« Vissza: Polgári Szemle tartalomjegyzék 
Öt év várakozás – öt év realitás

Megjelent: Polgári Szemle 2009. október – 5. évfolyam, 5. szám


DR. BECSEY ZSOLT, volt európai parlamenti képviselő (zsolt.becsey@gmail.com).
Amikor 2002 decemberében, az azóta már legendássá vált koppenhágai csúcsértekezleten az ötödik bővítési kör első felével, tíz állammal (Románia és Bulgária több mint kétéves fáziskéséssel követte a bolyt) a csatlakozási tárgyalások befejeződtek, nagy elvárások, de nagy bizonytalanságok is megfogalmazódtak a történelminek nevezett bővüléssel, Európa tulajdonképpeni újraegyesülésével kapcsolatban. Érdemes felidézni, hogy az EU belépés előtti 15 tagállamában a bővítés iránti lelkesedés 2002-ig viszonylag magas volt, de attól kezdve esésbe fordult, ami a további mérések szerint 2008 őszére oda jutott, hogy csaknem annyian vélték rossznak a bővítést, mint ahányan hasznosnak (44%) ítélték azt. A régi tagállamok lakosságának 40%-a a bővítéssel kapcsolatban egyértelműen úgy gondolta, hogy ez a történelmi lépés kifejezetten gyengítette az Uniót.

Már a csatlakozási tárgyalások alatt számos elemzés vizsgálta, hogy vajon Európa mindkét felének hasznot hoz-e összességében a csatlakozás. A csatlakozó országok lakossága egyértelmű választ adott a népszavazásokon, hiszen nagy többséggel szavazott igennel. Magyarországon a szavazó korú lakosság szűk fele nyilvánított véleményt, több mint 80%-uk igennel szavazott. Az akkori tagállamok parlamentjei is jóváhagyták, nagyobb komplikációk nélkül, a bővítést, igaz, ezekben az országokban szerencsére nem került sor közvetlen népszavazásra, mely az Európa-ellenesség, az integráció mélyülésével való szembenállás miatt lehetővé tette volna a bővítés megtorpedózását. (Érdemes arra is emlékezni, hogy a csatlakozás előtti időszakban Chirac elnök felvetette egy francia népszavazás lehetőségét, sőt azóta megjelentek, elsősorban Franciaországban, olyan hangok, amelyek referendumhoz kötöttek volna bármilyen bővítést, ám ezek a felvetések eddig nem értek célt.)

A bővítés előtt néhány európai gondolkodó úgy vélte – mint például Baldwin, vagy néhány exminiszter Franciaországban –, hogy az új tagállamok először saját belső piacot alakítsanak ki, és csak egy hosszabb átmeneti időszak után lépjenek be az Európai Unióba. A CEFTA megalapításával a kereskedelem terén ezt megtette a térség, de ez nem engedte eltántorítani vezetőinket attól, hogy párhuzamosan közvetlenül is törekedjenek a teljes jogú uniós tagságra. Ezt igazolta vissza a társulási megállapodások mellett az is, hogy az EU már 1993 júniusában Koppenhágában kénytelen volt megfogalmazni a bővítés – és itt elsősorban a keleti irányú bővítés volt napirenden – előfeltételeit, 1994 tavaszán pedig a magyar és a lengyel kormány be is adta a csatlakozási kérelmet, melyet hamarosan a többi ország is követett.

Mégis, óriási volt a kíváncsiság, hogy a tagság az új tagállamoknak valóban fellendülést hoz-e? Az igazi kétség azonban az irányban merült fel, hogy azon tagállamok, amelyek már az Európai Unió tagjai, vajon valóban profitálnak- e a keleti irányú bővítésből, vagyis az egyesülés Európa mindkét felének pozitív szaldót hoz-e, win-win eredményt jelent-e majd. Magam, mint a csatlakozási felkészülés és tárgyalások egykori közeli szemtanúja, 2003-ban megvédett PhD-dolgozatomban is ezen utóbbi szempontot vettem górcső alá. Az akkor elérhető tudományos és szakértői elemzések alapján arra a következtetésre jutottam, hogy a nyugati félnek is kedvező a bővítés, hiszen növeli világgazdasági súlyát, külpolitikai potenciálját, belső biztonságát a védőhatárok kiterjesztésével, de emellett még a különböző gravitációs modellek (melyek a kereskedelmi, szolgáltatási és befektetési pluszlehetőségeket mérik) alapján látható módon a közvetett gazdasági haszon is meghaladja a nettó bővítési költséget minden régi tagállam számára.

Öt esztendőn keresztül európai képviselőként is figyelemmel kísérhettem a csatlakozás első fázisát, és azt, hogy előzetes elképzeléseink vagy terveink hogyan valósultak meg.

A tagság konszolidációja
A nemzetközi szakirodalomban és a közvéleményben is felmerültek félelmek, miszerint az új tagállamok a nagy belső piaci kihívások, valamint a jelentős fejlettségi és minőségi (antidemokratikus közelmúlt) különbségek miatt nem bírnak megfelelni annak a kihívásnak, mely a tagságból ered. Ez nem következett be. A tagjelölt országok már a belépés előtt kinyíltak, és nem csupán a külkereskedelemben váltak nyitottá – az agrártermékeknél maradt meg leginkább a védelem a tagságig –, de a közbeszerzésekben, szolgáltatói letelepedésekben, versenypolitikában is idejében liberalizáltak. (Ezt a hivatalból neoliberális elit mellett a konzervatívabb réteg azért fogadta el, mert tudták, hogy ez a tagság előfeltétele.) Ezért a tagság első évei nem jelentettek önmagában váratlan kihívást. Az új tagországok a csatlakozási szerződés rendelkezéseit végrehajtották, az átmeneti időszakok lejártát követően a közösségi jogot alkalmazni kezdték. Mi magyarok is végrehajtottuk azokat az intézkedéseket, amelyeket a szerződések kértek, így emeltük a jövedékiadó-szintet, ha kellett – sajnos költségvetési okokból időnként még ezen is túlléptünk, ami nem könnyítette a hazai uniós elfogadottságot –, kitiltottuk a zajos repülőgépeket, liberalizáltuk a közlekedéspolitikát, teljesíteni próbáljuk a szigorú környezetvédelmi normákat. Ez utóbbi kapcsán megjegyzem, hogy az új tagállamoknak nem volt nagy öröm a kyotói szerződés alapján belépni az EU kibocsátás kereskedelmi rendszerbe, mivel ezen a területen nem sikerült könnyen elfogadtatni nehéz örökségünket, és ezért be kellett zárni sok súlyosan szennyező üzemet a kilencvenes években. Az igazi feketeleves csak ennek a rendszernek a továbbfejlesztésekor következett be, a mostani ciklus vége felé, amikor újabb súlyos kompromisszumok elé kerültünk. Sajnálatos módon ezeknél a vitáknál már nem működött igazán az Unió nyugati felében a kommunista- tervgazdasági közelmúlt megértése. Fegyelmezett országok érkeztek az Unióba, amit jelez az is, hogy a belső piaci teljesítési táblázatokon (ezt 2002 óta vezetik, hogy lássák, mely tagállamok maradtak el több mint két évvel az irányelvek alkalmazásával) az új tagállamok a régiek teljesítményét érték le 2008-ra (Magyarországé az EU átlagánál jobb). A bizottság szabálysértési eljárásai terén is jóval kedvezőbb volt a belépés után több mint négy évvel a mutató, mint a régi tagállamok esetében. (Tudom, hogy néhány területen ez a magyar államigazgatás részéről szolgai teljesítést is jelentett, hiszen találkoztam olyan helyzettel, amikor a HCCP-irányelv magyar megfogalmazása sok kisvállalkozót juttatott nehéz helyzetbe, és nem biztos, hogy a német értelmezés és alkalmazás is ilyen szigorú.)

...a termőföld esetében még fenntarthatjuk a nemzeti szabályozást.
Néhány nagy szakpolitikai terület azonban már a csatlakozás konszolidációjában gondot okozott. Sokan remélték, hogy az első ciklusban létrejön a munkaerő szabad mozgása, és nem alkalmazzák majd ellenünk a régi tagállamok a maximum hétéves átmenetet. Ez csak részben sikerült, hiszen az ötödik év végére Németország és Ausztria még mindig fenntart korlátozásokat, megkülönböztetés nélkül az új tagállamok felé, a többiek ellenben már megszüntették, sőt az elsőként kaput nyitó britek és írek ebből jelentős gazdasági növekedést is generáltak. Nem vált valóra az a félelem, hogy jelentős vándorlási hullám lesz érzékelhető a nyugati munkaerőpiacon, hiszen csak Írországban érték el az új tagok polgárai az ötszázalékos küszöböt, a második helyen lévő briteknél csak a munkaerőpiac 1,2%-át foglaltuk el. Ráadásul ezen munkaerő sokszor a kvalifikációjához képest alacsonyabb presztízsű munkát is vállalt, mely sokat segített a fogadó országoknak.

A másik remélt eredmény az volt, hogy az EU felgyorsítja a közvetlen agrárkifizetések felzárkóztatását az új tagállamokban, tehát nem húzzák ki ezt 2013-ig. Ezt a reményt alá is támasztotta az a tény, hogy gyakran maradt az uniós agrárkasszában pénz pl. az exporttámogatások alacsonyabb volta miatt, melyet a magasabb világpiaci árak eredményeztek. Az uniós oldal azonban nem rövidített, a csatlakozási szerződés betűjéhez ragaszkodva csak 2013-ra adja meg a teljes összeget. Persze a megengedett 30%-os nemzeti támogatás kiegészítésekkel már 2010-től lehetővé válna hazai gazdáink teljes jogosultságának kifizetése, de ezt Magyarországon a kormányok költségvetési okokból vagy arra hivatkozva nem fizetik ki, így még néhány kemény év vár termelőinkre. (Az EU a tárgyalásokon túlzott jövedelemkiáramlásra és az inflációs veszélyre hivatkozott, amikor csak tízéves átmenettel fogadta el a közvetlen kifizetések terén az új tagállamok gazdáinak egyenjogúságát.)

Az átmenetek harmadik érzékeny kérdése a termőföld és a lakóingatlanok szabad vásárlása. Az ingatlanokra gyakorlatilag lejárt az átmeneti időszak. Magyarországon ma már nem hivatkozhatunk előzetes vizsgálatokra a túlzott külföldi vásárlások miatt, de a termőföld esetében még fenntarthatjuk a nemzeti szabályozást. Mivel a közelmúltban tartott vizsgálatok jelentős árkülönbözetet állapítottak meg az európai és az új tagországok között, ezért két évig biztosan nem várható ezen a téren liberalizáció, sőt a magyarok és a lengyelek esetében pótlólagos évekkel is lehet számolni, egészen 2014-ig. Nagy a felelősség a mindenkori magyar kormány vállán, hogy olyan termelési, értékesítési és főleg jövedelmi viszonyokat dolgozzon ki, mely piaci alapon közelíti a földárakat a nyugat-európai árszínvonalhoz.

A 2004-es bővítési hullám konszolidációjához tartozik az is, hogy az új tagok csatlakoztak a schengeni rendszerhez, négyen pedig az euróövezethez. Ez utóbbinál meg kell jegyezni, hogy láthatóan két országkategória létezik. A baltiak és Magyarország nem tudnak csatlakozni az euróövezethez, bár a szándék és a szükség egyértelmű. A lengyelek és a csehek esetében a képesség bármikor adott lenne a belépésre, de politikai okokból nem sietnek a tagsággal, hiszen jelentős politikai erők a szuverenitás feladásának tekintik a közös valutaövezetbe történő belépést; inkább az árfolyamszabadság adta lehetőségekkel kívánnak élni még egy ideig.

A politikai integráció előrehaladása
Az a kezdetektől nyilvánvaló, hogy az új tagállamok oldaláról ez volt az egyik legfontosabb integrációs vetület. Már a tagság előtt részt vettek az EU politikai együttműködésében, és hozzájárultak – igaz, szerény mértékben – az EU 1999 után kibontakozó védelmi vagy rendfenntartó fegyveres, illetve civil együttműködésében. Az is nyilvánvaló volt, hogy az új tagállamok a közelmúlt, valamint a földrajzi helyzet miatt sajátos kapcsolatokat és mély ismereteket hoznak magukkal a volt szovjet térségből, valamint a Nyugat-Balkánból.

De vajon mit vártak az új tagállamok az uniós politikai együttműködéstől? Nyilvánvalóan a szokásos értékközösség megnevezés mellett konkrét kiállást az örökölt diktatórikus maradványok ellen. Szolidaritást, és ha kell, támogatást külső szereplőkkel folytatott vitákban.

Az eredmények megítélése szempontjából a helyzet valóban hozott előrelépést, még ha nem is a remélt mértékben. Az új tagállamok kérésének megfelelően az Európai Bizottság kiállt az ukrán narancsos forradalom mellett, de később, az oroszokkal fennálló vitákban már semleges álláspontra helyezkedett. Fájdalom volt Varsónak, hogy a lengyel húsexport felfüggesztése miatt Brüsszel csak a jogi lehetőségekre hivatkozott, amikor Moszkvával tárgyalásokat folytatott, és csak az orosz partnerségi megállapodás megkezdésére bejelentett lengyel vétó hatására kezdett aktívabb közvetítésbe. Ugyanakkor az Európai Parlament elismerte a sztálini népirtásnak ítélt holodomort Ukrajnában, és határozatban foglalkozott a totalitárius rendszerek elítélésével. Bekerült az új Európai Alkotmányba, majd a Lisszaboni Szerződésbe a közös európai energiapolitika igénye, mely elsősorban az új tagállamok számára bírt nagy fontossággal az egyoldalú gáz- és kőolaj-ellátási kiszolgáltatottság miatt. A korábbi tagállamok kétoldalú egyezményekben biztosították maguknak Oroszországból a megfelelő energiaellátást. A válság hatására kidolgozott programban ugyan fontos előirányzatok jelentek meg a közép-európai országok energiarendszereinek összekötését illetően, de ez nem elegendő az orosz függéssel kapcsolatos gondok megoldására. Brüsszel szolidaritást mutat és tárgyalásokat kezdeményez Szlovénia gondjairól – pontosan Horvátország rovására –, de nem mutat hasonló érzékenységet Magyarországnak Szerbiával, Ukrajnával vagy Szlovákiával szembeni kisebbségi gondjai irányában, igaz, ezt a budapesti kormány sem forszírozta. Keménységet mutat ugyanakkor Törökországgal szemben (megértették a 2005-ös francia és holland népszavazás egyik fő üzenetét), de ebben is csak a Ciprussal szembeni szolidaritás jelenik meg, nem pl. az örmény népirtás tagadásával szembeni európai elvi politika.

Politikai értelmében az új tagállamok számára az első öt évben a legfontosabb kihívást a további bővítések jelentették. Az eredmény itt is vegyes volt, de alapvetően sikeresnek mondható. Romániával és Bulgáriával befejeződtek a csatlakozási tárgyalások, és 2007-ben a fent említett országok tagokká váltak. Ez egyrészt pozitív hatásként értékelhető, hiszen javította a frontországok, elsősorban Magyarország helyzetét, ám akadtak negatív politikai következményei is. Már az EU számára is kétséges volt az, hogy ezek az országok képesek-e teljesíteni a tagság jogalkalmazási feltételeit. Ezért egy eddig ismeretlen utólagos ellenőrzési mechanizmust, az ún. Együttműködési és Ellenőrzési Mechanizmust vezették be, ami a két ország folyamatos ellenőrzését jelenti, és általában a jogi-intézményi oldalról kérdőjelezi meg a tagság érettségét. A másik közvetlen politikai következmény és feszültség, hogy ezekből az országokból – élve a tagság pillanatában meglévő szabad mozgási lehetőséggel – rengetegen kerekedtek fel Nyugat-Európa felé. Pedig velük szemben a legtöbb tagállam – így a britek is, ellentétben a 2004-es bővítéssel – munkaerő-mozgási korlátozásokat tartanak fent. Ez a vándorlás sokszor szociális segélyigényeket, illegális munkavállalást és bűnözési hullámot is hozott magával. A legsúlyosabb helyzet Olaszországban alakult ki, ahol a lakosság nyomására a kormányok olyan regisztrációs intézkedéseket, időnként kitiltásokat és kitoloncolásokat jelentettek be, melyek a liberális elveket valló jogvédők és a közép-európai államok – a személyek szabad mozgására, mint az uniós polgárok alapjogaira hivatkozva – tiltakozását vonta maga után. Mindenesetre ez az affér megmutatta, hogy nem lehet korán, szellemi és társadalmi érettség nélkül, a bővítést csupán geopolitikai elvek alapján folytatni, és ez befolyásolja a további bővítések menetét, de a jelenlegi bővítés integrációját, az egyenrangú tagság megvalósítását is. Az új tagállamok homogén megítélését és az integrációjuktól való félelmet serkenti a román és bolgár politikailag motivált és kierőltetett tagság. Ez a régiótól való félelem eredményezte a szolgáltatási irányelv nagyon erős legyöngítését, az euróövezet nagyon szigorú elvek szerinti bővítését.

Hasonló hangulat volt érzékelhető a horvát csatlakozási tárgyalásoknál is. Nehezen indult a tárgyalás 2005-ben, bár az osztrákok és a németek mellett a közép-európai térség is komolyan támogatta Zágráb tárgyalásainak megkezdését – ebben a kérdésben a magyar politikai elit is feltűnő egységet mutatott –, mára erősen lelassult az előrehaladás a kérdésben, most éppen a szlovénok kérései okán, de előzőleg is vontatott volt a haladás, holott a török tárgyalásoktól való leválasztást is sikerült kiharcolnia a közép-európai lobbinak. Nem kizárt, hogy a horvátok délszláv térséghez differenciálás nélküli sorolása vagy a török tárgyalások bevárása is közrejátszott ebben. Még várat magára a többi volt jugoszláv állammal való tárgyalások megkezdése is, bár igen hasznosnak mondható, hogy legalább a vízummentesség megvalósítása és a társulási szerződések – beleértve a tagság előszobájának számító szabadkereskedelmi szerződéseket – életbelépése halad előre.

Más a helyzet azokban a politikai kérdésekben, amelyek tagállamok között vagy azokon belül merültek fel. Itt az Európai Unió – örökségének megfelelően és kompetencia hiányára hivatkozva – tartózkodó magatartást folytat, ami esetenként kontrasztot mutat a harmadik világ vagy a tagjelölt államokkal szemben sokszor megfogalmazott álláspontokhoz képest. Csalódtak a magyarok és németek, mikor Brüsszel szó nélkül elviselte, hogy a szlovák parlament megerősítse a Benes-dekrétumokkal kapcsolatos szlovák pozíciókat, csalódtak a románok, amikor nem léptek fel az olaszok ellen a román állampolgárokkal szembeni bánásmód miatt, de magyarok is várnak Brüsszelre, ha a határon kívüli kisebbségi kérdésekről esik szó. Persze, várható, hogy a Lisszaboni Szerződésben lesz utalás a kisebbségekhez tartozó személyek jogaira, és hogy Bécsben az Európai Emberi Jogi Ügynökség tevékenységében is megjelenik a kisebbségekről folytatott adatgyűjtés és figyelemfelhívás. Ez az EU nélkül nem lenne lehetséges, így mégis jelent előrelépést a tagság.

Még tartózkodóbb volt az EU olyan demokratikus jogsértések esetében, amelyek a belső kormányfellépés vagy mulasztás miatt merültek fel. Magyar rendőrattak egy nemzeti ünnepen, a szlovák rendőrség és cseh bandák tömeges romaellenes lépései, vagy a dunaszerdahelyi nyilvános magyarverések szó nélkül hagyása csalódást okozott azoknak, akik az EU mint értékközösség tekintetében vártak brüsszeli lépéseket.

A nagy politikai kérdések közül egyértelműen előrelépésnek mondható, hogy a 2004-ben csatlakozott országok 2007 végén beléptek a schengeni rendszerbe, és ami talán a legfontosabb, pszichikailag jól érzékelhető felszabadulást jelentettek térségünk polgárai számára. (Ezt az érzést rombolták némileg a határokon a lezárt autós utak, vagy a magyar köztársasági elnök be nem engedése a schengeni övezet egy másik tagállamába).

Talán további kérdés, ami a bővítés politikai vetületeit illeti, hogy milyen hatással volt az Unió mélyülésére, reformjaira. Bár az új államok általában támogatták az alapszerződések reformját – a magyar országgyűlés talán túlzottnak is tűnő vehemenciával, állampolgárai szemében –, de látható, hogy az Unió működőképességével kapcsolatban már szélesebb kétségek merülnek fel. Franciaországban számos politikai erő azért is kampányolt az Alkotmányos Szerződés ellen, sikeresen, mert szerintük csak a vétóval megakadályozható a törökök gyorsított felvétele az Unióba. (A jelenleg érvényes Nizzai Szerződés alapvetően 27 tagállamra készült). De a holland vétóban is benne rejlett a bővítéstől való félelem, még ha nem is ez volt ott az elsődleges ok. Az ír magatartáson is látszik, hogy a bővítés kívánta működési hatékonyság miatt nem hajlandók feladni a tagállamok szerzett szuverén jogait, így az országonként automatikusan megadott egy főbiztosi pozíciót sem. Az alkotmányos reformok az elmúlt öt évben nem sértették a közép-európai országok érdekeit, de néhány nagy átalakulási kérdésben – például az agrárreformoknál, a strukturális alapok felhasználásának szabályozásánál – már érzékelhetővé vált olyan fejlemény, ami térségünkben nem a felzárkózást segítette elő. Hasonlókat lehet elmondani a belső piaci szolgáltatási irányelv – mely az egyik legnagyobb jelentőségű jogszabály a ciklus folyamán – életbeléptetéséről, mely a francia népszavazás utáni hisztérikus hangulat nyomait magán viselve kapott számos restriktív megszorítást, ami a helyi jogszabályokra való hivatkozással, a nemzeti munkajog elsődlegességével számolva, áttételesen a olcsóbban szolgáltatni képes új tagállamok ellen szólt. Nem enyhítette a helyzetet a kiküldetési irányelv módosítása sem, mely súlyos nyomokat hagy az új tagállamok politikusaiban és vállalkozóiban, és legnagyobb pozitívuma az, hogy legalább valamiféle liberalizáció – letelepedés nélküli szolgáltatás saját határon kívül – ebben a témakörben megvalósulhat.

A várakozások és a teljesítmények gazdasági vetületei
Az már a bővítés előtt is köztudott volt, hogy az euróban számolt GDP-ben nem jelent igazán jelentős áttörést a bővítést, hiszen az új tagállamok csak az EU GDP-jének 7%-át adták 2007-ben. Ám az eddigi európai lakosság 21%-át jelentő új fogyasztóréteg megjelent az EU-ban. Ez diplomáciailag is fontosnak mondható, hiszen a nemzetközi szervezetekben egyre több helyen merül fel, hogy az EU túlreprezentált – az IMF-ben a mostani reformok során, melyet a feltörekvő államok is szorgalmaznak, az EU visszaszorítása várható, de nem mindegy, hogy ez milyen mértékben történik. Bár az OECD-ben is csak a négy visegrádi ország tag, de a többiek is igyekeznek csatlakozni, ez szintén erősítené az EU jelenlétét.

A legnagyobb várakozás a gazdasági felzárkózás terén mutatkozott, vajon bírják-e ezek az országok a belső piaci versenyt, és az első néhány évben fel tudnak-e zárkózni abban az ütemben, mint amit a tagság – elsősorban 2004 – előtt mutattak. A leglátványosabb felzárkózás a GDP területén bontakozott ki: az 1999-es 40%-ról 2008-ra csaknem 52%-ra emelkedett az egy főre jutó reálértéken mért hazai össztermék az új tagállamokban az EU átlagához viszonyítva. Ez természetesen szélsőségesen nagy szóródást mutatott, hiszen Bulgária csak 2008-ra tornázta fel magát 40%-ra, míg Ciprus 95%-on áll, de Szlovénia is elérte a 90%-ot. Csak Máltának és Magyarországnak nem sikerült a felzárkózást folytatni az EU-tagság óta (megjegyezhetjük, hogy az adott időszakban Portugáliának sem), a többiek ezt robusztus módon teszik. Maga a válság is eltérő helyzettel és felkészültséggel találta meg az új tagállamokat, hiszen a baltiak vagy a magyarok, románok erőteljes, az EU-átlagot is meghaladó visszaesést produkálhatnak, míg például Ciprus és Lengyelország az idén elkerülheti a GDP csökkenését, és ez sajátos módon a további felzárkózást segíti elő az előreláthatólag 4%-ot zuhanó uniós GDP-átlaghoz képest. 2002-ben azt írtam PhD-dolgozatomban, hogy a bővítés akkor válik sikeressé, ha nem jelentkezik tiszta szakadék a régi és az új tagok között, és ez többek között a fejlettségre (nemcsak a szakpolitikákra) is igaz. Mivel négy új tagállam elhagyta Portugália fejlettségét, sőt Ciprus vagy Szlovénia már az olaszok mutatóit kezdik látótávolságon belülre hozni, az látható, hogy ez a mesterséges osztás (új és régi tagok) a fejlettségi különbségek esetében nem igazolható vissza, ami a kohéziós támogatásokról szóló tárgyalásoknál nem a tagsági időpont szerinti érdekfelállást jelent. Míg az új tagállamok több mint 2%-kal nagyobb növekedést értek el a tagság után az azt megelőző öt évhez képest, a régi tagállamok növekedési üteme változatlan maradt. Mindeközben a foglalkoztatási helyzet a régi tagállamokban is javult, tíz év alatt 60-ról 67%-ra nőtt a foglalkoztatási arány, de az új tagoknál is érezhető emelkedés, ha nem is ilyen mértékű. (Magyarország sajnos ebben is egyedi képet mutat, mivel nálunk a tagság óta nem javult a foglalkoztatási ráta.) Itt kell megjegyeznem, hogy az Unióban nehéz modellezni, vajon a gazdasági növekedés emelkedése és a foglalkoztatottság növekedése a bővítésnek és/vagy a harmonizált gazdaságpolitikai koordinációnak, és konkrétan az euró bevezetésének köszönhető-e. (Az idei ünnepélyes rendezvények kapcsán Almunia biztos, de Trichet EKB-elnök is szeretett arra hivatkozni, hogy az elmúlt 10 évben 18 millió új munkahely jött létre az euróövezetben. Ez csaknem háromszorosa az előző euró nélküli dekádnak.) A felzárkózás azonban nem járt a frissen csatlakozott államokon belüli kohézióval, ahogy azt a szakirodalom előre megjósolta, a fővárosi (és néhány nyugatra eső) régiók jelentik a legtöbb új belépőnél a felzárkózási motort, az elmaradott régiók – hazánkban hétből négy – legfeljebb lépést igyekeznek tartani az Unió fejlődésével, lényegi felzárkózásról szó sincs. Meglepő, hogy Budapest, Prága vagy Pozsony mennyivel meghaladja az uniós átlagszintet, míg ugyanezen tagállamok perifériális területei legtöbbször még az uniós átlag felét sem érik el. A társadalmi kohéziót jelző indexek (ilyen a Gini-index, amely a társadalom jövedelmi kiegyensúlyozottságát méri) is nehézségeket jeleznek a lakosság életszínvonalának kiegyenlítése kapcsán. Márpedig a bővítés elfogadása kapcsán elengedhetetlen, hogy ne maradjanak tömegesen deklasszált lakosságszegmensek az adott társadalomban.

A felzárkózás azonban nem járt a frissen csatlakozott államokon belüli kohézióval...
Uniós szemmel nézve rendkívüli módon emelkedett a közpénzek gazdaságfejlesztésre fordított része, hiszen a közbeszerzések aránya a GDP-hez viszonyítva ugrásszerűen megnőtt, kétszerese a régi tagállamoknak. Lettország esetében például a tagság első két évében 1,8%-ról 13,8%-ra emelkedett, és hazánkban is a GDP 6,8%-ára nőtt az arány. Az állami támogatások aránya a tagság után (a más kategóriákban mért agrár- és közlekedési támogatásokat leszámítva) csak a GDP fél százaléka lett (például Észtországban gyakorlatilag nulla), és az EU jog és politikák által preferált horizontális célokra – szektorális helyett – költötték ennek 80%-át. (Ebben a munkahelyteremtés, kutatás-fejlesztés, környezetvédelmi szempontok jelennek meg). Ugyanakkor nem sikerült felzárkózni a kutatás-fejlesztésre szánt pénzek (GDP 0,8%-a) terén, mely arányában is feleakkora, mint az uniós átlag. Megjegyzendő, hogy ezen adatok értékelésénél illik figyelembe venni, és erre hivatkoztunk is minden parlamenti vitában, hogy a belső piacon belül mindig konkrétan az eurótámogatás versenyez az eurótámogatással, nem a százalékok. Ebből kifolyólag nyilvánvaló, hogy az állami támogatások összpiacra ható torzítása az új tagállamok esetében minimális, sőt nyugodtan kijelenthetjük, hogy nincs is a régiek hatásához képest, ami a versenypozíció szempontjából nehéz helyzetbe is hozhatja ezeket az új piacgazdaságokat. Az is látható, hogy az új tagállamok rendkívül gyenge innovációs tevékenységet folytatnak, hiába van kohéziós támogatás meg állami támogatási preferencia, vállalataink nagy része inkább követő (adaptáló) magatartást folytat. Ez részben annak is köszönhető, hogy a leányvállalatok aránya nagyon magas a régiónkban, még ha ezek időnként magas színvonalú technológiát is hoznak az országba. Régiónk inkább munkahelyteremtő beruházásokat támogat. Ez még önmagában nem is lenne gond, ha nem azzal kellene szembesülnünk, hogy ennek a támogatásnak nagy része olyan cégekhez vándorol – akár követlen beruházás támogatása, akár adókedvezmény formájában –, amelyek központja nem Magyarországon található, így a stratégiai döntések, a vállalati bezárások, fejlesztések esetén kívül rekedünk a döntéshozatal szféráján, ez pedig válságnál mutatkozik meg eklatánsan. A privatizációs folyamatok is ezt erősítették, már alig említhető olyan vállalat, melynek központja és stratégiai döntései vagy fejlesztési ereje a régióban található (az OTP-n vagy a cseh CEZ-en, a lengyel PKO-n kívül nem hallunk erős nagyvállalatról, amely innen nőtte volna ki magát). Emlékezzünk vissza a kilencvenes évek elejére, mikor is Szlovéniát maró gúnynyal emlegették amiatt, hogy nem engedte a külföldi pénzen történő privatizációt, ma pedig az eurózóna megbecsült tagja úgy, hogy az EU átlagához közeli fejlettségű állammá vált. Megjegyzendő, hogy az Unióban zajló, további hatékonyságnövelő liberalizációk (pl. a postaszolgáltatásoknál, a közlekedésben vagy az energiaszektorban) sem javítják nagyban ezt a helyzetünket, bár lehetőséget is adhat néhány hatékony és ambiciózus közép-európai cégnek a regionális vagy uniós kiemelkedésre.

A közvéleményben és a szakirodalomban is a legnagyobb vitára számot tartó kérdés az EU költségvetésén keresztül áramló pénzek felhasználása és ennek hasznossága. Bár az új tagállamok 2007-ben csak az EU-transzferek 20%-át kapták meg, ez 2013-ra automatikusan 35%-ra nő majd, köszönhetően annak, hogy a közvetlen agrárkifizetésekben elérik az egyenjogú állapotot, illetve annak is, hogy 2007 és 2013 között már nem külön megállapodásokkal (lásd Csatlakozási Szerződés), hanem általános (régi és új tagállamokra is vonatkozó) szabály szerint jutnak a kohéziós pénzek nagy részéhez. 2013 után tehát egységes képlet szerint kell elosztani, hiszen addigra minden átmenet lejár, a tagság 9 év után teljesnek mondható a felhasználási képességgel együtt. Mivel a jelenlegi költségvetési ciklusban több új – és néhány régi – tagállam átlépi a jogosultságok szempontjából kulcsfontosságú küszöböket (régióknál 75%, míg az ország szempontjából a 85, illetve 90 százalék a döntő), ezért fájdalmas fogyókúráknak nézhetnek elébe a kohéziós alapok elosztásánál. Fejlettségük alapján ez érthető, de vállalati szektoruk kiszolgáltatottsága miatt már nem lesz azonos helyzet például Szlovákia és Olaszország összehasonlításában. Tudjuk, hogy az EU költségvetése az átlagosnál szegényebb új tagállamok felvételével is csak közel a GDP 1%-a, ami a kilencvenes évekhez képest visszalépést jelent. A jelenlegi szabályok szerint 2007-ben az új tagállamok nettó (a tagságból eredő befizetések levonása utáni) transzfere a GNI 1,3%-ára rúg, míg a régi tagállamokban ennek költsége csak a GNI 0,1%-a, ami nem növekszik jelentősen 2013-ra sem. Közgazdaságilag nem jelent abszorpciós problémát a régiónk számára, és megterhelést a régi tagállamoknak, hiszen a nemzeti költségvetések pl. az EU-tagállamoknál a nemzeti össztermék 35–50%-át koncentrálják. Fizetési mérleg oldalon ezek a transzferek mérséklik az új tagállamokban a profitszivattyúból eredő tőkekiáramlást. A politikai kérdés természetesen az, hogy ez milyen hatással lehet a GDP-növekedésre. Az Európai Bizottság modellezése szerint 2013-ra egyértelműen 4%-kal magasabb GDP valószínűsíthető az új tagállamok átlagában, a transzferek nélküli helyzethez képest (ez már jelenleg is 1% körül kalkulálható, sajnos azonban Magyarország helyzetén nem érezhető, melynek oka nem az abszorpciós képesség arányán, hanem a felhasználás minőségében kereshető). Régi tagállamok esetében a legnagyobb relatív befizetőknél – Egyesült Királyság, Ausztria, Németország, Hollandia, Svédország – pedig érdemes figyelembe venni, hogy ezen országok kereskedelmi kapcsolatai és tőkebefektetései révén busásan hozzájutnak ahhoz a pénzösszeghez, amit ide betettek, és ezt csak részben aknázhatnák ki a belső piac teljes kibővítése (vagyis a tagság, a schengeni és az euróövezet) nélkül. Elég, ha csupán a Magyarországról jelenleg már évi 8 milliárd eurós nagyságrendben kijuttatott profitot vesszük alapul, melynek nagy része ezekben a befizető országokban landol. (A bővítés előtt tudományos vizsgálatok átlagban a GDP 0,5–0,7 százalékára tették azt a pótlólagos növekedést, melyet a bővítés az EU 15-nek hozott, ám Németországban és Ausztriában ez 1% feletti becslés volt, és amelyet most is alaphipotézisként fogadnak el az Európai Bizottságban az első öt év után.)

A bővítés szempontjából további gazdasági kulcskérdés, hogy sikerült-e valóban felzárkózni, és ennek alapján képesek leszünk-e belépni az euróövezetbe. Látványos képet mutatott minden makrómutató: nőtt a termelékenység, a versenyképességi és hatékonysági mutatók szárnyalnak, a működőtőke-beáramlás szép ívet rajzol. Mivel a minőségi felzárkózás, a kutatás, oktatás-képzés piacorientált eredményei késnek, nyilvánvaló, hogy ezek a szép mutatók csak bizonyos szinten jelentenek előrelépést. Az új tagállamok szépen haladtak az euróövezetbe való belépés ún. nominális kritériumainak szükséges teljesítésével – pl. államháztartás hiánya, eladósodottság mértéke, infláció csökkentése, és főleg a kamatszintek konvergálása –, de ez nem elég a megnyugtató euróövezeti integrációhoz. A Maastrichti Szerződésben szereplő reális konvergencia nem részletezett értelmezése – melyről sokat vitatkoztunk az elmúlt években – nem csak azt mutatta, hogy kifejezetten káros olyan felzárkózó országot a közös valutarendszerbe beemelni, mely nem érte el legalább az övezet fejlettségének 75–80%-át (nagyjából ez a szakértői konszenzus). Ez jó teljesítménnyel elérhető. Ha azonban ezek olyan szerkezetű országok, melyek elvesztették a nagyvállalati döntési szuverenitásukat, melyek hatalmas fizetésimérleg- hiány következtében gazdasági forrásokat is vesztenek, és amelyek eddig hozzászoktak, hogy a felzárkózásuk nyomán felértékelődő valutájukat leértékelik, hogy tartsák a versenyképességüket, akkor komoly nehézséget jelent majd ezen országoknak az övezetbe belépés, annak minden előnyével együtt. Nem tartom véletlennek, hogy még az erős vállalati szektorral rendelkező Spanyolországnak és Olaszországnak is akadnak gondjai az erős euróval, és kérdés, hogy Portugália és Szlovákia, melyek gazdasági integrációjukat tekintve perifériális országoknak tekinthetők, hogyan reagálnak a jelenlegi válságra az euróövezeten belül, képesek- e a felzárkózásra, vagy megrekednek mostani szintjükön.

Addig is nekünk innovációra épülő önálló, magyar központú vállalati rendszerek megerősítésére épülő gazdaságpolitikát kellene építenünk, hogy ne kétségekkel telve lépjünk be a hőn áhított belső uniós kör, az euróövezet ajtaján.


© 2005-2011, Polgári Szemle Alapítvány