Utolsó hozzászólások





Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? J&…



Publikálni szeretnék Önöknél. Hol találom a formátum-információt? J&…

A Kárpát-medence etnikai térképezése

Megjelent: 2013. május – 9. évfolyam 1-3. szám


Klinghammer István az ELTE emeritus professora, az MTA rendes tagja, felsőoktatásért felelős államtitkár (klinghammer@map.elte.hu), Gercsák Gábor az ELTE docense (gercsak@map.elte.hu).
Összefoglalás

Az oszmánok kiűzését követő betelepülések után a Kárpát-medence nemzetiségi képe rendkívül sokszínű lett, az etnikumok és a nyelvek területi eloszlása viszonylag rövid idő alatt jelentős változáson ment át. A gyors átalakulás, illetve a háborús időszakokat lezáró tárgyalásokhoz támpontokat és érveket nyújtó népességi, néprajzi térképek (nem egyszer sajnos csak vélt) fontossága magyarázza, hogy hazánkban nagy számban készültek etnikai térképek. Az adatok bemutatására, a folyamatok szemléltetésére a szerkesztők eltérő, nem egyszer kísérletező kartográfiai megoldásokat alkalmaztak. A tanulmány korszakokra bontva ismerteti azokat a fontosabb térképes forrásokat, amelyek az utóbbi kétszáz év etnikai tarkaságát mutatták be, és ezeket kiegészíti az adott időszakra jellemző nemzetiségi adatokkal.

Ethnic Mapping of the Carpathian Basin
Summary

After the resettlement of the Carpathian Basin once the Ottomans had been expelled, the ethnic picture of the region became extremely diverse as the regional dispersal of ethnicities and languages underwent significant changes in a relatively short time. The rapid transformation and the (sadly often only perceived) importance of population and ethnographic maps, which provided the guidelines and arguments for the concluding negotiations of war times, provide an explanation for the high number of ethnic maps made in Hungary. In order to present the data and the processes, the editors have often resorted to diverse and tentative cartographic solutions. The study presents the main cartographic resources that depict the ethnic diversity of the past two hundred years in the breakdown of historical eras and provides supplementary information on the ethnicities.



A történeti és földrajzi alap
A Kárpátok íve egybeöleli a két magyar alföldet és Erdély zárt medencéjét, és kialakítja ezzel a Kárpát-medence együttesét. Ezek együttes területe 300–350 ezer km2, aszerint, hogy déli határát hol húzzuk meg. Kiterjedésére a medence nagyobb, mint a Brit-szigetek és nagyobb Itália félszigeténél is.

A terület központi nagy kamrájában a magyar állam alakult ki a 10. században, és megmaradt ott a mai napig. Határa olyan állandóságot mutatott ez idő alatt, mint egyetlen más államé sem ilyen hosszú ideig a kontinensen. Európában a Kárpátok ívén futó országhatárhoz hasonlót csak a Pireneusok hegyvidéke alkotott Spanyolország és Franciaország között. Tizenegy évszázad távlatában a magyar állam jelentette a Kárpátmedence határait. A Kárpát-medence területe a magyar államalapítás óta jó hétszáz éven keresztül egyetlen ország politikai szervezetébe tartozott, és csak az Oszmán Birodalom terjeszkedése során szakadt három részre, majd létezett megfelezve. A 19. század közepén újra összetartozott nagy tájként, és egyetlen politikai testté egyesült, ám 1920-ban öt részre szakadt. A központi területtől elhatárolt része egyikéből sem lett önálló állam: a Kárpát-medencén túli területekhez csatolták őket.

A Kárpát-medence és környéke mértani középhelyet foglal el Európa kontinensén. Olyan tájegyüttes, amely Európa néprajzi tájainak érintkezési vonalában fekszik. Itt szomszédol a kontinensen megtelepedett három nagy nyelvcsalád, a germán, a latin és a szláv. E nyelv- és népcsaládok képviselői között egy mindegyikkel szemben idegen származású nép, a magyarság lakja Belső-Európa magterületét. A magyarság különleges színt jelent a Kárpát-medencében.

Az etnikai (nemzetiségi) térképezés kezdete
1784-ben II. József népszámlálást rendelt el Magyarországon, és ugyanígy Erdélyben és Horvátországban is. A népszámlálást a központi hatóságok 1784 és 1787 között a katonaság segítségével hajtották végre. Magyarországon a lakosság száma 6,5 millió, Erdélyé 1,5 millió és Horvátországé 650 ezer, összesen több mint 8,5 millió volt. Ez a szám meghaladta a korabeli becsléseket. A népszámlálások nyomán Magyarország etnikai térképeinek hosszú sora Korabinszky János térképével, az 1:1 milliós Wasser- und Producten Karte des Koenigreichs Ungarn. Als ethnographische Karte adjustiert 1791-es bécsi kiadásával kezdődik. A geológus-térképész Korabinszkynek ezzel még aligha lehettek különösebb politikai céljai. Érdekesség azonban, hogy utána a nemzetiségi mozgalmak megjelenésével és erősödésével az ország etnikai térképei jó ideig nemzetiségi szerzőktől kerültek ki. Csaplovics János 1821-ben publikált műve, a Gemälde von Ungarn második kötetéhez mellékelt Ethnographische Karte des Königreichs Ungarn sammt Croatien, Slavonien, der Ungarischer Militärgrenze und der Seeküste már éles vonalakkal határolja el a nemzetiségeket a magyarságtól, de választóvonalai még tárgyilagosnak tekinthetők. Pavel Josef Šafárik propagandacélú nemzetiségi térképe 1842-ben Olmützben, a Slovenský Zemevid című munkájában jelent meg. Az egész osztrák–magyar birodalmat ábrázoló térképnek nincsen tudományos értéke, hiszen a nemzetiségi határvonalakhoz ekkor még hiányoztak a néprajzi adatok, de ebből a térképből születtek azok a nemzetiségi választóvonalak, amelyek végül Trianonban országhatárokká váltak. A korabeli nemzetiségi propaganda szélsőséges példája a hírhedett Gál Lajosnak 1838-ban napvilágot látott, már inkább politikai, mint etnikai térképe, amelyen Új-Illyriát tüntette fel, és az 1848 körül Besztercebányán név nélkül kiadott Slavonia inferior saeculi X. című térképe, amely a 10. században Magyarország területén élő népeket ábrázolja a szlovák nacionalisták elgondolása szerint.

Lényeges változással járt, hogy az osztrák császári állam 1840-ben hivatalos, központi statisztikát hozott létre. Az 1850-ben végrehajtott birodalmi népszámlálás eredményeinek alapján szerkesztette a kiváló osztrák statisztikus, Karl Czoernig az 1855-ben megjelent, módszertanilag figyelemre méltó, a nyelvi és nemzetiségi térképek területén pedig mérföldkőnek számító négylapos Ethnographische Karte der Oesterreichischen Monarchie 1:846 ezres méretarányú művét. (A térkép 1:1 584 000 kicsinyítésben is megjelent.)

Térképek a kiegyezéstől az 1. világháborúig
Az 1867-es kiegyezés szelleme lendületet adott a nemzetiségi térképek szerkesztésének. A dualista államszervezet intézményesen összekötötte a Kárpát-medence népeit, és segítette őket, hogy meginduljanak a felzárkózás útján. A kiegyezés államrendszere felgyorsította azt a polgárosítási folyamatot, amelyet a 18. század második felében az abszolutizmus indított el. Már az 1850-es években megfigyelhető egy bevándorlási hullám az örökös tartományokból (osztrákok, csehek, morvák), ami 1867 után felgyorsult. Ez az időszak volt a tatárjárás, majd a törökök utáni kor harmadik bevándorlási hulláma. És megindult egy belső migráció is, 1910-ben a lakosság több mint 30%-a máshol él, mint ahol született. Magyarország népessége a dualizmus fél évszázada alatt 4,9 millióról 10,1 millióra nőtt. Ez 107%-os növekedés az európai 70%-os növekedéshez képest. A magyarok aránya pedig 1910-re 42%-ról 55%-ra emelkedett. Az asszimiláció kölcsönös folyamat. Nem az egyik idomul a másikhoz, hanem egymáshoz igazodnak. Egy új magyar nemzet születésének kezdete ez, amely a legnemesebb hagyományra, a nemzeti toleranciára épült, írja 1996-ban Glatz Ferenc a Magyarok krónikájában.

Az 1867-es kiegyezés szelleme lendületet adott a nemzetiségi térképek szerkesztésének.
A kiegyezés utáni első kezdeményezés Keleti Károly akadémikus, a magyar statisztikai szolgálat létrehozójának nevéhez fűződik. A Hazánk népe... című munkáját az MTA 1871-ben nagydíjával tüntette ki. Mintegy tíz évvel később, a hetvenes évek végén, esetleg a nyolcvanas évek elején készült Magyarország ethnographiai térképe kb. 1:2 milliós méretarányban. Erről az Országos Széchényi Könyvtár térképtárában őrzött térképről nem derül ki, hogy ki a szerzője, és mikor készült. Az is lehet, hogy nem önállóan jelent meg, hanem csak melléklete lehetett valamely könyvnek. A térképnek különösebb értéke nincsen, szerzője a lakatlan területek fogalmát még nem ismeri, és minden területet lefed valamely nemzetiség színével.

Az első ismert magyar szerző, aki számottevő néprajzi térképet már valós népszámlálás alapján készített, Réthey Ferenc volt. Műve az 1880- as népszámlálás alapján készült, amely először kérdezett rá a lakosság anyanyelvére. A Magyar Sz. Korona Országainak Ethnographiai Térképe című munkát a fiatal Kogutowicz Manó kartografálta. Az 1886-ban kiadott, 1:1,15 milliós méretarányban készült térképen Kogutowicz tizenkét nemzetiséget tüntetett fel tizenkét színnel. A nemzetiségeket a városokban 5–10%-tól, a kistelepüléseken pedig 15–20% aránytól ábrázolta. A jeles térképtörténész, Fodor Ferenc a Magyar térképírás című 1952–1954-ben írt tanulmányában a mű számos hiányosságára mutatott rá. Az ábrázolás a horvátokat és a szerbeket nem választotta el egymástól, és mivel Horvátországban a politikai községek voltak a népszámlálás egységei, amelyek néha tíz helységet is magukban foglalnak, az ottani magyar és német népesség kevesebb színnel szerepel a térképen, mint amennyi volt a valóságban. Magyarország nyugati peremén a horvátokat és vendeket együtt tüntették fel, holott ezek nem azonosak. Erdélyben a románok által lakott területek lakatlan magas hegységeit sem vették figyelembe, és így arányszámukon felüli zöld színt kaptak a térképen. Módszertanilag még bizony eléggé kezdetlegesnek mondható első nemzetiségi térképünk…

Tíz évvel később, 1896-ban, a magyar államiság ezredéves országos kiállítása alkalmával a Statisztikai Hivatal kiadott egy atlaszt Magyarország kulturális és közgazdasági állapotát feltüntető térképek és grafikonok sorozata címen. A huszonegy darab 50x35 cm méretű térképet tartalmazó mű nyolcadik lapja Magyarország etnográfiai térképe volt, amelyen az 1890- es népszámlálás adatai alapján a nemzetiségeket hét színnel ábrázolták. A szép térképsorozat nemcsak a kiállításon szerepelt, hanem az oktatási kormányzat megküldte minden iskolának is. A nemzetiségi viszonyok bemutatását olyan fontosnak tartotta a korabeli politika, hogy Balogh Pál A népfajok Magyarországon című könyvét 1902-ben maga a közoktatásügyi miniszter adta ki. A mű számos térképmelléklete között van olyan is, amelyik a nemzetiségek területi elterjedését tünteti fel. Módszerében még ez a munka is meglehetősen kiforratlan, és inkább csak statisztikai ábrázolásnak tekinthető.

Igaz, Balogh Pál a néprajzi térképek szerkesztését illetőleg még nem kaphatott útmutatást a kor jeles geográfusaitól, hiszen műve négy évvel megelőzte a Brózik Károly szerkesztette Nagy magyar atlaszt, amelybe Cholnoky Jenő tudományegyetemi professzor megrajzolta Magyarország néprajzi térképét, az atlaszt szerkesztőként jegyző Brózik pedig az egész Monarchiáét. (Szerkesztői hiba, hogy a két térkép egyező területei lényeges ellentmondásban vannak egymással.) Cholnokynak ez az 1906-ban megjelent, de valószínűleg sokkal előbb tervezett néprajzi térképe Balogh művéhez képest már figyelemre méltó módszertani fejlődést mutat. Tudománytörténeti vita, hogy Cholnoky ennek az atlasznak néprajzi térképét tervezte-e előbb, vagy azt, amelyik 1902-ben Kogutowicz Teljes atlaszában is megjelent. Az utóbbi térkép ugyanis az 1900-ban kiadott Iskolai atlaszából fejlődött ki, viszont a Nagy magyar atlasz egyes lapjait már 1901-ben bemutatták a Magyar Földrajzi Társaságban, de a teljes mű csak 1906-ban jelent meg. Cholnokynak a Teljes atlaszban publikált munkája az 1900-as népszámlálás adatai alapján készült. Az 1:2,4 millió méretarányú térképen nyolc nemzetiséget különböztet meg, a többit egyéb néven összevonja, valamint a horvátokat és a horvátországi szerbeket sem választja el egymástól. További probléma, hogy a lakatlan területeket sem hagyja ki az ábrázolásból, így a nemzetiségek elterjedése és a színezett térképi terület nincsen arányban. Mindezek ellenére ezt kell az első olyan magyarországi nemzetiségi térképnek tekinteni, amelynek már nemcsak komoly statisztikai alapjai vannak, hanem a kartográfiában jártas szakember is készítette!

A 20. század fordulóját követően annyira a politikai viták előterébe került a nemzetiségi kérdés Magyarországon, hogy a tényleges helyzet bemutatására a közoktatási miniszter szükségesnek tartotta az iskolákat néprajzi falitérképpel is ellátni. Így keletkezett 1909-ben a Magyar Földrajzi Társaság javaslatára miniszteri megbízásból Bátky Zsigmondnak A magyar szent korona országainak néprajzi iskolai fali térképe. Az 1:600 ezer méretarányú térképet a Földrajzi Intézet adta ki. Még ez is az 1900-as népszámlálás adataira épült. Bátky községhatáros felbontásban dolgozott, olyan részletességgel, mint előtte még senki sem. Egy község színfoltjaiból csak akkor maradt el valamely nemzetiség, ha aránya ott a lakosság 10%-a alatt maradt, sőt Budapesten még ezen érték alá is mentek. Ilyen részletes térkép szerkesztéséhez még ez a méretarány sem volt elegendő, ezért a tervezés a lényegesen nagyobb méretarányú 1:260 ezres közigazgatási térképen történt, és ezt kisebbítették a kinyomtatott térkép számára. Ez a falitérkép volt az első kísérlet arra is, hogy bizonyos lakatlan területeket kihagyjanak a színezésből (általában a 800 m-es szintvonalon felüli régiókban fekvő erdőségeket, amely magasságon felül alig néhány település volt található a régi Magyarország területén). Először Bátky törekedett arra, hogy a lakosságszámot és a lakott területeket egymással arányba hozza. ő választotta el először egymástól a horvátországi szerbeket és a horvátokat, akiket a statisztika addig nem különböztetett meg. Térképén összesen tizenkét nemzetiséget ábrázolt, és a térkép két sarkában egy, a nemzetiségek arányát bemutató grafikont és egy Cholnoky által szerkesztett népsűrűségi térképet helyezett el. Néprajzi térképéhez magyarázó füzetet is csatolt. Bátky később az 1910-es népszámlálást is feldolgozta, és ez a kis térképe számos atlaszban megjelent. Ez a térkép látható például a Kogutowicz-féle iskolai atlaszok későbbi kiadásaiban is.

Az etnikai térképek kérdése a nemzetiségi megyékben is időszerűvé vált, ezért nem egy megyében készültek ilyenek. Bár nagyobb részük csak kéziratban maradt, néhányat kiadtak, például 1911-ben Arad megyéét.

Térképek az 1. világháború lezárásától a 2. világháborúig
Az 1. világháború megrázkódtatásai szétrepesztették az államrendszert. Megindult a harc a határok átrendezéséért. A térség feloldatlan etnikai feszültségei már a világháborúban alkalmat adtak az antanthatalmaknak, hogy céljaiknak megnyerjék a Monarchia területén élő elégedetlen nemzeteket. Feltámad Csehország, és magával ragadja a Felvidéket, a román fejedelemségek 1856-ban újjászervezett állama megkapja Erdélyt, a világháborút kiprovokáló Szerbia pedig a dél-magyarországi vidékeket, írja Glatz Ferenc. Magyarországon a kormányzati hatalom szétmállott. A magyar államszervezetet a győztes antanthatalmak igényeinek megfelelően konszolidálták, ez az új államhatalom pedig aláírta a békeszerződést. 1920-ban szétdarabolták Európának ezt a tartós államterületét.

A felosztás 23,4 millió lakost érintett: 300 ezer került Ausztriához, 3,5 millió Csehszlovákiához, 5,3 millió Romániához, 4,1 millió Jugoszláviához, ahová Horvát-Szlavónország is került 2,6 millió lakossal. Magyarországnak az összmagyarság alig kétharmada, 93 ezer km2-en 7,6 millió lakosa maradt.

Az 1. világháború után szétzilált országban rövid idő alatt a néprajzi, illetve nemzetiségi térképeknek egész sora készült. Ezeknek jellemzője, hogy valamennyi keresi azt a módszert, amellyel igazságosan lehet ábrázolni Magyarország nemzetiségeinek térbeli eloszlását, a néprajzi határoknak a valóságban a legtöbb helyen való elmosódását, a magyarság néprajzi szigeteit a nemzetiségi vidékeken, és a területek igazságos néprajzi megoszlását, aminek képét a lakatlan területek vagy a különböző sűrűn lakott területek nem torzítják el, állapítja meg Fodor Ferenc.

...valamennyi keresi azt a módszert, amellyel igazságosan lehet ábrázolni Magyarország nemzetiségeinek térbeli eloszlását.
Az első világháborút követő összeomlás idején a legjobb magyar geográfusok álltak készen egy részletes néprajzi térkép elkészítésére, amelyet a közelinek látszó béketárgyalásra szántak. Teleki Pál indítványára Kogutowicz Károly, Bátky Zsigmond és Littke Aurél vettek részt a szerkesztésben, de a munkálatokba később más geográfusok is bekapcsolódtak. A kiváló szakemberek munkájukhoz a Monarchia 1:200 ezres méretarányú topográfiai térképművét választották térképi alapnak, és e térképmű lapjaiból az Államnyomdában, hasonló méretarányban, de már magyar helynevekkel, negyvenöt szelvényt sokszorosíttattak. Vállalkozásuk rendkívüli méretére jellemző, hogy a lakosság adatfelvételében nemcsak az ország minden egyes településéig, hanem ezen túlmenően a százfős lélekszámú lakott helyek adataiig mentek le. Az egész térkép 13 ezer települést és még további hétezer lakott helyet jelöl. (Horvátországot nem vonták be az adatfelvételbe.) A negyvenöt térképlapon százezernél több kör alakú térképjelet kellett elhelyezni a népesség ábrázolására. Az értékarányos körök ötven, száz, ötszáz és ezer lakost jelölnek. A szerkesztők arra is gondot fordítottak, hogy a jeleket a település alakjának megfelelően, a település kontúrján belül helyezzék el. Csak Budapestnek, Pozsonynak, Sopronnak, Szombathelynek, Győrnek és Temesvárnak volt több lakosa, mint amennyi a település rajzának térképi felületén ábrázolható volt, így a körjelek egy része ezeknél kívül került a város határán. A kéziratos térképeket huszonöt-harminc rajzoló készítette, és huszonhárom példányban készült el. Valamennyi megkülönböztethető nemzetiség kézi festéssel külön színt kapott. Ez akkor a világ legnagyobb méretarányú és legnagyobb méretű néprajzi térképe volt! Soha, egyetlen térkép sem ment el a százfős lélekszámú lakott helyek részletességéig. Ez az egyik nagy jelentősége ennek a munkának. A másik az, hogy ezzel megoldódott a legfőbb módszertani probléma: ugyanis nagy térképi pontossággal maradtak ki az ábrázolásból a lakatlan területek, és így kitűntek a népsűrűségi viszonyok. Mindenkoron dicsősége marad a magyar kartográfiának ennek a nagy néprajzi térképnek ilyen rövid idő, pár hét alatti előállítása! Ez a korabeli nemzetközi szakirodalomban nagy feltűnést keltett. Mivel a mű csak kevés kéziratos példányban készült, ezért felmerült az igény, hogy a térkép nyomtatásban is napvilágot lásson.

A térkép nyomtatásban a Földrajzi Intézet kiadásában kicsinyítve jelent meg. A térkép címe Magyarország 1:300 000 néprajzi térképe. Dedinszky Vladimir, Ferenczi István, Halász Gyula, Herbst Ernő, Kogutowicz Lajos, Littke Aurél, Madarassy László, Marczell György, Schmidt Tibold, Steiner Lajos közreműködésével szerkesztették Bátky Zsigmond és Kogutowicz Károly. Ez Magyarország legnagyobb nyomtatott néprajzi térképe, amely francia és angol kiadásban is megjelent.

Ennek a nagy térképnek szinte területi kiegészítése az 1919-ben Györffy István saját kutatásai és személyes adatgyűjtése alapján szerkesztett A moldvai csángók néprajzi térképe. A néprajzkutató egyetemi tanár kilenc fokozatban, 10%-os lépcsőkben ábrázolja a csángók arányát az egyes falvakban. Ahol nem érte el a csángók aránya a 10%-os küszöböt, ott aláhúzta a helynevet. A mű helyet kapott az első világháborút lezáró béketárgyalásokra kiadott térképek között.

A kartográfia területén is kiváló geográfus szakember, Teleki Pál 1918-ban Magyarország néprajzi térképe a népsűrűség alapján című műve szerkesztésénél egy módszertani újdonsággal jelentkezett. Az 1910-es népszámlálás alapján szerkesztett 1:1 milliós térképén arra törekedett, hogy a nemzetiség számaránya és a lakott területük aránya közötti viszonyt megjelenítse, hogy így a népsűrűség is kitűnjék a lakatlanul maradt terület nagyságából. Térképén minden járás területéből csak annyi mm2 térképi felületet töltött ki az ott élő nemzetiségek színével, ahány száz fő élt ott. Tehát térképén minden mm2 száz lakost jelent. Ahol a népsűrűség nem érte el a száz főt, ott bizonyos nagyságú terület fehéren, azaz lakatlanul maradt. Így jól kitűnik például a hegyvidékek ritka lakossága. Viszont ahol meghaladja a száz fő/km2 értéket a népsűrűség, például a városokban, ott a lakosságszám nem fér bele a település térképi vonatkozási felületébe. Teleki ezt a problémát úgy oldotta meg, hogy a népesség számát mértani idomokba rendezve helyezte el a város körül, azaz nem mindenütt jelenik meg a lakosság pontosan azon a területen, ahol a valóságban él. Mivel nem pontos helyén van minden nemzetiséget jelölő színfolt, ezért inkább csak kartogramnak tekinthetjük a művet. Néprajzi határok kijelölésére tehát nem alkalmas, de az ország vagy egyes részei igazságos és valóságos nemzetiségi térképének megítélésére nagyszerűen megfelel, mert egyetlen nemzetiség sem kapott arányán felüli vagy aluli színfoltot. A munka, amely tizenkét színnel jeleníti meg a nemzetiségek képét, számos kiadást ért meg. Megjelent magyar, német, francia és angol szöveggel is, és ez volt az egyetlen térkép, amelyet az 1920-as párizsi béketárgyaláson megtekintettek. Ott kapta a nevét is a magyar nemzetiséget jelölő színről: Carte rouge.

Ugyancsak a párizsi béketárgyalásokra készült az a hat térkép, amelyeket a román kormány által benyújtott erdélyi néprajzi térkép cáfolatául szántak. A hat térkép a következő: Románok a Kárpátok és a Tisza között, a románok által benyújtott, de helytelen adatokat tartalmazó térkép másolata. Románok a Kárpátok és a Tisza között, a valós adatoknak megfelelően. Románok a Kárpátok és a Tisza között, azon területek feltüntetésével, ahol a nyelvhatárokon a románok helytelen színezést alkalmaztak. Románok a Kárpátok és a Tisza között a népsűrűségi viszonyok figyelembevételével. Magyarok a Kárpátok és a Tisza között. Nem-román lakosság a Kárpátok és a Tisza között. Ezek a Fodor Ferenc kiváló kartográfus és történész szerkesztésében készült lapok is részei voltak a magyar béketárgyalási anyagnak. Érdekesség, hogy a térképlapok 1937-ben kisebbített formában újra megjelentek a Földrajzi Közleményekben, amikor is Teleki Pál szakmai vitába bocsátkozott Somes¸an román statisztikussal, aki megtámadta a Carte rouge nemzetközi szakirodalomban elismert szerkesztési módszerét.

A béketárgyalásokat segítendő jelentette meg 1919-ben Magyarország néprajzi térképét két jó szándékú amatőr is, Dörre Jenő vasúti főmérnök és Lux Ernő vasúti felügyelő. 1:900 ezres méretarányú térképükön az 1910-es népszámlálás adatait hasonló módszerrel ábrázolták, mint az 1:200 ezres kéziratos nagy térkép néhány hónappal korábban, de a kisebb méretarány miatt térképükön a kör alakú jelek már ezer lakost jelölnek. A szerkesztésében korrekt munka azonban komoly térképolvasási nehézséget okoz, mivel a szürke alapnyomású térképen pl. a román nemzetiséget kékesszürke színnel jelenítették meg.

Az 1918–1919-es évek utolsó, immár hetedik néprajzi térképét a Magyar Földrajzi Intézet adta ki. Az 1:1 milliós méretarányban készült hosszú című munka: Magyarország néprajzi térképe. Az 1910-es népszámlálás alapján. Nemzeti többségek, kisebbségek, népsűrűség. Móricz Miklós tervezte népsűrűségi térkép alapján szerkesztette Kogutowicz Károly. Az abban az időben már Szegeden geográfus egyetemi tanár Kogutowicz nem éppen sikeres szerkesztői elve az volt, hogy minden település annak a nemzetiségnek az alapszínét kapja, amely a település lakosságának az 50%-át meghaladta. Ahol nem volt abszolút többségű nemzetiség, ott az alapszínezés elmaradt, a település területét fehéren hagyta. Így az ország területe magyar többségű, nemzetiségi többségű és semleges területekre különült el. Csak hat nemzetiséget különböztetett meg színnel, a többieket az egyéb kategóriába vonta össze. A többséget mutató területek népsűrűségét az alapszínezés négy tónusfokozata adta meg: a 0–25 fő/km2 területeket pontozva, a 25–45 közöttieket vonalkázva, a 45–64 közötti értékeket rácsozva, a 64 fő/km2 felettieket pedig tele színnel ábrázolta. Térképén tehát Kogutowicz a nemzetiségi többség szerinti területeket különböző színekkel, a népsűrűségük szerinti besorolásukat pedig a színek különböző raszterfokozataival jelenítette meg. A térképi képet tovább terhelte, mert még a települések kisebbségi lakosait is (0–1500 főig) saját színüknek megfelelő, változó alakú és a népsűrűség szerint változó nagyságú jelekkel ábrázolta. Így a térképen az egyes területek többségben lévő nemzetisége a színről, népsűrűsége a színfokozatról, kisebbségeinek száma és hovatartozása pedig a jelek alakjáról és színéről olvasható le. Kogutowicz Károly kiküszöbölte ugyan a lakatlan területek sokat vitatott problémáját, és valóban a népsűrűség alapjára vezette vissza a nemzetiségi térkép ábrázolását, de annyira túlbonyolította a színeknek és a színek tónusértékeinek a jelekkel való kombinálását, hogy térképe szinte áttekinthetetlenné vált. Kitűnt ugyan az ország középső magyarlakta területeinek magasabb népsűrűsége, írja Fodor Ferenc, de eléggé élesen rajzolódtak ki a nemzetiségi többségek határvonalai is, amit akkor pedig politikai okokból inkább kerülni kívántak.

Mai szemmel nézve szinte hihetetlen, hogy az 1. világháborút követő rövid idő alatt Magyarországnak hét nemzetiségi térképe jelent meg. Ha azonban belehelyezzük magunkat a korabeli politikai viszonyokba, ez korántsem meglepő. A nemzetiségek Kárpát-medencei területi elhelyezkedésének kérdése szoros kapcsolatban volt az akkor kialakított államok politikájával – és nemcsak a magyarságnál, hanem főleg Erdély vonatkozásában a románságnál is. Itt elég Rónai András 1942-ben publikált tanulmányára utalni. Az Államtudományi Intézet kiadásában megjelent munkában az első és második világháború közötti időszakban, illetőleg azt kissé megelőzően kiadott 29 (!) román nemzetiségi térkép leírását adta.

Magyarország felosztása után csökkent az érdeklődés a néprajzi térképek iránt, de 1927-ben, feléledvén a revíziós remények, újra rájuk terelődött a közönség figyelme. A reményt kiváltó eseménysor: 1927 tavaszán megszűnt az antant katonai ellenőrzése, a nyár elején Lord Rothermere Magyarország helye a Nap alatt címmel cikket írt a Daily Mail angol lapban. A cikkre válaszul augusztusra elkészült a magyar nép köszönetét tolmácsoló, huszonhat kötetben 1,2 millió aláírást tartalmazó hálairat a lordnak. Az érdeklődést kihasználva Kogutowicz Károly még ebben az évben kiadta új művét Magyarország néprajzi térképe címmel. Az 1:1 milliós méretarányú térkép időszerű megjelenése miatt jól fogyott az üzletekben, de szinte azonnal kiváltotta a szakmai körök súlyos kritikáját. Sőt még azt a vádat is kihívta, hogy – bár jószándékúan – a magyarság bemutatására kifejezetten káros térképi ábrázolást alkalmazott. Kogutowicz módszere az volt, hogy az egész országot a nemzetiségi többség színeivel raszteresen világosabb tónusú területekre bontotta, és ebből a színezésből csak a magasabb hegységek területét hagyta ki. Ezzel a módszerrel valósággal szétosztotta nemzetiségileg az országot, írja a térkép értékelésében Fodor Ferenc. A többség színével raszterezett területen a települések nemzetiségi lakosságát pedig a tele színű karikák és pontok szinte „foltszerűen” jelenítették meg. Ezzel Kogutowicz – kritikusai szerint – végzetes hibát követett el, mert ezek a „foltok” a település területével és a lakosság számával is arányosak, és így tévesen az ott élő nemzetiség számarányára lehet következtetni, ebből pedig nagy hátrányok adódtak a magyarság rovására. Például Brassóban 4560 fővel több magyar lakott, mint Békéscsabán, de Brassó magyarsági köre mégis egyharmaddal kisebb, mint Békéscsabáé. A súlyos kritikákat Kogutowicz igyekezett elhárítani, de ez nem sikerült megnyugtató módon. Talán ez a fogadtatás volt az oka, hogy bár térképe előszavában Kogutowicz megígérte, 1:500 ezres méretarányban sosem jelent meg.

Érdekesség, hogy ezekben az években a néprajzi térképek annyira a köztudatban voltak, hogy még az Állami Térképészet két jeles munkatársa, Scharf Nándor és Turner Ferenc által készített domborművű térképnek is megjelent 1928-ban a néprajzi színezésű kicsinyített papírnyomat változata.

A következő évtizedben, a revíziós reménységek hanyatlásával, a nemzetiségi térképek iránti érdeklődés megcsappant. Változást a nagyközönség érdeklődésében csak a 2. világháború határkiigazításai hoztak, ekkor kerültek ismét előtérbe a Kárpát-medence etnikai képét bemutató térképek.

Fodor Ferenc a külügyminisztérium tudományos osztályán folytatta a Teleki Pál 1918-as néprajzi térképének megszerkesztésével megkezdett munkát, és néhány év alatt ugyanezzel a módszerrel elkészítette Horvátország, Ausztria és a szomszédos területek, Bosznia, Szerbia, Románia, Lengyelország, Németország és Olaszország határos részeinek néprajzi térképét. A munka sokáig kéziratban maradt, de 1938 májusában 1:2 millióra kisebbítve Carte ethnographique de l’Europe Centrale. Carte élaborée sous direction du Prof. G. Berry címmel párizsi és londoni kiadásban is megjelent. A térkép tizenhét nemzetiséget ábrázol; a területről készített néprajzi térképeken még soha nem tüntettek fel ennyit.

Az 1940-es évben négy néprajzi térkép jelent meg. A sort a régi kéziratos 1:200 ezres térkép 1:500 ezerre kicsinyített kiadása, az Etnographical Map of Hungary in the Year 1910 – Zs. Bátky – K. Kogutowicz – Count P. Teleki nyitotta az Államtudományi Intézet kiadásában. Ennek mintegy folytatása volt, módszerében is, az 1:750 ezres méretarányú Nationality Map of Territory of Hungary according to the Census of the Years 1930–1939. Az Erdélyért folytatott küzdelem terméke a Trianon előtti Magyarország Romániához csatolt területének és a határ menti megyéknek néprajzi térképe. Az 1:800 ezres méretarányú térképet Tarnóczi (Turner) István szerkesztette. Az 1910-es népszámlálás települési adatai alapján készült munka minden település karikája fölé az illető nemzetiség színéből annyi mm2-t rajzolt, ahányszor 200 lakosa volt a helyiségnek. Az Irmédi-Molnár László, Liphtay Béla és Turner Ferenc közreműködésével készült mű egyike legmegbízhatóbb néprajzi térképeinknek. Nem mondható ez el az 1:280 ezer méretarányban készült Carte ethnographique de la Transylvanie lapról, amelynek – bár kiadóul párizsi és londoni cégek vannak feltüntetve – nincsen semmilyen tudományos értéke, csupán propagandakiadvány, de annak is ügyetlen. (Erre példa, hogy a lakatlan területeket a magyarság jelölésére használt vörös szín vonalkázott felületeivel tölti ki.) Három évvel később, 1943-ban jelent meg Jakabffy Imre és Rónai András szerkesztésében Közép-Európa nemzetiségi térképe 1:1 millió méretarányban. A térkép egy nagyobb lélegzetű munka felvezetője volt. Rónai András az 1945 tavaszán magyar és angol nyelven kiadott Közép-Európa atlaszában a terület nemzetiségi megoszlásának 1930 körüli népszámlálások szerinti adatait huszonegy (kb. 1:6,25 millió méretarányú) térképlapon dolgozta fel. Sorsszerű az atlasz története! Az alig öt év munkájával összeállított atlasz utolsó lapja 1945. március 15-én került le a nyomdagépről Balatonfüreden, az Államtudományi Intézet kitelepítési helyén. Az eredeti atlasz nem került terjesztésre, de a mű digitális fakszimile feldolgozását az ELTE Térképtudományi Tanszéke 1993-ban elkészítette, és a Szent István Társulat–Püski Kiadó kiadta.

…a „baráti szomszéd népek” érzékenységére ügyelő évtizedekben még az új államhatárt átlépő tájak átnevezésére is sor került.
Rónai Közép-Európa atlaszával lezárt egy gazdag korszakot. Ha csak Réthey térképétől kezdve számoljuk is, alig több, mint fél évszázad alatt tizenhét (!) néprajzi térképünk jelent meg, nem számítva a Statisztikai Hivatal hivatalos kiadványainak kisméretű nemzetiségi térképeit, és a belső használatra rajzolt nagyobb nemzetiségi kartogramokat. Idézzük erről Fodor értékelését: „Magyarországnak földrajzi és néprajzi helyzetéből tökéletesen érthető és megmagyarázható, hogy a néprajzi, helyesebben nemzetiségi kartográfia terén ennyit termelt, ennyit kísérletezett módszerekkel, és annyira előrehaladt, mint aligha más nemzet térképírói.”

Térképek a 2. világháború végétől napjainkig
A 2. világháborút követő szocialista időszakban a földrajznak mint diszciplínának fokozatos háttérbe szorításával, a honismeretnek a magyar állam aktuális területére való szűkítésével megszakadt az egységes Kárpát- medencei szemlélet folyamatossága. A kizárólag csak a „baráti szomszéd népek” érzékenységére ügyelő évtizedekben még az új államhatárt átlépő tájak átnevezésére is sor került. (Ekkor született például az Észak-borsodi-karszt, majd az Aggteleki-karszt elnevezés a Gömör–Tornai- karszt Magyarországon maradt részére, vagy a Zempléni-hegység elnevezés az Eperjes–Tokaji-hegység Zemplénben fekvő részére.) Viszont néprajzosaink (Kósa László, Filep András, Paládi-Kovács Attila), annak ellenére, hogy nem vállalkoztak térképi megjelenítésre, ezekben az évtizedekben sem mondtak le a Kárpát-medence egységként kezeléséről.

Az 1990-es rendszerváltást követően a tudományos élet és a társadalom egyre szélesebb rétegei igénylik a Kárpát-medence néprajzi képének ismét egységben való szemlélését. Az eltelt két évtized kelet-középeurópai népességváltozásait, a Kárpát-medencében lejátszódó etnikai folyamatokat az MTA Földrajztudományi Kutatóintézete Kocsis Károly akadémikus vezetésével folyamatosan vizsgálja, és térképeken szinte monitorozva dolgozza fel a népesség alakulását. A vizsgálatok eredményét 2006-ban publikálták ötvenkét térképen, tizennégy táblázatban, tizenkilenc melléklettel, és csatoltak hozzá egy 131 színes etnikai térképet, az intézet 1997 és 2005 között megjelent magyar és angol nyelvű Kárpátmedencei etnikai térképsorozatát tartalmazó CD-t.

A Kárpát-medence területén élő népesség száma a 20. század utolsó évtizedében 30,2 millióról 29,4 millióra csökkent. A csökkenés oka egyrészt az általánossá vált természetes fogyás, másrészt a gazdasági, illetve a délvidéki háborús okokra visszavezethető migrációs veszteség. A Kárpát-medence egymilliónál népesebb etnikumai közül csupán a horvátok, az ukránok és a szlovákok lélekszáma gyarapodott, a magyarok, a románok és a szerbek viszont nem tudták 1991 körüli népességszámukat megőrizni. A kisebb etnikumok: a németek, csehek, oroszok, bosnyákok lélekszámát ebben az időszakban főként anyaországaik felé mutató jelentős kivándorlásuk csökkentette. Még szomorúbb a kép egy hosszabb időszakot, az 1941 és 2001 közötti periódust tekintve. E hat évtizedes időszakban a súlyos népmozgalmi veszteségeik miatt a magyarok és a németek össznépességen belüli aránya 56,7%-ról 41%-ra csökkent. Ez idő alatt a Kárpát-medencében magukat németeknek vallók aránya csaknem ötödére (!) zuhant, s a magyaroké is 4,25%-kal csökkent.

Az ezredforduló népszámlálási adatai alapján a Kárpát-medence jelentősebb etnikumai a magyarok (11,7 millió, 39,7%), a románok (5,5 millió, 18,5%), a szlovákok (4,7 millió, 16%), a horvátok (2,8 millió, 9,6%), a szerbek (1,5 millió, 5,1%), az ukránok-ruszinok (1,1 millió, 3,8%) és a cigányok (0,6 millió, 2%). A magukat magyar nemzetiségűnek vallók közül 9,3 millióan Magyarország, 1,4 millióan Erdély, 520 ezren Szlovákia, 290 ezren a Vajdaság, 151 ezren a Kárpátalja, 15 ezren Horvátország pannon területeinek, 6,6 ezren őrvidék és 5,4 ezren a Muravidék lakói.

Tényadat a kisebbségi autonómia kérdéseivel foglalkozóknak, hogy a románoknak és a szlovákoknak 1,3%-a, illetve 2,2%-a él kisebbségi sorban, míg a medence őshonos magyarságának több mint ötöde, 2,4 millió fő lakik a magyar állam határain túl.




Szóljon hozzá!
Név:
Jelszó:
Üzenet:
 

Ha még nincs felhasználóneve, regisztráljon egyet!



© 2005-2014, Polgári Szemle Alapítvány