­do­no­sok az itt ter­melt pro­fit je­len­tős ré­szét ha­za­utal­ják. Ezt nem kom­pen­zál­ja a vissza­utalt pro­fit, mert a ki­áram­ló ma­gyar tő­ke­be­fek­te­tés sok­kal ki­sebb vo­lu­me­nű, mint a be­áram­ló kül­föl­di tőke. A mi GDP-nk emel­ke­dé­se tehát nem az itt élők jö­ve­del­mé­nek nö­ve­ke­dé­sét je­len­ti, hanem – döntő há­nyad­ban – a pro­fit nö­ve­ke­dé­sét, még­hoz­zá a kül­föl­di kéz­ben lévő vál­lal­ko­zá­sok­nál, ami­ből maga az or­szág (bér­ben, adó­ban) vi­szony­lag ke­vés­sé ré­sze­se­dik. Kevés fog­lal­koz­ta­tás­bő­ví­tést je­lent a vál­lal­ko­zá­sok­nál ma­ra­dó pro­fit, akkor is, ha vi­szony­lag szá­mot­te­vő az új­ra­be­fek­te­tés. Ala­cso­nyak a tár­sa­sá­gi adók, sok a vál­la­la­tok anya­vál­la­la­ti hi­te­le, ami­nek ka­mat­ter­he ismét csak nem adó­zás alá eső tétel az itt lévő mul­ti­na­ci­o­ná­lis vál­la­la­tok szá­má­ra, hanem költ­ség. Vagy­is az állam sem ré­sze­se­dik meg­fe­le­lő­en az itt ter­melt jö­ve­del­mek­ből, még ha a költ­ség­ve­tés­be be­fi­ze­tett adók na­gyobb há­nya­da ered is a kül­föl­di tu­laj­do­nú cé­gek­től. Ez csak azt mu­tat­ja, hogy a ma­gyar tő­ke­tu­laj­do­no­sok jö­ve­del­me­ző­sé­ge igen ala­csony, nincs miből adóz­ni­uk. A ma­gyar jö­ve­de­lem­osz­toz­ko­dás rend­sze­re tehát ná­lunk is gátja a hazai piac bő­vü­lé­sén ala­pu­ló gaz­da­ság­nö­ve­ke­dés­nek.

Va­ló­já­ban ezzel már érin­tet­tük a har­ma­dik té­ma­kört is. Ez pedig a je­len­le­gi nem­zet­kö­zi pénz­ügyi rend­szer.

Bret­ton Woods: vissza a gyö­ke­rek­hez?

Gon­dol­ko­dá­sunk ki­in­du­ló­pont­ja Dani Rod­rik köny­ve, A glo­ba­li­zá­ció pa­ra­do­xo­na (Rod­rik, 2015). A mű vi­lá­go­san be­mu­tat­ja, hogy a Bret­ton Woods-i pénz­rend­szer olyan vál­to­zá­so­kon ment ke­resz­tül, ame­lyek nem egy­for­mán elő­nyö­sek va­la­mennyi részt­ve­vő szá­má­ra, hanem va­ló­já­ban a nem­zet­kö­zi jö­ve­de­lem­po­la­ri­zá­ci­ót szol­gál­ják. A sta­tisz­ti­ka ugyan azt jelzi, hogy a fej­lő­dő, fel­zár­kó­zó or­szá­gok a glo­ba­liz­mus ha­szon­él­ve­zői vol­tak (lásd Kína), hi­szen az egy főre jutó GDP je­len­tő­sen nőtt ezek­ben a gaz­da­sá­gok­ban. Sőt egye­sek­ben sok­kal na­gyobb ütem­ben emel­ke­dett, mint a fej­lett gaz­da­sá­gok­ban.

Ez a tény azon­ban jól meg­fér azzal az ál­lí­tás­sal, hogy a glo­ba­liz­mus sza­bad tő­ke­áram­lá­sa rend­kí­vül se­bez­he­tő hely­zet­be ho­zott szám­ta­lan or­szá­got. Fej­let­tek­ben és fej­lő­dő­ek­ben egy­aránt ren­ge­te­gen ve­szí­tik el a mun­ka­le­he­tő­sé­ge­i­ket. A kül­föl­di im­port a fej­lett or­szá­gok­ban is le­ta­rol­ja a pi­a­co­kat. A fej­lő­dő or­szá­gok­ban sok eset­ben a nem adek­vát tech­no­ló­gi­át al­kal­ma­zó tő­ke­be­áram­lás ront­ja a hazai ter­me­lők fog­lal­koz­ta­tá­si le­he­tő­sé­ge­it. Egyes te­rü­le­tek va­ló­ban fej­lőd­nek bi­zo­nyos fel­zár­kó­zó or­szá­go­kon belül, s ezek­ben a be­áram­ló tőke két­ség­te­le­nül te­remt is szá­mos mun­ka­he­lyet, de más­hol gyak­ran töb­bet szün­tet meg. Miért? Mert az adott fej­lő­dő or­szág­ban, ahová a tőke áram­lik, a be­vitt kor­sze­rű tech­no­ló­gia va­ló­já­ban kevés mun­kást al­kal­ma­zó jel­le­gű (azaz igen kor­sze­rű, ko­ráb­bi fo­gal­ma­ink sze­rint nem adek­vát tech­no­ló­gi­á­jú), a fej­lett or­szá­gok­ban vi­szont, ahon­nan a ter­me­lést el­vi­szik, és ahová a fej­lő­dő or­szá­gok­ban rend­kí­vül ol­csón ter­melt ter­mék­mennyi­ség be­áram­lik, meg­szűn­nek a mun­ka­he­lyek, vagy csök­ken­nek a bérek az im­port­ver­seny miatt.

A glo­ba­liz­mus el­kö­te­le­zett hívei azt hir­de­tik, hogy a sza­bad­ke­res­ke­de­lem és tő­ke­áram­lás vi­lág­mé­re­tek­ben összes­sé­gé­ben elő­nyös. Ál­lít­ják, hogy nem a glo­ba­liz­mus vál­toz­tat­ta meg a bér­vi­szo­nyo­kat, hanem maga a tech­no­ló­gi­ai ha­la­dás, amely egy­ér­tel­mű­en le­ér­té­ke­li a nem kép­zett mun­ka­erőt. Arra van szük­ség, mond­ják, hogy a fej­lett or­szá­gok­ban a mun­ka­erő gyors és meg­fe­le­lő kép­zés­sel al­kal­maz­kod­jék az új vi­lág­gaz­da­sá­gi ki­hí­vá­sok­hoz. Arra vi­szont nem utal­nak, hogy éppen ez nem megy olyan ütem­ben, mint kel­le­ne. (Ahogy arra sem, hogy miért; pél­dá­ul az ok­ta­tá­si költ­sé­gek drá­gu­lá­sá­ra.)

Meg­le­het tehát, hogy va­ló­ban a tech­ni­kai ha­la­dás a bér­tor­zu­lá­sok oka, de vi­tat­ha­tat­lan, hogy ezt a ha­tást erő­sí­ti a sza­bad tő­ke­moz­gás.

Rod­rik vi­lá­go­san meg­fo­gal­maz­za, hogy amíg a glo­ba­li­zá­ció ko­ráb­bi sza­ka­sza­i­ban a tő­ke­áram­lá­sok kor­lá­to­zá­sá­val tu­dott egy fej­lő­dő or­szág va­la­me­lyest ön­ál­ló gaz­da­ság­po­li­ti­kát foly­tat­ni, a jelen pénz­ügyi me­cha­niz­mus ettől a le­he­tő­ség­től meg­fosz­tot­ta őket. Ez sok or­szá­got nyo­mor­ba ta­szít. (Per­sze nem sza­bad el­fe­lej­te­ni, hogy a nyo­mor­ban a né­pes­ség­rob­ba­nás­nak is je­len­tős sze­re­pe van.) Ál­lí­tá­sa sze­rint a mo­dern világ egy sa­já­tos tri­lem­má­val néz szem­be. A nem­zet­kö­zi pi­a­cok és a nem­ze­ti ke­re­tek­ben mű­kö­dő de­mok­rá­ci­ák kö­zött el­lent­mon­dás fe­szül. Nem lehet egy­szer­re akar­ni a hi­per­glo­ba­li­zá­ci­ót, a de­mok­rá­ci­át és a nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tást. A három cél egy­szer­re nem va­ló­sul­hat meg, kö­zü­lük leg­fel­jebb csak kettő.

A tri­lem­mát három módon old­hat­juk fel:

  • kor­lá­toz­zuk a nem­ze­ti ke­re­tek kö­zött mű­kö­dő de­mok­rá­ci­át, hogy mi­ni­ma­li­zál­juk a tranz­ak­ci­ós költ­sé­ge­ket, és fi­gyel­men kívül hagy­juk, hogy a nem­zet­kö­zi fo­lya­ma­tok időn­ként tár­sa­dal­mi fe­szült­sé­ge­ket okoz­nak az or­szág­ban; vagy
  • kor­lá­toz­hat­juk a glo­ba­li­zá­ci­ót, biz­to­sít­va ezzel a hazai de­mok­rá­cia ki­tel­je­se­dé­sét; vagy
  • glo­ba­li­zál­hat­juk a de­mok­rá­ci­át, ami­vel azon­ban kor­lá­toz­zuk a nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tást. Ez a nem­zet­kö­zi kap­cso­la­tok olyan fej­lesz­té­sét je­len­ti, ami egy­faj­ta de­mok­ra­ti­kus ala­pon mű­kö­dő vi­lág­ál­lam felé mutat (erre még nem lát­szik érett­nek a világ).

Va­la­mennyi célt egy­ide­jű­leg bi­zo­nyo­san nem tud­juk el­ér­ni. Tho­mas Fried­man ame­ri­kai zsur­na­lisz­ta úgy fo­gal­ma­zott: a glo­ba­li­zá­ció ko­rá­ban az or­szá­gok­nak „arany­ból szőtt kény­szer­zub­bonyt” kell hor­da­ni­uk (Rod­rik, 2015:255), hogy a hazai pénz­ügyi hely­ze­tet olyan vonzó egyen­súly­ban tart­sák, amely „tet­szik” a nem­zet­kö­zi tő­ke­pi­a­cok sze­rep­lő­i­nek. E sze­rint azon­ban a kor­má­nyok nem szu­ve­ré­nek! Az a fel­ada­tuk, hogy a fel­té­te­le­ket meg­te­remt­sék, ame­lyek mel­lett biz­to­sí­tott a kül­föl­di tőke ér­de­kelt­sé­ge a gaz­da­ság­ban. Tehát alá­ren­del­tek a kül­föl­di tőke cél­ja­i­nak. Ha ennek az ára a szi­go­rú szük­ség­ál­la­pot rá­kény­sze­rí­té­se az or­szág­ra – mint pl. egyes or­szá­gok­nál az eu­ró­zó­na je­len­le­gi vál­sá­gos hely­ze­té­ben –, akkor alig­ha be­szél­he­tünk glo­bá­lis de­mok­rá­ci­á­ról. De sem­mi­képp sem be­szél­he­tünk tel­jes nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tás­ról. A hi­per­glo­ba­li­zá­ció ér­vé­nye­sü­lé­sé­hez – Rod­rik ki­fe­je­zé­sé­vel élve – szük­ség volna a „bel­po­li­ti­ka ki­szo­rí­tá­sá­ra” (Rod­rik, 2015:256). A jegy­ban­kok, pénz­ügyi ha­tó­sá­gok el­szi­ge­te­lőd­nek, a tár­sa­da­lom­biz­to­sí­tás el­tű­nik vagy pri­va­ti­zá­ló­dik, az adó­rend­szer vál­toz­ta­tá­sa az adó­csök­ken­té­se­kért foly­ta­tott lobbi kö­vet­kez­té­ben vál­to­zik, ala­kul (Rod­rik, 2015; Stig­litz, 2016a). A mun­ka­adók és mun­ka­vál­la­lók kö­zöt­ti ko­hé­zió csök­ken (Dar­dot–Laval, 2013). A hazai be­fek­te­té­si cé­lo­kat a be­fek­te­tői bi­za­lom fenn­tar­tá­sá­nak kö­te­le­zett­sé­ge vált­ja fel. Így a hosszú távú inf­ra­struk­tu­rá­lis be­ru­há­zá­sok ki­szo­rul­nak az ál­lam­ház­tar­tás ke­re­te­i­ből (Tru­ger, 2015). A fen­teb­bi fel­so­ro­lást azért ada­tol­tam szin­te mon­da­ton­ként, mert ezek a gon­do­la­tok nem egy-két szer­zőt jel­le­mez­nek. Min­den­eset­re komp­le­xeb­ben kö­ze­lí­tik meg a kér­dést, mint a glo­ba­liz­mus sza­bad tő­ke­áram­lá­sát fel­té­tel nél­kül el­fo­ga­dó szak­ér­tők.

Rod­rik úgy véli, a glo­bá­lis fö­de­ra­tív po­li­ti­ka le­het­ne az, ami zöld utat biz­to­sí­ta­na a glo­ba­li­zá­ció vi­lág­mé­re­tű ki­tel­je­se­dé­se de­mok­ra­ti­kus meg­ol­dá­sá­nak. Ez va­ló­já­ban nem más, mint az ame­ri­kai állam rend­sze­re, csak glo­bá­lis szin­ten. Lét­re­jöt­tét várni azon­ban a jelen po­li­ti­kai hely­zet­ben s annak be­lát­ha­tó időn be­lü­li ala­ku­lá­sá­ban nem re­á­lis. A nem­ze­ti szu­ve­re­ni­tá­sok kor­lá­to­zá­sá­nak fen­tebb leírt gya­kor­la­ta a tár­sa­dal­mi fe­szült­sé­gek olyan sú­lyos­bo­dá­sát ered­mé­nyez­he­ti, amely rob­ba­nás­hoz ve­zet­het. A másik le­he­tő­ség, a de­mok­rá­cia fel­adá­sa pedig tár­sa­dal­mi szem­pont­ból sem­mi­képp sem kí­vá­na­tos (még akkor sem, ha Kína au­to­ri­ter ál­la­ma szem­mel lát­ha­tó­lag meg­fér va­la­hogy a pi­ac­gaz­da­ság­gal, és pol­gá­rai jó ré­szé­nek je­len­tős élet­szín­vo­nal-ja­vu­lást ho­zott). Mert de­mok­rá­cia híján mi ga­ran­tál­ná, hogy nem ke­rül-e ha­ta­lom­ra egy más­faj­ta au­to­ri­ter ve­ze­tés, amely – mint Észak-Ko­re­á­ban – az em­be­rek nyo­mo­ra árán is képes fan­tasz­ta cél­ja­it ke­resz­tül­vin­ni? Az el­múlt het­ven évben e téren volt kellő ta­pasz­ta­lat a vi­lág­ban, és itt, Ke­let-Kö­zép-Eu­ró­pá­ban. Most már csak az a kér­dés ma­radt, hogy a de­mok­rá­cia képes lesz-e, és hol, egy ilyen fej­le­ményt meg­aka­dá­lyoz­ni. Alap­ve­tő ideo­ló­gi­ai-kul­tu­rá­lis, sőt bi­zo­nyos mér­té­kig val­lá­si ala­pok nél­kül va­ló­ban nincs rá biz­to­sí­ték. (Ezt mu­tat­ják nap­ja­ink vi­lág­mé­re­tű tör­té­né­sei, fő­képp az arab vi­lág­ban.) De ha így van, akkor az egyet­len re­á­lis gaz­da­sá­gi al­ter­na­tí­va a glo­ba­li­zá­ció bi­zo­nyos kor­lá­to­zá­sa marad. Rod­rik sze­rint erre szük­ség is van.

Mel­les­leg, Kína az eddig kö­ve­tett mo­ne­tá­ris po­li­ti­ká­já­val – az ex­port ösz­tön­zé­se ér­de­ké­ben alul­ér­té­kel­ten tar­tott jü­an­nal – va­ló­já­ban egy­faj­ta vé­del­met biz­to­sí­tott a maga szá­má­ra, ki­hasz­nál­va a nem­zet­kö­zi szer­ve­ze­tek sza­bá­lyo­zá­sá­ban le­het­sé­ges kis­ka­pu­kat és azt a sa­já­tos kö­rül­ményt, hogy a pénz­hí­gí­tás a rend­kí­vül magas kínai meg­ta­ka­rí­tá­si haj­lan­dó­ság miatt nem oko­zott je­len­tős, kor­rek­ci­ó­ra kény­sze­rí­tő inf­lá­ci­ót az or­szág­ban. Leg­alább­is eddig. Te­gyük hozzá, hogy nem­zet­kö­zi fi­nan­szí­ro­zá­si te­vé­keny­sé­gé­ben, amit ez a po­li­ti­ka le­he­tő­vé tett a ha­tal­mas de­vi­za­tar­ta­lé­kok­kal, az Egye­sült Ál­la­mok is ér­de­kelt volt, hi­szen az ame­ri­kai de­fi­ci­tet és ál­lam­adós­sá­got fi­nan­szí­roz­ta.

Rod­rik ja­vas­la­tá­nak ér­tel­mé­ben a nem­zet­kö­zi pénz­ügyek­ben vissza kel­le­ne állni a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utáni első ne­gyed­szá­zad nem­zet­kö­zi pénz­ügyi rend­sze­ré­nek gya­kor­la­tá­ra. Bret­ton Woods ga­ran­tál­ta a nem­zet­kö­zi ke­res­ke­del­mi és fi­ze­té­si for­ga­lom sza­bad­sá­gát, de a tő­ke­moz­gá­sok terén meg­en­ge­dett bi­zo­nyos kor­lá­to­zá­so­kat. Vé­de­ke­zé­si me­cha­niz­mu­sok nél­kül ugyan­is a sza­bad ver­seny olyan, mint a sán­ták és olim­pi­ko­nok mér­kő­zé­se, amely­ben a vesz­te­sek kó­dol­va van­nak. Ma már maga az IMF egyes szak­ér­tői is el­is­me­rik, hogy a szük­ség­ál­la­po­tok fun­da­men­ta­lis­ta po­li­ti­ká­ja – amit Stig­litz va­la­mi­fé­le „ho­o­ve­ri meg­ol­dás­nak” nevez – nem jár­ha­tó út (Stig­litz, 2016b). (Ho­o­ver ame­ri­kai elnök szi­go­rú meg­szo­rí­tá­sos po­li­ti­ká­ja volt az utol­só csepp a po­hár­ban, amely az 1929-ben ki­rob­bant nagy vi­lág­vál­ság­hoz ve­ze­tett.) S ha fi­gye­lem­be vesszük, hogy ma az eu­ró­pai pe­ri­fé­ria­or­szá­gok­ban a mun­ka­nél­kü­li­ség mér­té­ke eléri, sőt meg­ha­lad­ja a 1929–1933-as vál­ság ada­ta­it, el kell gon­dol­kod­ni e ha­son­ló­sá­gon. Akkor is össze­om­lott az arany­stan­dard, és ha­tal­mas gaz­da­sá­gi vissza­esés kö­vet­ke­zett be. Hogy ez mennyi­ben ké­szí­tet­te elő a tra­gi­kus má­so­dik vi­lág­há­bo­rút, nehéz lenne meg­mon­da­ni, de alig­ha lehet vi­tat­ni az össze­füg­gést. És most eze­ket a meg­szo­rí­tá­so­kat eről­tet­jük Eu­ró­pá­ban (és szá­mos fej­lő­dő or­szág­ban is)? Min­den­eset­re az Egye­sült Ál­la­mok a maga ré­szé­ről az ál­la­mi el­adó­so­dást, a sza­bá­lyo­zá­sok szi­go­rí­tá­sát, tehát a ha­tá­ro­zott ál­la­mi be­avat­ko­zást vá­lasz­tot­ta. (Hogy ezt ho­gyan, mi­lyen ala­pon te­het­te meg úgy, ahogy meg­tet­te, arra most nem té­rünk ki.)

A fi­nan­cia­li­zá­ció

Ne­gye­dik­ként idéz­zük fel a pénz­ügyek ál­ta­lá­nos kér­dés­kö­rét. Szá­mos le­járt sza­va­tos­sá­gú tör­vény­sze­rű­ség­re fo­gunk itt is ta­lál­ni. Néz­zük elő­ször a mo­ne­tá­ris po­li­ti­kát!

Év­ti­ze­dek nem­ze­dé­kei ta­nul­ták úgy, hogy a pénz­te­rem­tést a jegy­ban­kok sza­bá­lyoz­zák a mo­ne­tá­ris po­li­ti­ka esz­köz­tá­rá­val. A pénz­ügyi szek­tor pedig nem egyéb, mint a gaz­da­ság ha­té­ko­nyabb mű­kö­dé­sé­nek szol­gá­la­tá­ban álló, pénz­köz­ve­tí­tő in­téz­mény, ame­lyet meg­fe­le­lő sza­bá­lyo­zá­sok tar­ta­nak kor­dá­ban. Pénzt va­ló­já­ban csak a jegy­bank te­remt, s ezt a ke­res­ke­del­mi ban­kok mul­tip­li­kál­ják. Így ta­nul­tuk és ta­ní­tot­tuk.

Mind­ez nap­ja­ink­ra el­avult­tá vált. A jegy­bank ter­mé­sze­te­sen va­ló­ban te­remt pénzt (lásd a kínai po­li­ti­kát), de ma már el­fo­ga­dott, hogy a ke­res­ke­del­mi bank­szek­tor is ön­ál­ló­an te­remt pénzt. A jegy­bank pedig nem meg­ha­tá­roz­za ezt, hanem több­nyi­re csak utá­na­megy a fo­lya­ma­tok­nak a sza­bá­lyo­zás­sal. A tar­ta­lék­rá­ta mint pénz­mul­tip­li­ká­tor el­vesz­tet­te ér­de­mi pénz­mennyi­ség-sza­bá­lyo­zó ha­tá­sát. (Már csak azért is, mert szá­mos he­lyen nulla vagy annak kö­ze­lé­ben van.) Nem kell a jegy­bank­pénzt mul­tip­li­kál­ni, van be­lő­le elég a rend­szer­ben...

A gaz­da­ság nö­ve­ke­dé­sét tehát a pénz­ügyi in­téz­mé­nyek pénz­te­rem­tő dön­té­sei be­fo­lyá­sol­ják. Mitől füg­ge­nek ezek? A bank­szek­tort szin­te ki­zá­ró­lag a pro­fit­ter­me­lés szem­pont­jai ve­zér­lik, nem a re­ál­gaz­da­ság szol­gá­la­ta. Ez alap­ve­tő vál­to­zás a ko­ráb­bi idők­höz ké­pest. Min­dig is a pro­fit­ter­me­lés volt a bank­ipar célja, de nem mind­egy, hogy minek a révén. Amíg a szük­ség­le­tek ug­rás­sze­rű bő­vü­lé­se kö­vet­kez­té­ben kí­nál­ko­zó pi­a­cok ki­elé­gí­té­sé­hez nem le­he­tett ele­get ter­mel­ni, addig szá­mos re­ál­be­ru­há­zá­si le­he­tő­ség kí­nál­ko­zott. Most azon­ban a (fi­ze­tő­ké­pes) ke­res­let te­lí­tet­té vált. A banki szek­tor min­dent meg­tesz, hogy fel­ku­tas­son be­fek­te­tés­re, tehát fi­nan­szí­ro­zás­ra al­kal­mas te­rü­le­te­ket. Mivel azon­ban, mint az előző pon­tok­ban lát­tuk, a bér­ből élők jö­ve­del­me nem bővül ará­nyo­san, így a re­ál­be­ru­há­zá­sok he­lyett gyak­ran a spe­ku­lá­ció felé for­dul. Ezért még min­dig jobb egy olyan ér­ték­pa­pír meg­vá­sár­lá­sa – akár fel­ár­ral is –, amely egy di­na­mi­kus fej­lő­dést ígérő cég pa­pír­ja, mint a meg­ke­re­sett és meg­ta­ka­rí­tott jö­ve­del­me­ket par­la­gon hagy­ni. (A fo­lyó­szám­lán lévő pénz ugyan­is nem hoz sem­mit, s nap­ja­ink­ban a be­tét­szám­lán is ke­ve­set.) Az ilyen ér­ték­pa­pír-ke­res­let azon­ban fel­hajt­ja a di­na­mi­kus ága­za­tok ér­ték­pa­pír­ja­i­nak árát. Erre a pénz­ügyi szek­tor hi­tel­fi­nan­szí­ro­zás­sal rá is ját­szik, adott eset­ben hi­tel­nyúj­tás­sal se­gí­ti. (Már 1929 előtt is ez volt az egyik prob­lé­ma.) Meg­fe­le­lő sza­bá­lyo­zás híján so­ro­za­to­san ala­kul­nak ki a pénz­pi­a­ci bu­bo­ré­kok (lásd a 2000-es évek­ben a dot­kom­vál­sá­got, majd 2007 után a jel­zá­log­pi­a­ci vál­sá­got). A re­ál­be­ru­há­zá­sok nö­ve­lé­sé­re csak úgy van le­he­tő­ség, ha:

  • a la­kos­ság töb­bet fo­gyaszt, mint amennyit keres, gya­kor­la­ti­lag hi­tel­ből, vagy­is a jö­vő­be­li jö­ve­del­mét elő­re­hoz­za, annak ter­hé­re fo­gyaszt. Így le­he­tő­sé­get ad a tő­ké­nek a ter­me­lés­bő­ví­tés­re, ka­pa­ci­tá­sok ki­hasz­ná­lá­sá­ra, to­váb­bi pro­fit­re­a­li­zá­lás­ra; il­let­ve
  • ha olyan szük­ség­le­te­ket si­ke­rül ge­ne­rál­ni, ame­lyek a la­kos­ság szá­má­ra va­gyon­fel­hal­mo­zást je­len­te­nek, hi­tel­ből. Ilyen a jel­zá­log­hi­tel­re tör­té­nő in­gat­lan­vá­sár­lás.

A nettó va­gyon ter­mé­sze­te­sen csak a hitel tör­lesz­té­sé­nek mér­té­ké­ben nő. A tör­lesz­té­si ké­se­de­lem­be eső, tör­lesz­te­ni kép­te­len fél azon­ban a jel­zá­log miatt el­ve­szít­he­ti még a hitel saját ré­sze­ként be­fi­ze­tett meg­ta­ka­rí­tá­sát is. A jel­zá­log-fi­nan­szí­ro­zás­nál a pénz­ügyi szek­tor épp­úgy a jö­vő­be­ni jö­ve­del­me­ket ter­he­li le a nyúj­tott hi­te­lek­kel, mint a fo­gyasz­tá­si hi­te­lek­nél, még­hoz­zá a fo­gyasz­tá­si hi­te­lek­nél jóval hosszabb idő­tar­tam­ra. Mivel na­gyon je­len­tős össze­ge­ket hi­te­lez­nek meg, éppen ezért kötik ki az in­gat­lan­ra a jel­zá­lo­got. Fel­té­te­le­zik, hogy a jö­ve­de­lem­ből lesz olyan rend­sze­res meg­ta­ka­rí­tá­si há­nyad, amely a hitel tör­lesz­té­sé­vel va­gyon­kép­zést szol­gál­hat. A csáb­erő itt az, hogy a la­kás­ba nyom­ban be lehet köl­töz­ni, s ez a tu­laj­don ér­ze­tét kelti, és a tör­lesz­tés tény­le­ge­sen ki­vált­ja a la­kás­bér­let költ­sé­ge­it. A bank az­után e jel­zá­lo­gok­kal fe­de­zett hi­te­le­ket ér­ték­pa­pí­ro­sít­va, a maga ré­szé­ről to­váb­bi ki­he­lyez­he­tő for­rás­hoz ju­tott, az ame­ri­kai gya­kor­lat sze­rint. Pon­to­sab­ban, mér­le­ge az ér­ték­pa­pí­ro­sí­tott hi­te­lek ér­té­ke­sí­té­sé­ből szár­ma­zó kész­pénz­ak­tí­vák­kal egyen­súly­ban lesz, és meg­nyí­lik előt­te a to­váb­bi jö­ve­del­me­ző pénz­te­rem­té­si le­he­tő­ség útja.

Miből nyújt­ják a ban­kok eze­ket a hi­te­le­ket? Lát­hat­juk: pénz­te­rem­tés­ből. A ban­kok a hitel nyúj­tá­sá­val egy­ide­jű­leg te­rem­te­nek pénzt, mér­le­gük két ol­da­lát meg­emel­ve: itt a hitel, ak­tí­va mint kö­ve­te­lés, ott a betét, a bank­passzí­va, ami a te­rem­tett pénz szám­lá­ra tör­té­nő jó­vá­írá­sá­ból ered. Ami tehát a bank kö­te­le­zett­sé­gét je­len­ti a hi­tel­igény­lő felé. Ez ugyan csak ke­res­ke­del­mi banki pénz, de nem gond jegy­bank­pénz­zé ala­kí­ta­ni. A ban­kok ugyan­is helyt tud­nak állni a fi­nan­szí­ro­zás jegy­bank­pénz­igé­nyét te­kint­ve, hi­szen a gaz­da­ság­ban már meg­lé­vő je­len­tős pénz­ügyi meg­ta­ka­rí­tá­sok a ren­del­ke­zé­sük­re áll­nak, akár saját ma­guk­nál lévő be­tét­ál­lo­má­nyok, akár más pénz­in­té­zet­től való köl­csö­nök útján. És a jegy­bank, ha kell, gya­kor­la­ti­lag utá­na­megy jegy­bank­pénz­te­rem­tés­sel a meg­ho­zott ke­res­ke­del­mi banki dön­té­sek­nek, meg­te­rem­ti a szük­sé­ges jegy­bank­pénzt. (Bi­zo­nyos kor­lá­to­zást a bank­fel­ügye­le­ti tő­ke­meg­fe­le­lé­si sza­bá­lyok je­len­te­nek a ke­res­ke­del­mi ban­kok­nál, de ezek is elég ügye­sen ke­zel­he­tők: pénz­ügyi in­no­vá­ci­ók, alá­ren­delt köl­csön­tő­kék stb.)

A pénz­szek­tor tehát rész­ben ter­me­lést, rész­ben fo­gyasz­tást hi­te­lez meg. Fi­nan­szí­roz­nak ter­me­lő­vál­lal­ko­zá­so­kat is hi­tel­lel. Az in­gat­lan­be­ru­há­zá­sok­nál az épí­té­si vál­lal­ko­zók ré­szé­ről köz­vet­ve fi­nan­szí­ro­zást, a hi­telt fel­ve­vők ré­szé­ről azon­ban va­gyo­ni­ér­ték-kép­ző­dést, ha tet­szik, bi­zo­nyos ér­te­lem­ben fo­gyasz­tást fi­nan­szí­roz­nak meg. Hi­szen ha nem venné meg a hi­tel­fel­ve­vő az in­gat­lant, akkor fo­gyasz­tá­si ki­adá­sai kö­ré­ben meg­je­len­ne a la­kás­bér­let. Mint az ada­tok mu­tat­ják, egyre in­kább el­to­ló­dik a ban­kok te­vé­keny­sé­ge a fo­gyasz­tá­si hi­te­lek, sőt alap­ve­tő­en az in­gat­lan­hi­te­le­zés felé. Ez ugyan a re­ál­ka­pa­ci­tá­sok ma­ga­sabb ki­hasz­ná­lá­sát teszi le­he­tő­vé, de oly módon, hogy min­den piaci sze­rep­lő túl­nyúj­tóz­ko­dik a ta­ka­ró­ján, ahogy maga az állam is! Hi­szen a de­fi­cit fi­nan­szí­ro­zá­sá­ra ki­bo­csá­tott ál­lam­pa­pí­rok a jö­vő­be­ni adó­jö­ve­del­me­ket elő­le­ge­zik meg (hol­ott már a ti­zen­ki­len­ce­dik szá­zad­ban ál­lam­pénz­ügyi böl­cses­ség volt, hogy az ál­lam­nak csak olyan ese­tek­ben ér­de­mes el­adó­sod­nia, ha be­ru­há­zá­so­kat hajt végre) (Botos, 2006). A be­ru­há­zá­sok a jö­vő­ben meg­ter­me­lik a jö­ve­del­me­ket, ame­lyek­ből jut a hi­te­lek szol­gá­la­tá­ra. Azért tar­tot­ta ezt Kautz Gyula, a Ma­gyar–Oszt­rák Bank el­nö­ke, jeles köz­gaz­dász in­do­kolt­nak, ugyan­is így az a ge­ne­rá­ció fi­ze­ti meg az ál­la­mi­lag fi­nan­szí­ro­zott inf­ra­struk­tú­ra-lé­te­sít­mé­nyek költ­sé­ge­it hitel tör­lesz­té­sé­re szol­gá­ló adó­ré­szé­vel, ame­lyik él­ve­zi is annak a lé­te­sít­mény­nek a hasz­nát. Nem lehet ugyan­is el­vár­ni, hogy az ilyen hosszú le­já­rat­ra té­rü­lő, ámde a kö­zös­ség egé­szé­nek fo­lya­ma­to­san szük­sé­ges be­ru­há­zá­so­kat a je­len­le­gi adó­fi­ze­tők pén­zé­ből va­ló­sít­sák meg. A jelen ge­ne­rá­ció adó­ját kel­le­ne hogy meg­emel­jék e cél­ból, de ők csak egy sze­rény tö­re­dé­két él­vez­nék a be­ru­há­zá­sok­kal ge­ne­rált összes ha­szon­nak. Ha tehát van mód a hi­tel­fi­nan­szí­ro­zás­ra, az ilyen­kor ész­sze­rű­nek lát­szik.

A mai köz­gaz­dá­szok is „fel­fe­de­zik” ezt a régi böl­cses­sé­get. A kö­zel­múlt­ban na­gyon ta­nul­sá­gos mű je­lent meg a vál­ság kap­csán az ún. „pub­lic in­vestment”, tehát a kö­zös­sé­gi be­ru­há­zá­sok fi­nan­szí­ro­zá­sá­ról (Tru­ger, 2015). A szer­ző arról ír, hogy az ún. arany­sza­bály címén ki­ven­né a folyó költ­ség­ve­tés egyen­le­gé­ből a kö­zös­sé­gi, jö­vő­be­li ver­seny­ké­pes­sé­get meg­ala­po­zó be­ru­há­zá­so­kat. Ne kell­jen a je­len­leg meg­szo­rí­tá­sok­ra kény­sze­rí­tett or­szá­gok­nak ezek mér­té­ké­ben is folyó költ­sé­ge­i­ket csök­ken­te­ni. Hi­szen ez ugyan­azt je­len­te­né, mint­ha meg­emel­nék az adó­i­kat. A csök­ke­nő ál­la­mi ki­adá­sok miatt kény­sze­rű­en át­vál­lalt ok­ta­tá­si, egész­ség­ügyi költ­sé­gek ugyan­is egy­faj­ta „adót” je­lent­het­nek a pol­gá­rok szá­má­ra. Ezzel ja­va­sol­ta Tru­ger se­gí­te­ni azo­kon az or­szá­go­kon, ame­lyek nap­ja­ink­ban ilyen le­he­tő­ség híján egyre mé­lyebb­re süllyed­nek a rend­kí­vü­li hely­ze­tek mi­at­ti meg­szo­rí­tá­sok mo­csa­rá­ba. Nincs be­ru­há­zás, fog­lal­koz­ta­tás­nö­ve­lés, adó­be­vé­tel, így a vál­ság­ból nem tud­nak ki­lá­bal­ni.

A pénz­ügyi szek­tor azon­ban, mely a fi­nan­szí­ro­zás révén ré­sze­se­dik min­den üz­let­ből, egyre nö­ve­li ré­sze­se­dé­sét a GDP-ből, s a va­gyo­na is nő, ará­nya­i­ban is, a nem­ze­ti va­gyon ága­za­ti meg­osz­lá­sá­ból. Ezt a je­len­sé­get fi­nan­cia­li­zá­ci­ó­nak ne­vez­zük (Botos– Botos, 2014). A fi­nan­cia­li­zá­ció gya­kor­la­ti­lag a jö­ve­de­lem­dif­fe­ren­ci­ák nö­ve­ke­dé­sé­nek a kö­vet­kez­mé­nye. Ren­ge­teg fel­hal­mo­zott pro­fit van, ami ér­ték­pa­pír for­má­ban vár re­ál­be­ru­há­zá­si le­he­tő­ség­re – ha len­né­nek ilye­nek. Ezek híján azon­ban pénz­ügyi be­fek­te­té­se­ket ke­res­gél, s óha­tat­la­nul be­le­bo­nyo­ló­dik az ön­cé­lú spe­ku­lá­ci­ó­ba (ami­nek a re­ál­gaz­da­sá­gi ha­tá­sok nél­kü­li pusz­ta pénz­szer­zés csak a célja).

Nyil­ván egy pon­ton túl a fi­nan­cia­li­zá­ció sem nö­ve­ked­het vég nél­kül. Eléri a ha­tá­rát, ami­kor a ka­mat­ter­hek már a fo­gyasz­tás vissza­fo­gá­sá­ra kény­sze­rí­te­nek. Ekkor az össz­ke­res­let nem bővül to­vább. A jö­ve­del­mek ugyan­is kel­le­nek a ka­mat­szol­gá­lat­ra, így nem nő a la­kos­ság fo­gyasz­tá­sa. Ekkor már nem lesz ér­tel­me a ka­pa­ci­tá­sok bő­ví­té­sé­nek, jobb ki­hasz­ná­lá­sá­nak a fo­gyasz­tá­si hi­te­lek ter­hé­re. Ahhoz azon­ban, hogy a jelen ter­me­lé­si szint leg­alább fenn­ma­rad­jon, a hi­tel­ál­lo­mány­nak nem sza­bad csök­ken­nie. Ezért olyan kar­di­ná­lis kér­dés a hitel mennyi­sé­ge a gaz­da­ság­ban! Ha hir­te­len le­csök­ken­ne, vissza kel­le­ne áll­nia egy ala­cso­nyabb fo­gyasz­tá­si szint­re, hir­te­len sok ka­pa­ci­tás válna fö­lös­le­ges­sé. Ez nem­csak a tőke pro­fit­ter­me­lé­si le­he­tő­sé­ge­it szo­rí­ta­ná vissza, de nagy va­ló­szí­nű­ség­gel a fog­lal­koz­ta­tást is, s máris meg­in­dul­na a le­fe­lé menő spi­rál.

A jö­ve­del­me­ken való vég­le­ges osz­toz­ko­dás rend­sze­rén tehát – mind nem­ze­ti, mind nem­zet­kö­zi ke­re­tek­ben – vál­toz­tat­ni kel­le­ne. A fo­gyasz­tás nö­ve­lé­sé­re szol­gá­ló jö­ve­del­me­ket vég­le­ge­sen oda kel­le­ne adni a fo­gyasz­tók­nak. Csak­hogy ez a re­ál­be­ru­há­zá­so­kat mű­köd­te­tő tő­ké­sek ér­de­ké­vel üt­kö­zik! Nem bán­ják, ha a fo­gyasz­tók hi­tel­ből fo­gyasz­ta­nak, és ez­ál­tal a pénz­ügyi szek­tor gya­rap­szik. Ez már a mak­ro­ö­ko­nó­mia prob­lé­má­ja. Oly­kor egyéb­ként a cég­komp­le­xum hol­ding­já­ban benne van maga a pénz­ügyi in­téz­mény is, így tehát dupla a ha­szon... (lásd Por­sche Bank + Por­sche au­tó­gyár­tó cég).

A bér­ből élők és a pro­fit ará­nyát rész­ben a ma­gán­meg­ál­la­po­dá­sok ará­nyo­sab­bá vá­lá­sa se­gí­te­né, ami­hez ke­ve­sebb re­mény fűz­he­tő. Más­részt vi­szont a prog­resszí­vebb, kö­zös­sé­gi szük­ség­le­te­ket job­ban fi­gye­lem­be vevő adó­rend­sze­rek be­ve­ze­té­se ja­vít­hat­na a hely­ze­ten. Azon­ban ennek meg­va­ló­sí­tá­sa sem egy­sze­rű! Kü­lö­nö­sen, ami­kor el­hi­tet­ték a tár­sa­da­lom­mal a „trick­le down eco­nomy” té­te­lét: a tör­vény­ho­zók haj­la­nak a gaz­da­gok szá­má­ra ked­ve­ző adó­tör­vé­nyek meg­ho­za­ta­lá­ra, mond­ván, hogy az „le­csu­rog” a be­ru­há­zá­sok révén a sze­gé­nyeb­bek­hez is. Amit vi­szont lát­ha­tó­an nem iga­zol­nak a fog­lal­koz­ta­tá­si és jö­ve­del­mi ada­tok.

A nem­zet­kö­zi gaz­da­sá­gi együtt­mű­kö­dés­ben ugyan­csak szük­sé­ges lenne ra­di­ká­li­san át­ala­kí­ta­ni a fej­lett és fej­lő­dő or­szá­gok gaz­da­sá­gi kap­cso­lat­rend­sze­rét. A fej­lő­dő­ek tá­mo­ga­tá­sa a je­len­le­gi for­má­já­ban messze nem ki­elé­gí­tő, és kevés a re­mény, hogy ez meg­vál­to­zik. Hi­szen a glo­ba­liz­mus a kí­nál­ko­zó elő­nyök meg­ra­ga­dá­sán ala­pul, s adott­ság­nak veszi a fej­lő­dő or­szá­gok sze­gény­sé­gét, az ebből fa­ka­dó kény­sze­rű­en ala­csony bé­re­ket. (Hol­ott, bi­zo­nyos ér­te­lem­ben ezt maga a glo­ba­liz­mus okoz­za, amint erre Rod­rik és Stig­litz is rá­mu­tat.) A fej­lő­dő or­szá­gok­nak alig van esé­lyük arra, hogy a fej­lett or­szá­gok éles ver­se­nye miatt a hely­ze­tük­ből ki­tör­je­nek, ha­csak nem a fej­lesz­tő állam kon­cep­ci­ó­já­val, ami azon­ban min­den bi­zonnyal szá­mos pon­ton üt­kö­zik a glo­ba­liz­mus je­len­leg ér­vé­nyes „já­ték­sza­bá­lya­i­val”.

Enél­kül vi­szont fel­tét­le­nül meg­erő­söd­het­nek az új­ko­ri nép­ván­dor­lá­sok, pedig már most is erő­sen meg­ráz­zák a fej­lett vi­lá­got! A fej­lett vi­lág­ban a né­pes­ség­fo­gyás, a fej­lő­dő­ek­ben meg a túl­sza­po­ro­dás je­lent gon­dot. A mig­rá­ció fo­ko­zó­dá­sá­ra már csak azért is sor kerül, mert nem­csak a fej­lő­dő or­szá­gok­ból áram­lik ki a sok, meg­él­he­tést ke­re­ső ember, de a fej­lett or­szá­gok is igé­nyel­nek után­pót­lást, mivel mun­ka­erő­hi­ánnyal küz­de­nek. Ez már most erős szí­vó­ha­tást je­lent. A világ né­pes­ség­ben bő­vel­ke­dő te­rü­le­te­in je­lent­ke­ző em­ber­több­let min­den­kép­pen utat tör ma­gá­nak a fej­lett világ felé, ha­csak a piac nem te­remt szá­muk­ra meg­él­he­tést hely­ben. Pon­to­sab­ban, az erre kon­di­ci­o­nált in­téz­ke­dé­sek­kel, fej­lett or­szá­gok se­gít­sé­gé­vel lét­re­ho­zan­dó piac. Hogy mennyi­ben je­lent e mig­rá­ció valós meg­ol­dást az el­öre­ge­dő tár­sa­dal­mak prob­lé­má­já­ra, sú­lyos kér­dés.

Zá­ró­gon­do­la­tok

Igaz­ság sze­rint itt el­ér­tünk a köz­gaz­da­ság ha­tá­ra­i­hoz. Va­ló­já­ban már jogi, sőt, po­li­ti­kai prob­lé­mák­ba bo­nyo­ló­dunk. A tör­vény­ho­zás, a ha­tal­mi me­cha­niz­mu­sok mű­kö­dé­se vált prob­le­ma­ti­kus­sá. Hi­szen a jö­ve­del­me­ken való osz­toz­ko­dás nem Is­ten­től ka­pott tör­vé­nye­ken, hanem em­be­rek által meg­ho­zott dön­té­se­ken, tör­vé­nye­ken ala­pul, mint ahogy a pénz­te­rem­tés sza­bá­lyo­zá­sa és a mo­ne­tá­ris po­li­ti­ka is. De fel­me­rül a kér­dés: a de­mok­rá­ci­á­ban kik hoz­zák a tör­vé­nye­ket? S ezzel már el­ju­tot­tunk a Stig­litz által tel­jes vi­lá­gos­ság­gal meg­fo­gal­ma­zott prob­lé­má­hoz: annak van joga, aki­nek pénze van. (Leg­alább­is az USA-ban így van. Ame­ri­ká­ban a leg­gaz­da­gab­bak úgy tá­mo­gat­hat­ják – kor­lá­to­zás nél­kül – a de­mok­ra­ti­kus vá­lasz­tá­so­kat, hogy el­ér­he­tik a nekik ked­ve­ző el­ve­ket valló je­löl­tek győ­zel­mét. A kam­pány­hoz a média is ren­del­ke­zé­sük­re áll, hi­szen gya­kor­la­ti­lag azok is nagy pénz­ügyi ér­dek­cso­por­tok ke­zé­ben van­nak. Tö­mö­ren: a de­mok­rá­cia vál­sá­gá­ról be­szél­he­tünk.)

Maga a tény, hogy az ér­tel­mi­ség nem men­tes a po­li­ti­kai be­fo­lyá­sok­tól, oda vezet, hogy si­ker­rel vál­hat­nak ural­ko­dó­vá olyan esz­mék, ame­lyek gya­kor­la­ti­lag csak ré­teg­ér­de­ke­ket szol­gál­nak. A több­ség el­fo­gad­ja őket, mert el­hi­szi az ér­tel­mi­ség­nek, hogy igaz, amit mond (Stig­litz, 2013). Ame­ri­ká­ban ilyen a már idé­zett „trick­le down eco­nomy” elve, ná­lunk pedig a szo­ci­á­lis jelző nél­kü­li, fun­da­men­ta­lis­ta pi­ac­gaz­da­ság üd­vö­zí­tő né­zet­rend­sze­re. Ez is, mint ame­ri­kai „nagy­báty­ja”, abból indul ki, hogy lé­te­zik olyan piac, ami­lyet a tan­köny­vek fel­té­te­lez­nek: mo­no­pó­li­u­mok nél­kü­li, ki­iga­zí­tá­si me­cha­niz­mu­so­kat mű­köd­te­tő rend­szer. Nincs já­ra­dék­va­dá­szat, az adó­rend­sze­rek igaz­sá­go­sak, a bank­sza­bá­lyo­zá­sok la­zí­tá­sa ki­zá­ró­lag a ha­té­ko­nyabb gaz­dál­ko­dás ér­de­ke. Saj­nos eze­ket a fel­té­te­le­zé­se­ket a való élet nem iga­zol­ja. A piac szo­ro­san össze­fo­nó­dik az ál­lam­mal. Ná­lunk a leg­na­gyobb meg­ren­de­lő az állam; sok he­lyen az ál­la­mi tá­mo­ga­tás­tól, a jut­ta­tott EU-ala­pok­tól függ a vál­lal­ko­zá­sok sorsa. Mi­lyen sza­bad­pi­ac ez? Sze­ren­csé­re ná­lunk szá­mos olyan ál­la­mi be­avat­ko­zás­sal is ta­lál­ko­zunk, ame­lyek a fen­ti­ek­ben bí­rált ame­ri­kai je­len­sé­gek­kel éppen el­len­té­te­sek.

Rajan, Stig­litz és mások is le­ír­ják, hogy az USA-ban a jog­sza­bály­al­ko­tók és az üz­le­ti élet kö­zöt­ti kap­cso­lat igen erős. A magas rangú pénz­ügyi hi­va­tal­no­kok, dön­tés­ho­zók szin­te át­jár­nak a cégek igaz­ga­tó­sá­ga­i­ból az ál­la­mi hi­va­ta­lok­ba, és for­dít­va. Nyil­ván nem vé­let­len az ilyen kap­cso­lat... Rend­kí­vül erős a lob­bi­te­vé­keny­ség az olyan jog­sza­bá­lyo­kért, ame­lyek az üz­le­ti élet bi­zo­nyos sze­rep­lő­i­nek ked­vez­nek. Ki­vá­ló példa erre a bank­szek­tor li­be­ra­li­zá­ci­ó­ja.

Sőt a ki­ala­kult hely­zet még mé­lyebb vál­ság ered­mé­nye. Ez a vál­ság maga az öko­ló­gi­ai ke­ret­fel­té­te­lek rom­lá­sa. Nem akar­juk tu­do­má­sul venni, hogy a Föld va­ló­ban nem bír el egy di­na­mi­ku­san nö­vek­vő, ame­ri­kai élet­szín­vo­na­lat meg­cél­zó em­ber­tö­me­get. Leg­jobb eset­ben fenn­tart­ha­tó fej­lő­dés­ről be­szél a mo­dern köz­gaz­da­ság­tan. Pedig még ennél is drasz­ti­ku­sab­ban kel­le­ne új­ra­fo­gal­maz­ni az új sza­kasz ér­vé­nyes köz­gaz­da­ság­ta­nát. Meg kell ta­lál­ni a „no growth” el­mé­le­tét, ami azt je­len­ti, hogy a fenn­tart­ha­tó Föld, fenn­tart­ha­tó tár­sa­da­lom tár­sa­da­lom­tu­do­má­nyi sza­bá­lya­i­nak összes­sé­gét kell meg­ke­res­ni, benne a gaz­da­sá­gét is. Rá kell döb­ben­nünk, hogy mi­lyen hosszú távú pénz­ügyi ter­ve­zés­sel lehet mél­tó­ság­ban vé­gig­él­ni az éle­tün­ket, hogy mi­lyen gaz­da­sá­gi ér­té­ke van a gyer­mek­vál­la­lás­nak, hogy mi­lyen ér­tel­mes és fel­vi­lá­go­sult mód­jai van­nak a csa­lád­ter­ve­zés­nek, hogy a bőség tár­sa­dal­má­nak pa­zar­lá­sát meg kell szün­tet­ni, s vissza kell hozni a mér­ték­le­tes­ség eré­nyét a tár­sa­dal­mi gya­kor­lat­ba. Ne­vez­het­jük ezt Zsol­nay Lász­ló nyo­mán budd­his­ta köz­gaz­da­ság­tan­nak is. Min­den­eset­re az öko­ló­gi­ai köz­gaz­da­ság­tan aty­jai, Jo­seph Cor­ne­li­us Ku­marap­pa (a nevét sem is­me­rik ha­zánk­ban) és Ernst F. Schu­m­a­cher (őt leg­alább A kicsi szép c. köny­vé­ről talán) év­ti­ze­dek­kel ez­előtt meg­fo­gal­maz­ták azo­kat a tör­vény­sze­rű­sé­ge­ket, ame­lyek a fenn­tart­ha­tó élet­hez kel­le­nek. (Már idéz­tük Schu­m­a­cher­től az adek­vát tech­no­ló­gi­át, de nem hang­sú­lyoz­tuk elég­gé a ter­mé­szet mint tőke ér­tel­me­zé­sét.) (Botos, 2015a; 2016b.) Már­pe­dig ha nem ala­kít­juk ki azt az öko­ló­gi­ai gaz­da­ság­tant, amely a Nap­rend­szer felé nyi­tott Föl­dünk ener­gia­biz­to­sí­tá­sát alap­ve­tő kér­dés­ként ke­ze­li, és a meg­úju­ló ener­gi­ák­ra rend­kí­vül nagy hang­súlyt fek­tet, akkor biz­tos, hogy még­is­csak el­ér­jük Me­a­dows lá­to­má­sát: A nö­ve­ke­dés ha­tá­rait.

És a tör­té­ne­lem végét; de nem Fu­kuya­ma op­ti­mis­ta lá­to­má­sá­nak meg­fe­le­lő­en. A li­be­rá­lis de­mok­rá­cia ugyan­is, úgy tűnik, nem a tör­té­nel­mi­leg cél­za­tos fej­lő­dés vég­pont­ja. Tor­zí­tó­an hat­nak rá a cso­port­ér­de­kek és azok önző piaci kép­vi­se­lői. A li­be­rá­lis de­mok­rá­cia és a sza­bad­pi­ac nem al­kot­nak fel­tét­le­nül har­mo­ni­kus együt­test. A sza­bad­pi­a­cot el­tor­zít­ják, s a pol­gá­ro­kat gyak­ran fél­re­ori­en­tál­ják. Így azok „de­mok­ra­ti­ku­san” ön­ma­guk ér­de­ke ellen dön­te­nek. Meg kell tehát ta­lál­ni azo­kat a mo­rá­lis ala­po­kat, ame­lye­ken a de­mok­ra­ti­kus tár­sa­da­lom mű­köd­tet­he­tő, a piac és állam ész­sze­rű együtt­mű­kö­dé­se meg­va­ló­sít­ha­tó, és a sza­bad­ság és sza­bá­lyo­zás meg­fe­le­lő kom­bi­ná­ci­ó­ja egy fenn­tart­ha­tó világ le­he­tő­sé­gét meg­te­rem­ti.

Fel­hasz­nált iro­da­lom

Botos Jó­zsef – Botos Ka­ta­lin (2014): A ket­té­sza­kadt or­szág. In: Fej­lesz­té­si stra­té­gi­ák – Fi­nan­szí­ro­zá­si al­ter­na­tí­vák.
Szerk. Ka­to­na Klára, Sch­lett And­rás, Hel­ler Far­kas Köny­vek 1., Páz­mány Press.
Botos Ka­ta­lin (2006): Gon­do­la­tok az ál­lam­pénz­ügyek­ről Kautz Gyula köny­ve alap­ján. Sta­tisz­ti­kai Szem­le, 84. évf., 7. sz., 675–692.
Botos Ka­ta­lin (2015a): A három tőke: me­lyik a szű­kös elem. Tér – Gaz­da­ság – Ember, 3. évf., 2. sz., 9–23.
Botos, Ka­ta­lin (2015b): Ef­fects of In­co­me Ine­qu­a­li­ti­es: So­ci­ety and Eco­nomy. Pub­lic Fi­nance Qu­ar­terly, Vol. 60, No. 3, 384–395.
Botos Ka­ta­lin (2016a): Gan­dhi har­cos­tár­sa. Va­ló­ság, 59. évf., 8. sz., 1–11.
Botos, Ka­ta­lin (2016b): Money Cre­a­ti­on in the Mo­dern Eco­nomy. Pub­lic Fi­nance Qu­ar­terly, Vol. 61, No. 4, 442–457.
Dar­dot, Pier­re – Laval, Ch­ris­ti­an (2013): A glo­bál­re­zon. A neo­li­be­ra­liz­mus múlt­ja és je­le­ne. Egy­Ket­tő Kiadó, Bu­da­pest.
Fu­kuya­ma, Fran­cis (1994): A tör­té­ne­lem vége és az utol­só ember. Eu­ró­pa Könyv­ki­adó, Bu­da­pest.
Mar­tus Bet­ti­na Szand­ra (2016): Mun­ka­hely­te­rem­tés nél­kü­li nö­ve­ke­dés: a struk­tu­rá­lis vál­to­zá­sok ha­tá­sa. Pénz­ügyi Szem­le, 61. évf. 2. sz., 248–268.
Rajan, Rag­h­uram G. (2010): The Fault Lines. How Hid­den Frac­tu­res Still Th­rea­ten the World Eco­nomy. Prince­ton Uni­ver­sity Press, Prince­ton.
Reich, Ro­bert B. (1992): The Work of Na­tions. Vin­tage Books, New York.
Rod­rik, Dani (2015): A glo­ba­li­zá­ció pa­ra­do­xo­na. De­mok­rá­cia és a vi­lág­gaz­da­ság jö­vő­je. Cor­vi­nus Kiadó, Bu­da­pest.
Schu­m­a­cher, Ernst F. (2014): A kicsi szép. Ka­ta­li­zá­tor Kiadó, Bu­da­pest.
Stig­litz, Jo­seph E. (2013): The Price of Ine­qu­a­lity. How Today’s Di­vi­ded So­ci­ety End­ang­ers Our Fu­tu­re. W. W. Nor­ton 8c Com­pany, New York.
Stig­litz, Jo­seph E. (2016a): The Great Di­vi­de. Une­qu­al So­ci­eti­es and What We Can Do About Them. W. W. Nor­ton 8c Com­pany, New York.
Stig­litz, Jo­seph E. (2016b): The Real Is­sues of the Eu­ro­zo­ne and How to Solve Them. So­ci­al Euro­pe, 8 Sep­tem­ber, www.​socialeurope.​eu/​the-real-issues-of-the-eurozone-and-how-to-solve-them.
Tru­ger, Achim (2015): Imp­le­ment­ing the Gol­den Rule for Pub­lic In­vestment in Euro­pe. Ma­te­ri­ali­en zu Wirtschaft und Ges­ells­chaft, 138. Ar­bei­ter Kam­mer, Wien.